Ragyogó napra keltem. Szó szerint is értendő, hiszen száz ágra süt a nap, már reggel 8-kor, ami az elmúlt hetekhez mérten igazán kellemes teljesítmény. A kezemben lévő könyvben is, mintha minden szó dallamot játszana, tisztára, mint egy Disney rajzfilmben, de persze már vagy egy oldalról lemaradtam megint, mert elkalandoztam, így mosolyogva ráztam meg a fejem és tisztítottam ki az elmémet, vissza is kanyarodtam a lap tetejére, miközben a kávémért nyúltam. Hosszú kávé egy cukorral, imádom. Rengeteget innék belőle, ha nem pörgetné fel így az embert, a koffeinmentes verzió meg olyan, mintha egy guminőnek diktálnám az ipari forradalmat.
Leteszem a kávémat, nem, nem jó, kicsit igaztok rajta, hogy pont merőleges legyen a lábammal, amin a könyvem pihen, áh tökéletes. A fenébe, már megint átszaladtam egy oldalt.
Már éppen kezdtem volna újra egy mély, nagy sóhaj kíséretében, mikor kinyílt a kávézó ajtaja és egy hölgy alakja rajzolódott ki a napfényben. Nyilván nem láttam, milyen ruhát visel, az arcának vonásai pedig pláne átláthatatlannak tűntek nekem, így egy csettintés mellett elengedtem a dolgot, főleg, mert ez azt jelentette, ő pontosan látja, hogy őt nézem, így kellemetlen helyzetbe hoznám magam, ha tovább bámulom. Mindig ennyit agyalok hülyeségeken, közben meg csak napellenzőként a homlokomra kellett volna illesztenem a kezem. Ehelyett hunyorogva bámulok egy alakot és nem figyelem, hogy közben a tökéletesen lehelyezett pénztárcám, ami szimmetrikus helyzetben volt a kávécsészével és a terítővel, hírtelen a fizikai hatásnak köszönhetően elemelkedett az asztalról.
- Mi a… - káromkodnék, de ehelyett felkeltem az asztaltól a kávéval és a könyvemmel a kezemben, de akkora lendülettel, hogy a székemet is hátralöktem, az pedig megfordult a levegőben és oldalvást eldőlt.
- Tolvaj! – kiáltottam és már indultam is volna, hogy elkapjam a pénztárcámat elemelő árnyalakot, aki lassan eltűnik a másik utca sarkán, mikor egy ütés gátolt meg a haladásban, hátulról, esetleg oldalsó irányból. Nem tudtam eldönteni, pontosan melyik oldalról ért a támadás, a pulzusom az egekbe szaladt, az adrenalin dolgozott, egy történelem és irodalom szakos egyetemi professzor nem tépheti le könyökvarrásos öltönyét, hogy megjelenjen ott egy “S” betű, de még csak a titkos fegyveremet sem tudom bevetni, ami kimerül a logika és a pszichológia bevetésében. A kávém az engem ért ütést leadó személy irányába ömlik, a könyvem pedig a földön landol, ami megvédi szerencsére a térdem az ütéstől, így hasra vágódom. Talán a tettestársa és még többet akarnak tőlem?
- Szóval kértek Lenny bácsiból egy darabot? Megkaphatjátok! – kiáltok, ahogy próbálok kimászni az engem leszorító idegen szorításából. Ragyogó napra keltem.  

Csodás napra ébredtünk, csodás nap a munkához. Már ha ilyen nap létezhet. Őszintén szólva mostanában számomra bármelyik nap csodásnak tűnik, amelyikben nem a saját gondjaimmal kell foglalkoznom, sokkal inkább másokéval. Persze ez nem feltétlen tűnik a legkedvesebbnek, tekintve arra, hogy gyilkossági nyomozó vagyok és ha a munkámból kifolyólag mások gondjával akarok foglalkozni, ez azt is jelenti, hogy mások halálára várok. És még örömömre is lelek benne. Te jó ég! Micsoda egy szörnyeteg lett belőlem?! Oké, ezt talán egy kicsit túlgondoltam, mert nem tagadom, szokásom a dolgokat túlspilázni és ezzel sűrűn csak több fejfájást okozni magamnak, mint azt kellene, de egy bizonyos szintig szükség is van erre a tulajdonságra, főleg ha az ember egy nyomozó. Néha ténylegesen szükség van arra, hogy látni tudjam a fát az erdőtől, vagy éppen fordítva. Az pedig tény és való, hogy mostanában szívesen ásom bele magam nyakig a munkába, minthogy a saját életemen elmélkedjek.

Miután Lara-t sikeresen lerakom az iskola előtt, gondolkozás nélkül indulok meg a korábban megkapott füles utasítására, hogy Manhattan központjában remélhetőleg elcsípjem az újabb Bonnie és Clyde párosunkat. Hónapok óta folyik egy nyomozás az ügyükben, én csak néhány hete kértem magam át erre a nyomozásra, mert... nem tudom. Talán, hogy példát mutassak magamnak és ne akarjam annyira a magam és Cale esetét is Bonnie és Clyde párosként letudni? Valamivel észnél kell tartanom magam, mielőtt megkattanok és én magam is lemészárolom a fél várost. Na nem mintha Paul és Georgina már megtette volna, de igencsak szép iramban haladnak a cél felé. Először csak piti rablásokkal kezdték a pályafutásukat, aztán bankrablásig jutottak, ahol végül az egyik biztonsági őr holtan végezte. Azóta már volt részük több törvénysértésben, testisértés, autós üldözés, lopás, hivatalos személy elleni fellépés... Tulajdonképpen már rég van elég a kezünkben ahhoz, hogy rács mögött végezzék, ám ez mégsem ilyen egyszerű.

Akkor érkezem a helyszínre mikor a felkiáltás elhangzik. Ugyan nem számítottam arra, hogy ténylegesen elcsípem őket, jól tudom, hogy az nem lesz egy egyszerű menet, de mégis a remény egy halvány szikrája csillant meg szemeimben. Főleg mikor Paul-t találom a terepen, egy másik férfit szorongatva. A páros eszméletlenül gyors és okos, nem terveznek semmit előre, hirtelen felindulásból cselekednek, éppen ezért is olyan kiszámíthatatlanok és éppen ezért sem egyszerű őket elkapni. Viszont azt mindenki tudja, hogy szétszedni a párost lehetne a legnagyobb áttörésünk. Mivel Gina ugyebár pillanatok alatt tűnt el a lopás megtörténte után, azt a vonatot talán már le is késtem, ám Paul... ő még itt van. Néhány karnyújtásnyira tőlem. Ha őt elkapom, a páros legyengül, Georgina már semmiség lesz.

- Engedje el a férfit és tegye fel a kezeit! - Emelem is a két férfi irányába a szolgálati fegyvert, amit persze semmiképp sem tervezek használni, főleg nem addig ameddig egy civil van kettőnk között, de a belépőm mindenképpen hatásosabb így. Valljuk be, senki sem fog megijedni egy szőkeségtől, legfeljebb azt gondolják majd, hogy blöfföltem. Óvatosan közelítek feléjük, reménykedve abban, hogy a bűnözőnk hallgatni fog rám. Persze nem így lett. Paul egy hirtelen mozdulattal lendíti felém a férfit, akit eddig a kezei között szorongatott, ami természetesen némi megnyugvással szolgál, hiszen az idegennek fogalma sem volt, hogy valójában milyen veszély is leselkedett rá. Ám ezzel eredményesen a figyelmemet is elvette, majd pedig az egyensúlyérzékemet is, hiszen a fickó "becsapódása" előtt, hátra hőkölni időm már nem marad, így én magam is dőlni kezdek, hogy aztán a földön kössek ki. Ekkor a gyengeséget kihasználva, Paul az asztalon lévő kávét hajítsa az irányunkba, majd pedig bepánikolva, egy az egyben az asztalt is felénk dönti. Csak ez után kezd bele eszeveszett rohanásba a nő után.

- Hogy az a... - Megadóan nézek a férfi után, még ha akarnék sem tudnék ilyen hirtelenséggel utána eredni. - A francba! - Mordulok fel, magam sem tudom, hogy azért amiért ostoba nő módján egy fehér pólót vettem fel reggel, ami most jócskán kapott abból a kávéból, vagy inkább amiért ez a kétbalkezes miatt elszalasztottam a nagy lehetőségem. Oké... Talán nem teljesen miatta. Nem tehet semmiről. Sokkal inkább vagyok magamra mérges, amiért sikerült még ezt is elbaltáznom, mint rá. - Maga jól van? - Nézek csak most rá, hogy megbizonyosodjak arról, legalább őt sikerült sérülésmentesen megmentenem. Micsoda hős lettem hirtelen. - Mit vittek el magától? - Kérdezem miközben igyekszem feltápászkodni a földről... Nem túl kecsesen. - Miss Winters nyomozó. - Nyújtom most felé a kezem, ezzel talán elhessegetve bármiféle kétséget a kezemben tartott fegyvert illetően, amit most természetesen kibiztosítva, vissza is csúsztatok az övembe, az annak kijelölt helyre. - Ezek ketten már régóta a radaron vannak, lehetetlenség őket elcsípni. Lehetséges, hogy be kell jönnie az őrsre jelentést tenni. - Mondom kissé elgondolkozva.

Egy egyszerű pasi vagyok, egyszerű vágyakkal. Nem akarok versenyautóban nőket felszedni vagy lőfegyverrel a kézben rablókra lövöldözni, miközben csíkokat szívok fel lányok hasáról. Én csak a kávémat akartam meginni egy jó könyv árnyékában. Miért gondolta Bonnie és Clyde, hogy egy a könyökén bevarrt öltönyös, kabátos, unalmas kis csóka jól fizető fogás lehet számukra. A kávémért zabos vagyok-e? Jó, hogy! A könyvem koszos lett és foltos, az még nagyobb haragot vált ki belőlem. De, hogy hozzá is vágnak egy nőhöz, aki próbált rájuk ijeszteni egy nevetséges próbálkozással, az több a sokknál. A pénztárcámért nem kár, az irataim vannak benne, meg némi apró. Nem tartok magamnál sok pénzt, ki az a hülye, aki megteszi, ez New York.
Letaroltam a nőt és, hát igen, mint, minden valamire való, Rambó filmeken felcseperedett férfi, kinek mellkasán szőr feszül, talán háromnál is több, feltérdeltem és a nő elé vetettem magam.
- Maradjon mögöttem hölgyem! Megvédem! – kiáltom neki, miközben a kávé és egy asztal is felénk repül. Tisztára, mint egy akciófilmben, csak szerencsére nem talált el semmi, nem úgy a mögöttem fekvő szőke hölgyet, ki elmehetne kávés póló versenyre, tőlem meg is kapná a tíz pontot.
Kezet nyújtok a hölgy felé, ki nem úgy tűnik, mint, aki hálás lenne férfias cselekedetemért, sőt mérgesnek tűnik és bosszúsnak.
- Velem ne törődjön kisasszony, ön nagyobbat esett, hogy érzi magát – kérdezem alaposan szemügyre véve, mikor egy lépést hátrébb hőkölök, amint meglátom a kezében lévő lőfegyvert. – Oké, hogy ez itt Amerika, de azért ez túlzás – mutatok a fegyverre, ugyanis egy pénztárcáért és egy koszos pólóért a rablók vérét venni, szerintem inkább rá kellene hagynia a rendőrökre. Aztán bemutatkozik. Ja, hogy oké, értem.
- Nyomozó – mutatok rá elképedve, majd a sikátor irányába nézek, majd arra mutatok, majd megint a nőre. Tehát ezért kiáltott rá a rablókra, hogy engedjenek el. De miért? Miért nem ugrott rá hátulról vagy lőtte le? Mekkora mákom van, pont egy rendőr van itt a közelben, mikor kirabolnak, igaz, sokra nem mentem vele, de legalább, ha összeesnék, meg-mentene. Szerintem magassabb is, mint én, talán, ha megint előkerülne a rablóbanda, én ugranék a rendőrnő nyakába és úgy menekülnénk.
- Lennox Walker, történelemtanár. – fogadom el a kezét, majd közlöm vele magam is a foglalkozásomat, de csak mert még mindig úgy ver a szívem, mintha folyamatosan futnék, így ez a gondolat zavarba hoz és emiatt önkéntelenül bohóckodom.
- Radaron vannak? Lehetetlenség elcsípni? – vakarom meg a fejem ismét, tekintetemet hol a csinos rendőrnőre emeltem, hol a sikátor irányába. – Nem vagyok túlságosan tisztában a rendőri szabályzatokkal kapcsolatban, de miért erőltetik a távolról ordibálást? Használt már valaha? – kérdeztem tudálékosan, majd sóhajtok végül, ahogy közölte velem, hogy be kell menjek az örsre jelentést tenni. – Óh, bocsánat – szakítom félbe, majd megigazítom a hölgy kabátja gallérját, mert az eséstől befelé görbült. Nagyon zavart, roppantul. – Így jó is lesz – bólintottam mosolyogva, majd visszasétáltam a könyvemért, ami a földön hevert, leporoltam és az asztalt is a helyére tettem. Gyűlölöm a rendetlenséget. Ekkor már kint volt a kávézó tulaja is, akinek a kezében az okostelefonja már tárcsázta a rendőrséget.
- Jöjjön kérem. Nemsoká kezdődik az órám. Addig még van idő. Erre mentek. – mutatok a sikátor irányába. – Szerintem menet közben eldobják a tárcámat, mert rájönnek, hogy üres. Aztán bevihet, ha annyira akar. – rántottam meg a vállam, miközben játszottam a menő, macsó férfit. Persze, közben úgy remegett a lábam, mint a nyárfalevél.
- Az erőszak a pénz iránti mérhetetlen vágy gyümölcse. Rogelio Cabrera López – tettem hozzá a lopott bölcsességet, majd hogy a nyomozónő is értse a lényegét, elmagyaráztam. – Mivel ez a vágyuk kiaknázatlan maradt az üres pénztárcámat figyelembe véve, talán visszajönnek és akkor tudja – mutattam Jaydának az ujjamból formázott pisztolyt és lövéseket mímeltem. – Erőszakoskodhat kedvére – mosolyogtam a rendőrnőre.

Egy kicsit most úgy érzem magam, mintha valami elcseszett akciófilmben lennénk, amihez a fickó nem kapta meg a forgatókönyvet, így konkrétan egy vígjátékká alakítja azt át. Megpróbálja eljátszani a hős megmentő szerepét, miközben én nagy valószínűséggel épphogy megmentettem az életét. És bár megpróbál a támadó és közém állni, mégsem sikerül neki az egyetlen felém repülő tárgyat kivédenie... Pedig tulajdonképpen ez lett volna az egyetlen dolga. Szóval a kávé akadálymentesen jut el hozzám, egyenesen a mellkasomra borulva, ezzel nagyszerűen átszínezve a fehér pólót, amit ma reggel oly büszkén vettem magamra. Valószínűleg mostantól fele annyira büszkén fogom viselni azt, abban meg nem is merek bízni, hogy haza tudnék ugrani átöltözni. Persze a lehetőség mindig ott van arra, hogy magamra öltsek egy uniformist, de... inkább marad a kávéfoltos szexi hacuka.

- Köszönöm. - Felelem mikor a főhősünk felsegít engem a földről, igyekszem kisimítani az arcvonásaimat és nyugtázni magamban, hogy a férfi nem tehet semmiről, de mégis olyan nehéz elfogadni, hogy szinte egy karnyújtásnyira voltam tőlük és még így is sikerült elszalasztanom a nagy alkalmat. Aztán ahogyan a férfi most hátrahőköl a fegyverem láttán, azt inkább igyekszem mielőbb eltenni, hiszen az nem az ő ijesztgetésére szolgál. - Mert az jobban tetszett volna ha veszélyeztetem a maga épségét? - Nézek rá felvont szemöldökkel. Nyilvánvalóan nincs tisztában azzal, hogy milyen veszélyben is volt az élete, vagy azzal, hogy miféle rablókról is beszélünk most. Lehet átgondolná a pimasz hozzászólását, ám ha jól sejtem az úr kicsit bepánikolt, így aztán nem akarom mégjobban rontani a helyzetét. És bár tényleg igyekszem komoly maradni, mert ez a dolgom... mégis elengedek egy apró mosolyt, mivel még ha önveszélyes is amit mond, azért igazság csak van benne.

- Nyilvánvaló, hogy nincs tisztában azzal, hogy kik voltak ezek... - Bökök most én is a sikátor irányába, éppen úgy ahogyan korábban ő tette, majd a tekintetem hirtelen vált át meglepetté ahogyan Lennox közelebb lép hozzám, hogy a galléromat igazgassa. Ez most komoly? - Igen, pont erre volt szükségem, hogy mostmár legalább szimmetrikus idiótának nézzek ki a kávéfoltos felsőmmel. - Mondom hitetlenkedve. Már csak egy bogaras áldozatra volt szükségem, aki úgy gondolja, hogy saját maga meg tudja oldani Bonnie és Clyde ügyét és utánuk indul. - Várjon! Ezt nem... - Szólok utána, egy pillanat erejéig el is játszom a gondolattal, hogy hagyom had menjen egyedül, ám mégsem vagyok képes őt magára hagyni. Főleg nem úgy, hogy én tudom kikről van szó. Az én dolgom pedig nem csak az, hogy elkapjam őket, hanem egyben az is, hogy megvédjem azokat akikre veszély leselkedik. Még akkor is ha az illető saját maga tervez a medve barlangjába sétálni.

- Az Istenit! Nem azt mondtam, hogy menjünk felderítőútra, az az én dolgom lenne és nem terveztem civilek hátsóját fedezni. - Morgolódom mikor végül utána eredek, bár ha jól sejtem olyan lesz ez, mintha a falnak beszélnék. - Persze, díjazom én a merészséget, de az öngyilkos hajlamokból elhagyhatna kicsit. Ezek ketten olyanok, mint Bonnie és Clyde... Nem hiszem, hogy okos lenne utánuk indulni. - Még akkor sem ha csak a pénztárcáját szeretné visszaszerezni. Nem ér annyit a dolog, hacsak nem milliókat rejtegetett benne, ami szavai alapján nem így volt, szóval... Értelmetlenül sodorja magát és egyben engem is veszélybe. - Szerintem túl sok krimit nézett. - Horkanok fel, hiszen a való életben ez nem feltétlen van így. Annak meg főleg nincs túl sok valóságalapja, hogy kedvemre erőszakoskodhatnék. Még ha szeretném se lenne így. A szolgálati pisztolyra bizony nagyon erős szabályok vonatkoznak, nem használhatom amikor kedvem szottyan.

- Tudja... Azt a kettőt már emberölésért is körözik, nem csak rablásért. Talán az a vágyuk is kiaknázatlan maradt, mivel én közbeléptem. Maga meg itt macsósan utánuk megy, hátha ezúttal megölik? - Kérdezem tőle miközben igyekszem vele tartani az iramot. Nem tagadom, az a tervem, hogy ráijesztek. De legalábbis elveszem a kedvét a párosunk felkutatásáról, vagy a pénztárcája megtalálásától. - A legutóbbi merész emberünk aki szembeszállt velük, az az a bank biztonsági őre volt, aki szintén úgy gondolta, hogy visszaszerezheti a zsák pénzt és kitüntetést kap majd. Egy hullazsákban végezte. - Mesélem is tovább a történetet, olyan könnyedséggel, mintha egy estimeséről lenne szó. - Várjon! - Szólok rá ezúttal erélyesen, még a karja után is kapok, hogy megragadjam azt és visszaránthassam, amennyiben ezt hagyja, hiszen ebben a pillanatban meglátom a Bonnie és Clyde párost a sikátor végében egy fiatal srácot terrorizálni. - Könyörgöm, ne csináljon ostobaságot... - Veszem is halkabbra a szót, miközben csak lassú léptekkel kezdem el megközelíteni a hármast. A fiatal kölyök a falra felnyomva, akárcsak egy falidísz lenne, Paul tartja őt ott, a nő pedig egy késsel a torkának nyomva próbálja a srácot letapizni... feltehetően egy újabb pénztárca után kutatva. Esetleg telefon? Bármi ami pénzt hozhat nekik.

Imádtam a krimiket, de a kalandkönyveket még annál is jobban, azonban belekeveredni egy ilyen szituációba borzasztó rossz volt. Nagyon kellemetlenül éreztem már magam, ahogy próbáltam fedezni a testemmel a rendőrnőt, persze teljesen rosszul, hiszen egyetlen dolog repült felénk, az is kikerült és a hölgy pólóján landolt. Nem tehetek róla, vékony vagyok, még a szél is átfúj rajtam, de ettől függetlenül feljegyzem magamnak, hogy én vagyok a mai nap hőse. Mi lett volna, ha lett volna nálam pisztoly is? Bele se merek gondolni. Jobb is talán.
Miss. Winters megköszöni a segítségemet, de aztán a kérdésemre hallhatólag elégedetlenül reagál, mondjuk érthető, eléggé ízléstelen megszólalás volt részemről, még akkor is, ha jogosnak tartottam a felvetést. – Dehát az én testi épségemet a férfi veszélyeztette – mutatok nevetve az asztal felé, persze ez már erőltetett volt, de muszáj volt valahogy levezetnem ezt a stresszt, ami szerintem lassan az agyamig hatol, homályosan is látok kicsit, talán elveszítem az eszméletemet is. – Maga aztán szereti a költői kérdéseket, igaz Winters nyomozó? – mosolygok fel rá kicsit kába tekintettel, miután megkérdezte tőlem, hogy tisztában vagyok-e azzal, kik voltak azok, akik eltulajdonították a tárcámat és csúnya dolgokat készültek csinálni velem hátulról. – Nem, nem tudom – válaszoltam azért tanult professzor módjára, mialatt megigazítottam a gallérját, mintha csak apukája lennék és enyhült mosollyal hallgatnám közben a panaszkodását.
- Attól, mert valaki koszos Mrs. Winters, még lehet igényes – mutattam rá, majd hozzátettem: – A kávéfolt a hősiességének bizonyítéka – ezzel már el is indultam a sikátor felé, amerre az elkövetők mentek. Dehogy, nem akarok én velük semmit sem csinálni, boxolni ugyan tudok, dehát az nem sokat ér a bűnözők ellen, akiknél fegyver lehet, arról nem is beszélve, hogy Mrs. Winters olyan lelkesen próbálja tudtomra adni mekkora bolond vagyok, hogy nem ijedtem halálra és annyira ragaszkodom a pénztárcámhoz, miközben Bonnie és Clyde az elkövetők és jelenleg az életemet veszélyeztetem. Pedig, ha tudná, mennyire bebarnáztam a nadrágomba, mialatt túszként tartottak fogva és megláttam a hölgy pisztolyát a kezében. Hát azzal embereket ölnek!  
- Csak elsétálunk erre és mehetünk is – válaszoltam a mérges Wintersnek, mert tényleg reménykedtem abban, hogy előkerül itt a földön a pénztárcám, igazából arra számítok, hogy az elkövetők már árkon-bokron túl vannak. Miért állnának meg itt a közelben, mikor egy rendőr van a nyomukban, aki szeret távolról ordibálni. – Mint, ahogy én se lennék jó védőfal, úgy maga se fedezi túl jól a civileket – nevettem, mikor végre a hölgy is csatlakozott hozzám, s bár furcsa, a remegés egy kicsit alábbhagyott, talán a rendőrnővel való beszélgetés oldja kicsit a feszültséget vagy tényleg nem számítok arra, hogy az elkövetőink ismét megjelennének.
- Merészség? Nem akarom én a maga munkáját elvenni, amúgyis nekem órát kell tartanom – válaszolok flegmán a felvetésére, miszerint öngyilkos hajlamaim lennének, nem értem, miért gondolja, hogy én most a társaként próbálok felderíteni egy rejtélyt, amit már régóta próbálnak felgöngyölíteni. Hm…mondjuk így utólag belegondolva, izgisen hangzik. Mrs. Winter és Walker nyomozó. Dupla W. Nevetek egyet alig hallhatóan erre a szójátékra, de nem mondom ki hangosan, nem akarom tovább hergelni a már így is ideges nyomozónőt.
-Nem mondja – hüledezek, mikor elkezdi mesélni, hogy mit követett el a két bűnöző. – Szegény ördög – válaszolok a biztonsági őr megölésének történetére is, majd magam elé meredek és mosolyogva emelem vissza a tekintetem a nyomozónőre. – Nekem ezekről szabad egyébként tudnom? Nem titkosak? – kérdezem teljesen ártatlan arcot vágva, majd folytatnám is, de ismét rámkiált a hölgy és még a kabátom ujját is elkezdte rángatni.
- Nem, nem – válaszolok neki, ahogy remegni kezdett a lábam ismét, majd elvörösödtem és zavaromban hozzátettem. – Ismét rájuk készül ordítani? Szerintem most még úgyse hallgatnának önre – suttogtam erőltetetten, majd kezembe vettem egy téglát a kuka rakás mellől. – Mehetünk – bólintottam kemény arcot vágva, de pár másodpercet követően, miután megvártam a rendőrnő tekintetét, elmosolyodtam és leejtettem a téglát. – Csak vicceltem – mutattam neki a kezeimet, majd kikukucskáltam, vajon mit csinálhatnak az elkövetőink. Óvatosan visszahúztam a nyakam, majd komolyan a nyomozóra néztem. – Észrevettek minket – közöltem hüvös nyugalommal, majd ahogy mondtam, a srácot elengedve indultak meg mindketten a sarok irányába, ahol mi pontosan tartózkodtunk.
- Kell belőlünk egy szelet mocskos ribanc?! – kiáltotta Bonnie azt hiszem, mire én felhorkantam. – Nem tűnik ribancnak nyomozó, felesleges durvaság volt, ne vegye magára – magyaráztam a rendőrnőnek, majd hátrálni kezdtem a közeléből, hiszen, hé, nála van stukker, nálam meg csak a tény, hogy vékony vagyok és nehéz eltalálni.

Értelmetlenül nézek rá a megszólalása után, azt sem tudom, hogy ezt most komolyan gondolja, vagy esetleg csak viccel. A nevetéséből ítélve az ember azt gondolná, hogy viccel, de őszintén szólva én már semmin sem lepődöm meg. Az egyértelmű, hogy a férfinak fogalma sincs a szabályokról, amiért persze nem fogok követ vetni rá, elvégre nekem kell tudni azokat, nem neki. Nem minden szabállyal értek én sem egyet, és néha én magam is szívesen szegném meg őket. Viszont egy civil életét veszélyeztetni már nem csak egy apró kihágás lenne. Nem támadhattam a támadójára amíg nem tudom, hogy fel van-e fegyverkezve... Eleve nem lőhetek rá valakire aki fegyvertelen. Szóval igen, a messziről kiabálás talán ostobaság, de az ő és egyben saját munkám és szabadságom érdekében muszáj megtennem. Fontossági sorrend is van. Az első az ő épsége, a második a rosszfiúk elkapása. Nem áldozhatunk fel senkit sem annak érdekében, hogy elkapjunk valakit. Tehát természetesen az fontosabb volt, hogy őt elengedjék... Arra meg nem épp számítottam, hogy majd utánuk megy.

- Szóval jobban érezné most magát ha megpróbáltam volna a feje mellett célozni és amolyan... hátha sikerül célba találni módon lőni egyet? - Kérdezem cinikusan, jól megnyomva néhány szócskát a mondatban, hogy megerősítsem a mondanivalómat. Kétlem, hogy annak jobban örült volna ha lelövöm az ipsét... még akkor sem ha sikeresen célzok, mert persze nem vagyok rossz céllövésben. De ha jól sejtem attól összecsinálta volna magát. - Jap... hősiesség jele. - Ez a fickó túl pozitív hozzám képest, kétlem, hogy túl sok akcióban volt része korábban. Azt is kétlem, hogy túl sok bűnözővel fújta volna össze a szél. - Maga amolyan hobbiszerűen sérteget embereket? Vagy csak tényleg meg szeretne halni és azt akarja, hogy magára hagyjam? - Értem én, hogy a rendőrség nem mindig a legjobb módszerekkel működik, de sűrűn csak szempillantásnyi időnk van életek felett dönteni. Az a szempillantásnyi idő nagyon kevés és ha a rossz döntést hozzuk meg akkor esélyesen meghalunk, vagy ami rosszabb... tönkretesszük a saját életünket.

Amikor észreveszem, hogy társaságunk akad és Lenny után kapok, hogy fejezze be a hősködést, a reakciójára először szóhoz sem jutok. Kikerekedett szemekkel nézek rá ahogyan téglát fog és indulásra készen áll, egyszerűen teljesen letaglóz a hülyeségével. Ám mikor elmosolyodik és elejti a kezében tartott tárgyat, fellélegzek, majd pedig el is mosolyodom, sőt fel is nevetek. - Maga hihetetlen. - Még mindig mosolyogva rázom meg a fejem. Már majdnem kedvelni kezdem a fickót. Lökött, de legalább vicces. Már rég nem igazán volt alkalmam nevetni, de még csak mosolyogni sem. - Még szép, hogy észrevettek mikor téglákat dobál. - Meredek rá sokat sejtetően. Az időt azért nem húzom túl sokáig, szinte azonnal lépek Lenny elé, hiszen az még mindig az én dolgom lenne, hogy megvédjem őt. - Maradjon mögöttem. - Szólok hátra a vállam felett, abban meg csak reménykedni tudok, hogy nem áll majd neki hősködni.

A páros sebes léptekkel indul meg felénk, ám Clyde felismer, így hamar rájön, hogy a vesztébe futna, így aztán ő lassulni kezd, míg Bonnie továbbra is nagy sebességgel tart felénk. Mivel kés van a kezébe, így nekem sem tart sokáig, hogy újra a fegyverem után nyúljak. Egyenesen a nő irányába célzok, aki ennek láttára egy szempillantás alatt áll meg. Felnevet, holott látszik rajta, hogy megijedt. - Azt hiszed a fegyvereddel mehetsz valamire? Mi halhatatlanok vagyunk, bébi! Soha még csak szétválasztani sem tudnál minket! Mi örökre együtt maradunk! - Nevet fel valamiféle beteges módon, mint aki komolyan el is hiszi amit mond. Őszintén szólva a vicces nem az amit mond. Sokkal inkább az, amit a hős szerelme tesz. Hiszen Paul már rég rájött, hogy nem egy jött-ment ember vagyok, hogy majdnem letartóztattam, majdnem elcsíptem. Oké, annyira közel nem álltam hozzá. De a lényeg, hogy ő pontosan tisztában van azzal, hogy rendőrökkel nem szabad játszani.

- Biztos vagy te ebben? - Kérdezek vissza komoly arccal, a nő csupán néhány méterre tőlünk. Csak ekkor fordul hátra, hogy megbizonyosodjon arról, a párja még fedezi őt. Természetesen én már tisztában voltam azzal, hogy nem így van. Hiszen láttam Clyde-ot, ahogyan átgondolja az egész életét és szó nélkül fordul meg, amíg a csaj az örökké tartó szerelmükről és bizalmukról hadovált. Ekkor kezdek csak el közeledni, kihasználva a nő gyengeségét, a pillanatot, hogy Paul után néz. - Te rohadt fasz! - Ordít is a férfi után, de ekkor már mellé érek és egy gyors mozdulattal, szabad kezemmel el is marom tőle a kést. Amire nem számítok az az lenne, hogy ekkor ő felém fordulva, könyökét használva olyan ütést mér le az arcomra, hogy egyből hátra tántorodom, majd immáron másodszor érkezem a fenekemre. Ezzel a mozdulattal sikeresen kiejtem a fegyvert is a kezemből, ami valahol félúton Lenny és a nő között landol, ám az ütés érkezte után nincs elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy a pisztoly után nyúljak. Abban meg csak reménykedhetek, hogy Bonnie inkább a menekvést válassza, mintsem a megtorlást.

Nem tudom, honnan gondolja, hogy én bármiféle őrültségre készülök, egyszerűen csak meg akarom keresni az irataimat. Nem akarok szembe szállni semmiféle retro mozibeli gonosztevő párossal vagy akárcsak aláásni a nyomozónő tekintélyét. Egyszerűen, csak ha ideges vagyok, akkor humorizálok és cinikus vagyok, idegesítő tudom, de velem született képesség, mint a vékonyság, amivel kikerülöm a kávéscsészéket. A kioktatásra felkapom a fejem és játszott ko-molysággal elgondolkozom a dolgon, de persze annyira túljátszom, hogy az leessen a nyomozónőnek. – Az nagyon menő lett volna Miss Winters, a nadrágom mosása közben is eszembe jutott volna – mosolygok rá célozva ezzel arra, hogy igen, valószínűleg össze szartam volna magam, de azért milyen lett volna volna már, tiszta John Wick női kivitelben.
Próbálom kicsit jobb kedvre deríteni a ruháját illetőleg, miközben imádkozom azon, hogy a földön valahol ott heverjen a pénztárcám, remélhetőleg nem egy bünözővel a másik végén. Azonban Winters nyomozónő citromba harapott, néha elcsípek egy mosolyt az arcán, de nyomban el is tüntetni, mintha önként akarna mindig mogorva lenni valamilyen hatás kedvéért, talán ezzel bünteti magát? Vagy fél, hogy elreped a bőre, ha mosolyt enged magának?
- Mivel sértettem meg Winters nyomozónő, én csak logikusan gondolkozom és próbálom segíteni a munkáját – emeltem fel az ujjam ezzel is nyomatékosítva, hogy ő most bizony túlreagálja a történteket, persze, lehet, hogy most cinikusabb vagyok az idegesség és a félelem miatt, de csak tanácsokat adok. Hasznos tanácsokat.
- Például nem tartom jó ötletnek azt sem, hogy eltette a fegyverét, miközben a környéken gyilkosok tanyáznak – jegyeztem meg aggodalmasan, majd egy mély sóhajt követően hozzátettem. – Ha van valami építő ötlete arra, hogyan vezessen az óráimat, én meghallgatom – bólintottam engedve a nő sértettségének. – Sőt, örülnék is, ha csatlakozna majd – mosolyodok el végül, remélve, hogy ezzel ismét kicsalok tőle egy mosolyt.
Már éppen kellemesnek kezdem érezni a kis csevejt az én akcióhősnőmmel, mikor csak szembe találtuk magunkat a főgonoszokkal. Ennyit a nyugalmamról, az idegességnek hála ismét egy poénnal próbálom lereagálni a történéseket és felemelek a téglát a földről, jelezve ezzel a nyomozónak, hogy készen állok az ütközetre.
Na, végre egy nevetést is sikerült kicsikarnom belőle, sőt, talán dicséretnek szánva közli velem, hogy hihetetlen vagyok, de tudok ezen képességemről is, mondták már páran, bár nem mindig mosollyal az arcukon. Annak bűnét, hogy észrevettek, természetesen magamra vállalom, bizonyítani nem lehetne, de a valószínűségét kár is lenne tagadni annak, hogy a tégla zaja vonta el a figyelmét Rómeómak és Júliának. – Bocsi - emelem fel a kezeimet a nyomozónő felé és hátrálni kezdek, arcomon őszinte bűnbánat jelenik meg, majd hagyom, hogy belépjen elém és fedezze a hátsómat, amit eddig is annyira akart.
Izgalommal hallgatom a beszélgetést, miközben jót kuncogok a nő mondatán, tényleg romantikus és szerelmes felszólalás volt, akár tapsot is érdemelne egy színházban, de egy lőfegyver határozottan szétválasztaná őket. Azonban jön a hirtelen fordulat, ami számomra meglepettséget okoz, a férfi faképnél hagyna a nagyszájú hölgyet. Én legalábbis meglepődöm ezen, főleg a hallhatatlan monológot követően, de azért egy kicsit megnyugodok, hiszen a lőfegyver erősebb, mint a zsebkés. Ki is lépek a sarkon, hogy közelebbről lássam a rendőrnyomozó mutatványát, egy szép bodicsek, már majdnem hatástalanítva az elkövető, mikor az visszavág, jesszusom, micsoda könyökös. – Hűha – préselem ki magamból az aggodalmat, főleg, mert a közelembe csúszik a lőfegyver, legalábbis gyorsabban el tudnám érni, mint Winters rendőrnyomozó, de nem biztos, hogy olyan gyors lehetek, mint a még mindig harcias Bonnie. Szinte lelki szemeim előtt elrepült közöttünk egy szalmaboglya, nem hiszem, hogy így történt, de az tuti, hogy így fogom mesélni, na meg azért némi filmes jelenethez passzoló szóváltás is majd elhangzik, mint: “Kicsi ez a sikátor kettőnknek Gringó.” vagy “Viheted a szajrét Senorita, de a sheriff életét nem adom.” Mivel nem voltam fizikából se rossz, azonban tesiből az voltam, meg kellett hánynom-vetnem a dolgokat. A legbiztonságosabb és leglustább megoldást választottam hát, ahol a fizika törvényei győzedelmeskednek a testnevelés által elősegített izmok felett. Egyszerűen, míg Bonnie a fegyverért szaladt én ismét lehajoltam a tégláért és mire a lány felemelte volna a pisztolyt, erőből arcom dobtam vele.
Vér serkent az arcból, fogak repültek a magasba, néhány nyögés, köpködés és anyázás után végül hanyatt vágódott.
Én kihúztam magam, csipőre tettem a kezem és rámosolyogtam a rendőrnőre. A nap tökéletesen sütött rá az arcom jobb profiljára, így talán még hősiesebben nézhettem ki, ahogy bólogattam és kacsintottam végül, majd még egy szalutálást is elengedtem Miss Winters rendőrnyomozó felé, mielőtt elfehéredtem volna és hanyatt nem vágódtam a betonon. Ugyanis elájultam.

Ismételten elmosolyodom a megszólalásán, azzal már inkább nem egészítem ki a mondanivalóját, hogy amúgy lehet nem is lenne kinek mosnia a nadrágját, mert véletlenül a rossz célba találnék és Paul helyett őt lőttem volna le. Ami miatt ugyebár nem húztam meg  ravaszt. Ha véletlen valami rosszul sül el, az én lelkemen szárad a dolog és elhiheti mindenki, már elég sok szar szárad már rajtam. Így is néha alig tudom elviselni a tetteim következményeit és komolyan gondolkozni kezdtem az orvosi segítségkérésen, még akkor is ha a fél havi fizetésem rámegy egyetlen órára. Ha magam miatt nem is, de Lara miatt nagyon össze kell kapnom magam, különben azon kapja majd magát, hogy anya nélkül kell felnőnie. Utálom, hogy ennyire szörnyű anyja vagyok, az életünk fenekestől felfordult abban a pillanatban, hogy New York-ba költöztünk. Talán tényleg soha sem kellett volna ide vissza jönnünk. Maradtunk volna inkább a nyugodt kisvárosi életben. Na nem mintha lett volna választásom.

- A város telis-tele van gyilkosokkal. Nem mászkálhatok a fegyverrel a kezemben. Törvények vonatkoznak a pisztolyra és annak használatára, ahogyan civilekre is. Szóval fogalma sincs, hogy miről beszél. Hiába gondolkozik logikusan ha nincs hozzá képzettsége. Maga szerint itt mi történne ha pisztollyal a kezemben kezdenék el hadonászni? - A fickónak halvány lila gőze nincs arról amiről beszél és legszívesebben bemutatnám neki, hogy miről beszélek. A pánik pillanatok alatt törne ki. Még ő maga is megrémült és az első szava az volt, hogy fegyverre semmi szükség. Szóval most mi változott? - Nagyon sok esetben meg van kötve a kezünk, nem tehetek amit csak akarok. Nem is akarok. - Próbálom értésére adni, hogy nyomozónak lenni azért nem olyan egyszerű, mint azt a tévében leadják. Egy emberi élet elvétele nem olyan egyszerű, legalábbis nem mindenkinek... Nem nekem. Mindegy hogy kiről vagy miről van szó, nem lőhetünk agyon akárkit. Ha odáig fajul a helyzet, hogy használnom kell a pisztolyt, akkor azt azért teszem mert meg kell ölnöm valakit. Az pedig a legutolsó reszort, a saját vagy éppen mások védelmében.

Mindezek után az események felpörögnek. Bonnie és Clyde észrevesz minket, egyikük hősködni kezd, míg a másik megfutamodik, elveszem tőle a kést, de ennek ellenére is mér rám egy olyan ütést, amitől elveszítem az egyensúlyérzékem és a földön kötök ki, a fegyveremmel együtt. Bonnie a pisztoly után ugrik, míg főhősünk a korábban már megszorongatott tégla után. Őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ténylegesen a tégla lesz a megoldás minden problémánkra. Az kétségtelen, hogy meglepett a talpraesettsége, nem számítottam rá. Ahogyan Bonnie a föld felé érkezik, én már ugrok is, hogy azonnal arccal az aszfalt felé fordíthassam és a karjait hátra csavarva, bilincset tegyek csuklóira, mielőtt még új életre kapna és valamiféle ostobaságot művelne. - Szép munka! - Szólok oda Lenny felé, mert kétségkívül megérdemli a kitüntetést... vagy legalább egy dicséretet, de ekkor ő maga is a földön köt ki. - Hogy az a... - Mormogom el az orrom alatt. - Szép kis társaság vagyunk. - Mondom miközben igyekszem a férfit eszméletre bírni.

Végül legokosabbnak találom az erősítést hívni, amit meg is teszek. Nem árt ha körbejárják a környéket, hátha még valaki rábukkan Clyde-ra is. Na meg talán egy mentő sem lesz rossz ötlet. Ha jól sejtem a tanárúrnak mára túl sok akció jutott ki és a fejét ért ütés a becsapódás után, nem lesz fájdalommentes. - Jó reggelt, Hamupipőke! - Mondom végül neki mikor látom, hogy végre ébredezni kezd, miközben a távolból már hallani a szirénák hangját is. - Nem sokára érkezik egy mentő, addig talán legjobb lesz ha nyugton marad, ne keljen fel. Elég nagy ütés érte a fejét... Na nem akkora, mint neki. - Intek ezzel a nő felé, aki szintén kezd észhez térni lassan. - Mindenképpen maga lett a nap hőse. - Mosolyodom végül el, hiszen a korábbi dicséretet talán még csak meg sem hallotta, majd pedig a korábbi motozás által megtalált, a nőtől elvett pénztárcát is előveszem. Meg is lebegtetem előtte. - Gondolom ez a magáé? - Kérdezem miközben felé és nyújtom azt.

Tök aranyos, ahogy a törvénnyel és a szabályokkal próbálja az igazát rám erőltetni, miközben bandukolunk és a tárcámat keresem. Nyilván magam részéről az életemet, esetlegesen a többiek életének védelmét tartanám szem előtt, nem a szabályokat, ha szabálybetartó ember lennék, nem dohányoznék a tanári klotyóban tanítások között, mert nincs időm kiszaladni a dohányzóig. Persze, nem lehet egy lapon venni azt, hogy lehet-e nálad fegyver egy elhagyatott, bűnözőkkel teli sikátorban, ahol egy civil védelméért felelsz, aki ellát jobbnál jobb tanácsokkal, meg azt, hogy dugi fecskézel egy telibeszart budiban.
- Nem tudom, Lara Croftnak néznék? – válaszolom megrántva a vállam, mikor a végére ér a szónoklatának és arra ki-váncsi, mi lenne, ha hadonászna a fegyverével. – Gondolom, elég lenne tartani – javaslom neki, hogy a hadonászás helyett esetleg csak fogja maga előtt, ahogy a filmekben szokták, de a válaszával ismét lelomboz. Lenne rá egy troll megjegyzésem, de nem feszítem a hurkot, így csak ennyit jegyzek meg: - Winters nyomozó úgy dobálja fel a labdákat, nem győzöm lecsapni. Stressz helyzetben brillírozok.
Nem igen tudjuk tovább feszegetni a témát, mert megjelennek az emlegetett bűnözők, így végre valahára láthatom a nyomozó kisasszony munka közben. Tök izgalmas, ahogy előkapja a pisztolyát és szinte azonnan lever a talpáról minden egyenjogúságáért harcoló otthon ülő házziasszonyt és megszégyeníti a nagy erős homo sapiens férfit, aki egy téglát szorongatva reszket mögötte és épphogy nem ugrik a nyakába, hogy kezeivel betakarja a szemeit.
A két szerencsétlen eljátsza a Romeó és Júliát más végkifejlettel természetesen és úgy tűnik, itt most Winters nyomozó játsza el az áldozat szerepét, míg a lőfegyver felém csúszik a földön, pont, mint a filmekben. Most eljött a bosszú pillanata, szitává lőhetném Bonniet és elégtételt vehetnék a pénztárcám meglovasításáért, miközben megmutatnám a nyomo-zónőnek, hogy végzi a dolgát egy igazi férfi, de az túl szexista lenne, meg nem is igazán tartozok a kemény férfiemberek csoportjába, így nemes egyszerűséggel a fizikában szerzett tapasztalataimat kihasználva, arcon hajítom egy téglával. Soha nem leszek büszke erre a momentumra, arcon dobni egy nőt téglával, nem túl sportszerű, nem beszélve a nők jogairól meg az esélyegyenlőségről, de amikor egy pisztolycsővel néz az ember farkasszemet és az élete a tét, a fütyköse meg visszahúzódik a félelmtől a testébe, szerintem elnézhető a cselekmény.
- Nem… - nyöszörgök, mikor meghallom a Hamupipőke megnevezést. Eleshettem? Miért fáj a könyököm és a fejem? Elájultam? – Én…vagyok…a herceg. – nyöszörgök egy mosollyal az arcomon, majd felülök és úgy nézek az áldozatomra, miután Winters nyomozó példaképpen rámutat az ébredező hölgyre.
- Bocsánat hölgyem! Én a félelemtől dobtam, nem akartam magában ekkora kárt tenn… - kezdtem szabadkozni, látva, hogy átrendezte a tégla a bünöző arcát, mikor hirtelen kezdett el acsarkodni felém. – A kuva anyádat te fenkiházi, ki foglak csinálni!! – üvöltözött, mire valóban ideértek a mentősök és más egyéb villogó, szirénázó járművek, én pedig fintorogva fordultam a rendőrnőhöz. – Úgy látom, túlteszi magát rajta. Tökre megbocsájtó típusnak tűnik – nevettem erőtlenül, mire felhúztam a szemöldököm a válaszára. Én lennék a nap hőse?
- Én csak egy professzor vagyok, aki jó volt fizikából és volt annyi lélekjelenlétem, hogy arcon dobjak egy nőt. Hű, de szarul hangzik ez a mondat így egybe – nézek magam elé, majd meg is rázom a fejem, szerintem nem így fogom mesélni a sztorit. A fegyvert tartó kezét dobtam meg a téglával, igen, úgy jobb.
- Nahát. Köszönöm, de látja, megint igazam lett – mutattam rá mosolyogva. – Ha erre jövünk, biztos megtaláljuk a tárcámat. – kacsintottam végül, bár biztos voltam benne, hogy a rendőrnőt kiidegelem ezzel a szöveggel, elvéve a pénztárcámat, mosolyogva ajánlottam fel. – Meghívom egy kávéra és egy fánkra, mit szól? Maga olyan epres fánkot kedvelő rendőrnőnek tűnik – tippeltem még mindig laposakat pislogva. Aztán egyszer csak megjelentek mellettem min-denféle kék meg piros ruhás alakok és javítanom kellett a felajánlásomat. – Na jó Winters nyomozó, most ön hív meg kávézni az örsön. De nem ám azt a patkányméreg presszót, amit maguk isznak, hogy életben maradjanak. Nekem igen is latte kell vagy hosszú kávé kis tejjel – mutattam rá szigorúan, miközben már vizsgálták a fejemet. – Jól vagyok, jól vagyok. Látniuk kellene a másikat – nevettem a mentősökre.

Képzeletben már mindkét kezemmel a fejemet fogom, sőt talán még a hajam is égnek áll. Valóságban meg csak tűröm a belőle ömlő hülyeséget, akárcsak egy csap lenne, amit képtelenség elzárni. Nem tagadom, valahol élvezem a helyzetet, még úgy is, hogy én magam sokkal komolyabb karakternek tartom magam, amit persze jócskán ki is mutatok. Hülye is lennék elárulni neki, hogy valójában murisnak tartom a megjegyzéseit, még a végén túlságosan elhízna a mája itt nekem. Mikor szolgálatban vagyok, egy teljesen más karaktert öltök fel. Sokkal komolyabbat, mint amilyen otthon vagyok. Mondjuk Lara mellett aligha lehetnék egy fapofa. Ő az aki már évek óta tanítgat engem, hogy hogyan szórakozzak, hogyan élvezzem is az életet és megtanuljam, hogy nem csak komolyságból és munkából áll az élet. Érdekes, hogy az ember mi mindent tanulhat egy tíz éves kis tökfejtől.

- Még mi lett volna ha nem alakítja ki ezt a stresszhelyzetet... - Jegyzem meg felvont szemöldökkel, hiszen mindketten tudjuk, hogy már nyugodtan kávézhatna valahol, ha nem döntött volna úgy, hogy saját kezébe veszi a maga és a pénztárcájának a sorsát. Nem őrült gyilkosokat kellett volna téglákkal pofán vernie, nem ájult volna el és nem hullottak volna fogak sem. Az már biztos, hogy egy igencsak mozgalmas és eseménydús napot teremtett magának, amiből még hősként is jön ki, akárcsak Superman. - Persze, gondolom a fehér paripát meg elhagyta valahol. - Válaszolom neki mosolyogva, bár azért az aggodalom is ott csillog a szememben, mert akárhogy is, de azért tény, hogy megmentette a napot. Sokkal rosszabbul végződhetett volna mindez. - Teljesen megbocsátó típusnak tűnik. Ha gondolja majd bezárom vele egy cellába, hogy letesztelhessük. - Mondom ezt halál nyugalommal a hangomban, bár legszívesebben elnevetném magam. Most rajtam a sor, hogy kikészítsem őt és agyonra ugrassam, hiszen ezt akarta. Nemde?

- Ne aggódjon, ez a nő egy szempillantás alatt lőtt volna le mindkettőnket, ha nem állítja meg. Helyesen cselekedett. Tulajdonképpen helyesebben, mint ahogyan én tettem volna a helyében. - Vallom be, hiszen én nagy valószínűséggel a pisztoly után nyúltam volna, nem pedig a tégla után. Nem vagyok túl büszke rá. A meghívására viszont egy meglepett pillantást vetek felé, bár nem válaszolok azonnal, nem igazán akad alkalmam sem, mielőtt megérkezik az erősítés. A mentősök természetesen először őt veszik kezelésbe, míg két rendőr a nőt emelik fel a földről, egy-egy oldalról felnyalábolva őt. - Nos... tényleg be kell mennünk az őrsre, nem lóghatok meg a papírmunka elől sem. De eldöntheti, hogy velem szeretne tartani, vagy a két szumómesterrel ott. - Intek ezzel a két izomagyúra, akik még a bilincsbe vert Bonnie-t igyekeznek a jármű irányába cipelni, de a nő természetesen felébredt és nem igazán akarja hagyni magát. - Szerintem velem jobban jár. - Állapítom meg végül, főleg mert kétlem, hogy Lenny, a történelemtanár, az az őrült nő mellett szeretne ücsörögni a kocsi hátsó ülésén. - De természetesen beszerezhetünk kávét és fánkot is. Ennyire ki van írva az arcomra, hogy imádom az epres fánkot? Igazából bármi ami epres, jöhet. - Mondom, majd mikor a mentősök végeznek vele, én pedig bár kaptam egy ütést, mégis elutasítom a vizsgálatot, inkább meg is indulok a saját járgányom felé.

- Tessék. - Teszem le elé a patkányméregnek nevezett presszót az asztalra, de jó sok tejjel, így frappánsan átalakítva azt lattevá, aztán majd reménykedek abban, hogy nem veszi észre a cselt. - A fánk hamarosan érkezik. A fánkfelelős rendezi. - Mert nálunk ilyen is van. Gondolom a sarki pékség rajtunk keres a legjobban. - Szükségem lesz a személyes adataira. Név, cím, telefonszám. - A kávé mellé egy tollat és papírt tolok elé, hogy leírhassa a kért adatokat. - Aztán a biztonság kedvéért, mesélje el mi történt mielőtt én megérkeztem. - Szerencsére nem érkeztem túl későn, így aztán a történések nagy részével tisztában vagyok, de azért szeretek biztosra menni. - Azt mondta hamarosan órája van... vagy lett volna? Ha elárulja hol tanít, a történteket figyelembe véve, talán egy telefonhívással felmenthetem a mai nap alól. - Ajánlom fel, hiszen megtehetem. Jut eszembe... - Hogy van a feje? - Teszem fel végül a kérdést, majd  belekortyolok  saját kávémba, ami tényleg méregerős, de hé... Ez tart életben.

Mi lett volna, ha nem alakítom ki ezt az egész helyzetet? Erre mosolyogva elgondolkozom, de inkább megtartom magamnak az ötleteimet, egyrészt, mert felgyorsulnak a dolgok, másrészről, mert szerintem ő is tudja rá a választ. Nem ismertük volna meg egymást és mindkettőnkben egy, talán még stresszesebb, rosszabb napja let volna. Na, de ezt már sosem tudjuk meg. Örülök, mondjuk, hogy ezekre emlékszem, ahogy eszméletemet próbálván visszaszerezni kelek fel a földről. A nyomozónő szavaira is alig tudok reagálni, olyan, mint egy kamera, aminek a lencséjét letakarták a széleinél.
- Fehér paripa? Hol? – nézelődök, miután Winters nyomozó valamiért paripákat emleget, vagy talán nekem válaszolt? Én most beszéltem? Fészkelődök ültőhelyemben, majd megrázom a fejem és próbálok koncentrállni, nyilván még mindig a stressz dolgozik bennem.
- Sajnálom, de nem eseteim a durván beszélő nők – néztem mostmár a hölgyre, miután kitisztult a kép. Az arca komoly volt, talán volt benne némi bosszúság, amiért ennyi problémát okoztam neki, de ez alatt a rövid idő alatt, amit együtt töltöttünk, megfelelőképpen kiismertem őt, tuti csak viccel. Csak viccel? Igaz?
- Elhiszem nyomozónő. Sajnálom, hogy veszélybe sodortam az életét – válaszoltam, miután közölte ugyanezzel a nyugalommal, hogy le is lőtt volna minket, ha eléri a pisztolyt. Az utána közölt dícséret ezek tudatában már nem is esett annyira jól, talán Miss Winterst haza várja valaki és ezért próbált engem is visszatartani. Erre nem is gondoltam. Független attól, hogy én nem hiányoznék senkinek, másokra is gondolhatnék.
- Hm… egy hölggyel kávézni még mindig derűsebb, mint két férfival – állapítom meg mosolyogva, mostmár teljesen jól érzem magam, persze a szédülés és a sokk okozta hányiger még mindig velem van, de a mentősök is nyugodt szívvel engednek utamra a nyomozónővel, én pedig már szinte várom, hogy leguríthassam a torkomon azt a patkányméreg, rendőrségen főzött, kotyogós kávét. Szeretem az antik dolgokat, de egy régikori kotyogós bizony csak vitrinben vigyorogna vissza rám a házam konyhájában. – Viszont az nem szép dolog, hogy jobbnak tartja magát két szumósnál, hol itt az esélyegyenlőség? – viccelődök mostmár bátrabban, mert mostmár tényleg kezdem elhinni, hogy elmúlt a veszély és mindenki mehet a dolgára.
Az autóút viszonylag csöndben telik, talán most tudatosul bennem az elmúlt egy óra történései. Hogy tényleg meg is hallhattam volna, hogy veszélybe sodortam egy nyomozót, egy hölgyet, talán egy feleséget, valaki lányát, valakinek az édesanyját. Az út további részében mosolyogva elmélkedtem azon, hogy én ugyan kinek hiányoztam volna.


- Köszönöm? – vettem el a bögrét, amit addig forgattam a kezemben, míg meg nem bizonyosodtam róla, nincs-e rajta valamilyen figura. Szokták ugratni egymást gondolom itt is ilyen ajándékokkal, én is adtam a tesitanárnak egy vicces bögrét, amin egy dagi, nyelvét kilógató férfi próbál futni és oda van írva, “A részvét a fontos.“ Attól a pillanattól valamiért kerül, nem is értem, hiszen tényleg ezt kell a diákoknak oktatni, hogy nem a győzelem számít. Meg hát, hahó, vicces bögre, ez a lényege. Mosolyogva rázom meg a fejem a bögrét tartva, a belőle áradó gőzben pedig mintha egy halálfejet ábrázoló arc szállt volna fel. Megrázom a fejem. Semmi. Talán még mindig a fejütés lehet.
- Epres. Magam is kedvelem. Édes, mégis van benne egy kis fanyarság, akár az élet. Próbálja édessé tenni, de mindig felkészít a rosszabb napokra, de nem a tragikusokra, hanem, amire még mosolyogva legyint az ember. – magyarázom, de szinte csak magam elé motyogva a mondatot, a végére mégis elmosolygom magam a hasonlatra.
- Az adataimra? – teszem le a kávét, majd igazítok meg az előttem lévő asztalon egy papírhalmazt. Aztán elém tol egy tollat és kapok egy papírt is, nyilván azért, hogy ne neki kelljen lekörmölni a kért címet és egyebeket. Mikor végzek, visszatolom a lapot és a tollat, majd a halomról, amit az imánt igazíttam meg, elveszek egy üresnek tűnő papírost és odacsúsztatom elé. Ha kérdőn néz rám, nem zavartatom magam, csak felvonom a szemöldököm. – Most miért? Én sem ellenkeztem – kacsintottam, nyilván tudom, hogy passzolni fogja a dolgot, de egy poénnak megfelelt, ha pedig mégis kitölti, nem leszek szívbajos, szépen, gondosan összehajtom és elteszem a belső zsebembe.
- Mielőtt megérkezett? – kérdeztem vissza, mikor belekortyoltam végül a kávéba. A szemeim elkerekedtek, majd köhintettem egyet és úgy tettem le az asztalra, mintha egy apró csészét tartanék a kezemben, még a kisujjamat is feltartottam.
- Hát lássuk. Sötét éjszaka volt. A fák lombjai szinte sikítottak, ahogy a szél fújta őket, ember nem maradt meg a talpán abban az ítéletidőben, amikor megjelent az égen Miss Winters nyomozó jelképe… - magyarázom olyan beleéléssel, mintha csak narrator lennék, majd ha ezzel ismét elnyerem a nyomozónő “azt” a fajta tekintetét, megkomolyodok és vigyázba vágom magam a székemben. – Semmi. Olvastam és kávéztam – mosolyogtam jó kisfiú módjára.
- Eeeegen, elfogadnám azt az igazolást, mert mostanság rám jár a rúd, már a második késésem a hónapban – vakarom meg zavartan a tarkómat. - De a történtek után már nyilván nem megyek be a munkahelyemre, magának is pihennie kellene, öhm, vele? – kérdezem zavartalanul elvéve az asztaláról egy fotót. – Ki ő? – kérdezem szemtelen csodálattal az arcomon.  – Tünemény, az tuti, hogy nem magától örökölte a mosolyát – nézek a hölgyre hunyorogva. – Na lássuk, mosolyogjon csak. – tartottam Winters nyomozó arca mellé a fényképet, hogy lássam van-e hasonlóság, de ez csak a látszat, igazából csak arra voltam kiváncsi, hogy valójában milyen a mosolya.

Le sem tagadhatom, hogy murisnak találom az ébredezésének pillanatait, bár azért először kétségkívül aggódom érte, még ha ő is hurcolt minket bele ebben az őrült kis kalandba, amiben részünk volt. Mégsem tudok haragudni rá, főleg az a hős mozdulat után amit korábban leművelt. Tulajdonképpen talán egy kicsit ügyetlenül érzem magam amiért neki kellett a hősnek lennie, miközben elvileg én vagyok a nyomozó. Nekem kellett volna őt megvédenem, nem pedig fordítva. Azért igyekszem a büszkeségemet lenyelni és bár megmosolygom őt, mégis meghagyni neki a lehetőséget a büszkélkedésre és még elismerően meg is dicsérem őt. - Még szerencse, hogy nem vagyok egy haragtartó típus. - Nézek rá egy kacsintás kíséretében. - Egyébként is... Az én életem szinte napi szinten kerül veszélybe. Én inkább maga miatt aggódtam, de az kétségen kívüli, hogy meg tudja védeni magát. - Azért remélem nem fogja magát túlzottan elbízni, elvégre nem lehet mindig szerencséje. Nem lesz mindig a lába előtt egy tégla, amivel épp pofán tudja vágni a rá leselkedő veszélyeket. Nekem sincs mindig szerencsém. Legfeljebb csak kilenc életem van, akárcsak egy macskának. Mondjuk a nagy részét már eljátszottam, talán van még egy-kettő belőle.

- A két szumóssal semmi gond. A probléma inkább ott fog kezdődni, hogy az újdonsült barátnőnk is a kocsi hátsó ülésén fog ülni, maga pedig mellette kellene, hogy helyet foglaljon. Hacsak nem a csomagtartóhoz ragaszkodik. - Nézek rá kérdőn, aztán egy elégedett mosollyal nyugtázom, hogy végülis velem tart. Nem hiszem, hogy az az őrült nő közelébe szeretne menni. Valószínűleg el szeretné kerülni őt, ami természetesen nem is meglepő. Végül a rendőrségre beérve, vigyorogva figyelem ahogyan megkapja a Jay-féle lattet, ami ugyan nem patkányméreg, de azért a vicc kedvéért a kedvenc bögrémet nyújtottam át neki, ami igazából csak sima fehér és látszólag unalmas. Legalábbis egészen addig amíg az innivaló végére nem ér és látja meg a bögre fenekén azt a bizonyos üzenetet.

- Biztosan történelem tanár? Szerintem simán mehetne marketingesnek vagy valami... - Nézek rá mosolyogva, az eperfánkot ezután tuti megvenném tőle, lehet be kellene ajánlanom a sarki pékségnél, hátha kell neki a meló. Aztán a mosolyom csak még szélesebbre húzódik amikor ezúttal elém tolja a papírcetlit és megpróbálja begyűjteni az én adataimat is. Ugyan eltelik egy pillanat mire leesik mit is szeretne tőlem, mégis mikor végre leesik, az nagyot csattan. A tollat megfogva az egyik cetlire írok. "Szép próbálkozás." Majd vissza is tolom azt neki a korábbi mosollyal az arcomon. És bár kétségkívül, a napom sokkal jobb lett általa és sokkal kevésbé vagyok besavanyodva, az életem mostanában túl bonyolult ahhoz, hogy ismerkedésre adjam a fejem. Veszélyes is lenne. Mindkettőnkre.

- Rendben, akkor már csak a munkahelyére lesz szükségem és kap is egy igazolást a mai napra. Ha esetleg gondja lesz még a fejével, akkor a háziorvosa biztosan felmenti a következő napok alól is. - Mondom ezt ismételten aggódóan, hiszen volt szerencsém látni, hogy mekkorát is koppant a feje  betonon és kétlem, hogy nem fogja gyötörni némi fejfájás. - Miattam ne aggódjon, én eleget pihentem mostanában. - Jelentem ki kissé rejtélyesen, bár nem fejtem ki neki, hogy mit is értek ez alatt. - A lányom. - A hangomból szinte süt a büszkeség. Az egyetlen ember aki számít és aki engem is ezen a földön tart. - Na de elég a játékból! - Veszem is ki kezéből a képet, majd teszem vissza azt az asztalra, ahonnan Lenny elvette azt. - Szeret mindenbe belekontárkodni, ugye? - Nézek rá felvont szemöldökkel. - Maga szerint haza tud menni magától, vagy szeretné, hogy értesítsek valakit? Ha nincs senkije, akkor esetleg haza is vihetem. - Ugyan a taxizás nem feltétlen tartozik a munkaköri leírásom közé, de tekintve arra, hogy megmentette az életem, nem szívesen hagynám egymaga bóklászni a városban, főleg nem az az összeesés után. Jobb szeretném tudni, hogy biztonságban hazaért.

- Valaki epres fánkot kért? - Érkezik meg a fánkfelelősünk, majd pedig le is rak előttünk egy dobozt, amiben hat darab fánk várakozik. Csokis és epres váltakozásban. - Kösz, Ted! - Köszönöm is meg udvariasan, majd  dobozt felnyitva, Lenny felé tolom azt. - Hogy tetszik a kávé? - Érdeklődöm meg, bár nem várok dicséretet, pontosan tudom, hogy nem lesz túlzottan elégedett vele. Főleg nem ha a végére ér. Miközben pedig a saját kávém elfogyasztásával foglalatoskodom, igyekszem a papírmunkával is végezni, ami természetesen a legunalmasabb része a munkámnak. Még szerencse, hogy már nem kell tanárosdit játszanom. Az volt aztán az igazán unalmas élet. Dehát én őrültekhez, meg pisztolyokhoz vagyok szokva.

Még az örsön ülve is azon gondolkoztam, amiket Winters nyomozó mondott a helyszínen. Persze, meg tudom védeni magam, egy nő ellen, aki fegyvertelen, egy téglával. Nem, sajnos nem áll össze a büszke hős szerep, még mindig szégyellem magam, hogy így ártalmatlanítottam egy nőt, függetlenül attól, hogy az illető bünőző vagy sem.
Az elém rakott kávét mosolyogva fogadom, s nyilván nem egy étteremben készített flancosan felszolgált italról van szó, elértem a celom, tejes, hosszú kávé. Persze, még csak nem is közelíti meg az otthoni kávégépem minőségét, amit Leotól kaptam egyszer születésnapomra, mert tudja, imádok kávézni, de azért iható, mégis csak ez tartja életben ezeket a rendőröket, nem a kevlármellény.
- Történelem és irodalom pontosabban – javítom ki tudálkosan Winters nyomozót, majd mosolyogva hozzáteszem: - Tudja, ha az ember szeme előtt lepereg az élete, még a galambürüléket is csodának hiszi – emeltem a tekintetem a nyomozónőre, végül csak elnevettem magam. Nagyon tetszik az a komor tekintete, mikor viccelődök valamivel és ő ko-molyan veszi vagy tudja, hogy hülyéskedek, de nem tartja humorosnak, esetleg visszatartja az érzelem nyilvánítást.
Az adategyeztetést követően elkámpicsorodok, de azért egy zsiványos mosolyt megejtek a hősnőm felé, és megrántom a vállaimat nemes egyszerűséggel hozzátéve: - Maga tudja, mindig jó egy beépített “tégla” a közelünkben – kacsintottam rá végül a fárasztó, ám de annál kreatívabb szóviccet eldurrantva, majd hogy lányos zavaromat enyhítsem, ismét bele-kortyoltam a kávéba, ami minden ízleléssel kezdett egyre finomabbnak tűnni. Szerintem ezek a rendőrök tesznek valamit az italba, amitől ilyen fittek és élettelinek tűnnek, mint annak idején a törzsek a harci festéket, lehet ők így hurrázák fel magukat.
- Szerintem kiveszem a hetet, rám fér egy kis pihenő. Sok mindent át kell gondolnom – válaszolom neki, megvakarva azt a helyet, amit bevertem a betonba, s bár a mentősök nem kötötték be, azért kikötötték, hogy pár napig jegeljem otthon.  
- Eleget pihent? Gondolom – legyintek a hazugságára, ami annyira átlátszó volt, szinte sért, hogy meg sem erőltette magát, hogy bizonygassa igazát. De nem foglalkoztam különösebben a dologgal, inkább elvettem a fotót a kislányáról, mint később kiderült és próbáltam összehasonlítani kettejük mosolyát, de Miss fagy nem ment bele a játékba és feldúltan tépte ki a kezemből a képet és tette azt vissza a helyére. Látom, kicsit elvetettem a súlykot, de azért mégis elengedek egy vigyort Miss Winters irányába és bólogatva helyeselek, mikor megvádol azzal, hogy szeretek belekontárkodni mindenbe.
- Egyébként unalmas lenne az élet – válaszoltam teljesen magabiztosan, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Ismét kortyoltam egyet a kávéból, amibe valószínűleg drogot vagy fájdalom csillapított csempésztek, majd a kérdésére krákogtam egyet, majdnem arcom köpve a nyomozónőt. – Nem adja meg az elérhetőségét, de ennyire látványosan rámhajt nyomozó? – kacsintok rá nevetve és bár magam sem gondolom komolyan, kíváncsi vagyok a reakciójára, csak ki tudok préselni belőle egy nevetést.
- Haza akar vinni és ezzel az ürüggyel megkérdezi, van-e valakim. Ilyen béna pasi felszedő szöveget rég hallottam – teszem hozzá, eljátszva, ahogy a nehezen kapható hölgyek szokták kéretni magukat és még csücsörítek is, ahogy a kávémat a számhoz emelem.
Azonban a fánkok érkezése megmentik a nyomozónőt én pedig hümmögve nyúlok egy csokisért. – Míg az eperben van fanyarság, a csoki minden formájában jó. Finom és nagyon jó depresszió ellen. Magyarázom, ahogy óvatosan beletettem a számba egy kisebb részét és a kabátom belsőzsebéből elővettem egy selyemkendőt és a harapás után azzal töröltem meg a számat. Ezt addig csináltam, míg be nem fejeztem a fánk evését, ha leenném magam, biztos rosszul lennék, esetleg, ha a szám maradna csokis. Ez idő alatt nem is válaszolok a nyomozónak, hagyom, had fontoskodjon, közben én nézelődök, legalábbis eljátszom, hogy más érdekel, de legfőképpen a hősnőm asztalát vizslatom, mennyi mindent tudok kideríteni róla, mert úgy látom, olyan falat húzott fel maga köré, amit bárkinek is nehéz lenne feltőrnie, pláne egy ide-gennek.
- Nem rossz a kávé – válaszolok a kérdésére kicsit megkésve, hiszen illetlenség teli szájjal enni, majd miután elpakoltam a kendőmet, le is húztam az ajándék latte maradékát. Akkor láttam a bögre alján az üzenetet.
- Szép…érdeklődik a párkapcsolati helyzetemről, haza akar vinni és még meg is mérgez. Ha nem ez a kinyomozandó bűntény, akkor mi Winters nyomozó – nevetem el magam a bögre belsejét a hölgy felé tartva.

Ugyan már jó néhányszor kerültem életem során halálközeli élménybe, mégsem hiszem, hogy valaha is csodának tekintettem volna némi madárürüléket. Na meg azt is kétlem, hogy ő annak tekintené, miután az a feje tetején landolna. De megértem amit mond, megértem az álláspontját is. Az ő élete sokkalta egyszerűbb és nyugodtabb és nem fut bele napi szinten egy gyilkosba, így aztán érthető is, hogy így gondolkozik. Talán hét-nyolc évvel ezelőtt még én is hálásabb voltam. Mostanában néha már inkább úgy érzem akkor lennék hálásabb ha valaki véget vetne a szenvedésnek. Az egyetlen dolog amiért hálás tudok még lenni, az a lányom. - Maga hihetetlen! - Szólalok fel a következő téglás elszólása hallatán, majd végül fel is nevetek. A pasas mindenképpen pályát tévesztett. Simán lehetett volna marketinges, de talán még humorista is. Pedig nem vagyok egy egyszerű eset. Inkább amolyan, minden búval megkent kenyérnek mondanám magam... Legalábbis az utóbbi időben.

- Igazából túl sokat is pihentem. - Válaszolom, bár nem kimondottan győzködésnek szánva, inkább csak kijelentem a dolgot, hiszen a főnököm már így is az irodába hívatott a túlzottan sok pihenésem miatt. - Vagy inkább gyengélkedtem, de ez lényegtelen. - Mondom ezt egy vállvonással, mintha ez olyan semmiség lenne. - Lehet mégiscsak ki kellene vizsgáltatnia a fejét, valami egészen biztosan nincs rendben, ha ilyen képzelgései támadtak. - Vigyorgok rá pimaszul a frappáns válaszom után, hiszen ha ő húzza az agyam, én sem fogom visszafogni magam. - De ha gondolja, megadhatom a számát és lakcímét Bonnie-nak is, biztosan szívesen meglátogatja majd magát miután kiszabadul innen. - Kacsintok rá még mindig ugyanazzal a pimasz mosollyal, miközben meglebegtetem a cetlit amire korábban az adatait írta fel nekem. Persze természetesen csak ugratom őt ezzel, amolyan "ha lúd, legyen kövér" alapon. Na meg őszintén szólva már rég nem szórakoztam ilyen jól.

- Szóval melyik iskolában dolgozik? - Nézek rá végül kérdőn, valamelyest ismét komolyra fordítva a szót, hiszen a kérdésemet nem válaszolta meg, így pedig igencsak nehezen tudom igazoltatni számára a napot. New York-ban túl sok iskola létezik ahhoz, hogy legyen időm mindet körbe telefonálgatni. Végül mikor megkapom tőle a választ, félre is vonulok, hogy elintézzem a hívást, de már csak az után, hogy a fánkok megérkeznek, így aztán nem hagyom Lenny-t sem unatkozni. - Az igazolás elintézve a mai napra. Annak pedig örülök, hogy tetszik a kávé. A többiek azt mondják én főzöm a legjobbat. - Válaszolom mikor visszaérek, bár tudom, hogy ennek csupán az az oka, hogy itt mindenki lusta dög és ezzel próbálnak nálam hízelegni, hogy aztán kiszolgáljam őket.

- Oké, akkor ezt úgy veszem, hogy nincs egyetlen családtagja sem aki el tudna magáért jönni. - Hangsúlyozom is, hogy mire gondoltam pontosan, bár immáron már én magam is felnevetek egyet, hiszen a férfi valóban hihetetlen és egyben átkozottul kitartó is. - Na jöjjön velem! - Mondom végül szemforgatva mikor végre sikerül befejeznem a papírmunkát. - Hozza a fánkot is. - Nézek még rá, majd a kabátom után nyúlva öltözködöm is fel, hogy a kijárat felé induljak, elvégre ilyen képzelgések után már biztosan nem hagyhatom, hogy egyedül menjen haza. - Akkor melyik legyen? A kórház vagy az otthona? - Csipkelődöm vele továbbra is, bár a kocsiban lévő navigációba az ő címét pötyögöm be, amit korábban a cetlire írt. - Szóval mivel üti el az idejét egy irodalom és történelemtanár? - Teszem fel neki a kérdést mikor már útnak indulunk. Igazából még alighogy indultunk el, mikor egy közepes méretű kutya ugrik játékosan az autó elé, aminek köszönhetően satuféket nyomok, de olyan hirtelenséggel, hogy még én magam is meglepődöm. - Bassza meg! - Mormogom a szavakat, miközben a kutya gazdájára meredek és ha tekintettel ölni lehetne, a nő minden bizonnyal halott lenne. Ennek ellenére megnyugodva veszem tudomásul, hogy az ebnek semmi baja nem esett, még éppen időben sikerült megállnom. Csak ekkor pillantok Lenny irányába, aki a mai napot már így is jócskán megsínylette. - Jól van? - Kérdezem ma már isten tudja hányadszorra.

Egy szórakozott vállrándítással reagáltam csak az elszólására, miszerint hihetetlen vagyok. Sokan mondogatják ezt, ő meg ma már vagy harmadjára, de nem igen értem, mi olyan hihetetlen bennem, lehet, a gyógyszerek dolgoznak bennem, amiket a mentős belém diktált és bár erősködtem, hogy engedjenek el, nincs nekem semmi bajom, azt hiszem még mindig csillagokat látok és ez talán felerősíti az amúgy is bohókás énemet. – Szerintem teljesen hihető vagyok – bólogatok tudálékosan, kicsit játszva a szavakkal, de végül is annyiban hagyom a dolgot, pedig szívesen kifaggatnám, miért is lenne Lennox Walker olyan hihetetlen.
- Gyengélkedett? – szaladt fel a szemöldököm a homlokomra, talán túlzott aggodalmat erőltetve az arcomra, hiszen ő is folyamatosan az én testi épségemért aggódik és talán most eljött az idő, hogy ő érte is aggódjon valaki, még akkor is, ha olcsó közértes pocokméreg kávé és pár nyugtató bogyó hatása alatt is van az illető. – Akkor, ha gyengélkedett, még többet kellene pihennie – emeltem fel a mutatóujjamat és megsimogattam nem létező kecskeszakállamat, akár egy vénséges orvos.
- Lelki problémára sosem lehet elég pihenés, vagy esetleg trauma érte? Gyakran fejbe verik kis stílű bűnözők? Kérem, meséljen Winters nyomozó? – vettem el szórakozottan egy cetlit és egy tollat, készülve arra, hogy felírjam azokat a dolgokat, amiket a pszichológusok szoktak egy-egy eset alkalmával, amit a páciensükkel töltenek. Ezután elkezdtem húzni az agyát a pasi felszedős szöveg miatt, amit persze csak viccelődésnek szántam, eszem ágában sem lenne ráhajtani egy rendőrnőre pont egy rendőrségi irodában, főleg, miután ilyen kalandokon mentünk keresztül. Persze ő nem átallott visszaszólni érte, örültem, hogy értette a vicceimet és nem kellett seggüreg motozás alá vetnie, hogy abból is megtanuljam, milyen vicceket érdemes elsütni egy nyomozónőnek, pedig még csak nem is említettem a frappáns rendőrvicceimet.
- Mindenképpen szívesen látom Bonniet a lakásomon, de ha már ott van, hívhatna egy-két gorillát is, mert tudja elég szűk a baráti köröm – elmélkedtem látszólag komolyan, majd mintha egy ötlet eszembe jutott volna kaptam fel a fejem. – Lehetne körbeosztani a börtönben egy szórólapot, barát keres jeligével – bólogattam mosolyogva, majd végül komolyabb témára fordítottuk a figyelmünket és ismét faggatózni kezdett.
- A Columbia egyetemen tanítok, oda kérnék igazolást – bólogattam megadóan ismét azon elmélkedve, jobb lesz, ha kicsit behúzom a kéziféket, mert még a végén csattan a kesztyű a kezein, és olyan hosszúkás, csontos ujjai vannak, biztos mélyre hatóan végez a kutatással, hiszen nyomozó.
- Ezt a kávét maga főzte? Tehát azért ilyen…finom – mosolyogtam játszott derűvel, majd hogy megerősítsem korábbi dicséretemet bele is hörpintettem a finom nedűbe. Amennyit méltatom ezt kávét még a végén én is elhiszem, hogy ízletes.
- Van családtagom, de ha arra várnék, hogy értem jöjjön bárki is közülük… - motyogtam, majd megízlelve a gondolatot egy pillanatra, hátradőltem – nos, azt hiszem inkább haza sétálnék – komorodtam meg elhessegetve a lehetőségét is annak, hogy szóljak a bátyámnak vagy édesapámnak, a feltételezett féltesóm pedig még azt se tudja, hogy létezem. A fánk egy kicsit legalább feledtette az iménti keserű gondolatokat, majd az eperről való elmélkedés kicsit jobb kedvre is derített, mégis inkább a csokis édességet habzsoltam be az arcomba.

*

Pár perccel később már Winters nyomozó autójában találtam magam, a fánkokkal a kezemben. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit az édességekkel hallgattattak el azért, hogy hazáig jó kisfiú legyen. – Haza kérem, fárasztó volt a mai nap, lepihennék – tettem a homlokomra a kézfejemet, megjátszva egy középkorú arisztokrata ripacskodását, majd egy mosollyal nyugtáztam, hogy a nyomozónő ismét lehetetlennek fog tartani és olyan arcot vág, mint aki kettéharapott nekifutásból egy citromot.
- Hogy mi a hobbim? – kérdeztem meglepetten, majd egy epres fánkot vettem magam elé. – Az olvasás és imádom az antik dolgokat. A mai naptól pedig a téglákkal való készségfejlesztés, de azt hiszem, előfizetek egy rendőrségi napilapra is. – magyaráztam, majd mint aki helyesen felelt a tanár előtt büszkén haraptam bele egy aprót a fánkomba, figyelve, hogy a szalvétával minden lefelé repülő falatkát elcsípjek. Óvatosan megtöröltem az arcom, majd lehúztam a szemellenzőt és belenéztem a piperetükörbe, nem-e maradt krémes az arcom.  
- Na és, egy mindenre felkészült, keménykötésű nyomozó mivel foglalatoskodik, ha otthon… - magyaráztam, mikor megnyugodtam, hogy a kinézetem még mindig patika állapotú, de egy trágár felszólalásnak és egy satufékezésnek köszönhetően belém fagyott a szó. A kezemben tartott fánkot megfejeltem, és ketté is tört a számban, ami szépen lehullott az ölembe és ijedtemben még egy halk ám hosszú pukit is kénytelen voltam elengedni. Zavartan pislogtam a nyomozónőre, a fejem tetejéig elvörösödtem és bár az ábrázatom tiszta krém volt, mégis erőt vettem magamon és teljes komolysággal néztem magam elé. – Azt hiszem Winters nyomozó, a kávéja elkezdett dolgozni – bólogattam megjátszva a teljes nyugalmat, miközben azzal a kis darab szalvétával próbáltam megtakarítani az arcomat és az orromat a rózsaszín krémtől.
Nincs semmi ebben, ez egy teljesen normális emberi reakció, amit tök jól reagáltam le, biztos ő is rengeteget fingik ettől a bitang erős kávétól. – Nos, hát…nincs mit tenni, ez a pingvin elszaladt – rántottam meg mosolyogva a vállamat, majd elvettem a kocsiban lévő rádiót és figyelve, hogy ne nyomjam a gombot beleszóltam. – Ksss, itt delta, gamma. Figyelem, vészhelyzet, egy történelmi békegalamb hagyta el a légkört, nyomozó fulladásveszélyben. Khsss, Delta, gamma vége – magyaráztam bolondozva, majd óvatosan, visszatettem a rádiót a helyére és teljesen megkomolyodtam. – Azt hiszem…a gyógyszerek, igen…csak az lehet…és…azt hiszem, hazáig csendben maradok – bólogattam bölcsen és tovább törölgettem magam.

Bár tudom, hogy a férfi talán megmentette mindkettőnk életét, amiért hálás is vagyok én, de mégis van olyan pillanat, hogy azt kívánom, bárcsak jobban beütötte volna a fejét. Nem vagyok hálátlan, de túl sokat dumál. Én magányos farkas vagyok, amolyan... Csak akkor beszélek ha muszáj fajta. Ő meg... Ő meg lyukat beszél már a hasamba. Mindenhez van valami hozzászólása és még ha vicces is, az én fejem is sajog és jól esne egy kis csend. Szóval ha mentők úgy döntöttek volna, hogy elviszik a palit megfigyelésre, vagy tudom is én mi... Talán most mindenki jobban járt volna. Ám tényleg igyekszem nem hálátlan lenni és nem kimutatni, hogy mennyire nincs kedvem tulajdonképpen még élni sem, nemhogy beszélgetni, néha talán mégis érzékelheti, hogy semmiképp sem vagyok egy jó társaság. Soha nem is voltam, de mostanában meg főleg nem vagyok az. - Nem akarok udvariatlan lenni, de nem hiszem, hogy köze van hozzá. - Nézek rá igencsak komoly arckifejezéssel. Érzékelheti, hogy itt bizony beletrafált valamibe. Valami sokkal mélyebb és személyesebb, mint azt gondolná, amiről nemhogy vele, de még a hozzám közel álló emberekkel sem beszélek meg. Talán éppen ez is a probléma.

- Ha komolyan gondolja, szívesen elviszem egy tetováló szalonba is, hogy felvarrassunk valamit önnek. Tudja, a börtöntöltelékek kedvelik a tetkókat... Valami igazán menővel biztosan szerezne pár piros pontot náluk. Tudja, egy pár cickó vagy épp halálfejek. - Kontrázok is rá, hiszen ha már ennyire belelendült, nekem is meg kell tennem. - Aztán mondhatná, hogy a halálfejek száma a csontvázak számát jelöli a szekrényben. - Kacsintok is egyet, próbálok nagyon úgy tenni, mintha komolyan is gondolnám a dolgot. Ami csak még viccesebbé teszi a helyzetet, hiszen valljuk be, ő mindennek kinéz, csak éppen nem egy agyonra tetovált sorozatgyilkosnak. És bár még mindig szétesni készül a fejem, de még mindig jobban élvezem ezt a beszélgetést, mint a gyengélkedésemről szólót. - Sebaj, akkor majd én elviszem. - Nyugtázom egy kedves mosollyal, mert bár nem vagyok pszichológus, mégis érzékelem, hogy a család nem a legegyszerűbb téma az ő életében sem.

Aztán sikerül nagy nehezen megindulnunk, már a kocsiban ülünk, mikor végül ismételten elszabadul a pokol. A kutya a semmiből ugrik ki elénk, de szerencse a csuda jó reflexeimnek... Amit talán éppen a kávénak köszönhetek, sikerül időben befékeznem és nem elgázolni azt. Ám ehelyett Lenny ítél halálra, ha nem is a pukival, de inkább azzal ami utána jön. Először csak komoly arccal meredek rá, próbálok nem nagy feneket keríteni a történteknek, de ő mégis megteszi. Nevetésbe kezdek. Esküszöm ez már nekem kínos kezd lenni. - Szörnyű! Maga aztán tudja, hogy hogyan csináljon apróságokból nagy ügyet. - Mondom mikor sikerül végetvetnem a rám törő nevetésnek. - Mi lenne ha csak úgy tennénk, mintha semmi sem történt volna? - Ajánlom fel, bár azért a biztonság kedvéért az ablakot félig lenyitom, hiszen... tudjuk miért. - Azért szóljon ha a kávé jobban dolgozni kezdene és nem tudom... Meghajtaná vagy valami. - A lehető legjobb fapofát erőltetem magamra, még büszke is vagyok magamra amiért sikerül tartanom.

- Visszatérve a korábbi témára... Egy magamfajta keménykötésű nyomozónak nem igazán van ideje semmire sem a munkája és a lányával való foglalatoskodásai között. Nem igazán marad időm hobbikra. - Válaszolom korábbi kérdésére, mikor már ismételten útnak indulunk és remélhetőleg ezúttal célba is érünk. - Nem vagyok egy kiemelkedő társasági lény sem. - Vallom be. - A legtöbbet szerintem a pszichiáteremhez beszélek. - Nevetek fel, először nem igazán érzékelem, hogy ez igazából mennyire sötét vicc is. - De ne aggódjon, nem vagyok őrült. Annyira... - Teszem még hozzá, ha már lúd, hát legyen kövér alapon. Nem mintha kimondottan érdekelne, hogy mit gondol rólam. Azt meg szerintem korábban is sejthette, hogy egy gyilkossági nyomozónak nem lehet egyszerű az élete és sok olyasmit látott már, amit talán senkinek sem kellene. De túltenni magát rajtuk meg még annyira sem egyszerű. Az állandó veszély pedig egyenesen az őrületbe tudja az embert kergetni, főleg ha még egy kislánya is van, akinek felelősséggel tartozik. - Ha jól sejtem mostmár közeledünk az otthonához? Biztosan nem gondolta meg azt a tetoválást? - Teszem fel a kérdést egy pimasz kis mosollyal az arcomon. - Még nem késő... - Bíztatom továbbra is.

Sosem tudom eldönteni, hogy a rendőrnő mikor viccesen komoly vagy mikor változik meg az érzelmi hangszíne. Olyan, mint egy pókerező, aki tökéletesen tudja leplezni az aktuális érzelemvilágát, de lehet ez ilyen rendőri képesség, tanítják neki az akadémián és mindenhova magával cipeli, mint a fegyverét és kávéfoltos ruháit.
Mindenesetre kezeimet feltartva veszem tudomásul, hogy olyan területre érkeztem, ahová nincs engedélyem belépni, tarkómat megvakartam és engedékenyen bólintottam felé, de inkább jobbnak láttam nem megszólalni. Egy rendőrnél egy veszélyesebb dolog van csak ezen a helyen, egy rendőr akit egy tanár védett meg egy tégla segítségével.
- Óh, öhm, mindenképpen – vakarom meg zavartan a tarkómat, miután szerencsére témát váltottunk, úgyis igen csak megfagyott a hangulat kettőnk között, de ez a Winters nyomozó megint úgy váltott érzelmi arculatot, mint más fehérneműt. Nem semmi nő, komolyan. A talányokat jelentő, férfiakat oly régóta őrületbe kergető női viselkedés új szintjét láthatjuk hölgyeim és uraim. – Szerintem egy téglát kellene a vállamra, a háttérben egy kiömlő kávéval és néhány repülő foggal. Körbe lehetne a rendőri jelvényen lévő adatai és… - túlzásba vittem, így inkább egy mosoly kíséretében elhallgatok és inkább a nyomozónőre figyelek, az ő ötletei megnyerőbbek. – Hm…halálfejek cickókkal – bólogatok elégedetten, ám a következő viccét már túlzónak és ízléstelennek találom, így csak kedvesen mosolygok egyet.
Ezúttal sem tudtam eldönteni, hogy viccelt, vagy csak célzott arra, hogy talán illdomosabb lenne befognom a számat, de a kacsintása talán arra enged következtetni, hogy előbbi. Mindenesetre megköszöntem a fuvart és elindultam vele, hogy hazavigyen. Más esetben tök ciki lett volna az, hogy egy hölgy visz hazáig, de mivel egy rendőrnyomozóról volt szó, még megtiszteltetésnek is vettem a dolgot. Mindaddig, míg Winters nyomozó nem satufékezett egy a kocsi elé kiugró csahos előtt, aminek az lett a következménye, hogy rendesen megijedtem. Egy lassú, hosszú puki pedig úgy csúszott ki a sejhajomon, hogy szinte látni lehetett, ahogy zöldes árnyalatában végigkanyargózik köztünk, óvatosan megcsikizve mindkettőnk orrmányát és kuncogva tovaillan a nyomozónő által lehúzott ablakon keresztül.
- Hát nyomozónő, ezt nem nevezném apróságnak, hühűűű – közlöm nevetve, akár egy igazi férfi, ahogy illatát megérezvén a galambjának, dícséretet vár. – Hogyne, megköszönöm, ha nem ez lesz holnap a téma a rendőrörsön – bólintottam egyetértően, a fejem azonban még mindig vörös volt, hiába próbáltam hiánytalanul letörölni az arcomról a rákenődött fánkot. – Neeem, én csak, tudja, mondanom kellett valamit – mosolyogtam végül, mikor kérte, szóljak, ha a kávé már fizikai érdemrendet ajándékozna a gatyámnak.
Mikor azonban elindultunk, a nyomozónő megszánt és gyorsan témát is váltott, habár ezt a szégyent nem fogja lemosni rólam semmi és senki, talán tényleg Winters nyomozó kávéja pár óra múlva. Az durvább lesz. Sokkal.
- Keménykötésű nyomozónak? – húzom fel homlokomra a szemöldököm. – Bár tudom, semmi közöm hozzá, na meg aztán fánknyomokkal az arcomon és a fingom háttérvokáljával az orrunk alatt tudom, nem vagyok túl szavahihető jelenleg… - tényleg ezt mondtam? Na igen, egy bölcs töri tanár vallomása következik. – de ön azon kívül, hogy keménykötésű nyomozó… - ennél a pontnál idézőjeleket használtam az ujjaimmal, persze nem azért, hogy kigúnyoljam, hanem hogy az ő szavaival éljek. – egy nő és egy anya is. – fejezem be a mondatot, majd sóhajtok egy mélyet.
- Arra gondolok, tudja. Hova lenne a világ, ha egy csinos, talpraesett nő, egy felelősségteljes, büszke anya úgy ér haza a családjához, mint keménykötésű nyomozó. Ne vegye annyira komolyan a munkáját és lehet maradna idő fontosabb dolgokra is Winters nyomozó. – fejeztem be a monológot, tudván, hogy most megint megkapom a hölgy csúnya, komor arckifejezését némi epés megjegyzéssel, vagy rosszabb, kihajít az autójából.
- Őrült? Szerintem ma több őrültséget csináltam, mint maga egész életében – nevetek kicsit, hogy oldjam a feszültséget egyrészt azzal kapcsolatban, amit neki mondtam, másrészt, amiért csak így közölte, hogy pszichiáterhez jár.
- Csak akkor, ha maga is csináltat. – nevetek a mosolyát látva, ösztönszerűen vágok vissza, nem is tudom, valamiért… - Legyen egyentetkónk. – kontrázok rá magam is kihívóan rámeredve a hölgyre, aztán mikor megérkeztünk, nagyot sóhajtva magam elé meredek.
- Nézze. Én, nyilván úgysem találkozunk többet, tehát még ezt az egy tanácsot hallgassa meg. – emelem rá a tekintetem egy mosoly kíséretében. – Gyönyörű a mosolya, használja többször – válaszolok, ha engedi, aztán, mielőtt kiszállnék még visszafordulok.
- Nincs kedve versenyeztetni a kávéinkat? – intek a házam irányába a fejemmel. – Közben megbeszélhetnénk az egyentetkónkat. – mosolyogtam el magam és bár tudom, nemleges választ kapok, azért tökre megkedveltem ezt a zsémbes, csinos, kávéfoltos ruhás nyomozót.