Az orvoslás nem egy szakma, inkább egy életmód, ami olykor felőröl, sokkal többet kíván meg belőled, mint azt eleinte hitted, s mint amire a problémákkal szembesülve vállalkoztál. De ha szívből csinálod képtelen leszel felállni egy-egy beteg mellől, akiknek épp a halálfélelem markolja a szívüket, vagy a szorongás hatalmasodik el rajtuk, netán a fájdalmaik mellé éri őket egy nagyszerű hír. A családod persze büszke, mert a doktori cím státuszszimbólum, olyan, amivel villogni lehet. A karikás szem, az állandó kialvatlanság és túlóra senkit sem érdekel. Illetve a férjed érdekelhetné, de van szerencséd épp olyan párt választani, aki ugyan olyan leterhelt, munkamániás és pocsék időbeosztású, mint jó magad. Talán épp ezért tanultad meg értékelni a kevés időt, ami szabad. Megélheted a pillanatokat. A reggeli friss kávé első kortyát, a csípős időt ahogy hajnalban lehúzod a sátor cipzárját, vagy az arcodba csapó tajtékot, miközben kezedben az evezővel, kalapáló szívvel harcolsz a természet vad folyása ellen. A kibuggyanó nevetésed sem fojtod vissza a metrón, hiába is túl hangos, és a csapás, amivel sújtod a másikat, csak mert kigúnyolt a lecsorduló könnyeidért a könyved felett is csak játékos színjáték. Hisz ha sokan nem is, te tisztában vagy vele, milyen mulandó az élet. Törekszel a kiegyensúlyozottságra, mert szeretsz horgony lenni a viharban annak, akinek szüksége van rád, s tudod, hogy a szélsőséges érzéseknek bár néha utat kell engedni, nem uralhatják a léted. Akkor sem ha rajtakapod a férjed mással, akkor sem ha vérben úszva, görcsölő hassal ébredsz, és tudod: megint nem sikerült. Temeted a negatív érzelmeket, mert mindenki csak a vidám, önfeledt és optimista éned akarja látni: a kollégáid, a családod, az ismerőseid, és a betegeid. Meggyőzöd magad, hogy nem érdekelné őket a panaszkodásod, meg amúgy is másnak van ami jobban fáj, te ezt elbírod. Ki nem állhatod, a hazugságot, keserű ízt hagy a szádban ha néha rá kell fanyalodj, mégis önmagadnak hazudod a leghitelesebbeket, és önámításban díjat érdemelnél. Az isten szerelmére, egy év kellett, hogy végre elfogadd, a házasságodnak annyi, s még most is a dac és a megszokottba, a néhai jóba kapaszkodás lefékez, lehúz, és hagyod. Mert ha nem gondolsz rá, nincs is az az elefánt a szobában.... Minek áldottak meg kiváló intuíciókkal, ha mindenkire, és mindenre alkalmazod, csak magadra nem? Impulzív kitöréseid miatt rád fogják, hogy szeszélyes vagy, pedig csak addig addig dugdosod az érzelmeket a dobozba, míg túlcsordul, és akkor robbansz. Amit utána megbánsz, de emelt fővel viseled, mert az is te vagy, a részed. Vadul kiállsz az igazadért, és vakmerően vágsz bele az elhatározásaidba: így kezdtél vadvízi evezni, így tetted le a szakvizsgád, és így harcolsz a bátyád ellen, ha az unokahúgodról van szó. Persze ez nem jelenti, hogy ne lennél lágy, és nőies, hogy ne lenne mindenkihez egy jó szavad, illetve hogy ne lennél képes a kompromisszumokra. Vallod, hogy a nő teremti az otthont és a melegséget, de ott él benned az anyatigris - kibontakozatlanul, fóliába és gyászba csomagolva. Gyakran vetítesz ki érzelmeket másra, olykor túlféltesz szívedhez közelállókat, és hajlamos vagy olyanba is beleütni az orrod, amire ki van írva: ne basztasd.
Újonnan mindenki más életébe temetkezel, no meg a praxisodba, csak a sajátodéba ne kelljen.
Lehet hogy ideje lenne a bort esténként önsegítő könyvekre cserélni?

-Biztos ezt szeretnéd Dahl? - simítja a kezét a vállamra Katie, és hallom ahogy kihúzza a széket mellettem és leül. De képtelen vagyok felemelni a fejem, és rámosolyogni, képtelen vagyok már jó pár perce mást csinálni, mint bámulni a képernyőn rám meredő írást. Az ügyvédem küldte, merthogy már itt tartunk, ügyvéd kellett. A kurva életbe...! Összeszorítom a szemeimet, és fáradtan dörzsölök rájuk, kockáztatva ezzel, hogy elkenem a tust amit reggel felraktam. Mármint előző reggel, merthogy az egyik orvos helyettesítést kért – mázlimra, amúgy is egy bárban kötöttem volna ki az ügyeletem után, legalább spóroltam némi pénzt, és a májamat se csesztem tönkre jobban. Talán a mai műszak után.
- Nem, de már csak az a megoldás maradt. - hangom még számomra is túl rekedt, és keserű, bárkivételesen nem kap el a sírhatnék ha arra gondolok, milyen papírral is nézek épp szembe. Ez javulás lenne? Közömbösödnék a helyzet iránt? Akkor miért érzek még most is óriási űrt a hasamban, és miért ül egy elefánt a mellkasomon?
Fáradt a lelkem.
Nem most fáradt el, hónapokkal ezelőtt, vagy egy éve, amikor rajta kaptalak azzal a lánnyal. Nőnek nem igen nevezhetem a kora miatt, és mint kiderült az egyik esetednél ismerted meg, amihez kihívtak titeket. Így ismertél meg engem is Wade, emlékszel? Dehogy emlékszel....annak már öt éve, ám bennem még mindig él az emlék, a halálfélelmem maró nyoma – amit azóta is a hátamon viselek -, és az érzés, milyen volt amikor először a karodba zártál, és azt suttogtad minden rendben lesz.
Ugyan ezt suttogtad az első veszteségünk után, mikor vériszamos kézzel szorítottalak zokogva, önkívületben. Az évek alatt annyiszor hallottam tőled, s mindennek már egy éve, hogy utoljára kiejtetted a szádon. Valahol megértem. Meg próbálom érteni az elhidegülésed, azt is hogy más karjaiban vigasztalódtál, hogy már nem nézel rám úgy, hogy veszekedéseink során engem is hibáztatsz. Kurva megértő próbáltam lenni egy teljes évig, de ezalatt amennyire céltudatosan és összeszedetten irányítottam az életünk, kapaszkodtam a múltárnyaiba, és a ragaszkodásomba feléd, úgy lettem én egyre kevesebb. Most meg már csapongok, hol túlcsordul bennem minden, hol azt érzem, semmi sem marad belőlem. Picsába, te meg még rá is játszol... Szándékosan marsz? Még mindig képes vagy bennem megpengetni azokat a húrokat, amitől dalol a lelkem, és amik miatt utána még pocsékabb és dühösebb vagyok.
-...Hahó....várnak Mrs. Pratthez. Beszélni szeretne veled, itt a férje is. - újabb kéz a vállamon, ezúttal rázogatva ragad ki a merengésből, ugyan úgy Katie az.
- Mi? Jaj...jó, megyek persze. - torokköszörüléssel próbálom leplezni a szétesésem, de hiába, úgy is felkelt már mellőlem egy ideje. Mennyi is az idő? - Sokat beszéltél hozzám? - bukik ki belőlem a kérdés, mert látom az arcán, hogy elégedetlen, és hogy reméli, most tényleg menni fogok.
- Ah, csak megosztottam pár szívfájdítóan személyes tapasztalatot a válásomról, az idióta exemről, meg ilyenek... - legyint, én pedig egy pillanatra túl komolyan veszem, mert elképedve vörösödik el az arcom a szégyentől, és a bűntudattól, amikor ezt látva persze felnevet, és a mellkasomnak csapja Mrs. Pratt dossziéját. - Kicsit azért túloztam nyugi, de tényleg nem hallottad amit mondtam, szóval műszak után a bárban meg fogom ismételni, és te fizetsz! - emeli az ujját figyelmeztetően, majd hogy már felálltam, hátamra simítva a kezét noszogatva tol ki a pihenőből.
- Oké, ennyi vezeklés a minimum...és ne haragudj. - az utolsó szavaim őszinték és komolyak, de csak egy pöffenő hanggal hesseget el, és csukja rám az ajtót, mert ő is tudja, én is tudom....csak mostanában nagyon szét vagyok esve. Jobban meg kellene becsülnöm, nem csak mint ápolót, mint barátot is. Mély lélegzettel igyekszem kitisztítani a fejem, és megindulni a kórterem felé, mert a jó hírek nemcsak számomra vesztek el a semmiben, hanem szegény hölgy számára is. Hiába a kemoterápia, a leletei nem akarnak javulni, és ez már nem az első kör, amiben részt vesz.
- Darla, hallom beszélni szeretne velem. - veszem fel azt a mosolyom, ami másokra tapasztalataim szerint mindig megnyugtatóan hat, de a vidámság elkerül.
- Ah, doktor Sanders! Igen, igen nézze csak ki látogatott meg, a lányom és az unokám! - pigmentált, ráncos kezeivel megsimogatja az ágyán ülő kisfiú fejét, aki udvarias, de félős mosolyt küld felém, míg az anyja üdvözlőn felé lép, és kezet rázunk. Talán látja a szememben, talán az aktát szorongató kezem feszülésén, de aggódó pillantást vet az idős asszonyra, majd rám. Nem vagyok képes jelezni, hogy a félelme alaptalan, mimikám ugyan lágy, de hazudni sosem szeretem, pláne nem ilyen helyzetekben... Szabadkozik, lesegíti a fiút az ágyról, és megígérik, csak egy italra és szendvicsre ugranak le a büfébe, míg mi beszélgetünk.
- Nincsenek jó hírei igaz? - alig csukódikbe az ajtó, már kapom a kérdést, Darla amennyire idős, olyannyira éles eszű, már amikor képben van. Ez egy jobb napja. Kedvelem, s bár nem nőtt úgy a szívemhez, mint akaratlanul is egy-egy páciens, akkor is nehéz közölnöm vele: marad a palliatív terápia.
Máskor nyúlnék a telefon után, miután végeztem a rossz hírekkel, felhívhatnálak. Ha a riasztásaid miatt azonnal nem is tudod felvenni, mindig visszahívsz....pontosabban hívtál. Nem mintha nem tennéd meg most is, csak már nem akarlak hívni. Félek. Már nem rád tartozna ez. Már nem neked kell eloszlatni a szorongásom, a viharfelhőim. Pedig megtennéd, múlt héten is megtetted, és ugyan úgy hoztál pisztáciás csigát és bort nekem mikor hazaértél. De miért? Már nem megy nekünk ez. A jövőben nincs mi.
De fáradt a lelkem. Fáradt újra és újra szemet hunyni a félrelépéseid felett, fáradt az érzelmi hullámvasutakhoz, fáradt a terápiához és az orvosokhoz, fáradt ahhoz is, hogy elmenjek a kékre festett szoba mellett. Tarkómat a kórteremajtónak döntöm, ujjaim lecsúsznak a kilincsről, ahogy odabent hallom a csendes beszélgetést.
El kell költözzek.
- Ne aludj Dahl, konzíliumra kérnek a sürgősségire egy vérkép miatt, siess, tudod milyenek a sürgészek.... - halad el mellettem Katie, és a kezembe nyom egy adag kávét. - Lefelé menet, jobb ha magadba döntöd. - jelentőségteljes pillantás, kvázi néma „szedd össze magad basszus” dorgálás.
Igaza van. Beejtem a kórlaptartóba a dossziét, a forró löttybe kortyolok, amit idebent folyékony kátránynak becézünk – roppant találóan -, és érezve ahogy az abban lévő koffein végre kiragad a merengésem posványából némileg összeszedettebben indulok meg a liftek felé, de végül a lépcsőt választom. Nem a szükséges kardio miatt, s nem is azért, mert lassan jönne.
Hanem mert az is rád emlékeztet....

**********
- 911 miben segíthetek? -
- Én....én azt hiszem...meg...meggyilkoltak valakit.... -
- Hol tartózkodik hölgyem? Biztonságban van?-
- Nem.....nem tudom...ő...azt hiszem... - susogás, zihálás - ….a földön fekszik...a....francba...nem látom az utcanevet...öö...ö megpróbálom megnézni....- újabb susogás.
- Ne, hölgyem maradjon biztonságban! Csak kapcsolja be a mobilján a nyomkövetést....Hölgyem? Hölgyem! - fojtott lihegés, halk szitkozódás, majd koppanás.
- Itt vagyok.... a 165 utca és a...ah francba a... Edgecombe sarkán... siessenek, nagyon vérzik! -
- Rendben Hölgyem, máris küldök oda járőrt és mentőt, de ne menjen oda, amíg oda nemér valaki! -
- Mi? De elvérzik! Nem hagyhat....- újabb lövések dördülnek, női sikoly, és puffanás, a hangok tompulnak, de a zihálás még így is kivehető.
- Hölgyem...kérem, Hölgyem! …. - szirénák hangja hallatszik, fékcsikorgás, kotorászás, majd a vonal elnémul.

**********

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nagyon megfogott a jellemed és a szakmád megközelítése a saját szemszögedből. Gyerekekként csak annyit tudunk az orvosokról, hogy nagyon okosak, tisztelik őket és mindenkin segítenek - mindenkinek, akinek van biztosítása ugyebár. Kevés szó esik arról, hogy minden orvos egyúttal ugyanolyan ember is, mint bárki más, akinek vannak érzései, félelmei, nehéz napjai, fájdalmai, magánélete, ami ugyanolyan viharos lehet, mint bárki másé és bizony ezeket a nehézségeket nem mindig olyan könnyű ott hagyni a kórház bejáratánál, hogy majd huszonnégy - vagy több? - órával később újra találkozzunk velük és hazamenjünk velük. No de van-e orvosság az érzelmekre? Ha most azt mondanám, hogy az alkohol nagyon jól tompítja őket, biztosan nem lennék valami népszerű, mert az alkoholizmus nem menő, és egyébként is fontos az egészséges életmód.
Na és milyen tanácsot lehetne adni fáradt lélek ellen? Nehéz kérdés, szerintem a létező összes filozófus foglalkozott már ezzel a kérdéssel, ha pedig orvosi megoldást szeretnénk nyújtani, még vagy ezer megoldás lenne. Mégis, ha én javasolhatok valamit, akkor az biztosan az lenne, hogy mindig jusson eszedbe, hogy nem lett vége az életednek akkor, amikor minden összeomlott. Erős voltál és túlélted, most pedig itt a lehetőség, hogy újra felépítsd magad - hogy újra feltaláld magad, ha lehet így fogalmazni. Egy ilyen lehetőség pedig azt hiszem a világ egyik legizgalmasabbja, ha Te magad is annak látod.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!