A hangja úgy vágott keresztül a lelkemen, mint egy borotvaéles kés. Semmilyen verés, vagy sérülés nem fájhat annyira, mint az, amikor rá gondolok... Arra, hogy a lánc, amivel próbálom - tényleg próbálom - összefonni a kettőnk evilági utazását, mennyire gyenge. Hiába fűszálakból csomót építeni lehet, de az ember ne várjon tőle csodát, például; hogy egy hajót a kikötőhöz rögzítsen vele... Mintha a fizikai fájdalom már nem is abból a sebből indulna ki, hanem a felvilágosodásból, mennyire körülményes helyzetbe csöppentünk bele. Az arca, ahogyan most letekint rám, tudom, hogy egész életemben kísérteni fog... Emlékezni fogok a vér szagára, az izzadság cseppekre a bőrömön, ahogyan megremegett a térdem, mikor elért a felismerése, mennyire kellemes valakinek az őszinte figyelme alatt ébredezni egy ilyen halálcsók után. És az a pillanat is örökre a velem marad, ahogy a remény halovány fénye kihunyt a szívemben...
Elnyílt ajkakkal fürkészem, megpróbálok a pillanatban maradni, akkor is ha legbelsőm már indulásra késztet.
- Tehát én vagyok a sötét oldalad? - keserédes a nevetésem. Valószínűsíthető, hogy nem így értette, de a valósághoz már elég közel került ezzel a kijelentésével is. Van e rá hatásköröm, hogy jogot formáljak valamire, ami ennyire tiszta és makulátlan, mint ő? Azzá válnék általa, mint amivé Tim lett nekem... Egy gondolat és érzelem zabáló szörnyeteg. A tekintetem megállapodik rajta, ráfüggesztem.
- Ez nem számít... - amitől csak még rosszabbul érzem magamat. Könnyebb lenne, ha azt mondaná, hogy ölt embert, vagy legalább próbálkozott vele... Ehelyett maximum a diétájával csal és értelmezhetetlen pornót néz, más bűne aligha van.

- Ha címkézni szeretnél... - eszembe jutnak becenevek, amik nem is igazán nevezhetők így, sokkal inkább csúfolódásnak, amivel a szüleim, később a bentiek illettek. Elmegy a kedvem attól, hogy bármelyiket hangosan kimondjam, ezért csak megrázom a fejemet; - Miss Senki, azt hiszem - vállat rántok a kelleténél többször. Hogyan nevezhetném magamat?
- Nem, nem azonnal... - ismerem el egyetértésem. Ha elégszer figyelmeztetem, talán megpróbál küzdeni ellenem, velem és talán van esély rá, hogy végül lemondok róla, mert belefáradok. - Idővel, sok idővel. Amikor már nem számít, hogy mások mit gondolnak rólunk, jön a csavar - tartom a szemkontaktust -, te pedig az leszel, amivé lenned kell, hogy túléld. Ha kell, akkor maga a gonosz - féloldalas somolygással fejezem be. A drámai hatás elronthatja a helyzet komorságát, erre nyilvánvalóan nem szeretnék törekedni, de azt akarom, hogy tudja, hogy elhiggye, hogy mi vagyok én.

(+16)
- Hát mivel ijesztelek meg, Benjamin? - nézek egészen közelről az írisze mélyére, valahová a lelke gyomrába. A korábbi mosolyomnak hűlt helye, árnyéka sem marad tónusaimon. Nem akarom a frászt hozni rá, főként nem meztelenül, elvérezve, de ha képes vagyok elijeszteni őt... Ugyan, én is tudom, hogy semmi értelme nincs próbálkozni vele, már elindult a kötődésünk. A megbonthatatlan és egészségtelen kötődésünk...
- Azt szeretném, ami most rajtad van - szélesedő görbével nézek fel rá, mielőtt a teljesség igényét behajtva rajta, lecsupaszítunk engem. Az nem zavar, hogy meglát, hogy lát... Életem során ért már megaláztatás, ha van valami, ami miatt nem szégyenkezem, azok a látható részeim, a szemmel is felfedezhető hegek és sérülések... Van belőlük jócskán. Az, amit inkább takargatok a bőröm alatt van. Oda még őt sem engedném be. Egyelőre.
Játékos horkantással reagálok, mikor látom, mennyire megkerülik szemei a testem nőiességét bizonyító részeit. A kádba lépéskor még elnevetem magam. - Jobban kedveled a szégyenlős lányokat? - nem nézek rá, éppen a helyfoglalással manőverezek, ügyelve rá, hogy a sérült izmokat ne sértsem tovább. Ha már elhelyezkedtünk, akkor nézek fel rá. Bátorító, egészen kedves mosolynak tűnik, ami az arcomra ül, persze ő látja, a megítélése joga nála...

Elszorul a szívem.
Fizikailag talán nem ártok neki, de a lelkét megsebzem, belerángatom a sötétségbe, vagy legalábbis megérintem vele... Innentől kezdve már soha nem lesz az a férfi, aki ezelőtt volt. Az élete ketté válik. Bárcsak elmoshatnám mindazt, amit kimondtam, vagy legalább szétkenhetném a háttéren, hogy elmosódva ne legyen ebben a pillanatban benne, mert az arcára kiülő érzelmek sokasága ezúttal rémisztő. Nem gondolom, hogy bántani fog egy kádban vérző nőt, de azt igen, hogy az eddig talán elérhető szívét most számomra megfejthetetlen széfbe fogja rejteni, ami felér a meggyilkolásommal.
- Igen, el - lenézek a felhúzott lábam végére, hogy a lábujjaimat gyűrjék kezeim. Könnyebb, mint egyenest szembe fordulni vele most, de amikor rákérdez, hogy szoktam e hasonló szarságokba keveredni, nem tudok másfelé nézni a válaszadáskor. - Igen - ha van olyan dolog az életembe, amire büszke lehetek; azok az apró kezek, amik ölelésbe fogadtak a kimenekítések után... Mert ott és nekik nem számított, milyen véres kéz mentette meg őket. Ahogy nekem sem számított volna, ha valaki...
- Nem, nem, nem! - felé fordulok, a kád szélébe kapaszkodok és mit sem törődök vele, hogy húzódik az oldalam ebben a gerinccsavart helyzetben. - Senki nem tudja, hogy itt vagyok és ha bárki is megtudná, én... - elharapom a végét, mert kimondani azt, hogy ölnék érte olyasvalami lenne, ami végleg elzárná tőlem, de mégis a számra jönnek a szavak és fékezhetetlenül ömleni kezd belőlem a vallomás;
- Nem hagynám, hogy bármi bajod essen. Ez biztos nevetséges, meg őrültségnek hangzik és az is. De... De tényleg nem eshet bajod, mert én tényleg nem hagynám. Velem nem... Téged nem... - hogy is kell szavakat formálni? Mintha az előbb még értelmes mondatok hagyták volna el a számat, most meg elveszítettem a beszélgetéshez szükséges képességemet.

Hálás vagyok, hogy kérdez.
- Azt hiszem, hogy tudom, hova vitték és oda vezet majd az első utam, ha kisétáltam azon az ajtón... - a bejárati ajtó vélt irányába bökök állammal, de még mindig fehérre színezett ujjakkal kapaszkodom a kád falába, előtte.
Nem csak a tekintete, de a szavai is jelölik az utat, ahová most elindulna. El. Tőlem. Talán el vagyok átkozva, hogy örökké azt kell látnom, hogy bolondnak néznek, hogy a szeretteim szenvednek csak attól, ami vagyok.
Az utóbbi időszakban rengeteg ellenséget szereztem és tudom, hogy azzal tennék valószínűleg csak igazán jót, ha hagynám, hogy ez a sok, ami én vagyok elvigye. Hogy eldobjon, de ez nem olyasmi, ami megy...
- Sok... - elismétlem, közben visszahúzódom a kád melegébe. Ha mindez elég ahhoz, hogy így érezzen velem kapcsolatban, akkor talán tényleg össze kell törnie az álomképnek, amiben csillagok között keringőztünk... - Nagyon sok... - suttogom, ahogy átölelem a térdeimet. Tim sötét sziluettje morajlással közeledik Benjamin háta mögül, tudom, hogy mit vár tőlem. Elszakítana a földi léttől, hogy újra csodaországban legyünk és...
- Te vagy a fényem... - nézek Benjamin alakjára, tudomást sem véve a háta mögül bekúszó sötét masszáról, sem arról miket susog eközben. Apró bólintás, mielőtt feltérdelek, majd a csempének támaszkodva végül fel is kelek a kádból. - Napsugaram - elégedett, de keserű mosollyal mondom a szemébe nézve, mielőtt elfordulok tőle. Tőlük... A mosakodást egyedül fejezem be.

Pár perccel később törölközőben bújok elő a fürdőből. Mögötte vagy sem.
- Nagyon sok szar történik az olyan emberekkel, akik onnan és úgy jönnek, ahogy én - lépek elé, vagy mellé, legyen bárhol. Értem, tényleg egy egész részemmel megértem, hogy a varázslatos világa beszennyeződik általam és a dolgok által, amikhez közöm van, de ettől még összetartozunk és ebben hinnie kell... Újfajta fájdalom lesz úrrá a testemen, ahogy arra gondolok ez csak delírium.
- Egy gazdag, jó családból származó ember ezt nem értheti meg és de jó neki! - intek felé - De csak azért, mert ugyanazon a bolygón létezünk, vélhetően egy dimenzióban még vagyunk páran, akik csak a rossz oldalát ismerjük az életnek és minket úgy hívnak, hogy „őrültek” és „szerencsétlenek” és „senkik”, „gyilkosok” és a többi faszság... - fátyolossá válik a tekintetem, basszameg - , ez a réteg az, amelyikből soha nem lesz elit, vagy megbecsült. Tőlük sosem kérdezik meg azt, hogy mi vezetett oda, ahova, csak rámutatnak, hogy „szart csináltál”, és „itt vége a történetednek”. Én is idetartozom... - elpillantok valahová a szobába, de nem egy konkrét pontra. Tim hideg érintése a vállamon, majd a hátamon megdermeszt egy pár másodpercre.
- Hagyj már! - rántom el tőle magam, majd újra Benjaminra emelem a tekintetemet - Ez igen, ez kurva sok - ismerem be, lepislogva végül a könnyeket... - Ez megváltoztat és felfal, néha el is temet, de akkor is megéri és ez vagyok én, ezt csinálom. Megmentem a gyerekeket, hogy nekik ne legyen egy ilyen... - az oldalamra Tim irányába nézek, de azt elmondani, hogy egy démon követ, nem olyasmi, amire fel lehet készülve, pláne nem ezek után. És bizonyítaná azt, aminek gondol. Aminek mind gondoltok...
- Most magadra hagylak ezzel... - ajánlom fel, türelemmel és sebezhetőn ácsorogva valahol előtte. Nyilván ruhátlanul nem mehetek... De maradni sem szerencsés. Így hát csak állok ott és megvárom, hogy útnak eresszen. Az étvágyam is elment. Jó, az talán nem. Mindig éhezem.
- Hozzám tartozol - lenézek a csupasz lábfejemre, rendezem az arcizmaimat is, hogy végül mosolyogva figyelhessem. Még egy kicsit, mielőtt...

A szám két sarka megfeszül, mely arckifejezés akkor látszik megfigyeléseim szerint az emberen, ha rossz hírt akar közölni. Mivel azonban a „Talán.” nem kérdés és nem érzem, hogy felhatalmazott volna az állandó okfejtéssel - csendben fürkészem. És egyébként sincsen udvarias közlésre lehetőségem, ha azt akarom mondani, hogy: téved.
- Nahát!... - szikrázik örömtől a tekintetem, aztán kissé elnyúlik. - Hát ez egyébként nem számít akkora előnynek, ha meghalok - jobban nevetek, mint amennyire nevetségesek a szavak. A vállam rázkódása függőjeként mozog hozzá hasfalam is, ami lemossa képemről a telt vigyorgást, felváltja egy torz, elégedetlen mimika. Átkozom magam, amiért korábban nem tártam fel előtte azt, hogy létezek... Szinte már tényleg nevetséges lesz, ha így fogok meghalni. Pont mielőtt szárnyakat bonthatott volna a végzetünk és kereshetem egy újabb életben...
- Gazdag vagy? - kérdezem. Egyébként nem érdekel, hogy mennyi pénze van. Nincstelenként éltem eddig, ezután sem zavar, ha szegényen maradok... Rowan megadott mindent, amire szükségem volt és azt hiszem bőven gazdagabb a világom, mint a milliárdosoké. Azért kérdezem, hogy valamit kérdezzek, mert ébren akarok maradni.
Tágra nyílt szemmel nézek rá, amikor a mosolyomat gyönyörűnek címkézi. Ha teljesen őszinte akarnék lenni - és erőm teljében lennék -, fognám magam és elfutnék, vissza sem néznék többet. A képzelet hirtelen valóssággá válik, ami ismeretlen, idegen érzéseket csikar ki belőlem ott és olyan helyeken, amikre nincsen értelmes magyarázat. Zavaromban elfordítom a fejemet, később tekintetemet is... Elképzeltem párszor, hogyan leszünk mi egy egészé, de a gyengédséget hírből sem ismerem...
- Nem kell azt mondanod, amit valaki másnak mondanál, hogy jobban érezze magát - mert sem szép, sem tiszta nem vagyok perpillanat. Egy másik nő, egy szerencsés szőke, vagy barna, aki egészséges testben és lélekben most valószínűleg az ölébe simulna és... Én meg egyre csak kisebbre húzom magam, amennyire a fájás és a seb engedi nekem.
- Nem akarok gyönyörű lenni, csak fontos neked - motyogom orrom alatt.

---

- Pedig a kislányok pontosan olyan képet képzelnek a hercegnek, mint amilyen a tiéd - mutató- és hüvelykujjam húzom végig valahol az arcom előtt, homloktól állig többször ismételve. Félig résnyire nyílt ajkakkal figyelem, próbálom megkeresni a buktatókat, hol vagyunk, mi történik igazából. Túl kellemes valóságnak hat, nem lehet igaz.  
Ígéret? Számítania kellene a szavaknak? Van azoknak súlya, lényege? Elpillantok mögé, egy új pontot keresek szemeimmel, olyan érzés, mintha valami nagy erőkkel összeszorítaná a mellkasomat.
- Azok csak szavak - megköszörülöm a torkomat, amikor meghallom mennyire határozatlan és rekedtes hangom lett. A földi pokolban, ahol én élek, ott nem számítanak a szavak, csak a tettek; talán ennek köszönhetem a melegséget, ami bizalomvirágot bont a mellkasomban iránta.
- Van neked egyáltalán sötét oldalad? - fáj beismernem, hogy túl jó hozzám. Azt reméltem, hogy faragatlan, vagy indokolatlanul bunkó lesz majd, de nem. Ha én vagyok a totális sötétség, ő biztosan a makulátlan fényesség... Ja, kurva nagy szívás ez neki.
- Nem vagyok egy hölgy - sértetten szegem fel államat -, szóval nem kell udvariaskodnod - vállat vonok alig észrevehetően.

- Hogy? - nem csak meglep azzal, amit mond, nem értem meg, mire, vagy miért mondja ezt. Vajon senkit sem dobna ki, aki ilyen pofátlanul kihasználja aranyszívét, vagy csak velem kivételez? Valószínűleg bárki más menedéke is lenne, nem áltathatom magamat.
- Most miért mondod ezeket? - szinte felháborodást érzékelek magamon, pedig semmi okom rá, mert biztosan okkal mondja azt, amit. Mégis teljes tudatlansággal és értetlenséggel a fejemben fogadom el a közeledését, ahogy felsegít és elindulunk.
- Ha nem, levágjuk! - legyintek mihaszna végtagjaim felé. Szerencse, hogy tart, mert biztosan nem sikerülne, a súlytalanság érzéséhez kapcsolódik a szédülés, gyengeség, ezért mindkét karommal belekapaszkodom.

(+16)
- Nem egészen értem, hogyan tudna segíteni nekem itt benn az, hogy te ott kinn vársz - elnevetem magam, mint aki egyáltalán nincs magánál. De ha egyszer mulattat, mennyire prűdként viselkedik. Lemerném fogadni, hogy úgy adják egymás után a törölközőit a hölgyek, mint ahogyan ránézésre sejthető. - Határozottan: vagy! - nézek fel rá. Képtelen vagyok levakarni elégedett vigyorgásomat, még Tim állandó duruzsolása is csendesedik a folyosón, ahogy kuncogva rázom nemleges irányba a fejemet... Ki hitte volna, hogy vörösebb lesz a képe, mint a testemre száradt vérem!?
- Ha nincs egyetlen ruhád sem, maradhatok pucér! Engem nem akaszt ki, így megyünk a föld alá is... - semmiféle átgondolás, vagy takargatás nem történik részemről. Azt nem értem, miért bámulja a plafont, meg minden mást is helyettem, kissé sértve érzem magamat tőle, de talán ha már illatos leszek és kevésbé mocskos, megtisztel a tekintetével. Nem segít teljesen levetkőzni, mire rosszallóan felhorkantok. - Légyszíves, vagy mi a varázsszó? - kérdezem türelmetlenül, sürgetően a keze után kapva, hogy legalább a - teljesen átlagos méretű - kebleim felszabadításában legyen bátor és merész. Ha alsótájékomat egyedül kell, megtámaszkodom közben benne...
Figyelem a víz folyását, bár szerintem praktikusabb lett volna egy gyors lelötykölés, ha szeretne pancsolni, nem én fogom elrontani a szórakozásunkat... Mintha nem hallottam volna, hogy kérdez, úgy maradok tovább énölelésben mellette a kád előtt. Pár pillanattal később, a belépés után; - Hát talán amúgy sem elkerülhető, hogy valamiféle magyarázatot adjak... - az ő tökéletes életének igen éles és kirívó esete lehet olyasmi, ami velem érkezett... - A pasas, akit meg kellett volna ölnöm, gyorsabb volt, mint én - nem nézek rá, beletérdelek a vízbe és ahol érem magam, megmosakszom. Hagyok időt, hogy feldolgozza, amit kimondtam.
- Ő vezetett volna nyomra, de nagyon elbasztam, mert gyorsabb és hát... ügyesebb meg erősebb is volt, ami máskor nem gond, de nem tudom... Nem láttam, aztán meg jött és... - ingerülten a vízbe csapok, majd hátraesem, hogy egyik térdem felhúzhassam, a másikat magam elé hajtom, amennyire a kádban lehetséges. A víz egyre csak sűrűbb, vörösebb lesz tőlem. Felnézek végül Benjaminra...
- Elraboltak egy kislányt - pontosítok, ha már a teljes történetet hallania kell, tudja meg, mi történik az árnybirodalomban... Ott, ahol én harcolok. Közelebb eső kezem felé nyújtom, mutatóujjamat végig húzom arcélén, egyik profiltól a másikig.
- Vagy elestem - újra előre fordulok, lehetőséget teremtek, melyik univerzumban leszünk tovább...

Egy külső szemlélő számára a jelenet még lehetett volna illedelmes is a maga csavaros és kiszámíthatatlan módján, de Benjamin biztosan megpillantotta már a merész villanásokat tekintetemben... El sem rejtettem. Úgy érzem, nem kapok levegőt mellette és minden pórusomat delejes erő járja át. Ajkam megnyílik, de nem tudok mit mondani, egy hang sem jön ki a torkomon. Csak levegő. De az is kevés... A szavai miatt elfeledkeztem magamról, tátott szájjal nézek utána. Tudom, hogy meg kéne köszönnöm, vagy legalább mondanom valamit. De csak ülök itt, mint egy eszelős, vagy ha nem is eszelősen, de mint egy magán kívül lévő ember. Okozati tényezőként persze nem elkerülhető tényező, hogy vérzek és azt hiszem, hogy haldoklom...
- Khm - küzdök a kísértéssel, hogy ingassam a fejem és gyomorból kiinduló nevetéssel reagáljak - Azta... - pihegve prüszkölöm csak. Hirtelen azon tűnödöm, hogy Benjamin Stanford valóban olyan ember, akiért érdemes élni. Nem meghalni... Arra bármilyen nyomorult képes. De élni. Ezzel az idegen, túlvilági gondolattal grimaszolgatok, mert az arcizmaim nem állnak szolgálatomba és képtelenek együttműködni; groteszk hol-mosoly, hol-komor ábrázattal figyelem.
- Nem hagynám, hogy meghalj - motyogom alig hallhatóan, de valószínűsítem, hogy ő sem hallja a néma szavaimat. Ha csak szájról nem olvas...

Egy rejtély, miért segít nekem... Még az én csökevényes agyammal is képes vagyok felfogni, hogy ebben, mármint abban az univerzumban, ahol ő az ideje nagy részét tölti, én egy betörő idegen vagyok... Az enyémben persze már sokkal többek is, mint idegenek. De mivel még nem törte át a tükörfalat és nem látja azt, amit én, teljesen érthetetlen a viselkedése. Ha benne meg is bízom, bárki is a barátja, őbenne nem. Nem szeretem a rejtélyeket. Illetve, ami azt illeti, nagyon is szeretem őket. A szóban forgó rejtély a bizalmamat kéri, nekem pedig megreped a határozott elutasításomat megtestesítő páncélom...
- Nem tudom, hogy mi az - vallom be. Bizalom... Az a két ember, aki a születésem után leginkább kellett volna, hogy megharcoljon érte és meg is tartsa azt, nem tette. Összetörte. A Vörös Király az egyetlen, akiben megbízom... De talán ő is képes lenne árulásra, ha nem volna több hasznom. Nem értem a világ működését, vagy nem úgy, ahogyan mások...
- Senki sem megbízható... Mindannyian valaki árulói vagyunk... - nevetek rá gyöngén, álomittas hangon. Nem tiltakozom, ami ugyebár az én részemről már beleegyezésnek minősülhet. De az igazságon nem változtat. Ha Benjamin Stanford a csillagok ígéretével született hozzám; akkor nem fog szólni a hivatásos szörnyetegeknek... Ha igen, legalább megtudom, hogy meghalni érdemesebb, mint élni.

Később változik a hangulat, éberebbé lesz az elmém, mert az éhezés nem tréfa tárgya és igen megdöbbent és meg is visel, hogy miattam utol érte ez az utálatos kór. Lapos pillantások alól ellenőrzöm, nem e gúnyolódik rajtam... Semmi nem irritál jobban, mint ha nevetnek rajtam. Az ilyesmit kifejezetten gyűlöltem... És köze volt ahhoz, amiket mondtak, miközben gyötörtek.
- Olyan vagy, mint egy oroszlán... - talán nem ez a helyes replika, amikor erősnek nevezett. De mindig is arra emlékeztetett. Vad, de nemes és tekintélyt parancsoló. Haja is ilyen színű, a világosbarna és a sötétszőke közötti tizenhét árnyalatával, és ellenszegülve a modernkori elvárással, igen előkelő arccsonttal. Magas, de nem túl magas, atléta kecsességű, és erejű; amivel nem kérkedik. Szabálytalan arccal, éppen annyira, hogy jóképű legyen...
- Sokan udvarolnak neked? - megköszörülöm a torkomat - Mármint sok riválisom van? - nem árt tudni, hány ember életét kell még időben kioltanom...

- De nincs pénzem! - tiltakozom meglepetten és gyöngén. Csak úgy miért hozna nekem mindenfélét, amit szeretek!? Ennek semmi értelme, hacsak nem lett fülig szerelmes! A bók, a nevem után... Az lett!? - Gyönyörűnek látsz? - kérdezem berekedten. Ez is csak a seb miatt, nem az érzelgősségem feszíti szét megviselt torkomat... - Csak mert azt hinném, hogy egy vérben ázott nő inkább visszataszító... - félrehúzom a számat. Biztosan nem ez a megfelelő válasz, ismételten sikerül bebizonyítanom, hogy a fejemben vagyok a legjobb helyen. Idekinn nem...
- A titkok azért vannak, hogy rejtve maradjanak... - vállat rántok, de már én is tudom, hogy nem vagyok teljesen magamnál és a legkevésbé sem vagyok beszámítható - Ha elmondanék mindent, ott dobnál ki, ahol nem szégyen - és ezzel talán minden kérdésére választ adok. Ha abban bízik, hogy rejtegetem, milyen varázslatos Hamupipőke történet van mögöttem, ki kell ábrándítanom. Ettől függetlenül persze még egymásnak lettünk teremtve, de jobb az elején tisztázni, hogy mennyire mocskos a hintó út mögöttem...
Elkezdem sajnálni, hogy össze pettyeztem a falát, de a szédüléssel való keringőmben nem ügyeltem rá, hová tapad a tenyerem... Nem voltam udvarias, amikor összefogdostam a folyosóját... Félrehúzom a szám, hiszen bánom, főleg, mert úgy tűnik, nem tetszik neki, hogy a kezem lenyomatával szellemériténseket felejtettem itt-ott.
- Önző... - elismétlem.

---

- És a hercegem... - zsibbadást érzek ott, ahol eddig éles fájdalmat. Egyik tenyerem végével kitapogatom a változást, feszül a bőröm rendesen. Bárki, bármit is művelt, könnyebb lett elviselnem... Habár rosszallom, hogy nem láttam a gyógyítással érkező arcot, de elengedem. Lassan változik arckifejezésem, elnyúlik az addig mosolygó képem. Hallom, hogy kérdez, de eszembe sem jut válaszolni, ráfüggesztem tekintetem. Kínos is lehet, olyan hosszan révedek rá...
- Nem árultál el - amivel egyelőre nem tudom, hogy mit is kezdhetek. Könnyebb volt, amíg csak a képzelet földjén tartoztunk össze; most, hogy valóságos a kötődésem kialakulása felé, egy kicsit megrémít a gondolat.
Feltornázom magam aligha ülőhelyzetbe, onnan nézek rá. A tekintetemmel nem eresztem el. Biztosan nem lehet igaz, de biológiai változást érzek magamon, most, hogy tudom hozzám tartozik.
- Több, mint tökéletes... - én már nagyon régóta nem sírok, csak pityergek, de ebben a pillanatban egészen közel kerülök ahhoz, hogy undorító bömbölésbe kezdjek. Itt, ahol vagyok. Vajon mennyi kellemesen puha, meleg érintést bír el egy olyan ütött-kopott, üreges szív, mint az enyém?!
- Ne udvariaskodj, biztosan bűzlök - rázom össze magamat - Segítesz eljutni a fürdőbe? Meg minden mást is... - nézek rá. A tompa fájdalom kellemetlen, de el tudom viselni. Pihentem eleget, nem akarom, hogy ilyen rossz állapotban kelljen látnia... Látott eleget. Ami elég kínos!
- Mások a menyasszonyi ruhában nem mutogatják magukat, én meg véresen nem akartam... - búgom halkan magam elé, de nem vagyok abban biztos, hogy nem hallja. Egyáltalán nem tartom kivitelezhetőnek, hogy fel tudjak kelni egyedül, vagy hogy meg tudjak mosakodni egyedül, bármiféle tartás nélkül, de erről szó sincsen. Nem kifogásolom, hogy mindvégig ott legyen. Emiatt inkább ő fog szorongani...
A kérdést hallva lassan bekúszik az emlékeim közé minden, amiről korábban, még a kiesésem előtt beszélgettünk... Szomorkás mosollyal nézek rá, látom, hogy Tim elsétál mögötte. Vágyálom maradt, hogy eltűnjön, de hiába is beszél, nem figyelek rá.
- Érző - felelem. Nem tudom, hogy ezzel egyetért-e, de a magam részéről határozott magabiztossággal állítom, hogy jó az, aki képes érezni, a legjobb, aki át is...

Káprázatos képek játszódnak le a fejemben, miközben nézem őt... Tudom, tudom, hogy a valóság membránján nem tudja, nem érdekli, hogy én vagyok az, akit neki rendelt a sors, de a Paradicsomban, ahol leszünk majd, teljes szimbiózisban élünk... És boldogok is leszünk!
- Mindenki tudja a neved - legalábbis az én világomban; igaz nem vagyunk sokan, de már mind ismerik Benjamin nevét. Úgy hányom egymás után ezeket a szavakat, hogy vegyüljön benne sértettség és érezze, megsért azzal, hogy foglalkoztatja egyáltalán...
Sötétség villan ezüstös pillantásomban. Hibát vétettek azok, akik lebecsülték a képességeimet... Talán tényleg a halál torkából nézek fel rá, de ez nem jelenti azt, hogyha ellenségessé válna a helyzetünk, ne találnék gyilkos fogást. Ami persze rettentően taszító gondolat vele, mellette... Mert őt sosem...
- Ne, ne csináld ezt a szart, te ne... - intek felé, jól láthatóan zavarodottan. A rángatózás nem csak a fájdalomból, hanem a fejemben hömpölygő káoszból is ered. Az én koponyámban ugyanis nincsen rend, rendszerek, csak foltok, üresedés és omladozó falak, színes lények és Ő...
- Soha ne becsülj alá, soha - egyik pillanatban még egy gyilkos utolsó, rideg tekintetével nézek rá, de már a következőben szende pislogással fürkészve teszem hozzá:
- Kérlek... - ez az, amit nem szokásom mondani... Egész életemben azt hallgattam, hogy mire nem vagyok képes, mire nem vagyok elég jó, hogy mennyire nyomorult vagyok, nem. Ne tévesszen meg a törékeny látszat, egy végnélküli démon lakozik bennem...

- Örülök, hogy megnyugodtál - prüszkölöm a fémes ízzel mit sem foglalkozva számban. Eszembe sem jut, hogy irónia merül fel a részéről. De a szédülés és éles, szúró fájdalom maró kínja között egyébként sem maradna erőm azzal foglalkozni, hogy álcázott rosszallásokkal is törődjek...
Megrémít, hogy mentőt akar hívni. Távolinak érzem, hidegnek ettől... Falat emelek körénk, elszigetelem. Jobban érzem magam, hogy korlát van közöttünk és a külvilág között, erre van szükségem, így is maradunk.
- Kit? Ki az? - kérdezem a kelleténél agresszívabban - Miért bízol vakon benne? Ha ő hívja a mentőket? Nem, nem, nem akarom - hevesen rázom a fejem, egyre - a seb engedékenységétől függően - kisebbre húzom magam, karjaim átölelve sziluettem, hátha kordában tudom tartani a rémületet. Rossz döntés volt? A Vörös Királyhoz kellett volna futnom!? Fenébe... Ha elalszom és újra a négy fal között ébredek? A remegésem az, ami észhez térít, így-úgy, de meg fogok halni, ha nem lát el valaki, bárki.
- De, ha beárul, megölöm - biztosan nem veszi komolyan tőlem, mindegy, mennyire igyekszem, de én tényleg beváltom a fenyegetésem...

- Nem pont ilyenkor akarunk hirtelen mindent is, mielőtt elnyel a sötét? - lihegve kérdem tőle, egymáson simítva kezeimet, közvetlenül a mellkasom előtt.
- Ó! - ér a felismerés, hogy ezúttal valaki más szenvedett miattam, valaki, aki ráadásul fontos nekem... Az éhezés nem szokatlan társaságom, éppen emiatt, most ebben a percben megvisel a tudat, hogy ő is úgy érezte magát...
- Bocsáss meg! - kérem tőle az eddiginél komolyabb ábrázattal, felhevülten, amennyire erőmből engedi, még fel is ülve hozzá - Tényleg sajnálom, úgyhogy csak bocsáss meg - követelem.
Összerándulok a figyelmeztetése ellenére is. Csíp az, amit csinál, de hang nem jön belőlem, ahogy egyébként a mimikám sem változik - hozzá edződtem már a fájdalomhoz, gyakorlatilag komfortzónában érzem magam tőle... Nem a seb fertőtlenítése okoz kaotikus idegösszeomlást, hanem az, hogy bocsánatot kér tőlem. Hirtelen, kérdőn nézek rá, ha már csak sajog az oldalam... Merengőn fürkészem, a kelleténél biztosan irritálóan tovább.
- Semmi baj - duzzad egy könnycsepp valahol a szemem sarkában -, boldogan megbocsátom - jelentem ki elégedetten, ha szükségtelen, akkor is.

- Vicces vagy - kuncogok rekedten, miközben nézem, hogyan töri magát, hogy megmentsen. Megváltozik a tekintetem, érzékenyül miatta. - Tudtam, hogy tetszeni fogok neked! - dalolom, közelebb húzódva egy arasznyit, ami nem történik meg, mert ebben a helyzetben és szögből képtelenség is lenne.
- Francba! - mintha életem küzdelmét veszíteném el, olyan csalódottsággal húzom fel az orrom, vonom össze szemöldökeimet és méltatlankodok. - Akkor maradok itt! - dacosan jelentem ki, mert egyáltalán nem örülök annak, hogy így alakult... A horkolásom ellen viszont nincs mit tenni!

Ránézve próbálok, tényleg minden erőfeszítéssel igyekszem józan maradni és kevésbé álomittas, ha van rá lehetőségem... Hiszen, azt hiszem végre nem csak a fejemben beszélgetünk és ez valóságos, de abban sem vagyok biztos, nem lehetek...
- A vattacukor meg a pizzád - suttogom csak. Olyasvalakinek; akit a szülei megszáradt kenyerén nevelték, az intézetben megnevezhetetlen trutyikból kellett kielégítenie az éhségre vonatkozó szükségleteit, nincs túl sok választék a fejében. Csak a Cirkusz és a rózsaszín vattacukra!
- Annie - mutatkozok be, félig lehunyt szemeim alól. A következő kérdésére felnyílnak szemeim, de nem őt, a plafont bámulom. A szüleim... Vajon miféle szörnyeteggé válnék Benjamin szemében, ha elmondanám, mit tettem velük? Kifogás volna e az, hogy ők mit tettek velem? Vagy csak szeretném pajzsként felhasználni az előtörténetemet a csalódottsága, talán gyűlölete, rettegése ellen?!
- Nincs senkim, sosem volt - ha őszinte akarok lenni, az egyetlen valódi, erős és létező kötelékem Timmel van, de mindhiába beszélnék róla, a nyavalyás különleges képessége, hogy mások számára láthatatlan... Ha Benji eddig nem vette észre, vele sem kivételez. - Befogadtak nemrég, de nem akarok visszaélni a jóságával, szóval... - ráemelem a fókuszpontomat, hozzád járok - teszem hozzá magamban.
Hálás mosollyal fürkészem, bólintok egy aprót. Nem foglalkozom a fájdalommal, vagy talán csak összebarátkoztunk már életem során annyira, hogy ne okozzon különösebb szenvedést, hogy érzem...
- Remekül, köszönöm, hogy... - felelem, de akkor az arcomhoz ér, amitől kővé dermedten nézek vissza rá. Megriaszt az érintése, hogy ténylegesen érzem a bőrét az enyémen. Milyen meleg és puha, finom... Tekintetem elkerekedve hol az ujjaiba, hol a szemeibe kapaszkodik. Soha igazán nem simogatott senki, új érzés, új színeket old fel a fejemben. Narancs és rózsaszín, egy picit bordó, kellemes...
- Eleget tettél - mozdulatlanul ejtem ki a szavakat a számon, még mindig bűvöletben tart az érintéssel, amit a bőrömön felejtett -, de azt hiszem jobb lesz, ha megmosakszom, mielőtt lelépek - kuncogok. Biztosan felrázná a Nagy Alma kukacos társadalmát egy, az utcán vérben fürdött lány kóborlása...

- Sajnálom a falad - vallom be, bár szerintem sokkal stílusosabb, nem szeretem az egyszínű falakat. Évekig kellett egyetlenben ücsörögnöm... - Jó, annyira amúgy nem sajnálom, intenzívebb lett tőle és egy emléknyom - vállat rántok, mindkét kezem a kötözésre tapad.
- Az ismerősöd összevarrja? - kérdezem halkan. Erre szükség van, ez bizonyos. - Sze- szerinted milyen egy jó ember? - behunyom a szemem, a kanapéja hátfalának döntöm a fejem. Próbálok ébren maradni, de nehezemre esik. Hullámokban ráz a hideg, libabőrösre pettyezi a bőrömet... Vajon ez már az a szint lehet, amikor mindegy, ki segít, de valaki segítsen? Húz a gyengeség álomföldre, de én csak azt látom, ahogy a csillagtengerben fürdőzve ott vagyunk, Benji is én, boldogan... Lehetett volna így is?

Tehát neki volt gyerekszobája... Nem üvölt rám, nem hajigálja hozzám a fürdőszobában lévő, kézre eső flakonokat, nincs szándék benne, avagy rajta, hogy megrugdosson, csapkodjon csak azért, mert átdekoráltam a folyosóját és innen nézek fel rá. Húha, mindig ilyen aranyos ábrázattal nézett vissza rám a cikkekből? Valahogy nem rémlik.
Olyan édes aggodalommal nyüzsög a küszöbön, eszembe jut, hogy léptei nyomán virágok nyílnak majd és az ablakból halk muzsika szól, madarak búgnak kellemes aláfestést ehhez az egyébként több szempontból kellemetlen helyzethez, vagy tudom is én, milyen erdei állatoknak parancsol.
- Akarod tudni? - kérdezek vissza, félig nyitva felejtett ajkakkal utána - Mert nem kell tudnod semmit, ha ez ilyen formaságos lenne... - pihegem, elmaszatolt ábrázattal. Csak egy izzadságcseppet akartam eltörölni, erre fel indián-vonalat festettem az arcomra. Ha eddig nem, ettől majd biztosan belém szeret!
- Ne félj Benji, nem foglak bántani - a tőlem telhető legkomolyabb hangszínemet szánom megnyugtatására, ami kissé vicces így szétcsúszva a csempéjéről.

- Bocsi, ha zavarban vagyok botladozik a nyelvem - kuncogok bele a véresebbik tenyerembe, amitől már nem csak indián foltok színezik a képem, de valószínűleg úgy festek, mint egy vörös rúzst megevett, ostoba gyerek. - Hát ez kínos - makogom a felismerés után, de azért elfogadom a tiszta anyagot. Bűvölten nézek utána, a karjára simítok, ahogy rányom a sebemre, milyen bizsergető, nyugtató érzést kelt azon a fájó ponton.
- Ja, nem kell rám makramé formákat hímezni, csak egy kis... - kezdek magyarázkodásba, amikor nem érti, de végül érti, csak megrémül tőle -, hozzá vagyok szokva, varrnám én is, de ez már - emelem magam elé mindkét kezemet, a remegésük szemmel is jól látható. Biztosan nevetnék is, Tim nevet, mire Benjamin feje fölé nézek szúrósan. - Ha hasznosabb szárnysegéd vagy, most nem kéne ez! - motyogom Timnek.

Elkerekednek szemeim, amikor alám kap és felemel a véres, koszos, hideg helyemről. Hirtelen biggyed le alsó ajkam, ösztönből kapaszkodok a nyakába. Észre sem veszem, mikor fúrom orromat oda, de olyan édes, meleg és puhaság fogad, hogy ebben a kényszer-ölelésben már nem is átkozódnék annyira, ha a nagybetűs Kaszás hívna keringőzni... Helyette a csillagok közé lépünk, változik a szín, fodrozódik a ruhám, csinos is leszek! Benjamin táncol velem, csodálatosan festünk...
Az elválás, a kanapé ismerős nyikorgása foszlatja szét a mámorfelhőbe kúszott, legféltettebb, legcsodásabb ábrándozásomat. A mentő megemlítésére rögtön kisebbre húzódok, mint eddig. A fejem heves, nemleges irányba csóválásával tiltakozom azonnal.
- Nem, nem, nem kell. Nem lehet, őket ne, légyszi - halk, gyenge tiltakozás. Picsába, remélem, hogy nyugton marad és inkább hagy meghalni, ha elvérzek, mert kurvára nem akarom őt bántani. - A kötés jó lesz, jó az, igen, csak azt, igen - rémülten nézek rá, félek, rettegek tőle, hogy elvisznek, átadnak és megint bezárnak. Borsódzik a hátam, talán már nem is a vérveszteségtől szédülök ennyire, de a lassan ölő pánikolástól.

- Éhes vagyok - ismétlem csodálkozva, nem értem, miért ilyen lassú a felfogása. Azt hittem örömmel lát majd el. Elnevetem magam, ahogy a felismerés becsapódik helyes arcocskája mögé. - Jó, hát tudom, hogy már egy szelet is pofátlanság volt, hát még az a négy! De unatkoztam, nem voltál itt, ha uncsizom, tömöm a fejem - vállat rántok, ami magával vonz egy éles nyögést is, hiszen húzódnak az izmok. Vagy azok helye.
- Vér? - nem értem, mégis mi folyna. Timmel együtt nevetünk, értetlenül csápolok Benji felé, azt hitte szörpöt locsoltam magamra a kedvéért? Édes tőle!
Apró bólintás, aztán egy egyszerű mozdulattal tépem le, az egyébként már csak rongyként funkcionáló pólómat. Felülök, úgy fordulok, hogy jól lássa, de aztán csak visszafekszem. - Nem olyan vészes, de ha meghalok, ne mondd el senkinek, csak néha hozz nekem virágot. Meg beszélgessünk is... - kérem tőle, egy pár arcizom kontrollálhatatlan rángatózása után - Utána lezuhanyoznék és aztán benn aludnék veled, oda még csak egyszer mentem be, tudom, hogy udvariatlanság, de ... - vállat rántok, mintha mindegy lenne, mit mond.

- Szerintem a lelkitársam vagy... - kábán sziszegem, ha már belekezd a fertőtlenítésbe - És az a küldetésem, hogy kiegészítve a te munkádat, beteljesítsem a sorsunkat - prüszkölöm, lopva nézve rá. Észre sem vettem, hogy folynak a könnyeim, fene a testünk hatalmába... Megjegyzem, hogy a szúrás kellemetlen mellékhatásokkal jár.

Oké, enélkül azért még tökéletesen meglettem volna.
Egy részem izgatottan várta, hogy mikor lesz lehetőségem beszélni a Hőssel (elvegyülve mondjuk a rajongók táborában egy előre lekreált jelmezben?), de arra nem készültem fel, hogy konkrétan majd ma este. Most. Elvesz a dolog szépségéből a vérző oldalam, a szúrás kellemetlensége és az ebből eredő ingerlékenységem... Ráadásul fésülködni sincs lehetőségem, bár talán nem a hajammal illene foglalkoznia. Nekem sem.
A barom, aki részese volt a kislány elrablásának tegnap éjjel, nem foglalkozott olyan világi dolgokkal, minthogy egy magamfajta névtelen fantomnak van-e elsősegély tanfolyamon megszerzett végzettségem, vagy se. Nincsen természetesen! Ütöttek már üveggel, bottal, tört már csontom, olyan is, amiről azt sem tudtam, hogy létezik, vagy fájhat. De szúrt sebem még nem volt. Nevetséges, mennyire nem rémít meg a halál gondolata, az inkább, hogy börtönbe, vagy az elme-foszlott társaság menedékébe vissza száműz-e a fickó. Nemezis lesz e, vagy valami más...
Tudtam, hogy nem vagyok legyőzhetetlen, ahogy azzal is tökéletesen tisztában voltam, hogy előbb-utóbb jön majd egy fazon, aki gyorsabban reagál, erősebb, lefossa, hogy hányan lesznek szemtanúi, ha végül meghalok a gyermekvédelem sötét harcosaként... Drámai hangzás, szükséges. Most elbasztam. Nagyon elrontottam. Nem voltam sem meglepő, sem gyors, sem precíz. Nem értem fel hozzá, itt az eredménye. Haldoklom, ezt tudom. A Vörös Herceg biztosan segítene rajtam, de nem fogok négykézláb hazakullogni. Emelt fővel, vagy sehogy. Helyette Mr. Stanford otthonában lelek sajátomra - mármint átmenetileg... Mint annyiszor. Amikor aludt, zuhanyzott, vagy nem volt itt. Egy ideje (négy hónapja, de számolja bárki is az idő múlását errefelé?) követtem. Függő lettem. Több, mint egyszerű megszállott. Belülről, mármint igazán odabentről akarom megérteni, ismerni, csodálni. Túlidealizáltam, lehet. De mind ezt csináljuk azzal, akit szeretünk.
- Köszi - a törölközőjét szorítom a vérzés helyére, úgy meredek rá a fürdőszoba csempéjére pettyezve groteszk mintákat. Most ért haza, én meg egy fél órája rontottam be... Engem keresett, gyanítom, feltűnő volt a falon végig húzott véres csíksál... Hű, élőben még jobban látszik az aranyló sziluett körülötte.
- Légyszi, adsz egy cserét? - felhúzott térdekkel gubbasztok. Egyik kezem még a seben hagyom, másikkal kérőn felé nyújtózkodom. Az igazság az, hogy ő minden, csak nem idegen számomra. Ezzel szemben valószínűleg benne feltámadhat bizonyos mennyiségű kérdés sorozat...
- Varrni tudsz? - révedek rá - Nem baj, ha nem - bájos mosollyal próbálom rávenni arra, hogy megmentse az életem. Elég nyomorult vagyok hozzá, hogy csak egyszer kérjem szépen, de ezt neki nem kell tudnia... Szerencsétlenségére nem az vagyok, aminek látszok. A vér sem mind származik tőlem.
- Rendelsz pizzát? Az a vékony tésztájú tökre bejött pénteken - lihegem.