- Szorítsd még oda! - szól rá szigorúan Katie, miközben a kinyomtatott matricákat ragasztja rá a vérrel teli fioláira. Az éves kontrollt és szűrést az orvosok sem kerülhetik el, bár annyival könnyebb dolguk van, minden kórházi dolgozóval egyetemben, hogy helyben van minden hozzá. A nővérek, mint Katie is, pedig angyalként nem húzzák a szájukat, ha a dokikat kell megcsapolniuk, bár erre nagyban rásegíthet az is, hogy az estére Dahl állja majd az italát ami rizikós, tekintve hogy a nőnél ez jelenthet kettőt, de akár tízet is – durva, hogy mennyire bírja az alkoholt! - Jó, jó de el fogok késni! - türelmetlenkedik, mire egy szemforgatással később és már egy ragtapasszal a karján trappol is végig a folyosón, a vizitre. A legutóbbi incidens óta kissé mindenki feszült az osztályon, hisz bár lehet valakinek jó téma a gyilkosság, ha a betegeddel történik, és az ápolók egyikét gyanúsítják, az mindenkiben elhinti a bizalmatlanság magvait. S bár kiderült, hogy a vádaskodás alaptalan – hála egy szemtelenül fiatal majdhogynem fiúnak -, a légkör kissé megváltozott azóta. A látogatókat szigorúan szűrik, és pár hónapig biztonsági őröket kaptak az osztály bejárataihoz. Futótűzként terjedt el a pletyka a többi osztályon, és Dahlia is egy volt azon orvosok között, akiket mindenki megkörnyékezett egy szaftos beszámoló erejéig az étkezdében. Ám a kíváncsiskodók közül kevesen tudták, hogy a nő betege volt a férfi, aki meghalt. A papírjaiba temetkezve követi a főorvost betegágytól betegágyig, újra és újra átfutva a kemoterápiás kezeléseit, amiket kiírt, hogy véletlen se forduljon elő elírás, hiba, vagy bármi gond...nem mintha a lelkiismeretes ápolók ne tennék meg ugyan ezt, és ne szólnának, mielőtt a droglaborban – így hívják maguk közt viccesen a helyiséget, ahol előkészítik a kezeléseket – névre szólóan kikeverik az adagokat. A rémálmok, és a „mi lett volna ha” önostorozás ideje még nem járt le benne, így a feszültség sem távozik a vizit végeztével, mikor is átadja Katienek a kórlapokat. - Nyugi, eddig sem volt semmi gond. - simítja meg a vállát – De hogy eltereljem a gondolataid, és hogy legyen min szoronganod várnak a radilológián. Valami volt a röntgeneden. Tuti valami árnyék, és csak új felvétel kell nekik. Utánad én jövök, szóval ne stoppold sokáig azt a helyes dokit, mert még belefárad a stresszes aurádba és rám nem marad meg az a szép mosolya! - fenyegető tekintet, de a nővér ajkain mosoly játszik. Általában semmi ilyen megjegyzését nem kell komolyan venni, fiatal, de boldog házasságban él, van egy kisfiuk is már Derekkel, s mégsem fél ilyeneket hangoztatni kvázi bárkiről, akit vonzónak talál a kórházban. Ez a szokása azóta erősödött ennyire fel, hogy Dahlia és Wade külön költöztek. Ugyan nem célozgat sosem szándékosan, vagy egyenesen, de ezeket a finom utalgatásokat is inkább elengedi a füle mellett, mert ha túlságosan tiltakozna, csak még jobban kapná az ívet Katietől, ha pedig rákontrázna, csak magát csapná be. Befelé jövet így is Waddel telefonált, így némi bűntudattal a szívében mosolyog vissza a már elfelé haladóra, és mély sóhajjal motiválva magát az elindulásra a lift felé veszi az irányt, odabiccentve a biztonsági őrnek. Lefelé már azon agonizál, mégis mi jöhet még, hogy most még a röntgenén is van valami. A családjában nincs halmozottan előforduló rákosmegbetegedés, így ezen nem aggódik, de tekintve milyen osztályon dolgozik, mi mindennel érintkezik, a gyomra görcsbe rándul. A férje szavait hallja, aki nem egyszer próbálta már rávenni, hogy váltson szakirányt. Wade mindig úgy gondolta, hogy ez az oka annak, hogy nem sikerült egyik babát sem kihordania, hogy biztos emiatt van valami gond, hiába cáfoltak rá erre a vizsgálatok. Persze vagdalózhatott volna, érvelhetett volna a férfi szakmájával, hogy ott is megannyi veszélyes anyaggal érintkezhet, és megannyi sugárzás, vagy behatáséri, ami miatt károsodhatott a szervezete, de ezt is kizárták a vizsgálatok, és sosem volt híve annak, hogy csak azért érezze magát a másik szarul, mert ő is úgy érzi.... - Szép napot! Dr Megroverhez jöttem, dr Dahlia Sanders vagyok, és találtak valamit a röntgenemen. - jelentkezik be az ablaknál, és hálásan rámosolyog az asszisztensre, amikor az kéri, hogy üljön le, szólítani fogják, ha lesz idejük. Kicsit örül is, hogy céltalanul ücsöröghet most a széken, és nem kell az osztályán lennie, mert ott is csak szorong. Egyre több rossz élmény fűzi oda, és ha igazán meg kellene vallania, már nem olyan lelkesedéssel jár be, mint régen. A betegeit még mindig imádja, ahogy az ott dolgozókat is, így sokszor szidja magát, amiért a mellkasa indokolatlanul szorítani kezd belépve, de már hónapok múltával sem jobb, így el kell kezdenie vagy pszichológust keresni, vagy megfontolni, hogy leül a főorvossal, és az igazgatóval, és előterjeszti, hogy szakirányt váltana.
Kezdőlap
