Cecevel könnyű jóban lenni. Mindenkihez van egy, de inkább több kedves szava - szereti megvitatni a lakásától nem messze házaló gyümölcs- és zöldségárussal a termés minőségét; a sorban állók kárára imád a metrótól a munkahelyéig útba eső kávézó baristájával fecsegni; a portásálló ablakán bekönyökölve érdeklődik afelől, ami tudja, hogy az ott talált biztonsági szakembert foglalkoztatja, legyen szó családról, vagy sportról, politikáról, a prospektusban látott grillsütőről; a takarítószemélyzethez nem csak akkor szól, ha a terme felsöprésére kéri őket, hanem úgy, olyan életteli mosollyal kíván nekik jó napot, ahogy azelőtt még senki más; a munkatársaival szemben előzékeny, néha már túlzottan is, és bár jóban van a kollégáival, nehezen ismeri fel – általában sehogy –, ha a túlzott segíteni vágyását felhasználják ellene. Jószívű, de túlontúl naiv; okos – bár se nem life, se nem book-smart, inkább occasionally-smart –, de annyira nem, hogy lássa, ha tőrbe csalják. Minduntalan a legjobbat feltételezi akárkiről, hiába kopott már fel annyiszor az álla. Rendkívül ügyel az apró részletekre, mert tudja, egy kis figyelmesség nem, hogy nem ártott még senkinek, de általában a környezete nagyra értékeli - legtöbbször azzal, hogy lelki szemetesládává predesztinálják, amit csak azért nem bán, mert mások problémáival még mindig jobban elbánik, mint a sajátjával. De életvezetési tanácsot jobb, ha senki nem fogad meg tőle!
Nem egy karakán, határozott jellem, de mázlija, hogy pont annyira rátermett és életrevaló, amennyire lennie kell ahhoz, hogy – nagyobb – gond nélkül fenntartsa magát, és visszafogott, de jó körülmények között éljen. Bár nem akaratgyenge, hogy megfutamodna a nehézségektől, mégsem elég törtető, hogy az igazságérzetét meg is tudja védeni; tehát, ha valaki a védelmére kel, igaz, szégyelli magát, hogy ő erre képtelen, de titkon boldog, hogy egyáltalán észrevették, hogy problémába ütközött. Ha viszont nincs alatta védőháló, csak szolidan mosolyog, a füle mögé tűr pár elkószált hajszálat, és várja, hátha a fejében született talpraesett gondolatok anélkül elhangoznak, hogy valóban kinyitná a száját. Mélyérzésű, könnyű a lelkébe taposni, de soha nem mutatja, ha fáj; helyette még ragyogóbban mosolyog, még vidámabb, míg odahaza hajnali háromig a plafonra meredve marcangolja a bűntudat, hogy egyébként, ha jobban megválogatja a szavait, talán nem pécézik ki – most, két hete, vagy akár húsz éve. Időtlen számára a szorongás. Végérvényében úgyis minden az ő hibája, amiért kész bárkitől bocsánatot kérni, épp csak magától nem az önostorozó szidalmak miatt.
Hiába csacsog, és óhatatlanul lepcsesszájú, néha kissé bizalmatlan; udvariasan tesz hátra egy lépést, ha úgy érzi, túl hirtelen túl sokat osztott meg magáról. Igaz, ekkorra már jócskán túlszaladt a célon, amit a zavart nevetés még csak ritkán tudott semmissé tenni, ő ennek ellenére is újból és újból megpróbálja. Ő az az ambivertált jellem, akinek az extraveráltak elragadónak találják a visszafogott esetlenségét, de bármely introvertáltnak már túl sok a locsogásával. Mégsem számít, kivel áll szemben, végezetül mindkét embertípus előtt szabadkozik, ha felismeri magát és az elragadtatottságát. Tévképzete, hogy a környezete inkább csak megtűri, mintsem, hogy valóban érdeklődne iránta, ezért gyakran túlkompenzál, olyan gesztusokat tesz, amivel másokban az irányába való szükség érzését keltheti. A végletekig önzetlen, mindenkit maga elé helyez; az ő igényeik mellett nem, hogy érvényesíteni, de szinte már felismerni se tudja a saját akaratait. Mivel gyakran feszeng új társaságban, félve attól, hogy többet kell mutatnia annál, ami ő maga ahhoz, hogy kedveljék, azokhoz, akikhez már hosszú évek kapcsolata fűzi, mindennél jobban ragaszkodik. Könnyen lehetne róla a hűség szobrát mintázni.
Ritka jelenség, különösen New Yorkban, de Cece megfellebbezhetetlenül optimista – és igaz, hogy csak hurrá-optimizmus, és bármelyik pszichológus a haját tépné a megküzdési-mechanizmusától, de, miután benne van a nevében, továbbra is annak számít. A lelke mélyén hamarabb mondaná a hozzáállását torz tükör elé állított pesszimizmusnak. Idővel már saját magát is bosszantotta, hogy bármiben kérdezték, nála a pohár nem, hogy félig, teljesen üres volt, ezért jobbnak látta, ha a mindig negatív lelkületét meghempergeti tejszínhabban, és nyakon borítja cukorszórással. Kicsit talán reménykedett is benne, hogy azután, hogy elsajátította a „legrosszabban is lásd meg a jót" kétségkívül hasznos képességét – legalábbis a hivatása eddig mindig meghálálta –, majd kevesebbet kell magyarázkodnia a hangulatát illetően, de rájött, hogy azt, miért van mindig jó kedve, még nehezebb megindokolni. A „csak az ellenkezőjét mutatom annak, amit gondolok" nem egy olyan érv, amivel azonosítani akarná magát, nem is csak, mert nem akarna hazudni, de valahol egészen szánalmasnak is tartja, hogy az egész léte önmagának meghazudtolásából, és a köznek való megfelelési kényszerből épült fel.
Amennyire ő a tavasz, a napfény, a virág, annyira ő a tél, a hideg, a fagy. Ha már túlcsordul a felgyülemlett gondolatoktól, érzésektől – hisz egészen addig hagyja, hogy telítődjön, nem engedi, hogy megélje az adott pillanatban, amit szükséges volna -, hajlamos magába fordulni, még ha igyekszik is palástolni. Ugyanúgy felkel, mint minden egyes nap, elvégeződik, és mosolyog, hárítja a kérdést, miszerint „jól van-e?”, ha valaki megneszelné, kicsit visszafogottabb, szolidabb az átlagosnál – persze szükségszerűen középszerű jelenség ahhoz, hogy bármivel is feltűnést keltsen. Sokszor, ha besokall, mert meggyőződése, túl sokat várnak tőle – holott csak túl sokat vállal magára –, és még a világ is felesküdött ellene, előbújik a mártír énje, úgy tesz, mintha joga lenne mind ahhoz, amitől addig megfosztva érezte magát. Dacos, sértődékeny, talán még önző is, ami a pillanat hevében jól esik neki, a hátára kapja a szabadság képzete, de utána vasmarokkal ragadja meg, és rántja vissza a lelkiismerete.
Mert mindenből lelkiismereti kérdést csinál; az övé akkor tiszta, ha a környezete boldog. És, hogy ő az-e? Még senki nem kérdezte.

A Nap az ablakpárkányon épp csak átbukó sugara lapos szögben kúszott végig a padlón, felfutva narancssárga derengésével a falra. Szemkápráztatón csillogtak a cikornyás aranyozott keretek, az olajfestményeken szikrázott a rájuk vetülő fényár, mintha egy, a víz hullámairól vakítóan visszatükröződő, napsütötte tengerpartra lépett volna. Sose volt koránkelő típus, látszott a szedett-vetett külsőjén – a rendezetlen kontyából ágaskodó, szőke tincseken; a kapkodva felpacsmagolt korrektor alól átütő karikákon; a szekrényéből az „úgyse engem fognak nézni” meglátással leakasztott kinyúlt, kötött pulóverén, és a festékfoltos fekete farmerján, ahogy az otthon lefőzött kávéját recup-ban egyensúlyozva, hóna alatt és a karjára akasztva megannyi felszereléssel érkezett. Sose volt koránkelő típus; de a Metropolitan korareggeli látványát azért nem cserélte volna még egy-két óra alvásért. Egy öblös ásítást persze még így, a pompa közepén állva is megengedett magának, csak mert a faliképeken kívül senki nem látta.
Nyitás előtt az impresszionista blokk még kongott az ürességtől, visszhangot vetett az egybenyitott termekben, ahogy a favázas festőállvánnyal bíbelődött. Széles textilanyagot terített le, hogy a festék és az oldóanyag lecsöppenve ne a parkettát pettyezzék, és a hófehér vászonnal, kartávolságon belül elhelyezve a kellékeit lehorgonyzott Mary Cassatt előtt – most is, mint mindig. Különös kiváltság volt, és még annál is nagyobb lehetőségként tekintett az alkotóknak meghirdetett festménymásoló-programra; a tapasztalatszerzés hajtotta, mégis a remekművekkel való testközeli találkozás ébresztette minden hétvégén, hajnalban. Ha ideje engedte, és azonnal kelt a telefonja vijjogására, szerette a munka megkezdése előtt bejárni a múzeum egynéhány tárlatát, elveszni kissé a letűnt korok hátrahagyott bizonyítékai közt. Kivétel nélkül szerette őket, legnagyobbra mégis a XIX. századi mestereket tartotta. Sokan kinézték volna azért az elgondolásért, hogy ott, a magányos csöndbe burkolódzva, abban a pár nyugodalmas órában, amikor csakis ő, és az általa felmagasztalt festőnő művei vannak jelen, egészen közel érezte magát Cassatt személyéhez. Az őt jellemző színelméletét követve, az innovatív technikáit bűvölve, a perspektívák és fényjelenségek nagyszerűségét dicsérve megtiszteltetésként élte meg, hogy az ecsetvonásait tanulmányozhatja. Azt, hogy a művészettől áthatott delíriumos állapotában sokszor meggyőződése volt, valóban a kép egyedi stílusából visszaköszönő impresszionista nagyalak vezette a kezét, nem mondta volna senkinek. Még a végén azt hiszik, megőrült…
Pedig tulajdonképpen távol állt az őrülettől, mégis egy lépéssel közelebb az élethez fűzött sajátos igényeihez, amik egyediségüktől fogva, mondhatni, végérvényében valóban különccé tették. Páratlanná, az édesanyja véleménye szerint, ami ugyancsak egy szebb kifejezés arra, hogy bugris, de ezzel, miután az tőle származott, megbékélt. Mrs. Monahan-ben, ha rásegítettek se lobbant soha a rosszindulat egy aprónyi szikrája sem – megnyugtató, elfogadó és nyitott személyiség, a legőszintébb kedvességgel, állapította meg már az első találkozásuk alkalmával Cece. Olyan, akinek az egész lénye az ösztönösen neki ígért bizalom után kiált, holott bizalom kérdésében a fiatal lány aligha hozhatott értékítéletet bárki felett is. Őbenne valamiért mégsem kételkedett. Legalábbis nem sokáig...

2004.

– Felicity, igaz? – Cece kezdetben ügyet se vetett a mellette álldogáló nőre. Nem akarta, hogy megzavarják, miközben a jegyzetfüzetével és az apróra fogyatkozott ceruzájával bajlódik a festmények előtt, minél gyorsabb skicceket készítve, mielőtt bárki is megneszelné, miben mesterkedik. A kidolgozásukra szánt időt úgyis az otthonba datálta. A töretlenül utána kajtató, óvatosan mosolygó alak mégis bosszantotta annyira, hogy dühödten tépje ki a füléből a Walkman kontakthibás fülhallgatóját. – Az egyik gondozótok, Mrs. Hale mondta, hogy biztos erre talállak…
Utálta ezt a szót: gondozó. A menhely-sorsra jutott állatokat is gondozni szokták – ideig-óráig, legalábbis –, nem is tudta nem velük azonosítani magát. Éjszakánként a lányokkal közös szobájának ablak alatti ágyán fekve – a nevelők biztatták, milyen jó dolga van neki, pedig újoncként őt száműzték a huzatba – többször gondolkodott rajta, vajon mi a jobb? A rendszerből való kiöregedés, és az azt követő „kezdj magaddal, amit tudsz”, avagy a gazdátlan kutyák sorsa?...
– És valóban… Meglepetés! – ingerülten csattanó mosollyal tartotta fel a kezeit, előadva a „tortából való kiugrás” manőverét. Épp csak torta nélkül. És valódi meglepetés nélkül. – Akkor, ha nem bánja… – és már el is tűnt volna a saját, zene-határolta világában, elvégre a cél teljesítve, megtalálta, többről szó se esett; ellenben ott volt a halk révülettel sóhajtó másik. Ügyet se vetett az epés megjegyzésre.
– Gyönyörű, nem igaz? Mary Cassatt nagyon értett a pillanathoz… Te is szereted?
– Gondolom… – nem csak gondolta, a legnyilvánvalóbban imádta minden alkotását. Rajzfüzete volt a legnagyobb őrzője a többéves rajongásának – először, mikor tanulmányútra hozták őket, csak kiszemelte magának, másodszor már felkészülve érkezett. Mindig finomított, sokszor újra rajzolt, másszor teljesen az alapoktól kezdett. Fejlesztette, javította magát és a kézügyességét, vallotta ő. Melengette, cirógatta, sokszor pedig facsart a szívén egy nagyot a mű jelentése, ezt azonban titkolta. Maternal Caress. Anyai gondoskodás… Mindig ide tért vissza.
Látta az idegen megereszkedő tekintetét, finoman hajtotta össze a kezében tartott füzetet, mielőtt amaz túl sokat láthatna belőle. Mások se szeretik, ha a naplójukban kutakodnak, márpedig Cece-nek azzal ért fel a rajzos gyűjteménye – a legvágyottabb álmait vetette papírra bennük, ha beismerte, ha nem.
– Nagyon jó! Mármint, tényleg… nagyon tehetséges vagy! Magadtól tanultad? – finom érdeklődés, bizakodó könnyedség csengett a hangjából, nem vette magára a fiatal lány tüntetőleges tartózkodását. Mindketten tudták, mit akar a másik: Cece nyugalmat és magányt, a bizalmaskodó nő meghallgatást és reményt. Azt, hogy miért társalognak éppen, nem kellett megvitatniuk. Mrs. Hale a buszon odafelé már tájékoztatta a lányt, hogy keresni fogja egy bizonyos Mrs. Monahan – feltételezte, hogy ő az. Nem hagytak neki választást. Próbálhatott volna nem sarokba szorításként tekinteni a körülményes procedúrára, de nem törte magát miatta. A komfortzónájába tolakodtak be az ármánykodásukkal, nem akarta egyszerűvé tenni nekik.
– Nem is volt, ki megtanítsa – felelte. Fröcsögött a fojtott haragtól. A lapok közé csúsztatott ceruzát a farzsebébe vágva csapta össze a füzetet, megrezzent körülöttük a nézelődő tömeg. A finom vonású női arcon is átfutott egy grimasz, de csakhamar elnézővé vált. Tudta, nem ellene szól.
Ha másképp alakulnak a dolgai, márpedig lett volna, ki megtanítsa neki… Édesapja remek grafikus hírében állt. Nem abból kereste a kenyerüket, de zsigeri szinten értett a rajzművészethez, úgy, ahogy sok tanult szakember se. Náluk nem családi portrék, régi emlékek lógtak a falról, amikre fel-felnézve nosztalgiázhattak – Bronx illusztrisnak legkevésbé se nevezhető negyedében lakva az apja munkái mintegy tapétaként kerültek a lepergett vakolat és az átütött gipszkarton helyére. Gyerekszemmel mindezt, értelemszerűen, egy percig se bánta… hisz mi rossz lehet abban, ami kilóg a tömegből? Kevés emléke volt róla, és a legtöbbét azoknak is elzárta. Ez egyikévé vált annak a néhánynak, amikre szívesen gondolt; csak nem szívesen tért ki rá, hogy a szokásain túl az apja komplett személye is kilógott az átlag, törvénytisztelő polgárok tömegéből.
Felnézve szánakozó pillantásba ütközött. Horkantott, és azonnal elfordult. Utálta, hogy a legtöbbször így néznek rá az emberek; mintha az együttérzésükkel próbálták volna megnyerni maguknak. Mert, ugye, olyat még nem látott senki arcán! Mindenki többet tudott róla nála, hiszen volt valahol egy, az ő neve alatt futó karton, aminek tartalmát a komoly indíttatással érkezőknek közre kellett bocsájtani. Benne volt az egész élete…  Mindentudók voltak, és ettől talán még inkább rühellte a rajtuk látott empátiát. Mert szükségét érezték, hogy azt mutassák, minden rendben lesz, miközben ő csak foszlányokra emlékezett.
A dulakodásra. Az ütlegek puffanó hangjára, a törött székek reccsenésére. A rendőrautók szirénájára, a kapkodásra, a nyitva hagyott ajtón beszökő fagyos levegőre. Az apja felismerhetetlen, vörösmaszatos arcára. A bilincs fémes csattanására. Az anyja artikulálatlan, őrjöngő sírására. A fejvesztett pakolásra. A soha vissza nem forduló női alakra. A tárgyalóterem kényelmetlen üléseire. A narancssárga rabruhára. A kimondott ítéletre…
– De nem kell így lennie, nem igaz? – nem tudta hirtelen, mire utal a nyájas hang. Eltévedt a gondolatai útvesztőjében. – Minden adottságod megvan hozzá, hogy ezzel foglalkozz. Már ha ezt szeretnéd, természetesen! – tette hozzá gyorsan, mintegy választási lehetőséget kínálva neki. – Mit szólnál, hogyha lenne, aki megteremtené neked hozzá a feltételeket? Hm?
Nem tudta, mit szólna hozzá; a torkára forrott a szó, még hebegni is elfelejtett. Váratlanul érte az előzékenység, nem különbül a szívélyes mosoly. Ezzel fogadta, ez is maradt az arcán – talán ez volt a leginkább meglepő benne. Nem tudott rosszat feltételezni Mrs. Monahan-ről, holott nagyon akart. Nem tudott kifogásolni valót találni abban, miért ne mehetne elébe egy-két, Mrs. Hale közbevetésével leegyeztetett közös programnak a házaspárral, hiába is törte rajta az agyát. Nem tudott kiigazodni magán, miért gondolja bármivel is másabbnak, mint az addigiakat, bármennyire is kereste tüzetesen a választ. Nem tudott okot találni rá, miért akar lehetőséget adni, márpedig akart...
– Azt hiszem… azt hiszem nem is lenne olyan rossz…

Volt számára valami egészen megindító a Maternal Caress-ben. Mindenkor kedvelt festői téma a Madonna és a gyermek, gondolkodás nélkül is napnyugtáig tudta volna sorolni a különböző művészek ebben a miliőben született remekműveit. Cassatt mégis más – azzal, hogy az anya válla felett vezette át a néző figyelmét, hogy beszűkítve a teret jószerint semmit nem mutatott a külvilágból, bevonta a közönségét egy mély, bensőséges pillanatba. Cece-t már több mint húsz éve, és soha nem eresztette. Korábban hideg borzongás fogta el, ha sokáig ígérte figyelmét a női körvonalnak. Pont ilyennek látta utoljára a saját anyját is – arctalan alaknak, háttal neki. Ugyanakkor, noha meglehet, hosszú-hosszú évek kellettek hozzá, de ráeszmélt a benne rejlő misztikum szépségére. Bárki és akárki azonosítható az anya szerepében. Ő már csakis Mrs. Monahan-re gondolt.
Nem vette észre, mikor telt meg a helyiség. Kezdetben csak hangolódott, felvitte az alapozóréteget. Hozzávetőleges formákat vetett a vászonra egy lágy karcolású grafittal, elégedettségig korrigált, mielőtt a festékért nyúlt volna. Mire felfigyelt a körülötte támadt halk neszezésre, már a kislány hajszínének különböző árnyalatait kísérletezte a palettája sarkában – kísérletezte volna, de nem voltak ideálisak a fényviszonyok, hirtelen borult árnyék a fára.
– Ne haragudjon, de így nem… – bár lendülettel fordult meg, több se kellett, hogy elálljon a szava – elég volt a férfira néznie. A haja felsőbb rétegein átütő fény szinte arany benyomását keltette a, hirtelen nem is tudta volna megmondani, hogy világosbarna, vagy inkább sötétszőke tincseken. Magas homloka, egészen fennülő, élesen metszett járomcsontja vezette tovább a figyelmét. A hangsúlyosnak még éppen nem mondható, de látványos borostája megcsillant a rá vetülő oldalfényben, tökéletes nyomatékot adva a széles, erőteljes állkapcsának. Ajkain az enyhe döbbenettől szinte félszeg lett az amúgy is halvány mosoly, kedves tekintete némileg gyanakvóvá vált. És a szemei… kikeverni se tudta volna azt a gleccserkék tónust, pedig minden porcikája festékért kiáltott… Talán csak a pillanat varázsa tette, de egészen gyönyörűnek találta. – … látok… Bocsánat!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hát hűha. Először is csodálatos arcot választottál egy csodálatos karakterhez, akinek sem az élete, sem a személyisége nem mindennapi.
Egy nagyon kedves, a maga bájos egyszerűségével elragadó, okos nő vagy, akin az egyszerű szemlélőnek valószínűleg a mosolya és a jókedve miatt ragad meg a tekintete - pont amiatt a jókedv és mosoly miatt, ami tudatosan, elhatározás végett, semmint zsigeri szinten vált a mindennapok részévé. Aki nem ismeri igazán, az nem tudja, mennyi mindent elrejt ez a mosoly, mennyivel több van mögötte, mint amit látni engedsz és mennyi mindent elfojtasz magadban, hogy aztán este a plafont bámulva agyalj. Érthető, hogy néha belőled is előbújik a kisördög és a dacos oldalad, mindenkinél betelik egyszer a pohár és elég lesz. Ilyenkor jobb kiadni, nem pedig tovább elnyomni ezeket az érzéseket. Igazi érzékeny művészlélek vagy, amit kimondottan imádok.  
Nehéz életed volt gyerekként, sok olyan dolgot megtapasztaltál, amit felnőtteknek sem egyszerű megemészteni - főleg, ha azok az emberek, akikre a leginkább támaszkodni tudnánk abban a korban, pont nincsenek mellettünk, aztán pedig elnyel a rendszer. Neked szerencséd volt, akad, aki felkaroljon, hiába voltál az első találkozásotok alkalmával olyan, mint egy tüskés kis kaktusz. Vannak emberek, akikből árad a jóság és valamiért nem tudunk nem megbízni bennük. Örülök, hogy találkoztál egy ilyennel, akiben meg tudtál bízni és végül egy jobb, sőt, kifejezetten jó helyre kerültél.  
Imádtam az egész lapodat az első betűtől az utolsóig, nagyon szívesen olvastam volna még tovább, mert egyszerűen fantasztikusan megírtad. Mondanám, hogy megnyaltam mind a tíz ujjamat utána, de az fura lenne. De szerintem érted a lényeget.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig sem tartanálak fel tovább.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!