Mi a teendő, mikor egy számodra fontos személy olyasmit tesz, amit nem vesz be a gyomrod? Nos, én eleinte próbálkoztam. Esküszöm, annyira nagyon szerettem volna, ha minden úgy történik, ahogy Alex tervezte. Amikor a kedves kis barátnőjét bemutatta abban a reményben, hogy mi majd országos barinők leszünk és, majd együtt járunk vásárolgatni, manikűröztetni, pedikűröztetni meg fodrászhoz és stb, én valahogy nem úgy éreztem, hogy erre van esély. Az a nő egyszerűen nem volt szimpatikus. Sunyi volt, alamuszi és a szeme se állt jól. Nem tudom, a nők valahogy ezt megérzik, ahogy szerintem ő is érezte, hogy Alex számomra több, mint egy barát. Milyen vicces, hogy ezt sokszor mindenki észre veszi a környezetedben, csak épp az nem, akinek kellene... Sokszor próbálkoztunk ezzel. Elmentem velük étterembe, bowlingozni meg a franc tudja még miket csináltunk együtt, de valahogy sose tudtam jól érezni magam Alex kiszemeltjével. Eleinte azt hittem, hogy tényleg teljes mértékig amiatt van ez, hogy nem szimpatikus a csaj, de később rádöbbentem valamire; féltékeny voltam. Iszonyatosan féltékeny. Idegesített, hogy ő az a nő, akinek a figyelmét szenteli Alex reggeltől estig, ő az, aki mellette ébredhet és ő az, akinek végül megkérte a kezét is. Akkor pedig úgy döntöttem, hogy nem akarok többé részt venni ebben. Nem lett volna már erőm ahhoz, hogy tovább mosolyogjak cukin és édesen, amikor ő olyan boldog volt valaki mással. Nem beszélve arról, hogy én kénytelen voltam mindig szólóban velük menni, vagy épp valami idióta ismerősükkel részt venni amolyan "dupla randin", ami még inkább rosszul esett. Alex akart bepasiztatni? Nagyon elcsesztem valamit, ha soha nem tűnt fel neki, hogy számomra ő a világ közepe. Elkezdtem folyamatosan lekoptatni. Ha felhívott, hogy nincs-e kedvem velük tartani valahova vagy találkozni VELÜK -soha nem volt, hogy VELEM-, mindig a munkára hivatkoztam, hogy sok a papírmunka, sok az olvasnivaló, sok ez, sok az... végül már-már teljesen elmaradtak a telefonálások. Majd' belehaltam, de így volt a helyes. Nem akartam örökké azt nézni, hogy ők boldogok és amikor végül oda állítottak a meghívóval, csak azért vettem át és mentem el az esküvőjükre, mert Alex azt mondta, hogy szüksége van a legjobb barátjára, hogy mellette legyen. Hogy kérhetett tőlem ilyet? Koszorúslány lettem, premier plánból néztem végig, ahogy kimondja az igent és egész végig azt képzeltem, hogy én állok ott annak a lotyónak a helyén. Azt hiszem, akkor találkoztunk utoljára. Párszor beszéltünk telefonon, de azt se vittem túlzásba, mert folyton éreztem valami késztetést arra, hogy közöljem vele, én akarok vele lenni és én vagyok az, aki boldoggá akarja tenni. Nevetséges... Miközben a régi kedvenc éttermünk felé tipegek, újra és újra lejátszódik a fejemben az esküvőjük. Életem, tán legrosszabb napja volt. Annál rosszabb csak az volt, mikor rájöttem, hogy a kishúgom nem hazudott és az apánk tényleg egy perverz rohadék. Bár ezt a gondolatmenetet gyorsan el is hessegetem a fejemből és inkább az egyik asztalra szegezem a tekintetem, melynél ott ücsörög Ő. Imádom ezt az éttermet. Kellemes kis terasz van lekerítve előtte fehér lécekkel, melyek a fejünk fölött is keresztezik egymást, végig futtatva borostyánnal, vadrózsával és ráadásként az asztalok között is ácsorog egy-két növény. Kicsit olyan, mintha az ember nem is Manhattanben lenne, hanem Olaszországban vagy valami hasonló helyen. A hangulatvilágítás pedig mindent visz. -Szia!- huppanok le a szabad székre Alexszel szembe és kifújom magam. Régen szokás volt két puszival köszönteni egymást, de már erről is leszoktam. Minek kísértsem magam? -Remélem, nem késtem. Siettem, ahogy tudtam, de most is az irodából jövök.- pillantok az órámra, hogy kisilabizáljam, mégis mióta várhat rám, de megnyugtat a tudat, hogy pusztán három perccel később értem ide, mint kellett volna.
Összecsukom a telefont és leteszem magam elé a dekoratív, narancsszín terítőre. Rövid ideig még rajta felejtem a tekintetem, épp csak, míg sebesen és - most már - súlytalanul átvitorlázik a gondolataim között a tegnap esti veszekedés, a vádba torkollt gyanú, hogy biztosan van valakim, és mire visszatér, kétségkívül meg fogom csalni. Nem egészen értem, honnan veszi, de mostanában gyakran megkapom, hogy nem figyelek rá eléggé. Minden apróságban benne van a veszély, hogy jelenetté fajul. Pedig Isten a tanúm rá, sosem volt senkim rajta kívül. Szeretem. És vele akarok boldog lenni. Tegnap volt az egyik kolléganőm búcsúestje, azt mondta, olyasmit látott, amire nem volt felkészülve. Ettől beljebb nem jutottam. Ma pedig elutazott. Megint. Anélkül, hogy igazán feloldódott volna a helyzet. Mondjuk egy kiadós szexszel… vagy valami ilyesmi. Szóval mostanában vannak gondok, de ez minden házasságra igaz. A hullámvölgyek jönnek-mennek. Pixie-nek erről a legkevésbé sem kell tudnia. Mindig is figyeltem rá, hogy ő is és mások is úgy lássák, a házasságom maga a tökély és földi paradicsom, és tegyük hozzá: ez nagyrészt így is van. Felpillantok az asztalok közé, de az említett kisasszony még mindig sehol. Hamar érkeztem. De ma aztán tényleg nem lehet ráfogni, hogy túl sok munkám lett volna. Vagy lehet, el se jön. Mindjárt felhív és lemondja valami olyan szöveggel, hogy „közbejött egy életbevágóan fontos ügy” például a macskának megrepedt a körme vagy a napraforgó nem kapott még ma elég vizet, és egész biztos meg fog pusztulni. Nem akarok cinikus vagy rosszmájú lenni, de évek óta csak kifogásokkal jön, ha találkozni szeretnénk vele. Őt tartom a legjobb barátomnak, ez megmásíthatatlan tény, de hiba lenne azzal áltatni magam, hogy minden rózsaszín köztünk. Csak a hülye nem veszi észre, hogy az utóbbi időben… években? mennyire kerül. Távolságot tart. Vannak ötleteim, hogy miért, de eddig még nem vett rá a lélek, hogy megkérdezzem tőle, pontosan mi is az oka ennek a fordítottan kitüntetett figyelemnek. Fene se akar két nővel birkózni egyszerre, a végén még Marie-Lou rá is rásüti, hogy a szeretőm, aminél nonszenszebb vádat ki se találhatna. Még az egyetemen találkoztunk, éveket húztunk le egymás mellett, és nem történt köztünk semmi. Akkor miért pont most esne meg a dolog? Azt mondjuk sosem kötöttem az orrára, hogy ez nem annyira rajtam múlott akkoriban, hanem Pixie kisasszony szórta úgy a pasikat, hogy nézni is tragikus volt. De ez más téma. Ma felhívtam, hogy nincs kifogás. Fontos témáról akarok vele beszélni. Ha nemet mer mondani, egy éven keresztül ginbe áztatott szusi-falatokat fog találni az ajtaja előtt. És ezt nyugodtan veheti fenyegetésnek.
- Szia! – kapom fel a fejem az ismerős hangra, és a kezem automatikusan mozdul a szék támláján, hogy felálljak és üdvözöljem, de amilyen gyorsan levágja magát a székre, a mozdulatom félbemarad, és inkább maradok én is a helyemen. Egy pillanatig kérdőn nézek rá, de aztán úgy döntök, inkább nem firtatom, bizonyára nyúzott és fáradt, ha egyenesen munkából jött. Bár ez egyáltalán nem látszik rajta. Sugárzóan szép, mint mindig. - Ettől azért jobb alibit is kitalálhatsz legközelebb. Kicsit sem tűnsz fáradtnak. És nem is túl változatos. – Gondolok itt elsősorban arra, hogy a legtöbb kifogás azért a munka világára összpontosult. Az arcom nem ad semmilyen támpontot, hogyan is értem mindezt, megrovás vagy éppen hogy bók volt a részemről, esetleg baráti csipkelődés, de a hangomban leginkább a nyomozói tárgyilagosság dominál. Rutin. Nem is kell megerőltetnem magam. Mellesleg, olyan rég találkoztunk, hogy csoda, ha az arcomra emlékszik még. Ez persze túlzás, de olykor a férfiak is eshetnek túlzásokba, nem igaz? - Múlófélben a kreativitásod? – erre a megjegyzésre viszont már megjelenik egy halovány félmosoly, nem tudom elfojtani.
Nem tudnám megmondani, hogy csak képzelődök-e vagy tényleg örömöt látok a tekintetében, mikor meglát, de részemről nagyon jó látni. Csak most, ahogy a szemeibe pillantok jövök rá, mennyire hiányzott és, hogy akaratlanul is milyen nagy fájdalmat okozhattam neki azzal, hogy távol tartottam magamtól őt és a drága kis feleségét, akiről még most se tudom, hogy titkon tényleg egy hárpia, vagy csak a féltékenység beszél belőlem. Egy biztos: elvette tőlem Alexet, ami hülyeség persze, de én mégis így érzem. Mintha egy kisgyerek lennék, akinek a szülei úgy döntöttek, hogy elköltöznek és maximum hétvégente találkozhatunk, ha valamelyikőnk szülei kocsikáznak esetleg. Ergo, rohadtul nem olyan már az egész, mint volt. Anno az egyetemen mikor megismertem, a nyakamat tettem volna rá, hogy köztünk több is lesz, mint barátság. Aztán... így alakult, én pedig a szerelmi bánatomat más srácok ágyában próbáltam kiheverni. Pocsék egy időszak volt és nem is vagyok rá büszke, de Alex mindezek ellenére nem hagyott magamra, pedig gáz voltam. Kitartott mellettem és a legjobb barátommá lett. -Fáradt nem vagyok, csak gondoltam magyarázatot adok rá, miért késtem. Sétáltál te már ennyit magassarkúban?- nevetek és kényszerítem magam arra, hogy ne képzeljek többet a következő mondatába, mint ami, de nem megy. Érzem belőle a számonkérést, a sértettséget és a fájdalmat, hogy szerencsétlen nem érti, miért ráztam le hónapok, sőt, évek óta ilyen hülye kifogásokkal és, ha esetleg fel is tűntem valahol, egy óra után el is slisszoltam. Képtelen lettem volna rá, hogy minden hétvégén azt nézzem, milyen édesek is ők együtt. Mert valójában azok voltak. Alex, szinte repült a boldogságtól és tekintetében szín tiszta szerelmet láttam, akárhányszor arra az alattomos kígyóra pillantott. Na jó. Lehet, hogy a kedves felesége nem annyira rossz ember, mint gondolom... -Dehogyis. Tényleg annyi melóm van, mint égen a csillag. Most is, csak azért tudtam eljönni, mert épp lezártam egy ügyet. Megnyertem a pert, ami két takarmányboltos között zajlott. Most szabad vagyok úúúúúgy -pillantok az órámra-, holnap reggel kilencig.- varázsolok bájos vigyort az arcomra, de aztán, ahogy pár pillanatig, csak a szemeit figyelem, szép lassan le is lohad arcomról a mosoly. Egek. Mennyire megbántottam azt, akit a legjobban szeretek a világon! Pusztán azért, mert nem akartam szenvedni miatta, de... jobb így? Így meg ő szenvedett. Már, ha szenvedett egyáltalán, mert most olyan kiismerhetetlen ábrázattal ücsörög itt, hogy nekem is, csak a szemeiből sikerül ezt-azt kiolvasni. -Alex, én...-kezdek fészkelődni, ahogy neki akarok állni életem legnehezebb bocsánatkérésének, de a pincérnő mit ad Isten, épp most sasszézik oda az asztalunkhoz, mintha érezné, hogy meg kell mentenie. -Jó estét. Parancsoljanak, az étlapok. Hozhatok esetleg valamit inni, amíg választanak?- pillant rám, majd Alexre is, mire én sóhajtok egyet, kicsit bámulom még vacsoratársam arcát, végül magamhoz veszem gyorsan az étlapot és azt kezdem bújni. -Nekem olyan boros hangulatom van. Neked nem?- sandítok rá az étlap mögül mosolyogva, majd kérdőn felvonom a szemöldököm. Remélem, hogy nem fogja benyögni, hogy ő ásványvizet iszik, mert akkor most azonnal odébb állok. Ha már itt vagyunk mindketten, jó lenne lazítani egy kicsit és talán beszélni arról a hosszú időről, amit úgy töltöttem el, hogy nem voltam eleget mellette. Borzalmasan szégyellem magam és eddig végig se gondoltam, mekkora fájdalmat okoztam neki. Azt hiszem, ennek a találkozásnak épp itt volt az ideje. Mint, amikor egy sebről végre letépi az ember a ragtapaszt; fájdalmas, de szükséges a gyorsabb gyógyulás érdekében.
- Rajtam azért kevésbé állna jól. Ebben talán kiegyezhetünk – mosolyodok el, nem is annyira azon, amit mond, hanem inkább a nevetésén. Rég hallottam már. Elég sokat baromkodtunk együtt ahhoz, hogy jó sok emléket felidézzen. - De ha nem vagy fáradt, akkor előttünk az este – dörzsölöm össze a tenyereim, afféle rosszat forralósan. Pedig igazából semmi konkrét tervem nincs, de nem bánom, ha esetleg azt hiszi. A következő mondattal viszont sikerül kissé lelomboznia. - Szóval, voltaképp csupán szerencsém van, hogy nem egyedül ücsörgök itt a továbbiakban – vonom le a tanulságot. – Majd megköszönöm takarmányéknak, ha egyszer összefutunk. – Nem hiszem el, hogy most is képes ezt mondani. Kezdek gyanakodni, hogy valamivel kurvára megbánthattam, anélkül, hogy észrevettem volna. De ha így van, nem értem, hogy miért nem dörgölte az orrom alá. Sosem volt egy megszeppent, elveszett lányka. Ha valamit elcsesztem, a maga módján, de mindig a képembe vágta, sőt, sokszor olyan érzésem volt, mintha valami kéjes örömöt is érezne ilyenkor. De lehet, hogy ez már csak a perverz fantáziám szüleménye volt. A reggel kilencig persze csábos ígéret, és a mellékelt vigyora is hozzá, a francba is, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz haragudni rá. De az előbb azért jól meglapogatta a kényes pontokat, szóval a kifürkészhetetlen ábrázatomat még fenn tudom tartani a pincér érkezéséig. Pedig láthatóan épp belekezdett volna valamibe, ami egész véletlenül az én nevemmel kezdődik. Nem is tudom eldönteni, hogy várjam-e a folytatást vagy inkább adjak hálát valakinek odafönt, hogy időben megakadályozatott a hadművelet. - Szóval borozunk – fordulok a pincér csajszi felé egy somolygó mosollyal, jelezve, hogy ez bizony eldőlt. Érdekes, nem kifejezetten vagyok az a csapjuk a szelet a lányoknak fajta, pláne nem házas létemre, pláne nem úgy, hogy itt ül előttem egy gyönyörű nő, de Pixie valahogy mindig ezt hozza ki belőlem. Az egyetemen is ez volt. Amikor a közelemben volt, mindig más csajokat fűztem, és ebben az a leginkább patetikus, hogy az ég-világon semmit nem akartam tőlük. Olyasmi volt, mint valami reflex, vagy önkéntelen reakció. Fogalmam sincs, hogy miért érzek rá késztetést, de inkább nem is nagyon akarok elveszni ebben a témában. - Kérnénk egy üveggel abból, amit a hölgy választ. És én már tudom is, mit szeretnék – jelzem, hogy köszönöm, nem kérem az étlapot. Megrendelem a kacsámat, májjal, krokettel, áfonyaszósszal, minden extrával, most valahogy ezt kívántam meg. Sosem tötyörésztem túl sokat az ilyesmivel. A végén persze hozzátettem, hogy természetesen előbb az italokat várjuk, és majd a hölgyével együtt hozzák ki. Nem mintha nem lenne egyértelmű, de az embert mindig érik meglepetések. Ezt mostanra már nagyon is megtanultam. Hülyék mindenhol vannak. Egyébként tényleg csinos a lány, eddig ezt még meg sem figyeltem, csak ahogy a konyha felé veszi az irányt, akkor vetek rá utólag egy véletlenszerű, lecsekkoló pillantást. - Egyébként én is szabad vagyok hajnalig, Marie-Lou épp Párizsba repült pár napra. Jó híreket kapott, úgy néz ki, saját galériája lesz a városban. Mindig is erre vágyott, hogy otthon is elismerjék a munkáját, szóval most nagy az öröm – mesélem, és észre sem veszem, hogy egy kicsit belefeledkezek. – De majd mesél róla, ha visszajön. Tőle biztos szívesebben hallgatod majd a részleteket, én sajnos nem értek hozzá annyira, mint szeretnék. És ezt gyakran meg is kapom tőle. De hát a művészek már csak ilyen érzékenyek. Pláne ha francia vér csorog az ereikben. Az viszont nagyon is átsüt a mondandómból, hogy nagyon büszke vagyok rá, és tényleg szívből örülök a sikerének. - Úgy emlékszem, egy hónap múlva nyílik meg – bár erre most nem esküdnék meg, de felírtam valahová –, addigra már minden hülye előkészülettel végeznek. Biztos örülne, ha eljönnél a megnyitóra – pillantok felé kérdőn, egy kis – hitem szerint – jól álcázott reménykedéssel, hogy igent mond. Nem igazán tűnik fel, hogy sokat beszélek, vagyis talán most hogy a végére értem, már egy kicsit mégis. Nem szokásom egyébként, a munkámból adódóan is inkább szűkszavúbb és megfontoltabb vagyok, annak a híve, hogy sokkal kevesebbet mondj, mint amennyit tudsz vagy sejtesz. De ha a feleségem a téma reggelig is képes vagyok fecsegni. - Na és veled mi a helyzet? Munka munka munka? Vagy azért néha az életbe is visszatérsz kicsit? – kormányozom inkább felé a témát. Egyelőre még nem kérdezek rá konkrétan, hogy mi az oka a nagy eltűnésnek, bár van egy olyan érzésem, hogy magától ő sem fog kitérni erre, és egy olyan is, hogy ez az este nem nagyon fog elmúlni anélkül, hogy ne lyukadnánk ki valahogy ennél a gordiuszi csomónál.
A megjegyzésére akaratlanul is elképzelem, ahogy Alex magassarkúban tipeg a városban, a kép pedig olyan élénken megjelenik előttem, hogy elröhögöm magam. Nem egy lányos pasi a maga 190 centijével, szóval nem hiszem, hogy valaha lesz részem ilyesmi látványban, sőt. Nem is igen szeretnék ilyesmit látni de, ha mégis, akkor remélem abban a pillanatban kifolyik majd a szemem. -Egyetértek.- bólintok a röhögésem után, mikor már kezd csak mosolygásba átcsapni, majd elgondolkodva tovább bámulom. Nem tudok betelni a látvánnyal. Olyan régen találkoztunk már, hogy most próbálok minden apró részletet újra megfigyelni rajta. A borostyánszínű szemeit, a borostás arcát és annak vonalait, valamint finoman ívelt ajkait. Na igen. Ezeken már jó párszor elbámészkodtam és újra meg újra megfordul a fejemben, hogy vajon akkor is itt tartanánk-e ahol, ha valaha elmondtam volna neki, mennyire imádtam mindig is. Számomra ő a tökéletes pasi az a szemét ribanc meg lefogadom, hogy nincs tisztába vele, milyen remek férfi szereti őt. -Reméltem is, hogy nem egy fél órás találka lesz.- kúszik huncut vigyor az arcomra, főleg, ahogy meglátom, hogy a tenyereit dörzsöli. Ha csak fele olyan jó estét össze tudunk ma hozni, mint olyan sokszor az egyetemen, már jók vagyunk. Akkor már tudom, hogy nem fogunk unatkozni. -Ismersz. Valahogy biztosan megoldottam volna, hogy ne hagyjalak cserben. Ha más nem, beidéztelek volna tanúnak.- mosolygok, de valójában ég a pofám, amiért azt mondtam, amit. Bár van egy olyan érzésem, hogy haragszik rám -jogosan- és most akármit is fogok mondani, úgyis addig tekergetni majd, hogy rosszul érezzem magam tőle. Ez az ő bosszúja vagy nem tudom, de azt érzem, hogy haragszik. Én is haragudnék magamra a helyében, de az viszont az ő számlájára írandó, hogy el sem gondolkozott igazán azon, vajon mi bajom lehet, mert szerintem rájött volna végül. Vagy ennyire pasiból lenne? -Ha neked is megfelel.- mosolyodok el de, mivel már a pincér lánynak leadta az infót, én már csak kikérem az üveg édes vörös bort magunknak, majd az étlapot gyorsan átfutom a tekintetemmel. Azt mondjuk már nem tudom, hogy csinálom, de még így is látom, ahogy Alex alaposan szemügyre veszi a csajt és... egek. Flörtöl vele? Nem, mintha közöm lenne hozzá, de egyrészt házas, másrészt meg itt ücsörgök vele szemben. Legjobb esetben is randipartnernek nézhetnek minket, így aztán meglehetősen sértő és ciki, hogy a pincér csajjal flörtöl. Hiszen, a csaj most, csak azt fogja levágni az egészből, hogy itt ülök én, és mégis neki hízeleg... -Én pedig grillezett lazacot kérnék fokhagymás, lime-os dresszinggel és salátával.- csapom össze az étlapot, hátha kicsit ki tudom billenteni a flörtölésből Alexet, majd a csaj elé teszem az asztal szélére az étlapot. Tekintetem persze le se veszem partneremről, aki mindeközben végig azt lesi, ahogy a csaj elriszál. Azt hiszem ilyesmit utoljára az egyetemen csinált és már akkor se értettem a dolgot. Ezek szerint minden nővel lehet flörtölni, csak épp velem nem vagy mit akar ez jelenteni? -Igen, biztos.- bólogatok, majd ajkaimat összepréselve az asztalt kezdem bámulni és azon töprengek, vajon meddig tart kihozni egy üveg bort? Ha tovább kell hallgatnom Marie-Lou csodálatos eredményeit, elképesztő tehetségét és tökéletességét, vagy részegnek kell lennem, vagy felkötöm magam itt a helyszínen. Sőt. Tekintetemmel már el is kezdek keresgélni valami olyan eszköz után, amivel véghez vihetném a tervem. Biztos jobban örülnék, ha Ő mesélhetne erről? Miközben hallgatom, ahogy áradozik a feleségéről elgondolkodok azon, hogy mennyire szeretheti azt a nőt és, hogy mennyire imádnám ezért, ha én lennék a felesége és rólam áradozna ennyire. Érezni, hogy büszke a feleségére és imádja, szerintem mindennél jobban. Mégse fordul meg a fejében még véletlenül se, hogy épp ez az, ami miatt elkerültem eddig és el fogom kerülni ezután is. Most is, csak azért jöttem el -ezt persze nem kötöm az orrára-, mert csak róla volt szó, azaz sejtettem, hogy egyedül jönne és nem kell Miss Tökéletesség gyenge poénjain vigyorognom és hallgatnom a művészetekről tartott kiselőadásait. -Persze, ha tudok, biztosan ott leszek. Ki nem hagynám Marie-Lou kiállítását, ha van rá mód.- mosolyodok el a lehető legaranyosabban és, csak remélni tudom, hogy még véletlenül se hallani ki a mondandómból se a cinikusságot se az iróniát. Nem akarom Alexet megbántani, hiszen már így is sikerült épp elég fájdalmat okoznom neki. Bár az igazat megvallva, nem igazán hiszem, hogy esténként miattam sírta volna álomba magát. Sőt. Megkockáztatom azt a felvetést is, hogy cseppet sem hiányoztam neki, mert ott volt ez a csodálatos Marie-Lou. Mindjárt elhányom magam és még nem is ettem... -Leginkább munka, igen. Néha szoktam találkozni egy régi barátnőmmel, ha úgy van időm, de ez a sok papír kiszívja az életerőt belőlem. Ne tudd meg, milyen baromságok miatt képesek az emberek pereskedni.- sóhajtok egyet szemet forgatva, majd mosolyogva csóválom tovább a fejem. Tényleg őrület, mikre nem képesek az emberek. Vannak, akik már azért fel akarják jelenteni a szomszédjukat, mert az korábban kezdett el füvet nyírni -negyed órával-, mint ahogy megengedett. Mégis, miféle őrült világ ez? -Na és veled mi van? Mert azt már tudom, hogy Marie-Lou milyen remek a munkájában, de te... te hogy vagy? Úgy értem nem vagy beteg, jó a meló, boldog vagy, szép és jó minden?- hangsúlyozom ki, hogy én konkrétan rá lennék kíváncsi, mert a kis felesége cseppet sem érdekel. Nem Marie-Lou a legjobb barátom, hanem Alex és bár legjobb barátként támogatnom kellene és mellette lenni és szeretni, akit ő szeret, én mégis képtelen vagyok ezt megtenni. Nem tudok arra a nőre nem úgy gondolni, mint egy kígyóra vagy egy hárpiára és ez már azóta így van, hogy megismertem.
Valahogy furcsa ez a találkozó. Mint amikor érzed, hogy valami láthatatlan apróság nem stimmel, de akárhogy próbálod, nem tudnád megmondani, hogy mi az. Nem rossz érzés, nem kellemetlen, egyszerűen csak… furcsa. Nevetünk, mosolygunk, a beszélgetés működik, de mintha nem oldódnánk most annyira gyorsan, mint az ősidőktől fogva megszokott köztünk. És talán nem is lenne olyan nehéz megfejteni az okát, ha jobban eltöprengenénk rajta. De egyelőre egyikünket sem ez érdekli. Olyan rég láttam, hogy ha akarnám, se tudnám levenni róla a pillantásom. Nem változott semmit. Vagy mégis? - Hogy én mit reméltem, azt inkább ne hozzuk szóba… – húzom mosolyra az ajkaim, még mindig azzal a kifürkészhetetlen stílussal, ami mögött annyi minden megbújhat. Hogy most éppen mi, azt még talán én se tudnám kitalálni, de a mimikámmal arra játszok rá, hogy a tőlem megszokott csipkelődős beszólás felé dőljön a mérleg. Hisz’ ismerem már, ha azt mondom, hogy valamit ne hozzunk szóba, garantált, hogy legalább két azonnali tippet kapni fog tőle a téma. Jogász a szentem. A vérében van, hogy ha bármi elejtett morzsára bukkan, arra nyomban lecsap, és addig forgatja, amíg meg nem tudja belőle, amit akar. - Kár, hogy nem tetted. Tudod, hogy bármikor szívesen adnám a nevem a disznóeledellel kapcsolatos visszaélések visszaszorításához. – És ezt sikerül olyan komolyan kimondanom, hogy majdhogynem én is elhiszem, csak aztán vigyorodok el, félig-meddig elnevetve magam, szeretem szívni a vérét a hülyébbnél hülyébb ügyeivel. Ezt nem tudom lemosni magamról. A szituáció mindenesetre elég bizarr mód jelenik meg a képzeletemben. Tény, hogy az a Pixie, akit jól ismertem, valahogy úgyis megoldotta volna a helyzetet, ebben nem kételkedtem, csak épp azt nem tudom, hogy az utóbbi két évben merre kószál. Nagyban bólogatok a borra, beleegyezésem jeléül, én nem pont édeset választottam volna, de hát magamra vessek, én bíztam rá a választást. Üsse kő. Nem tűnik fel, hogy elkapta a pillantásom, amit a pincérnő után küldtem, még talán nekem sem tűnt fel a saját gesztusom, annyira ösztönös reakció volt. Az viszont már nem kerüli el teljesen a figyelmem, hogy míg beszélek, javarészt az asztalt bámulja. Ez pedig megerősíti bennem a gyanút, hogy valami tényleg nincs itt rendben. Belemenni viszont még mindig nem igazán akaródzik, talán majd ha már a borosüveg fenekénél járunk. Örülök, hogy tetszik neki a kiállítás-ötlet. - Utazhatnánk együtt is – fűzöm tovább a tervet, hátha ez majd magától is elsimítja a helyzetet. – A művésznőnek biztos előbb kell majd érkeznie. Nekünk pedig úgyis van még egy rendezetlen ügyünk egymással... – vigyorodok el, egy kicsit nosztalgikusan. Nem emlékszem már, hogy volt pontosan, de az egyik szemeszterzáró buli füstös-boros révületében megígértem neki, hogy egyszer elrepülök vele Párizsba. Csakis azért, mert ettől gejlebb, rózsaszínes-szaftos-cukormázas sablonszöveg már nem is létezik. Vagy veszítettem volna valamiben? Franc se tudja most már, de ez megmaradt. Naná, hogy meg, annyit szívta vele a vérem, hogy ha akarnám se felejthetném el. De be akartam váltani, már csak a poén kedvéért is, csak hát közben megnősültem, és így azért már kicsit megváltozott a helyzet. - Barátnővel? – kérdezek vissza kétkedve, és szemtelenül hunyorgok is hozzá. – Vagy inkább egy-egy szimpatikus hímneművel? – Mióta csak ismerem, pasifronton nem igazán fogta vissza magát. Nehéz lenne elképzelnem, hogy épp most, amikor a várva várt karrierje beindulóban van, és ezzel együtt a nyomás is fokozódik rajta, ne akarná még inkább levezetni a feszültséget a jól bevált módszerrel. Ugyan már. Vagyunk olyan viszonyban, hogy előttem nem kell megjátszania a szentet. És ezt ki is olvashatja a tekintetemből. - Kimondani is félelmetes, de igen. Minden a legnagyobb rendben. Szinte már unatkozom. – Pláne nélküled. De ezt már nem mondom hozzá, inkább csak mosolygok, pont azzal a megnyerő ábrázattal, amivel a munkám során mindent gond nélkül beadok, amikor kell. Közben megjön a borunk is, az első pohárral ki is tölti nekünk a kisasszony. - Nagyon köszönjük - mosolygok felé udvariasan, majd rögtön koccintásra emelem az enyém. Távoztában talán még hallja is mit mondok Pixie-nek. - Azt hiszem, mindenki jobban jár, ha addig mondok tósztot, amíg józan vagyok. - Tanulva a régebbi hibákból. - Lássuk csak - gondolkodok el röviden - igyunk arra, hogy mostantól csak úgy mondhatsz le találkozót, ha helyette beidézel tanúnak. Mielőtt még bármit is mondhatna, ártatlanul hozzáteszem: - A te ötleted volt.
Szavai hallatán egyik szemöldököm felszökik a homlokomig, miközben arcomon hamiskás mosoly jelenik meg, akárcsak az övén. Bár azzal ellentétben, hogy az enyémből kiolvasható a játékosság, a huncutság és némi flörtölésre való hajlam, az övé totálisan kiismerhetetlen. Fogalmam sincs, mire is utalt ezzel, de nem is én lennék, ha nem kérdeznék rá. -Deeee, hozzuk csak szóba...- nevetem el magam, miközben megannyi őrültnél őrültebb ötlet jut az eszembe. Elég sokszor fantáziáltam már arról a jelenetről, mikor Alex megjelenik nálam vagy épp egy ilyen találkozó alkalmával szimplán közli velem, hogy rájött, nélkülem mit sem ér az élete, szóval most próbálom ezeket a gondolatokat kiküszöbölni. Még mindig nem tudtam a két év alatt elfogadni, hogy más nőt szeret, mást választott és, hogy véglegesen elcsesztem. Pedig lett volna esélyem arra, hogy közöljem vele, mennyire fontos nekem vagy, hogy egy forró éjszaka elcsavarjam a fejét de ez valahogy sose jött össze. Mindig megmaradt a nagyon jó barát kategóriába és sose adta semmi jelét annak, hogy többet szeretne. Azt hiszem, ezt hívják reménytelen szerelemnek és talán ideje lenne elfogadnom, hogy ő örökké a legjobb barátom marad. -Persze, de nem akarom minden pernél kijátszani az adu ászomat. Téged majd akkor vetlek be, ha végképp nem lesz más a tarsolyomban.- kuncogok, miközben kényelmesen hátradőlök a székemben és egyik lábam át vetem a másikon. Azt hiszem, kezdek ellazulni, ami már, csak azért is fura, mert tudom jól, hogy még hátra van a fekete leves. Nem kerülhető el a téma, ami böki az ő csőrét is és az enyémet is. Nekem ma végre el kell mondanom, hogy rühellem a kedves párját, mint a szusit, neki pedig el kell döntenie, hogy igényt tart-e a társaságomra ezek után is. Na meg azt is végig kell gondolnia, hogy nem esett ez le neki ennyi idő után sem. Ennyire sűrű lenne az a rózsaszín köd? És mindezek örömére neki áll nekem Marie-Lou-t ajnározni, mintha fikarcnyit is érdekelne az a perszóna. De most komolyan. Miért gondolja, hogy azért jöttem ma el ide, hogy a kedves felesége sikereit hallgassam? Meg tudnám fojtani azt a nőt egy kanál vízben. Legfőképp azért, mert elvette tőlem azt, ami a legfontosabb volt számomra. -Na ne etess. Ha jól emlékszem, ezt már megígérted egyszer és azóta se történt meg, szóval nem kell hitegetned, hogy majd elrepítesz Párizsba.- nevetek hangosan és bár a nevetésem őszinte, legbelül mégis sírok. Még most is, csak azon van, hogy én ott legyek a felesége kiállításán, de miért? Kétlem, hogy annyira azon lenne, hogy az élete része legyek, mert akkor már jóval ezelőtt megkérdezte volna, hogy miért kerülöm őket olyan látványosan. Nem tudom. Talán egyszerűen csak ő akar jó színben feltűnni, hogy majd egyszer, ha vita lenne ebből -például most- elmondhassa, hogy ő már pedig próbálkozott és én voltam a bunkó, hogy nem éltem a rengeteg lehetőséggel. -Csodálkozni fogsz, de manapság már nem falom úgy a pasikat. Egyébként is, tudod jól, hogy mindet le szoktam koptatni, amint forró a talaj.- vonok vállat, mintha ez olyan egyszerű dolog lenne, pedig tudom jól, hogy nem ártana vele pszichológushoz fordulnom. Nem normális dolog, hogy amint egy kulcsot vagy egy ékszeres dobozt nyomnak a kezembe, bepánikolok és felveszem a nyúlcipőt. Pedig nem egy olyan pasim volt, aki rendes volt és úgy imádott, mint talán senki más és mégis. Mindig elmenekültem, magam sem értem miért. -Van egy régi, gyerekkori barátnőm, akivel egymásra találtunk évek múltán és vele szoktunk elmenni iszogatni. Persze, volt rá példa, hogy a hálómba sétált pár igen kellemes megjelenésű pasi, de én újabban még egy kávézóban is képes vagyok elszédíteni a pultos fiút.- vágok dicsekedő arcot, mintha emiatt büszkének kellene lennie rám, pedig leginkább azt élvezném, ha némi féltékenységet látnék rajta. Csak egyszer az életben lenne így! Akkor legalább tudnám, hogy érdeklem valamennyire, mint nő, de soha nem történt ilyen. Se az egyetem alatt, se most. Minden pasi ügyet kivesézhettem vele mindig, de sose mutatta jelét annak, hogy féltékeny lenne. Azaz tojik rá, hogy kivel vagyok vagy kivel nem... -Örülök, hogy boldog vagy.- kúszik szelíd mosoly az arcomra, miközben tekintetem újra íriszeibe fúrom és bár a mondatom teljesen őszinte, -mert miért is ne örülnék, hogy boldog?- mégis majd' megesz a sárga irigység. Annyira szeretnék Marie-Lou lenni, ha csak egy napra is. -Köszi.- vágom oda én is kellő -avagy túlzott- nyájassággal a pincérnőnek, mikor megérkezik a borommal, Alex szavai hallatán pedig azonnal a magasba emelem a poharam. Persze, mindezt röhögve teszem, mert volt szerencsém pár olyan tósztot végig hallgatni tőle, ami inkább beillett volna valami stand up comedy show-ba, mint akárhova máshova. Viszont, amikor megszólal, lelohad az arcomról a mosoly és hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Már-már bennem van a késztetés, hogy egye fene koccintsunk erre, de képtelen lennék rá. Ez afféle eskütétel és, ha most erre koccintok, soha többé nem rázhatom le semmi kamu dumával. Arra már végképp nem lennék képes és, ezt Ő is nagyon jól tudja. Épp ezért inkább leteszem a poharam és elszontyolodva sóhajtok egyet. -Azt nem tehetem Alex, sajnálom.- pillantok fel rá amolyan "ne haragudj, hogy egy utálatos bunkó vagyok, de azért szeretlek" ábrázattal, majd inkább a körmeimet kezdem piszkálgatni. Azt hiszem, most jött el az a pillanat, mikor le kell húznom azt a két éves leplet az alatta rejtőző igazságról...
- Azt hiszem, ez megtörtént – mosolyodok el, és közben lepillantok az asztalra, mint amikor az ember éppen végiggondol valamit, majd újra fel, Pixie-re. Szeretem ezt a hamiskás mosolyt, de ismerem már, mint a rossz pénzt, ez nem egyenlő azzal, hogy jót jelent. Nem látok a fejébe, nem tudom, mi lehet a gond, ami miatt elhúzódik mostanában, de talán nem is magamban kellene keresnem a hibát, ha eltoltam volna valamit, már rég lebaszott volna érte, nem az a típus, aki inkább elvonul csendben pityeregni, ha véletlen rosszat szólok, vagy bosszúból évekig nem akar találkozni. Az is lehet, hogy nála történt valami, és azt akarja előttem titokban tartani. De mégis mi lehet az? Mióta a kriminológiában dolgozom, láttam már egyet smást, szóval inkább nem állok neki tippelgetni. Mindenesetre azzal a határozott szándékkal érkeztem, hogy ma este úgyis kiszedem belőle. Épp csak még abban a stádiumban vagyunk, hogy… be vagyok szarva nem kell ezt úgy elsietni. - Akkor hát jólnevelt aduász leszek, és várok a soromra. – Az arcomon továbbra is mosoly, hol rá pillantok, hol az asztalra pattintok párat az ujjbegyemmel, hol a többi vendégre csúszik a tekintetem. Nincs bennem harag, és feszültség sem annyira, nagyon örülök, hogy látom, pláne ennyi idő után, de fel sem tűnik most még, mennyire ott munkál minden mondatomban a háttérben húzódó kis problémánk. - Az ígéreteknek tudtommal pont az a lényege, hogy egyszer - mondjuk most – beváltják őket – sandítok rá, elvégre sosem beszéltünk róla, hogy mikor, milyen keretek között, maga az ötlet is csak egy humoros helyzet megfejelése végett született. Őszintén szólva nem is voltam benne biztos, hogy még emlékszik rá, arra meg pláne nem gondoltam, hogy igényt tartana a megvalósítására. De ahogy mondja, most mintha mégis ez érződne belőle. - Ez csak még egy ok, hogy gyere. – Tényleg szeretném, de hát majd meglátjuk, hogy dönt a kisasszony. Manapság már nem tudom lekövetni a gondolkodását. Nem tudom, mik motiválják, mi alapján hoz döntéseket, régen azért közelebb éreztem magam ahhoz, hogy megfejtsem. Ez a pasas kérdés viszont örök rejtély volt számomra. Sosem kérdeztem rá direktben, már csak azért sem, mert egyértelmű, hogy van valami a háttérben, és az is, hogy valószínűleg nem szívesen beszélne róla. Ki vagyok én, hogy felpiszkáljam a régi sebeket? De mindig is érdekes jelenség volt nála, az már biztos. És el is tántorított attól, hogy próbálkozzak nála. Mégis mire lett volna jó? De ezek szerint, bármi is ez a különös szokás, még mindig eszerint éli az életét. A mosolyom szélesebbre fut, mikor kimondja, hogy már nem falja úgy a pasikat. Inkább maradok ennél a reakciónál. - Nagy bánatukra, gondolom – vigyorodok el. – Komolyan. Azóta kezdtem el sajnálni a férfitársadalmat, mióta téged ismerlek. Ugye tudsz róla? – És volt idő, amikor magamat is intenzíven sajnáltam. Sosem tudott róla, legalábbis remélem, hogy ez így van, de viszonylag sokáig odavoltam érte. Mint mindenki más. Miért épp én lettem volna a kivétel? De másokkal ellentétben én elég közel voltam hozzá ahhoz, hogy belássam, lehetetlen a dolog. És talán jól is jött, hogy az egyetem után kicsit eltávolodtunk, mert így tovább tudtam lépni, és megismertem Marie-Lou-t. Most pedig boldog vagyok. Az életem teljes, leszámítva Pixie elkerülő-hadjáratát, és őszintén szólva egy kicsit aggódom is miatta. - És ebben mégis melyik a meglepő elem számodra? Hogy csak újabban vetted észre vagy hogy csak a pultos fiút szédítetted meg? – nevetem el magam a dicsekvő ábrázatára. Hát ha valakinek, nekem nem kell magyarázni, hogy milyen nagy sikere van a férfiak körében. Ez mindig is így volt. Testközelből néztem végig a hódításait, még olyan is volt, hogy nekem előbb tűnt fel, mint neki, hogy valaki nagyon is kakaskodik a figyelméért. Ebben mondjuk nem volt nehéz dolgom, mert valamiért folyton bennem látták a vetélytársat… Szép kis helyzetek adódtak ebből. Neki általában nem dicsekedtem el velük. Belenézek a szemeibe, és bár hiszek neki, tudom, hogy sosem akarnánk egymásnak rosszat, van valami, ami zavar a pillantásában. Talán az, hogy a fordítottjáról nem vagyok meggyőződve. - És te? Boldog vagy? – fogalmam sincs, mi várok ettől a kérdéstől, de kíváncsi vagyok a válaszra. Talán váratlanul éri annyira, hogy ne titkolózzon. A tósztom pedig nagyon is számító. Bármennyire spontánnak és ártatlannak van álcázva. Ki akarom ugrasztani a nyulat a bokorból, és ehhez megpróbáltam a lehető legsimább módszert választani, most izgulhatok is, hogy hogy sikerül. Miután kimondom, próbálom leplezni, de a tekintetem hol a poharára, hol az arcára fókuszál, és az idő mintha indokolatlanul megnyúlna a válasz megérkezéséig. Mikor leteszi a bort, már sejtem, hogy nem sikerült ez olyan jól, mint vártam. Mégsem fogjuk megúszni a nehezét. Pedig tervnek azért tényleg nem volt rossz. Én is leteszem a bort. És meg-megrágcsálva kicsit a szám, várom a magyarázatot, ami nem is késlekedik. Szóval nem teheti. Értem én… Vagyis nem. Nem értem. Hiába néz így. - És, esetleg elárulod, hogy miért? – A hangom csendes, nem számon kérő, egyszerűen csak tudni akarom, hogy miért nem akar találkozni velem. A tekintetem kíváncsi, enyhén fürkésző, és mélységesen barna. Még nem tartok ott, hogy felhúztam volna magam, bár a belső feszültség nyilván akaratlanul is fokozatosan nő, mert azért fontos dolgokról fogunk mi most beszélgetni. Ez most már biztos.
Érezhetően kerüljük azt az egy bizonyos témát, amibe én még nem tudtam belekezdeni, de mindenképp az előtt akarom szóba hozni, hogy neki számon kellene kérnie miatta. Nem akarom, hogy ő legyen az, aki később úgy érzi majd, hogy kirobbantotta a háborút. Én leszek az, és amint eléggé oda irányul a beszélgetés, ahova kell, bele is kezdek. Két éve szívok amiatt a lotyó miatt. Annyit én is megérdemlek, hogy legalább elmondhassam Alexnek, hogy miért kerülöm. Nem beszélve arról, hogy ő is megérdemli, hogy tisztában legyen a dolgokkal. -Ügyes fiú vagy te, tudom én.- kuncogok az aduász témán, de valójában semmi kedvem nevetni. Talán, most látom utoljára, mert úgy magamra haragítom, hogy nem is lesz rám kíváncsi többé. Az is lehet, hogy egyenesen utálni fog, de akkor legalább könnyebb lesz távol tartani magam tőle. Így sokkal nehezebb, hiszen mindig keres, hív és próbál elcsalni valahová. Kötődik hozzám és így még nehezebb az egész. -Igen, de arról nem volt szó, hogy járókerettel fogok mászkálni a városban.- nevetem el magam, hiszen valóban, nem volt időponthoz kötve az az utazás, de azért reméltem, hogy még nyugdíj előtt megtörténik. Vagy épp nyugdíjas korunkban akar majd utazgatni? Ki tudja? Egy biztos, akármennyire is vágyom oda menni, főleg Alexszel, semmi pénzért nem mennék most el. Soha nem úgy képzeltem el a franciaországi utat, hogy közben Marie-Lou árnyékában kell toporognom, felesleges harmadikként gyertyát tartani. Nekem ez mindig is egy romantikus elképzelés volt. Ő és én. -Köszi, igazán édes vagy. Látom, meg van bennetek a szolidaritás.- csóválom a fejem röhögve, miközben tekintetem az arcát fürkészi. Mindig érdekelt, hogy vajon milyen véleménnyel lehet rólam azok után, hogy ő tudja a legjobban, mennyire szemét tudok lenni a pasikkal, de tudom, hogy úgyse adna őszinte választ. Hiszen a legjobb barátom. Vagy épp azért lenne őszinte? Magam sem tudom, de azt meg lehet, hogy nem akarnám hallani. Mi van, ha valami aljas ribancnak gondolt mindig is és ezzel csesztem el anno az esélyeimet? Egek, ha visszamehetnék, mindent másképp csinálnék. -Hogy kezdem öregnek érezni magam, mivel a srác elég fiatal volt. Rájöttem, hogy most már akárki nem jöhet szóba.- nevetek továbbra is, de ez a nevetgélés annyira felszínes, hogy már-már fáj. Úgy nevetgéltünk itt, mintha semmi gond nem lenne. Mintha egy seb fölött ácsorognánk mindketten és várnánk, hogy ki fogja letépni a ragasztót róla. De tényleg. Egyikőnk is nézegeti, másikunk is, és várjuk, hogy amaz lépjen valamit. De kezdek rájönni, hogy valószínűleg nekem kell tökösebbnek lennem, mert Alex úgyse fog rám támadni az "áruld el, miért kerülsz engem?" kérdéssel. Viszont durvábbal simán meglep. Boldog vagyok-e? Azt hiszem, szemmel láthatóan elakad a szavam és egy hosszú, nagyon hosszú pillanatra, csak bámulok az arcába. Annyira szeretném neki elmondani, hogy már évek óta nem vagyok igazán boldog. Hogy minden egyes nap eszembe jut, de tudom, hogy jobb neki nélkülem. Azaz nekik. Legszívesebben elmondanám neki, hogy igazán csak vele tudnék boldog lenni, de könyörgöm... hiányozna neki ez a teher? Nem hiszem. -Persze.- eresztek meg végül egy gyenge mosolyt, amiről tudom jól, hogy tudja, egyáltalán nem őszinte és, csak remélni tudom, hogy nem fog erőszakoskodni. Mindig tapintatos volt ezen a téren. Ha valamit nem mondtam magamtól elsőre, akkor nem piszkálta tovább azt az ügyet. Megértette, hogy el fogom mondani neki, ha készen állok rá. Vagy épp, ha ő készen áll rá, mint most is, mert azt hiszem, immár el jutottunk oda, ahonnan nincs visszaút. Most vagy soha. Vagy elveszítem, vagy nem. Ez a két esély van és ezzel tisztában is vagyok, amikor leteszem a poharam és közlöm, hogy nem tudok koccintani arra, amit mondott. Nem ígérhetek meg ilyesmit, hiszen ez egyben egy ígéret is lenne. Nem tehetem. Ahogy az arcára pillantok elszégyellem magam, mert látom rajta a csalódottságot, kérdése hallatán pedig a sírógörcs kerülget. Ha tudná, mennyire nem akartam ezt. Azt hittem, majd elfelejt egy idő után és, csak az ő Marie-Lou-ja lesz, de nem, most pedig emiatt kénytelen vagyok megtenni ezt a lépést. -Őszinte leszek Alex...- sóhajtok egy nagyot, miközben megpróbálom visszanyelni az egyre inkább feltörekvő könnyeimet. -Gyűlölöm a feleséged és hidd el, az érzés kölcsönös. Mindenki észre vette már, mindenki tudja, egyedül neked nem tűnik fel, hogy nem akar a közeledben látni, ahogy én se őt melletted.- hadarom el a lehető leggyorsabban, még mielőtt meggondolnám magam, de közben még véletlenül se pillantok fel az asztalterítőről. Miért tenném? Olyan szép mintája van. Ha épp nem életem legdurvább vallomását kezdtem volna el az imént, még talán meg is nyugtatna valamennyire. -Utálom, amióta csak bemutattad nekem, mert nem érdemel meg téged. Nem szeret úgy, ahogy te szereted őt és mindezek mellett még igyekezett is távol tartani tőled, csak ezt is úgy csinálta, hogy te ne vedd észre. Alattomosan, ravaszul.- azt már persze nem teszem hozzá, hogy ezt azért mondta a drága felesége, mert neki is előbb leesett, hogy szeretem Alexet, mint neki. A nők ráéreznek az ilyesmire. -Szükségem van rád Alex. Kellesz az életembe, de nem ilyen áron. Nem akarok közéd és a szerelmed közé állni. Nem akarom, hogy választani kényszerülj köztünk és úgy általában, látni sem akarom, hogy egy buborékban élsz. Nem bírtam tovább ezt az egészet, ezért tartottam magam távol tőled. Most is, csak azért jöttem el, mert kettesben tudunk beszélni.- és most, a legvégén végre összeszedem magam annyira, hogy fel tudjak rá pillantani, de azon nyomban érzem, hogy kell az erősítő. Az idő közben kicsorduló egy-két könnycseppet gyorsan letörlöm az arcomról, majd felkapom a boros poharamat és felhajtom a tartalmát. Most fog kiderülni minden. Most fogom örökre elveszíteni...
Ha nem is egyből és nem mellbevágóan, de ahogy telnek a percek, egyre jobban érezhető, hogy valami nagyon nincs a helyén. Ahogy hallgatom a tartalmatlan válaszait, az időről időre felhangzó, csilingelő, ám felszínes nevetését, mind azt az érzést erősíti, hogy csupán kerülgetünk valamit. Én pedig kicsit kezdek aggódni, hogy mi lesz ebből, nem erre számítottam. És rajta is látszik, hogy ideges. Másnak talán nem, de én azért már elég jól ismerem, még ha azzal áltatja is magát, hogy nem veszem észre. Szóval Damoklész kardja rendületlen a fejünk felett lebeg, mi meg kérünk hozzá egy üveg bort, ha már úgy is meg kell halni, hát adjuk meg a módját, nem igaz? Basszus. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat, szörnyű, miken tudok elmélkedni ilyenkor… - Amennyiben nem töröd el a lábad a következő egy hónapban, nem lesz szükség járókeretre – kanyarintom vissza a témát az eredeti ötlethez, miszerint éppen Párizsba invitálom. Sejtem, hogy ez egy kis beszólás akart lenni, arra vonatkozóan, hogy az utóbbi években elmaradt ez a félkomoly kiruccanás, de hát, nézzük inkább úgy, hogy most itt a lehetőség. Most rajtam a sor, hogy megmosolyogjam, amit mond. Szolidaritás? Na, igen. De kivel is pontosan? Vagy inkább önsajnálat volt? Harag? Féltékenység? Sokáig magam sem tudtam, mit gondolok erről az egész furcsa, sokszereplős helyzetről. Az mostanra azért lejött, hogy neki sem lehetett ez annyira jó, mint amilyennek akkor tűnt. - Ezt olyan szépen mondtad, hogy akár koccinthatnánk is rá. – Már ha mostanra kihozták volna a borunkat. Lehet, jobban is járnánk vele, mint azzal a tószttal, amit pár perc múlva produkálok. - Öregnek? – most rajtam a sor, hogy elnevessem magam, kicsit meghökkenve, ezen a megállapításon. – Most már legalább értem, miért gondolkozol járókeretben – hunyorgok rá, szándékosan a humor felé kanyarintva a témát. Talán még nincs teljesen veszve, hogy mégis jól érezzük magunk ezen az este. Nem? Nem? A boldog vagy-e, úgy röppen ki az ajkaim közül, olyan könnyedén, mintha tényleg könnyed választ várnék rá. „Igen! Hát persze!” A nyakamat rátenném, hogy ezt fogja mondani, akkor is, ha így van, és akkor is, ha nem. Szóval nem is annyira a szavaira vagyok kíváncsi. A kihallgatások alatt sem csak a szavaké a főszerep. Azt úgyis rögzíti a szalag. Ráér kivesézni. Engem a tekintet érdekel, a testbeszéd, a hangsúly. Amit látok rajta. Koppintok párat az ujjammal, miután megtörténik, amit vártam. Azon töprengek, vajon mi foroghat abban a csinos, okos fejében. Vajon tudja, hogy tudom, hogy hazudik? Vagy azt gondolja, hogy tökéletesen átbasz? Tény, hogy most már biztos profibb benne, az ügyvédi karrier azért nagyban merít ebből a becses, és valljuk be, hasznos erőforrásból. Vagy úgy van vele, hogy mindegy? Ismer, és tudja, hogy úgysem kérdezek többet? Mennyire lepődne meg, ha ezúttal mégis beljebb lépnék egy lépéssel? Valahol elég ironikus, hogy a munkám oszlopos része épp a kihallgatás, és mint ilyen, óhatatlanul is összeforr az ember jellemével, úgyis magával viszi a magánéletébe, mindennapjaiba, az is, aki megpróbálja letagadni. De talán ő az egyetlen, akivel szemben mindig különösen figyeltem, hogy ne menjek tovább annál a képzeletben meghúzott határnál, amit ő meghúz nekem. Meg talán Marie-Lou. De ő más tészta. Róla tudom, hogy sohasem hazudna nekem. - Akkor jó – mosolyodom el halványan, ahogy rápillantok. Nem tudom, mit olvas ki a tekintetemből, de igyekszem nem nagyon éreztetni, hogy nem hiszem el, amit mond. Ha neki így a könnyebb… Azt estét viszont már ez sem menti meg, teszek még egy utolsó utáni próbálkozást a tósztommal, de úgy látszik, épp ez robbantja ki a dolgokat. Hát most aztán lehet vitatkozni, hogy végzetesen rossz ötlet volt, vagy épp hogy ezzel tettem jót magunkkal. Ki fog derülni. A szavait hallgatva próbálok összeszedetten ücsörögni előtte, és jó zsaruhoz méltón, mindössze az államat vakargatni közben, de a tekintetem és azért az ábrázatom is biztosan jelzi, hogy nagyon megdöbbenek azon, amit hallok. Több helyen is közbeszólnék, szeretnék vitatkozni vele, de úgy ömlenek belőle a szavak, hogy inkább jobbnak végighallgatni. És hogy aztán mi lesz… Ez bazmeg, kibaszott jó. - Pixie, ez…- de elsőre csak eddig jutok. Megvakarom a fejem, fogalmam sincs, hogy erre mit mondjak. Mindenem tiltakozik a szavai ellen. Nem értem, miért látja így. Marie-Lou biztos nem gyűlöli őt, miért is tenné? Tudja, hogy jóban vagyunk. Tudja, hogy Pix-szel csak barátok vagyunk. Pont hogy inkább ő az, aki nem akar részt venni az életünkben. De ezt most mégis hogyan közöljem vele? - Nekem inkább úgy tűnik, hogy te döntöttél úgy, hogy kivonod magad a közös találkák alól. Marie-Lou nagyon is kedvel téged. Nem tudom, honnan veszed, hogy… távol akar tartani tőled, vagy ilyenek. Most is szívesen meghívna a kiállítására, ami neki rengeteget jelent. – Próbálok óvatos lenni, óvatosan fogalmazni, de közben nagyon is dolgozik bennem az adrenalin. Látom rajta, hogy kivan, és engem is jól felkavart, amit most itt elém rittyentett. De biztos, hogy egy oltári nagy félreértésről van szó. Talán csak máshonnan kellene megközelíteni. - Nézd, azt meg tudom érteni, hogy nem kedvelhetitek annyira egymást, mint én titeket, de ő legalább tesz lépéseket… - Itt megint elhallgatok, és aggódva pillantok rá. Talán máshogy kellett volna fogalmaznom. De az a helyzet, hogy tényleg így látom. Ha Pix állandóan csak lemondja a programokat, akkor mitől várja a csodát, hogy megkedveljék egymást? Azt a részét egyelőre meg sem hallom, amiket Marie-Lou-ról és rólam mond, ennyi mindent egyszerre nem tud befogadni az agyam. És rutinból próbál a lényegre koncentrálni. Ami most az, hogy Pix ádáz ellenséget lát a feleségemben, pedig esküszöm, hogy nincs így. De hogyan értessem meg vele? - Én is azt szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk, de azt azért ugye belátod, hogy ha teljesen elzárkózol, úgy nehéz? – próbálok a logika felől közelíteni, miközben figyelem, ahogy letörli azt a pár könnycseppet, és felhajtja a bort. Sajnálom, hogy idéig fajult ez az egész. De el nem tudom képzelni, hogy ha ennyire rosszul érezte magát, akkor miért várt ezzel ennyit.
Egy hónap. A következő egy hónap pontosabban. Azaz ennyi időm lenne eldönteni, hogy akarom-e azt az utat, avagy sem. Azt hiszem, ez az a téma, amiben nem árt listát készítenem, hogy mik a mellette és az ellene szóló érvek. Mellette például ott van az, hogy igenis, szeretnék Alex mellett lenni és támogatni mindenben, ha már ennyire szeretné, hogy az élete része legyek. Hiszen tudom, hogy ő annak örülne, ha minden happy lenne és hármasban cukin el lennénk, mint egy kis család vagy franc tudja, ő hogy gondolja, és persze azt hiszem, annak is örülne, ha ahelyett, hogy egyedül utazna a repülőn egy csomó idegennel, ott ülnék én is a mellette lévő ülésen és legalább jól elszórakoznánk a hosszú úton. Ugyanakkor, akarom-e magamnak ezt az emléket, hogy életemben először úgy tartózkodok Párizsban, hogy közben Alex és Marie-Lou ott nyalják-falják egymást? Vagy épp akarom-e azt az élményt magamnak, hogy amíg a perszóna a kiállításával foglalkozik, mi csavaroghatnánk a városban? A legnyomósabb érvem mégis, ami a nemleges válasz mellett szól az, hogy Én akartam Alexszel kettesben Párizsba menni, ahogy anno megbeszéltük és én akartam az első párizsi utazásáról szóló emlékeiben szerepelni. Én! Önző lennék? Aláírom bármikor, csak adjon róla valaki egy papírt. -Hosszú idő még az az egy hónap.- mosolyodok el szelíden és azt hiszem, ennyiben is hagynám a témát, ha lehet. Nem akarok most rögtön elígérkezni vagy lemondani az utat. Az egy hónap talán elég lesz arra, hogy eldöntsem, mit is akarok igazán. Bár, ha ma este elmondom neki, mi nyomja a szívemet, talán már nem is lesz érvényes a meghívás. -Igen, Alex. Én is öregszem, bármilyen hihetetlen.- vigyorodok el, hiszen akárhogy is nézzük harminc éves vagyok. Másoknak ilyenkor már van két gyerekük, én pedig még mindig csak tökölök, ráadásul azt a pasit, akivel bármiféle kapcsolatot is el tudnék képzelni, már lecsapták a kezemről. Sokat gondolkoztam azon, miért pont Alex és azt hiszem, a legjobb válasz erre az, hogy azért, mert elérhetetlen. Mindig is az volt. Tudtam, hogy nála semmi esélyem és az a legbiztonságosabb, ha olyan embert szeretek, akihez sose kerülhetek igazán közel. A másik lehetőség pedig az, hogy mindig úgy éreztem, ha lenne is köztünk valami és én eljutnék arra a pontra, mikor fel kell kapni a nyúlcipőt, Alex nem engedett volna el soha és nem hagyta volna annyiban a dolgot. Legalábbis, jó volt ezt hinni és erről ábrándozni. Mindig jót akart nekem, mindig segített és abban az esetben is azon lett volna, hogy segítsen túltenni magam a defektemen. Épp ezért, én se akarok neki rosszat. Nem fogom most azt mondani, hogy nem vagyok boldog, mikor tudom jól, hogy megnyugtatja a tudat, hogy azt hiszi: Pixie boldog. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ismer. Átlát a fapofimon és tudja mikor hazudok, ahogy most is, de van benne annyi tapintat, hogy nem faggat efelől. Aztán robbantok. Nem bírom tovább ezt az őrületet és nem is akarom tovább ezt csinálni. Épp itt az ideje, hogy elmondjam neki, miért kerülöm. Nem beszélve arról, hogy végre tényleg úgy tudunk beszélni, hogy nincs Marie-Lou sem semmi más, ami megzavarhatna minket. Mikor végül kiöntöm a lelkem, tényleg olyan érzés kerít hatalmába, mintha mázsás súlyt dobtam volna le magamról. Viszont ennek örömére érkezik is a következő pár tonna, hiszen tudom jól, hogy ezek után már semmi nem lesz olyan, mint régen. Én leszek a közellenség és, ha nem is fog ezek után örökre elkerülni, nem leszek olyan szívesen látott vendég, mint eddig lettem volna. Főleg, hogy a kiborulásom után ő végig a feleségét védi -oké, mondjuk ez érthető- na de, hogy engem állít be hibásnak? Ez azért meglehetősen rosszul esik. Ha tudná azt, amit én tudok már legalább egy hónapja... -Hát persze, hogy neked így tűnik...- csóválom a fejem egy amolyan "nem hiszem el" nevetéssel karöltve, közben pedig az étterem egyik távoli sarkát fixírozom, ahol egy párocska kedélyesen nevetgélve beszélget. Talán, nekem se kellett volna ezeket most felhozni. Talán, tűrhettem volna tovább is, hiszen eddig is ment, ezután is ment volna. Vagy nem? Minden esetre, mostanra már megbántam, hogy szóba hoztam, mert mióta Alex beszélni kezdett egyre kellemetlenebbül érzem magam és a kezem is remeg, bár ezt próbálom elrejteni. Hogy magyarázd el valakinek, akit szeretsz, hogy az akit ő szeret, nem érdemli meg? Hogy megcsalja? Hogy nem olyan édes, mint amilyennek ő látja? Ebből én úgyis csak rosszul jöhetek ki, már látom. -Csak ne lennél ennyire vak. Marie-Lou épp azért játsza előtted az édes kis cuki feleséget, hogy én legyek a szemétnek beállítva. Tudja jól, hogy azok után, hogy a tudtomra hozta, hogy nem akarja, hogy a közeledben legyek, úgyse fogok menni hozzátok viszont így, hogy ő kerül-fordul meghívna mindenhova még mindig megmarad szentnek én meg vagyok az antiszociális bunkó, aki nem jelenik meg sehol. Hát nem érted?- fogom két kézzel a fejem, de persze értem én, hogy ez a pszichológiai hadviselés már magas, ráadásul Alex nem tudja azt az apró tényt, amire Marie-Lou az első percben rájött: hogy szeretem őt. Nem barátként, nem testvérként, hanem szerelemből. Ez az a nyomós indok, ami azt hiszem, megmagyarázná azonnal, miért nem akar vele látni Marie-Lou, pedig esküszöm, sosem próbálkoztam be Alexnél, most meg főleg nem tenném. Azt már mondjuk én se értem, hogy van az, hogy mindenki más levágta már az egyetemen, hogy mi van, csak Ő nem? Ezt az igen fontos infót viszont nem óhajtom Alex orrára kötni. Az kellene még most, hogy még egy szerelmi vallomással is bekavarjak. Ha valaha el is akarnám mondani neki, nem most lenne a legtökéletesebb alkalom. Egyébként is egyértelműen Marie-Lou a világ legédesebb, legcukibb, legaranyosabb, legtündéribb felesége. Hiszen, ahogy Alex is mondta, ő legalább próbálkozik... -Tudom, de hidd el, most is a legjobb barátod vagyok...- pillantok rá komoly arccal és azon gondolkozok, van-e értelme közölni vele azt, ami miatt teljesen megváltoztak az érzéseim Marie-Lou-val kapcsolatban, azaz utálatból átlépett abba a stádiumba, hogy egy kanál vízbe is meg tudnám fojtani. -Épp ezért érzem kötelességemnek, hogy felnyissam a szemed, hogy ne hagyjam, hogy hülyét csináljanak belőled és, hogy később még jobban szenvedj. Még akkor is, ha ezzel elérem talán, hogy soha többé ne akarj látni. Minden esetre, ne utálj, kérlek.- csendesítem le újra a hangom, mert nem akarok én ordibálós, veszekedős estét se magunknak, se az étterem többi vendégének, meg egyébként sem árt, ha hideg fejjel tudunk beszélni. Te jó ég, nem is tudnám megmondani, veszekedtünk-e már valaha?
Hát bizony hosszú. Az kétségtelen. Bár ha az eddigi találkozásaink gyakorisági indexét vesszük alapul, nem is biztos, hogy látjuk egymást addig. Szóval attól függ, honnan nézzük. De az azért átjön a válaszból, hogy gondolkodni akar a témán, és úgy hiszem, jelen helyzetben már az is jó jelnek számít, ha nem vágja rá élből a nemet. - Csak rajtad kívül senkinek sem tűnik fel, igaz? Ezt a problémát sem hallottam még nő szájából. Mindig lenyűgözöl – vigyorgok én is, mert hát érzem, hogy ebbe most bőven jutott szemtelenség, de hát, aki gyagyás, az gyagyás. Nem hiszem, hogy a kora miatt kellene aggódnia. Ahogy azt sem, hogy a kora bármiben is meggátolja. Érdekes végigkövetni az arcán a változásokat, persze, hogy feltűnik, hogy egyik reakciója sem igazán természetes, sok a hallgatás, és mindig van mögöttes gondolat, amit persze nem oszt meg velem. És nem is mond igazat. Én pedig az elejétől fogva úgy teszek, mintha hülye lennék, és nem venném észre semmit, de hát ez az igaz barátság titka, nem igaz? Hát nagyon nem. Végül csak eljutunk odáig, hogy kiborul belőle, mi lappang a háttérben. Már jó ideje. Én pedig csak bámulok a hallottakon. Egész ütős csomagra sikeredett. Erre tényleg nem számítottam. Nem is nagyon áll még össze a mondandója a fejemben, ahhoz túlságosan elvonják a figyelmem a kiragadott, első hallásra legdrasztikusabb részek. De a lényeg azért, azt hiszem, elsőre is eljut a tudatomig. Valamiért nagyon megutálta a feleségemet. Felvonom a szemöldököm arra a mondatra, hogy persze, hogy nekem úgy tűnik. Nyilván tiltakozom, ha a világomat akarja felborítani, mindazt, amiben hiszek, és ami a jelenlegi életem alapjait képezi. De a pillantásomban nem csak ez rejlik, érzem, hogy gyülekezik bennem egyfajta megmagyarázhatatlan harag, hiszen azt támadja, akit szeretek, viszont emellett ő is fontos nekem, és meg akarom érteni, miért gondolja így. Vagy meg akarom értetni vele, hogy téved. Hogy melyik lesz a vége ennek az estének, azt most még nem lehet tudni. Azt látom, hogy neki sem egyszerű a téma. Az apró jelek elárulják, hogy nehezére esik erről beszélni. - Játssza? – akadok fenn ezen az egy szón kapásból. Hogy Marie-Lou megjátszaná, hogy a feleségem? Megjátszaná, hogy szeret engem. Ez azért elég durva. Ez csak belátja. - Pix… – ráncolom a szemöldököm, ahogy hallgatom tovább, és próbálom értelmezni a – lássuk be, kicsit szövevényes – okfejtését. – Nem bonyolult ez egy kicsit? Úgy hangzik, mintha valamivel több lenne benne a paranoia és a beleképzelés, mint a valóság maga. Miért akarna Marie-Lou ilyen játszmákba keveredni? Most is meghívta a kiállítására. Nem állítom, hogy ő is annyira kedveli Pixie-t, mint én, de azt látom rajta, hogy nyitott a dologra, mert tudja, hogy nekem fontos, hogy jó viszonyban maradjak vele. Vak lennék? De hát hogyan láthatná jobban a saját életemet? Marie-Lou-t csak jobban ismerem, nem? - Senki sem tart antiszociális bunkónak – függesztem rá a tekintetemet, próbálom beleszuggerálni a tekintetébe, ha hajlandó rám nézni. Látom, hogy szarul van, és inkább megnyugtatni szeretném, mint elmérgesíteni a helyzetet, de nem tudom, hogy ez mennyire lesz lehetséges. – Tudom, hogy vannak gondjaid. Példának okáért a kötődésekkel, amiről soha nem beszélünk, mert mindig rád hagyom, de te is tudod, hogy mindig ez történik – próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legfinomabb legyen. Nem akarok én most itt a szemére vetni semmit, és nem is ez a legalkalmasabb idő ennek a kitárgyalására, de ez egy olyan helyzet, ahol ezt nem hagyhatjuk figyelmen kívül. - Egy idő után minden kapcsolatból kivonod magad – mondom ki végül, ami szerintem nagy eséllyel most is történik. Esetemben valamiért tovább tartott, mint a többieknél, talán mert nem jöttünk össze sohasem, de mindig is a fejemben volt, hogy mi van, ha egyszer majd előlem is meg akar szökni, mint ahogy a többi pasast is mindig otthagyta valami ok miatt. - Ebben nem kételkedek – nyúlok át a kicsi asztalon, és gyengéden a tenyerembe veszem a kézfejét. Egyben arról is biztosítom, hogy ez fordítottan is így van. Én is a legjobb barátomnak tartom, és ezen nem is óhajtok változtatni. - Nem utállak – jelentem ki magától értetődően, bár azt hiszem, ez már csak a levezető szövege az elhangzottaknak, nem számítok már újabb infóra, max az eddigiek feszegetésére. – Sosem foglak utálni. És abban is biztos vagyok, hogy nem rossz szándék vezérel, de szerintem egy kicsit túlreagálod a helyzetet. Sajnálom, ha úgy érzed, hogy elhanyagoltalak, vagy megbántottalak valamivel. – Mert ezeket már sokkal inkább el tudom képzelni, és valamennyire még azt is megértem, hogy Marie-Lou-t hibáztatja ezért.
Azt természetesen nem kötöm az orrára, hogy az az egy hónap valószínűleg azzal fog telni, hogy a mellette- ellene érveket fogom gyűjteni, mint ahogy az imént is tettem gondolatban. Pedig annyira jó lenne végre őszintén elmondani neki mindent, ugyanakkor tudom jól, hogy nem lenne semmi értelme. Mivel anno az esküvőjén nem szóltam egy mukkot se annál a bizonyos "szóljon, vagy hallgasson örökre" mondat után, talán most tényleg úgy kellene tennem, mint ahogy mondják is: hallgassak örökre. Viszont képtelen vagyok szótlanul végig nézni, ahogy hülyére veszik. Ráadásul, minél tovább hagyom ebben a buborékban, annál rosszabb lesz. Mi lesz, ha már a gyereket fogja tervezgetni, miközben én tudom, hogy az a nő, ha valaha terhes lesz, az nem feltétlenül lesz Alex gyereke? Megőrjítene a tudat és utólag, mikor rájönne, hogy mi zajlott a háta mögött és, hogy én végig tudtam róla... asszem nagyon pipa lenne rám. Mint legjobb barát én is elvárnám tőle, hogy fordított esetben tegyen meg mindent azért, hogy megvédjen a hatalmas pofára eséstől. -Lenyűgözlek...- vigyorodok el, ahogy ajkaiból felcsendül ez a szó és szívem szerint, ha képes lennék rá, most röpködnék egy kört az étteremben. De mivel nem vagyok boszorkány, így ez lemarad, viszont tény, hogy akár jó akár rossz értelemben gondolta ezt, jól esett. Az viszont dühít, hogy nem érti, miről hadoválok. Az idő akkor is telik, ha nem is látszik még most rajtam és bár sokan azt hiszik, hogy tökéletes életem van, valójában kész katasztrófa az egész. Végig néztem, ahogy a szerelmem megnősült és mindezt úgy csináltam, hogy egy büdös szót nem szóltam volna annak érdekében, hogy ne történjen meg. Pedig elmondhattam volna neki még akkor... vagy akár jóval előtte is még az egyetemen, de nem tettem, mert beszari vagyok. Most pedig, mikor már nem kellene tökösnek lennem, most gyűjtök végre össze annyi erőt, hogy lépjek az ügyben, hogy végül teljesen összezavarjam szerencsétlent? Bár, azt mondják jobb későn, mint soha. -Nem, egyáltalán nem bonyolult, csak te elfogult vagy. Mivel nem körülöttem, hanem Marie-Lou körül látod azt a rózsaszín ködöt, persze, hogy képtelen vagy bármi rosszat elhinni róla, de kérlek, hidd el amit mondok!- sóhajtok egyet, miközben próbálom még mindig felnyitni a szemét, de látom rajta, hogy minden idegszála ellenkezik. El se tudja képzelni a cuki, édes és csodálatos Marie-ról, hogy valójában egy álnok kígyó. Csupán azt nem értem, miért jó neki, ha hülyíti Alexet? Hátsó szándéka van vele, vagy szimplán ráunt a játékszerére és most másik után néz? Nem értem az egészet. Minden nap elmondanék száz Mi atyánkot hálám jeléül, ha ilyen férjet tudhatnék magam mellett, mint Ő. Hiszen annyira édes, figyelmes, gondoskodó és jó szándékú. Viszont akkor, mikor a legfájdalmasabb pontra szúr, még fel is szisszenek és hátrébb húzódok a székemen. Vannak gondjaim? Most komolyan, úgy akar kezelni, mint egy alkoholistát, akinek fel kell nyitni a szemét, hogy alkoholista? Vagy, mint egy bolondot, akinek el kell mesélni, hogy mit szokott csinálni, mikor bekattan? Kétkedve pislogok rá, mert egyrészt el sem hiszem, hogy ezt most tényleg ő vágta a fejemhez, másrészt pedig nem tudom elhinni, hogy a leggyengébb pontomon akar bántani pusztán azért, hogy bizonyítsa, Marie-Lou egy szent én pedig őrült vagyok. Pár pillanatig reagálni se tudok arra, amit mondott, csak megrökönyödve bámulok rá és azt hiszem, simán le is olvashatja akár az arcomról, mennyire megbántott most ezzel. Bár más irányból megközelítve a dolgot meg igen érdekes, hogy ő erre felfigyelt... -Mi??? Nem! Ez nem egy kibaszott kapuzárási pánik vagy menekülés egy kapcsolatból, hiszen mi nem vagyunk kapcsolatban...- kerekednek ki a szemeim, mikor végre megtalálom a hangom és képes vagyok emberhez méltó módon, szavakkal reagálni a mondataira. Jézusom, ez az egész nehezebb, mint hittem. Hogy lehet, hogy képes mindent előrángatni pusztán azért, hogy elhitesse magával, neki van igaza? Ennyire képtelenség lenne ledönteni az általa Marie-Louról alkotott szobrot? Még, csak meg sem fontolja, amit mondok. El sem gondolkodik rajta, hogy talán igazam van, csak keres valami kapaszkodót, az agya pedig letilt minden olyan információt, ami nem azt támasztja alá, mint amiben ő hisz. Csendben figyelem, ahogy átnyúl az asztalon és kezemet finoman tenyerébe veszi. Próbálok nem tudomást szerezni arról, mennyire kellemes az érintése és, hogy milyen gyengéd, mert attól csak még inkább úgy érezném magam, mint már jó pár perce is: akár egy hülyegyerek. Kezünket figyelve elmélázok azon, milyen tökéletesen passzolnak, pedig mennyire ellentétesek. Az övé erős, nagy de mégis gyengéd, míg az enyém finom, vékony és törékeny. Jó lenne, ha ez az érintés nem csak egy nyugtató baráti gesztus lenne, de sajnos az. Szó nélkül végig hallgatom mindazt, amit mond, miközben egy pillanatra sem nézek fel kezeinkről. Végül aztán, mikor elhallgat, felpillantok rá és ajkamba harapva bámulok pár pillanatig az arcába. Ha tudná, milyen harcok folynak most mélyen bennem, nem mondana ilyet. Nem gondolná, hogy túlreagálom a helyzetet, sem azt, hogy ő hanyagolt el, hiszen tudjuk jól, hogy ő keresett. Egyszerűen akkor tudná, hogy épp neki akarok segíteni. Nagyot sóhajtva húzom ki szép lassan a kezem tenyeréből, miközben hátsómmal finoman hátrébb tolom a székemet és felállok. Nincs tovább erőm és idegzetem győzködni Őt, bár ez nem jelenti azt, hogy feladtam. Csak épp, most olyasmik hangzottak el, amiket meg kell emésztenem. -Csak hogy tisztán lásd a dolgokat... azért nem tudok megmaradni egy kapcsolatban sem, mert képtelen vagyok bízni, ugyanis az egyetlen ember, akibe genetikailag bele kellett volna legyen kódolva, hogy szeressen, nem szeretett, vagy legalábbis nem úgy, mint kellett volna. Ennél fogva képtelen vagyok elhinni, hogy van ezen a világon egyetlen egy férfi is, aki képes lenne szeretni anélkül, hogy ő is megbántana.- hadarom el a lehető leggyorsabban azt az aprócska információt, amiről úgy érzem, hogy közölhetem vele, mert ezzel még mindig borzalmasan keveset tud az elcseszett gyerekkoromról, mégis megértheti, hogy valószínűleg jogos a bizalmatlanságom. -Más részről pedig -töltöm újra a boros poharainkat, majd a sajátomat a számhoz emelem és egy húzásra kiiszom-nem reagálom túl, nem bántottál meg és nem hanyagoltál el. Legalábbis, értem én, hogy a feleséged mégis csak előttem van a ranglistán és hidd el, nem is várnám el, hogy ne így legyen. Ugyanakkor meg kell értened, hogy kötelességem tenni valamit, ha a barátodnak akarom továbbra is nevezni magam.- csapom le a poharat dühösen, ajkamba harapva, mintha még egy utolsó próbálkozást akarnék tenni, hogy visszatartsam a kikívánkozó szavakat, de már nem megy. Ahogy a nagy, naiv barna szemeibe nézek, a szívem megszakad érte. Hiszen ez az idióta imádja azt a nőt! Ő a mindene! Nem kétséges. Szóval, ezt az utat most már végig kell járni. Inkább tőlem tudja meg most, mint pár év múlva mástól. -Megcsal téged!- nyögöm ki meglehetősen erélyesen, de teszek rá, már folytatom is. -Láttam, és nem vagyok se hülye se bolond se vak. Én se akartam először elhinni, hidd el. Basszus! Annyira be akartam magyarázni magamnak, hogy amit láttam nem az volt, ami, hogy az már nevetséges, de az volt. Aztán elhatároztam, hogy nem avatkozom bele, de nem bírtam már tovább azzal a tudattal élni, hogy tudok róla, hogy hülyét csinálnak belőled és nem szólok.- pillantok le rá lágy, szeretet teljes mosollyal az arcomon, miközben érzem, hogy újabb könnyek akarnak kiszökni a szememből. Ha tudná ez a marha, hogy mennyire szeretem... ennek ellenére viszont, inkább a táskámba nyúlok és kiveszek belőle némi pénzt, ami gondolom fedezi a számla kb felét. -Sajnálom, Alex...- motyogom végül, majd fogom magam és anélkül, hogy visszapillantanék elindulok kifelé, amilyen gyorsan csak tudok. Hiszen tudom, hogy nincs értelme tovább magyaráznom ezt a dolgot ahogy azt is tudom, hogy nem fogja nekem ezt se elhinni. Egyszerűen nem és kész, na és persze még, ha hajlana is afelé, hogy hinne nekem, akkor is fel kell ezt dolgoznia.
Néha azért fel-felrepül egy olyan pillanat, ami alapján akár azt is hihetnénk, hogy nincs is itt kérem semmi probléma, és az igazat megvallva, nagyon is szeretném elhinni, hogy ez csakugyan így van. Időről időre figyelmeztetnem kell magam, hogy ne éljem bele magam túlságosan a felhőtlenségbe, mert csúnya vége lesz, ha homokba akarnám dugni a fejem. Volt már, amikor megpróbáltam, és az lett belőle, hogy minden ezerszeresen hullott a nyakamba. Szóval, igen, kisasszony, lenyűgözőnek teszik lenni. De tudom, hogy most nem ezért vagyunk itt, és ez a kellemes pillanat gyorsan tovább is rebben. Nem kapok utána. Ha akarnám, megtehetném, de tartok tőle, hogy úgy csak rosszabb lenne. A feszültség érezhetően növekszik a bőrünk alatt, még ha látni nem is látható annyira. - Mit kellene róla elhinnem, Pix? – nézek rá komolyan, a szavaim halkan vágnak utat maguknak a rövid csenden keresztül. Próbálom én értelmezni, amiket mond, de egyelőre nem igazán áll össze, hogy mire akar kilyukadni. Úgy érzi, hogy nem kedveli Marie-Lou? Erről lenne szó? Vagy valami teljesen másról… Elfogult lennék? Bizonyára az vagyok, elvégre kivel legyen elfogult az ember, ha nem a feleségével. De nem ilyen kérdésekben. Mindig is igyekeztem objektíven szemlélni a dolgokat, a munkám is erről szól, de bármennyire is közel áll hozzám Pix, és bármennyire is próbálok racionalitást keresni abban, amit mond, akkor sem tudom elhinni, hogy Marie ilyen játszmába kezdett volna ellene. Ellenünk. Ez nekem vad és teljesen megalapozatlan. Sok mindenre felkészültem ma este, de erre ilyen formában nem számítottam. Rózsaszín ködről beszél, pedig szerintem ez csak a józan ész. Na de hogy értessem meg ezt vele is? Másrészről, van valami, ami talán sokkal inkább magyarázatot adna mindenre. Nem szívesen húzom elő a kalapból, de úgy látszik, ezúttal muszáj. Rosszul is reagál rá, de hát mit vártam? - Sajnálom – a hangom és a tekintetem elárulja, hogy tényleg így van. De most légy okos, Domonkos, most mi a túrót csináljak? Hiszem, hogy erre van a megoldás, viszont ahhoz erőltetnem kell egy olyan témát, amiről nem csak, hogy nem akar beszélni, de láthatóan fel is zaklatja. - Nem vagyunk kapcsolatban – ismétlem el a szavait, egy kis szünetet tartva. – De lehet, hogy nem a kapcsolat fajtája, hanem a minősége a lényeges. – Tipp, amit már rég szerettem volna megosztani, megbeszélni vele, és ez talán a lehető legrosszabb időzítés. Mégis. Talán szükséges. Mi van, ha most engem is el akar lökni magától, mint az összes többi férfit, aki eddig közel került hozzá? És még csak fel se tűnik neki? Mert kitalál mindenféle szövevényesebbnél szövevényesebb magyarázatot. Elismerem, a miénk másabb viszony volt, de attól még lehet ugyanaz a jelenség. És nem is kell feltétlenül tudatosnak lennie. Mindenesetre, ha továbbra is elutasítóan reagál erre a témára, talán tényleg jobb lesz elengedni egyelőre. Bár bennem is sok minden felkavart ez a téma, ez a találkozás, próbálok a lehető legracionálisabban viselkedni, úgy hiszem, neki is ezzel segítek a legtöbbet. És mindig is azon voltam, hogy megtegyem érte, amit tudok. Nagyon nem esik jól ilyen állapotban látnom. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, amíg nem találkoztunk, de látszik, hogy nincs jól. Aggasztóan sokáig mered maga elé, már-már kezdek elbizonytalanodni, hogy figyelt-e egyáltalán mindarra, amiket mondtam. Míg végül felnéz rám, de választ helyett inkább csak kivonja a kezét az egyémből, majd feláll, mint aki távozni készül. Én pedig kérdő pillantásokat lövök felé, de azt hiszem, legalább ennyire leolvasható rólam némi értetlenség, zavartság és aggodalom is. Most mégis mit csinál? Hova megy? A mondandója kiömlik belőle, és olyan érzésem van, mintha évekig építgetett gát szakadt volna át ezzel az árral. Olyasmibe tapinthattam, ami tényleg túl nagy falat volt mára, már látom, és bánom is. Másrészt, később talán úgy fogom gondolni, hogy ez egy fontos lépés volt valamihez. Amiről most még halvány fogalmam sincs. - Pixie… - de nem nagyon jutok szóhoz, mert folytatja is. „Más részről pedig…” kisebb gombóc nő a torkomban, mégis mi jöhet még ezután? Nézem, hogy mit csinál… állva tölti újra a poharakat, még az enyémet is, a sajátját pedig egy húzásra kiissza, majd úgy lecsapja, hogy csodálkozom is, hogy nem törik össze. Tudom, hogy fel kéne állnom, és odamenni hozzá, de valamiért úgy érzem, fontos, hogy amit most mondani akar, egyben kiürüljön belőle. Most hogy ilyen őszinte pillanatában van, nem merem megszakítani. Akkor sem, ha a szemem sarkából észlelem, hogy több asztal felől is felék pillognak mostanra. Remélem, a pincér egyelőre nem tolja ide a képét. Hogy hűtlenséggel vádolja Marie-Lou-t, arra viszont elkerekednek a szemeim. Látta? Mi az, hogy látta? Nem tudom elhinni, hogy még ezt is bevetné. Ezernyi kérdés jelentkezik a fejemben, amiket nyugodtabb körülmények között fel is tennék neki, de azt most már felismerem, hogy ez nem az a helyzet, sem időpont. Mikor elhallgat, nem mondok semmit. Csak ülök, mint aki az elhangzottakat fontolgatja. Emészti. Mert hát van mit. Választhatok aközött, hogy vagy a feleségem csalt meg, vagy a legjobb barátom kattant be és összeesküvés elméleteket gyárt ellene. Vagy nem tudom, zümmög az egész fejem mostanra, nem is tudok már logikusan gondolkodni. Az a halvány mosoly és a könnyek olyan erős kontrasztban vannak egymással, hogy nézni is fájdalmas. El is fordítom a tekintetem, le az asztallapra, amíg megpróbálom kitisztítani a fejem, nem megy valami könnyen. Sosem akartam őt így látni, és ez elég nagy hatással van rám. Másrészről most már azt sem tudom kilökni a fejemből, amit Marie-Lou-ról mondott. Vajon igaz? Az nem lehet. De túl sok időm nincs töprengeni a dolgon, elém pakol valamennyi pénzt, aztán sarkon fordul. Hát nagyszerű. Most hogy már az egész étterem tudja, hogy nagy eséllyel megcsal a feleségem, nincs is jobb érzés, mint faképnél hagyott pasinak lenni. De ez most a legkisebb problémám. - Pix, várj meg – szólok utána, nem törődve a közönséggel. De azonnal nem indulhatok, én is felkutatom a tárcám, kiveszek belőle egy megfelelő címletet a meg sem érkezett vacsoránkra, az otthagyott maniját pedig felmarkolom, és elteszem. Remélem, ő sem gondolta komolyan. Körbenézek, hogy jön-e már a pincér, és mikor kiszúrom, ott is hagyom a pénzt, a kíváncsi tekinteteket és az egész kócerájt. Reménykedem benne, hogy még utolérem Pixiet, vagy nem bújt el előlem valamelyik bokorban. Azt sejtettem, hogy nem fog megvárni, de ez nem érdekel annyira. Nem fogom így elengedni, arról ne is álmodozzon. Teljesen kiborult, és ivott is, ráadásul éhgyomorra. Meg is látom az egyik lámpánál, azt hiszem, taxival próbálkozik. - Pix! – kiáltok oda hozzá, nehogy az orrom előtt szálljon be nekem valamibe, és mivel az egyik pont lassítani kezd, futásra váltok. – Nem, nem kérjük, köszönjük. Tévedés volt. Majd fogunk egy másikat. Menjen csak. Menjen. Nagyon köszönjük – hajtom el a taxit, sűrű levegővételek közepette, mielőtt még beszállhatna. Mondjuk, az csak utólag jut eszembe, hogy mi a manóért nem szálltam be vele én is, és fuvaroztunk volna haza, de ez most már kár filózni. - Nézd, szeretném, ha most hazajönnél velem – állok szembe vele, és a kezeimet a két karjára illesztem. – Összedobok valami vacsit, ha már ez nem jött össze, és megbeszéljük a dolgokat. Oké? Minden rendben lesz – majd magamhoz húzom, és jó szorosan megölelem. Fogalmam sincs, hogy mi minden lesz rendben, ha mindezt, ami az imént elhangzott, megpróbáljuk józanul is átbeszélni, de azért most annyira akarok hinni benne. És egyelőre az lenne a fontos, hogy őt is megnyugtassam.
Azt hiszem, tényleg sokkal jobb lett volna, ha bele se kezdek ebbe az egészbe. Hiszen, mit értem el vele? Csakis azt, hogy Alex őrültnek, paranoiásnak és közellenségnek lát majd mostantól, akit jobb lesz elkerülni. Legalábbis, a tekintetét látva erre tudok következtetni. Nem is tudom, mire számítottam? Hiszen, ha barátok is maradtunk, a kapcsolatunk már rég nem olyan, mint volt. Mióta ez a nő megjelent el kellett fogadnom, hogy elvesztettem Alexet. Míg előtte bármiben számíthattam rá és tudtam, soha nem hagyba cserben, nem kételkedne bennem és elhinné, amit mondok, ez mára már megváltozott. Nincs is ezzel baj, csak arra azért nem számítottam, hogy mindenféle hülye érveket fog a fejemhez vágni, hogy mi miatt is lehet bajom a drága feleségével. Az eszébe se jut, hogy talán szimplán csak az igazat mondom. De neem. Nekem tévképzeteim vannak és így akarom őt is eltaszítani magamtól, mint anno a pasijaimat. Remek. Ez azért elég rosszul esett, főleg, hogy eddig soha nem említette, hogy így gondolja de sebaj, majd kiheverem. Nem igazán hagyom szóhoz jutni, hiába mondja többször is a nevem -amit megjegyzem, szívesebben hallgatnék más hangsúllyal és más helyzetben az Ő szájából-, egyszerűen csak ki bukik belőlem minden. Minden, amit eddig el kellett hallgatnom magam vagy bárki más miatt. Most mindent rázúdítok, ami tudom, hogy nem fair, de már nem tudok mást bevetni annak érdekében, hogy higgyen nekem. El kell fogadnom, hogy vesztettem. Marie-Lou győzött és bár piszkosul fáj, hogy Alexről végleg le kell mondanom, mégis az bánt a legjobban, hogy az a lotyó nyert és most már szabadon okozhat fájdalmat Neki, mert én már nem leszek mellette, hogy kisegítsem. Legalábbis, ezek után szerintem nem fog rám igényt tartani. Ezért is búcsúzok végül könnyekkel küszködve, de mosolyogva, mert bármennyire is fáj, hogy azt hiszi, csak ártani akarok a feleségének, attól még szeretem. Szeretem, mert még most se küldött el a bú bánatba, csak próbál meggyőzni engem és saját magát is, hogy hülyeség, amiket összehordtam neki. Nehéz hátat fordítanom neki és elindulnom a kijárat felé, az pedig még nehezebb, hogy szavait hallva ne forduljak vissza, de sikerül. Nem tudom honnan merítem rá az erőt, de végül kisétálok és magassarkúm gyors, monoton kopogásán kívül más hangra nem is figyelek. Legalább olyan tempóban lépkedek, mint amilyen hevesen zakatol a szívem és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne eredjek futásnak zokogva. Az annyira nevetséges lenne, de jól esne. Sőt. Találnom kell ma estére valami idegnyugtató elfoglaltságot, különben felrobbanok. Hiszen most választotta a legjobb barátom, életem férfija a feleségét, aki titokban átveri és kihasználja. Kell nekem mindig jót akarni... -Mi? Nem! Álljon meg, héé!- csápolok kétségbeesetten a taxis után, de úgy rűnik ezek mindig azt veszik készpénznek, amit a férfi mond. A férfi, aki olyan imádnivaló, hogy még ezek után is utánam futott, hogy megállítson és ne így váljunk el. Miért kell neki ennyire édesnek lennie? Miért nem tud tudkó paraszt lenni, hogy legalább utálhassam? Miért kell neki romantikus filmbe illő kétségbeeséssel az arcán utánam rohannia? Miért???!!! -Nem akarod te ezt, Alex. Most hordtam el a feleséged mindennek, erre te az otthonotokba vinnél? Az egyetemnek rég vége, most már meg van a saját életed én pedig nem hiányzok az idillbe, ennyi.- hadarok össze-vissza mindenféle hülyeséget és esküszöm, még én is elcsodálkozok, milyen nyálas szöveget tudok összehozni. Tudom, aljas dolog ilyesmit mondani, hiszen úgyis meg fogja cáfolni, csak épp félek, hogy az nem lesz őszinte. Minden esetre lepillantok kezeire, melyek karjaimon pihennek és ez talán az egyetlen fizikai megnyilvánulása annak, hogy mindezek után még mindig a barátjának tekint és nem akar csak úgy elengedni. -Miből gondolod, hogy egy vacsitól minden rendbe lesz? Maximum bajod lehet belőle, ha Marie-Lou megtudja, hogy kettesben vacsiztunk a lakásotokon.- sóhajtok egyet, ahogy kicsit lenyugszok, de Alexre nézni nem tudok. Egyszerűen nem értem, miért akar még mindig beszélni, mikor az imént világossá vált számomra, hogy nem hisz nekem. Előbb elkönyvelne engem őrültnek, mint hogy Marie-Louról bármi rosszat feltételezzen.
Szerencsére még időben sikerül megakadályoznom, hogy lelépjen a szóban forgó taxival, nem mintha sok választást hagytam volna neki azzal, hogy szóhoz sem juttatva, bunkón de határozottan továbbhajtottam a pasast. Azért valahol abban is reménykedtem, hogy nem akar egy balhézó párossal ki tudja mennyi időre egy kocsiba zárkózni. Bár van egy saját külső narrátorom, aki tisztában van vele, hogy épp úgy viselkedek, mint valami hősszerelmes idióta, így élesben kicsit sem jut be a tudatomba semmi efféle gondolat, minden agysejtem és idegszálam azon van, hogy a jelen szituációt a lehető legjobban megoldjam. És ha most Pixie-t elengedem, az semmiképpen sem ebbe az irányba mutat. Ha ketten vagyunk is láthattam, mennyi mindent képes összekombinálni, nem még, ha egyedül hagyom ilyen állapotban. Talán ilyenkor hátrány, hogy zsaru vagyok, és túl sok mindent láttam már, ami cseppet sem az optimizmusomat erősíti. Nem nagyon bocsátanám meg magamnak, ha történne vele valami az éjjel. Miközben elhárítom a taxiveszélyt, ezzel párhuzamosan Pix kétségbeesett csápolását is próbálom lankítani, amit fogalmam sincs, hogyan kivitelezek, de a vége valahogy az, hogy magamhoz húzom, és úgy próbálom megnyugtatni. Egyelőre még nem ölelem át, csak a kezeim simítom óvatosan a karjaira, ahogy lassan leengedi, de annyira közel állok, hogy a lélegzetem egész biztosan a halántékát éri. - Nem foglak hagyni elrohanni, Pix. Tegyél is le róla, légy szíves. Nekem ígérted az estét, mégpedig reggel 9-ig. Emlékszel? – zárom ezekkel a szavakkal a kirohanását. Téved, ha azt hiszi, kicsit sem hiányzik az életemből. De most még azt sem tudom eldönteni, hogy tényleg így gondolja-e vagy a zaklatottság mondatja vele. - Semmi sem lesz rendben egy vacsitól, de legalább nem fog korogni a gyomrunk, és talán nem hordunk majd össze ennyi marhaságot. Hm? – lépek egy lépéssel hátrébb, hogy az arcát is láthassam, de nagyon nem akar rám nézni. - Nem hiszem, hogy emiatt neked kellene aggódni. – Nem hiszem, hogy ne tudnám kimagyarázni. Próbálok magabiztosságot sűríteni a hangomba és a tekintetembe, úgy, mint akinek a szájából hihetően is hangzik ez a mondat. Nem mintha nem lenne igaz, vagy nem gondolnám komolyan, inkább arra a részére kell gyúrni, hogy az elmúlt fél óra után legyen annyi lélekjelenlétem, hogy össze tudjam magam kaparni annyira, hogy ez is látszódjon rajtam, zavarodottság és a felszín alatt lappangó aggodalmak helyett. Nem arról van szó, hogy most hirtelen kidobtam volna az ablakon mindent, ami eddig elhangzott, csak egyszerűen felismertem azt, hogy ezt a témát ma – most biztos, hogy nem tudjuk megoldani, sem tovább feszegetni, mert mindketten eléggé végpontig jutottunk. Pix is szinte vibrál a feszültségtől, érzem rajta, hogy szinte remeg, és én sem vagyok sokkal jobban, attól hogy kevésbé látszik rajtam. Most tényleg vagy külön-külön hazamegyünk és lesz egy borzasztó éjszakák, vagy erőnek erejével félretesszük, ami történt, és megpróbálunk kicsit odébb kecmeregni ebben a gödörben. Ha marha nehéz is, erőt kell venni magamon, és megadni azt a bizonyos kezdő nagy löketet, ami kibillenti a megfeneklett hajónk. - Vagy tudod, mit? Ha ennyire taxizni akarsz, van egy ennél is jobb ötletem. Gyere – fordítok neki félig hátat, el nem eresztve egy pillanatra sem, mintha attól félnék, hogy akkor el is veszítem szem elől. Szóval a kezét, amit eddig szemben vele a jobbommal fogtam, most átteszem a balba, míg menetirányba fordulok, majd ha ez megvolt, a hátam mögött megint átpasszolom a jobba, ezzel átmozgatva őt is a másik oldalamra. Mondtam már, hogy egyébként egész jól zsonglőrködöm? - Változott a terv. Ma este street food menüből választhat a hölgy. Mi lesz a rendelés? – érdeklődöm, miközben elindulok vele az utcán, egy picivel arrébb hemzsegnek az ilyen kajárdák. Remélem, jön magától, és nem tiltakozik. Vagy ha mégis, akkor azt csak olyan pixiesen.
Alex elküldi a taximat, ami miatt részben dühösebb vagyok, részben viszont megnyugszik picit a lelkem, hogy nem hagy csak úgy lelépni. Már-már olyan ez a jelenet, mint valami hülye film és azt hiszem, ha bárkit megkérdeznénk az étteremben vagy épp beszélnénk a taxisofőrrel, mindannyian azt mondanák, hogy egy veszekedő pár vagyunk. Valójában régen sokan azt gondolták, hogy vagy azok vagyunk, vagy azok leszünk de, mint láthatjuk, mégse így történt. Helyette Alex elvett feleségül egy nőt, aki cseppet sem becsüli meg, hogy a világ legcsodásabb pasija oda és vissza van érte. Neki ez nem elég, kell még mellé egy másik pasi is. Komolyan!! Hova tette ez a nő az eszét? Na nem, mintha az enyém a helyén lenne, hiszen akkor már rég megszereztem volna, mert lehetőségem lett volna rá. Kellett nekem az apám miatt érzelmi nyomoréknak lennem. Most nem csak itt ácsorognék előtte bambán bámulva rá, hanem hozzásimulnék, megölelném, megcsókolnám és haza mennénk békességben a saját, közös lakásunkba. Vagy franc tudja, hogy is lenne ez az egész, de kíváncsi lennék hol tartanánk, ha anno mindent másképp csinálok. -És úgy gondolod kíváncsi is leszel reggel kilencig egy idegroncsra?-motyogom szomorkásan, de arcomon egy apró mosoly is megjelenik annak örömére, hogy Alex még itt ácsorog előttem és nem hazafelé sétál. Tényleg ennyire fontos lennék neki? Még ezek után is? Soha nem gondoltam volna, hogy lesz valaki, aki tényleg ennyire aggódik majd értem és törődik majd velem. Még akkor is, ha az csupán a legjobb barátom. -Attól függ mi lesz a menü. Ha bolond gombát teszel a vacsiba, akkor még durvább marhaságokat is kitalálhatunk ma este.- pillantok fel rá most először, mióta megállított és elmosolyodok. Miért van az, hogy amint a szemeibe pillantok, hirtelen mindig minden jobbnak tűnik? Megnyugszok és elfelejtem az iménti bántó szavait. Basszus. Soha nem tudnék rá huzamosabb ideig haragudni. -De aggódom emiatt. Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni még, ha az imént pontosan azt csináltam, akkor se. Főleg úgy nem, hogy majd miattam kell magyarázkodnod.- mondjuk szívesen hozzá tenném, hogy az a ribanc megérdemelné, hogy féltékeny legyen. Talán kibújna a szög a zsákból, ha úgy sejtené, hogy Alexnek is viszonya van valakivel. Vagy épp pont velem... na jó, Pixie, lődd le magad! Ha igazán tökös csaj lennék, a ma estét úgy alakítanám, hogy Marie-Lout szét vesse az ideg, csak épp nem akarok ebből olyan háborút csinálni, amiben Alex egy eszköz vagy egy fegyver. Nem használnám fel soha ilyesmire. -Dehogy akarok én taxizni...-kuncogok, miközben hagyom, hogy arra terelgessen, amerre akar. Gondolom nem egy sötét sikátorba akar vinni, hogy megöljön, szóval követem bárhová. Meg amúgy se szokott rossz programokkal előállni, úgyhogy attól se kell félnem, hogy valami béna helyre visz a karomnál fogva. -Street food? Nahát? Azt hiszem, akkor hamburger lesz a befutó. Tudod, hogy azt mindennél jobban imádom.- mosolygok rá jó kedvűen és még én is elcsodálkozok rajta, milyen távolinak tűnik most az iménti vita. Mintha meg se történt volna az egész, bár, ha jól sejtem Alex azért titkon agyalgat azon, amit mondtam neki. Legalábbis nagyon remélem, hogy legalább eltöpreng azon, amit mondtam még, ha nem is hiszi el. Végtére is zsaru szóval, ha szagot fog, el kell indulnia a szálon, nem?
Nem mondom, hogy varázsütésre megnyugodott az akciómtól, de én sem vagyok Merlin, a kis csodákkal is be kell tudni érni. Úgy tűnik, hogy egyelőre egy helyben van, és nem is akar megszökni előlem, de azért még nem kötnék rá magabiztos fogdásokat, hogy most már jól alakul majd az este. Ettől ugyanis momentán baromi messze ácsorgunk. - Hát, ezt csak egyféleképp tudhatjuk meg. – Meg aztán nem is muszáj egészen reggel kilencig idegroncsnak lennünk, épp azon vagyok, hogy feloldódjon a helyzet, még ha nem is vagyok ügyeletes Don Juan, hogy egy fél pillantással kedvem szerint manipuláljam a nőket, és a dörzsölt szövegelésről is elmondható, hogy a bűnözőkkel szemben valahogy sokkal jobban megy. - Látom, beindult a fantáziád, csak egy kis ösztökélés kellett – nézek rá felettébb kifürkészhetetlenül, szinte már szuggerálom, hogy emelje már rám tengerkék lélektükreit (azért fejlődőképes Don Juan-jelölt vagyok), és mikor ez megtörténik, az arcomon is megjelenik a mondathoz tartozó hamiskás félmosoly. - De kötelességem figyelmeztetni, hogy bűncselekménynek számít egy rendőrt drogfogyasztásra csábítani. Azt pedig már csak magánjelleggel teszem hozzá, hogy a gombákért sem rajongok annyira. Ez egy egészen eufemizált megfogalmazása annak, hogy gyerekkorom óta ki nem állhatom, irtózom, rühellem, hányingert kapósan utálom a gombát, minden félét és fajtáját. De most igazából nem erről van szó. A makacsságával viszont újra és újra nem számolok, pedig mostanra igazán megtanulhattam volna már, hogy ne becsüljem alá. Ha most nem abban a helyzetben lennénk, amiben, minden bizonnyal rávilágítanék arra az apróságra, hogy most éppen azért a házasságért aggódik, amiről az előbb fejtette ki, hogy egy katasztrofális romhalmaz az egész. Ha nem is ezekkel a szavakkal, de a lényeg valami ilyesmi volt. Még nem tudom, hogy ezzel a témával mit kezdek, de egyelőre próbálok nem erre gondolni, és kituszkolni a fejünkből az egész problematikát. Afféle patópálosan: ejj, ráérünk arra még. Szívem szerint soha napján kiskedden, de az élet sajnos nem ennyire szép. - Senkinek sem kell magyarázkodnom, Pix. A lakás tátong az ürességtől, és egyébként is akkor jössz, amikor csak akarsz. De inkább ne is erről beszéljünk – váltok témát gyorsan észbe kapva, hogy pont arról beszélek, amiről tíz másodperccel ezelőtt fogadtam meg, hogy nem fogok. - Hanem arról, hogy mit kezdünk egymással reggel kilencig – villantok rá egy mosolyt, és kezd is összeállni a fejemben valami tervszerűség. Nem Marie-Lou vagy a magyarázkodás miatt, de talán mégsem annyira jó ötlet, ha hazamegyünk. Ott tényleg csak folytatnánk az előbbi vitát, ha nem is rögtön, de nagy eséllyel. Előbb kellene valami, aki kimozdít minket ebből az állapotból. Valami figyelemelterelés. Vagy nem is tudom… Valami teljesen más élmény. De mi? Viszont kaját akkor is kell szereznünk, szóval el is kezdem vonszolni a gyorséttermek irányába. Tudom, hogy fanatikus hamburgerzabáló, legalább annyira odáig van érte, mint amennyire én utálom a gombát, hogy ezen a szent járdakövön ismét szobrot állítsak ennek a becses növényállatnak. - Szóval a taxizás a legnagyobb vágyad. Értem én. És alkalmazkodok – heccelgetem tovább, és jót somolygok a tiltakozásán, de a hangom nem enged a komolyságból. Hátulról úgysem látja az arcom. - Tényleg? Nem is tudtam, hogy szereted – vigyorgok, ahogy elsüti a hamburgeres megjegyzést. Be is térünk valami első látásra is szimpatikus hamburgeres lebujba, és felvásárolok bármit, amit csak megkíván. Részemről beérem egy dupla, extra csípős és sajtos csirkeburgerrel, egy kólával, és egy nagy tölcsér vaníliaöntetes minifánkkal. - Mindent elvitelre kérünk. – Majd jól megpakolva, az üzletből kilépve ismét jobbra veszem az irányt. Már-már az sejthető, hogy célirányosan. Egy fél utcával arrébb aztán megállok, és nézelődni kezdek. - Meg ne kérdezd, hogy eltévedtünk-e. Minden filmben itt rontják el a csajok, és lelövik vele a nagy pillanatot. – Hogy a férfi ünnepélyesen, magától bevallhassa, hogy tényleg. Na de ilyesmiről jelenleg szó sincs, csak éppen nem látom, hogy… á megvan. Jól emlékeztem, tényleg itt állnak ezek az izék. - Helló. Vennénk egy tekerést a City Hall Parkhoz, de előfordulhat, hogy majd még útközben még navigálunk – nyomok a pasas kezébe egy kis előleget, hogy komolyan vegyen, a park ugyan annyira nagyon nincs messze, de riksával egész biztos más időt futunk, mint valós taxival. Vagy ki tudja. – Nos? Besegíthetem a hölgyet? – nyújtom a kezem Pixie felé, hogy be tudjon szállni a kupéba, ami nem is rossz féle. Bevallom, sosem utaztam még riksával, de már régóta terveztem, hogy ki kellene próbálni, annyit hajtogatják, hogy milyen fontos a környezetbarát közlekedés. - Nincs is jobb móka, mint karbonsemlegesen közlekedni a városi éjszakában, gyönyörködni a kilátásban, hamburgert zabálni, és azon imádkozni, hogy ne hajtsunk rá semmilyen bukkanóra, különben egész biztos rólad eszem meg a fánkot – ecsetelem vigyorogva, mi fogja kitölteni a következő egy óránkat. Amennyiben hajlandó velem beszállni.
Miközben azt az idióta, imádnivaló, vigyorgó ábrázatát bámulom, eszembe jutjut, milyen jó és egyben milyen rossz volt az a hosszú idő, amíg nem találkoztunk. Rossz volt, mert hiányzott, hiszen előtte a mindennapjaim része volt, ugyanakkor jó volt, mert legalább nem volt az életem része ez az állandó kísértés, hogy itt vigyorog rám az a pasi, akit az egyetem óta szeretek és mégse tehetek bármit. Nem érinthetem meg csak úgy, nem foghatom a kezét, nem ölelhetem át, caak hallgathatom esetleg, hogy neki milyen csodálatos és tehetséges felesége van. Csak ne tudnám, hogy én csesztem el az egészet. -Na de az a rendőr, hogy tudná bizonyítani, hogy én, egy ártatlan finom hölgy csábítottam bármire is? Senki sem hinné el neki. Sőt. A végén még kiderülne, hogy maga a rendőr kényszerítette rá a nőt. Azt pedig most felejtsük el, hogy utálod a gombát...-pislogok rá szemtelen vigyorral a képemen, kihívó pillantással, de közben felidézem magamban az egyetemi éveket, ahol valóban kiderült, hogy Alex utálja a gombát. Na mondjuk nekem se nagy kedvencem, de megenni megeszem, ergo nehéz lenne beadni bárkinek is, hogy ez a szexi rendőrbácsi önszántából ette meg a bolond gombát. De a gondolattal jó eljátszani, ki mit magyarázkodna egy esetleges peren. Bár szívesebben ügyvédkednék a válóperénél... jajj de aljas vagyok, Istenem. -Igaz, a lakás most üres, de egyébként is annyi jó hely van a városban... majdcsak találunk itt valami elfoglaltságot.-vigyorgok továbbra is közben inkább belé karolok, mivel úgy sejtem úgy kényelmesebb lesz a séta. Na és persze így az arcát is jobban látom, mint úgy, ha félig meddig le vagyok maradva. Legszívesebben hozzátettem volna a mondandójához, hogy amúgy se lenne tanácsos kettesben a lakásán lenni. Utoljára akkor volt ilyesmi, mikor még egyetemre jártunk, hiszen utána megérkezett Marie-Lou. Szóval, meglehetősen furcsa lenne kettecskén ücsörögni... és igen nagy lenne az amúgy is hatalmas kísértés. -A taxizás nem nagy vágyam de most, hogy a hamburger szóba esett, az már annál inkább. De ne beszélj úgy, mintha nem tudnád, hogy imádom. Egyetemen mást se ettem.- lökök rajta egy aprót a vállammal nevetve, de persze nem akarom én azt gondolni, hogy Alexnek jobb dolga sincs, mint fejben tartani, hogy szeretem a hamburgert. Nekem se ugrott be elsőre, hogy utálja a gombát. No fene. Hiszen nem most voltunk már egyetemisták, de tény, hogy visszasírom azt az időszakot. Sok mindent másképp csinálnék. Most viszont, csak élvezem, hogy Alex teljesen bezsongott és hagyom, hogy sodorjon az ár. A kis sütödébe érve persze közlöm, hogy mit is kérek és milyet, de aztán átadom a gyeplőt Alex kezébe. Ez az, ami szintén jó bennünk. Utálom, ha nem én vagyok valahol a főnök, de vele soha nem volt ilyen gond. Ő az az ember, akire bármikor rábíznám magam,mert tudom, hogy nem akarna nekem rosszat. -Csodás illata van.- szippantok mosolyogva a levegőbe, közben Alexre sandítok és továbbra is Őt lesem. Annyira fel van dobva, annyira boldog nekem pedig nehéz elhinnem, hogy ez miattam van. Az étteremben is így örült nekem, csak aztán robbantottam a bombát és elcsesztem mindent, de örülök, hogy rendbe jött végül a hangulat. Meg annak is, hogy nem hagyott lelépni. Sokkal jobb este lesz ez az ő társaságában, mint otthon ücsörögve egyedül, bőgve, fagyit majszolva. -Dehogy. Nem szólok bele. Van hamburgerem úgyhogy én már teljesen elégedett vagyok.- tiltakozok szinte azonnal, mikor feltételezi, hogy be fogom nyögni, hogy eltévedtünk-e, de valójában ez eszembe de jutott. Teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy mellette biztonságban vagyok és imádom ezt az érzést. A világ végére is elkísérném, ha azt kérné. Mikor pedig nagy röhögés közepette elérjük úticélunkat, tátott szájjal pislogok pár pillanatig. Ha nem tudnám, hogy ez nem randi, már most azt mondanám, hogy ez életem legjobb randija. Hiszen mindig is vágytam rá, hogy valakivel így járjam be a várost, csak ugye jobb szerettem volna, ha az a párom, vagy a leendő párom lett volna. Most döbbenek csak rá mondjuk, hogy ez igazából Alexszel lesz a legtökéletesebb. -Micsoda úriember.-csúsztatom tenyerem finoman a kezébe, miközben izgatott mosollyal az arcomon felpillantok rá és a segítségével beülök a riksába. Röhögve helyezem magam kényelembe, míg ő is beül mellém és közben persze átveszem tőle a kajánkat, nehogy elejtse, végül a kezébe nyomom a cuccot és a hajamat meg a kabátomat is megigazítom. -Mindig meg tudsz lepni, de valóban, az lenne a legmeglepbb, ha ilyen groteszk tálalást választanál a fánk elfogyasztásához.-azt persze nem teszem hozzá, hogy ez valójában borzalmasan szexi lenne, főleg, ha a fánkot tejszínhabra cserélnénk. Megszámolni sem tudnám hányszor fantáziáltam hasonló jelenetekről, de az sem segített sokat abban, hogy lemondjak róla, hogy rengetegszer álmodtam vele. -Régen is mindig megmentetted azokat a találkozókat, amiket én valamivel elcsesztem.- motyogom mosolyogva az immár mellettem ücsörgő legjobb barátomnak, majd kíváncsian és izgatottan várom az indulást. Remek élmény lesz ez, amit szintén Alextől kapok.
- Várj egy percet. Nem tudtam, hogy máris az ügyészséggel tárgyalok. – Örülök, hogy a rossz kedve felengedni látszik. Azért tíz perccel ezelőtt még nem is nagyon reménykedtem ilyen folytatásban, és hogy az estének még mennyire nincs vége, arról ekkor még elképzelésem sincs. Így is sok volt már az izgalom mára. - Szóval azt kell bizonyítanom, hogy csábítasz bármire is? – vonom le a tanulságot sunyi mosollyal abból a sok zöldségből, amit produkál itt nekem. – Ezt igazán nem lesz nehéz. Elég, ha csak rád néznek. Mindenki nekem fog hinni. Már úgy értem, hogy Pix nagyon vonzó nő. Nem úgy, hogy kikezdenék vele, de mire jobban átgondolom, amit mondtam, már feltűnik, hogy akár úgy is lehetett érteni, mintha… mintha épp arra céloznék, hogy nehéz neki ellenállnom. Férfiként. Amit megehetősen rosszkor puffogtatok. De ha most itt kilométeres magyarázkodásba fognék, azzal csak rontanék a helyzeten, így inkább ezzel meg sem próbálkozok. Tudja ő, hogy értem. Szeretem Marie-Lou-t, és nem flörtölnék más nővel a távollétében. Azt mondjuk nem tudja, hogy fülig szerelmes voltam belé éveken keresztül. De mostanra ezt már mélyre ástam magamban, aminek bevallom, az is sokat segített, hogy így elszeparálta magát tőlünk. Ha újra látnám minden nap, és abban a kollégiumi intim közelségben élnénk a mindennapjainkat, és persze, ha Marie-Lou időközben nem robog be az életembe, ki tuja, most már hogy alakulna. Mennyire támadna fel, ami régen olyan nagy erőkkel a közelében tartott? Hagynám-e újra kicsusszanni a kezeim közül? Csupa megválaszolatlan kérdés, aminek szerencsére sosem lesz alkalma kiderülni. - Ismersz jó helyeket? Az még kapóra jöhet. – Én nem csinálok belőle túl nagy titkot, hogy alig van fogalmam a városról, pedig itt élek már egy jó ideje. Megvannak a tuti, bejáratott, leginkább kajás helyeim, és nagyjából ennyi, legalábbis magánemberként. Minden mást a munka miatt ismerek, már ha ismerek. - Jó, hogy mondod, már lassan olyan régen volt, hogy arra sem emlékszem, te ki vagy. Tényleg. Honnan is ismerjük egymást? – játszok rá még inkább, hogy essen már le neki, hogy csak szívatom. Ugye nem gondolta komolyan, hogy bármit is elfelejtettem volna azokból az időkből, pláne nem a karácsonyi kiadású, ötéves fejét, amikor szembe kerül egy istenesen megpakolt hamburgerrel. A lökésből azért reménykedem, hogy hátha mégis megvolt. Aztán azon kezdek vigyorogni, hogy az előbb említett fejet most is produkálja, mikor már a kezében van a zsákmány, és a megvásárolt elemózsiák súlya alatt roskadozunk, de eszem ágában sincs megosztani vele. - De még nem tudod, mire készülünk – jegyzem meg, inkább csak úgy magamnak, mikor aztán mégis elérjük a célpontot, látom rajta, hogy meg van lepődve. Csak remélni tudom, hogy azért, mert tetszik neki, és nem azért mert akkora nagy melléfogás. Becsületünkre legyen mondva, első nekifutásra sikeresen bekászálódunk a járműbe, a megjegyzése viszont viszi a prímet, szélesen elvigyorodom. - A groteszk tálalással voltaképp magadról beszélsz. Csak szólok. – Az elcseszős mondatot viszont hagyom beleolvadni a közelgő éjszakába, most inkább nem akarok olyan témákba belemenni, amik rossz felé kormányozhatják a hangulatot. Egy ideig nagyon is jól megy a dolog. Úgy nagyjából fél óra nevetős-kajálós-csacsogós városnézés után azonban feltűnik valami, aminek nagyon nem kellene feltűnni. Az utca végén, amin éppen kutyagolnak velünk, megáll egy taxi, ami önmagában nem lenne feltűnő jelenség, azért maradjunk annyiban, hogy New York városában még mondhatni kevesen álltak át a karbonsemleges közlekedésre, és szerény tippjeim szerint nem is mostanában fogják elkezdeni, egyszóval: kicsit sem meglepő jelenség, hogy megáll előttünk egy kibaszott taxi, csupán azért dumálok ennyit, mert nem bírom feldolgozni a látványt. Riksánk sárga rokonából ugyanis nem más libben elő, mint az én éppen Párizsban intézkedő Marie-Lou-m, és még csak nem is egyedül. Egy jól öltözött, ám elsőre is elég erőteljes művészi hajlamokkal rendelkező férfi lép ki a másik oldalon, hogy aztán együtt induljanak a hotel bejárata felé. Túlságosan bizalmas viszonyra semmi jel nem utal, mindössze annyi, hogy a pasi néhány futó másodperc erejéig menetközben megérinti a feleségem bal lapockáját. Láthatóan élénken és mosolygósan beszélgetnek valamiről, míg végül eltűnnek a forgóajtó fényárjában. Én meg csak ott ülök. És ülök. Próbálva összerakni a darabkákat, míg végül… - Álljon meg – adom ki az utasítást a fickónak. – Nem hallja, állj. Álljon meg! Most! Szerencsétlen pára pedig már az elsőt is meghallotta, csak hát nem olyan egyszerű az élet, ha az ember fia riksahajtással keresi a kenyerét. Bár azon kívül, hogy ezt megtettem, és momentán az út közepén állomásozunk, fánkostól, riksástól, mindenestől, nem igazán tudom, hogy most mit kellene tennem. Nem tudom, ő látta-e, amit én, bár ha eleinte nem is, az ábrázatomról biztos feltűnt neki, hogy mi a probléma. - Mondd, hogy csak képzelődtem. Mondd, hogy az ott nem Marie-Lou volt, hanem a szentlélek testi kivetülése. Sokat segítenél vele – intézem a szavaim Pixie-hez, de nem nézek rá közben, hanem magam elé bámulok, miközben az imént látott jelenet újra és újra végigpörög a szemem előtt.
-Vigyázz édesem. Ügyvéd vagyok, ha nem emlékeznél.- pislogok rá szemtelen vigyorral a képemen, majd heves bólogatásba kezdek következő mondata hallatán. -Dehogyis. Nehéz feladat lenne, hiszen te egy megfontolt, megbízható pasas vagy. A munkatársaid is elmondanák, hogy erkölcsileg toppon vagy és esélytelen, hogy bárki elcsábítson, főleg én. Szóval, senki sem hinne neked zsarukám.- röhögök, miközben finoman vállba lököm vállammal, és igazság szerint tényleg hiszek benne, hogy még nekem sem menne, hogy bűnre csábítsam Alexet. Például tudom, hogy hiába is illegetném magam előtte, nem csalná meg a feleségét se velem, se mással. Ezért nem is próbálkoztam ezzel már akkor se, mikor még csak együtt voltak. Esélyem se lett volna. Azt évekkel ezelőtt elszalasztottam. -Naná, hogy ismerek de, ha tévednék is, hát majd jó hellyé varázsolnánk mi.- főleg egy-két kör ital után. Ha visszagondolok az egyetemre, ott se unatkoztunk soha. Sőt. Egész jó partyarcok voltunk akkoriban, legalábbis, ha ketten megjelentünk valahol, ott tuti jó buli lett percekkel később. Egek, azok a táncmozdulatok, amiket le tudtunk együtt vágni. Imádtam Alexszel bulizni és az összhang miatt, ami köztünk volt nem is csoda, hogy sokan fogadni mertek volna rá, hogy mi együtt leszünk vagy vagyunk. Nem is értem, hol romlott ez el... -Áh, nem tudom. Várj, hogy is hívnak?- poénkodok én is, ha már viccelődünk és bevallom, jól esik, hogy ezek szerint nem felejtette el, hogy mit is szeretek vagy épp mit nem. Imádom, hogy ilyen figyelmes és ilyenkor még inkább féltékeny vagyok arra a luvnyára. El tudom képzelni, ahogy Alex vasárnap reggel az ágyba viszi a finom kávét, a reggelit, ami természetesen az, amit Marie-tököm szeret. Istenem, ha csak sejtené akárki is, mennyire gyűlölöm azt a nőt. Főleg amiatt, amit Alexszel tesz mostanság. -Készülni csak te készülsz valamire, de imádom az ábrázatod, mikor azon izgulsz, hogy a meglepi amivel készülsz tetszeni fog-e a másiknak.- simítok végig lazán a haján séta közben, ahogy rájövök, most tényleg azon töpreng, vajon mit fogok lépni arra, amit betervezett. Mikor pedig odaérünk és meglátom a riksát, képtelen vagyok elrejteni, mennyire meglepett a választása és, hogy mennyire tetszik. Ennél jobb programot nehezen tudtam volna találni, ráadásul kényelmesen meg is tudunk kajálni közben. -Mintha nem lennék elég groteszk. Főleg némi kajával a ruhámon.- forgatom a szemeimet, hiszen lássuk be, sosem éreztem magam tökéletesnek, csak épp a pasikat tudtam, mivel lehet megfogni. A lényeg, hogy velük azt éreztesd, hogy ők tökéletesek és csodásak és prímák. Legalábbis, az idióta egyetemistákra ez volt érvényes. Szerintem azért nem boldogulok manapság, mert még mindig azon a szinten vagyok a vadászatomat illetően. Mindezen felismerés ellenére jót röhögcsélünk, miközben a kaját is szép lassan eltüntetjük és még a várost is szemügyre vesszük. Aztán Alex hirtelen megállítja a riksát, amit nem igazán tudok mire vélni egészen addig, míg meg nem látom, mit figyel. Még én is ledermedek egy pillanatra, ahogy tudatosul bennem, hogy fuckin' perfect Marie-Lou az utca túloldalán enyeleg épp és Alex arcát látva azonnal olyan düh kerít hatalmába, hogy kis híján belevájom körmeimet a tenyerembe, ahogy ökölbe szorítom a kezem. -Várj meg itt! Hallod? Várj meg!- morgom Alexnek fenyegetőn rámutatva, miközben már egy mozdulattal ki is pattanok a riksából és átsétálok oda, ahol a kedves felesége az imént eltűnt. Próbálok feltűnésmentesen besétálni a hotelbe, miközben szemmel tartom a recepciónál ácsorgó párocskát, akik cseppet sem úgy festenek, mint valami üzleti partnerek. A pultnak támaszkodva röhögcsélnek, a férfi keze pedig idő közben Marie csípőjére csusszan. Ez aztán remek! Annak ellenére, hogy most örülnöm kellene, hogy végre nem fogja azt gondolni a legjobb barátom, hogy idióta vagyok, mégsem tudok örülni. Hiszen láttam az arcát. Istenem, a szívem megszakad, ha eszembe jut, milyen képet vágott. Miért bántja ez a nyomorult nőszemély, mikor Alex sosem ártott neki, sőt? Elképedve bámulom a jelenetet, miközben félig-meddig a bejárat melletti hatalmas jukka mögé bújok és lelki szemeim előtt több verziója is lepörög annak, ahogy Marie-Lou fejét bele verdesem a pultba... Némi dúlás-fúlás után végül visszasétálok a riksához, ha csak Alex nem követett közben vagy épp nem hagyott itt, mert azt is simán el tudnám képzelni. Amennyire fel lehet most zaklatva, nem venném igazából zokon, ha inkább eltűnne, csak épp halálra aggódnám magam miatta. Azt hiszem, most jobb, ha tényleg mellette maradok ameddig, csak lehetséges. Isten őrizz, hogy valami hülyeséget csináljon, hiszen borzalmasan szereti azt a nőt.
Kezdőlap
XD 
