Az elmúlt fél évemben összességében több minden történt velem, mint előtte évekig. Szerettem dolgozni, szerettem a munkámat, de a férjem tett arról, hogy igazán mégsem élvezzem az életet. New York úgy robbant bele a mindennapjaimba, hogy minden egyes napomat szerettem. Nem csüggesztett, ha csúnyán nézett rám egy ember, mert helyette hat amerikai mosolygott rám vadul, integetve és megkérdezve, hogy vagyok. Nem csak annyit válaszoltam nekik, hogy jól, és nem csak visszakérdeztem az udvariassági formákat betartva, hanem komolyan is gondoltam az érdeklődést. Nem érdekelt az, hogy már megint szirénázva húzott el az ablakom alatt egy mentő, mert legalább azt jelentette, hogy élek - jobb esetben mások is. Ha csak tehettem, a Central Park felé vettem az irányt, hogy minden egyes nap eljövetelével mást lássak a hatalmas területből és aztán meg minimálisan engedjem magam eltévedni, hogy azt lezárva nem feltétlenül a telefonomat vettem elő tájékozódás gyanánt, hanem inkább emberektől kérdeztem meg. Nem tökéletes angolsággal, játszva a francia akcentusommal, hogy ha meghallják, lehetőségük legyen váltani az én anyanyelvemre. Nem számító jelleggel, egyszerűen csak hagytam, hogy a bolondos énem olykor szabaddá váljon és másokat is bevonjak a szabadságomba.
Nem kellett amiatt aggódnom, hogy a férjem éppen melyik szavamra húzza fel magát és kezd bele a mindennapos terrorba és befolyásolási hadműveletbe. Nem kellett attól tartanom, hogyha neki volt kedve a szexhez én pedig fejfájásra hivatkozom, akkor vajon elhiszi-e nekem. Szabad voltam, végre egyedül azt tehettem, ami nekem jó. Ami érdekelt és annak ellenére, hogy itt minden új volt, a tegnap megkapott hír, miszerint dolgozhattam, kipróbálhattam magam egy új területen, felvillanyozott és nem is vártam meg, hogy a telefon túloldalán a férfi kérdezzen rá, akarok-e vele találkozni, én tettem fel a nagy kérdést. Ahelyett, hogy biztonsági játékot űztem volna, pillanatok alatt jutottam el a döntésig: meg akarom lépni. Tapasztalni akarok, megismerni másokat anélkül, hogy bűntudatom lenne.
Kétszer mostam le magamról a kipróbált sminkeket a zuhanyzás után, csak hogy a harmadik maradjon fenn a találkozóra. Randira. Emlékeztetnem kellett magam, hogy nem feltétlenül üzleti megbeszélésre vagyok hivatalos, nem kell, hogy korlátok közé szorítsam a gondolataim. A természetes hatást keltő smink nude színeit enyhe pinkkel dobtam fel, egyedül a cicaszemekké kihúzott szemeim hirdették az esti döntésem, na meg a hat szett, amit felpróbáltam, hogy végül a barna nadrág, fekete felső mellett tegyem le a voksomat. A beige puha, vastag sál egészítette ki a tevebarna bélelt szövetkabátomat, a fekete kesztyű pedig csak olyan kiegészítő volt, ami a magassarkú csizmámhoz is illett. A lakásomat magam után bezárva sietősen hagytam el, mert már így is késésben voltam. Egy üzenetet még a liftbe szállva megírtam a férfinek, hogy előfordulhat, hogy kések.. a forgalomra hivatkoztam, pedig nekem nem sikerült időben elindulnom. Szinte úgy robbantam be a metrókocsiba, ahogy átcsusszantam két hevesen vitázó férfi közt és ahelyett, hogy leültem volna a szélső, üresen hagyott székre, a kapaszkodó rúdnak dőlve hallgattam zenét menet közben, csak hogy eljussak a katedrálisig. A megfelelő megállónál leszálltam, csak hogy a tűsarkak úgy koppanjanak a kövezeten, mint egy csata puskaropogása, a mozglépcső helyett pedig a sima lépcsőfokokat használtam, azzal is gyorsabban jutva A-ból B pontba. Fehér pamacsot leheltem ki ajkaim közül a katedrális elé érve, hátraejtve a fejemet is, hogy az épület nagyságát képes legyek teljes mértékben befogadni és csak azután vettem elő a telefonom, hogy kifújtam az orrom a nagy sietség miatt. Összedörzsölve a tenyereimet fordultam körbe, mert tudtam, hogy hozzávetőlegesen tíz percet késtem a megbeszélt időponthoz képest. Összeszűkítettem a szemeimet, ahogy a villanyoszlop mellett a figura kiegyenesedett. Tökéletesen ráillett az általa leírt kinézet, amiért hálás voltam. Bárkit képes lettem volna leszólítani. Megszaporázva a lépteimet, szinte meg sem nézve először őt tényleg, léptem egészen közel hozzá.
- Szia! Bocsánat, hogy késtem, én csak.. - a kezemet felé nyújtottam, miközben az arcára lestem fel. Jóval magasabb volt nálam, de a pánik azonnal eluralkodott a vonásaimon. - Ca...therine. Cat.. - nyeltem egyet és mielőtt megfoghatta volna a kezem, zavartan hátráltam el tőle, mindenre is nézve, csak a két nap múlva főnökömnek szólított férfire sem. - Ez így.. elég.. kínos - csusszant ki az igazság, segítségkérőn néztem fel a szemeibe.. az istenit már, hogy ennyire zöldek voltak. Miért kellett így néznie?
- Cat.. Cat vagyok - ismételtem meg, magamra is mutatva hirtelen. Jobb ötletem nem volt. Összébb húztam magamon a kabátomat, mintha bármit is felfedtem volna alatte előtte. - Bocsánat, hogy letegeztem.. - fújtam ki megint egy pamacsot a hideg levegő miatt, ami Khaled nyaka felé igyekezett, amit hirtelen mozdulattal kezdtem el hessegetni, de annyira ügyetlen voltam, hogy sikerült mellkason csapni a jvendőbeli főnököm, amire megmerevedve pislogtam fel rá. - Jajjj! Jézusom!