A „receptre” amit a nyomozó felvázol előtte valami oknál fogva bele tud helyezkedni, s ha úgy vesszük, ő is azok közé a munkamániások közé tartozik, akiknek a magánélete széthullása váltotta ki ezt a fajta önvédelmi mechanizmust. De a férfi leírásából nem igen kivehető, hogy nála melyik volt előbb, a munkamánia, vagy a magánéleti válság. Nevetséges, hogy az ember nem úgy lett kitalálva, hogy a kettőt egyszerre vigye sikeresen. Legalábbis Dahlia nem sok olyan férfiról vagy nőről tud a környezetében, akik mindkettőt egyensúlyban tartják, és sikeresek is, hisz a munka legyen az bármilyen teljes koncentrációt és ottlétet kíván, de a párkapcsolat is.
A fiú gyermek említésére összeszorul a torka, de egy apró mosolyt erőltet az arcára, ne higgye a másik, hogy nem értékeli mindazt amit megosztott vele. Ám míg rajta ügyködik, pillanatokra csupán de beszippantja a saját fájdalma és az azzal kapcsolatos megszokott gondolatmenetei, amik időszakosan régi lemezként járatódva fel-felbukkannak. Már szinte csoportokra tudná bontani, ha akarná, épp melyik lejátszási lista fut. Most épp azon gondolkodik, hogy ha Blackstone nyomozónak összejött egy ilyen rázós és veszélyes munka mellett a gyermek, akkor nekik miért nem? Miért van az, hogy minden orvos csak vakarja a fejét? Ők miért nem érdemelhették meg Waddel azt, hogy utóduk szülessen? Másnak alig kell erőlködni, elég egy kifelejtett bogyó, elég egy átbulizott védekezés nélküli éjszaka és hopp. Megannyi gyerek nem kapja meg a lehetőséget az életre, mert olyan helyre fogan meg, ami még nincs kész az érkezésükre- s ezzel nem azokat ítéli el, akik az abortusz mellett döntenek, Dahl szerint joga van a nőknek eldönteni ezt a kérdést.
A kemény szavak visszarántják, és elgondolkodva bólint, megérti a dühöt, amit Cain érez, habár átérezni nem képes, hisz még sosem volt ilyen szituációban.
- Igen, ebben igaza van de nézze azt, mit adtak neki....a lehetőséget, hogy összeszedje magát, az életet, amit az a pasas elvett tőle most újra szabadon élheti, és ő rendelkezik vele. - próbálja megfogni a pozitív oldalát, habár nyilván megítélni, mennyire sérült lelkileg a nő, nehéz. Van aki erősebb ilyen helyzetekben, s van aki egy mások számára apróbb traumától is összetörik. Ő maga nem akar belegondolni abba, egy ilyen helyzetben melyik lenne. Nem akarja ennyire tesztelni a saját tűrő és állóképességét, a józan eszéről nem is beszélve.

- Megvizsgálta már valaki? - vág vissza a fenekére utalva hogy oldja a helyzetet, és a saját szigorát is. Még egy mosoly is felfut a szája szélére, bár egyáltalán nincs flörtölési szándéka ezzel, és ez érezhető is a hangsúlyán, hisz csak egy könnyed kérdésként szalad ki az ajkai közül. S habár beleegyezik, képtelen nem újra és újra megjegyezni azt, ami fájón személyesen érinti – a ő és a személyzete inkompetenciája. Az utolsó mondata végén felsóhajt, és levéve a kesztyűit – ismét -, beledobja a használt, véres vattákat és a maradék fonalat és tűt tartalmazó vesetálba, majd feláll, és nekiáll kifelé tolni a kocsit a felszereléssel rajta. - Jöjjön akkor, a vállát rendbe teszem a pasas mellett, nehogy aztán elsétáljon mert tévesen nyilvánították a kollégáim halottnak... - az utolsó megjegyzésén hallani, hogy kissé megsértett, és csepeg is némi gúny a hangszínéből, de int, siettetve a férfit. - Az infúziós állványt ne felejtse eltolni, mert különben a kanül újra kiszakad a karjából! - figyelmezteti, hogy görgesse azt csak magával, mint egy jó páciens, és meg sem állva a hatosba sétál át, közben kikerülve a kint sürgölődő embereket, köszönve is-egy-egy még nem látott arcnak, s lekapva egy tiszta vesetálat, a másikat rendszerezve kiürítve – a tűt a helyére, és a véres dolgokat szintén – a fertőtlenítőbe dobva.
- Nos...megfelel? - áll az ajtóban, a másik ágyra mutatva ami a halott, letakart elkövető mellett árválkodik tisztán,és csak arra vár, hogy a nyomozó letegye oda a becses hátsóját. - Innen már csak akkor lenne biztosabb, ha ráülne, de azt már tényleg nem engedhetem meg, cowboy. - gördít maga alá egy széket, és a tiszta ágy mellé helyezkedik a kocsival. - Folytathatjuk? Az a lövedék nem bányássza ki magát, szóval dobja fel ide magát. - enged fel kissé, és várakozón áll meg a keze egy újabb streil kesztyű felett, amit nem húz fel, amíg a férfi le nemül, és nem mutatja ismét a vállát, ami sérült.

Örül, hogy a továbbiakban a férfi nem nehezíti meg a saját ellátását, talán betalált az észérv, hogy ha hagyja dolgozni Dahliát, akkor mindketten hamarabb mehetnek a dolgukra, vagy épp a fájdalomcsillapító térítette jobb belátásra, a nőnek annyira mindegy, ha végre azzal foglalkozhat, amiért a terembe lépett. Most, hogy már nekiáll az érzéstelenítésnek, a fertőtlenítésnek és a varrásnak, az eddig méhecskeként keringő szorongásai egyszerre elmúlnak, és csak az összeszedett koncentráció marad. Ettől még nem szívesen vállalna több műszakot az osztályon, és a sebészi pályát sem célozná meg, de George közbenjárása, és az, hogy a nyomozó tényleg nyugton képes maradni sokat segít, hogy értelmesen haladjon, és ne csak húzza az időt, és tépelődjön a seb felett.
- Ahogy látom pont azt amit szeretnék, hogy ne érezzen. - pillant fel a feladatból és rámosolyog Cainre, majd folytatja, közben csak-csak előbukik belőle pár kérdés, amikre kíváncsian hallgatja a válaszokat.
- Lehet ennyire munkamániásnak lenni? - hökken meg, mert bár önmagát is annak jellemezné, ha fizikai sérüléssel, vagy annak lehetőségével járna, lehet nem igyekezne ennyire be az osztályára, hogy aztán azon idegeskedjen egész nap, mikor is kap valahova egy ütést vagy lövik meg. Mondjuk épp emiatt nem gondolkodott sosem a bűnüldözésen, mint pályán, mert habár az igazságérzete nagyon is fejlett, a józan esze még inkább, hogy tudja, máshol keresse az izgalmat. Nem mintha a mászásban, vagy a többi extrém sportban ne tudna meghalni, megsérülni vagy megnyomorodni egy életre, de valahogy a felfogásában az mégis teljesen más polcon helyezkedik el.
- Ó! - egy pillanatra megáll a tűfogó a kezében, még az öltés előtt, és most valahogy mélyebb figyelemmel tekint fel a borostás arcra, és az elkomoruló vonásokra. Kimondva is szörnyű hallani, mik meg nem esnek manapság, amikor példának okáért ő a kis kényelmes burkában dolgozik, a hétköznapi problémáival foglalkozik, és nem azon kattog, ki fogja elrabolni, vagy meggyilkolni a következő sarkon. Addig másnak ez a nyers valóság. Annak a nőnek is az, aki ezek szerint túlélte. Milyen érzés lehet? Nem sokszor foglalkozott ilyen esetekkel, lévén nem ez a szakterülete, inkább csak rezidens korából emlékszik egy-két közel hasonló szituációra. Bármindenki lelke mást bír el, a férfié bizonyára ehhez edződött, míg az övé a lassú haldoklás végigasszisztálásához. Mindkét terület nehéz, de biztosan a nyomozónak is épp annyira jó érzés lehet életet menteni, mint neki. - Gratulálok! Már...ha szabad ilyet mondani. - áll neki újabb és újabb öltéseknek, kissé zavarba jőve, mit is illik ilyenkor mondani, ami nem sértő azokra nézve, akiket nem sikerült megmenteni, és amitől nem tűnik úgy, hogy elbagatellizálja a másik három nő halálát. - És akit sikerült megtalálni, neki milyen esélyei vannak, hogy látja? - elvégre nem hozzájuk hozták be a nőt, így fogalma sincs.

- Hééé héhéhé! - kapja odébb a kezét, amiben a tű van, majd belerakva a fém vesetálba áll fel, és szép vagy sem, a sérült vállánál fogva tolja vissza a pasast az ágyra, szigorúbb tekintettel. - Megnézheti, mind a kettőt, ha úgy kívánja, de még egy öltést ki kell bírjon a fenekén, és még a lövedéket is ki kell bányásszam a vállából. - hangja erélyesebben csendül, s bár alapvetően engedékeny, és kedélyes, ahogy eddig is, kezd kifogyni a kompromisszumkészségéből. - Ne nehezítse meg a dolgom, a halott pasas tud még várni egy fél órát, a nőt pedig ahogy hallotta épp ellátják, így nem tudna bemenni hozzá jelenleg. - próbálkozik utoljára az észérvekkel, mielőtt elővenné a szigorúbb énjét. Van ugyanis olyanja is, de többnyire megvan nélküle, de itt, a sürgősségin bizony vannak nehezen kezelhető esetek. - Ha George azt mondja halottnak nyilvánították, akkor higgye el, nem fog kisétálni a hatosból. - megérti, hogy nehéz elhinnie, hogy akit eddig üldöztek, az nincs többé, és nem veszi személyes sértésnek, hogy inkompetensnek állítja be a személyzetet. - Szóval? Bír még a fenekén maradni? -

-Sejtem van abban a szerencsés helyzetben, hogy nem egyes egymaga dolgozik az őrsön, így vannak más kollégái is akik addig a fickó…vagy nő után iramodnak. – jegyzi meg békítően, nyugodt hangon és fesztelenül ül neki, hogy az ágy mellé telepedve bevárja amíg a férfi úgy dönt az ápolói makacsságnak és a doktori jelenlétnek enged, hogy mindenki minél hamarabb tudjon menni a dolgára. –Higgye el, ha össze lesz foltozva, és már nem ömlik magából a vér, sokkal hatékonyabban fog menni a bűnüldözés is. – toldja meg még egy sürgető pillantással, jelezve nem ő tartja épp fel a törvénykezés és bűnüldözés kerekét. Ismeri ezt a fajta elhivatottsàgot és menni akarást, Wade, Rhett és arról az ágról szinte minden férfi ilyen. Igyekszik hát azt a tömör logikát alkalmazni, ami néha rajtuk is beválik. Érzelmek felhánytorgatása meg a “saját testi épsége” duma a legtöbb traumást nem tartja vissza. A pólóra vonatkozó kérdés után fel-fel pillant, némi tépelődést felfedez a borostás arcon, de részéről hezitálás nélkül pakolja ki a fájdalomcsillapítókat, érzéstelenítőket, a fonalakat és a steril eszközök többi részét.
-Leginkább Fentanillal, rövid hatású de jó cucc. – gurul közelebb a székkel, és egy legyintéssel mutatja, dobja csak le a francba a véres pólót, majd felveszik. A padlót könyebb feltörölni utána, mintha a szomszédos mèg tiszta  ágyra hajítaná. Figyeli a mozdulatsort, látja a kellemetlen fintort, a merev tartást, de mindezt figyelmen kívül hagyva húzza fel a kesztyűjèt és elkapva a rendőr egyik karját már gumizta is le, hogy újra beköthesse az infúziót. – Így könnyebb adagolni bármit. Mély levegő…! - már a ragasztó után is nyúl, és kirögzítés után nyúl a szerelékért és elindítja az infúziót. A kocsival együtt fel sem állva gurul át a sérült oldalára a fickónak, kikerülve a pólót a földön. – Nyugodtan telefonáljon ha szeretne, addig sem ellenkezik. – villant egy vidám, pimasz mosolyt, részben mert így van, aztán persze jót mulat hogy ennyire nem bír meglenni a másik – bár ezt megérti-, és persze ott van a vaskos hátsó szándék; igyekszik elhessegetni saját maga fölül a stressz felhőket. Izgul, mindannak ellenére hogy ez nem látszik rajta, az érzések amik idáig dúltak benne nem csillapodtak, csupán prioritásukat vesztették egy időre.
-Mmm a leírása ismerős. Ha George visszatér megkérem járjon utána, de ha nem haragszik meg az előbbi lelépési kísérlet után most nem hagynám magára. – tekintete jelentősségteljesen komoly, de ajkairól nem tűnik el a mosoly. Nem fecsérli többet az időt, Cain oldalával kezdi, miután nagyjából körbetörölte, eldobja a véres eszközöket és a steril kesztyűért és érzéstelenítőért nyúl. -Ezt biztosan varrni kell. Adok helyi érzéstelenítőt, ez egy pár kis szúrás lesz, utána nem fog érezni semmit. – magyaráz, miközben már teszi is a dolgát az érzéstelenítővel.
George épp akkor toppan be, és nyújt át egy halványkék ruhadarabot. – Nem tudom jó lesz e…-
-Köszönöm, életmentő vagy! Megtennéd még nekem hogy megkérdezed hoztak e be egy…. – kisegítésért itt most a sérültre nèz, ismételje el a személyleírást, s ha ez megtörtént nekiáll felhúzni a steril kesztyűt. -…csak ennyi, van a pihenőben süti, egyél! – nem szeret senkit sem ugráltatni, ezzel igyekszik most is elvenni az élèt annak, hogy futárnak használja az ápolót. -Nos, szerintem már nem érez semmit….- a biztonság kedvéért azért megérinti a sebszélt, másik kezével már veszi is fel a tűfogót és azzal a tűt, majd áll neki a tényleges összeférceléshez. – Ha lehet most ne mozogjon. – kéri, a sokk, az izgalom miatt de néha amúgy sem vilàgos ez mindenkinek. – Sokszor sérült már meg gondolom…nem ijesztő hogy minden alkalommal ott lebeg ez a feje felett? – biztos buta kérdès, de ahogy fel-fel pillant lát még egy pár heget a felsőtesten. – A jelenlegi pasas mit követett el? – inkàbb társalog és gondolja a rendőr bugyutának, de valami kell, hogy ne azon kattogjon, sikerül e szépen összevarrnia. Néha néha rátöröl, hogy felitassa a vért ami kicsordul, de alapvetően szépen halad.
- Dr Sanders? – érkezik meg az ápoló, és puhatolózik, zavarhat e.
-Mondjad csak…- fel sem pillant, de hangja érdeklődőn csendül, reméli nem most akar majd Cain megugrani.
- Utána kérdeztem, van egy személyleírással megegyező pasas itt. A nőt akit dr Nolan lát el épp miatta hozták be. A kocsi elé lépett. A pasas röviddel a beérkezése után életét vesztette, most a hullaházba való  elszállításra vár, áttolták a hatosba. –
- Te egy igazi hős vagy, köszönöm. – csak most tekint fel, és egy mosollyal jutalmazza a fáradozást és igazából a hírt is. – Akkor már magának sem kell úgy kapkodnia… - vetülnek át a kékjei Cainre. A férfi arcát fürkészi, mit is szól a hírhez.

Ha az ember nem a sürgősségi ellátásra szakosodik, akkor a kötelezően letöltendő ügyeletein imádkozik, hogy a traumásokat ne neki kelljen ellátnia. Dahlia is így van vele, és nem azért, mert rosszul lenne a nyílt sebektől, vagy az ordítozó emberektől, esetleg a fröccsenő vértől, amorf végtagoktól. Sokkal inkább dolgozik benne az a fajta pánik, hogy vannak nála hozzáértőbbek is, és nem akar elcseszni semmit. Már nem medika, a doktorija már évek óta stabilan áll a kis lábán, a szakosodást is megugrotta, kvázi mondhatni, hogy nem egy  zöldfülű kis siheder, s mègis, amikor a sürgősségi ajtaját átlépi, újra akként érzi magát. Mint óriási egóval nem rendelkező, földön ragadt orvos hiszi, vallja és nem fél hangoztatni, hogy az ápolók nélkül bizony meg lennének lőve, káosz és fejetlenség lenne, sőt! A rohanásban nem kicsit lenne félrediagnosztizálva sok beteg. A műszakját is kèt nagy ételhordós dobozzal indítja, amiben sütemény van, könnyedén libben vele be a nővérszobába, hogy aztán mély levegőt véve bedobja magát az ambuláns ellátás gyötrelmeibe. Szereti a kihívásokat, többnyire képes is megugrani az elvárt szintet, elvégre tanuló évei alatt s szakosodása előtt sokkal többször kellett műszakot vállalnia a pokol tornácán.
Délre már fárad, kávéért kiáltó szervezete fanyar kedvtelenséggel rakja le a lezárt esetek mappáit a pult megfelelő kis rendezőjébe.
-Egész jól bírja ma dr Sanders! – mosolyog rá Leeta, miközben magához veszi a papírokat, hogy átnézze. -Viszont van egy rossz hírem, a hármasban van egy rendőr, lőtt sérülés. Dr Nolan épp mos rak össze egy autóbalesetes anyukát az egyesben, szóval magára marad a feladat, hogy kiszedje a lövedéket meg összevarrja a fickót. – pillant fel, és baljával már nyújtja is az aktát, benne a röntgennel, és a felvett adatokkal. Látja Dahlián az elkínzott arckifejezést, mire felnevet, és az aktuális szoba felé bök, aminek üvegfalán keresztül látni, hogy George épp próbálja az illető úriembert jobb belátásra téríteni, mint az olajra lépés összefoltozás nélkül. -Jobb ha siet, mert elszalad a betege…. Infúziót kapott meg fájdalomcsillapítókat de húsz perc és kimegy belőle…! – utóbbit már fennhangon mondja, mert a szőke doki elmarva az aktát siet a helyiség felé mielőtt George elveszíti a harcot.
-Csak nem vissza a terepre? – áll az ápoló mellé Dahl, és rámosolyog a csurom vér fickóra. Családjából nem ismeretlen a rendőri munkamánia, férje hozománya, hogy mindenki a bűnüldözés berkeiben találja meg a hivatását arról az àgról. Talán emiatt kellene kicsit jobban belefeküdni a sürgőssègi ellátásba, de ismerve magát objektivitás híjàn nehezen állna helyt, ha egy szerette kerülne a kezei alá, így mindezt meghagyja a kollégáknak. -Dahlia Sanders vagyok, ha hagyja, hogy összefoltozzam, még talán el is jut az ajtóig anélkül, hogy arcon csúszna, mit szól? – mutatkozik be, és már húzza is magához a kocsit, amin a szükséges gyógyszerek és fonalak vannak.
-Köszönöm, George, innentől már boldogulok az úrral. – pillant az ápolóra hálásan. -Ha esetleg megnéznéd maradt e itt valaki után egy tiszta póló…- gyorsan az aktára sandít.-….ami jó lehet Mr Blackstonera, hálás lennék. – nem valószínű, de ha két számmal is nagyobb és lila, az is bőven bizalomgerjesztőbb lesz mint az amin jelenleg még tocsog a vér, és úgy szaglik, akár egy rozsdagyár. Ha megszárad ugyan kevésbe lesz tapadós de a vér szaga ugyan úgy árad majd belőle, csak más mélységben.
-Megtenné, hogy leveszi a felsőt, és visszafekszik? – kérlelőn pillant a férfira, továbbra is az ajtóban tipródik azt fontolgatván lelép, vagy megadja magát az orvosi ellátásnak?