“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
Ahogyan a hang hallatára megfordulok, vele nézek farkasszemet. Ismét. És bár a világ körözi őt, egy veszélyes ember, aki mindenki szerint gyilkos és ostobák azok akik nem így gondolják... Ám mégis. Én voltam ott. És bár fogalmam sincs, hogy mi történt pontosan, mégsem láttam őt meghúzni a ravaszt. Nem tudom, hogy mit gondoljak róla, akkor sem tudtam, de a megérzésem azt súgta, hogy néha a látszat csal. Talán csak csőbe húzták. Talán csak rosszkor volt rossz helyen, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy ő az életéért futott, fegyvertelenül, nem pedig fordítva. Arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel én is csak neki köszönhetem azt, hogy még élek. Okkal és egyben tudatosan hagytam őt meglógni, pedig tudom, hogy nem lett volna szabad, de mégis megtettem. A megérzésemre hallgatva.
- Nagyon úgy tűnik, hogy van egy őrangyalom. - Válaszolom halkan, miközben a fegyverem végét immáron másodszor irányítom felé. Ám nem sokáig marad ez így, végül bizalmat szavazok neki... egyenlőre. Részben azért mert ha nem teszem, mindketten bajba kerülhetünk. Részben pedig mert ha bántani akart volna, már megtette volna. Talán naiv vagyok, de még mindig nem hiszem, hogy gyilkos lenne. - Segíts! - Még mindig csak suttogok, mert jól tudom, hogy a fickó korántsem volt egyedül és minden bizonnyal keresni is fogják. A földre hullott téli álmot alvó férfi felé intek, annak fegyverét magamhoz véve és az övembe dugva. Mert igen, bár nem hiszem, hogy Kristopher gyilkos lenne, azért mégsem szívesen adok fegyvert a kezébe. Ha Kris segít, az ő segítségével vonszoljuk el a palit a raktárépület egyik nyitott konténerének belsejébe, aminek az ajtaját aztán egy lassú mozdulattal be is zárom. - Honnan tudod a nevem? Követsz engem? - Nézek fel rá mikor megszabadultunk a palitól, akihez később még természeresen vissza kell térnünk.
- Tényleg nem találtál jobb alkalmat erre a találkozásra? - Felvont szemöldökkel nézek fel rá, hiszen az időpont tényleg nem alkalmas. Nem tudni mi, vagy éppen ki leselkedik még ránk, arról nem is beszélve, hogy nem jöttem egyedül. Ha a társam meglát minket, bajba kerülhetek. A feletteseim meg nyilvánvalóan nem tartják a megérzéseimet erős bizonyítéknak, máskülönben nem lenne körözés alatt. Az ő egyetlen szerencséje az, hogy szeretek a saját fejem után menni és nem pedig a szabályokat követni. - Mit akarsz? - Kérdezem tőle miután valamennyivel már távolabb kerülünk a kiütött férfi rejtekhelyétől. Természetesen van egy sejtésem arról, hogy valójában miért van itt. A segítségemre van szüksége, hogy tisztázza a nevét és ki máshoz fordulhatna, mint ahhoz aki egyszer már bizalmat szavazott neki és futni hagyta. - Ha jól sejtem a terved nem az lenne, hogy mindkettőnket kinyírj, vagy lecsukass. - Egy halvány grimasz jelenik meg az arcomon. Magam sem tudom, hogy mit kezdjek vele.
- Nem lett volna szabad idejönnöd, ez nagyon veszélyes és ostoba lépés volt... - Egyre nyugtalanabb kezd lenni a hangom. Idegesen nézek fel rá, mert fogalmam sincs, hogy mitévő legyek vele kapcsolatban. Talán nem gyilkos, de mégsem gondolom, hogy teljesen ártatlan lenne. Különben nem is tartózkodott volna abban az épületben. Veszélyes lehet, én pedig itt pacsizom vele és máris azon agyalok, hogy hogyan segíthetek rajta, ahelyett, hogy már rég bilincsbe vertem volna. Szinte érzem ahogyan kezd kicsúszni a helyzet a kezeim közül, amit aztán a felénk közeledő léptek zaja is bizonyít. Csak egy pillanat erejéig pillantok ki a konténer mögül, majd mikor megpillantom Joe-t, a társam... Aki tutira nem fog jó szemmel nézni arra, ahogyan egy gyilkossággal gyanúsított személlyel barátkozom, egy szempillantás alatt fordulok ismét Kris felé. - Francba! Nem láthat meg minket együtt! - Kétségbeesetten kezdek el körülnézni egy búvóhely után kutatva, hiszen egyikünknek sem tenne jót ha Joe-val találná szembe magát.
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Hétf. Ápr. 22 2024, 13:36
Jayda & Kristopher
- Hehe - szólalok meg, vagy nevetek. Eldönti, mit hall majd ki belőle... A megszólalásom alternatívája az volt, hogy egyáltalán nem szólalok meg és ez nem tetszett. Főleg ilyen heroikus belépő után, amivel szolgáltam. Azt persze - értelemszerűen - nem adom a tudtára, hogy az ütés erejéből visszamaradott fájdalom milyen elemi erővel hasított a csuklómba, mert az biztosan elrontaná a megmentő státusz mellé - általában - előszeretettel felaggatott egyéb - képzelt - tulajdonságokat... Nem is tudom, mondjuk, hogy: egy jóképű, titokzatos, izmos sármőr áll előtte... Amely hallucinált jelenetnek szépségét némiképpen elrontja, hogy a fegyverének a végét rám szegezi. Szegezte... - Bölcs döntés - szalad ki a számon, mintha bármiféle potenciális veszélyforrást jelentenék ellene. Azon kívül, hogy eszem vesztett rohanásba kezdek, atlétikai sportolókat megszégyenítő kapálózással közben, túl sok lehetőségem nincsen. Pont emiatt értelmetlen ez a fajta felé sugárzott magabiztosság, de ha nem mutatom magamat annak, ami nem vagyok, még azt látja meg végül, ami vagyok... Egy rakás, kétségbeesett szerencsétlenség.
- Jó! - vágom rá meggondolatlanul, mielőtt még érthetővé válna számomra, hogy egészen pontosan miben is szorul a segítségemre. A tekintetem közte, meg az imént lecsapott tag között ugrál. - Miért nem hagyjuk itt? - suttogva kérdezem, ekkor már a hónalja alá kapva, nem mintha viselkedésünk és kapkodásunk értelmet nyerne számomra... Betörtek ide, levertek egyet... Követem, cipelem a fazont, ahová szeretné. Biztosan nem marad észrevétlen az érkezésük, vagy ez lenne a cél? Mégis mit mondjak egy ilyen kérdésre? Hosszú pillanatokig csak nézem a nőt igen furcsán, aztán megjegyzem: - Ja - kedvesen mosolygok rá, vagy legalábbis annak érzem, elégedett vagyok magammal, azzal, ahogy a történetünk alakul... De olyan érzésem támad a bennem megszólalt, sürgető hangtól, hogy talán mondanom kéne még valamit a rend szenttül védett őrének... - Ma nem követtelek, de volt már, hogy követtelek, mert követni akartalak, hogy... - megakad nem csak a beszédem, de gesztikulációm is a levegőben - Oké, ez egy kicsit fura - ismerem el. Gyöngyözni kezd a halántékom, izzadok?
- Hát, ami azt illeti... - eszembe jut a néni a váróban, amikor a rendelőben már majdnem utolértem - Nem - ha eddig össze-vissza beszéltem, biztosan nem segítene, ha közölném vele, hogy civilben volt, amikor a legközelebb voltam ahhoz, hogy... Fenébe. - Segítséget? Igazságot? - tárom szét a karomat. Biztosan rájött, hogy semmi közöm nem volt a legutóbbi lövöldözéshez, vagy ha volt is, nem olyan súlyosan vagyok érintett, mint amennyire látszott, mint amekkora büntetést akarnak sózni a fejemre... - Hát a börtön gondolata határozottan jobbnak ígérkezik, ha megoszthatom veled a cellát... Olyat lehet? - merengőn nézek el a válla fölött. Megkönnyebbülést érzek, ahogy a pánik kövei legördülnek a mellkasomról a gondolatra... - Csak kell valaki arról az oldalról - felé bökök mutatóujjammal -, aki segíthet tisztára mosni a seggem. Mivel más zsarut nem ismerek és pechedre te láttad, hogy az a faszfej konkrétan ki akart nyírni... - nem fejezem be. Tudja, már összerakta fejben a mozaik darabkákat. Ahogy minden állampolgárnak, nekem is jogom van hozzá, hogy megvédjen... Elismerem, más kevéssé tiszta ügyleteim nem bánom, ha figyelmen kívül maradnak, na de gyilkosság!? - Megmentettem az életed, kétszer is. Ha egy olyan barom lennék, mint azok, nem tettem volna... Mert szemtanú voltál... - ha ennek van értelme...
- Hát ez a két jelző konkrétan az életemet összefoglalja... - nevetek lezseren. Nem értem, miért akarok bevágódni nála, de ingerli minden idegvégződésemet a közelsége, hogy itt van velem... Arról nem is beszélve, hogy tudom, hogy egy másik üresfejű igazságharcos azonnal lecsukott volna. Ő nem tette, nem teszi most sem. Idegesség sugárzik az arcáról, aztán megértem. A könyökhajlatába marok és elragadom magammal, csak pár konténer és már olyan távolságra vagyunk a kollégájától, hogy ne hallja a suttogásunkat. - Egyébként nem kell alibi, ha hiányzik a közelségem... - lassan húzom vissza a kezem, ujjhegyeim vége leszánkázik alkarján. Apró kisülések, még a figyelmem is magára vonja, mert szinte érezhető feszültséget tapasztalok. Mi a f-? - Nem akarlak bajba keverni... - fordítom komolyra, bár elég bambának tűnhetek, hogy megszállott rajongással nézek még mindig az imént elengedett keze után, csak onnan föl a szemeibe. - Nem vagyok jó ember, nem is leszek az... De nem öltem meg senkit, csapda volt - hadarom a kelleténél kevesebb hévvel, hiába az életem a tét. - Segítened kell, vagy az olyan senkiháziak, mint én, nem érdemlik meg a törvény embereitől az igazságszolgáltatást? - közelebb mozdulok hozzá - Tudod, hogy ártatlan vagyok...
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Kedd Ápr. 23 2024, 14:16
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
A pimaszsága szinte kézzel fogható, még csak megszólalnia sem lenne szükséges ahhoz, hogy egyértelmű legyen az egyértelmű. És bár látni rajta, hogy magabiztossággal jelenleg nem kimondottan rendelkezik, mégis igyekszik az ellenkezőjét mutatni. Mintha ténylegesen lenne valami a kezében ellenem, pedig igazán nincs. A segítségem kell neki, nem bántani akar. Részben ezért is szavazom meg neki a bizalmat és ejtem le azt a karom, amelyikben a pisztoly van. A szavai hallatán, szemöldökeim az egekbe szaladnak, hamar rájöhet, hogy mit is gondolok... róla. Meg a bölcsességeiről. - Nem akarunk nagy feltűnést. - Mondom röviden és tömören. Nem kell tudnia, hogy mit csinálunk itt. Sőt, még csak itt sem kellene, hogy legyen. Annak örülök, hogy a kérdése ellenére mégis segít elrejteni a fickót. Időre van szükségünk és minél kevesebb felfordulást csapunk, annál több esélyünk van arra, hogy megtaláljuk amiért jöttünk.
- A mi...? - Hitetlenkedve fordulok szembe vele. Idegesen kezdem őt végigmérni. Most komolyan beszél? - Most csak viccelsz, ugye? - Őszintén szólva nem olyasvalakinek tűnik, mint aki ilyesmivel viccelne. Arról nem is beszélve, hogy igencsak zavarban van. Nem viccel. Tényleg követ... követett. Legalább őszinte? Ezért jár neki egy piros pont, ugye? - Attól tartok, hogy a kicsit, az nem a megfelelő erősségű szó itt. - Teszem hozzá. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek vele. Valahol segíteni akarok neki. Valahol viszont tudom, hogy azzal saját magamat is bajba keverhetem. Lara-t is. Erre nincs szükségem... Egyáltalán nincs. Mostanában már így is éppen elég veszélynek tettem magamat és a lányomat is ki. Nyugalomra van szükségünk, mindkettőnknek. Ugyanakkor valamiért tényleg segíteni akarok neki. Le sem tagadhatom, hogy van valami érdekes benne, valami különleges, amit csípek. - Nem könnyíted meg a dolgom. - Rázom meg végül a fejem. Érezheti, hogy itt most nem a mostani bevetésre gondolok, sokkal inkább arra amibe ő keveredett bele. Tudja, hogy most le kellene tartóztatnom, mégsem teszem. Még annak ellenére sem, hogy éppen elárulta, hogy követ engem.
- Azért nem hiszem, hogy sokáig hálás lennél. Hidd el, nem vagyok én olyan szórakoztató társaság. - És bármennyire is próbálom a kemény nyomozónő szerepet magamon tartani, most mégis elengedek egy gyors és aprócska mosolyt. Ha szemfüles, talán el is csípheti. A többire viszont nem válaszolok azonnal. Először csak elgondolkozva nézek rá. Próbálok rájönni, hogy miben tudnék neki segíteni. Mi az amivel tisztára tudnám mosni a... nevét. Kétlem, hogy segget akart mondani. Tanácstalan vagyok, de nem mondok nemet. Tovább indulok, igyekszem ignorálni őt és úgy tenni, mintha nem lenne mögöttem. Egészen addig amíg majdhogynem összefutunk Joe-val. Idegesen nézek körbe, de szerencsére nem hagyja, hogy pánikba essek, megragadja a karom. Ismételten ő ment meg.
- Oké, ez... - Értetlenül meredek rá, magam sem értem, hogy miért van ilyen hatással rám. A hangomból és vehemességemből érezhető, hogy leteremteni akartam amiért itt viccelődik, de mikor a tekintetem találkozik az övével, a szavak torkomon akadnak. Ijesztő, hogy néhány szóval és érintéssel ki tud billenteni a kemény és évek óta jól bevált szerepből. Ijesztő, nem csak a tény, hogy ilyen hatással van rám, de az is, hogy ígyesen be is tud pillantani az a szerep mögé. - Nem tudok rajtad segíteni. - Próbálok ellenkezni, de én magam sem hiszem el amit mondok. Ő pedig tudom, hogy átlát rajtam. - Helyesbítek... Nem tudom, hogy hogyan tudnék rajtad segíteni. - Engedem végül le a vállam megadóan. Nem tudok nemet mondani neki. Hatással van rám, a közelsége pedig egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom. - Nem tudom, hogy mi történt azon az estén. Én csak annyit láttam, hogy menekülsz. Nem tudom miért. Nem ismerem az előzményeket. Igen, talán elhiszem, hogy nem vagy gyilkos és értékelem az őszinteséged, de nem tudom mit vársz tőlem. - El sem hiszem, hogy rávesz erre. Minden porcikám ellenkezni akar, de nem tud. Igyekszem pár mély levegőt venni, majd kifújni, jól átgondolom a döntésem, nem sietem el.
- Van valami ötleted? Terved? Képes leszel beszélni arról ami történt... őszintén? - Jól megnyomom az utolsó szót, hogy tudja, meg kell nyílnia előttem és nincsenek titkok. - Ha a segítségemet akarod és tőlem várod a megoldást, akkor nem lehetnek titkok közöttünk, akkor sem ha valami kompromittálóval kell előállnod. Ha jól sejtem bármivel jobb rácsok mögé menni, mint gyilkossággal. - Mert igen, ha sikerül is lemosnom róla a gyilkos szót, még nincs kizárva, hogy más rajta marad. Nem vagyok isten, nincsenek emberfeletti képességeim. Segíteni akarok neki, de tudom, hogy nem ártatlan. Abban is biztos vagyok, hogy nem vagyok biztonságban mellette. - Szeretnék segíteni, oké? De... ez nehéz. - Nem mozdulok, csak oldalra pillantok, nem tudok a szemeibe nézni tovább. Nem akarom, hogy lássa a félelmet a tekintetemben. Számára csak egy keménykötésű nyomozó kell, hogy legyek, aki minden bizonnyal majd megoldja a problémáját. Annyira szeretnék ellenkezni. Megígértem magamnak, hogy mostantól önző leszek és nem fogok mások problémáiba belefolyni. Erre tessék!
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Vas. Május 05 2024, 18:25
Jayda & Kristopher
Folytatnám a beszélgetést, nagy örömmel beleásnám magamat abba, ami itt történik - mert ez nyilvánvalóan haszonszerzés lenne a részemről; akadhat zsarolásra alkalmas információ... Senki sem makulátlan. A magamfajta szereti ezzel etetni a lelkiismeretét. Természetesen tudomásul kell vennem, hogy a zsaruvér ellen semmi esélye egy olyan mocskos bűnözőnek, mint én is, de ha adott egy megkérdőjelezhető konvenció, nekem bele kell lépnem. Mégis nehéz szavakat kimondani, ha az ember szája tátva maradt a saját maga okozott zavarától. Nem valószínű, hogy ez (vagy bármelyik másik opcionális lehetőség) volt a megfelelő mód rá, hogy közöljem vele: követtem. - Mi a frászt kellett volna csinálnom!? - ösztönösen dől belőlem a - jogtalan - felháborodás. Bárcsak értené, hogy nem volt más alternatíva. Bármelyik másik helyzet kardinális problémákat függesztett volna az egyébként is törékenynek mondható kapcsolatunkra. - Eskü nem akarok balhét, csak... - vészjóslóan mélyül el a hangom, hirtelen maradok csendben, amikor neszezést hallok. Mimikámmal fejezem be kuncsorgásomat... Nagystílű vállrántás, ahogy végül némaságba fullad könyörgésem. - Éppenséggel: de, megkönnyíthetem. Mer' én tudok neveket mondani neked: szívesen! - erőltetett mosollyal tárom fel a kezemben lévő aduászt. Én is tudom, hogy már csak ezért is bilincsbe foghat, mert titkolom az információt, de amíg nem hagyja tisztázni a helyzetem, addig belőlem nem fog kiszedni semmit... Kivéve, ha megkínoz, vagy tényleg bevitet. Akkor, mint elromlott, törött, elöregedett csap dől belőlem minden, amire kíváncsi. Gyenge jellem, lehet, hogy ilyesmi is került a személyiségjegyeimet tároló dobozba. Addig mozgok biztonságban, amíg el tudom hitetni vele, hogy magabiztos és erős ellenfél vagyok. - Úgyhogy összességében az életmentésekkel már rohadt sokkal tartozol nekem, Virágom - úgy húzom ki magamat, mint egy nagy versenyt nyert kisdiák.
Nocsak? - Most magadat, vagy engem becsültél alá? - elkaptam azt a villámmosolyát. A szívszélütés végig söpört rajtam közben - mi a f- történik? Minden erőmre szükségem van, hogy lélegezni tudjak. A kopott mozgatóizmom egy megátalkodott része, zabolátlan zuga érzésekről hadovál valamit, de nem értem. Vagy nem akarom érteni... Ez volt akkor is, amikor először láttam ezt a nőt. Villámcsapásként hasított a tarkómba, a micsoda!? Nem vagyunk már gyerekek, hogy ilyen rózsaszín massza maga alá tudjon gyűrni, mert... Elnézem egy másodpercig, szeretnék most mondani valamit, bármit, amitől okosabbnak és kifinomultabbnak fog tartani, mint amilyen vagyok, de már a gondolat csírázásakor tudom, hogy ez nem fog sikerülni. - Hát azért csak hidd el, hogy nem panaszkodnék... Tudom, hogy rohadtul élvezném a társaságodat - ez minden. És egy indokolatlan torokköszörülés mellékelve egy elkapott pillantással.
Egészen közelről fürkészem, keresem az árulkodó jeleket, hátha találok, mert a szavai nem tetszenek. El kell vonatkoztatnom a gyomromban tomboló, idegesítő bizsergéstől, ugyanis az életem benne a szabadságommal a tét... - Nem tudsz, vagy nem akarsz? - türelmetlen horkantás buggyan fel a torkomból, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, de még most sem lépek el tőle. Ott maradok közvetlenül előtte, pofátlan közelségről nézve le rá. - Aj, ez csak kifogás... - dobbantok jobb lábammal, ahogy egy kisgyermek fejezné ki elégedetlenségét a nap, vagy a pillanatnyi szituáció alakulásával kapcsolatban, ami bizonyos, hogy akaratától függetlenül, vagy éppenséggel azzal ellentétesen zajlik le. Tudom, hogy van igazság abban, amiért pajzsot emel a segítségkérésem elé. Képes vagyok felfogni: hiába indokolatlanul lusták a neuronjaim... Köröznek, tehát valaki köpött. Talán éppenséggel pont ő. Vajon... Ekkor megváltozik arcjátékom, szigorúbban méregetem. - Te adtad ki rám a parancsot? Rajtuk kívül csak te láttad, hogy ott voltam... - hátrébb húzódok egy arasznyit. Mi van, ha a bájos külső egy érzéketlen, rideg, vasakaratú nőt rejteget, aki bármiféle meggondolás, vagy empátia nélkül csal tőrbe!? Övé lehet a nap legcsokisabb fánkja, mert elkapott mindenkit... Ekkor jövök rá, hogy nem mondhatok neveket, addig nem, amíg nincs a kezembe biztosíték.
- Most komolyan... Szerinted, ha lenne takargatni valóm, eljöttem volna ide? - nézek szét fintorogva, elég hangosan suttogva ahhoz, hogy kiabálásnak érződjön - Nem csináltam semmi rosszat, vagyis csináltam... De nem öltem meg senkit! - ha valami nem, hát gyilkos aztán nem vagyok. Dugjon rácsok mögé, mert loptam, csaltam, vagy hazudtam, de ne azért, amit nem tettem... - Hát ez az! Én is ezt mondom! Gondoltam, na - csápolok felé ingerülten mindkét karommal, amikor kimondja a gondolataimat... Aztán hirtelen mosoly szökik a képemre: - Közöttünk? Tehát akkor neked sem lehetnek titkaid előttem? Mert az tetszene... - féloldalas, de határozott, talán eléggé tolakodó mosollyal kérdezem tőle. Mintha az, hogy bármit is megtudok róla segíthetne rajtam... Elment az eszem. Combjaimba dörzsölöm nyirkos tenyereimet , hogy aztán sürgetőn bólogassak neki. - Mindent elmondok, de adnod kell valamit cserébe. Biztosítsd be a bizalmamat, mert ez csak oda-vissza működik, Virágom. Nem bízok meg benned, mármint nagyon szeretnék, jobban is, mint gondolod... [...] De mi van, ha a végén, amikor már mindent elmondtam neked, jön a nevető arc és elárulsz..., jön a bilincs, ami ellen más körülmények között nem tiltakoznék veled, de... - hadarok, emiatt pedig dadogok is, mint egy zakatoló, sínét veszített vonat. Idegesség fészkeli magát a mellkasomba... Nem vagyok alkudozó pozícióban, de talán mégis lehetek. - Miért olyan nehéz adnod nekem egy esélyt? Te nem veszíthetsz semmit, bármikor azt mondhatod, hogy nincs közöd hozzám... A te szavaddal szemben... - lemondón, ereszkedett vállakkal mozdulok hátrébb. Ő is tudja, hogy igazam van. Senki nem hinne nekem. Azt is mondhatja, hogy életében nem látott még... Azt leszámítva, amikor igen, azon az estén.
- Eljössz? - tőlem szokatlan bátortalansággal húzom elő a cetlit a farzsebemből - Itt nem fogok beszélni, nem akarok golyót a hátamba... - talán nincs is olyan számunkra, hogy „alkalmas idő”, de felé nyújtom a papírfecnit: címmel, időponttal ellátva... - Talán még nasit is viszek a kedvedért... - vállrántva függesztem rá tekintetemet, hetyke félmosollyal. - Kérlek... - sürgetem a válasszal, a kollégája léptei mintha hangosodnának, keresi őt.
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Hétf. Május 06 2024, 12:33
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
Hitetlenkedve meredek fel rá, nem tudom hová tenni őt. Úgy az egész lényét. Komolyan neki áll feljebb, hogy követett? Nem értem. Mégis mi a jó franc van a fejében? Hogy majd megpaskolom a vállát amiért ilyesmit tett? Nem válaszolok neki, a tekintetem már bőven elég válaszul szolgál, jobbnak látom nem megszólalni. Inkább csak próbálok úgy tenni, mintha nem hallanám őt és tovább menni. Természetesen nem működik túl jól ez a stratégia sem, árnyékként követ, nem hagyja annyiban. - Oké, idefigyelj! - Fordulok végül felé, mikor rájövök, hogy ténylegesen nem fogja feladni, bár a szó a torkomon akad miután feltűnik Joe és újabb helyváltoztatásra van szükség, amiben ismételten ő ment meg. Basszus, a végén még tényleg tartozni fogok neki. Arról nem is beszélve, hogy a pimasz közelsége, pillanatok alatt rebootolta az agyam, már azt sem tudom mit akartam mondani. Mi a...?
- Nem tudom. - Értetlenül, bambán nézek fel rá, néhány pillanat erejéig zavarba is jövök. Túl közel van, az istenit! - Te most komolyan flörtölni próbálsz? - Kérdezem végül miután gondolatban megrázom a vállaimat, ezzel némileg helyre rázva magam. Némán bámulok fel rá, nem tudom mit mondhatnék. Csak magamat ismételgetném. Akarok segíteni neki. Ugyanakkor nem tudok, mert nem akarok? Én magam sem értem a logikát. Veszélyes. Nekem pedig bőven elég veszélyben volt részem mostanában. Erre most nagyon nincs szükségem. Ám mikor fellázadva lép hátrébb, egyrészt fellélegzem, ismét tudok levegőt venni anélkül, hogy csakis kizárólag őt érezném. Másrészt talán egy cseppnyi félelem csillan szememben. Nem ismerem őt. És bár úgy hiszem, hogy nem ártana nekem, de mégis... nem tudom mit tesz ha azt hiszi én húztam őt csőbe. Nem tudok... nem merek bízni benne. - Mi? Nem! - Válaszolom végül. Tényleg nem én voltam. Én az ellenkezőjét próbáltam elérni, de nyilvánvalóan nem volt elég hatalom a kezemben. - Nem én voltam... éppen ellenkezőleg. De ez... sokkal bonyolultabb, mint gondolnád és nem hiszem, ez a megfelelő hely és idő. - Abban nem vagyok biztos, hogy olyan egyáltalán létezik is. Arról nem is beszélve, hogy nem kellene vele beszélnem. Vagy bármilyen információt kiadnom a nyomozásról.
- Nem tudom. Nem tudok a fejeddel gondolkozni. Normális emberek nem követnek másokat. - Vonom fel a szemöldököm. - Csak annyit tudok, hogy alkudozni próbálsz valamivel, amiből igazából egyébként is te nyernél. Nem hiszem, hogy... - Nincs olyan pozícióban amelyikben alkudozni tudna, ugyanakkor megértem, hogy ez számára is nagy rizikó. Szempillantás alatt verhetem át. Ugyanakkor ő is engem. Meg is ölhet. - Oké, ezt még megbeszéljük. Nem tudom mitől éreznéd magad nagyobb biztonságban. - Rázom meg végül zavartan a fejem, még a kezeimet is megadóan emelem fel. Nem tudom mégis mit akar cserébe, de legyen, talán meg tudunk egyezni valamiben ami mindkettőnknek megfelel és bizalmat ad. - Méghogy én nem veszíthetek semmit?! - Szólalok fel hangosan, a lázadás szinte süt szavaimból, megfeledkezve a környezetünkről, amelyben még mindig ott van Joe, aki minden bizonnyal mostmár tudja, hogy merre induljon a keresésemre. Szúrós szemekkel nézek fel a férfira. Tényleg fogalma sincs, hogy mibe rángat bele. - Hozz bort is... vagy valami erőset. - Válaszolok szemforgatva, ezúttal ismét jóval halkabban, miközben kiveszem kezéből a cetlit. Nem adok pontos választ, de ebből már értheti, hogy ott leszek... talán.
***
Azt mondanom sem kell, hogy vagy százszor átgondoltam ezt a találkozót. A kibúvókat is. Végül mégis itt vagyok, akárcsak egy idióta, az éjszaka közepén, egy feltételezett gyilkossal találkozom, egy tetőtéren. Komolyan... melyik naiv balf*sz tenne ilyesmit rajtam kívül? Esküszöm egyszer a nagy szívem fog sírba vinni, efelől semmi kétségem nincs. Ugyanakkor még ha segítségül nem is tudok szolgálni Kris számára, mégis úgy érzem, hogy úgy az igazságos, ha legalább felnyitom a szemét arra, hogy mivel is áll szemben. Vagy inkább kivel... Kikkel. Hogy tudja, nem én vagyok az aki nem hisz neki és besározta a nevét. Nem én voltam. Sokkal több van a dolgok mögött. Olyan emberek akik ezt megtehetik. Én pedig valljuk be... egy senki vagyok. Csak egy apró hangya. Ő meg talán még nálam is kisebb. Megérdemli, hogy legalább tudjon mindenről, aztán rajta áll, hogy miként szeretne cselekedni. Mondom ezt úgy mintha nem lennék tisztában azzal, hogy meg fog próbálni rábeszélni engem is a segítségre. Jól tudom, hogy nem lesz elég neki némi információ.
Előbb érkezem. Nem azért mert paranoiás vagyok... pedig az vagyok. De tény, hogy nem bízom meg benne. Mielőtt még bármiféle találkozóra is kerül sor, meg akarok bizonyosodni arról, hogy tiszta a környék. Nem fogok egy csapdába beséltálni, nem parkolnak különös autók, nincsenek fura alakok az utcán. Csak mindezek megbizonyosodása után indulok meg fel a lépcsőn, a szívem a torkomban dobog, fogalmam sincs, hogy mi fog fogadni. Mi van ha lelő? Idegesen érkezem meg a tetőtérre, miközben azt ismételgetem magamban, hogy hát te hülye vagy. Miért teszem ezt magammal? - Helló? - Szólalok meg a némának aligha mondható éjszakában. A város zajai ugyan elnyomják a hangom, de ha a férfi már itt van, egészen biztosan meghallja. Aztán lassú és kimért léptekkel indulok meg, hogy megnézhessem magamnak a kilátást amíg várakozom és egyben megpróbáljam lenyugtatni is magam.
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Szer. Május 15 2024, 12:58
Jayda & Kristopher
A bennem motoszkáló ördög majdnem arra késztet, hogy visszakérdezzek, pontosan mi is az amire „Oda kell figyeljek...”, csakhogy kellemetlen helyzetbe hozzam a mellettünk boklászó kollégája előtt, de megszánom és inkább elcsendesítem. - Hát köszi, hogy legalább észreveszed... - lehet, hogy csak képzelem az elégedettségem fátyla mögül, de mintha arca kipirult volna az izgalomtól, amit a közelségünk okozott és ajkát düh csücsörítené, én meg azon kapom magam, hogy csak az jár a fejembe, karomba vonom és eszméletlenre csókolom... De nem tehetem és ettől csak még jobban vágyom rá. De ténylegesen tenni érte, egyenes, a legrövidebb út lenne a katasztrófához. Mindenesetre, legalább mostanra világossá válik számára, hogy bejön nekem... De most valami ismeretlen csoda folytán sikerül átgondolnom, hogy kivel is nézek farkasszemet. Nem csak a ködöt préseli ki üresedő fejemből, némi józangondolkodásra is lehetőséget biztosít... - Mármint milyen ellenkezőjét? - kérdezem suttogva, sürgetőn. Az értetlenségem ráncokat szül szemöldökeim közé, barázdákat épít homlokomra. - Hát tényleg nem... - ismerem el idegesen, ahogy feltérképezem a közvetlen környezetünket.
- Most burkoltan lehülyéztél? - tárom szét a karjaimat egy megjátszott nevetést színlelve, majd felé bökök mutatóujjammal - Rohadtul kíváncsi lennék rá, hogy te hogyan máshogy oldottad volna meg a helyemben, Okoska... - feszülnek arcizmaim, mintha a nyakamon is duzzadozna egy ér. Mindig ez történik, ha stresszhormont termel a szervezetem... Vagy kiakadok. - Próbálom megmenteni a k-baszott életemet... - hisztérikus nevetéssel mozdulok - ismét igazán - közel hozzá, konkrétan elébe lépve. Onnan nézek le rá, pihegve, észrevehetően fel-le emelkedő és süllyedő mellkassal. Hogyan, mit kell mondani ilyenkor!? Levegőt is az aurájából veszek... - Biztonságban?! A sarkamban van a két legnagyobb... Szerinted van bármi, amitől biztonságban érezhetném magamat valaha is!? Ez nem egy sima utcai bunyó volt, bandaháború a két legjelentősebb... [...] Ezek komolyan a szart is kiverik belőlem, ha elkapnak... Ettől nem menthet meg semmi... - jelentősen végig mérem, végül tekintetem valahol a szemeiben merül el... - De akkor sem megyek a börtönbe, ahol valamelyik bentlakásos cimborájuk majd kést dug a seggembe, vagy rosszabb - ha létezik rosszabb. És talán létezik... - Te leszel a nap hőse, mi a fenét veszítenél?! - hasonló kiakadás hallatszik a suttogásomból, mint imént övéből. Érdekes, korábban nem is tudtam, hogy lehet susogás közben üvöltözni... Mégis. - Édeset, vagy? - mielőtt a legbiztonságosabb útvonal felé settenkednék, hogy magára hagyjam és visszamehessen a társához, még bevárom a választ. Fogalmam sincs, miért érdekel, hogy mit inna... És mégis.
- Vigyél egy bicskát, vagy tőrt... - hangzott el a hasznos tanács Pedrotól, mielőtt berúgtam az ajtót magam mögött. Még a motoron ülve sem jutott eszembe, hogy egy pillanatra is gondoskodjak az önvédelmemről. Igazság szerint viszem a bort, stílusosan két pohárral és csentem sajtot is hozzá... Ahogy egy másik pasi tenné, ha ez randi lenni. Éppen csak a fehér alapon piros kockás terítő fog elmaradni. De ha szorul a hurok még letörhetem az üveg nyakát és hadonászhatok vele, mint aki profin képes vívni élesre tört üvegekkel... A para inkább az, hogy hamarabb törném bele a tenyerembe, mint hogy tartós kárt okozzak bárki másban. Az utolsó simításokat rendezgetem a random-groteszk-piknikünkön, amikor megpillantom. Pár méterre, bizonytalanul oson és látható még egy olyan érzelemvak ember számára is, mint én, hogy mennyire hiányzik belőle a magabiztosság... Felhergel egy pillanat alatt, hogy ennyire óvatlan, miközben hízelgő is a bizalom. - Ennél azért lehetnél okosabb... - mozdulok közvetlen mögé, pont olyan halkan, hogy megrémítsem... szándékossággal -, minimum fegyverrel a kezedben kellett volna kijönnöd ide - búgom két oldalán megkapaszkodva a korlátba, ami előtt ácsorog. Így pontosítva: már a korlát és köztem... - Mi van, ha át akarlak verni és... - a düh forrósága marja fel mellkasomat - Agh, hát nekem kell tanítanom téged, Virágom? - megtámaszkodom mögötte, majd ellökve magamat a gyér fénybe invitálom, ahol előkészültem.
- Hát ez bárhonnan nézve gyászos - állok meg a ki-tudja-milyen vödör felfordított fenekére terített hirtelen-asztalunk előtt -, de jobb, mint a semmi - megdörzsölöm a tarkómat, lopva és csak sietve lesek szemem sarkából az arcára, mennyire tartja undorítónak a lehetőségét, hogy borozgasson és falatozzon velem. Velem... Itt... - Mielőtt bármit mondanál - fordulok szembe vele, gyöngéden könyökhajlatához érve, épp' csak -, köszönöm, hogy eljöttél. Komolyan, tudom, hogy nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de hálás vagyok, tényleg, hát igen... - egy rövid mosoly, mielőtt helyet foglalnánk egymást követve, illetve én bizonyosan. Ő lehet inkább állva marad és egy falatot sem eszik...
- Van pasid? - kérdezem bornyitás közben, nem mintha közöm lenne hozzá, vagy különösebb érdeklődést mutatnék felé a művelet alatt, de ott bugyogott már a torkomban a kérdés és valószínűleg megfojtott volna később, ha nem teszem fel. - Csakhogy gyarapszik e a fejvadászaim száma? - persze, csak ezért érdekel...
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Kedd Jún. 04 2024, 17:18
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
Idegesen pillantok fel rá, most komolyan az lenne a legnagyobb baja, hogy lehülyéztem-e vagy sem? Amit valójában nem tettem, sokkal inkább csak tudtára adtam, hogy bár lehet gyilkosságban nincs a keze, nyilvánvalóan ettől függetlenül még elég vaj van a füle mögött. Nem tűnik ostobának. Akkor tűnne annak ha ölbe tett kezekkel várná a sorsát, ami egy szürke börtöncellába vezetné őt. Ő legalább tenni próbál, amit értékelek... még akkor is ha nem éppen a legjobb módszerekkel teszi. - Hát először is, én nem kerültem volna ilyen helyzetbe. Okoska. - Vágom vissza neki makacsul, akárcsak egy nagy gyerek és lassan rá kell jönnöm, hogy annyi különbség talán nincs is közöttünk. Aztán - ismét - közelebb lép hozzám, mintha élvezné, hogy sarokba szoríthat, akárcsak macska az egeret. Pedig valójában én vagyok a macska, mégis felcserélődnek a viszonyok és az én agyamra szál le a köd, amint behatol a magánszférámba. Az arcom eltorzul az undorító kijelentésre, amit jobb szerettem volna nem elképzelni, dehát ez jár annak aki vizuális típus. Most még a rémálmaimban is késsel a fenekében fog megjelenni. - Én leszek a nap hőse még az előtt, vagy az után, hogy engem is elraknak láb alól, veled együtt? - Vonom fel egyik tökéletes szemöldököm. - Mert ugyebár ezeknek a bűnszervezeteknek bármeddig elér a kezük. A rendőrségre is. Sőt! Ez nem ilyen egyszerű... - Nem tudom mivel tudnám felnyitni a szemét arra, hogy mennyivel nagyobb is ez a dolog nála... vagy nálam. Aztán szerencsére ő is rájön, hogy ennek a beszélgetésnek nem most van itt az ideje. Elveszem tőle a címet, aztán bólintok a boros kérdésére.
***
És bár mikor elvettem Kristől a cetlit, még fogalmam sem volt arról, hogy valójában megjelenek-e a találkozón, mégis végül arra jutottam, hogy okosabb megjelennem. Nem csak azért mert segíteni akarok neki... mert valami furcsa mód még sajnálom is őt. Vagy épp kedvelem és egyben csípem a merészségét, ami valójában nem is létezik, csak próbál úgy tenni, mintha létezne. De azért is, mert nem szeretném, hogy a továbbiakban is kövessen, már bőven elég a saját üldözési mániám. - Az Istenit! - Szólalok fel ijedtemben, miközben még ugrok is egyet, mikor meghallom hangját közvetlenül a hátam mögött. Most komolyan? - Ezt muszáj volt? - Kérdezem némileg zsörtölődve. - Minek? Hogy aztán úgyis perceken belül ismét elrakjam? Ha eddig nem lőttelek le, úgysem most kezdeném el megtenni. Egyébként is... szükséged van rám. - Fordulok is ezzel felé, hogy egy kis pimasz mosollyal ajándékozzam őt meg, miközben próbálok hamis magabiztosságot sugallni, még annak ellenére is, hogy a korlátnak dőlve igyekszem legalább néhány centiméternyi távolságot tartani tőle. Tényleg nagyon szeret az arcomba mászni. - Mindenkit szeretsz ilyen közelségből fogadni, vagy csak én vagyok folyton ilyen szerencsés? - Szemöldököm ismét az egekbe ugrik, ez valahogy egyre többször történik meg a közelében.
Kristopher-t követve egy igazán érdekes kép fogad végül. A tekintetem most értetlenné válik, nem teljesen értem, hogy mit is csinálunk mi itt. Mikor odaböktem neki, hogy hozzon valami italt is, én inkább csak egy iszogatásra gondoltam, nem... randira. Vagy mi akar ez lenni? Mondjuk igaza van, elég siralmasan néz ki, ugyanakkor ha most ténylegesen randiról beszélnénk, még értékelném is. Sokkal jobban tetszene az összebarkácsolt vödrös randi ötlete, mint egy puccos étterem. Igazán egyszerű vagyok. De... nekünk még mindig a munkára kellene koncentrálnunk, nem erre. Nem teljesen tudom, hogy mit mondjak. Néhány perc erejéig csak pislogok, mint hal a szatyorban, csak akkor eszmélek fel mikor megérint. - Ez a dolgom, nem? - Kérdezek vissza kedvesen, egy halvány mosollyal. Őszintén meglep szavaival, nem számítottam arra, hogy bármit is megköszönne, eddig csak a követelőzés ment neki. Meg a flörtölés. Éppen ezért is lágyult meg a hangom, még ha csak ez az egy mondat erejéig is. - De lógsz a bébiszitter árával. - Teszem hozzá, merthát tudjuk, hogy milyen drága is egy dada. Főleg ha éjszakáról van szó. Bár azért érzékelheti hanglejtésemből, hogy nem gondolom komolyan a dolgot. - Azt viszont meg kell mondanom, hogy hihetetlen vagy! - Bökök felé mutatóujjammal, majd pedig le az "asztalka" felé. - Nem kimondottan erre számítottam mikor azt mondtam, hogy hozz italt is. - Hangot adok ugyan a gondolataimnak, mert nem is én lennék ha nem tenném, de végül helyet foglalok. Egyszer élünk, nem?
- Azt hittem már mindent kiderítettél rólam és pontosan tudod, hogy kettesben vagyunk a lányommal. - Sejtelmesen pillantok rá. Követett, vagy nem? Lehet, hogy csak tőlem akarta ezt hallani? - És pontosan ezért sem akartam ebbe belekeveredni. Ha a lányomnak valami baja esik... - Nem fejezem be a mondatot, bár a baljós hangnemből érzékelheti, hogy ha baj történik, hát minimum kiherélni fogom őt. - Szóval készen állsz arra, hogy komolyra fordítsuk a szót vagy inkább randizni szeretnél? - Teszem fel somolyogva a nagy kérdést miután megtölti a poharakat majd egyiket magamhoz véve, meg is húzom annak tartalmát. Bár szívesebben borozgatnék és falatozgatnék, mégis tudjuk, hogy ennél sokkal fontosabb dolgunk van. Így aztán igyekszem a fontosabb dolgokra koncentrálni. Helyette is. Mert nyilvánvalóan neki nehezebben megy. Amit valahol meg is értek, elvégre az élete a tét. Nem lennék a helyében. - Mielőtt bármibe is belekezdenénk... most rajtad a sor, hogy magadról beszélj egy kicsit. Meg arról, hogy miként keveredtél össze a bandákkal. Mi dolgod volt velük? Anélkül, hogy elferdítenél valamit. Itt most az igazságra van szükség, bármilyen rossz is. - Mondom komolyan, ugyanakkor igyekszem barátságos hangnemet felvenni, hogy ne egy kihallgatáson érezze magát. Azt akarom, hogy bízzon bennem, másképp ez nem fog működni.
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Csüt. Jún. 20 2024, 22:07
Jayda & Kristopher
- Csillagom... - előre nevetek a mondandóm végére - hiszen nyakig benne vagy már te is - én sem tudom, hogy ezt a replikát megnyugtatónak szánom, vagy inzultálom, hogy inkább csak fokozhassam a nő amúgy is jól látható zavarát - nehéz megállapítani ezen a ponton. Mindenesetre ha ez utóbbi a szándékom, figyelemre méltóan sikeres vagyok benne. A nő, aki általában szobormereven, unott fizimiskával figyeli a feje felé száguldó golyókat, most kipirultan veszekszik velem ebben a végeláthatatlan ujjal mutogatásban. A kelleténél energikusabban és közelebbről figyelem, szükségtelenül. Olyan érzés kerít hatalmába, akárhányszor visszanéz rám, mintha áramütés futna keresztül a gerincem mentén, de a gravitációnak nyoma sem marad, ahogy a fejemben a gondolatok is elpárolognak... Köd. Üresség. Egyetlen lélekhorgony tölti ki a vázamat, a tekintete, amivel rám figyel. Egy józanító sóhaj után már tudom, hogy: elcseszted az életem. Úgy töri ketté, hogy észre sem veszem. Már nem gondolhatok úgy magamra, mint őelőtte. A találkozásunk óta más ember lakozik bennem, csak a bőrömön osztozunk... És ez rohadtul ingerel, ideggel táplálja az egész mibenlétem. - Egy ujjal sem érhetnek hozzád... Hát-hát te magad vagy a törvény! Vagy az már titeket sem véd? - mutatok végig tetőtől talpig a sziluettjén, szenvedélyesen gesztikulálva mellé. - Mert, ha ez így van és támadható vagy, akkor kurvára semmi esélyem és rohadtul megszívtam - fogcsikorgatva préselem ki a számon ezeket a szavakat, fokozott hirtelenséggel nevetve végül. Kellemetlen érzés ennyire szélsőségesen érezni valaki iránt, miközben az életem védelme a tét... - Hogy fogsz így kisegíteni!? - motyogás valahová az orrom alá, de azért jól hallható. Lehet, hogy a sarki mindenesben vásárolható, nyakba akasztós cukorláncon logó zsarubilétával pont ugyanennyi hátvéddel indulnék bele ebbe a szarba... Eltart néhány pillanatig, amíg az arcom értelmesebb kifejezést ölt. Nem kifejezetten a jól sikerült ijesztgetésem torzította el a pofám, de az, hogy ilyen közel találom magamhoz. Megint. Bár ezen nem kellene annyira meglepődni, miután a magam két lábával faroltam be közvetlenül mögé. Az inkább megdöbbentő, amikor szemben találom magammal és... Van, amire nem készültem fel. Hogy is volt az a bizonyos centiméter szabály? Milyen távolságról vagyunk biztonságban a vonzásunk "tárgyától"? - Briliáns válasz - felelem hetykén, halkabban, mint szokásom beszélni. Tompulnak az érzékeim, vagy az őrület kacsingat velem? Mi a f-? Leejtem tekintetem a karján, majd valamiféle kitérőkkel egészítem ki a legrövidebb utat az íriszeihez való visszatalálásomkor. Mintha a mosolya meg sem történne, továbbra sem tudom meghatározni miféle bűvöletbe ejtett tinédzser képpel nézhetek vissza rá... Bár lenne egy tükör valahol, hogy szembesüljek a hatásával. - Tényleg szükségem van rád - a kelleténél komolyabban beszélek -, pont ezért volt szükség erre. Hogy elővigyázatosságra tanítsalak, vagy mi. Ne legyen már luxus, főleg ne, ha olyan sötét és sármos alakokkal van dolgod az éjszaka közepén, mint én - félmosolyt villantok, aztán elrugaszkodom előle. Sötét? Mi a f-szt beszélek? Tehát kibújtam a valóság ruhájából. Olyan érzés ez, mintha összeakadt volna a nyelvem az előlem is rejtegetett gondolatokkal... A gubanc pedig egy élesített bomba, aminek a visszaszámlálójából szikrák pattognak, abból pedig sületlenségek... - Másokkal inkább ne találkozz ilyenkor... Ilyen helyeken... Se - meghökkenve grimaszolok magam elé, mintha csak most jutna el az agybázisba a kiejtett szavak jelentése. Ez egészen úgy hangzott, mintha... Nem. Nem! Nem-nem. Nem vagyok féltékeny semmilyen fantom alakokra. Vagy létezőre. Létezik? - Szerencsésnek érzed magad miatta? - váltok irányt, hogy útját álljam, meglepően elönt a magabiztosság, ahogy lapos pillantás alól ráfüggesztem figyelmem. Kedvemre van mennyivel alacsonyabb nálam, enyhén előre kell dölnöm, hogy... - Azt tudod, hogy rajtam nem múlik Virágom, hogy közelebb is legyünk - fogvillantós vigyorgással lépek el, mert bár igazat mondtam, de... Az esélytelenek nyugalmával tárom fel a randi helyszínünk részleteit.
- Hehh? - értetlenül pislogok rá, már elvonva karjáról az enyémet. Az arcomra kiül mennyire nem értem, mire gondol. Egyetlen porcikám sem mozdul, csak a szembogaraim ugranak egyet jobbra, majd balra, mielőtt ismét őt nézem velük. - Nem, nem. A dolgod az lett volna, hogy... tudod - láthatatlan bilincsbe formált csuklókkal gesztikulálok előtte. Le sem veszem róla a tekintetem, egyszerre nézem értetlenül és elcsodálva. - Mennyit kér egy olyan? - ha túl sok, majd csak összelopom valahonnan. Nyilván ezt a részletkérdést nem osztom meg vele. Helyette csak bocsánatkérő mosollyal nézem, mielőtt: - Nincs senki, aki ilyenkor vigyázna rá? - átlépek egy bizonyos határt, de még azelőtt kiszalad a számon a kérdés, hogy átgondolnám. - Miért? - nevetve kapkodom a fejem közte, a mutatóujja iránya és a környezetünk között. Értetlenül, szinte ostobán, eltátott szájjal figyelem, majd csak egy éles hahotázás bukik fel belőlem. - Hát ha nem akarsz inni, akkor legközelebb ne mondd, hogy hozzak piát... - nemleges irányba csóválom a fejem, továbbra is vigyorogva - Nők, csak egyszer az életben mondanátok azt, amit tényleg akartok és nem mindenféle utalgatással beszélnétek hozzánk... - már a random összehordott piknikünk közvetlen oldalára lépünk, de én még akkor is mosolygok rá. Levakarhatatlan görbe ül fel a szám sarkába...
- Hát ezt éppenséggel nem tudtam meg, mert azért nem voltam a nyomodban minden percben, de jó... - elkalandoznak a gondolataim, belezuhanok egy illúzióba, ahol... - persze ráeszmélek, mit mondtam és javítani próbálok rajta: - Szigorúan csak azért, mert nincs még egy olyan vörös pont a hátamon, ami tudod, olyan lézeres izé... - nem találom a szavakat, ahogy nézem. Meglehet, hogy most jut el igazán a gyökerekig, hogy tényleg itt van velem, hogy eljött. Fenébe. Lehetne egy hatvan éves néni, akkor nem lenne ennyire lélegzetelállító hatással rám. - Ha elbaszódik minden, azt vallom, hogy sosem láttalak - nem tenném ki a lányát valódi veszélynek. Soha... A komor arckifejezésemből sejtheti, hogy az igazat mondom. Hazudni, ferdíteni és pofátlan sebeséggel okádni a mocskot nem áll tőlem távol, de sosem rángatnám bele ebbe az ő, vagy akárki más gyermekét... Őt sem. Ennél inkább, mint amennyire már megtettem - ha van értelme annak az egymás után felsorakoztatott szóláncnak, ami a fejemben zakatol. A kérdése hallatán lezser, ezüstös nevetés gördül le a számról. - Ha én választhatok, akkor határozottan inkább az utóbbit szeretném... Ja, randizzunk. A többi ráér... - közelebb is húzódom, amennyire a lehetőségeink engedik, de fültől fülig érő vicsorgásomból sejtheti, hogy viccelek. Részben. Mármint csak részben viccelek... Ha tényleg számítana, amit én szeretnék, már valamelyik omladozó, repedezett falnak vagy rozsdás ajtónak döntöttem volna és éppen azt ecsetelném, milyen édes íze van a... - Oké - bólintok lemásolva a komoly arckifejezését. Nem akarom eljátszani az esélyeimet semmilyen értelemben. Nedvesítek a számon, mielőtt válaszba fognék, ha már leültünk egy-egy vödör fenekére, vagy bárhová végül...
- Nincsen semmilyen nőm, tudom, hogy ez a legégetőbb dolog, amire kíváncsi vagy... - pimasz félmosoly, finom intés valahová kettőnk közé, hogy ne szóljon közbe - Nem foglalkozok emberöléssel, soha nem bántottam senkit. Senki ártatlant, így a pontos... Néha lehet, hogy láttam, hogyan csinálják a zöldhasúakat... Mármint másolják, vagy ilyesmi. És talán ott voltam néhány illegális csereberén is... És lehet, hogy szoktam bunyózni is, mármint előre lebeszélve, hogy a fogadással ki nyerjen, és hát... - szünet, amit fürgén követ egy mély, öblös sóhaj - Azt mondták, hogy ha kifizetésre kerül valamilyen ékszer, az ottlévők is részesednek. Verőemberként mentem oda, nekem azt mondták annyi lesz a dolgom, hogy "testőröset" játsszak, csak aztán kiderült, hogy nem volt semmilyen ékszer, mert emberekről, mármint valahová elhurcolt emberekről van szó és aztán a semmiből lőni kezdtek egymásra - elnézek oldalra. Nem én voltam az egyetlen bepalizott szerencsétlen. - Nyilván, amikor a helyszínen elkezdték osztogatni a fegyvert már gondoltam, hogy valami szar van, mert nem... De addigra már, mire megértettem mi történik, akkor már...bumm - imitálom jobb kezemmel is a lövéseket, illemtelen csücsörítéssel, gyerekes beleéléssel. - Elbűvölsz, hogy köpjem ki az összes nevet, aztán meg... - nem mondom ki hangosan a kérdésem végét, mert mindketten tudjuk, hogy pontosan mire célzok. Kihasználás. Csapda és bűverő. És ilyen nyalánkságok kaotikus egyvelege... Töltök italt. És török a sajtrúdból is, ami a legkevésbé sem íncsiklandó mozdulat, de nem ígértem számára ötcsillagos vacsorát, vagy bármit és mégis...
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Csüt. Júl. 11 2024, 18:39
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
Idegesen vonom meg a vállam kérdése hallatán. Erre igazándiból helyes választ aligha tudnék adni. A törvény véd minket, egészen addig, ameddig a törvényt kezükbe nem veszik a törvényszegők. Át nem írják azt, vagy szimplán csak megkerülve gáncsolnak el. Az alvilágban nincsenek szabályok, nincsenek törvények, rájuk semmi sem vonatkozik, míg mi… mi muszáj vagyunk követni őket. Amit már így sem teszek, hiszen itt vagyok, beszélgetek eggyel azok közül, anélkül, hogy segítségért kiabálnék és letartóztatnám. Tehát ha valaki akar, akkor máris kurvára tudna fogást találni rajtam. Mert én sem vagyok makulátlan, annak ellenére sem, hogy szeretnék az lenni. De én magam sem követem azokat a bizonyos törvényeket. Ugyanakkor ezt nem tervezem a férfi orrára kötni, ám mégis egy megnyugtató mosolyféleséggel válaszolok neki. - Majd megoldjuk. - Mondom csak, még magam sem tudom, hogy hogyan vagy miként, de tudom mi az igazság, így aztán merem remélni, hogy ezt bizonyítani is tudjuk majd.
A férfi pimasz közelsége ugyan zavarbaejtő, még a számomra is, ugyanakkor nem tolom őt el. Magam sem tudom pontosan megmondani, hogy miért is nem… talán mert valahol tetszik. Tetszik az ahogyan rám néz, ritkán kapok ilyesmit. Bár ez inkább a saját magam hibája, amiért mindig mindenkit elijesztek magam körül. Megkövetelem a néhány lépésnyi távolságtartást, de ő… ő fittyet hány erre. Egyszerűen csak nem érdekli, a merészsége pedig tetszik. Mert igenis szükség van merészségre ahhoz amit most jelenleg csinál. Nem csak a pimasz közelségre gondolok, egyben arra is, hogy bár szemmel láthatóan fél, mégis itt van, üzletel, próbálja a saját életét a saját kezébe venni, még akkor is ha az igencsak szar kezekben van jelenleg. Értékelem ezt és talán éppen ez az oka annak is amiért segíteni akarok neki. - Elővigyázatosságra tanítani? Engem? - Szemöldököm szemmel láthatóan ugrik most az egekbe, nagyon kis híja van annak, hogy ne nevessem el magam. - Emlékeztess csak… Ki az akit épp gyilkossággal vádolnak? Én vagy te? - Előveszem a “na kinek is van igaza” tekintetem, mert ja… ha jól sejtem ő lenne az. Ő az aki nem volt elég elővigyázatos és ilyen hülyeségbe keverte magát és ő az aki most az én segítségemért kuncsorog. Ezt pedig nem leszek rest éreztetni vele és jól odaszúrni neki. - Hát persze, hogy nem rajtad múlik. - Vágom rá szinte azonnal miközben megrázom a fejem. Hihetetlen ez a férfi de komolyan! Még soha nem volt alkalmam valaki hozzá hasonlóval találkozni, talán épp ezért sem tudom, hogy pontosan mit is kezdjek vele.
- Egy olyan, elég sokat kér. De majd leverem rajtad, ne aggódj. - És bár ez a mondat némileg vészjósló, mégis hanglejtésemből megítélheti, hogy semmi komoly nincs benne. Csupán egy kis ugratás vagy éppen feszültségoldás. Amit minden valószínűséggel a bor is el fog érni, ám mégis… Nem tudom nem kimutatni, hogy mennyire furcsának találom ezt a helyzetet. - Nincs. - Válaszolom csak röviden és tömören, ugyanakkor roppant határozottan, nem kifejezetten szeretnék magamról beszélni, ezt pedig éreztetem vele. Az hogy az ügye érdekében bizalmat szavaztam neki, még korántsem jelenti azt, hogy beavatom a magánéletem, sőt a kislányom magánéletének minden részletébe. - Hé-hé! Nem mondtam, hogy nem akarok inni. De talán egy kicsit túl-készültél. - Nevetek fel miközben már magamhoz is veszem a nekem szánt borospoharat. Hülye lennék nem kihasználni az alkalmat, hogy ihatok egy kicsit, akkor is ha jól tudom, hogy ez az est bőven tartogat még fejfájásokat számomra. És nem, nem a borra gondolok. A férfira.
Komolyan próbálom ignorálni az összes flörtölési próbálkozását. Nagyon erősen próbálok koncentrálni arra, amiért idehívott és az semmiképp sem egy randi lenne. Legalábbis azt hiszem. Ám egyre nehezebb a csőlátásra koncentrálni, mikor minden második percben elszór egy megjegyzést, amire ha mást nem is, de egy mosolyt muszáj megengednem. Vagy fél-mosolyt. Hihetetlennek találom a komolyság és egyben komolytalanság üdítő keverékét, ugyanakkor rettentően butaság is amit csinál, hiszen az ő élete forog kockán. És azzal, hogy eljöttem ide, már az enyém is. Pontosan ezért próbálom fenntartani a nyomozói, fakabátos, komoly maszkomat, amit ő olyan előszeretettel próbál le-le szaggatni rólam. - Mondták már, hogy hihetetlen vagy? - Döntöm oldalra most a fejem, mintha én magam is elgondolkoznék a hihetetlenségén. - Koncentrálj! - Szólok rá, bár a szám sarka meg-meg rendül, még a nyelvemre is rá kell harapnom, hogy ne mosolyodjak el és ezzel ne adjam tovább alá a lovakat. Az mindenképpen megnyugtat mikor kiböki, hogy ha a dolgok rossz irányba fordulnának, nem említené meg a nevem, ezzel talán némileg biztonságban hagyva engem és egyben Larát is.
Azt ugyan túlzás lenne mondani, hogy végül sikerül neki némileg megkomolyodni, ám végre rátér a lényegre és még ha nehezen is, de elkezd magáról beszélni. Egy torokköszörüléssel jelzem, hogy nem a nemi életére vagyok kíváncsi, nem most nem hagyom, hogy kibillentsen, marad a komor arckifejezés, akármilyen nehezemre is esik tartani azt. - Szóval valójában csak egy tolvaj vagy akit bepaliztak. - Vonom le a következtetést, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a megannyi törvénytelenséget amit ebbe az átkozott monológba szőtt. - Mennyire ismered ezeket a bandákat? Volt már korábban dolgod velük? Mindkettővel? - Próbálok puhatolózni egy kicsit mélyebbre, mert ennyi még nem elég. Nem elég ahhoz, hogy össze tudjak rakni egy képet. - A probléma az, hogy ez sokkal bonyolultabb, mint azt te gondolnád. Ez egy teljesen kiforrt bűnbanda, akiknek messzire elér a kezük, ezzel együtt pedig a nyomozásba is bele tudnak nyúlni. Ha ők rád akarják kenni a dolgot, akkor rád is fogják… Leszámítva ha kitaláljuk miként ne tehessék meg. - Billentem oldalra a fejem elgondolkodva, miközben ismételten belekortyolok a borba. - De ahhoz türelem és diszkréció kell. Meg tudod oldani ezt a kettőt? - Nézek rá kérdőn, mert eddig sem a türelmével nem találkoztam, sem pedig a diszkréciójával. - Megpróbálhatok a háttérben, észrevétlenül belenézni az aktákba. - Nem merek neki túl sokat ígérni, mert egyenlőre csak a sötétben tapogatózom, fogalmam sincs, hogy pontosan mivel állunk szemben.
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Hétf. Aug. 05 2024, 17:45
Jayda & Kristopher
„Majd megoldjuk.” - mondja, én pedig semmi mást sem látok magam előtt, csak egy homokra épített házat. Szerkezetileg nem megfelelő, tényleg elég a legszelídebb természeti katasztrófa hozzá, hogy véglegesen megsemmisüljön - én mégis bólintok. De mi mást is tehetnék? Ki vagyok merülve: mentálisan, fizikailag, lelkileg.
Haraphatnám a csendet, ami ránk ül azután, mennyire lecsökkentettem a távolságot közöttünk. Más emberekkel ellentétben - nem számít ki az: a közelségétől egyenesen a rosszullét kerülget - most csak arra tudok gondolni, milyen jó lenne így, esetleg még egy kicsit közelebb kerülni hozzá... A mosolya végigcsöpög a testemen, egy maszatos, nyálkás valamit teremt belőlem, egyértelművé téve számomra, hogy most azonnal kész lennék elolvadni miatta... Nevethetnék rajta, mert egyáltalán nem értem, hogy mi a f- történik velem, én mégis inkább kétségbeesem, ott, ahol veszély vibrál a levegőben és életek forognak kockán, nem túl nagy önzőség a saját érzéseinkre ekkora hangsúlyt fektetni? Vagy éppen ilyenkor kell csak igazán? - Szigorúan testközelből... - öblösebb, mélyebb a hangszín, amit megütök. Emellé társul még a hanyag tartásom és a nevető kifejezésem. Lehet, hogy azt gondolja, nálam ostobább alakhoz még nem volt szerencséje, vagy talán csak a bugyivadászt látja bennem; elég szerencsétlen történet az, hogy azok, akik igazán összepasszolnak, sosem a jó időben és helyen találkoznak... Az egyik mindig hamarabb érkezik, mire a másik elkésik, vagy csak golyók záporoznak a fejük fölött, ahogyan velünk is megesett. És tessék; itt révedek rá egy szellemileg toprongy mosolyával... Teljes válszélleséggel vallva, hogy oka van annak, hogy akkor és ott éppen ő talált rám. - Szerepelhetne az önéletrajzodban a hangulatgyilkosság, mint sportág... - motyogom az orrom alá duzzogva, mert kissé sértőnek találom, hogy minden a meghódítására tett kísérletem csúfos kudarcra van ítélve, már jóval azelőtt, hogy egyáltalán boncolgatnánk az érzelmeket mögöttük... - Lehetnél a bájos kis súgó, aki elárulja, mi akadálya van? - teszem fel a nagyvilági kérdést. Nem mintha ne lenne ezer és legalább még két oka annak, amiért szörnyű ötlet lenne összegabalyodnia velem, de ha meg sem próbálom, ha értésére sem adom, hogy minden gond és probléma ellenére is belevetném magamat, az még nagyobb hülyeség lenne részemről. Talán, ha más körülmények között találkozunk, már rég a vállára úsztatott karom fölül suttoghatnék a fülébe legmocskosabb vágyaimról... Ellépek az útjából, hogy ismét az oldalára kerüljek és egy lezser vállrántással még mellé fűzöm: - Összetörnéd a szívem, de megmondhatnád, ha nincs semmi esélyem! Tudod, azzal a zsarus komolysággal, amitől az ember már a létezését is valami bűntettként jegyzi fel... - ha mondjuk a kopasz, vagy a szemüveges bongyor fazonok a legbelső forróságának katalizátorai - mutatok rá szigorúan csak egy széles mosollyal.
- Várj egy kicsit! - ha viccnek is szánta, zsebbe nyúlok, hogy kikaparjam az utolsó pénzeket is, amivel Pedro ellátott. A karma egy másik vicces története kezdődik így; amikor csórónak gazdag a barátja... - Fedezi? - egy kisebb köteg, átnyújtom, valahol a levegőben megtartott kézzel nézek fel rá, utána - Ez nem lopott pénz, szóval nyugodtan elveheted. Megfeledkeztem arról, mivel jár neked ilyenkor eljönni, szóval, légyszíves és szívességet is tennél vele, ha elvennéd! - azt már nem mondom el, hogy ha üres kézzel megyek vissza a barátbank lakására, további zölddel is megszán. Igazság szerint kezd bosszantani, hogy nem tudom, honnan az a rengeteg pénz; amiből figurákat, játékokat, mozis relikviákat gyűjtöget, de szerencsés vagyok, hogy megosztja velem. Így volt ez mindig... A történetünknek egészen biztosan Pedro a főhőse, és mi mind a mellékkarakterei vagyunk, sokan csak nélkülözhető statisztái... - Az apja? - biztos, hogy nem rám tartozik és talán bele is gázoltam egy olyan érzékeny területbe, amihez jóformán semmi közöm, de a legelső józan következtetése bárkinek ő lenne. Vagy nem? Az arcomon csüngő torz grimasz elárulja, mennyire megbánom megkérdezni, de ha megtettem, kitartok. Legfeljebb elküld a francba, vagy nem válaszol. - Thessék? - elkerekedett szemekkel nézek rá - Ez túlkészülésnek számít? Manapság kiment a divatból, hogy nem is tudom, étterembe vigyék a nőket? Hogy-hogy túlkészültem? Ezt nem értem, kifejtenéd!? - felkönyökölve az egyik térdemre dőlök közelebb, hogy biztosan jól hallhassam a válaszát. Azt már én is tudom, hogy a fiatalság köreiben nem elterjedt szokás egészséges kapcsolatokat ápolni... A maguk menetével örömmel lubickolhatnak a mérgező szarban, de hogy a korosztályom szerint túlzás ez? A ki-tudja-milyen vödör felfordított fenekére terített hirtelen-asztalunk és a pár falatra elegendő sajt?! - Ja, te rám értetted! - csapok olaszos hirtelenséggel a levegőbe magam elé, amikor megértem, mit találhatott túlzónak ebben az egészben. - Megbilincselhetsz, ha az jobban bejön... - fogvillantós vigyorral teszem hozzá, koccintásra emelve poharainkat.
- Soha! - a vigyorgásom már szinte vicsorgás, biztosan rögtön tudja belőle, hogy szarkasztikusan feleltem. Mondták már többen, mint hinné, bár leginkább egy jól sikerült - lehetetlennek hitt lopás után, vagy amikor megszereztem Pedronak az akciós csirkemellet... Ő többször is elmondta. Meg az anyja. Lehet, hogy csak az anyja! - Tudod, sokkal könnyebb lenne koncentrálni, ha nem lennél ennyire gyönyörű... - félre húzom a számat, mert talán megveti a romantikát, mindenféle nyálasnak titulált enyelgést és az ezekhez tartozó bókokat, de akkor is ki akarom mondani, hogy annak látom őt. Gyönyörűnek... Pontosan olyan, mintha az álmaimból szaggatták volna ki. Picsába!
- Csak egy tolvaj... - elismétlem nála sokkal halkabban, elismerően biccentve, amiért feldolgozta a hallottakat. Máskor biztosan idegesítene, hogy szerepelt a mondatban egy „csak”, de ha a többi opció között gyilkos és egyéb szörnyűségek vannak felsorakoztatva, inkább csendes hálát érzek. - Tudok neveket, helyeket, de olyan régóta nem loptam nekik, hogy beavassanak, az ő szájuk szerint „kopasz” vagyok, vagyis újfiú. Csak azokat küldték oda, akik feláldozhatóak voltak a szemükbe, meg két nagyobb arcot, akik biztonságban voltak, amikor beütött a szar - fűzom hozzá a további gondolataimat - Nem volt dolgom egyikükkel sem korábban, általában csak magamnak, vagy a szűk baráti kör miatt loptam és nem másoknak! - vallom be. - Igen, az menni fog, de nem akarom, hogy leégesd az ujjlenyomatomat és nem akarok Mexikóba menni! - rázom a fejem nemleges irányba hevesen, amitől meg is szédülök egy idő után - Napallergiám van, mi lenne ott velem!? - folytatom, közben meg persze betömök egy nagyobb darab sajtot. A f-ért nem tudtam az árnyékban maradni!? Az iskolában miért nem tanítanak meg átlátni ilyen szituációkon?! Miért arról tanulunk, hogyan dugnak az állatok meg hogyan fialnak!? Kiiszom a poharam, újabb adagot töltök, előbb persze Jaydatól is kérdem, tölthetek-e. - Egy alibi nem segítene? - tömöm a számat, amitől lehet nem tisztán érthető a kérdésem - Kurvára rábasztam! - ledöntöm a kitöltött nedűt, majd felnevetek. Szinte hihetetlen, hogy annyi sanyargatás és szenvedés, vergődés után így érjen véget a történetem... Bekerülök a szararcok közé, mert a kapzsiság elvakított: fogd be karma! Sosem törtem túl nagyra. Mindig csak a létminimumot akartam megteremteni, éppen csak egy hangyafasznyival többet...
Pár pillanattal később mondom: - Talán nem kellene belepiszkálnod Csillagom, még a végén bajba kerülsz miattam... - rám telepszik a pesszimizmus, hiába, sejthettem volna, hogy már a nyomozói irodában is ott vannak ezek a s-fejek! - Nem nyírhatsz ki mindenkit? Tudod, mint az Elrabolva filmekben Neeson-papa?
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Szer. Szept. 11 2024, 17:11
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
- A tiedben meg csak simán, hogy gyilkosság, nem? - Vágom vissza élből, még csak gondolkodnom sem kell rajta, bár hamar rájövök, hogy ez így bizony igencsak övön aluli volt, ezért végül elengedek egy bocsánatkérő pillantást felé. Igaza van, tényleg hangulatgyilkos vagyok, de nem tehetek róla. Egyszerűen aligha tudnék a gyenge flörtölésére összpontosítani, miközben épp a nevét próbáljuk tisztára mosni. Legalábbis ÉN próbálom, ő meg… szerencsétlenkedik. - Tudod, az esélyeid nagyban növekednének ha majd nem a börtönben kellene randiznunk. - Billentem oldalra a fejem, igyekezve arra, hogy továbbra is legalább aránylag komoly maradjak, de ezzel mégis tulajdonképpen tudtára adva, hogy valójában igenis van esélye. Ám ahhoz arra van szüksége, hogy ne egy egész város által körözött bűnöző legyen, mert jelen helyzetben, nem tudok vele mit kezdeni. Nem fogom őt elbújtatni. Segítek neki, megpróbálok… ez pedig már így is bőven sokkal több, mint amit bárki más tenne érte a helyemben. Szóval ha eljátssza és elszórakozza az esélyeit akkor más esélyem nem marad, mint levenni róla a kezem és hagyni, hogy lecsukják.
Aztán szabályosan meglepődöm amikor pénzt vesz elő. Megadóan emelem fel mindkét kezem, ezzel jelezve neki, hogy abszolút semmi esély nincs arra, hogy átvegyem azt tőle. - Szó sem lehet róla! - Adok is hangot a döntésemnek. - Szerintem még nagyon is kelleni fog ez neked, amikor egy ügyvédre lesz szükséged, szóval csak tartsd meg. - Mosolyodom is el némileg bátorítóan, hogy tudja: Komolyan gondolom. Azért annál makacsabb és önfejűbb vagyok én, mintsem pénzt venni el tulajdonképpen akárkitől is csak így a semmiből. Amikor meg már azt gondolom, hogy ennél messzebbre úgysem menne, ismét képes meglepetést okozni. Igenis messzebbre megy, igenis pofátlanul belekérdez a dolgok közepébe. Nekem pedig egy pillanatra még a lélegzetem is elakad, mert hirtelen annyira nem tudom mit is mondjak, vagy egyáltalán, hogy mégis honnan a fenéből veszi a bátorságot mindehhez. Ugyanakkor mégis tetszik. Nem maga a pofátlan kérdés, inkább csak az érdeklődés. Elvégre a legtöbb ember csak a keménykötésű nyomozót látja bennem… félreértés ne essék, az is vagyok! Soha senki nem mer kérdezni tőlem, sőt legtöbbször még a levegő is megfagy ahogy belépek egy helyiségbe. Ehhez képest ő most mégis valahol azt érezteti velem, hogy én is normális ember vagyok. Ami bár furcsa, de mégis felüdítően jó érzés most. - Az apja már rég nincs a képben, egyedül nevelem. - Adok meg egy elég normális választ, ezzel tulajdonképpen minden pasikról szóló kérdését ki is merítve. - Úgy értem… ha csak arról akarunk beszélni, hogy miként mossuk tisztára a neved, ez túl sok. - Billentem újra oldalra a fejem, miközben be is kapok egy újabb falat sajtot. - Ha randiról lenne szó, akkor ennél azért magasabban van az a léc… bár ami azt illeti, nem sokkal. De az ing kötelező. - Vonom meg picit egyik szemöldököm és őszintén szólva még saját magamat is meglepem a válasszal. Máris beütött volna a bor? Vagy a sajtban van valami? Nem sűrűn lehet tőlem fültanúja ilyen lazának tűnő válaszban, de az igazság az, hogy már elfáradtam. Késő van, hetek óta nem alszom rendesen és átkozottul nincs erőm már harcolni még a legapróbb szórakozás ellen is, csakis azért mert az nem lenne helyénvaló. Mert ki az aki bíráskodhat felettünk jelenleg? Senki! Szóval amíg képesek vagyunk a célt is szem előtt tartani és arra is koncentrálni, hogy tisztára mossuk őt, addig… tőlem aztán szórakozhatunk is. Vagy mi. Nem mintha tudnám mi az.
Végighallgatom őt, türelmesen, még csak bele sem szólok, az agyam már nagyban jár, próbálok feljönni valami értelmes megoldással, de rá kell jönnöm, hogy talán mégsem lesz ez olyan egyszerű. - Feltételezem, ha most elvinném magammal azt a poharat - mutatok ezzel a kezében tartott borospohárra. - és az ujjlenyomatot összehasonlítanám a bármelyik fegyveren találtakkal. Ugyebár nem lesz egyezés? - Ez csak pusztán gondolkodás… hangosan gondolkodás és egy kicsit biztosra akarok menni arról, hogy nem fog bepánikolni ennek hallatán. Hiszen ha pánikol, akkor nyilvánvalóan több vaj van a füle mögött, mint amennyit elárul. - Az alibi már nem segít, a kamerák egyébként is felvették amikor megérkeztél. És azt is ahogy nagyon sietősen próbáltad elhagyni a helyszínt. - Rázom is meg a fejem. - Nem mondtam, hogy belepiszkálok, csupán annyit, hogy belenézek. Aztán lehet majd kicsivel előrébb leszünk, vagy van valami amit nem vettünk eddig észre. - Felelem elgondolkozva, miközben megiszom a borom maradékát, majd pedig némileg aggodalmasan állok fel. - Szükségem lesz egy telefonszámra amin majd elérhetlek ha megtudok valamit. És nem… nem fogok mészárlást rendezni. - Nézek vissza le rá. - És nagyon remélem, hogy te sem fogsz semmilyen ostobaságot művelni! Ne játszd el a bizalmam… Kérlek! - Teszem hozzá, az utolsó szót már szinte könyörögve, mert tényleg szükségünk van a kölcsönös bizalomra, máskülönben nem leszek képes segíteni neki. Aztán mielőtt még lelépnék, várok egy kicsit, megvárom, hogy esetlegesen lenne-e még valami amit szívesen megosztana velem, elvégre nem sietünk, ám mégsem szeretném ha valaki nem kívánatos személy rajtakapna minket. Kétlem, hogy egyáltalán szabad itt tartózkodnunk.
“You must never be fearful about what you are doing when it’s right.”
★ foglalkozás ★ :
Detective
★ play by ★ :
Jennifer Lawrence
★ hozzászólások száma ★ :
423
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Pént. Okt. 25 2024, 16:27
Jayda & Kristopher
Szerteszét terülő jókedvem elnyúlik arcizmaimon, mint a vizes falakról lemálló tapéta... Rosszallóan egy gyermek duzzogását megszégyenítő ajakcsücsörítéssel konstatálom a meggondolatlan replikát, amit felém idézett. Hirtelenségében az ember sok mindent mond - ezzel nyugtatom magam. Sokáig ezek után sem tartom fenn a sértettség-színjátékát, mert az élvezet, hogy bocsánatkérő pillantást intéz felém közvetlenül utána, megrészegít. Tehát törődik. Tehát odafigyel. Tehát tudja, hogy ez nem igaz... - Na, pontosan ezért kértem a segítségedet! - mutatok rá, tenyérrel fölfelé tartott kézzel - Segítesz, hogy segíthessek, mindenki nyer - felelem színtelen hangon annak ellenére, hogy lelkesíteni próbálom. Kemény, erős, konok, makacs és ragaszkodik az elveihez, a becsületéhez, ezért perpillanat a legapróbb, leghalványabb mosolyra az arcán én is önkéntelenül mosollyal reagálok. A kettőnk közötti dinamika a legjobb esetben is minimum terhelt, esély a boldogságra - arra a felhőtlen nyavalyára - fikarcnyi sincs. - Tudtam, hogy bejövök... - a tekintetemből kikopik a kétségbeesés, és hamarjában végeérhetetlen, öntelt derű veszi át a helyét.
A levegőben kitartott kézzel nézek rá. Majdnem elnevetem magam, milyen szerencsétlenül igyekszünk egymást kisegíteni. Lejjebb engedem a karomat, felkönyökölök a térdemre. - Van egy jó barátom, aki megteheti, hogy minden nap új, előtte sosem használt alsógatyát hord... Szerintem nála mosógép sincsen... - számos emléknyalábbal kutakodom szürkeállományomban, hogy megleljem az elektronikai bestia helyét a már sokat látogatott lakásban, de... - Kérlek, fogadd el! - ismét felé tartom a zöldeket - Vagy van még egy olyan opció, hogy követlek hazafelé és bedugdosom az ajtó alatt, mint egy perverz állat... Nem is tudom, szerintem kényelmesebb lenne most elvenned, nem? - félmosolyra húzott szájjal fürkészem az arcát. Tudom, hogy acélbiztos magatartása van, szilárd jellemrajzzal és megtörhetetlen akarattal - legalábbis eddig ezt igyekezett megmutatni nekem -, de szörnyen érzem magam, hogy nem gondoltam a helyzetére. Bűntudatra ennyi lenne a kárpótlás?
Ronda érzés a megkönnyebbülés, ha valaki más káráról szól. Véreskezű a vágy, hogy vigyorogva reagáljak a megszerzett információkra, miszerint egyedülálló, de sikerül átlendülnöm az első reakciókon és megtartanom a fapofát. - És hiányzik? - ha már átléptem a határt kettőnk között, most visszafordulok és addig radírozom a cipőtalpammal, amíg szét nem morzsolódik. Közben pedig kérdőn figyelem minden mozzanatát, hogyan reagál a kérdésemre. Követem a mozdulatot, én is lecsípek egy darabka sajtot a terítékről. Kis híján félre is nyelem a kapott választ hallva. - Mármint rajtad, vagy rajtam? - sóvárgónak érzem magam, de hogyan is lehetnék másmilyen? Amióta azon a sorsfordító éjszakán beleütköztem, felfordult az életem. A gravitáció középpontjára került, én meg vetődök utána, mintha a mágneses energia huncutkodna velünk. Az alkohol csiklandozza a gátlásaimat - melyekről egyébként sem volnék hírhedt valaki... És elképzelni őt egy szál ingben, vagy anélkül, több, mint amit el tudok viselni az asztalnak csúfolt vödör túloldaláról. - Nem vagyok inges pasas, de rajtad tutira jól állna bármelyik... Szóval adom ezt a szabályt, ameddig csak neked kell hordanod. És persze nem vagyok szigorú, lehet csak és kizárólagos viselet! - vigyorgok rá bugyután. Nem rejtem véka alá, mennyire tetszik nekem. A megkívánt szünetben ismét töltök, lassan el is fogy a borunk. - Egyébként miért kell az ing? Ez valami státusz-dolog? - megköszörülöm a torkomat, a poharamban ringatózó bort figyelve. - Csóró vagyok a drága öltönyökhöz és a motoron nem is kényelmes viselet - ezt már leginkább csak a levegőbe, magamhoz magyarázom. Büszke sem vagyok a helyzetemre, de nem is szégyellem. Meg lehet, hogy a kedvéért - ha el tudnám vinni egy puccos helyre a barátom hátszelével - magamra erőltetném valamelyik luxus márkát, de az én helyzetemmel és stílusommal, aligha lenne hiteles erőfeszítés.
- Megmondtam, hogy szarban vagyok, ez is a része - feltételezem gondoskodtak mindenről. Nincs kibúvó, alibi, konkrét bizonyítékokkal hárítják a felelősséget az olyan ostoba barmokra, mint én. - De hát persze, hogy elrohantam! A pasasnak az agya a cipőmön vérzett el... - még most is kerülget a rosszullét, ha rá gondolok. Terápiára kellene járnom, hogy ne legyen visszatérő álom, de nincs sem pénzem, sem időm, se legális mód rá, hogy bekerüljek egyhez is. Tehát marad az öngyógyítás, ami ingyenes, de legalább sikertelen is. Vele szinkronban kelek fel ültőhelyemből. Kissé facsarja az önérzetem, hogy máris távozni készül, de legalább ivott és evett egy keveset velem... Ez is több, mint ami elvárható. - Csak vigyázz magadra, de nyilván nem nekem kell bemutatnom őket... - tényleg nyílik az aggodalom virága a mellkasomban, ha arra gondolok, mit tennének vele, ha tudnák, hogy tud rólam. - Ennél nagyobb szarba, már aligha áshatnám magamat, de ne aggódj, meglapulok - felelem rekedt hangon, miközben a telefonjába írom a számomat. Megcsörgetem, hogy el tudjam menteni magamnak később. Visszanyújtom a mobilját, de nem eresztem el, amikor elvenné tőlem: - Hazakísérjelek? Ittál is, nem akarom, hogy útközben valami... - egyesével emelem föl ujjaimat végül a telefonról. Egyszerre röhejes és csodálatos érte rajongani...
- Akkor is hívhatsz, ha már nagyon hiányzom... - címkézem zárszónak, ahogy utána kiáltok... És nézem, ahogyan magával viszi az ereimben forrósodó pezsgést, a kedvemet, hogy tegyek valamit, bármit.
If life can remove people you never dreamt of losing, it can replace them with someone you never dreamt of having.
"when i say i have "main character energy,"
i mean the nerdy introvert with anxiety
and a general distaste for humans"
★ play by ★ :
Tom Hardy
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: The best is yet to come - Kris & Jayda
Szer. Nov. 06 2024, 11:51
Kristopher && Jayda
“We tend to forget that happiness doesn’t come as a result of getting something we don’t have, but rather of recognizing and appreciating what we do have.”
Szóval van egy jó barátja aki megteheti, hogy tulajdonképpen soha nem mos ruhákat, hanem minden napra újat vesz. Jó kis magyarázat lenne ez, de akkor mi az ördögért van szüksége mindarra a bűnözésre amiket az imént sorolt fel nekem? Miért gyanúsítsák őt gyilkossággal? Ha valakinek ilyen jól áll a szénája, nincs szüksége azokra a munkákra. Nincs szüksége lopásra sem. Ennek ellenére megadom magam, ha másért nem is, hát azért mert érzékelem, hogy képes lenne hazáig követni, hogy bedugdossa a pénzt az ajtóm alatt, akárcsak egy perverz állat. Ezt elhiszem neki. Ha mást nem is, de ezt el! Főleg miután jól tudom, hogy nem ez lenne az első alkalom arra, hogy követne. - Jesszus, oké! Hihetetlen vagy! - na meg hihetetlenül kitartó is. Elveszem végül tőle a zöldhasúkat, nem harcolok vele tovább, észlelem, hogy felesleges is, mert soha nem adja fel. Tényleg néha úgy érzem magam mellette, mintha egy nagy gyerekkel vitatkoznék. Laraval biztosan jól kijönnének egymással...
Aztán ha eddig még nem sokkolt eléggé azzal, hogy pénzt próbál meg rám erőszakolni… vagyis meg is tette, akkor a következő kérdése most aztán igazán eléri a kellő hatást. Kris tényleg nem ismer határokat, bármibe pofátlanul belekérdez, én meg csak pislogok, mint hal a szatyorban. Pedig nyomozóként sűrűn én sem vagyok sokkal különb nála. Most mégis sokkol a közvetlensége. Miért kérdezne ilyesmit valaki olyantól, akit nem is ismer? Szükségem is van néhány másodpercre mielőtt megválaszolnám azt. - Nem hiányzik. Már nagyon régóta nem az életünk része. - válaszolom végül némileg értetlenül, mert tényleg nem értem, hogy miért akarja ezt tudni, ugyanakkor nem titok, így aztán bár nem megyek jobban bele a témába, mégis megkapja a választ a kérdésére. Ha azt kérdezte volna, hogy hiányzik-e a segítség néha, arra talán egy egészen más választ kapna. Átkozott nehéz egyedül gyereket nevelni, főleg ha az embernek abszolút semmi segítsége sincs.
- Rajtad. - felelem csak röviden és tömören, még annak ellenére is, hogy megpróbálja ezt rám hárítani, ám a komoly ábrázatot én magam sem tudom sokáig fenntartani. - Az a soha ruhát nem mosó haverod biztosan ki tud segíteni majd. - teszem hozzá amolyan csakazértis alapon. Valójában abszolút nem érdekel, hogy mi van rajta, de az ellenkezését látva én is megmakacsolom magam és akkor már nem hagyom ilyen könnyen elúszni a dolgot. Ez még nagyon kicsi ár azért amit érte készülök tenni… meg most is teszek.
- Megoldjuk… valahogy. - mondom nem túl magabiztosan, de azért igyekszem egy biztatóbb mosolyt engedni el mellé, mert még ha nem is tudom, hogy hogyan vagy miként, de biztos vagyok benne, hogy találni fogunk valamilyen kiskaput neki. A kiskapuk mindig ott vannak! Ezután viszont már nem húzom tovább az időnket, nem szeretném azt sem megkockáztatni, hogy valaki ránk találna, így aztán hamar felállok, hogy a telefonszámát kérjem. - Igen, persze. Meg aztán rögtön ki is hirdethessük, hogy együtt dolgozunk, hátha előbb tesznek akkor el az útból engem, mint téged. - nézek is rá cinikusan, miközben megindulok a lépcső felé. Kétlem, hogy okos dolog lenne együtt mutatkoznunk és ha jól sejtem ezt nem kell megmagyaráznom neki. Legalábbis nagyon remélem, hogy nem kell. - Húzd meg magad… kérlek! - Tessék, még a varázsszót is megkapja, azért ilyesmit ritkán hallanak tőlem az emberek, de valami isten tudja milyen hülye oknál fogva, még aggódom is érte. Amilyen szerencsétlen, talán tényleg indokolt is ez.
Kezdőlap
