“A friend is someone who understands your past, believes in your future, and accepts you just the way you are.”
- Azt hittem, hogy inkább a bajkeverő. – habozás nélkül, automatikusan buknak ki a szavak a számon és még egy kisebb szemforgatás is jár mellé. Ő pontosan ismer és tudja, hogy ilyen vagyok, így nem félek attól, hogy magára venné a reakciómat. Az pedig tény, hogy nem egyszer állt bent is miattam a bál, mert egyszerűen szembe mentem a főnökséggel, mivel nem értettem valamiben egyet velük. Kész csoda, hogy még a csinos fenekemet nem rakták ki az utcára, hanem továbbra is megvolt a helyem, pedig számos esélyük lett volna rá, amiért az igazságérzetem erősebb volt annál, hogy lakatot tegyek a számra és hosszú nyelvet növesszek, mint ahogyan páran teszik még most is. Undorító. Dahliahoz hasonlóan én is előhalászom a pénztárcámat és pontosan odarakom a bankókat, ahova ő is tette, talán a kelleténél kicsit többet is, de úgy érzem, ha hamarosan nem iszom le magam félig a józanság és a részegség közé, akkor még egyszer valaki hátra löki a székét, akkor sikítva fogok elmenekülni vagy éppen újabb pánik roham fog rám törni, mint olykor már megesett az az eset óta. Gyűlölöm, hogy egy-egy zaj mennyire hatással tud lenni rám. Sietve dörzsölöm meg a halántékomat és igyekszem a tökéletesre fejlesztett mosolyomat továbbra is arcomra varázsolni, az se érdekel, ha szép lassan minden energiámat ez a színjáték fogja felemészteni, míg nem egyszer csak összedőlök, mint valami kártyavár, aki úgy döntött elfáradt, vagy csak megremegett a föld alatta. - Csak nem lovagja akadt? – meglepetten pillantok a barátnőmre és az a bizonyos él se kerüli el a figyelmemet, ami ritkán mutatkozott meg nála. Pontosan tudom, hogy 17-18 körül lehet az unokahúga, de eddig magányos farkasnak tűnt Dahlia elbeszéléseiből. – Mitől félted jobban, a titokzatos idegentől, vagy a hobbijától? – érdeklődve csendül a hangom, semmi megjátszás nincs benne, hiszen még mindig kellemesebb egy harmadik félről beszélgetni, mintsem szembe nézni azzal, hogy ez a találkozás mennyire nem hasonlít a legutóbbira. Sokkal mesterkéltebbnek hat, legalábbis én annak érzem, egy kívülállónak valószínűleg fel se tűnne, hiszen nem ismer minket. Nem tudja, hogy régebben be se állt volna a szánk, a nevetésünk túlharsogta volna a zenét, de most? Most mindenről beszélünk, csak magunkról nem. Lehet félig eltemetve létezem, de vakká még nem váltam, így pontosan tisztában vagyok ezzel. Még a félig halottnak érződő lelkemmel is érzem. - De szeretnék most ott lenni… - alig hallhatóan csendül a hangom, s ott van benne egyszerre a bizonytalanság és a vágy is, mintha csak még magam sem tudnám azt, hogy tényleg így van, vagy valójában jobb nekem úgy, hogy nem kell helytállnom és a saját démonjaimon kívül még másokéval is megküzdenem. – Tényleg nincs töke senkinek se, hogy odacsapjon az asztalra és minden oviból szabadultat visszakergessen dolgozni!? – felháborodottan csendül a hangom, pedig egyértelmű, hogy nem vagyok rá mérges és az igazat bevallva mind a ketten tudjuk, hogy régebben én voltam a néhai sárkány, aki néha leharapta mások fejét, ha nem bírtak felnőttek módjára viselkedni. Nem véletlen volt az, hogy egyszerre tartottak zordnak és melegszívűnek is. Mindenki azt az énemet kapta, amit érdemelt, még a fiatal korom ellenére is. – Sajnálom, nem haragudj. – sietve kérek elnézést, pedig tudom, hogy nem fog haragudni, de a túl sok elfojtott érzés, a túl sok harag, düh, ami mélyen legbelül lappang a megannyi félelem és kétely mellett, ami most kicsit jobban teret kapott, mint szeretném. – Remélem, hogy időben sikerül orvosolni a helyzetet, mielőtt jóemberek feje hullana. – őszintén csendül a hangom, mert igen is jó orvosnak tartom azt, akiről szó van. Egy jó orvos meg kincset ér, még ha ezt olykor a vezetőség el is felejti, mert csak azzal törődik, hogy éppen kinyalja tisztára a cipőjüket. Talán tényleg igazuk van, hogy még nem jött el az ideje annak, hogy visszatérjek. Egyértelmű, hogy nem tudom uralni az az érzéseimet minden pillanatban, hiába igyekszem általában leplezni azt a káoszt ami bennem zajlik, akkor se megy tökéletesen. Néha kicsit megreped a fal. Újabb örömteli ujjongás töri meg a zenét, mire egy pillanatra behunyom a szememet, miközben újabb golyók csapodnak egymásnak. Kocsmában vagy. Nem ott vagy! Dahlia van itt. Minden kibaszottul rendben van! Mantrázom magamnak, majd mint aki csak fáradt lenne megdörzsölöm az arcomat, miután kinyitom ismét a szememet és elővarázsolom a mosolyomat is, amivel megajándékozom őt. Amikor ő kér egy újabb pohárral, akkor én is csatlakozom hozzá, hiába van még egy kevéske a poharam alján, viszont nincs kedvem kettő vagy öt perc múlva pincért keresgélni, mert éppen akkor fogy ki az enyém. Szükségem van az alkoholra, hogy kibírjam, vagy legalábbis átvészeljem ezt az egész helyzetet, amibe magamat sodortam. Feljebb vonom a szemöldökömet, miközben egyértelműen leolvashatja az arcomról, hogy ennél azért többet kell mesélnie. Mi történt veled? Ott cikázik a néma kérdés elmémben, de valahogy képtelen vagyok megformálni és hangot adni neki, mert pontosan tudom, hogy milyen érzés valamiről beszélni, amiről nem akarunk. Sokkal könnyebb elfojtani, mintsem a világra zúdítani azt, ami belül szép lassan felemészt, mintha csak egy rothadás indulna útjára, ami minden egyes tagadással csak növelné a területét. Én legalábbis olykor ezt éreztem a felszín alatt. Hallom a rezgést, mire kérdőn pillantok rá, hogy nem akarja megnézni? Nem zavarna, ezt ő is tudja. - Csodálom, hogy még nem tiltottad le a számát. – őszintén csendül a hangom, hiába tudom, hogy ezt nem tehetjük meg, de akkor is. Pontosan tudom, hogy milyen idegesítő, amikor egy kolléga állandóan zaklat minket és csak feltart, miközben a munkánkat akarnánk végezni. – Még sehogy. Két hónap múlva jár le a szerződés, amit akkor kötöttek a vezetőséggel. Utána meg majd eldől, de azon se lepődnék meg, ha kihasználnák a lehetőséget és végre kirúgnának tekintve, hogy nem éppen a kiskedvencük vagyok. – nem mintha erre vágynék, de mind a ketten tudjuk, hogy igazat mondok. Túl sokszor akasztottam már össze a nem létező bajuszomat a vezetőséggel. Talán még mondanom kéne valamit, de nem tudom mit, így csak fürkészem őt. Mi csesződött el ennyire? Mi basztuk el a dolgokat, vagy az élet baszott el mindent és emiatt ez a hallgatás mind a kettőnk részéről? - Bassza meg… - bukik ki ajkaim között teljesen váratlanul, miután a kiürült poharat az asztalra teszem. – Bronxba költözöm, egy lepukkant házba. Kész csoda lesz, ha valami szélvihar nem omlasztja rám az egészet. – elnevetem magam és kicsit talán őrültnek mondható mosoly kúszik arcomra, de inkább csak kihívónak szánom, hogy vajon ő mivel is fogja felülmúlni ezt. Pedig valójában nem ez a szándékom, de úgy érzem, ezzel talán végre kinyithatom a csapot, hogy ömöljön a szarság, ami szép lassan felemészt minket. Nem akarok beszélni, ahogy ő se. De valójában így lenne? Vagy csak szimplán elfelejtettük azt, hogy beszélni akarunk, de eddig nem tettük, mert nem találtunk megértő fülekre?
“ Az embernek már csak olyan a természete, hogy a legjobb barátnőjét a saját birtokterületének tekinti. Nem úgy, mint a kutyák, hogy körbepisiljük-és-a-szagunkkal-megjelöljük-a-magunkénak, hanem inkább amolyan gyerekes nem-osztom-meg-a-játékomat-mással módon.”
Látja a másikon, mennyi könnyebbséget jelentene, ha fáradtságot mímelne, és Leila helyett ő mondaná be az unalmast az este, de ha már idáig kimerészkedett, önző, és kicsit lehet szadista módon nem akar ilyen könnyen menekülő utat kínálni neki. Megérti, teljes mértékben, hogy ez nem egyszerű számára, de ha már elhatározta magát, hát legalább pármondatot váltsanak. Igazából Dahliához is mehettek volna, fel is ajánlotta volna, ha a szöszi bármit is sejtene abból, hogy hogy állnak ők most ketten Waddel. De nem sejti, hisz begubózva gyógyult, a saját démonaival küzdve. Megérti? Persze, hogy megérti, de némi sérült barátságérzés is dúl Dahliában azért, mert amikor kellett volna, pocséknak érezte volna mindezt rázúdítani, pláne, a ritka beszélgetéseikkor, amikor Lei hajlandó volt felvenni a telefont, vagy visszaírni. Így viszont maradt egyedül a traumáival. Amiknek az elhallgatásához annyira jólért, így egy év távlatában, hogy még a saját családja sem tud arról, hogy külön költöztek – kivéve Hellát, de az ő hótiszta lelkét nem szennyezte be a részletekkel. -Mindig is te voltál a zseni kettőnk közül. - világít rá a tényre, hogy kiváló ötletnek tartja, minthogy udvariaskodva egymást hívogassák meg, így is ha azt vesszük, mindenki magának fog fizetni. De ez most nem olyan iszogatás lesz, mint egy éve. Egy év. Hogy lehet ennyire elbaszni mindent egy év alatt? Leila habár mosolyog, mosolya feszes, mozdulatai a leheletén érződő alkoholmennyiség ellenére is darabosak. Őzike, aki bármelyik percben felpattanhat, így hogy ezt odázza, alig ér le a fenekük a székre, előhalássza a pénztárcáját, és kirakja középre a bankókat, majd lefogatja egy pohártartóval, amiről épp nem csöpög semmi, tekintve, sikerült egy egészen tiszta asztalt kifogniuk. Ennek ellenére most ő bénázik, mert még szét van esve, nehezen találja mindennek a komfortos helyét, és a telefonja is csakhamar a papírpénz mellé társul, bár képernyővel lefelé. Ez amolyan félútként szolgál, hogy kéznél legyen, érezze, ha rezeg, de ne bámulja minden percben a kijelzőt, mert az baromi udvariatlan, és igazából tényleg érdekli, hogy van a szöszi. - Igen, és újonnan van az az érzésem, nem egyedül teszi... - jegyzi meg, mellékesen, cseppet sem utalgatósan, ám mégis ott van benne az a bizonyos anyai él....no meg annak az estének az emlékei, amikor a szívbajt hozta rá, és aminek végkifejleteképp találkozott Pierrel. Ez a másik ok, amiért nem akarja, hogy villogjon a képernyője. Szégyelli. Saját maga előtt is akad olyan perc, amikor zavarba jövősen dugdossa a chatet a munkahelyén, mint holmi tinédzser. Fogalma sincs, mi ütött belé, és amikor Wade ír....a szégyen csak hatalmasabb, legszívesebben elásná magát a föld alá, mert még annak a névnek a látványa is vad vágtára bírja a szívét, bár helyzet és alkohol mennyiség függő, épp habitusának melyik aspektusából fakadóan. Igazából lehet jobb ötlet lenne eltenni azt a készüléket. Mélyre. - Áthelyezésről még nem tudok, a vezetőség meg próbálja sulykolni, hogy viselkedjünk már profik meg felnőttek módjára, de ha ez így megy tovább, szerintem valakit el fognak bocsátani, nem áthelyezni.... - amivel nemért egyet, de a főnökség nem a méltányosságáról, vagy az empatikusságáról híres, pláne akkor nem, ha ennyire felpezsdíti és szétzilálja a bent létet. - Nyilván nem, és bár a matricákat és az idétlen poénokat igyekeznek a pihenőn belülre szorítani, a hülye homofób megjegyzések már kerültek betegszájra...szóval itt vér fog hullani, meg fejek, ha a sok régi vágású nem moderálja magát. - nem igen érti, miért akad ez be ennyire mindenkinél, hisz nap mint nap látnak el extrémebbnél extrémebb külsejű, problémájú, hovatartozású és egyéb irányzatú betegeket. Azokról nem megy ennyire hangosan a fröcsögés. Szánalmas. De...legalább oldja Leilát, és ezért már megéri ezen a csonton rágódni, már ha a következő bedobott dologgal láthatóan valamit mélyre is talál. De hogy mit és miért amiatt csak találgatni tud, hisz ő nem az a fajta kolléga, aki átrágja minden kartonon magát, hogy információkhoz jusson. Pláne nem akkor ha nem a szakterülete. Elmondásokból, az osztályos pletykákból tud egyet s mást, némi információval a szemben ülő is szolgált de.... - Semmi baj. - automatikus válasz, nem akarja kikergetni innen azzal, hogy rákérdez, hogy boncolgatja és felfejti a mélyről jövő indokot. Büszke magára, amiért rajta nem látszik, mik is az érzései a témával kapcsolatban. Megedződhetett? Nem, nem hiszi. A gyomra ugyan úgy fordul egyet, a mellkasa pedig összezsugorodva zárja bilincsbe a szívét, hogy alig tudjon pumpálni, emiatt szinte hidegnek és zsibbadtnak érzi a tagjait. Kortyol hát, mit kortyol...kiissza a poharat, és int az arra cikázó pincérnek, hogy jöhet még egy kör, s ha ideér mondja is mi, csak hát a tömeg...meg a kérdés, ami úgy szegeződik az arcának, mint egy szurony. Morbidan mókás helyzet, hogy úgy ültek be a bárba, hogy láthatóan egyikük sem akar itt lenni igazán, közben pedig mégis, és egyikük sem akar magáról mesélni, holott kibaszottul ideje lenne. Biztosan van erre egy találó kifejezés, ami nem az elcseszett, de Dahilának csak ez ugrik be. - A szokásosan túlterhelten. - oké, szép indítás, csak az igazat, annyira távolról indítva a jelenlegi élethelyzet-jelentésében, mint egy műhold. Az biztonságos. Időközben megjelenik a felmentő pincér, és rendel is magának egy újabb pohár bort, és egy rövidet is, kíváncsian nézve a másik kék szemeibe, csatlakozik e. A telefonja megrezegteti az asztalt, de csak röviden, alig kétszer. Nem hívás lesz, csak üzenet. Nem akarja megnézni. - Az osztályon Navarro egy síbalesetben eltörte a bokáját, így még három hétig rám szakadtak a betegei. A járógipsz lesz a megmentőm, mert akkor legalább nem kapok napi hat hívást tőle. Munkamániás mint mi. - az utolsó szót hamarkodva ejti ki, de a megszeppent átgondolás után sem érzi hamisnak, vagy sürgetőnek, esetleg bántónak, Leila is az volt, amikor még nem történt vele meg, ami.... - Tényleg, hogy áll a visszahelyezésed? - mintha csak természetesen jönne a visszapattintás, hogy ne kelljen részletesebben belemennie az otthoni életébe, pedig cseppet sem természetes, olyan tökéletesre fejlesztett technika,mint a másik szőke mosolya. Minden fasza, minden jó, minden tökéletes!
“A friend is someone who understands your past, believes in your future, and accepts you just the way you are.”
Azóta az eset óta csak akkor tettem ki a lábamat otthonról, ha muszáj volt, pontosan emiatt tudtam jól, hogy Hannah mosolya a füléig érne, ahogyan a családom többi tagja is nagyon boldog lenne, de ők talán aggódnának is, hogy pont egy kocsmába kellett jönnöm. Tudom, hogy miért. Félnek attól, hogy esetleg megcsábít valamelyik üveg, vagy talán több is és ott keresek enyhítést a lelkemre, ami nem is lenne alaptalan, de ha eddig nem tettem, akkor talán nem pár pohárnyi ital fog ezen változtatni. Főleg, ha azt is figyelembe veszem, hogy az elmúlt időben is volt, hogy hagytam a bor kicsit megnyugtassa az idegeimet és segítsen ellazulni. Elveszetten üldögélek a bárpultnál, miközben folyamatosan azt érzem, hogy el akarok innen menni. Még se volt jó ötlet eljönnöm, hiszen nem akarom ráborítani a szartengert se, amit a felszín alatt gondosan őrzök, és talán kicsit táplálok is, mert fogalmam sincs arról, hogy miként juthatnék túl azon, ami velem történt. Tényleg nem direkt hagyom ezt, még ha netalán akad olyan is, aki nem hinné el nekem. Hallom, ahogy a billiárdgolyók egymásnak ütődnek, majd az örömteliujjongást, amint legurul a golyó. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy a nem is olyan távoli múltba visszarepüljek, amikor mi is hódoltunk ennek, vagy ott volt még a darts is. Amikor önfeledtünk szórakoztunk ezen a helyen, könnyedén vertünk meg másokat, ha fogadásra került sor, hogy utána ha már elegendő alkoholt került a szervezetünkbe, akkor táncba törjünk ki és telitorokból énekeljünk, mintha csak nem is egy nyilvános kocsmában lennénk. Nagyon szokatlan érzés volt, hogy kivételesen nem valami sötét emléket idézett meg egy hang és egy halovány mosolyt is képes előcsalni a kedves emlék Dahliaról. Talán csak ennek az emléknek köszönhető az, hogy még itt talál és nem menekültem el, mint valami ijedt kis őzgida mire kicsit ugyan késve, de megérkezett. - Semmi gond, de ha netalán túlfáradt vagy, akkor találkozhatunk máskor is. – könnyedén buknak ki a szavak ajkaim között, ami valójában nekem jelentene menekülési lehetőséget, mintsem a másik szőkeségnek. – Ugyan, ez természetes. – legyintek is egyet mellé, mintha nem lenne hazugság. Régen tényleg természetes lett volna, hogy sokáig is képes lettem volna várni rá, de most… most valahogy ebben már nem voltam biztos. Rettegtem attól, hogy egyszer valaki megkérdezi miként vagyok és a maszk megreped, vagy csak egy hang újra eszembe fogja juttatni a lépteihangját, vagy ama borzalmakat amit velem művelt. Alig észrevehetően megingatom a fejemet, hogy megpróbáljam legalább annyira messzire űzni eme félelmeket, amennyire csak tudom, és ezáltal eljussak a kiszemelt asztalhoz, mielőtt még az ajtó csábítóbbnak tűnne egy ülőhelynél. - Rendben, de lehet jobban járnánk, ha előre beadnánk a pénzt, kiraknánk az asztalra, aztán csak folyamat újratöltenék a poharainkat. – részben csak viccelek, másrészről tényleg úgy érzem, hogy a két vodka nem adott elég bátorságot és ez a pohárnyi bor szintén kevés lesz. Nem az volt a cél, hogy részegek legyünk, de úgy éreztem talán még úgy is egyszerűbb lenne élőnek mutatnom magam az élők között, mintsem félig hallottként elevickélni egy általam kreált színdarabban csak azért, hogy másokra ne hozzam rá a frászt. Lehet legközelebb inkább magamhoz hívom meg, bár… nem az nem lesz jó, mert éppen pár nap múlva egy igazi romhalmazba költözöm, ráadásul Bronxba. Ha ezt Dahlia megtudná, akkor biztosan nem akarná elhinni és esélyesen kételkedne az épelműségemben. Viszonzom a mosolyát, még ha most nem is valódi, de már belejöttem, hogy miként tud annak hatni. Kíváncsian billentem oldalra a fejemet, miközben látom miként teszi le az asztalra a telefonját. – Még mindig imád tilosban járni? – bökök a készülék felé, hiszen nem egyszer láttam már elrohanni őt, hogy kihúzza az unokahúgát a bajból. Mondjuk meg tudom érteni, hogy miért Dahlt hívja, mert bármennyire is remek orvos Dr. Wright, attól még nálam is az utolsók között volt azon a listán, akiktől segítséget kérnék. Basszus, rohadtul hiányzik a munka, de talán jobb is, hogy a vezetőség nem engedi még azt, hogy újra munkába álljak. Hogy is segíthetnék másokon, ha még magamon se tudok? Még az is lehet pánikrohamot kapnék egy-egy rosszabb állapotú beteg láttán. - Basszus, ez most komoly? – ezen most tényleg meglepődöm és nagyokat pislogok. A poharat az ajkamhoz emelem és hitetlenkedve még azért elnevetem magam, mielőtt beleinnék a poharamba. – És most mi lesz? Kérte az áthelyezését, vagy a vezetőség próbálja csitítani az embereket? – kíváncsian pillantok rá, mert hiába nem rajongtam a pletykákért, most még is azt érzem, hogy a lelkem szomjazik rá. - Gondolom nem az az elsődleges beszédtéma, hogy félrelépett… - kicsit még a szememet is megforgatom, majd a poharat visszarakom, amit túlzottan is szorongattam már, de szerencsére még nem sikerült összeroppantanom. Ismerem, hogy milyenek az emberek, nem értem miért nem mindegy, hogy ki kihez is vonzódik. Nem attól lesz valaki jó ember, hogy hetero vagy nem az. – Ühüm. – hirtelen csak ennyire futja, amikor Jessica kerül szóba, mert mélyen belém mar a gyerektéma, tekintve, hogy miként is jártam a támadás miatt, arról nem is beszélve, hogy a húszaséveimben azt hittem, hogy ennyi idősen már családunk lesz Bobyval, majd egyszerűen csak elsétált, mintha sose jegyzett volna el. Elkezdem az ujjammal babrálni az asztalt, mintha csak valami foltot akarnék eltűntetni onnan. – Sajnálom. Én csak… - lemondóan sóhajtok, mert nem is tudom mit mondhatnék, de talán az lenne a legegyszerűbb, ha annyit mondanék, hogy elromlottam, vagy elcsesződtem. Mind a kettő egészen kifejező lenne. – És te hogy vagy? – emelem rá végül a pillantásomat, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy miként kerülte ki a kérdést, hogy egyből a pletykákra térjen. Tényleg érdekelt, hogy van és nem azért, mert utána én is mesélni akartam – dehogy akartam -, hanem tényleg törődtem vele a magam kis elcseszett módján a jelenlegi állapotomban. Hosszú idő óta először tényleg érdekelt az, hogy valaki más miként is van.
“ Az embernek már csak olyan a természete, hogy a legjobb barátnőjét a saját birtokterületének tekinti. Nem úgy, mint a kutyák, hogy körbepisiljük-és-a-szagunkkal-megjelöljük-a-magunkénak, hanem inkább amolyan gyerekes nem-osztom-meg-a-játékomat-mással módon.”
Van, amiken a barátság sem tudja átsegíteni az embert, hiába szoros, és elszakíthatatlan, ha az ember bezárkózik, elbarikádozza magát a világ elől. Ilyen a rá mosolygó arc is, akit hirtelen fel sem ismer a folyosón civilben, annyira rég látta. Habár alig egy év, ez nem kellene bajt jelentsen, mert ugye felnőtt ember nem illene hogy ennyi idő alatt ekkorát változzon. Aki így véli, az az egészségügy közelében se volt soha, de még stresszes helyzetet sem élt meg igazán. Hihetetlen, hogy meg tud változni egy-egy arc, egy pillantás akár pillanatok alatt ha valamilyen pszichés vagy fizikai behatás, trauma éri. Leilának pedig mindkettőből kijutott bőven. Viszonozza hát a vidám mosolyt s az ölelést, és bár a dolga még szinte végtelen a műszakja végéig, most is a laborba siet két vérminta miatt amiken újabb teszteket akar lefuttatni, azok papírjait bújta épp, a nő láthatóan érti a helyzetet, mert mellé szegődik, megkönnyítve mindkettejük dolgát – Dahl továbbra is a célja felé tart, Lelia pedig el tud beszélgetni vele. Meglepi az italmeghívás, de szinte azonnal bele is megy. Hópihe megvárja otthon, max egy kicsit nyűgösebb lesz az éhségtől, de annyi baj legyen, más pedig nem várja haza. Amúgy is már-már szokásává vált beülni valahova, Pier pedig egész jó társaságnak bizonyult ehhez, bármennyire is félreérthetően hangozzon az ilyesmi egy olyan szájából, aki papíron még házas. Na igen, míg Leila eltűnt a térképről Dahlia házassága a szarból a még szarabb kikötőbe futott, de ezen az estén nem erről fog beszélni, sokkal inkább örül, ha a másik nem menekül haza, és együtt hódolhatnak a kezdődő alkoholizmusának. Jó igazából nem az, kezdődően sem, hisz a munkában nem hiányolja, és simán kibírja nélküle is, de ha már adódik alkalom… Amiről most kurvára késésben van, így kapkodva nyomja a taxis kezébe a pénzt, és kikászálódva kis híján a kabátját bent is felejti a kocsiban, a fazon úgy szól rá, hogy azt ne felejtse. Belépője a bárba sokkal inkább nevezhető betörésnek vagy esésnek, ami után a megtorpanás és a zavart arckifejezéssel körülnézés következik, de csak míg meg nem pillantja a másik szőkesèget. Emlékszik a kollégák mennyit szivatták őket, amikor még aktívan ide jártak többedmagukkal, hogy ha isznak kb meg se lehet őket különböztetni. Régi szép idők. -Szia! Ah ne haragudj, káoszba fulladt az osztályátadás, alig tudtam elszabadulni. – forgatja a szemét, de bosszússága csak a késésnek szól, nem annak ami miatt maradnia kellett, mert mind a mai napig szereti becsületesen végezni a munkáját. – Hálás vagyok hogy megvártál. – hangszíne lágy, pillantása pedig sokatmondóan együttérző, s bár pontosan sosem fogja megérteni milyen lehet ez a nőnek, de elképzelni el tudja annyira, hogy valóban értékelje a várakozását. Nehéz lehetett. Több időt azonban nem tölt el azzal, hogy sajnálkozik és úgy nézegeti a barátnőjét mint egy törékeny nemzeti hőst – hiába hős igazàn-, valahogy sejti, ennyi kihagyás után a legkevésbé arra van szüksége, hogy bámulja mint egy űrlényt. - Köszönöm, ez most naaagyon jól fog esni! – nevet fel elvéve a borospoharat, másik kezében egyensúlyozva a táskáját a telefonját és a kabátját is, megváltás hát, hogy a box felé iramodnak, így is szabadkozva tör utat, vétek lenne kiborítania az italt. -A kövit én állom. – jegyzi meg, nem szeret adós lenni, és amúgy is így fair. - Pletyka mindig akad. – kunkorodik fel az ajka huncut éllel, és kicsit még vacakol, hogy rendesen elrendezzen mindent, semmi ne kössön ki a földön: kicsit szét van még esve. Mély sóhaj, elégedett és fáradtságot kifújó jelzi, sikerrel jár, és a legutóbbi incidensek után a telefonját inkább az asztalra teszi, lássa, ha Hella megint bajba keveredik. Tudja, hogy a lány okos, ahogy azt is hogy a szárnypróbálgatásai nem fordulnak direkt és mindig önpusztításba, de mivel lebeszélni nem akarja – élje csak ki ameddig nem drogokhoz és egyéb szarokhoz nyúl -, mert azzal csak táplálná a kamaszkori dac lángjait. Ettől függetlenül aggodalma, hogy egyszer komolyan megsérül, még ott leng a feje felett minduntalan, ezért is a kitett telefon. – Dr O’Neil a sürgősségiről például lebukott a műtőasszisztenssel, Higginssel. – néz Leila szemébe sokat mondón, hisz a dokinak családja van, két gyerekkel, erre egy faszival találják csókolózni… Mi ez ha nem egy jó kis pletyka? – Ez kb két hete történt, azóta az asszisztens beteget jelentett, a doki meg kénytelen bejárni de ne tudd meg miket kap a kollégáktól. – fintorodik el, mert bár a szívatás és a susmorgás így is menne, a homofóbia nem áll messze egy-egy idiótától ott. – Jessica pedig várandós, bár nagyban titkolja ki az apa…így nem tudni hogy most az a motoros fazon, Manuel vagy épp valamelyik másik díszbika. – habár a gyerek téma mélyen hasba rúgja minden alkalommal, azért örömet érez a végett, hogy láthatóan Jessica is boldog.
“A friend is someone who understands your past, believes in your future, and accepts you just the way you are.”
321 nap telt el. Talán ezt se kellene számolnom, de valahogy azon kapom magam, hogy pontosan tudom mennyi idő is telt el azóta, hogy az az őrült megtámadott a saját otthonomban. Mintha csak egy saját naptár kelt volna életre bennem, amit nem tudok becsukni, se átlapozni, vagy éppen ellapozni bármennyire is szeretném. Úgy kattog, mint egy időzítő, ami nem tudom mire vár. Talán arra, hogy felrobbanjon, vagy arra, hogy egyszer csak ki fog merülni az elem. Magam sem értem, de nem tudok tőle szabadulni. Pár napja ismét bent jártam a munkahelyemen, de továbbra is azt a választ kaptam, hogy majd visszatérünk akkor, ha a megkötött megállapodás lejár. Én nem igazán foglalkoztam akkoriban semmivel se, a szüleim által felfogadott ügyvéd intézte el azt is, hogy megmaradjon a munkám és a fizetésem egy részét is megkapjam. Mai napig nem tudom, hogy miként sikerült neki, de nem is igazán érdekelt, mert jelenleg kicsit átkoztam őt is, mert miatta még pár hónapig biztosan nem dolgozhatok. Jól vagyok. Jól vagyok. Hangoztattam, de nem számított semmit se, még ha láttam is rajtuk, hogy kezdik elhinni. Talán pályát kellene váltanom és színésznek állnom. Egész jó lettem a különféle szerepek eljátszásában. Miután megtudtam, hogy Dahlia bent van nem is volt kérdés, hogy meg fogom keresni. Tudtam jól, hogy ő is olyan, aki szinte egy percre se képes nyugton maradni. Ő is mindent a nyakába vesz, de reméltem, hogy pár szót azért tudunk váltani. Kivételesen tényleg őszinte mosollyal az arcomon pillantottam valakire, amikor megláttam őt az egyik folyosón. Könnyedén öleltem meg, majd sietős léptei mellé szegődtem, hogy ne tartsam fel. Nem tudtam, hogy mennyire jó ötlet, de olyan régóta nem beszélgettünk már, hogy automatikusan jött az ihlet, hogy meghívjam az egyik törzshelyünkre. Szerencsére belement, így kicsit boldogan hagytam magam mögött a helyet egészen addig, amíg egy ártatlannak tűnő zajnak köszönhetően újra visszarepültem 321 nappal ezelőtti estéhez. Idegesen pillantottam körbe az utcán és már bántam, hogy belementem egy találkozóba. Sokkal jobb volt a szoba rejtekében meghúzni magamat. Igaz, a rémálom ott is megtalált, de ott legalább nem kellett elrejtenem, hagyhattam, hogy az érzéseim szabadfolyást kapjanak, még ha akadt olyan pillanat is, hogy egy-egy tönkre tett párnát, tárgyat szerencsétlen kutyára fogtam. Még szerencse, hogy a szüleimnek volt kutyája. Figyeltem a bár nevét viselő táblát. Lábam a földbe gyökerezett. Idegesen fontam ujjaimat a táskám pántjára, mintha csak valami fura mankó lenne. El akarok futni, haza akarok menni. Le akarom mondani. Beteget jelentek. Biztosan megértené. Még is belépek, lassú léptekkel indulok meg a bár felé, sietve kikérek egy vodkát, hogy lehúzzam, mintha csak ez lenne a bátorságnedűje. A második után megállok és borra váltok. Talán nem a legjobb párosítás, de nem érdekel. Dahlia kedvenc italát is megrendelem, majd azon kapom magam, hogy amikor nyílik az ajtó, akkor reménykedve pillantok arra, hogy hátha végre ő érkezik meg. Amint meglátom, újra mosoly kúszik az arcomra, sietve csúszom le a bárszékről, hogy egy-két lépést követően megöleljem őt. - Szia! – magamhoz képest boldogan csendül a hangom. – Azt hittem már, hogy meggondoltad magad. – félig-meddig komolyan gondolom amit mondok, majd elveszem a poharamat és felé nyújtom az italát, hogy elinduljak az egyik üres boksz felé. Miután helyet foglalunk, kíváncsian fürkészem őt. - Mesélj. Hogy vagy? Történt bent valami érdekes, vagy akad valami érdekes és szaftos pletyka? – tényleg érdekel, hogy mi van vele, míg az utóbbi dolog annyira nem. Nem igazán érdekeltek soha a benti pletykák, meghallgattam őket, néha elvesztem bennük, de most inkább csak terelés a részemről, mert addig se kell újra azt hazudnom, hogy már jól vagyok. Még a végén egyszer tényleg örökre el fogom hinni, hogy a jelenlegi állapotom lett az új „jól vagyok” állapotom.
Kezdőlap
