- Szívesen visszamennék abba az időbe, akkor se volt könnyű rezidensnek lenni, de valahogy még is bulisabbnak tűnt az egész, mint most. – kicsit el is merengek, ahogyan a múltat felidézi bennem Dahlia szavai és haloványan el is mosolyodom. Akkor minden annyival sokkal jobbnak tűnt, még ha részben felmerült az is, hogy lehet hamarosan pihenő pályára fogom rakni az orvosit, mert esküvő után családot szerettünk volna Bobbyval. Szomorúság kiül az arcomra, ahogy eszembe jut és az, hogy miként is omlottam össze, amikor rájöttem arra, hogy minden cucca eltűnt egyik napról a másikra. Dolgozni se mentem be, két nap után mondhatni Dahl törte rám az ajtót, mert aggódni kezdett hogy nem megyek be dolgozni és az üzenetekre se reagáltam. Maisie említésére elhúzom a számat és még a hideg is kiráz. – Az a csaj nagyon para volt, egyszer még sikítófrászt is kaptam tőle, amikor az éjszaka közepén betévedt a szobámba. – úgy szaladtak be a többiek, mert azt hitték valaki éppen meg akar ölni, egy pillanatra én is ezt hittem, amikor Maisie alakja kibontakozott a sötétben és ott motyogott, meg valami volt még a kezében is. – De szerintem Hella sose lesz olyan, inkább kicsit tényleg rád emlékeztet, még ha nem is annyira vakmerő, mint te voltál a megismerkedésünkkor, de az is lehet, hogy csak későn érő típus. –  néha megesik ez is, hogy valakire késve talál rá a lázadó kor. Az is lehet, hogy még bőszen fog őszülni a barátnőm az unokahúga miatt.
Eddig a legtöbb esetben műmosolyra vagy műnevetésre tellett, de az emlékplakettet hallva elnevetem magam és még a fejemet is megingatom. – Mindig elfelejtem azt, hogy jobb a barátodnak lenni, mintsem a másik oldalon lenni. Még a végén a temetésemet terveznéd.  – őszinte játékosság bújik meg a hangomban, egy pillanatra visszatér a régi énem és ezt ő is érezheti, de amilyen hirtelen megjelentek az öröm szikrái az arcomon, olyan hirtelen el is tűnik. A kérdését hallva meglepettség kiül az arcomra, mert a legtöbben inkább óvatosak próbáltak lenni a környezetemben. – Sok mindentől. – pár másodperc erejéig megreped a maszk is és megmutatkozik a pillantásomban az őszinte félelem és elveszettség is. – De leginkább attól, hogy már alkalmatlanná váltam ehhez a munkához. – szégyenkezve sütöm le a pillantásomat és inkább az italomért nyúlok, hogy abba fojtsam a szavaimat, mintsem még több szarságot zúdítsak a nyakába. – Sajnálom, ne is foglalkozz azzal, amit mondtam. – bocsánatkérően pillantok rá, mert sajnálom őt. Tudom, hogy nem lehet könnyű most velem egy légtérben, egy asztalnál megmaradni és kicsit talán önzőnek is érzem magam, amiért ebbe a helyzetbe sodortam. Szinte némán könyörgök azért, hogy kapjon egy hívást, ami kimentheti ebből a szorult helyzetből.
- Ne kérj bocsánatot.  – a kezéért nyúlok, ha tudok és gyengéden ráteszem az enyémet, majd picit meg is szorítom, ha van rá lehetőségem. Kicsit aggódva fürkészem őt és a bűntudat újra a belém mar, mert úgy érzem, hogy én tehetek arról, hogy képes ezért bocsánatot kérni. Mennyire egy szar baráttá váltam. – Jobb társaságot érdemelnél annál, amit jelenleg nyújtani tudok, de attól még szívesen meghallgatlak. Ez nem változott, még ha sok minden más igen. – őszintén csendül a hangom kisebb szomorúsággal vegyítve. A pillantásomból pedig könnyedén kiolvashatta, hogy én is sajnálom, amiért ebbe kevertem őt.
Visszakérdezését hallva habozok, a körmeimmel az ütött-kopott asztallapot kezdem el piszkálni. Hosszúra nyúlik a csend, mert nehéz ezt kimondani, hiszen ha már egyszer kimondjuk, akkor nem tehetünk úgy, mintha meg se fordult volna a fejünkben. – Néha azon kapom magam, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy otthagynám a sürgősségit, a kórházat, vagy talán az egész gyógyítást. Úgy érzem, hogy alkalmatlanná váltam, hogy az a baleset elvett tőlem valamit, amit már sose kaphatok vissza. – a vallomásomat követően úgy érzem magam, mintha még egy részét elveszíteném a lényemnek, de ennél többet hirtelen képtelen vagyok mondani. Ott a kétely bennem, hogy csak ártanék a betegeknek, vagy lefagynék egy-egy hangnak köszönhetően, hiszen ott vannak a pánikrohamok, amik néha a semmiből törnek rám. Meg egyáltalán hogy tudnék bárkinek is segíteni, ha még önmagamban is megannyiszor kételkedem?
A nevetése csak tovább fokozza a döbbenetemet és még inkább összezavar vele. Aggódva fürkészem őt, mint aki egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy a másik biztosan jól van-e, már amennyire lehetséges ebben a helyzetben. Szeretnék most a fejébe látni, jobban megérteni, de hirtelen azt se tudom, hogy mit is kellene kérdeznem vagy mondanom, mert ahhoz túlzottan kusza minden a fejemben, a sokkról nem is beszélve, mert ez a hír eléggé letaglózott.
- Ez akkor már végleges, vagy azért úgy érzed, hogy akadhat számotokra kisebb remény? – nem is tudom miért pont ennek a gondolatnak adok hangot, még ha egészen félszegen is csendül a hangom. Talán a túlzottan romantikus lelkem miatt van így, vagy csak részben tudom milyen érzés az, ha zátonyra fut egy olyan kapcsolat, amiről azt hiszed, hogy együtt fogtok megöregedni. Szomorúan fürkészem őt, majd mire észbe kapnék már fel is pattanok és hamarosan ott állok mellette, hogy megöleljem, ha hagyja. Régóta nem öleltem már meg úgy igazán senkit se, de most még is úgy érzem, hogy ez a helyes és nem számít az se, hogy valamennyire viszolygok az érintésektől. – Nagyon sajnálom. – szomorúság és a tanácstalanság is kiérezhető a hangomból. – Ha bárhogy tudok segíteni, akkor szólj. – még ha tudom is azt, hogy talán olyan vagyok a jelenlegi állapotomban, mint egy negyed ember, attól még biztosan megpróbálnék a hasznára lenni és mellette állni ebben a helyzetben. Ölelést követően nyomok még egy puszit az arcára, aztán egyszerűen visszaülök a helyemre.
- Ott fogok lakni, amint megkapom a kulcsokat és köszönöm, de nem. – még a fejemet is megingatom, amikor a költözésben való segítséget is felajánlja. – Te tuti nem engednél be abba a házba, de amint a dobozok bekerültek oda, az után eljöhetsz látogatóba. – ismerem már annyira, hogy tudjam, ha kellene akkor talán még a hajamnál fogva is rángatna el valami másik helyre, vagy egy szállodába, de oda tuti nem engedne be. Én viszont be akarok odaköltözni, még akkor is, ha van rá esély, hogy még aznap egy újabb összeomlás fog rám várni, de néha talán szarból is lehet várat építeni. Megértően bólintok és lesütöm a pillantásomat is. – Ismerős érzés. Én is sok mindent ezért félek kimondani, de talán majd eljön az ideje, amikor úgy érzed, hogy készen állsz világgá kiáltani mindazt, amit érzel. – legalábbis hébe-hóba megfordul a fejemben az, hogy felkapom a hátizsákomat, elmegyek valami elhagyatott helyre és kiordítom magamból mind azt a keserűséget, fájdalmat és félelmet, ami napról napra egyre inkább csak nyomaszt. Lehet nem segítene semmit se, de az is lehet, hogy igen, ahogy az se kizárt, hogy csak még dilisebbnek érezném magam utána.
Újabb bólintást egy kisebb habozás követi.
- Ez teljesen érthető, de ez részben azt mutatja, hogy még te se vagy biztos abban, hogy ezt végig akarod vinni, nem? – túlzott óvatossággal csendül a hangom, mintha csak attól tartanék, hogy a szavaimmal esetleg még több sebet ejthetek a velem szemben ülőn. – Szerintem nálam lesz szétverhető dolog, mondjuk csempe, vagy bútor. – kicsit tanácstalanul megrántom a vállamat, mert még nem ismerem a pontos állapotokat, hiszen a képek akár hazudhatnak is, de attól még áll a félig-meddig kimondott ajánlatom, ha szeretne törni és zúzni. – Megbántad? – meggondolatlanul csúszik ki a kérdés, mire sietve bocsánatkérően sütöm le a pillantásomat. Ő is tudhatja, hogy nem kell rá válaszolnia, ha nem akar.
- Legyen. – habozás nélkül vágom rá, mert úgy érzem, hogy ez a találkozó, akár piával vagy anélkül is még katasztrófába torkollhat, de talán a pia még kicsit javíthat a hangulaton. Ha ő nem, akkor én állok fel, hogy megrendeljek egy tucatnyi felest, hogy aztán azzal együtt térjek vissza. Lerakom közénk, majd őt fürkészem, de ha még mindig rajtam a sor, akkor egy egészen hosszúra nyúló csendet követően végül az első öt gondolatom egyikét osztom meg vele. Eleinte kicsit akadozva csendül a hangom, mint akinek nehezére esik már most beszélni, pedig még alig ittunk, de aztán szép lassan rálelek a hangomra.
- Mióta magamhoz tértem, azóta elindult egy számláló a fejemben, így pontosan tudom hány nap is telt el az egész óta. Csak ahelyett, hogy azt érezném, hogy ennyi napja élek, inkább pont azt érzem, hogy ennyi napja fosztottak meg az élettől. - közönyösen csendül a hangom, a fájdalomról csak az arcom mimikája árulkodik, de a hangom inkább már olyannak hathat, mint aki beletörődőt ebbe. Ha azt mutatja, hogy igyak, akkor iszom, majd pedig a fejemmel felé bökök, hogy most ő jön.

Dahlia & Leilani  

Kíváncsian hallgatom Dahlt, miközben az unokahúgáról mesél, hiszen mindig is úgy gondoltam, hogy úgy törődik a lánnyal, mintha a sajátja lenne. Párszor már volt szerencsém hozzá a kórházban, amikor beugrott valami miatt a barátnőmhöz, de csak futólag beszéltem vele pár szót, általában olyankor mindig magukra hagytam a párosukat. – Ezt meg tudom érteni, de még mindig nem jöttél rá arra, hogy honnan is ered ez a hobbija és miért vonzza ennyire egy-egy romos, vagy éppen lezárt terület?– érdeklődve fürkészem a másikat, hiszen egyszer már tartottunk tálalgatással teli napot, amikor kicsit nyugisabb napunk volt a kórházban és előzőnap Dahlianak ki kellett mentenie az unokahúgát, de esélyesen egyik tippünk se volt helyes. – Az viszont jó, ha talált barátokat, nem? – legalábbis eddig úgy tűnt, hogy eléggé magányos típus. - Legalább vannak még olyanok, akik tudnak vigyázni rá, vagy csak még nagyobb hülyeségbe rángathatják bele. – alig észrevehetően megrántom a vállaimat, mert remélem, hogy tévedek és nem fog nagyobb zűrbe keveredni a leányzó, mert akkor esélyesen a velem szemben ülő hamarabb lesz őszes, mintsem kellene. Amikor az idegeskedés kerül szóba, akkor habozás nélkül kibukik az első gondolat, ami eszembe jut. - Talán nem meglepő ilyen szülök árnyékában. – Sietve húzom el a számat és bocsánatkérően pillantok rá, hiszen még is csak a bátyáról van szó. Tény, hogy nem a szívem csücske Mr. Wright és általában mindig igyekeztem kerülni a vele való munkát, még ha tehetségesnek is gondolom, de a stílusa… na az néha olyan tud lenni, amitől az ember tenyere néha már igazán viszketni kezd. Túlzottan nagy az egoja.
Keserűen elmosolyodom és apró vonallá préselem az ajkaimat, amikor azt mondja, hogy „jó látni, hogy végre felhúzod magad valamin”. Pillantássommal a kezemben lévő italomat keresem meg és kicsit megingatom a kezemben azt. Tudom miért mondja, de ha tudná, hogy mennyi düh és harag tombol a felszín alatt, mennyire szívesen szétvernék valamit, sikítani és ordítani tudnék, akkor talán nem ezt gondolná. Egyszerűen csak megtanultam eltemetni a legtöbb érzést és nem kimutatni, hogy ne érezzem az állandó marást a bűntudat miatt, amikor a családomra pillantva meglátom az aggódást a pillantásukban. Talán gyávaság a részemről ez a színjáték, talán nem is nekik akarom könnyebbé tenni az életet, hanem a magam számára, mert nem tudok mit kezdeni már az óvatosággal, a félelemmel vagy éppen az aggódással, amivel az emberek körbevesznek. Gyűlölöm ezt, de leginkább a szánalmat és a sajnálatot. Az nem fogja semmisé tenni mindazt, ami velem történt. A rémálmok megmaradnak.
- Nem akarlak elkeseríteni, de szerintem az a pasi még akkor is ott lesz, amikor mi nyugdíjba megyünk. – lemondóan sóhajtok és szomorúan megingatom a fejemet. Ujjamat végighúzom a pohárszáján, majd újra Dahlra emelem a pillantásomat. – Hiányzik. Jó lenne újra ott lenni, de talán mindenkinek jobb, ha távolmaradok egy ideig. – nehéz ezt kimondani és könnyedén leolvashatja az arcomról, hogy tényleg részben így gondolom. Talán, lehet újra helyre tudnám rakni a többieket, de az is lehet, hogy rossz vége lenne, mert elpattanna valami bent és azt is az ilyenekre zúdítanám, amit nem kellene. Amiről nem tehetnek, hiszen magamnak kerestem a bajt. Én léptem át a határt, amikor felkerestem azt a nőt a gyerekével együtt, miután a férje nem hagyta, hogy rendesen megvizsgáljam őket. Én segítettem nekik lelépni, de azt is tudom, ha visszamehetnék az időben, akkor se tennék másként. Idegesen és kicsit remegő kézzel túrok a hajamba. – Miért nem írtok valami petíciót? Talán azt végre tudomásul venné a vezetőség is. – kicsit tanácstalanul csendül a hangom, mert ugyan hangyányi esély van erre, de talán itt lenne az ideje megpróbálni és leállítani végre őt. A rezidenseket sajnálom leginkább, mert volt olyan, aki nagyon kiakadt Tate viselkedésén és a beszólásain. Akkor volt először az, hogy mások előtt osztottam ki és küldtem el a francba, hiszen azért mindig is igyekeztem négyszemközt intézni az ilyen ügyeket, de akkor nem ment. Elegem lett és talán azt akartam, hogy végre mások is a sarkukra álljanak. Lépjenek ők is és ne hagyják neki ezt a stílust.
Nem kerüli el a figyelmemet miként is siklik a pillantása a telefonra, vagy éppen a felszínes lélegzetvétel, de nem teszem szóvá. Mondhatni ez már szakmai ártalom, hogy a legapróbb változásokat is képesek vagyunk kiszúrni, akár akarjuk, akár nem.
- Lehet csak félti a helyét, mert rájönnek az emberek, hogy te jobb vagy, mint ő. – fura módon még egy mosolynak mondható mimikát is kap a szavaim mellé. Nem igazán szoktam mosolyogni mostanság, még számomra is furán hat, mintha csak elfelejtettem volna miként is kell és újra meg kellene tanulnom. Nem túlzok, hiszen nagyszerű szakember Dahlia és mindamellett emberséges is. Nem lekezelő a betegekkel se és mindig segít a kollégáknak is. Megbízható és lehet rá számítani. Mindamellett ő se volt sose rest tovább képezni magát. Emlékszem, hogy még a támadás előtt is volt, hogy olykor együtt tanultunk, beszéltünk át egy új tanulmányt vagy egy-egy bonyolultabb esetet.
Hiányzik ez az idő.  
A szívem furán ver egy ütemet, mintha még csak az emlék is túlzottan fájó lenne. S most, ahogy itt ülök vele szemben, egyre inkább kezdek ráébredni arra is, hogy mennyire hiányzott a vele való beszélgetés. Ugyanakkor még mindig csak egy önző szarnak érzem magam, amiért elhívtam ide, hiszen az embereknek nincs szükségük egy problémás egyénre. Velem pedig csak az van. Elromlottam, mint egy játékbaba, csak míg azt általában meg lehet javítani, addig bőven akad kétségem magamra vonatkozóan. Talán sose leszek már igazán élő, csak továbbra is valahogy az élő és a holtak birodalma között fogok tudni elevickélni, mert egyik se akar igazán befogadni.  
A kuncogását hallva önkénytelenül is elmosolyodom és megingatom a fejemet, majd ajkamhoz emelem a poharamat és kortyolok párat. – Talán. – elsőre csak ennyit felelek, majd szomorúan lesütöm a fejemet. – Volt már olyan, amikor kétséged volt afelől, hogy jól el tudnád végezni a rád bízott munkát? – alig hallhatóan csendül a hangom és nem nézek rá. Félek, ha megtenném, akkor a torkomat fojtogató sírásnak nem tudnék gátat szabni és sok mindent szeretnék, de bőgni, mint valami idióta biztosan nem szerepel a terveim között. Régóta bevackolta magát ilyen téren a félelem elmémbe és a szívembe is, hogy talán sose leszek képes visszatérni, mert egyetlen egy zaj, vagy hirtelen mozdulat miatt akár lefagyhatok.
Az összerezdülése nem kerüli el a figyelmemet, de még se kérek most bocsánatot. Csak hagyom, hogy a szavak utat törjenek és végre vége legyen ennek a rohadt kimértségnek, ami ránk telepedett. Mi nem ilyenek voltunk.
- Megtetszett a ház. – nem volt különösebb oka annak, hogy pont Bronxba költöztem. Egyszerűen csak megláttam az omladozó házat és úgy éreztem nekem ez kell. Ha azt helyre tudom pofozni, akkor talán magamat is. Ajánlatát hallva kicsit felvonom a szemöldökömet, hiszen nem emiatt avattam be a dologba, majd elkerekedik a szemem arra, amit mond. – Mi van?! – hirtelen csak ennyi bukik ki ajkaim között és úgy pislogok, mint aki azt hiszi, hogy rosszul hallotta azt, amit a másik mondott.
Tényleg pocsék barát vagyok. A saját sebeimet nyalogattam. Elzárkóztam mindenki elől a történéseket követően és közben meg… meg az ő életük is romokban hever. Önző seggfej vagyok! Ehhez semmi kétség se fér, hiszen egy barát akkor is ott van a másiknak, ha minden szar, de vajon miként is lehettem volna ott, ha volt olyan idő, amikor még azt is utáltam, hogy levegő jut a tüdömbe? Mindennek ellenére is ott van a maró bűntudat, ami szép lassan égeti a belsőmet.
Nevetésének stílusa nem kerüli el a figyelmemet, mire kinyújtom a kezemet, és ha tudom, akkor megfogom az övét és kicsit megszorítom.  - Bármikor szívesen látlak, de talán védőruhát hoz. Tényleg borzalmas állapotban van, legalábbis a képek alapján. – még személyesen nem láttam, de a képek alapján tényleg olyannak tűnt, amibe épelméjű tuti nem költözött volna be, bár ugyanezt gondolom a hajdani otthonomról is. Ki akarna olyan helyre költözni, ahol majdnem megöltek egy nőt? Én tutira nem. – Megvettem. Az előzőt eladtuk, a családom bedobozolt mindent. A húgom meg majd segít beköltözni. Jobb ha a szüleim nem látják azt a helyet. – megingatom a fejemet és aprót legyintek is, mintha az egész nem is számítana, így inkább engedjük is el a témát. Pár pillanatig habozok, miután elhúztam a kezemet.
- Mi történt? Miért nem mondtad korábban? – aggódva csendül a hangom és talán ő az első olyan személy, aki az elmúlt hónapok fennforgása alatt a legtöbb különféle érzelmet képes volt előcsalni belőlem, pedig már kezdtem megszokni, hogy egy-két fajta érzelmen kívül már semmit se érzek. – Szeretnél mesélni? – megértően csendül a hangom és egy fancsali mosolyt is kap, amit igazából bátorítónak szántam volna, de azt hiszem tényleg újra meg kell tanulnom mosolyogni.

Dahlia & Leilani  

- Azt hittem, hogy inkább a bajkeverő. – habozás nélkül, automatikusan buknak ki a szavak a számon és még egy kisebb szemforgatás is jár mellé. Ő pontosan ismer és tudja, hogy ilyen vagyok, így nem félek attól, hogy magára venné a reakciómat. Az pedig tény, hogy nem egyszer állt bent is miattam a bál, mert egyszerűen szembe mentem a főnökséggel, mivel nem értettem valamiben egyet velük. Kész csoda, hogy még a csinos fenekemet nem rakták ki az utcára, hanem továbbra is megvolt a helyem, pedig számos esélyük lett volna rá, amiért az igazságérzetem erősebb volt annál, hogy lakatot tegyek a számra és hosszú nyelvet növesszek, mint ahogyan páran teszik még most is. Undorító.
Dahliahoz hasonlóan én is előhalászom a pénztárcámat és pontosan odarakom a bankókat, ahova ő is tette, talán a kelleténél kicsit többet is, de úgy érzem, ha hamarosan nem iszom le magam félig a józanság és a részegség közé, akkor még egyszer valaki hátra löki a székét, akkor sikítva fogok elmenekülni vagy éppen újabb pánik roham fog rám törni, mint olykor már megesett az az eset óta. Gyűlölöm, hogy egy-egy zaj mennyire hatással tud lenni rám. Sietve dörzsölöm meg a halántékomat és igyekszem a tökéletesre fejlesztett mosolyomat továbbra is arcomra varázsolni, az se érdekel, ha szép lassan minden energiámat ez a színjáték fogja felemészteni, míg nem egyszer csak összedőlök, mint valami kártyavár, aki úgy döntött elfáradt, vagy csak megremegett a föld alatta.
- Csak nem lovagja akadt? – meglepetten pillantok a barátnőmre és az a bizonyos él se kerüli el a figyelmemet, ami ritkán mutatkozott meg nála. Pontosan tudom, hogy 17-18 körül lehet az unokahúga, de eddig magányos farkasnak tűnt Dahlia elbeszéléseiből. – Mitől félted jobban, a titokzatos idegentől, vagy a hobbijától? – érdeklődve csendül a hangom, semmi megjátszás nincs benne, hiszen még mindig kellemesebb egy harmadik félről beszélgetni, mintsem szembe nézni azzal, hogy ez a találkozás mennyire nem hasonlít a legutóbbira. Sokkal mesterkéltebbnek hat, legalábbis én annak érzem, egy kívülállónak valószínűleg fel se tűnne, hiszen nem ismer minket. Nem tudja, hogy régebben be se állt volna a szánk, a nevetésünk túlharsogta volna a zenét, de most? Most mindenről beszélünk, csak magunkról nem.
Lehet félig eltemetve létezem, de vakká még nem váltam, így pontosan tisztában vagyok ezzel. Még a félig halottnak érződő lelkemmel is érzem.
- De szeretnék most ott lenni… - alig hallhatóan csendül a hangom, s ott van benne egyszerre a bizonytalanság és a vágy is, mintha csak még magam sem tudnám azt, hogy tényleg így van, vagy valójában jobb nekem úgy, hogy nem kell helytállnom és a saját démonjaimon kívül még másokéval is megküzdenem. – Tényleg nincs töke senkinek se, hogy odacsapjon az asztalra és minden oviból szabadultat visszakergessen dolgozni!? – felháborodottan csendül a hangom, pedig egyértelmű, hogy nem vagyok rá mérges és az igazat bevallva mind a ketten tudjuk, hogy régebben én voltam a néhai sárkány, aki néha leharapta mások fejét, ha nem bírtak felnőttek módjára viselkedni. Nem véletlen volt az, hogy egyszerre tartottak zordnak és melegszívűnek is. Mindenki azt az énemet kapta, amit érdemelt, még a fiatal korom ellenére is. – Sajnálom, nem haragudj. – sietve kérek elnézést, pedig tudom, hogy nem fog haragudni, de a túl sok elfojtott érzés, a túl sok harag, düh, ami mélyen legbelül lappang a megannyi félelem és kétely mellett, ami most kicsit jobban teret kapott, mint szeretném. – Remélem, hogy időben sikerül orvosolni a helyzetet, mielőtt jóemberek feje hullana. – őszintén csendül a hangom, mert igen is jó orvosnak tartom azt, akiről szó van. Egy jó orvos meg kincset ér, még ha ezt olykor a vezetőség el is felejti, mert csak azzal törődik, hogy éppen kinyalja tisztára a cipőjüket.
Talán tényleg igazuk van, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy visszatérjek. Egyértelmű, hogy nem tudom uralni az az érzéseimet minden pillanatban, hiába igyekszem általában leplezni azt a káoszt ami bennem zajlik, akkor se megy tökéletesen. Néha kicsit megreped a fal.
Újabb örömteli ujjongás töri meg a zenét, mire egy pillanatra behunyom a szememet, miközben újabb golyók csapodnak egymásnak.
Kocsmában vagy.
Nem ott vagy!
Dahlia van itt.
Minden kibaszottul rendben van!
Mantrázom magamnak, majd mint aki csak fáradt lenne megdörzsölöm az arcomat, miután kinyitom ismét a szememet és elővarázsolom a mosolyomat is, amivel megajándékozom őt. Amikor ő kér egy újabb pohárral, akkor én is csatlakozom hozzá, hiába van még egy kevéske a poharam alján, viszont nincs kedvem kettő vagy öt perc múlva pincért keresgélni, mert éppen akkor fogy ki az enyém. Szükségem van az alkoholra, hogy kibírjam, vagy legalábbis átvészeljem ezt az egész helyzetet, amibe magamat sodortam.
Feljebb vonom a szemöldökömet, miközben egyértelműen leolvashatja az arcomról, hogy ennél azért többet kell mesélnie.
Mi történt veled?
Ott cikázik a néma kérdés elmémben, de valahogy képtelen vagyok megformálni és hangot adni neki, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés valamiről beszélni, amiről nem akarunk. Sokkal könnyebb elfojtani, mintsem a világra zúdítani azt, ami belül szép lassan felemészt, mintha csak egy rothadás indulna útjára, ami minden egyes tagadással csak növelné a területét. Én legalábbis olykor ezt éreztem a felszín alatt.
Hallom a rezgést, mire kérdőn pillantok rá, hogy nem akarja megnézni? Nem zavarna, ezt ő is tudja.
- Csodálom, hogy még nem tiltottad le a számát. – őszintén csendül a hangom, hiába tudom, hogy ezt nem tehetjük meg, de akkor is. Pontosan tudom, hogy milyen idegesítő, amikor egy kolléga állandóan zaklat minket és csak feltart, miközben a munkánkat akarnánk végezni.  – Még sehogy. Két hónap múlva jár le a szerződés, amit akkor kötöttek a vezetőséggel. Utána meg majd eldől, de azon se lepődnék meg, ha kihasználnák a lehetőséget és végre kirúgnának tekintve, hogy nem éppen a kiskedvencük vagyok. – nem mintha erre vágynék, de mind a ketten tudjuk, hogy igazat mondok. Túl sokszor akasztottam már össze a nem létező bajuszomat a vezetőséggel.
Talán még mondanom kéne valamit, de nem tudom mit, így csak fürkészem őt.
Mi csesződött el ennyire?
Mi basztuk el a dolgokat, vagy az élet baszott el mindent és emiatt ez a hallgatás mind a kettőnk részéről?
- Bassza meg… - bukik ki ajkaim között teljesen váratlanul, miután a kiürült poharat az asztalra teszem. – Bronxba költözöm, egy lepukkant házba. Kész csoda lesz, ha valami szélvihar nem omlasztja rám az egészet. – elnevetem magam és kicsit talán őrültnek mondható mosoly kúszik arcomra, de inkább csak kihívónak szánom, hogy vajon ő mivel is fogja felülmúlni ezt. Pedig valójában nem ez a szándékom, de úgy érzem, ezzel talán végre kinyithatom a csapot, hogy ömöljön a szarság, ami szép lassan felemészt minket. Nem akarok beszélni, ahogy ő se. De valójában így lenne? Vagy csak szimplán elfelejtettük azt, hogy beszélni akarunk, de eddig nem tettük, mert nem találtunk megértő fülekre?

Dahlia & Leilani  

Azóta az eset óta csak akkor tettem ki a lábamat otthonról, ha muszáj volt, pontosan emiatt tudtam jól, hogy Hannah mosolya a füléig érne, ahogyan a családom többi tagja is nagyon boldog lenne, de ők talán aggódnának is, hogy pont egy kocsmába kellett jönnöm. Tudom, hogy miért. Félnek attól, hogy esetleg megcsábít valamelyik üveg, vagy talán több is és ott keresek enyhítést a lelkemre, ami nem is lenne alaptalan, de ha eddig nem tettem, akkor talán nem pár pohárnyi ital fog ezen változtatni. Főleg, ha azt is figyelembe veszem, hogy az elmúlt időben is volt, hogy hagytam a bor kicsit megnyugtassa az idegeimet és segítsen ellazulni.
Elveszetten üldögélek a bárpultnál, miközben folyamatosan azt érzem, hogy el akarok innen menni. Még se volt jó ötlet eljönnöm, hiszen nem akarom ráborítani a szartengert se, amit a felszín alatt gondosan őrzök, és talán kicsit táplálok is, mert fogalmam sincs arról, hogy miként juthatnék túl azon, ami velem történt. Tényleg nem direkt hagyom ezt, még ha netalán akad olyan is, aki nem hinné el nekem.
Hallom, ahogy a billiárdgolyók egymásnak ütődnek, majd az örömteliujjongást, amint legurul a golyó. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy a nem is olyan távoli múltba visszarepüljek, amikor mi is hódoltunk ennek, vagy ott volt még a darts is. Amikor önfeledtünk szórakoztunk ezen a helyen, könnyedén vertünk meg másokat, ha fogadásra került sor, hogy utána ha már elegendő alkoholt került a szervezetünkbe, akkor táncba törjünk ki és telitorokból énekeljünk, mintha csak nem is egy nyilvános kocsmában lennénk. Nagyon szokatlan érzés volt, hogy kivételesen nem valami sötét emléket idézett meg egy hang és egy halovány mosolyt is képes előcsalni a kedves emlék Dahliaról. Talán csak ennek az emléknek köszönhető az, hogy még itt talál és nem menekültem el, mint valami ijedt kis őzgida mire kicsit ugyan késve, de megérkezett.
- Semmi gond, de ha netalán túlfáradt vagy, akkor találkozhatunk máskor is. – könnyedén buknak ki a szavak ajkaim között, ami valójában nekem jelentene menekülési lehetőséget, mintsem a másik szőkeségnek. – Ugyan, ez természetes. – legyintek is egyet mellé, mintha nem lenne hazugság. Régen tényleg természetes lett volna, hogy sokáig is képes lettem volna várni rá, de most… most valahogy ebben már nem voltam biztos. Rettegtem attól, hogy egyszer valaki megkérdezi miként vagyok és a maszk megreped, vagy csak egy hang újra eszembe fogja juttatni a lépteihangját, vagy ama borzalmakat amit velem művelt. Alig észrevehetően megingatom a fejemet, hogy megpróbáljam legalább annyira messzire űzni eme félelmeket, amennyire csak tudom, és ezáltal eljussak a kiszemelt asztalhoz, mielőtt még az ajtó csábítóbbnak tűnne egy ülőhelynél.
- Rendben, de lehet jobban járnánk, ha előre beadnánk a pénzt, kiraknánk az asztalra, aztán csak folyamat újratöltenék a poharainkat. – részben csak viccelek, másrészről tényleg úgy érzem, hogy a két vodka nem adott elég bátorságot és ez a pohárnyi bor szintén kevés lesz. Nem az volt a cél, hogy részegek legyünk, de úgy éreztem talán még úgy is egyszerűbb lenne élőnek mutatnom magam az élők között, mintsem félig hallottként elevickélni egy általam kreált színdarabban csak azért, hogy másokra ne hozzam rá a frászt. Lehet legközelebb inkább magamhoz hívom meg, bár… nem az nem lesz jó, mert éppen pár nap múlva egy igazi romhalmazba költözöm, ráadásul Bronxba. Ha ezt Dahlia megtudná, akkor biztosan nem akarná elhinni és esélyesen kételkedne az épelműségemben.
Viszonzom a mosolyát, még ha most nem is valódi, de már belejöttem, hogy miként tud annak hatni. Kíváncsian billentem oldalra a fejemet, miközben látom miként teszi le az asztalra a telefonját. – Még mindig imád tilosban járni? – bökök a készülék felé, hiszen nem egyszer láttam már elrohanni őt, hogy kihúzza az unokahúgát a bajból. Mondjuk meg tudom érteni, hogy miért Dahlt hívja, mert bármennyire is remek orvos Dr. Wright, attól még nálam is az utolsók között volt azon a listán, akiktől segítséget kérnék. Basszus, rohadtul hiányzik a munka, de talán jobb is, hogy a vezetőség nem engedi még azt, hogy újra munkába álljak. Hogy is segíthetnék másokon, ha még magamon se tudok? Még az is lehet pánikrohamot kapnék egy-egy rosszabb állapotú beteg láttán.
- Basszus, ez most komoly? – ezen most tényleg meglepődöm és nagyokat pislogok. A poharat az ajkamhoz emelem és hitetlenkedve még azért elnevetem magam, mielőtt beleinnék a poharamba. – És most mi lesz? Kérte az áthelyezését, vagy a vezetőség próbálja csitítani az embereket? – kíváncsian pillantok rá, mert hiába nem rajongtam a pletykákért, most még is azt érzem, hogy a lelkem szomjazik rá. - Gondolom nem az az elsődleges beszédtéma, hogy félrelépett… - kicsit még a szememet is megforgatom, majd a poharat visszarakom, amit túlzottan is szorongattam már, de szerencsére még nem sikerült összeroppantanom. Ismerem, hogy milyenek az emberek, nem értem miért nem mindegy, hogy ki kihez is vonzódik. Nem attól lesz valaki jó ember, hogy hetero vagy nem az. – Ühüm. – hirtelen csak ennyire futja, amikor Jessica kerül szóba, mert mélyen belém mar a gyerektéma, tekintve, hogy miként is jártam a támadás miatt, arról nem is beszélve, hogy a húszaséveimben azt hittem, hogy ennyi idősen már családunk lesz Bobyval, majd egyszerűen csak elsétált, mintha sose jegyzett volna el. Elkezdem az ujjammal babrálni az asztalt, mintha csak valami foltot akarnék eltűntetni onnan. – Sajnálom. Én csak… - lemondóan sóhajtok, mert nem is tudom mit mondhatnék, de talán az lenne a legegyszerűbb, ha annyit mondanék, hogy elromlottam, vagy elcsesződtem. Mind a kettő egészen kifejező lenne. – És te hogy vagy? – emelem rá végül a pillantásomat, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy miként kerülte ki a kérdést, hogy egyből a pletykákra térjen. Tényleg érdekelt, hogy van és nem azért, mert utána én is mesélni akartam – dehogy akartam -, hanem tényleg törődtem vele a magam kis elcseszett módján a jelenlegi állapotomban. Hosszú idő óta először tényleg érdekelt az, hogy valaki más miként is van.

Dahlia & Leilani  

321 nap telt el. Talán ezt se kellene számolnom, de valahogy azon kapom magam, hogy pontosan tudom mennyi idő is telt el azóta, hogy az az őrült megtámadott a saját otthonomban. Mintha csak egy saját naptár kelt volna életre bennem, amit nem tudok becsukni, se átlapozni, vagy éppen ellapozni bármennyire is szeretném. Úgy kattog, mint egy időzítő, ami nem tudom mire vár. Talán arra, hogy felrobbanjon, vagy arra, hogy egyszer csak ki fog merülni az elem. Magam sem értem, de nem tudok tőle szabadulni.
Pár napja ismét bent jártam a munkahelyemen, de továbbra is azt a választ kaptam, hogy majd visszatérünk akkor, ha a megkötött megállapodás lejár. Én nem igazán foglalkoztam akkoriban semmivel se, a szüleim által felfogadott ügyvéd intézte el azt is, hogy megmaradjon a munkám és a fizetésem egy részét is megkapjam.  Mai napig nem tudom, hogy miként sikerült neki, de nem is igazán érdekelt, mert jelenleg kicsit átkoztam őt is, mert miatta még pár hónapig biztosan nem dolgozhatok.
Jól vagyok. Jól vagyok.  
Hangoztattam, de nem számított semmit se, még ha láttam is rajtuk, hogy kezdik elhinni. Talán pályát kellene váltanom és színésznek állnom. Egész jó lettem a különféle szerepek eljátszásában.
Miután megtudtam, hogy Dahlia bent van nem is volt kérdés, hogy meg fogom keresni. Tudtam jól, hogy ő is olyan, aki szinte egy percre se képes nyugton maradni. Ő is mindent a nyakába vesz, de reméltem, hogy pár szót azért tudunk váltani. Kivételesen tényleg őszinte mosollyal az arcomon pillantottam valakire, amikor megláttam őt az egyik folyosón. Könnyedén öleltem meg, majd sietős léptei mellé szegődtem, hogy ne tartsam fel. Nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet, de olyan régóta nem beszélgettünk már, hogy automatikusan jött az ihlet, hogy meghívjam az egyik törzshelyünkre. Szerencsére belement, így kicsit boldogan hagytam magam mögött a helyet egészen addig, amíg egy ártatlannak tűnő zajnak köszönhetően újra visszarepültem 321 nappal ezelőtti estéhez.
Idegesen pillantottam körbe az utcán és már bántam, hogy belementem egy találkozóba. Sokkal jobb volt a szoba rejtekében meghúzni magamat. Igaz, a rémálom ott is megtalált, de ott legalább nem kellett elrejtenem, hagyhattam, hogy az érzéseim szabadfolyást kapjanak, még ha akadt olyan pillanat is, hogy egy-egy tönkre tett párnát, tárgyat szerencsétlen kutyára fogtam. Még szerencse, hogy a szüleimnek volt kutyája.
Figyeltem a bár nevét viselő táblát. Lábam a földbe gyökerezett. Idegesen fontam ujjaimat a táskám pántjára, mintha csak valami fura mankó lenne. El akarok futni, haza akarok menni. Le akarom mondani. Beteget jelentek. Biztosan megértené.
Még is belépek, lassú léptekkel indulok meg a bár felé, sietve kikérek egy vodkát, hogy lehúzzam, mintha csak ez lenne a bátorságnedűje. A második után megállok és borra váltok. Talán nem a legjobb párosítás, de nem érdekel. Dahlia kedvenc italát is megrendelem, majd azon kapom magam, hogy amikor nyílik az ajtó, akkor reménykedve pillantok arra, hogy hátha végre ő érkezik meg.  
Amint meglátom, újra mosoly kúszik az arcomra, sietve csúszom le a bárszékről, hogy egy-két lépést követően megöleljem őt.
- Szia! – magamhoz képest boldogan csendül a hangom. – Azt hittem már, hogy meggondoltad magad. – félig-meddig komolyan gondolom amit mondok, majd elveszem a poharamat és felé nyújtom az italát, hogy elinduljak az egyik üres boksz felé.  Miután helyet foglalunk, kíváncsian fürkészem őt.
- Mesélj. Hogy vagy? Történt bent valami érdekes, vagy akad valami érdekes és szaftos pletyka? – tényleg érdekel, hogy mi van vele, míg az utóbbi dolog annyira nem. Nem igazán érdekeltek soha a benti pletykák, meghallgattam őket, néha elvesztem bennük, de most inkább csak terelés a részemről, mert addig se kell újra azt hazudnom, hogy már jól vagyok. Még a végén egyszer tényleg örökre el fogom hinni, hogy a jelenlegi állapotom lett az új „jól vagyok” állapotom.

Dahlia & Leilani