Benji szemezik velem, miközben iszom a gyümölcsteát. A dzsemből már kapott, addig nézett rám könyörgő szemmel, míg egy kis falatot adtam neki, többet nem, mert a cukortartalmától négyszer lefutná a maratont. A reggeli körút már megvolt, és már a keltéséből tudtam, ma az igazán energikus napja lesz. A boltba érve be is igazolódik, Pirost már a legelején megfuttatta, s nézegette a polc tetjén, ahogy összekucorodva figyelt le rá. Mégsem haragszom rá. Ha ő nem lett volna, hiába a családom, Benji állandó jelenléte, energikussága sokat hozzájárul ahhoz, hogy ne csúszkáljak le a gödörbe. Egy ideje már nem is igazán történik meg, mégis, a szomorúság ott lappang bennem, s az, hogy az életem felett nincs irányításom, még annyira sem, mint az emberek többségének. Talán éppen ezért igyekszem az élet élvezet és apró örömei felé fordulni. Például a konyhám keletre néz, és ma reggel nagyon széppé varázsolta a konyhát, ahogy besütött, s megvilágította mindazt, amivel foglalatoskodtam. Jó érzés volt napsütésben ott hagyni a konyhát, s a nappalit. Az üzletben pedig elég nagy forgalom lett, Benji pedig mindenkihez odament, holott legtöbbször csak messziről figyelgeti őket, kivéve a gyerekeket és az időseket. Hozzájuk többször odamegy. A könyvet teszem a hozott táskába, mikor egy hatalmas nagy puffanás és egy fújtatást hallani a középen lévő kör mögül. Csend, aztán nagyjából mindenkiből fojtott nevetés szakad ki tőlünk. - Legyen szép a napja! - Nem esett senkinek baja? - Az éppen vásárló gondterhelten pillant hátrafelé. - Nem hiszem, ma Benji nagyon energikus, biztos alkotott valamit. Minden rendben lesz, köszönöm aggodalmát – mosollyal válaszolok, s a megkönnyebbült arcra tekintek. Mire a bejárati ajtó csengője jelzi távozását, már hátul vagyok, nekidőlve a nagy oszlopnak, zsebre dugva a kezemet. - Most már tudom, hogy ha éppen magad alatt vagy, csakis dzsemmel kínáljalak. Benji lihegve mosolyog rám a feldöntött párnákról, Piros pedig megint a baba mögé menekült. - Gyere, azt hiszem jobb, ha kifárasztalak, mielőtt az egész berendezést újratervezhetjük – lököm el magam a faltól, s megkeresve a pórázt, felkapom a kabátom. Addigra Sophie már a pultál ácsorog egy újabb vevővel. - Félóra és jövök – annyi idő csak elég lesz kifárasztani. Még negyedórás labdadobálgatás után is hajszolja a zöld teniszlabdát, aztán kergetőzni kezd az egyik kutyával, s átveszi a másik kutya gazdája a játékot vele, miután engedélyt kért rá. Régóta ismerjük egymást, néha vigyázok az övére. Ujjaim között melengetem a forró kakaót, ha már se tea és kávé nem jöhet, mégis legyen meleg bennem, s élvezve kortyolgatom, figyelve a játékot. Ám valójában úgy érzem magam, mintha láthatatlan lennék, s a világ csak létezik nélkülem és én csak megfigyelem, valahonnan a háttérből. Egyre jobban foglalkoztat az a kérdés, ha nem élhetem ki teljesen az életet, akkor miért vagyok még itt? S a hiányérzet bennem napról-napra növekszik. Az utolsót kortyolom a pohárból, s felállva, beledobom a közeli szemetesbe. Füttyentenem, integetnem sem kell, elég, ha csak egy rövid ideig állok, Benji mindig figyel a fél szemével. Ezért is örök hálám és csodálatom felé. Emberekben nincs ekkora törődés mások iránt. Aztán lehet, hogy csak a hónapok óta tartó hiányérzet mondatja ezt velem. S ideje így akkor kis vennem a fejemből. Benji csodálatos és minden apró rezdülést nagyon pontosan ért. Furcsa éppen tőlem hallani, de sosem fogom elfelejteni, ahogy megjelent a folyosó és a váró sarkában és csak rám nézett, aztán határozottan odajött hozzám és a fejét a combomra tette. Ritkán esik meg ez, s a szerencsém mindössze annyi volt, Benjit egy hasonló beteg részére képezték ki. Így neki jutott az, aki az enyém lett volna. Tiszteletben tartják a kutya választását is, így fennakadás nélkül mehettem vele aznap. Meglepve, megilletődve s nem gondolva azt, hogy valaki egyszer csak engem választ. Intek még egyet a másik gazdának, s Benjire tekintek. - Bár nem szabad, de... nem teszem fel a pórázt, kocoghatsz – hátha még jobban kifárad. S víz is várja majd a boltban.
When i Heard that Sound, when the walls came down i was thinking about you.
Talán tudtam, hogy ma itt lesz. Hiszen, legutóbb is ugyanitt láttam majd' egy évvel ezelőtt és azóta nagyon sokszor jöttem épp erre a sofőrömmel. Nem, mintha én magam nem tudnék vezetni, csak egyrészt praktikusabb, ha a kocsiban is le tudok bonyolítani hívásokat vagy épp papír munkát végezni, másrészt pedig, nehezen tudnék a vezetésre figyelni, ha épp azt lesném árgus szemekkel, hogy Ő ott van-e épp a parkban. Nem is tudnám megmondani, hányszor határoztam már el magam, hogy "ma oda fogok menni hozzá" és hányszor rezeltem be, hogy aztán tonnányi nehezékkel a szívemben fordítsak hátat és sétáljak el. Úgy tűnik, nekem már, csak ez megy; hátat fordítani és elmenni. Már úgy érzem magam, mint egy rossz kukkoló az edzős szerkómban, baseball sapkában, napszemüvegben. Ha valakinek feltűnne, hogy mit csinálok, könnyen derékba törhetné a karrieremet, bár manapság már ez sem számít annyit, mint régen. Hiszen, emiatt vesztettem el Őt is. Ha nem vagyok az, aki, akkor nem is próbáltak volna meg lelőni. Eljutottam arra a szintre, hogy már azt is bánom, hogy megismerkedtünk. Ha én nem vagyok, talán mostanra már családja lenne. Boldogan élne valaki mással, de egészséges lenne. Ma tényleg odamegyek hozzá. Beszélnem kell vele még, ha csak pár szót is. De mégis, mi a fenét mondjak? "Szia! Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, de én vagyok a volt nejed." Legalább még hat másik, hasonlóan béna szöveg jut eszembe, mire végül úgy döntök, hogy ma sem jött el AZ a nap. Annyival viszont előrébb jutok, hogy elhatározom magam és átvágok a parkon egy valamivel távolabbi ösvényen, ahonnan láthatom Tomot, de nem kell összefutnom vele. Nincs is ezzel semmi probléma. Sietős léptekkel baktatok az ösvényen, hevesen dobogó szívvel, miközben folyamatosan Őt figyelem, de ennek meg van az ára is. Például az, hogy majdnem keresztül esek egy kutyán, aki úgy gondolta, hogy épp elém ül le és édes pofával, farkát csóválva bámul rám. Arra ügyelek, hogy ne a kutyára essek, így helyette egészen közel, mellé hasalok le a földre. -Oké. Értem. Nézzek a lábam elé, igaz?- lesek a kutyára mosolyogva, majd feltérdelek és szemügyre veszem a tenyereimet. Apró horzsolás az egész, így aztán ülő helyzetbe fordulok és a térdemet is megnézem, de hála az égnek, a nadrágom elég jól megúszta a balesetet. -Miért ücsörögsz itt egymagadban?- vakargatom meg a kutya füle tövét, amit már csak azért is simán meg merek tenni, mert cseppet sem tűnik veszélyesnek. Inkább barátságos, szelíd jószág. Egészen meg is feledkezem miatta arról, hogy kit figyeltem épp vagy, hogy ki elől menekültem annyira...
Emlékezni, akármire is, a baleset előtti időkből, nem emlékszem. S egy sejtés, se egy megérzés. Olvastam ugyan a naplóimat, amit egyrészt nem értek, miért írtam, másrészt utólag hálás vagyok magamnak, mivel így megismerhettem magamat. Valamennyire. Voltak benne érdekes részek, amiket úgy vettem, csak hülyéskedek, s annak is vettem. Furcsa humorom volt, ma inkább csak nem értem, igaz, a vicceket sem, mert hiányzik mögüle az az ismeret, amitől már nem leszek az ”újszülöttnek minden vicc új” ember. Ehhez csendben hozzátenném, ha érteném is, mitől vicces, akkor biztos nevetnék. Sok viccen nem tudok nevetni, éppen e miatt. Amivel elmélyülten foglalkozom, hogy megismerjem magam. Úgy voltam vele, ha már tiszta lappal kezdek, szó szerint, akkor lássam, ki is vagyok. S mindazok az ismeretek egyszerre mutatták nekem azt, hogy nem igazán illek az emberek világába, máshogy szemlélem és kezelem, mint ők. Vajon ők is így éreznek? S végtelenül hálás, ugyanakkor nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy találtam olyan helyeket, ahol nem zavar senkit a defektem. Húgom boltjában elvagyok, s ezt aktívan viszonzom is, levéve máskról olyan terhet, ami nekik unalmas, engem viszont lefoglal. S szerencsém volt a bárokkal is, megértették, Benji nem szobadísz, s ennek ellenére elvégzem azt a munkát, amiért felvettek. Az elmúlt időben történtek okán ugyan váltanom kellett pár helyen, mégis, továbbra is szerencsésnek tartom magam ebben, noha valahol úgy érzem, szeretnék visszatérni a színpadra, szerepekbe. S megértettem, ez sosem lesz már. Először ebben véltem felfedezni a kapcsot a múltammal, ám a felvételek alapján teljesen idegennek láttam magamat, így ez a remény is eltűnt. Mégs örültem, hogy legalább valahol ez mégis megvan bennem. S valami hiányzott belőlem, nem csak a múltam emlékei. S hiába kutattam az érzetek után, képtelen voltam rájönni, hogy mi az. S ez egyre erősebben érződött bennem, s egyre inkább éreztem, hogy merülni fogok. - Hol a labdád? - Benji a kérdésre megtorpan és elnyargal egy pontra, s a szájában dobálva, rágcsálva, megérkezik hozzám. Lenyújtom a kezem, hogy eldobjam neki, abba az irányba, ahová tartunk, előtte megsimogatva a fejét, ám egy irányba kapja a fejét, tekintetét és figyel. - Mit látsz, Benji? - Érdeklődöm tőle, s az irányba tekintek én is, keresve, mit láthat. Szó nélkül az adott irányba tartok, éppen háttal van nekem, s ahogy látom, valakire ráeshetett. Futok, hiszen, ha sérültek, jobb, ha mielőbb segítséget kapnak. Látom, hogy felül, talán akkora baj nem lehet, de azért folytatom a tempót. - Minden rendben van, nem esett bajuk? - Az ücsörgő hátának beszélek, a kutyát észreveszem, ahogy simogatja. - Látom, nem csak Benji szokott lábatlankodni – lépek közelebb. - Fel tud állni? Segítsek? - S meglepve tapasztalom, hogy valami szorítja a mellkasom, s a gyomrom is, mintha befeszülne. Ilyet még nem éreztem. Benji kicsit távolabb figyel, árgus szemekkel. Kinyújtom a kezem, hogy támaszt adjak a felálláshoz, mikor megpillantom az arcát. Pár másodpercre kihagy a világ a felismeréstől, kezem beledermed a mozdulatba. Tudom, ki előtt állok, s az érzelmek hevesen cikáznak át rajtam. Öröm, de leginkább bűntudat. Sokat töprengtem, vajon helyes volt-e a kérésem? A saját tapasztalatom alapján igen, hiszen ugyan ki gubbasztana (Benjin kívül) mellettem, s segédkezne, ha roham jön rám? Ugyan mivel tennék jót neki, hogy azt lássa, mennyire nem vagyok magamnál, s hogy utána idő kell, helyrejöjjek? S hogyan magyarázom el neki, hogy egyáltalán nem emlékszem rá? A világ visszarándul, pírral és zavart mosollyal az arcomon, de a hangomat megette a helyzet. - Jól vannak? - El nem jut a fülemig a másik kutya gazdájának a hangja, aki szintén futva érkezett. Kiesik a másik kutya és a gazdája teljesen a fókuszpontomból, csak Lizbeth van benne.
When i Heard that Sound, when the walls came down i was thinking about you.
Teljesen elvonja a figyelmem a kutya meg a nagy pofára esésem, bár vigasztal a tudat, hogy legalább nem nyomtam agyon szerencsétlen négylábút. -Ne nézz így rám! Ezt ketten hoztuk össze!- dorgálom meg mosolyogva, mire közelebb lép hozzám és megnyalja az arcom. Miért is nincs kutyám? Ja igen. Mert a munka felemészti minden időmet. Na jó, ez így nem egészen igaz. Én akarom, hogy a munka feleméssze minden időmet és lefárassza úgy az agyamat estére, hogy aztán ne azzal töltsek órákat, hogy bámulom a plafont vagy a régi fényképalbumaimat, hanem azonnal kidőljek. Bár rémálmok még így is kerül-fordul gyötörnek, amire a pszichológus azt mondta, hogy normális. Ettől még nem kellemesebb újra és újra átélni azt a napot, amikor el ették tőlem a férjemet. Hiszen, akárhogy is nézzük, még ha Tom életben is maradt, már nem az enyém. Az ellen azonban, amilyen hatással volt rám mindig is, nem tehetek semmit. Felkészületlenül ér, ahogy meghallom a hangját, még a szívem is kihagy egy ütemet, kezem pedig, mely addig az ismeretlen kutyát simogatta, megáll ott, ahol épp járt. Nagyon rég nem hallottam már a hangját, esetleg csak videófelvételen. Pár pillanatig nem is tudok megmozdulni, de aztán hátra fordulok és felpillantok rá, bár ez sem könnyíti meg a helyzetemet. Ugyanolyan jóképű, mint volt, ráadásul a kedvessége sem tűnt el, hiszen itt van. Észrevette, hogy valaki elnyalt a parkban és már rohant is segíteni. Csak ne látnám a pillantásában, hogy valami mégis más benne. Ismerem, hiszen tudom, hogy ismerem, mégis másnak hat. A gazdi közben megérkezik én pedig egy rövid pillanatra rámosolygok és bólintok, majd újra Tomra szegezem tekintemet. -Semmi bajunk.- simítok még egyet a kutya buksiján, majd ismét Tomra sandítok és egy rövid pillanatig engedem, hogy mélabús tekintete magába szippantson, majd a kezéért nyúlok, ha még mindig segítségül kínálja és felállok a földről. Aztán csak bámulok rá és próbálom feldolgozni, milyen ismerős és mégis idegen az érintése. -Köszönöm.- mosolyodok el lányos zavaromban majd kisimítok egy tincset az arcomból, bár ez csak kényszer mozdulat a zavarom miatt. Legszívesebben odabújnék hozzá és hosszan megölelném, de nem tudom mit szólna, így inkább leküzdöm a kényszert. Helyette csak bámulok rá, miközben fel füllel hallom, hogy a nő újra megkérdezi, hogy biztosan jól vagyok-e. Nehezen ugyan, de elszakítom a pillantásomat Tomról és a nőre mosolygok. -Nyugalom. Tényleg semmi bajunk, csak mindketten figyelmetlenek voltunk. - nyugtatom meg újra a nőt, a kutyára mosolygok de aztán újra a volt férjemet nézem fülig pirulva, halványan mosolyogva. Kerül fordul rengeteg ember előtt kell beszélnem, most mégsem találom a szavakat, de hát, mégis, mi a fenét mondhatna ilyenkor az ember lánya? -Szia Tom. Jól nézel ki.- közlöm végül, de legszívesebben belverném a fejem valamelyik fába. Ennél jobb nem jutott eszembe?
- Nem akartam megijeszteni – látom, ahogy megáll a keze és éppen akkor, mikor megszólalok, tehát sikerrel megijesztettem. Igyekszem minél előbb szemközt kerülni, hogy az esetleges félreértéseket miharabb kiküszöböljem. Viszont, hogy nem mozdul, oka lehet, ám már feltettem a kérdést, így nem ismételem magam, inkább azon vagyok, hogy feltérképezzem látás alapján, lehet-e sérülése, és ha igen, akkor milyen súlyos. A telefonom már a kezemben van, ám ahogy látom, a helyzet mégsem annyira vészes, inkább kiveszem a zsebemből a kezem, nehogy félreérthető legyen. Fogalmam sincs, hol van a kutya. A kutyák, merthogy Benji is, kiesik a tudatomból. S fogalmam sincs, mit tegyek. Legalábbis az után, hogy felsegítettem, mivel kezem továbbra is nyúlik felé, hogy felsegítse. Arcomre pír, szégyen és bűntudat ül ki. Hiszen fogalmam sincs, mit gondolhat most rólam. Várom, hogy nem fogadja el a kezem, és mégsem várom. Nincsenek előfeltételezeéseim az emberekről, ahhoz még nem tapasztaltam eleget és sokszor ezért kerülök ”bajba”. Ha rosszul ”olvasok” valakit és rámförmed, egy bocsánatkéréssel köddé válok. S felkészülök arra is, hogy itt is ez lesz. Még mindig a szemeibe tekintek, ahogy feltekintett rám.
Semmi.
Kétségbeesek magamban. Hiszen, ha valakit szeretünk, akkor kell, muszáj lennie valaminek, amitől azonnal beugrik valami, nem? És a naplók nem hazudnak. A fotók sem hazudnak. Azok a mozdulatok, a szavaim, amikkel beszélek róla, azok mély szeretetről árulkodnak, túljutva a szerelem illékony és heves lángján, ami nálam nem volt, leírásom szerint lassú, takarégon égő láng voltam ebben, mégis, a lehető legkitartóbb lángnak tartottam. Mégis elfújta egy golyó. A földre pillantok, nem akarom, hogy lássa mindezt a zavarodottságot és elvesztett reményt. - Ó, magukra hagyom – a nő mintha félreértette volna az egészet, sokat sejtető mosollyal és mozdulattal el is sétál a kutyájával. Nem szokatlan tőlem ez a tétova ácsorgás. Fogalmam sincs, mit is tehetnék. Mennék és a lábam mégis a földbe cövekelve, nem enged mozdulni. Ez is egy jel lenne? Megelőz, mentve, a számomra, vagy talán számára is? Kínos hallgatásom. Nehezen találnak a szavak a nyelvemre. S egyben megkönnyebbülök s még inkább zavarba jövök a szavaitól. Zavartan megvakarom a tarkóm, elmosolyodom. - Meglehet – leengedem a kezem. - Szia – megtaláltak a szavak, de nem éppen azok jönnek ki rajta, amit szeretnék mondani. Érzek valamit a tenyeremen, amivel felsegítettem. Felemelem és belenézek, majd rámutatok a kezére. - Nem sérült meg a kezed? - Kiveszek egy kis csomagot, amiben nedves törlőkendő van, Benji szoktatott rá. De amennyire nem tudok mit kezdeni magammal, zavaromban az egész csomagot átnyújtom neki. Nem hiszem, hogy most jó ötlet lenne, csak úgy hozzáérni. Nem tudom. Miért ennyire nehéz ez? - Kész csoda, hogy egymásra bukkantunk – aztán rájövök, mekkora ostobaságot mondtam. Én is tudom a címét, ő is az enyémet. Ezt az arcpírt és fülpírt, ami kiül az arcomra s fülemre, nem tudom magyarázni a hideggel. - Hol vannak a testőreid? - Pillantok körbe gyorsan, rájőve, mi is hiányzik nekem most. Az aggodalom szokatlanul lep meg, önkéntelenül közelebb lépek hozzá, mintha védeném. Benji értetlen érdeklődéssel, hol meg-megálló farokcsóválással nézi a jelenetet, nem is olyan messzire tőlünk .
When i Heard that Sound, when the walls came down i was thinking about you.
Furcsa ilyen visszafogottan viselkedni a volt férjemmel. Főleg úgy, hogy a mai napig szeretem, bár épp emiatt olyan fájdalmas látni rajta, hogy mennyire idegenként pillant rám. Például azt is tudom, hogy a felém nyújtott kéz sem konkrétan nekem és miattam van: Tom mindenki másnak segédkezet nyújtana. Mindig is ilyen volt és megnyugtat a tény, hogy ezen a téren nem változott. A nő veszi a lapot és hamarosan eloldalog, hogy magunkra hagyhasson minket, bár magam sem tudom eldönteni, hogy ennek örülök-e vagy inkább pánikba esem tőlem. Kettesben maradunk és tekintve, hogy Tom alig akar rám nézni, ez igazán kellemetlen. Mint ahogy azok a szavak is borzasztóak, melyek először a számra jönnek. Tényleg, nem tudtam volna valami jobb dumával indítani? Elhúzza a kezét, nekem pedig hiányérzetem támad. Oyan, mintha évek óta keresnék valamit, most pedig pár pillanat erejéig véletlenül megtaláltam volna, hogy aztán újra elveszítsem. Jó érzés volt a kezét fogni, de attól tartok, hogy nem sűrűn lesz ebben részem. -Hogy?- hirtelen ránt ki kérdésével gondolataim sűrűjéből. Lepillantok a tenyeremre, majd vissza rá és elmosolyodom. -Ugyan. Csak pár karcolás, de köszönöm.- veszem el a kínált törlőkendőt, majd a közeli padhoz indulok és leülök, hogy kényelmesen megtörölgessem a kezeimet, valamint alaposabban szemügyre vegyem a lábamat. Hála az égnek, egész jól megúsztam ezt az esést leszámítva, hogy most itt gubbasztok egy igen kellemetlen helyzetben. -Nos, igazság szerint, már ideje volt. Régóta fel akartalak már keresni, csak... - lesek fel rá, mintha tőle várnám, hogy szavak nélkül is megértse mit akarok mondani, holott nem biztos, hogy ez még most is működik. A régi, szép időkben könnyedén kommunikáltunk szavak nélkül is, de vajon most is működik ez? Tudja, hogy azt akarom mondani, hogy szégyelltem magam vagy, hogy fogalmam sem volt -most sincs-, hogy mit mondhatnék neki? Hogy túlságosan fájdalmas őt látnom úgy, hogy tudom jól, semmire sem emlékszik velem kapcsolatban? Fáj tisztában lenni azzal, hogy egyedül csak én érzek kényszert arra, hogy a karjaiba bújjak és csak öleljem órákon át? Fáj látni rajta, hogy zavarban van tőlem. Régebben, csak mellettem tudott igazán felengedni és önmaga lenni, most meg olyanok vagyunk, mint két régi ismerős vagy egymás exei. De hát, valójában azok vagyunk. Volt feleség és volt férj. -Nem mindig van szükségem rájuk. Például, ha futni megyek a parkba civilként, nem látom értelmét, hogy itt lihegjenek a sarkamban. Fel sem ismernek edzőcipőben és leggingsben.- vonok vállat mosolyogva, de valójában csak nem akarom, hogy bárki is lássa, hogy mennyire teszetosza tudok lenni, ha Róla van szó. Mit mondanék a testőrömnek, miért mindig épp olyankor akarok erre jönni, amikor Ő is itt van? Nem beszélve arról, hogy néha jó kicsit normálisnak érezni magam. Egy egyszerű, elvált, egyedülálló nőnek, aki sok mindent megbánt már az életben. -És te? Hogy vagy? És ki a kis barátod?- lesek a kutyára, akit már számtalanszor láttam, hogy nem nagyon tágít Tom közeléből vagy, ha mégis, akkor is folyamatosan szemmel tartja. Úgy tűnik, hogy Neki viszont van testőre. Jót mosolygok a kutyus láttán, de aztán csak sóhajtva lepillantok a kezeimre, majd vissza Tomra és nyelek egy nagyot, mielőtt még megszólalnék. -Jó látni téged. Hiányoztál.- mosolyodok el óvatosan, bár válaszra igazán nem is várok vagy számítok. Míg nekem Ő valójában hiányzik, ő ezt úgysem mondhatná viszont őszintén. Hiszen, nem is ismer. Nem hiányozhat az embernek valami, amire nem emlékszik. Szóval tudom, hogy nem fogja azt mondani, hogy "te is nekem", de nekem akkor is közölnöm kellett ezt vele.-Nincs kedved meginni egy kávét valahol? Beszélgethetnénk...- vetem fel félénken, mert természetesen nem akarok ráerőltetni semmit, magamat meg főleg nem, de tényleg érdekelne, hogy megy sora.
Belső érzéseim közül azonban egyre jobban előre tolakszik egy másik érzés, nem zavartatva magát az érzett sokkal. Lizbeth talán még nagyobb gondban lehet, hiszen ellentétben velem, ő mindenre emlékszik. S ahogy ő nem tud mit kezdeni a múltbeli élmények és kapcsolat révén megszerzett bizonyossággal, úgy én sem tudok mit kezdeni azzal, hogy meg éppen semmire. - A kezed – mutatok rá ismételten a kezére, megvárva, hogy realizálja, mire is értettem szavaim. - Kérlek – mosolygok rá, még ha van benne némi megilletődöttség is. Vele tartok, s bár legszívesebben én törölném meg a kezét, tenyerét, még tanácstalanul ülök le mellé, s Benji meg úgy mellém, hogy éppen közénk kerüljön, mintegy védve, s ugyanakkor érdeklődéssel néz Lizbethre. Megkönnyebbülök, látva, a lábának sem esett baja, a lépések is egészen könnyedén mentek neki. - Nem merted – bóintok, némi szünetet hagyva szavai után. - Hogy miként kezdj hozzá. Hasonlóképpen éreztem én is – a belső érzet sürget, jobb lenne minél előbb ezen a kényelmetlen helyzeten túl lenni, noha éppen az összes bűntudatom alól akarom magam és a szavaimat kikaparni. - És mert.... - még korai kimondanom, de annyira ott van a szívemen, számon. Hogy nincs jogom felkeresni azok után, hogy olyat kértem tőle, amit épeszű ember nem kér attól, akit a legjobban szeret. Vagy talán mégis, hiszen nem tudhatom... egyrészt már sosem leszek ép elméjű. Másrészt valahol úgy érzem, ha velem maradt volna... legalább a hivatására tudott támaszkodni, mankóként használva. Még nincs itt az ideje, hogy ettől a tehertől megszabaduljak. Nincs jogom rá dobni. - Nem tudhattad, mit fog szólni hozzá a másik – tekintek végre rá, szomorú mosollyal. - Ez nagyon is érthető – mosolyodom el még inkább. Vajon a baleset előtt is ez volt? Vagy együtt futottunk reggelente, vagy este? Ugyan miért gondolkodom e felől? Az már a múlt. Nem hozhatom vissza, s ő sem. - Ó. Lizbeth, bemutatom Benjit. Benji, bemutatom neked Lizbethet – Benji, mintha értené, felé nyújtja a fejét és elkezdi szaglászni a kezét, majd a térdét. És ezzel ki is megy a fejemből, hogy azt is kérdezte, hogyan vagyok. Koránt sem udvariasságból. A nem olyan régi esemény óta visszaestem figyelemben, jelenlétben, és néha nem emlékszek olyan dolgokra sem, amik mostanában történtek. Az orvos szerint átmeneti állapot lesz, a testem reakciója a lövésre és az eseményre, s ha megnyugszik, akkor .... nem, a régi nem leszek, ami a lövésem előtt volt, de legalább arra a szintre visszakúszhatok, ahol a nem olyan régi esemény előtt voltam. Már azzal is megelégszem. Talán jó lenne már fesztelenebbé tennem a hangulatot, noha még mindig küszködöm a saját érzéseimmel. Ezzel viszont nem kívánom megnehezíteni Lizbeth ”dolgát”. Ahogy kimondja, valami halványan derengeni kezd. Érzetben, egy nagyon halvány felismeréssel. Hiányérzet. Az utóbbi egy évben egyre jobban nőtt bennem ez az űr, s egyáltalán nem tudom az okát, mi az, ami hiányzik. Arra veszem, hogy nem tudatosan, az állapotom és az elvesztett lehetőségeim hiányoznak, amikre nem emlékszem. Ám ahogy kimondja, megértem, nem igazán ez a hiány van bennem. De akkor mi? - Örülök, hogy jól vagy – szavaim őszintén jönnek ki belőlem, noha alig hagyja el az utolsó szó ajkaim, megérzem, hogy nincs jól. S nem a logikusan kimondott hiány szó miatt következtetem ki, hanem. Érzem. Egy pillanatra elgondolkodva nézek Benjire, és szentül meg vagyok győződve arról, hogy tudja, mi zajlik bennem. Rárebben a kérdésre a tekintetem, ám szavai még nem jutnak el hozzám. Még abban az érzetben vagyok, amit az előbb felfedeztem. Aztán leesik, hogy tényleg kérdezett valamit. - Tudod mit? - nézek rá. Megérkezett az ötlet, amivel kidobhatnánk az ablakból ezt a kellemetlen érzetet s ezt Lizbeth kérdése generálta bennem. - Bár nem igazán érdemlem meg, hogy javasoljak – utalok az ígéretre, amire én nem emlékszem, a húgom és anyám mondta el nekem, s amivel, egyre nagyobb kérdőjellel, jól tettem-e, kiszakítottam magam az életéből. - Tegyük félre a zavarunkat és csak engedjük, ahogy a dolgoknak... hogy a dolgok haladjanak a maguk útján? - már megint eltűnt a nyelvérzékem, de hamarabb korrigálja magát az agyam, mint mondjuk pár hete. - Meghívhatlak egy .... kávéra? Vagy teára? - állok fel, megsimítva önkéntelenül Benji buksiját, aki élvezkedve hunyja be szemeit, s aztán máris nyargal az eldobott lasztija felé, a pad széléhez. - A süteményre Benji egészen biztosan rá fog rombolni, s ha igazán a szívébe akarod lopni magad, csokisat vegyél – mosolygok rá. Tilos neki a csoki, ám mindig csak egy nyalást kapm, vagy egy kockának az egynegyedét, és utána sokáig nem kap, hogy kiheverje a szervezete. - Sokszor jársz errefelé? - Érdelődöm tőle. Megvan még bennem jócskán a bizonytalanság és tanácstalanság. Ám amit megtanultam, hogy így is lehet fejest ugrani. Nekem a beton már megvolt, Lizbethre meg majd vigyázok. - Ismersz a közelben jó kávézót? - Szeretem figyelembe venni mások igényeit, s akivel éppen vagyok, azt pedig magam elé helyezem. Állítólag ebben annyira nem változtam és akármennyire jelzik, nem helyes, képtelen vagyok magamat mások elé helyezni. Ám az elmúlt időkben kezdem meglátni, ebben mi is lehet a hiba. Még nem látom át, ám az alapján, ami eddig összeállt, s bár nem tudhatjuk, mi történhetett volna, ha együtt maradunk, egy igencsak önző kérést ígértettem meg Lizbethtel. Vajon képes leszek jóvátenni?
When i Heard that Sound, when the walls came down i was thinking about you.
Nevetséges ez a helyzet. Kínos és őrülten nevetséges. Hiszen, mindenkinél jobban ismerem. A férjem volt hosszú évekig, most mégis úgy érzem magam, mintha egy vakrandit szerveztek volna nekem, ahol életemben először találkozom egy vonzó pasival. Zavarban vagyok, pironkodok, mint valami első bálozó, de végtére is, ha jobban belegondolok, ez érthető. Én szeretem Őt, Ő meg egyáltalán nem ismer és, mint egy első randin, igyekszem a legszimpatikusabb oldalamat mutatni a második randi lehetőségének reményében. Pedig, egykor mindent szeretett bennem. A legrosszabb napjaimon és perceimben is képes volt rám mosolyogni és feljavítani a hangulatomat, most mégis azon aggódom, hogy szimpatikus vagyok-e neki. A csinosságon meg inkább, már nem is töprengek, tekintve, hogy edzős szerelésben vagyok és össze is törtem magam. Ahogy ott ülünk a padon és a legkényelmetlenebb témát hozom épp szóba, olyan válaszokat ad helyettem is, mintha olvasna bennem. Mintha Ő is épp ugyanezen okok miatt nem keresett volna fel engem. Vajon, ő is olyan gyakran gondolt rám? Képtelenség, hiszen én nem voltam más az ő elméjében, mint egy idegen, akit elvileg valamikor ismert, de én ezzel szemben emlékszem rá. Emlékszem, hogy milyen érzés hozzá bújni. Emlékszem az illatára, az érintésére, a csókja ízére. Emlékszem a zongora hangjára, amikor Ő játszott rajta. Nekem ezek hiányoznak. Rá kell döbbenjek -bár a pszichológus már próbálta megértettetni velem-, hogy olyasvalaki hiányzik, aki már nincs. Meg kell tanulnom elfogadni végre, hogy Tom valójában meghalt. A férjem meghalt és az, aki most itt ül mellettem, már valaki más. Egy idegen. -Pontosan.- pillantok fel rá szégyenkezve, ahogy megtalálja helyettem a szavakat, aztán magamra kényszerítek egy apró mosolyt. Ha a kettőnk dolga teljesen más is, legalább a viszontlátással kapcsolatos érzéseink megegyeznek. -Nem tudtam, hogy segítek-e ezzel, vagy inkább rontok a helyzeteden.- tárom szét picit a kezemet és még vállat is vonok, mert valóban, ezzel kapcsolatban teljesen tanácstalan vagyok. A pszichológus persze erőlködött. Azt mondta, könnyebb lesz így elengednem. De vajon, el akarom engedni? -Nahát. Nagyon örülök Benji. Ritka édes kutyuli vagy, ugye tudod?- mosolygok a kutyára, miközben hagyom, hogy alaposan megszimatoljon, majd pedig, ha engedi, megsimogatom a fejét. Bár Tomnak inkább nem említem meg, de örülök, hogy nincs egyedül ezek szerint. Mindig is sok szeretetet tudott adni, elkél mellé egy hű társ, aki viszonozza is. Megragadom közben a lehetőséget arra is, hogy Tomot nézzem kicsit, míg ő a gondolataiba merül. Vajon, mi járhat a fejében? Vajon, mi járhat a fejében, mióta felébredt? Érzett valaha is haragot, amiért nem voltam ott mellette? Tudom, ő kért erre, de nem lett volna muszáj megfogadnom. Ott kellett volna lennem. Nyelek egy nagyot, még mielőtt bepárásodna a szemem, magamra erőltetek egy mosolyt. Mondani azonban nem tudok semmit. Jól volnék? Hála az égnek ezt a borzasztó pillanatot elhessegeti egy kérdéssel, bár a megjegyzését nem tudom megállni szó nélkül. -Minden jogod meg van javasolni.- mosolygok rá, majd kíváncsian várom a folytatást, minek hallatán egyre szélesebb lesz az a mosoly az arcomon. Kicsit, mintha derengne a régi Tom. Ő is mindig tudta, hogyan oldja a feszültséget. -Benne vagyok.- bólintok, ahogy a kávé vagy tea lehetőségére is. Izgulok, őrülten zavarban vagyok, de készen állok. Túl kell ezen esni végre. Már rég túl kellett volna. -A csokis sütit én is szeretem. Számíthatsz rám, Benji.- lesek a labda után szaladó kutya irányába, majd felegyenesedek, kihúzom magam, megköszörülöm a torkom és felpillantok rá. Mindig is imádtam azokat a mélybarna szemeket. -Azonban tekintve, hogy velem ellentétben Te nem ismersz engem és a nulláról kell indulj, azt hiszem az a legjobb, ha ezzel kezdjük.- hadarom el egy levegővel, majd felé nyújtom a kezem. -Lizbeth Byrne vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.- mosolygok rá elpirulva, mert talán Ő ezt hülyeségnek gondolja, én azonban tekintve, hogy a pszichológusomnak igaza van és Tom már tényleg egy másik férfi nem pedig a férjem, így érzem helyesnek. Ismerkedünk. -Innen pár saroknyira van a lakásom, szóval mondhatni igen.- intek a lakásom irányába, mintha tudatni akarnám vele, hogy merrefelé keressen, ha keresne, majd rádöbbenve, milyen hülyeségeken agyalok, inkább a lábaimhoz tapasztom a kezeimet. Nagyon rég voltam utoljára ennyire bizonytalan. Valószínűleg akkor, amikor beadtam a válókeresetet. -Nos, van nem messze egy hely, ahova elég sokat jártunk. A mai napig szeretem de...- lesek rá tanácstalanul. -Nincs abból baj, ha olyan helyre megyünk, ahova régen is jártál? Nem lesz tőle bajod vagy ilyesmi? Mert akkor mehetünk máshova is. Teljesen új helyre, ahova nem köthet véletlenül sem egy kósza emlék.- hadarom idegesen, de aztán csak sóhajtok egyet, igyekszem megnyugtatni magam és beharapom ajkamat. Nehéz ez az egész. Fogalmam sincs, hogy mit szabad és mit nem. Lehetnek olyan helyzetek vagy helyek, amiktől beugrik neki valami? Esetleg megfájdulhat a feje? Fogalmam sincs erről az egészről, bár, ha nem élne bennem a remény, hogy egy nap eszébe juthatok, most nem lennék itt. Pedig tudom, hogy erre semmi esély. Tom tényleg végleg elment, csak nehéz ezt felfognom. Nehéz Őt elengednem. -Vehetünk elvitelre is valamit. Ahogy neked jobb.- dörzsölöm izzadt tenyereimet a nadrágomba, ami nevetséges. Nem szokott izzadni a tenyerem még egy fontosabb beszéd előtt sem. Mi a fene van velem?
A félelmem vagy a szégyenérzetem, bűntudatom volt és van nagyobb, hogy nem kerestem eddig? Talán meg kellett volna tennem. Ám mit javított volna az ő életén mindez? Ha eddig is zavaros volt ebben a gondolatmenetem, az érzéseim, az, hogy most találkoztunk, még inkább összekavart bennem mindent. Akor sem tudtam, mi lett volna a helyes, amikor először erre ráismertem, s most végképp nem. Látni őt, és egyben érezni, hogy mi is lehet benne. Vajon tényleg az övét érzem? S nem a bűntudatom játszik velem? Mindenesetre már nem akarok elszaladni, elbújni az egésztől. Igaz, eddig sem akartam, pusztán nem tudtam mihez kezdeni az egésszel. Megértő mosollyá változik félszeg mosolyom. - Ugyanezt érzem én is. A válasza vagy leginkább a folytatása megérint. Tartottam tőle, hogy dühös rám, hogy haragszik rám ezért a kérésemért. S megértettem volna azt is. Ám szavai aggodalomról és értem gondolkodásról szól. Zavartan hallgatok egy rövid ideig. S végül úgy tartom, egy részét felfedhetem aggodalmamnak. - Tartottam attól, hogy mérges vagy rám, mert … a családom elmondta, mit kértem tőled... - csendesebbé válnak szavaim. - S mióta megtudtam... fogalmam sincs, mennyire tettem jót ezzel – vakarom meg tarkóm zavartan, összekeverve a mennyit a mennyirevel, nem veszem észre. - Ezzel egyetértek – derűsen elmosolyodom. Benji érez valamit rajtunk és nagyon szeretne valami földelő antenna-féle lenni, érzékelem, ahogy szippantja befelé a feszültségeinket. Megsimítom szeretettel az oldalát. Mindig maga elé helyez és ezért nagyon kényeztetem. Megérdemli. Néha szétcsúszik a valóság fátyla, a tudatommal együtt, az utóbbi időben ez kicsit felerősödött, s igyekszem ugyan kapaszkodni, s figyelem, vagy legalábbis tekintetem azon függ, ahogy Benji ismerkedik Lizbethtel. Megkedvelte, látom, s várakozással teliek a mozdulatai. Fájdalmasan szomorú arckifejezés suhan végig át rajtam, ahogy válaszol. Nem, egyre inkább érzem, hogy lehet, helytelenül döntöttem. Benji reakciója egyértelmű: fáj valami benne, s annak köze nincs a kezéhez. ”Szeretném jóvátenni. Vajon lehetséges?” Elismerni, szembesülni valamivel. Elfogadni, hogy hibás voltam... sokat tud segíteni abban, hogy ezt megértve és elfogadva, tudjak tenni. S elfogadjam azt is, ha Lizbeth úgy dönt, ez most csak véletlen találkozás volt, s nem akart gondot okozni, ám köszöni, nem kér belőlem. Megértem ezen döntését is. - Nagyszerű! - nem utasít vissza! S ezen válasza nagyon jól esik, hálásan örömteli a mosolyom is. - Akkor Benjivel nagyon jóban leszel – titkos recept, hogy mivel lehet Benji szívébe férkőzni. Vagyis pontosabban a hasába, s hát Benji nagyon szereti a hasát. Attól jobban már csak rajtam feküdni szeret, a maga termetes kilójával, ám nem bánom. Le akartam szoktatni, hogy ráugrik az ágyra, ám ha mélyen aludtam, nem ébredtem fel rá, így aztán két, teljesen ellentétes dolgot nem tehetek vele, így megadtam magam. Ahogy nekikezd, minden rossz végigfut rajtam. Most jön a fekete leves. Szó szerint. El fogom fogadni, megérdemlem. Ám a folytatás meglep és zavarba hoz. Merthogy... igaza van. Közben már visszadugtam a zsebembe a kezem, s lepillantva a kezére, egy hamiskás mosoly jelenik meg a szám sarkában. Megfogom a kezét, ám kézfogás helyett kézcsókkal illetem, úgy, hogy közben nem érintem kezét. Amire nem számítottam, az a kezének az illata. Egy másodpercnél tovább maradok a keze felett. A szívem dobogni kezd, lélegzetem kihagy egy pillanatra és furcsa érzés suhan át rajtam. Nem érzem ismerősnek, mégis.... de mi ez az érzés? Kiegyenesedem, másik kezem a kézfejére teszem, önkéntelen mozudlattal, s bár arcomat rendeztem már, a tekintetemet nem tudom így irányítani, s a korábbi zavarodottságom ott honol. - Köszönöm kedvességedet, Thomas Kingsley vagyok, örvendek a megismerésnek.... örülök, hogy megismerhetlek – korrigálom magam. Nem megy ma a beszéd és érzem is, hogy akad néha, s nem csak, hogy kimondjam. Először értetlenül nézek rá, aztán leesik. - Tényleg – hunyom le a szemeim, hogy rámutat erre. Kedvenc helyünk, a közelben? Ó, Tom, te aztán tényleg címeres ökör vagy, hogy még ezt így meg is kérdezem! - Igen? - látva a bizonytalanságát, a kérdésem magától érkezik, mire észbe kapnék, már ki is mondom. Benji közben visszatér a labdával, s most nem nekem, hanem Lizbeth felé fordul, s leejti a lába elé a labdát, úgy néz rá várakozva. - Szeretnék elmenni arra a helyre – pillantok a szemeibe, s benne időzök kicsit hosszabb pillanattal. Nem érdekel, mi lesz, szembe akarok mindezzel nézni. - Köszönöm aggodalmadat – s még ilyenkor is rám van figyelemmel. - Örülnék a kósza emléknek – felelem halkan, szomorúságom teljesen átérződik benne, mint ahogy a vágy is, bárcsak ez segítene emlékezni. Ám a reményt már elvesztettem egy ideje és az orvosok sem kecsegtetnek ezzel már jó ideje. Beletörődtem, hogy a múltbeli emlékeim oda. Ám a családomnak és akiket szerettem a baleset előtt, s velük voltam, nekik élő és eleven emlék. - Üljünk be...persze, csak ha nem tartalak fel – ugrik be, hogy hátha éppen feltartom. - Merre? - tekintek rá kérdőn, aztán végig rajta, s leveszem a kabátom. Ha ellenkezne, bocsánatkérő mosollyal folytatom. - Futottál, ki vagy melegedve. Előbb is eszembe juthatott volna. Benji a világ legtermészetesebb módján kocog a labdával a szájában, forgatva azt, néha el-el dobálva magának. Mintha úgy vélné, jobb, ha most nem zavar. Az ajtó előtt egy kéréssel fordulok hozzá, mielőtt kinyitnám neki. - Lehet egy kérésem? - bár már most sejtem, hogy nem a legjobb ötlet. - Megrendelnéd nekem azt, amit szoktam enni és inni? - Kávét ugyan nem ihatok, de most nem érdekel. Érezni akarom az illatát és igenis, egy kortyot szeretnék megkóstolni belőle.
When i Heard that Sound, when the walls came down i was thinking about you.
Tudtam, hogy mindenképpen fájdalmas lesz, ha egyszer újra beszélünk, csak az volt a kérdés, hogy mennyire. Megszakad majd a szívem vagy inkább egy sebtapasz letépéséhez hasonlít majd? A szavait hallva nem igazán tudom behatárolni. Valahol vigasztal kicsit, hogy hasonlóan aggódott a találkozás miatt, de azt azért elég rossz hallani, hogy ő maga sem tudja, hogy így volt-e a legjobb. -Sosem hazudtam neked és nem most fogom elkezdeni: mérges voltam. Eleinte Rád, amiért erre kértél, de aztán már inkább magamra, amiért hallgattam rád. Nem kellett volna... - hangom egyre elhalkul, ahogy beszélek és míg az elején Őt figyeltem, a végén már inkább a cipőm orrát szugerálom. Úgy érzem, hogy cserben hagytam, most pedig pláne, hiszen látom, hogy mennyire össze van zavarodva. Mellette lehettem volna, segíthettem volna neki, bár ezen már tényleg kár tépelődni és nem tudni, hogy valóban segített volna-e az állapotán, ha ott vagyok mellette én, aki miatt csak azt érezte volna, hogy szeretnie kell, mert a felesége vagyok/voltam. Sokat olvastam arról, ami vele történt és sajnos nagyon sokszor előfordul, hogy teljesen más emberré válnak azok, akik felébrednek a kómából. Más szokásaik lesznek, más dolgokat kedvelnek vagy utálnak, így aztán az is lehet, hogy a mostani Tom nem is tudna szeretni. A kutyus simogatása mindenképpen jót tesz az idegeimnek, amiért nagyon hálás vagyok neki. Igazán tüneményes és tényleg örülök, hogy Tom mellett van, mint ahogy annak is, hogy sikeresen lebeszélünk egy kávézást. Ennyit mindketten megérdemlünk, aztán meglátjuk, hogy tartani akarjuk-e a kapcsolatot vagy inkább el akarjuk végleg felejteni egymást. Vagyis, sajnos Ő már megtette, bár nem szándékosan. -Gondolod, hogy sikerül lekenyereznem? Vagyis... inkább sütiznem?- pillantok fel rá mosolyogva, aztán valami furcsa ötlettől vezérelve úgy gondolom, hogy tekintve, hogy ez a Tom nem az a Tom, akire én emlékszem, úgy lenne helyénvaló, ha bemutatkoznék. Egy pillanatra, mintha aggodalmat látnék az arcán -talán azt hitte, hogy valami más miatt vettem ilyen komolyra a figurát? - de aztán megfogja a felé nyújtott kezemet, azonban ahelyett, hogy szimplán megrázná, inkább kezet csókol. Azt gondolná az ember, hogy teljesen más személyisége kellene legyen, ez az udvariasság azonban Tomra emlékeztet. Mindig is igazi úriember volt én pedig imádtam ezt benne. Most is, csak bárgyún mosolygok, miközben millió érzelem dübörög végig bennem, a tekintetét látva pedig biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is így van. A kérdés csupán az, hogy mit érez? Furcsa számára az érintésem? Zavaróan idegen vagy inkább ismerős? Annyira szeretném tudni, hogy mi jár a fejében. Annak ellenére, hogy milyen furcsa ez az egész szituáció, folyamatosan mosolygok. Azt hiszem, valamennyire megkönnyebbültem, hogy nem azzal kezdte a találkozást, hogy "elhagytál te aljas némber" és legalább biztos lehetek most már benne, hogy ha egy kicsit is, de hasonlít a régi önmagára. Azt viszont nem tudja, hova szerettünk járni, mint ahogy az sem esik le neki rögtön, hogy nem messze lakom innen. De miért is várná el bárki, hogy emlékezzen? -Semmi baj, ha nem emlékszel. Nem kell mindig kellemetlenül érezned magad emiatt, Tom.- mosolygok rá kedvesen, hiszen felesleges lenne ostoroznia magát, amiért nem emlékszik a kedvenc helyünkre vagy akármi másra. Talán, épp azért jó, hogy találkoztunk, mert így saját magáról is megtudhat egy picit többet, ha akar. -Hát akkor derítsük ki, hogy lesz-e kósza emlék. Egyáltalán nem tartasz fel.- biccentek is arra, amerre elindulhatunk, miközben igyekszem éreztetni vele, hogy nincs ami miatt szégyenkeznie kellene. Nem tehet arról, ami történt. Nem ő lőtt és nem is ő kérte, hogy lőjjék le. Az egyetlen hiba, amit elkövetett, hogy meg akart védeni, amiért hálás vagyok de fáj is. Soha nem akartam volna, hogy baja essen miattam. Ő azonban most is figyelmes, mert felajánlja a kabátját, amit el is fogadok. Igaza van és egyébként is, bolond lennék nem megragadni az alkalmat, hogy érezhessem az illatát.-Köszönöm. Ez kedves tőled.- húzom össze magamon a kabátot, majd elindulok a célunk felé. Lassan, kellemes tempóban sétálok mellette, miközben a kutyát is szemmel tartom, aki olyan hűségesen követi a gazdáját még játék közben is, mintha ő lenne számára a világ közepe. Meg is tudom ezt érteni. A kávézóhoz érve aztán az ajtóban megállunk egy pillanatra, Tom pedig egy kéréssel fordul hozzám. Elmosolyodom a szavai hallatán és bólintok egyet. -Hát persze.- közlöm, majd belépek a helyre és a régi törzshelyünk felé veszem az irányt. Mielőtt leülök, leveszem a kabátot -bár Tomot ismerve ebben segíteni is fog-, majd körbe pillantok a helyen. -Mindig ennél az asztalnál ültünk, ha pedig foglalt volt, akkor inkább elvittük a rendelést. Innen jól belátni mindent.- pillantok tőlünk jobbra, hiszen az egyik sarokban álló asztalhoz vezettem. A hely mondjuk alapból hangulatos. Tele van csodaszép növényekkel és kávé meg egyéb finomságok illata lengi be a helyet. -Ami pedig a rendelést illeti... két féle dolgot szerettél attól függően, hogy épp milyen kedved volt. Az egyik a forró csoki volt tejszínhabbal és pillecukorral, emellé pedig meggyes pite vagy a másik verzió a karamellás cappuccino volt croissant-al. Most melyikhez lenne kedved?- mosolygok rá szeretetteljesen, majd megvárom, míg választ és közben én is kitalálom, hogy mit szeretnék, bár a karamellás cappuccino most nekem is jó választásnak tűnik. -El ne felejtsem a csokis sütit Benjinek.- vigyorgok a kutyára, aki nyugodtan ücsörög a gazdája mellett, de látni rajta, hogy alig várja, hogy kapjon valami finomságot.
A szavak mélyre nyúlnak a szívemben. Megbántottam, mint ahogy gondoltam. Hiszen hogyan érezhetne másként, ha házasok voltunk? Jogos érzés. Lehajtom a fejem, aztán fel is kapom a folytatásra, ahogy folytatja. - Ne haragudj magadra – felelem némi kutató és együttérző pillantás után. - Jót akartál és akkor azt tartottad a leghelyesebbnek. Nem tudom, akkor mi volt a szándékom ezzel. Azt azonban tudom, hogy most mit szeretnék, szerettem volna. Éppen azt, amit magára mondott. Amkor megtudtam, mi is a hivatása, az volt az érzésem, hogy éppen azért tettem, mert a hivatása fontosabb számomra, nem én számítok. Szenátorként sok kötelezettsége van és ha most érne valami, akkor is azt dönteném, hogy nem akarom feltartani. Azok után végképp, mikor végül apa elköltözött és végül evált anyától. Mert teljesen megértem apát, hogy végül felőrölte mindaz, amin láthatott keresztül menni. Anya is megértette és vita nélkül mentek szét. Mindeketten fájó szívvel. De ez most így felveti bennem azt a kérdést, melyik szívfájdalom a kevésbé fájdalmas? Nem tudom. Elnevetem magam. - Benjit? Csokiimádó. Tilos nekik adni, de hát amikor megérzi a csoki illatát, azok a nagy, barna szemek, amikkel könyörög rám. Mindig kap egy nyalást, ám többet nem, de azzal is nagyon boldog. Egészen biztosan a szívébe lopnád magadat. Nem tudom hova tenni mindezt a kavargó érzelmeket, amiket az illata kelt bennem. Nem ismerős, nem ugrik be semmi, mégis... muszáj vagyok egy pillanatra behunyni szemeim. Önkéntelenül mélyet lélegzek még egyszer az illatából, s zavarom ettől még jobban növekszik. Meg sem bírok így szólalni egyből. - Mindenki ezzel jön. Nem segít – adom ki magamból halkan. Akarok emlékezni és mégsem. Nem hiszem, hogy változtatna mindezen az emlékeim, s ha mégis, számítana? Mégis, úgy vélem, baj, hogy nem emlékszem. Mindenki emlékszik, milyen volt velem, egyedül éppen nem, akiről és akivel kapcsolatban emlékeznek. - Rendben – mosolyodom el. - Köszönöm – tekintetemben hála és köszönet jelenik meg vegyesen. Várakozással teli, ám úgy vélem, itt az ideje annak a bátorságnak, hogy beleugorjak ebbe. Nem tudom, milyen következményekkel jár majd, azt viszont érzem, hogy ennek a lépésnek a megtétele most következett el. - Kérlek – szeretném, ha nem fázna meg a futás után, s legalább átmelegszik a kávézóban, egy forró ital mellett. Addig a kabát melegen tartja. Furcsán érzem magam, ahogy sétálunk. Ennek is ismerősnek kéne lennie, mégsem érzek semmi ismerőset. Az út felé érve Benji abbahagyja a labda dobálgatását, inkább a szájában forgatja, amiért elismeréssel adóznék neki, ha nem azzal lennék elfoglalva, hogy a furcsa érzéseim mögé akarjak bepillantani. Nincs bennem félelem, az már egy ideje kiesett belőlem, hogy megértettem, akár ez a napom lehet az utolsó. Nem félelemmel akarom kitölteni. Most mégis feszült vagyok, hiszen itt nem rólam van szó, hanem arról, akit a baleset előtt nagyon szerettem. Átütöttek a sorokon az érzelmeim, kiérezhető volt belőle az a szeretet, amivel körbevettem. Ez a kérdés nagyon mélyről érkezik és hirtelen, s kissé meglepődöm, miért is mondtam ki hangosan. Ám már kimondtam és valahol mélyen érzem, hogy egy nagyon is fontos kérés a részemről. Bele akarok kapaszkodni minden lehetőségbe, hogy emlékezzek. - Köszönöm – zavartan elmosolyodom. Belépve, ahogy körbenézek, nem találok semmi ismerőset és emlékeztetőt. Olyan, mint minden más kávézó, illatokkal, zajokkal, emberekkel. Az utóbbi kettőt kezelem még most is elég nehézkesen, így nyelek egyet. Kezem önkéntelenül nyúl a kabát után, hogy lesegítsem róla, majd a szék karfájára teszem, kivéve belőle a tárcámat. - Igen? - Meglepve nézek az asztalra, a kezem visszatér tudattalanul a szék támlájára és egy pillanatnyi megkapaszkodás után megsimítva engedem el. Ahogy körbenézek, rájövök, hogy akárhová megyek, mindig hasonló helyre ülök be. Engem nem látnak, én mindenkit, legfőképpen a bejáratot és a pultot. - Nagyon kellemes itt – az érzés kellemes, ám emlék még mindig nincs. Nem erőltetem, Benji megböki az orrom, felismerve, hogy figyeljek arra, ne akarjak nagyon görcsölni. Érzi ezt a feszültséget, vagyis igyekezetet bennem. Meglepődve nézek magam elé. Az egyik nem volt koffeines. Most valahogy mégis úgy érzem, karamellásnak jobban örülnék, még ha nem is iszom meg. Érezni akarom az illatát. - Azt hiszem, az utóbbihoz. Neked mit hozhatok? - fordulok a pult felé, s várakozás nélkül folytatom. - Karamellás jó lesz? - észre sem veszem az egész furcsaságot, csak érkezik belőlem. - Ó, igen, a csokis süti – nézek Benjire, aki teljes boldogsággal ül az asztal előtt, a térdemhez döntve egy pillanatra a fejét. Izgatott. Megsimítom a fejét, hátha segít lenyugodnia kicsit. - Milyet hozzak? Tálcán hozva a kért finomságokat, érkezek vissza, s a tálcáját elé helyezem, majd helyet foglalok a másik széken. Az enyémhez kértem vajat és dzsemet is kértem a croissanthoz, valahogy így kívántam meg. - Parancsolj, egészségedre – Benji máris éberebben ül, figyelve engem és Lizbethet, váltakozó pillantással. A labda valahol az asztal alatt helyezkedik el, ahogy letette, várakozás közben. Felveszem, jusson eszembe. Mielőtt még elesünk rajta. - Van valami, ahogy ettem? - aztán felteszem a kezem. - Megpróbálom. A szívem valójában a torkomban dobog. Kis dolgoknak tűnnek, ám olyan dolgok, amelyek meghatározzák az ember viselkedését. - Fogyasztottam ehhez... vajat és eperdzsemet? - értetlenül teszem fel a kérdést. Megcsapott egy illat, ahogy elém tették a croissant. Voltam már kávézóban, ugyanakkor sosem jött ez az érzés, illat, hogy croissant akarjak enni, s se a vaj, se dzsem nem ugrott be eddig. A zavaromat takarva, terelni akarom a beszélgetést. Bele akarok ugrani a mélybe, azért némi úszógumit keresek magamban, hogy védjem magam. - Szeretnék rákérdezni a munkádra, hogy mi változott azóta, ám nem tudom mivel összehasonlítani... így... inkább azt kérdezem... - zavaromban megint megsimítom a tarkóm. - Fogalmam sincs, ehhh – szusszantok egyet. De nem fogok elszaladni a lehetőségtől. - Ugye, nem ért semmi hátrány az egészből? Mármint... a balesetből, a válásból? És... óh, fogalmam sincs, jó, hogy feltettem a kérdést, vagy inkább hagyjuk, ha úgy érzed, nem akarsz erről beszélni... Zavaromban a croissantnak esek neki, levágva egy darabot belőle, vajazni kezdem. Éppen úgy, ahogy a balesetem előtt tettem. Márpedig croissanttal ezt tenni kész káromlás, egyesek szerint és én pedig azelőtt tudatosan akkor is így ettem, mert szerintem meg így volt a helyes. A fejem most viszont azon jár, hogy nem akarok rögtön a legelején olyanba belenyúlni, ami fájdalmas Lizbeth számára. S nem tudom, helyesen tettem, hogy megkérdeztem.
Kezdőlap
