- Akkor a múltkori hely jó lesz? - kiált be Kate a zuhany alá az öltözőből, míg Dahlia már a törölközőt csavarja magára. Most, hogy lényegében csak Hópihe várná haza, hiába a fárasztó műszak, a karikás szemek, és a kialvatlanság, nem a csendes magányt fogja választani, mert abba lassan beleőrül. Eleinte élvezte a csendes estéket, hogy egy pohár bor társaságában leheveredik a kényelmetlen kanapéjára, a macskával az ölében, és egy krimit olvas. Hogy aztán reggel nyálcsíkkal a száján, elgémberedett nyakkal keljen. Aztán egyre több pohár bor csúszott le, és a könyvből egyre gyakrabban nézett rá a telefonjára. A hiányérzet, a szorongás, és a tehetetlenség lassú bilincsként feszült meg a lelkén, kergette odáig, hogy már minden éjszaka rituálévá vált, hogy bár odakészült olvasni, és a bor fogyott, de lapok helyett a facebook profilját görgette – nem a sajátját az Övét -, újra és újra megnyitotta a messengert, és az ajkáról lerágva a bőrt tépelődött, míg végül ujjai csak-csak megszaladtak a billentyűzeten, mohón szelve a sorokat. A végére egy egész litániát gépelt be, és már patakokban folyt a könnye, ekkor jött persze a dac, az emlékek csúf gúnyolása, a sértettség és a mély megbántottság, így aztán vadul majd' kilyukasztva a kijelzőt törölt minden egyes szót, lezárta a telefont, félrehajította, és kiürítette az üveget szégyenében.
Ebből, mint mindig Kate rángatta ki, amikor elhívta iszogatni az egyik műszak után. S bár az első pohárig feszült, bűntudatos és kissé elveszett volt, a nő baráti köre hamar feloldotta a hangulatát, és most már a harmadik alkalommal hívja magukkal. Még mindig fogalma sincs jó ötlet e, vagy hogy ez igazából hasznos e ahelyett, hogy otthon valami hasznosat is művelne, de legalább nem egymagában iszik. Az alkoholizmustól nagyon messze van még, és jelenlegi állapotában inkább másnapos kicsit a műszakjában, minthogy nyugtató szedése miatt képtelen legyen dolgozni.
- Igen, nekem megfelelt, bár a karaokietok utáni rivaldafényt most kihagyhatnánk, szörnyű macskajajom volt másnap, ráadásul az osztályvezető tartott megbeszélést, az agyam meg pépes krumplimassza volt. Képzelheted.... - ingatja a fejét grimaszolva, és nekiáll felöltözni. Azelőtt sosem használta a zuhanyt műszakváltáskor, csak ha 24 órás ügyeleteket kapott, vagy esetleg túlórázott, mert ugye aki boldog, és rohan haza, az nem áll le ilyenekkel vacakolni... Újonnan azonban a szekrénye megtelt, így már bánja, hogy a kisebbek közül fogadott el egyet anno. Lehet kérelmet fog írni, hogy kaphasson egy nagyobbat.
Magára rángatja a csipkés bodyt és a szűk fekete farmert – mert bár nem érzi magát öregnek, jelen helyzetben cseppet sem érezné komfortosan magát valami mini cuccban, amit kolléganője épp megigazít magán, még a csipkerészt is kissé magamutogatónak tartja, de ebben legalább nem fog meggyulladni a bárban, így kompromisszumként inkább marad a csekély feszengés benne. Magassarkú csizma, bőrkabát, táska – sport, mert a kis kézi táskáktól herótja van -, és indulásra készen ül le a szekrények közt futó padra, míg Katie sminkkel, hajat igazít nno meg agyonillatozza magát.
Tüsszentés után újabb grimasz villan az arcára, és őszinte nemtetszéssel hessegeti az illatot, ami ugyan tetszik neki, de nem ilyen mennyiségben. - Ebből még nekem is jutott. - áll talpra, jelezvén, indulni kellene, és szerencséjére Katie egy egyezményes középső ujj felmutatás után csatlakozik is.
- A taxi már lassan itt, nem vagyunk elkésve sehonnan! - forgatja a szemeit, és a folyosón vidáman odainteget a kollégáknak, akik a férfi öltözőből jönnek ki épp. Dahlia hasonlóképp tesz, de a figyelmét lefoglalja a képernyőn felvillanó név. Sóhajtva oldja fel a képernyőt, és válaszol, egészen addig, míg a bárba nem érnek. Unokahúga már megint lázad, és bár imádja a kis vöröst, az, hogy veszélybe sodorja ezzel magát egyszerre tölti el büszkeséggel – mert van mersze, ami neki ebben a korban nagyon nem volt-, és olyan gyomorideggel, amitől az este további óráiban nehezen megy a mosolygás.

Két órával később újra pittyeg a telefonja, és az üzenetet látva kifut a vér az arcából. A leküldött pár feles bukfencet vet a gyomrában, ahogy az összerándulva veszi az agya üzenetét, hogy cselekedni kéne.
- Mennem kell. - nem áll neki magyarázkodni, agya már mérföldekkel előrébb, és horrorisztikus képsorokkal később van. A bár előtt taxit fog, idegesen hebegi el a címet, és bosszúsan szusszan, mindannyiszor, ahányszor megállnak egy-egy pirosnál, vagy lassítanak a forgalom miatt.
- Biztos hogy ez a cím hölgyem? - néz rá kétkedőn a sofőr.
-Igen, tessék, kérem várjon egy tíz percet, lehet hamar visszajövök. - nyom át a kis ablakon bőven több pénzt, mint amit a fuvarért kérne a férfi, és kipattanva mászik át a kerítésen, és a kihalt sötét parkon át igyekszik az épület felé, miközben a kijelzőt nyomkodva próbálja elérni Hellát.
- Vedd fel vedd fel vedd fel.... - mantrázza, míg az épületek közt kanyarogva igyekszik megtalálni azt, ahol bármi fény is kiszűrődik.
BINGÓ.
Szitkozódva bontja a vonalat, már sokadjára, mert a szolgáltató szerint a hívott félnemelérhető, vagy mert egyszerűen ki se cseng. A templom ajtaja résnyire van nyitva, körülötte a kosz jelzi, eléggé rég elhagyatott már, nemrég törhették fel a fa ajtót, mert ott még nem hódította vissza az enyészet. Bepréseli magát a résen,miután sikertelenül rángatja, tolja az ajtót, hogy szélesebbre tárja. Unokahúga bájos új szokása elhagyatott épületekbe betörni, és ott barangolni, fényképezni, meg minden szart hazahordani ami megtetszik neki. Dahlia a lelkébe nézve bár tudja, hogy még öreg fejjel is menőnek tartja, és elképed a képeken, amit Hella készít, de a korhadó deszkapadlók, kiálló rozsdás szögek, üvegszilánkok, drogos otthagyott tűk és sok millió más veszélyforrás ami egy-egy ilyen helyen elkerülhetetlen mélyen megijeszti.
- Hella? Hella? - hangja először halk, alig hallható suttogás, majd egy hangosabb szólongatás, hátha a fény, amit látott vaku vagy elemlámpa, vagy bármivel is járjon az a tinilány, akinek ki fogja tekerni a nyakát, amint megtalálja.
Csak találja meg....
A visszhang amit kelt ijesztő, az árnyak akár a táncoló szellemek ugrálnak ide-oda a vakuja fényénél, a díszítések, a napközben lepusztult padok, oszlopok a sötétben misztikusnak és már-már vonzónak tűnnek, akár az elhagyatott park végében állótemplom, aminek belsejében épp kurvára tilosban jár.

A felfedezés izgalma miatt megérti Hella rajongását az effajta épületek iránt. S habár a saját művészeti szépérzèke nem túl fejlett, a képeiben és a beszámolóiban megtalálja azt, ami miatt megéri a kockázat. Ő is szeret fényképezni, és ha a szívére teszi a kezét nem hazudhatja, hogy nsm került már veszélybe egy-egy tájkép lekapása miatt. Indult már meg föld a talpa alatt, csúszott már bele barlangi tóba, zuhant már egy métert sziklamászáskor… de az amikor vele történik meg teljesen más érzés. Olyankor ha egy pillanatra is elveszti az uralmat a helyzete felett végül hisz magában hogy visszanyeri. Ha a lány megsérülne…az az érzés olyan, mint amikor fogalmad sincs meddig zuhansz és mi vár az alján, a légzésed igyekszel kontrollálni, de a pániktól és a hasító levegőtől csak fuldokolsz és bekapod a levegőt de letüdőzni már képtelen vagy. Ez a sokk járja át most is, a lehető legtöbb kockázat és eshetősèg egymás után bukkan fel a lelki szemei előtt, zömében azokból a fényképekből, röntgenekből, leírásokból és elbeszélésekből táplálkozva amiket a kollégái osztanak meg vele vagy sztorizgatnak el időnként a bárban. A pulzusa az egekben, érzi ahogy a szíve át akarja szakítani a bordaketrecét, a pánik fojtó ujjai pedig gombócot gyúrnak a torkába. Nem értékeli a csodálatos faragásokat, az elhagyatottság csendes szépségèt, sőt, megtörve azt szólongatja az unokahúgát. Sehol senki, csak némi susogás válaszol neki tàvolabbról – vélhetően a beszökő szellő az. Állkapcsát összeszorítva, a stressztől kihűlt, merevebb ujjakkal oldja fel a kijelzőt és koppint rá újra a vöröske nevére. Kicseng, de a csörgés hangját nem hallja az épületben akármennyire is fülel.
Összerezzen a hangra ijedtében, mert ugyan elvileg csak mentőegységnek jött, attól még ugyan úgy tilosban jár, mint mindenki aki ide betéved az illetékes őr vagy a rendőrök kivételével. Merev ujjai közül kicsusszan a telefon, és a vaku vad vényjátékával a plafon felé pördül meg párszor, hogy aztán mozdulatlanná dermedjen mint a gazdája. Agyába ömlik a sok sok kifogás, tódulnak az informàciók, hisz ez a rajtakopottság érzés egy perc alatt repíti vissza kamaszkori énbe, mint mindenkit, aki a pánik, vagy egyéb kapcsán nem gondolta hirtelenjében arra: lebukhat.
De várjunk csak… nem jön a szokásos “mit keres itt” “álljon meg kezeket fel” sem a “nem tartózkodhat itt hölgyem” mementó sem. Lassan fel is fogja a mondatot, ami számára perceknek tűnik, a valóságban az egész béna megpördülős-dermedős-telefonelejtős bénázása és az azt követő felismerés, hogy csak egy hasonlóan tilosban jàró lépett be csupán pillanatok alatt zajlik le. Megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, és rövid vizslatás – a telefon fényében kissé kísérteties az az alulról megvilàgított mosoly, de ilyen fényekben egy kölyökmacska is szörnyeteg így nem támadnak sorozatgyilkos feltevései az idegennel szemben -, után füle mögé tűri egy elszabadult tincsét, és a telefonja után lépked, majd felemelve igyekszik megállapítani mennyire tört el. Érzésre sajnos a képernyő tropa….és a vakun kívül a kijelző sötét marad. Fasza.
-Igen…öhm, az unokahúgom. Kaptam tőle egy sms-t hogy itt van de ez a szar úgy néz ki meghalt… - zavart és kapkodó hangja a végén már fogai közül szűrt ideges indulat, ami a telefonnak szól nem pedig a férfinak. Ideges tehetetlenséggel pillant fel a közelebb sétàlóra, és így kisebb távolságból mèg a gyér megvilágításban is kitűnnek a hirtelen kék szemek amik látványára egy pillanatra ledöbben. Hát még azon, hogy a nevén szólítja a kékek gazdája. Zavart tudatlansággal fut ráncba a homloka, ujjai megszorulnak a telefonon, mert bár nem egy önvédelemben jártas valaki, ha kell felkészül rá, és az üss aztán fuss elvét követve el fog szaladni. Akkor nem tud utána járni, hogy Hella hova a fenébe tűnt, hogy itt van e vagy hogy megsérült e. Ám a tudatába a város nevét hallva felbukkan ugyan ezen szempár, csak épp a bár sejtelmes fényeiben játszva , és ugyan ezen mosoly bíztató, szinte vigasztaló párja. Bassza meg ő meg majdnem leütötte….
-Baszki! – fújja ki a levegőt, észre sem véve hogy eddig bent tartotta. Megkönnyebbülés ömlik végig a mimikáján és a testtartásán is, s habár egy találkozásból nem lehet leszűrni, más helyzetben bántana e az illető, a férfiból egyszerűen nem nèzi ki, hogy ezért jött volna be. – Mmm…Pierre, ugye? – félve ejti ki a nevét, mert bàr arcokat könnyedén felidèz bárhonnan bármikor, neveket csak ha a betegeiről van szó képes megjegyezni. Nagyon reménykedik, hogy nem ég be most azzal, hogy rosszat mond, de hát ha mégis… talán ebben a szituàcióban bocsánatos bűn lesz. A kérdés visszarántja a valóság hideg, rémisztő talajára, és bár a felidézett szó szerinti első mondat kicsit megsimogatja a lelkét, kiváltva egy röpke nosztalgikus lágy mosolyt, lenyelve a gombócot a torkában tűnik tova az is, újra teret engedve az aggódásnak.
-Igazából tudnál. Újfent. – kis grimasszal jelzi szabadkozva, hogy bár a párbeszéd ugyan az, a szituáció közel sem azonos, sajnos. – Hella elvileg itt van bent…vagy itt kéne lennie. – mutat körbe, hátra, utolsó próbálkozás és pillantás a telefonjára de lemondó horkantás kíséretében inkább elsüllyeszti a zsebében, világítva, használhatatlanul. – Ha mondok egy telefonszámot tudnál esetleg egy sms-t küldeni rá? Vagy felhívni? – pofátlan kérdés, de ez még csak a kezdet. – Meg körülnézhetnél velem idebent…- ezt már kisebb mersszel teszi fel, maga sem tudja jó ötlet e. Abból a szemszögből az, hogy így többen keresnék, nem csak egymaga, és ha megsérült ketten hamarabb vinnék kórházba…de ha a férfi rosszul lesz az esetleges látványtól vagy ő is megsérül… francba is.

- Ah, ugyan, ha nem a nyúl szívem miatt, akkor más miatt ejtettem volna el. - legyint, mintha jelentéktelen semmiség lenne. Ha azt vesszük, hogy most idebent egy kamasz lehet súlyosan megsérülve, az is, hisz a telefont pótolni lehet, míg az ember életet nem. Amúgy sem az a típusú ember, aki a saját bénasága miatti haragját, és keserűségét máson vezeti le – legalábbis direkt, és durván semmiképp -, így ha kikeverednek innen, és lecseng a benne feszülő stressz, majd vesz egy újat. Az orvosi karrier habár hálátlan és időrabló, hála a házasságának, és annak, hogy mostanában nemigen volt ideje utazgatni, túlórát túlórára halmozott meg is engedheti magának. S habár felmerül benne, hogy egy vadidegennek szabadkozni mennyire nevetséges, lehet ez a megoldás bölcsebb is, minthogy számon kérőn követelje rajta a kár megtérítését, tekintve hogy az illető épp felé tart.
Neki is a ragadozói lassúság villan a szemei elé a lépteket figyelve, de ahogy a fény s egyúttal az arc is közelebb kerül, a felismerés úgy sepri a szőnyeg alá a bolond feltételezést, és a paranoiát.
-Hát, ezt épp én sem gondoltam volna. - szalad ki egy feszültségoldó halk nevetés az ajkai közt, kisebb sikerként könyvelve el, hogy jól emlékezett a férfi nevére, ezzel nem égette be magát a kelleténél jobban azután, hogy úgy viselkedett, mint egy rajtakapott rossz gyerek, aztán még majdnem le is ütötte a másikat – amit hálás, hogy nem említ, holott mimikáján látja, hogy észrevette. Egy pillanatra beszippantják a kék szemek, ha lehet valamit a gyengesége számlájára írni, akkor az az, hogy vonzza a tenger szín tekintet. Ezért is könnyezett be annyira, amikor Hella egy édes kis kék szemű szőrgombóccal állított be hozzá. Wade tekintete hiányzik neki, s ugyan sok nő ijesztőnek tartja a hidegségét az ilyen szín szempároknak, Dahliát kifejezetten elgyengíti, legyen szó emberről, állatról. Talán ez okozza a túlzott bizalmat is, amivel a segítségét kéri a másiknak, és ami miatt eltéve a telefont kiszolgáltatja magát.
Összeszedve magát bediktálja az unokahúga számát, és feszülten harapna az ajkára – minden szexisség, és báj nélkül, tipikusan abbeli szándékkal, hogy véresre rágja rajta a bőrt -, de Pierre kérdése megakadályozza benne.
- Az unokahúgom. - s bár ezt egyszer már említette, hangja elég halk, a helyzet meg túl feszült ahhoz, hogy bántsa amiért ismételnie kell. Elvégre a hála érzése sokkal nagyobb benne, hogy látja, mivel a vonal bontódik, újra a hívásgombra pöccint a másik. - Csak egy sms-t kaptam, hogy baj van, jöjjek már.... - elhallgat, hisz eszébe jut, hogy a taxiban is hívhatta volna, sőt a bárból kilépve is nekiállhatott volna telefonálni. Persze a sokk és a rémképek, no meg az idegesség elegye végett aligha jutott volna eszébe, utólag meg könnyű ezen rágódnia, akkor is elönti a bűntudat, és a saját ostobasága miatt érzett harag. - De mire ideértem valamiért nem kapcsolt a vonal, amikor meg kicsengett nem vette fel.... - mutat a férfi mobiljára, jelezvén, ő ugyan így járt. Meg sem próbálja előkapni a sajátját, bár kísértést érez rá, racionalitását előrángatva emlékezteti magát, hogy a kijelzője halott. - Egyszer a sírba visz ez a lány.... - suttogja inkább magának, és körül nézve latolgatja, merre is kellene elindulniuk, feltéve ha Pierre hajlandó segíteni neki.
- Annyira talán nem akrobata....bár olyan helyekről halásztam már ki, hogy el se tudnád képzelni... - a biztató szavak jólesnek neki, ahogy az is, hogy nem sétál el a férfi, annak ellenére sem, hogy ez nem az ő dolga lenne, hogy az éjszaka közepén tilosban járva keresgéljen egy bajba jutott vöröskét. A nevetést egy hálás mosollyal viszonozza. - Köszönöm, hogy maradsz, és remélem igazad lesz. - az érintés alatt jön rá, mennyire is feszülnek a vállai, már-már görcsösen húzza fel, és össze, így tudatosan lazítva rajta vesz mély lélegzetet, és megállja, hogy nem dörzsöl rá a szemére idegességében, de a haja hátratűrését nem bírja megállni, némi kényszercselekvés kell, hogy józan eszénél maradjon. Talán csak egy röpke percig kívánja azt, bár Wade lenne itt most, hozzá odabújhatna, míg ez a férfi esetében kurva bizarrul hatna,de már ez a kis kontakt is lazít rajta, így elhessegeti az érzést.
- Nézzük. - biccent, és a javaslat irányába indul, most, hogy nem ő tartja a világítást – mert a zseblámpa funkció is feladta időközben a zsebében – zsebre dugja a kezeit, mert a stressztől még mindig hidegek, és merevek az ujjai, amik viszont kellenek majd, ha rosszabb állapotú helyhez érnek, vagy épp ki kell cipelni a lányt. A téma, és a kérdés is meglepi, így egy döbbent pillantásra a saját kékjeit a mellette sétáló arcára szegezi, ám figyelnie kell nem sokáig mered rá, felsétálva az oltárhoz válaszol csak, mert bár már nem egyszer kimondta hangosan erre a témára a válaszait azoknak, akik közel állók, így tudhatják, egy idegennek megvallani mégis annyira...valóságossá, és véglegessé tenné. Nem hitte volna, hogy azon felül, hogy felismerte a férfi, még ennyire részletesen is emlékszik a helyzetre, amiben akkoriban volt, mert bár Dahlia emlékei homályosak és nem minden maradt meg – hisz az este végére masszívan alkoholba fojtott mindent -, az érzések amiket akkor átélt frissen és intenzíven hömpölyögnek át rajta.
- Nem, és igen.... - ad választ, de rádöbbenve mennyire is bunkón és lerázón hangozhat sóhajt. -  A megcsalások sora nem oldódott meg, ahogy az sem amiért erre.....fanyalodott. - próbálja kifejezni úgy magát, hogy igazán ne legyen vádló, hisz valamilyen szinten érti, mi is volt ez Wadenél. - De a probléma ha az vesszük igen.... - nyel le egy gombócot a torkából. - ..mert válunk. - erős túlzás arra, hogy bár beadta a papírt, a másik nem hajlandó aláírni. Hogy levezesse a feszültséget, elsőként lép az ajtóhoz, és a kilincsre nyúlva tolja meg, de nem ereszt, így kis lendületet véve vállal taszít rajta, erre már egy fájó nyikordulással kinyílik.
-Hella! - kiabál be, részben, hogy a nyilvánvalóan felmerülő kérdéseit Pierrenek odázza, részben mert annyira szíven üti a kijelentése valóságtartalma, hogy attól fájni kezd a mellkasa, az ujjai meg a felszökő pulzusától zsibbadni kezdenek. - Megpróbálnád újra? Vagy írnál kérlek egy sms-t neki, hogy én vagyok az, és hogy válaszoljon ha jól van? - újabb odázást segítő, de most kifejezetten jogos kérdés. Ég az arca, amiért ezzel traktálja a férfit, és elméjébe kúszik, hogy ő valami ihletszerzésért jött, legalábbis ezt említette. Nos, ennek nyilvánvalóan betett most ez a dolog.
Újabb szoba, látni a falnál a telefon fényében a kis asztalt, amiben előkészítették anno a miséhez a kellékeket. Még most is ott áll rajta egy kis kehely, és egy rózsafüzér.
- És te hogyhogy ilyen helyekre jársz ihletért? - terel, terel,  kurva masszívan terel, de tényleg érdekli.  

-Nem...-ingatja a fejét csalódottan, bár ő maga is többet tudna, így többet mondhatna a férfinak. – Csak a cím állt benne. – persze nem a teljes, de megnézve a térképet míg várta a taxit könnyen rájött épp hol is szeretné megkockáztatni a halált Hella. Régen nem gondolta volna, hogy a saját gyerekén kívül képes lesz ennyi frusztrált anyai aggodalmat érezni más gyereke iránt. De ha egyszer a  bátyja baszik a lányra…. Ebbe még bele sem gondolt, ha baja esik azt hogyan is fogják elmondani neki. Ugyan papírforma szerint a vöröske járt tilosban, a tény, hogy megis Dahlia tudta meg előbb a bajt nem fog jó kèpet festeni róla a testvére szemében. De ez annyira már nem is érdekli. Ami mókás, tekintve hogy a lányért képes lenne örök haragot és lehordást kockàztatni, míg a folyamatban lévő válásáról mélyen hallgat a családja előtt, mert fél a véleményektől. Van, amire nehezebb felkészülni…
-Hella nagyon jó gyerek, egyáltalán nem rosszakaró vagy ha meg is viccelne nem ilyennel. -azért a szilárd hangnem amivel nekiindul elbizonytalanodik a végére, tekintve a legutóbb azt elkottyintotta, hogy már nem igen mozdul ki extrém helyekre az utóbbi időkben.  De komolyan képes lenne ráhozni a szívinfarktust egy elszólás miatt? Úgy, hogy az előző alkalmakkor is mennyire tudott aggódni?
Nem. Biztosan nem.
-Mondhatjuk…ez nálunk kicsit bonyolult. – épp hogy kimondja, rájön mekkora egy közhelyet puffogtat itt, hisz a Nagy Alma az elbaszott családok melegágya, miért is meri azt feltételezni az, amiben ők vannak bármennyire is bonyolult lenne? – Illetve nem is annyira…- helyesbít kissé zavartan – A bátyám és a felesége még nálam is munkamániásabb, és elhanyagolják. -kezd bele egy gyorstalpalóba, egy röpke feltérképező pillantással mennyire is untatja ez most Pierret – Ő a legfiatalabb gyerek, elég későn jött akár csak én, így van némi rálátásom mit érezhet. Megértenem, meghallgatnom is könyebb így. – magyaráz fél kezèt kihúzva a zsebéből. – Így engem hív ha valami bajba keveredik. Kevésbé baszom le. – ebben a környezetben bizonyára vérlázító a “baszom” szó, de vannak olyan helyzetek, ahol Dahlia ajkán is kicsúszik néha.
A többes számra újfent kicsit mélyebben tanulmányozza a gyér fényben a férfi vonásait, s bár idegennek számít, hihetetlen hogy mennyire nem érzi kényszeredettnek a szavait, ahogy a kötelességtudat sem merevíti meg őket. A stressz hajtotta lelkének pedig jól esik. Az a pár feles amit legurított mielőtt kiugrasztották a bárból ennyire nem oldja a gátlásait sem.
De a barátibb légkört az újabb kíváncsi kérdések némileg megtörik, nem azért mert ne lennének jogosak olyantól, aki nincs annyira mélyen a helyzetben mint Dahl, inkább csak a saját visszaemlékezése, feltörő érzelmei távolítják el az érzéstől. A fájdalom amit többnyire inkàbb elnyom, minthogy feldolgozza felszínre bugyog, akár a deszkapadló rései közt a szennyvíz. Elárasztja, teletölti a tüdejét kiszorítva belőle a levegőt és a válaszadás képességét. Arca megrándul, de ezt a másik aligha látja, mert léptei gyorsulnak, kicsit előrébb lökve őt a térben. Menekülni akar egy pillanatra, engedni akar az érzésnek ami azt követeli hagyja ott a francba a másikat. De Pierre éppen segít. Ő nem tud semmiről, ő nem akar rosszat sem fájdalmat okozni. Csak kíváncsi. Ki ne lenne?
Picsába Dahl, szedd össze magad, átrágtad ezen a szaron magad már párszor a volt terapeutáddal.
-Én valahol igen, valahol meg nyilván elásnám egy gödörbe. – nevetése ami kitör belőle kissé keserű, de igyekszik összeszedni magát. – A “miért” kicsit bonyolult és fájdalmas. Ha nem bántalak meg, most nem tudok beszélni róla…- bár szavai lágyak és normalizálódnak, tekintete amivel elkapja a másik kék lélektükreit inkább hasonlít egy sebzett vadéra aki könyörög. Belül úgy is érzi magát, de az alkohol vagy csak a női frusztráltság meg ott dolgozik mellette, romlott, gonosz gondolatként igyekezve felszínre fúrni magát, hogy szidva, káromkodva mindent kifecsegjen Pierrenek. A “szabadság” jelző azonban nem várt nevetést csal ki belőle, és egy grimaszt, amit mivel ketten tolják az ajtót a férfi közelről láthat.
-Ja, ennyi évesen olyan  kurva könnyű újra kezdeni mindent. – levegőben lóg a mondat, mert a következővel már Hella utàn kiált, ahogy a mellette álló is, majd egy köszönömöt rebegve bedoktálja az sms-t.
-Tényleg! Te festesz! – a téma terelés segít neki, mert az, hogy Pierre koncentrálhat kiűzi a legtöbb maró és pánikoló gondolatmorzsát a gondolatai közül. Emlékszik, hogy annak idején beszélgettek erről, ès hogy lenyűgözte az a szenvedély amivel mesélt az alkotásairól. Épp mint jómaga és az extrém sportok vagy a tánc, vagy mint Hella és a gördeszka meg a zene. Olyan húrok a szívèn, amik megértik a másik csendülését. – Hát, a pánikolásommal meg a követelőzésemmel eléggé belerondíthattam abba az atmoszférába. -szisszen fel, mert ő is az egyik oldalnál lévő szekrényen simít végig tapogatózva és megszúrja egy szálka, de nem áll bele az ujjába, így a nadrágjába törli a kezét. – Ha meglesz a kisasszony vezeklésképp fel tudok ajánlani egy kihalt wellness szàllodát a városon kívül megtekintésre. Ihlet reményében. – jut eszébe egy kép, és a hely ahol készült azok közül amiket Hella mutatott. A nyikorgásra nem figyel fel, ameddig  a férfi fel nem hívja rá a figyelmét és a csendben meg nem ismétli a mozdulatsort. Lepetten vonja fel a szemöldökét, fejében ezernyi lehetőség kering a “lehet hogy lent ragadt” eshetőség kupac körül, így csak bólint Pierre szavaira és mellé sétálva segít neki nekiveselkedni felnyitni az ajtót, s ha sikerül szusszanva tűri vissza a tincseket a füle mögé amik előrehulltak.
Kurvára nem alkalmas ruhában jött, érzi ahogy a poros levegő miatt viszketni kezd a csipke alatt. Pazar.
A férfi telefonja pittyenő hangot hallat, amire mint a jelzőkutyák mered a készülékre elszabaduló pulzussal.
Lehet hogy….?

-Nem, náluk van két idősebb fiú. -ingatja a fejét. -Hella, nagyon csúnya szó de mondhatni becsúszott csak. – akár csak ő, de most nem róla volt szó. Pierre szavai elgondolkodtatják, és zömében egyet tud érteni velük, és a dinamikával amibe sokan keverednek manapság. – Ott volt nekik a lehetőség, hogy esetlegesen az elvetetés mellett döntsenek, de gazdag család, látszat meg ilyenek…- kicsit elcsuklik a hangja a gombócról, ami a torkában keletkezik a témától. Borzasztóan hálás, amiért nem döntöttek amellett, talán fel sem merült ott és akkor a bátyjáékban, sosem puhatolózott emiatt igazán, így csak találgatni tud, és amik el-el hagyták a szájukat félmondatok, abból következtetni. -..és szerintem akkor még örültek is neki, de aztán a munka, az élet meg ők is sokat változtak. – nincs mit szépíteni, a sanyarú helyzet ez, de amennyire képes, megkönnyíti ezt Hellának.
A nevetés meglepi, de egyben segít neki kilábalni a pillanatnyi mellkas szorító érzésből, és megnyugtatja, hogy csak azért mert most még nem képes beszélni róla, nem dől össze a vilàg. El is ejt egy mosolyt, aprót ugyan de mutatja, értékeli a gesztust, a felvetéssel pedig nem igazán tud szembe menni, valóban jól megértették egymást ott, akkor a bárban. Akkor este, később is meglepődött ezen, miután Waddel visszaértek a szállodába, és egy újabb veszekedés után kint gyújtott rá a teraszon. Azóta se dohányzott soha, és fogalma sincs aznap este is honnan szerezte az az egy rudat, de miközben köhögések közepette zsongott az ereiben az alkohol eltűnődött, ha visszamenne ott lenne e még a másik. Persze ezek olyan felvetések voltak, amiken egy részeg, megcsalt, megbántott nő elmélázik, ha egy fiatal, igen jó képű és megnyerő férfi annyi figyelmet szentel neki, mint amit kapott Pierretől. Nincs ebben semmi rosszallni való, még ha másnap reggel el is szégyellte magát miatta.
-Úgy érzed könnyíteni kellene a lelkünkön? – s habár hangja beillene incselkedőnek, valóban érdekli, ezt gondolja e a másik. Részéről fogalma sincs ki tudná e mindazt ami benne dúl tárgyalni mással, pláne egy olyan személlyel akivel régebb óta tartó mélyebb kötődése nincs. Valahol úgy érezné ezzel megcsalja Wadet, holott már beadta a papírokat, külön költözött. Ha még ott tartanának, hogy igyekeznek megbeszélni, megoldást keresni, terápiára járni akkor joggal merülhetne fel benne, hisz ilyen mély sérelmeket és fájdalmakat kibeszélni egy idegen férfival csúnya dolog…Másrészt ott van az objektivitás. Pierre nem asszisztálta végig a hullámvölgyeiket, nem ismeri mélyen egyiküket sem, így kvázi pártatlan. Nem egy “idegenre” a legjobb bízni a lelkünk felszabadítását? Meglehet utána már nem is akarna összefutni. Vagy ismeretségük eleve ennyi alkalomra rendeltetett. Ki tudja… S mégis azt érzi, tenne egy próbát vele, maximum elbeszélgetnek másról. Veszítenivalója nincs.
Van igazság abban, amit hall, hogy azzal, hogy ennyi idősen újra kell kezdenie nincs itt a vilàgvége, ám sok tényező, apró és nem is olyan apró dolog van amiről a férfi nem tud, és amik fényében tényleg jogos lehet az elgondolkodása és a feltörő pánik, ami szorongatja a torkát. Nem válaszol hát, nem is igazán tudna mert a Helláért való aggódás újra feltör benne, hangot is adva neki.
-Otthagytad Párizst? Pedig azt hittem Franciaország a mindened. – pillant a sötétben a másik felé, akinek csak a körvonalai rajzolódnak ki a telefonja táncoló fényeiben, amivel épp kutatja át a szobát amibe jutnak a nagy terem után. Hangja élénk, lelkes, és ez kicsit újra rátapad Dahliára is. Hihetetlen hogy egyes emberek a saját lelkesedésüket mennyire át tudják adni másoknak, így egy apró de mondhatni elvarázsolt mosoly játszik az ajkain. – Örülök, valóban sok ihletadó látvány van! Ezek szerint hosszabb távra tervezel itt? – nem direkt puhatolózik, hátsószándéka sincs vele, de mintha ezt venné ki a szavakból. – Igen, született New Yorki vagyok, vagyunk. – bólint, nem érzi ezt hátránynak, és tipikus bunkó, törtető nagyvárosinak sem. A tánc említése a hajába túr, bár kissé átgondolatlanul, mert hiába törli meg a kezèt, a port így is sikerül belekennie, erre apró fintort meg is ejt.
-Mostansàg hanyagoltam, de hiányzik, tervezek majd újra eljárni. Addig pedig marad a bárban a kollégákkal való ivás és tánc vagy a macskának előadott solo otthon. - vall színt. A tánc volt neki olyan, mint Hellának a zongora vagy a deszkázás. A kórházi bulikon még így is mindig kenterbe ver bárkit, és Olsenen kívül nem igen tudja senki tartani vele a lépést. – Legyen, bár még nekem is útbaigazítást kell kérnem merre van. – hihetetlen, hogy elígérkezik, pedig épp azt óhajtotta kiküszöbölni, hogy ott nehogy elrontsa a hely atmoszféráját.
A feltárulkozó csapóajtón túli lépcsősor, a pókhálók és a kavargó por viszketésbe vonja a bőrét a mellkasán, a torkát pedig köhögésre ingerli. Elfordulva hessegeti el az arca elől a levegőben úszkàló szemcséket. Ez az a helyzet, amikor más józan eszű visszafordul, mert a horrorfilmekben is itt kezdődik az öldöklés, meg a sikítás és a sírás, de Dahliának még meg kell találni a vöröskét…aki Pierre mosolyából ami a kijelzőjére tekintés utàn kúszik az arcára vélhetően jól van…Ezt hivatottak alàtámasztani a szavak is, és jómaga is hitetlenkedve meg persze hunyorogva olvassa az sms-re válaszként érkező bocsánatkérést és magyarázkodást. A megkönnyebbülés zuhatagként hullámzik át rajta és ki is csal belőle egy szusszanást, amit kis köhögés követ. Szemét lehunyva igyekszik úrrá lenni a rátörő boldogsàgon és haragon egyszerre. Ilyen ha az ember sokáig feszül be a stressztől, majd hirtelen megnyugszik…nem tud mit kezdeni a felgyűlő érzelmekkel, hisz kiadni már nem lenne értelme, megélni sem hisz a tényező ami okozta semmivé foszlott.
-Meg…nagyon köszönöm. Tényleg hálás vagyok amiért segítettèl. – nyitja ki a pilláit és amennyire a fény és a helyzet engedi a másik szemébe nèz. Egy-két szívdobbanásnál nem tovább, de közben ujjai Pierre vállára simítanak hálája jeléül. Megölelné, de nem érzi azt, hogy abból a szituációból mindketten komfortosan jönnének ki, és kissé túlzásnak is érezné. Feszültsége végleges maradékát egy felhőtlen kacajjal adja ki, ami a meghajlásnak szól. Latolgat, de ennyivel tartozik a másiknak, hogy most nem megy haza. Igazából nem is akar, de a bárba már sejti értelme nem lenne, a többiek köröket vernek rá ittassági szinten, és a kalandvágy úgy lobban fel benne mint egy rég látott szerető.
Ma este miért ne járhatna ő is tilosban? Talán elmesélheti majd Hellának!
-Ki nem hagynám, monsieur! – ejti a kezét kissé esetlenül a másik kezébe, mert ugyan táncnál magabiztosan simulna bele, most nem arra készülnek, és talán lefelé egyesével sokkal biztonsàgosabb is lenne mint egymásba kapaszkodva. – Hátha megtaláljuk azt az ihletet amit kerestél! – veti fel, ès némileg hozzászokva a levegőhöz indul meg lefelé, remélve a másik vilàgít, hogy ne törje ki a nyakát.

-Szerintem inkább csak sejti. Tudod azzal a fajtával ami a lelked mélyén szinte bizonyos de ráfogod hogy csak úgy érzed, biztos te vagy a bolond… - nem kerüli el a figyelmét a tűpontos megfogalmazás és a hangszín sejtette bizonyossàg, hogy Pierre vagy első kèzből ismeri ezt az érzést és helyzetet vagy nagyon közelről mégsem testközelből. – Úgy beszélsz kicsit, mintha ez neked is ismerős lenne…- hagyja fent a feltételezése után a hangsúlyt, értelmezheti így ezt a másik kérdésként is. Dahlia nem érzi faggatásnak a felé idézett kérdéseket, hisz őt is érdekli a férfi, ha már így az útjába sodorta az élet újra, de a szorongása és a lányért való aggódás megköti a gondolatait, nem adva túl sok szabad folyást, hogy figyelmesen – mint ahogy amúgy tenné – rákérdezzen dolgokra ő is. Talán később, talán megragad annyira az agyában a téma, hogy felhozza ha a lelke is megnyugszik. Emiatt most még nem érzi azt, hogy udvariatlan vagy bunkó lenne. Nem is  gondol bele. -Inkább azt fáj látni, hogy annak ellenére mennyire elhanyagolják érzelmileg, mennyire be akarják táblázni és szabályozni minden lépését az életben. Suli, hobbik, viselkedés. – legyint rosszallóan. – Próbálok azon lenni, hogy legalább az érzelmeit normálisan élje meg, mert borzasztóan bizonytalan és szorongásos már most…- fogalma sincs miért ontja ezt ennyire könnyen ki, valamiért a férfi ilyen hatással van rá. Persze az is közrejátszik, hogy néha bizonytalan magában, helyesen cselekszik e és ezzel tényleg segít e vagy csak árt…
A kérdés nyersessége váratlanul, szinte arculcsapásként éri, ami egyértelműen nem a férfi hibája, hisz alapvetően ennek a kérdésnek nincs semmi durva éle, nem tolakodó és még csak nem is szokatlan tekintve a témát amit boncolgatnak. Mègis…. Kiszorítja belőle a levegőt, és megdermeszti a bensőjét.
- Öhm….i-igen. Jól. – nyögi ki esetlenül, halkan, kurvára kerülve Pierre tekintetét. Nem mérges, mert megkérdezte, sőt. Kellenek neki a kérdések, minél többet szembesítik vele, talán annál könnyebb lesz egy idő után válaszolni. Talán annàl kevésbé éri majd hasba rúgásként, s talán annál fesztelenebbül ks válaszol majd idővel. Reméli. Akarja, mert az szánalmas, amennyire most képes. Más könnyedebben dolgozta fel az ilyesfajta vesztesègeket, akkor ő miért nem képes? Miért kell mindig ugyan arra a hullámvasútra felülnie az érzelemivel? Miért csordulnak olykor ezek ennyire túl?
Picsába.
A terelés jól jön, kell neki, úgy csap le rá mint a szomjazó a vízre. A feldobott labdát a másik könnyeden tartja ott, elérvén hogy Dahliának kelljen lecsapnia. Okos, és egyúttal üdítő is, még úgy is, hogy nem igazán tudja eldönteni gondoljon e többet bele, mint egy mély beszélgetés avagy sem. Ott, akkor abban a fülledt, zajos levegőben is ez a dilemma lógott közöttük, bár lehetséges hogy saját feszült hangulata miatt érezte ezt. Most is ezt tennél? Az egészet csak azért érzi, mert a házassága romokban, az unokahúga pedig bajban van, és kell valami ami kicsit is pozitív érzéseket csal ki belőle amolyan védelmi mechanizmusként? Vagy a kék szem az, ami ennyire szíven üti? Végül gyáván érezve magát csak egy zavartabb mosollyal bólint, beleegyezve abba a lélek könnyebbítő beszélgetésbe némán, mert igazán frappáns választ nem tudna adni annyi gondolat, aggódás és hülyeség kering most a fejében mind a kettejük helyzetéről – amit nyilvánvalóan egy pillanatra túlgondol-, mind a vöröskéről aki eltűnt és akit nem ér el.
-Mmm…volt már rá példa azt hiszem. De nem tudom megmondani pontosan mi is volt…megérzés vagy valami  több e. – vallja be őszintén, mert erre a témára úgy tekint, mint egy örök rejtélyre. Orvosként racionálisnak kellene lennie, az örök tényeket elfogadni, nem hinni abban hogy lehet van több, mint az esetleges fellobbanó megérzések. És valahol benne van ez az én is Dahliában, meg persze ott van az is amik a túrázásai alatt érik, merre kellene mennie, fordulnia es merre nem. Vagy amiket az osztályán tapasztal…hisz a betegei nagy részének volt már halálközeli élménye, vagy ténylegesen élesztették is újra…ők is meséltek. Mesélnek mind a mai napig dolgokról, tàrgyakról, érzésekről és mindenről amit tapasztaltak, éreztek vagy hallottak. Hátborzongató, de egyben érdekes is. Ezért van benne e téma iránt a kettősség, ami engedi, hogy bizonyos mértékben higgyen vagy akarjon hinni. – És mióta ott vagy kiderült már, konkrétan miért is ért hirtelen ez a sugallat? Több az ihlet, a megrendelés vagy csak most kell neked ez a megtapasztalás? Vagy még várat a válasz? – kíváncsiskodik, mert láthatóan művész lélekként Pierre hisz a “valami több”-ben, és ha nem is döntötte el még magáról, hogy hisz e, szeret hallgatni másokat ebben a témában. Igazából alapvetően jó hallgatósàg, olyan aki figyel is, nem csak ott van és néz ki a fejéből. Persze ezt most árnyékolja Hella.
-Én bizonyos dolgokhoz szeretek. Nem görcsösen de jó, ha az embernek van egy biztos talaja, vagy kapaszkodója, esetleg egy hely vagy valaki aki mindig ott van. – eszébe jut Wade, és hogy azt hitte ez neki mindig ő lesz. Naiv, gyerekes hiedelem volt, de akkor, igazából egészen a papirok beadásáig akarta hinni, stabilan és megingathatatlanul. Most talán épp a keresett leányzó az, aki visszatartja a céltalansàgtól. – Anélkül a porszemként való csapongás ideig-óráig kellemes, izgalmas és üdítő, de aztán szerintem félelmetes lesz. – ezzel magának árulja el hangosan, hogyan érez belül, mélyen. Még nem tart a félelmetes résznél, de ott sem, hogy ezt a lebegést megtanulja élvezni. Egyelőre csak most kapta fel a szél….Kate, az osztályon dolgozó ápolónő szerint jól tenné ha most kicsit csak lazítana és élvezné az èletet minden kötöttség nélkül. Bizonyára igaza lehet, de ezt csinálni és beszélni róla két eltérő nehézsègi fokozat.
De hé! Egy alig ismert pasassal beszélget egy elhagyott templomban! Mi ez ha nem egy vakugrás az ismeretlenbe?
-Igen, de az utóbbi időszakban nem értem rá. Felnőtt élet. - fintorog szemforgatva a nagyon közhelyes kifogáson -  Túlóra, válási papírok beadása, elköltözés…sűrű volt a táncrendem. – a megfogalmazástól a végén kis nevetés hagyja el a száját, a rossz szóvicce miatt, de el is hal hamar. – Meg tudod, ha a lelkivilágod nem olyan akkor egyszerűen nem megy. Gondolom a festés is ilyen…- pillant megerősítést várva a férfira.
Hála sugárzik az arcáról, és jól esik neki a meleg kéz a sajátjain, amik már kezdenek maguk is felmelegedni, hogy  a megkönnyebbülés végigömlik rajta. Fogalma sincs mivel érdemelte ki ezt a támogató segítséget, amit Pierre nyújt, de nem is agyal rajta. Talán el kell csak engednie kicsit magát és nem mindenre indokot keresni, mert van hogy nincs. Lehet néha csak megkapja az ember amire épp szüksége van?
-Egy poros csapóajtó rejtette pókhálós alagút? Alacsonyan vannak az igényei Mr. – csipkelődik talán kicsit túlzott élénkséggel, de az adrenalin még csak most ürül ki belőle, és a boldogsága túl nagy még, hogy rendesen kontrollálni tudja magát. Minden esetre nem érzi bántónak amit mond, és hogy a férfi segít a fénnyel, orra sem bukik lesétálván a lépcsőkön. Lent a kavargó por elül, és bár a levegő föld és dohos nedvesség illatú, nem készteti újabb köhögésre aminek nagyon örül, a bőre sem viszket már annyira. -Szolid megfogalmazás egy művésztől. De ott mintha lenne valami folytatása a helyiségnek. – bök a jobb oldal felé, az oltárszerűség mellett. Elsőre tipikusan a horrorfilmek szektás Sátánistái kúsznak a gondolatai közé, de minthogy semmit se tud a helyről, elhessegeti a felvetésèt. Hagyja, hogy Pierre előre sétáljon, elvégre nála van az egyetlen fényforrás. Izgalom  kúszik a tagjaiba, kíváncsiság, mi lehet ott jobbra, és milyen holmik lehetnek a lepellel letakart kupacok alatt. Nyilván csak a szokásos egyházi cuccok, keresztek, ruhák, minden amit a miséken használni szokás lesz alatta, de az érzés, hogy nem kellene itt lenniük és hogy ide alapjáraton civileknek nem szokás belépni táplálja a túrákon is tapasztalt extázist. Talán ezért is érti meg annyira Hellát, miért szeret ilyen helyekre járni.
A csapódásra összerezzen, pár pislantás kell neki hogy rájöjjön mi is volt ez, mire az adrenalin a pániktól újra szétfut az ereiben, és feltapogatózva a lépcsőn győződik meg róla szitkozódva, hogy az ajtó hangja volt az, ami rájuk zárult. Pánik szorítja össze a mellkasát egy időre, míg tudatosul benne, hogy kurvára értelmetlen feszegetni az ajtót, pláne Pierre nélkül. – Azthiszem…ez nem nyílik. Francba… – lihegi csak a stressztől felgyorsult légzéssel, és a haját kitúrva a szeméből mered le a lépcső aljára, ahol alig tudja kivenni a másikat telefon fény ide vagy oda. Pont úgy viselkedik mint egy megriadt  őzike, akit csapdába csaltak, és elég erre gondolnia, hogy megpróbáljon uralkodni magán meg az érzelmein.
Logika. Nem volt beszorulva az ajtó, nem volt rajta zár sem…ki tudnának jutni, ha akarnának…ugye?!
-Jó….megpróbáljuk felfeszíteni? Vagy….- eltűnődve gondol arra az elágazásra jobb oldalt. – Vagy megnézzük mi van a folyosó végén? – hangja kissé zaklatott, de a remegésén és a feltörni akaró hisztijén uralkodva tesz lefelé pár lépést, hogy legalább lássa a másik arcát. Hihetetlen, hogy mennyire nyugodt tud lenni ebben a helyzetben! Szégyen és zavar futja be a mimikáját, amiért mint egy hülye picsa futkározott fel, ám mindezek ellenére, hogy Pierre láthatóan nem esett kétségbe az ő szíve még mindig erősen zakatol, és a rossz gondolatok – itt fognak meghalni, biztos nincs térerő, senki se talál rájuk -, erőszakosan ott maradnak a tudata peremén.
-Úgy tűnik a beígért beszélgetés előrébb ugrott…- jön a nyelvére a kínos nevetéssel egybekötött gondolat, amivel a saját helyzetén próbál oldani. Több kevesebb sikerrel.

-Hah, ne is mond! – fújtat egyetértőn, és a kezdeti meglepődését ami Pierre szavait kíséri felváltja lassan egy jóleső érzés, hogy akkoriban nem csak beleképzelte az intelligenciát és az érzékenységet a másikba, mert ittas köd borult az agyára, hanem valóban ott van. Tagadni sem akajra -bár senki sose kérdezett rá, ki tette volna? -, hogy amikor először megszólította a férfi csak egy francia szépfiút látott benne, és azt gondolta azon kívül, hogy trófeára hajt nem igen lakozik mélyebb érzelem vagy cél benne. Ez persze megcáfolódott már akkor, de hogy esetleg a gyerekekkel is ennyire érzékeny és befogadó legyen…ez most az újdonság üdítő erejével frissíti fel, és tényleg segít neki, hogy a szorongásai legalább addig csökkenjenek, míg hallgatja Pierre kellemes hangját. -Persze, fontos a jövő megalapozása egy kamaszban, de a megalapozás meg a kemény nyomás teljesen más. Az utóbbiból lesznek a kiégett felnőttek vagy épp azok akik egyetem után élik a kamaszkoruk és rossz ügyekbe keverednek. – szúrja közbe – A kreativitás kell, az adja az ember lelkének egyediségét és az a menekülője a való élet szarjai elől. – ért egyet bólintva, mert saját magán is érzi, mennyire megviselte az egyetemi éveit az, hogy a versenytáncot abbahagyta. Még ez a pár hónap kihagyás ami most ütött be merevebbé, és letargikusabbá tette, nem csak testileg, de érzelmi és szellemi értelemben is. Hellán is látja, mennyire virágzik, szinte dalol az egész lénye ha a billentyűket gyűri vagy ha a térdét horzsolja le a deszkázással. A szülei valószínűleg nem tudják, de ezek adnak neki motivàciót és energiát ahhoz, hogy annyit tanuljon, és ne blokkoljon le az agya.
A teljes filozófiai vitába nem megy bele, lévén nem lenne vita sem, mert egyetért a másik féllel, no meg mert az események és a helyzet amúgy is kissé keretek közé zárja az elméjét és a gondolatait, nem hagyva szabad folyást nekik mèg.

-Hát, szerencsés leszek ha még akkor is szóba fogsz állni velem. – lehet ez a válasz kicsit hízelgő, de minden hátsó szándék nélkül olyasminek is szánja, hisz a művészek teljesen más kategóriába sorolhatók mint ő. Ő valószínűleg évek múlva is itt lakik majd, ugyan abban a kórházban dolgozva, szinte ugyan azzal a baráti körrel. Dahl számára csak néha adatik meg a szabad szárnyalás, de ő nem is igényli annyira, személyisége szerves része a kis szelet földhöz ragadtsàg, míg Pierreben érezhetően dominál a kötetlenség. Ő nem biztos, hogy a jövő héten is úgy fog felkelni, hogy New Yorkban maradna. Ki tudja? S ezért nem is ítéli el, talán kicsit irigyli, de csak a férfiből áradó energia miatt, mert az elég magával ragadó.
-A férjembe. -jön a viszonylagosan gyors válasz, ami Dahliát is legdöbbenti és rávilágít arra ami ez után bukik ki belőle. - De most, hogy ez változott, kicsit úgy vagyok, hogy sodródom, és próbálom megtanulni ezt is élvezni. – kellene, akarja, csak még nem telt el annyi idő, hogy sikerüljön is. Még csapong a kétségbeesés, némi ö sajnálat és a kilátástalanság közt. De nem ma este. Ma van célja, van aki számít rá és akinek szüksége van rá. És ebben partnerre is lelt, nem is akármilyenre! Szégyenkeznie kellene, amiért ennyi idősen most vallotta be, hogy nem tud mit kezdeni a hirtelen jött kötetlenséggel, mert basszus, ez elég cink. Talán egy pici el is önti, zavart pírt futtat az arcába, és örül, hogy ez nem látszik a csepp fényben. A szoba nem tölti el félelemmel, sem extra kíváncsisággal, hisz számara ez csak egy porlepte templomi helyiség. Bezzeg majd az, ami lenn tárul a szeme elé….!
-Ez látszik. – ejti ki lágyan, majd észbe kapva köszörüli meg a torkát. – Ezt nem sértésből mondom! El sem tudnálak képzelni más szakmában, valahogy téged erre teremtettek. És jól áll. – van akiből süt az, hogy művész akar lenni, legyen szó festészetről, szobrászatról, divattervezésről, lakberendezésről vagy zenéről. De az erőlködés csak megcsomósítja mindazt, amit kiad a kezéből az illető. Minden döcögős, nem odaillő, nem egységes és zavaros lesz. Zavaróan. Hella ujjai is úgy siklanak a billentyűkön, mintha csak a gondolatai, az érzelmei kivetülése lenne a hang, amit kicsal. Neki ez volt egykor a tánc, de ezt valahogy sikerült megrontani, átformálni benne.  Mára inkább az amibe elmenekülne, ami felüdíti, vagy épp lecsillapítja. Mégsem ugyan olyan érzés mint a férfinak, ebben biztos.
Mi ment benne ennyire félre?  
-Kedves vagy, már ezzel a beszélgetéssel és a részvételeddel jobban érzem magam. – túlzó többesnek ítéli a szavakat amik elhagyják a férfi ajkait. Mind mondunk komolytalan ígéreteket, ajánlatokat mikor meg akarjuk nyugtatni a zaklatott felet, no meg nem is ismerik annyira egymást, hogy csak szárba szökjön Dahliában a gondolat csírája, hogy ezt komolyan lehetne venni. Komolyan kellene vegye.  
-Az oltárból kiindulva az se lepne meg ha valami szekta helyre. – játékos találgatás ez, nem több. Reális énje tosztában van vele, hogy ez nem párizs és a csontokkal teli kazamaták, s hogy ha volt is idelent bármi, rég az enyészetnek indult. De az izgalom azért felparázslik a bensőjében, mert a fenti helyiséggel ellentétben itt más a hely aurája. Racionálisan azért mert sötét, dohos, s az emberek ilyen helyekre titkokat meg alkoholt dugdostak évezredekig, vagy rabokat. De ki rejtegetne egy templom alatt rabokat? Még alkoholnak is csak a mise bort illene. De titkok? Tekintve a kereszténység szennyét, az még nem is elképzelhetetlen!
De persze elszabaduló gondolatait a csapódás ketté vágja, és a pánik csomóba gyűri, elhajítja, hogy pár percig hozzájuk se férjen. Nem veszi észre, a vele együtt kelepcébe került férfi nem csapkod, nem esik pánikba, és még csak meg sem szeppen. A mosoly is az arcába villanhatna akkor sem kondulnának meg a vészharangok, hisz már riadóznak az ajtó miatt. Ami nem nyílik.
A falhoz araszolva enged utat Pierrenek, aki elhalad mellette és próbálkozik, kevés sikerrel. Feltörne belőle egy nyögés, lemondó, elkeseredett, de a folyosó ötlete amit felvet kapaszkodóként tartja fenn mielőtt belesüppedne a pánikba. A józan esze így is azt igyekszik sulykolni, hogy ketten vannak, ennyi csak elég ahhoz hogy kitaláljanak valamit. Mély, önnyugtató légvétel, és biccentés után sétál le újra a lenti talajra, és indul meg a szemben elhelyezkedő oltár felé. A zárt kiút, a beálló csend amit csak a lépetik és a légzésük tör meg már jóval kísértetiesebbre feketítik az egyszerű kőoltárt is. Már bekúszik elméjébe, hogy az ilyen helyeken történnek rossz dolgok is, de épp ezért sok felfedeznivaló is van. Ezek a felvetések egymást tépik elméjében, nem igazán tudva a kalandvágya miért támadt most hirtelen ennyire fel. A való élete, a kint rá váró teendők és a macskán kívüli üres lakás ennyire taszító és szánalmas lenne?
-Hmm?- fordul meg, és hunyorog vissza a férfira, akinek alakját most bántón borítja fénybe az a zseblámpafény, míg le nem irányítja a földre, amire Dahlia hálásan pislog párat. Az arca így jobban kivehető, de nem olyan tisztán, de a nyugodt kisimultság még így, ennyi távolságból is feltűnő, és irigylésre méltó a nő számára. Kissé zavartan kapja félre a kékjeit, elmerülve a saját ostobaságában, magát korholva amiért játszotta itt a hisztist. Ha a férfi nem izgul azon kijutnak e, ő miért tegye? Sosem volt az a pesszimista ember, mások mellett pedig kifejezett optimizmus jellemzi. Ideje lenne összeszednie magát.
Mire visszapillant, bár csupán egy tized másodperc az, Pierre már előtte áll, és a hirtelen lecsökkent távolság egy fél arasznyi hátrálást vált ki belőle, de dereka a kőnek ütődik. Nem egy túlzottan alacsony nő, de ebben a sötètben, az előtte álló férfival szemben az átlagosan alacsony 160 centije is jóval kisebbnek hat. Agya felbolydul, a teóriák és az elképzelések egymásra licitálva kuszálódnak össze, miért is termett hirtelen ennyire közel a másik.  Rá akarna ijeszteni viccből? Így akarja elterelni a gondolatait?
Persze nő, akinek a könyvektől meg a frusztráltságtól nyilvánvalóan az is beugrik mást akar a férfi. Fantáziája lejátssza mennyire hideg lenne a kő a hátán, és mennyire forró Pierre lehelete a bőrén… de ezt erőszakkal elhessegeti, mert illetlen és mert a szégyenérzet erősebb benne. Öt év valaki mellett, és az ember nem gondol arra, másnak is vonzó lehet e mint nő, hisz jobbára meg van elégedve azzal, hogy annak az egynek az maradjon. Erre most az elméje ilyen szánalmas képzelgésekbe taszítja! Legszívesebben felpofozná saját magát annyira nevetséges.
Ezektől nem veszi észre az időt, ezért nyel egyet zaklatottan, amikor a másik ajkain kiszökik a mondat, s ezért kerekednek el a szemei, csak még esendőbbé varázsolva az amúgy is nevetségesen ácsorgó mivoltát. Az ajkába harapna, ami a könyvekkel ellentétben nem szexi, de még elegánsnak sem mondható, inkább funkcionál önszabotálásképp, mert biztosan véresre harapná rajta a bőrt, ami kiszáradt, megnyalja hát, de a helyzet nem lesz jobb, a torka ugyan olyan száraz marad.
Vicces, hogy ugyan azt hallja, amit ő is gondolt akkor éjszaka az erkélyen, és ami miatt végül szégyenkezve bújd Wade mellé, ébresztette fel és…békült ki vele. Ez jel lenne? Sose hitt bennük, így agya is csak fricskaként dobja oda, hogy józanodjon ki végre és nyögjön ki valamit!
De az idő ami idáig közéjűk sűrűsödve csordogált csak, lovak vontatta szekérként lódul meg mert a férfi sietve ellép, és megindul a folyosón. Újabb önszabotáló köd, ami jótékonyan hagyja, hogy ne vegye észre az intő jeleket, vagy a megérzéseit is amik általában joggal súgnak neki most szunnyadni hagyja. Emiatt nem fut fejvesztve az ajtó felé, és emiatt érzi még ő kellemetlennek és gáznak magát, hogy csak áll ott, és rendezgeti a gondolatai morzsáit.
Torokköszörülés és pár apró köhintés, hogy beinduljon a taplóra száradt torka és szája, lehunyva a szemét ingatja meg a fejét magát korholva belül. Amiatt meg csak fohászkodni tud, hogy mindez ami lezajlott benne nem ült ki az arcára.
Idióta picsa vagy Dahl. Szedd össze magad.
-Igen, még mindig ugyan ott. De gondolkodom, hogy osztályt váltok, csak ahhoz újabb szakvizsga kell. – ezaz, csak összeszedetten. Hiába nem árulkodik arról a hangja remegése, és a benne csendülő szégyenkező bizonytalanság, próbálja megvetni elméjét a racionális beszélgetésbe kapaszkodva, míg léptei sietősen érik utol a másikat.
-Gyakori nálad, hogy ilyen kicsit sötétebb hangulatú felkéréseid vannak? – arra nem igazán emlékszik erről beszéltek e anno, s reméli hogy nem, és nem veszi kedvét ezzel Pierrenek. – Azt hittem akkoriban, hogy az elkészülteket adod el, nem pedig megrendelésre dolgozol. Vagy is-is? – kicsit megbicsaklik a hangja ahogy a múltat emlegeti, az előbbi vallomás után nem tudja eldönteni mennyire merje, vagy inkább mennyire akarja a saját érzési miatt – amiket kibogozni képtelen, de erre rá akar feküdni később mert ez nem maradhat így – feszegetni a témát.
-Említetted a gyerekeket is, ezek szerint velük is foglalkozol? – terel kicsit, fogódzkodót keresve a beszélgetésükben, amiben még nem voltak félreértések.

-Mhm- hümmög helyeslően, mert feleslegesnek érez bármi más mondatot hozzáfűzni. Zömében egyetért Pierre kritikájával, még ha kissé erőteljesebb is, de ő sajnos látja azokat a miérteket is, amik odáig vezetnek, hogy ez kikopik a társadalomból. A világ rohan, a technika minden nap olyan rohamban fejlődik, hogy képtelenség tartani vele a lépést. Minden művész aki érvényesülni akar, az valamilyen platformon teszi manapság, és ha ezt a fiatalabbak látják, hiába inspirálja őket, sokak lelkében megfogan a kis kétely, ennyi ember közt tudnak e ők maguk is érvényesülni? Elegek e? Hella is nap mint nap ezen őrlődik, ez hátráltatja és fogja vissza. Dahl pedig utálja, hogy ezt nem képes kigyomlálni a leányzó lelkéből, bármennyire is támogatja őt. Megérti ezzel azt is, Pierre miért érzi ennyire szívügyének a témát, és miért fogalmaz ilyen kritikusan és erőteljesen. Ám Dahlia kíváncsisága is fellobban, vajon ez csak azért van e, mert szenvedélye a művészet, vagy mert őt is érte sérelem kiskorában? Nem ismeri annyira, hogy el tudja képzelni a kisfiút, bár ha mégis el kellene neki, az az égszínkék tekintet már akkor megnyerő lehetett, hátha már akkor is megvolt ez a szenvedélyes lelkesedése...!
Ám a gyermek képe túlságosan fájó pontot kapar fel, mert párhuzamot von a saját gyermekével, aki épp olyan kék szemmel született volna.... francba a kék szemekkel.
- Nem, tényleg nem. - ismeri be zavartan, és kissé szégyenkezve, és egy pillanatig hezitál, kimondja e amit gondol, vesz is egy mély lélegzetet, ajaki elnyílnak, de végül inkább csak hagyja tova illanni a pillanatot. Az, hogy egyelőre még csak a sötétben tapogatózik, és a remélt fénynél reméli nem a metró jön majd....ez még magához képest is túl sötéten, és elkeseredetten hangzik. Lassan olyan lesz a felfogása, akár egy vénasszonyé, aki harminc éves házassága után nem tud mit kezdeni magával. Szánalmas. Ez a felismerés ösztönzi talán arra, hogy merészebben fejezze ki magát, és miután Hellát már biztonságban tudja se forduljon sarkon.
- Kissé szkeptikus vagyok a sorssal meg a felsőbb erőkkel kapcsolatban, de még én is kénytelen vagyok bevallani, hogy tényleg érdekes. - s bár a megérzések erejében hisz, sőt! Kollégái és a baráti köre is leboszorkányozza egy-egy ilyen megnyilvánulása miatt amit pusztán a megérzéseire alapoz, ő maga inkább tudja be annak, hogy az empátia dolgozik benne. Most? Ezt a kellemes véletlent viszont ő sem tudja csak erre fogni, és logikai alapja sincs, amihez amúgy nagyon is szeret ragaszkodni, orvos lévén. De orvos lévén ő is látott már csodával határos felépülést, és a betegeitől hallott már sok-sok mindent, hogy elgondolkozzon kicsit, lehet néha komolyabban kellene őket vennie. A férfi csúnyán rávilágít – még ha akaratlanul is – a saját lelke pillanatnyi elsivatagosodására. A sok kudarc, a veszekedések, a lélekőrlő huzavona, a túlórázás, Hella, a válás.... mind-mind rúgtak egy-egy porszemet a lelkére, hogy most ott álljon egy sivatag közepén, ahol éjszaka van, és kurva hideg. A mellette az ajtót feszegető művész pedig mintha azért lenne itt, hogy végre kiutat mutasson ebből a negatív szemléletből.
Kissé művészien ambivalens, hogy pont akkor világosodik meg erről, amikor egyre sötétebb lesz körülöttük. A földszagú levegő izgalommal és egyben a bezártságuk okán félelemmel is tölti el, de a hirtelen jött zavarba ejtő közelség, és a saját őrült gondolatai nyomán egészen el is feledkezik arról, hogy valami alagsorba vannak zárva, egy minden bizonnyal rohamosan merülő telefonnal és semmi mással. Ha eszénél lenne, bizonyára poénkodna valami horrorfilmmel, amiket annyira kedvel, jönne itt szektásokkal, meg megcsavarodott hitvilágú papokkal, de annyira leköti a figyelmét a rá szegeződő azúrkék szempár, hogy minden értelmes gondolat kifut belőle, és szanaszét törik elméje képzeletbeli padlóján.
Ismerős érzés ragadja magával, annak idején is ugyan ezt érezte, bár akkoriban más árnyalatú szempárral. Néha még most is elő tudja ezt csalni belőle, de mára már inkább fagyos, mintsem vihart ígérő Wade pillantása. Vihart érzékelne Pierrében is?
Túlságosan besűrűsödik a pillanat és a levegő, az ostoba elméletek, kivetülése csupán az, amitől szégyenkező pír önti el az arcát. Miket képzel? Miért nem tudja ezt most hitelen ennyire a helyén kezelni?
Bűntudat emészti, mert pár hónappal ezelőtt, mit pár hónappal...! - pár hete, még Wade mellől kelt fel az erkélyen zavart ráeszméléssel, nem kellene, hogy mindenki őket nézze. Akkor is ugyan ez a szégyen volt rajta, épp ugyan ilyen indok miatt: olyat képzelt be, ami nincs, és ami miatt csak saját magát zaklatja fel.
Mostanában minduntalan így érzi magát. De fogalma sincs, hogyan kellene érezzen, vagy épp ne érezzen. Minden esetre zavart köhintés után fecseg, mert ha terel, gyakran csicsereg, kérdez, szóval tart. Az hangos, és akkor arra kénytelen koncentrálni, nem pedig az eszelős, tótágast állógondolataira. Hálás a másiknak azért, mert ebben partner – kvázi ő kezdeményez.
- De, de, azzal nincsen gond, inkább csak... - hogy fogalmazza meg az ostoba képzelgését, hogy ha még akar a közeljövőben gyereket, nem biztos, hogy egy sejtpusztító vegyszerekkel teli helyen kellene dolgoznia? - ..kell a kihívás, és a változás. - ezzel sem hazudik, így könnyeden buknak ki belőle a válaszok is, és a lelkes mosolyt automatikusan viszonozza megkönnyebbülten, miszerint a másik semmit se vett észre a belső felborultságából.
- Különlegeseket? Mármint, mint ez a gótikus stílus? - kíváncsiskodik, ha már olyan rejtélyesen hangsúlyozza a férfi, miért is ne kérdezne rá? A lépteik zaja társul csak a beszélgetéshez, ez pedig eleinte zavaró, de aztán csak mintegy megnyugtató tompaságként borul a fülére és az elméjére. Nincs klausztrofóbiája, és míg a telefon fénye kitart, az újabb pánik is messze elkerüli, de feltűnik neki, hogy beljebb már nincs semmi a falaknak támasztva és letakarva. Valószínűleg a szűkösség miatt ezt csak közlekedésre használták. Az elágazásnál beéri a férfit, és félig mögüle les ki, tanulmányozva a két folyosót. Sehol egy jelölés, ez annyira nem meglepő, hisz akik itt közlekedtek, azok bizonyára ismerték minden egyes kövét.
- Modellt? - ér el ténylegesen a tudatáig az ajánlat, és nagyot pislogva emeli a tekintetét fel, a folyosó kövei helyett most a részben megvilágított arcot, és annak vonásait tanulmányozva, vajon most ugratja e, vagy komoly volt a kérdés? - Ha nem valami sztereotipizált Titanicos elképzelésed van, akkor megnézhetjük hova fér be a naptárba..... - mimikája sejteti, nem igazán döntötte el, komolyan vegye a felkérést vagy sem, így próbálja roppant felnőttesen elviccelni a választ, már csak azért is, mert fogalma sincs mit érezzen ezzel kapcsolatban. Na, az fel sem merül benne, hogy ezzel akarja levetkőztetni Pierre, ahogy az sem, hogy ez még nem merült fel benne mással kapcsolatban, inkább csak képtelen elképzelni magát, ahogy épp egy papját tart, vagy valami kényelmetlen pózban görnyed órákig, és hogy aztán még a saját képe bámuljon rá vissza egy vászonról.... pfuh. Ezt eddig úgy hitte csak filmekben meg lányregényekben van, erre tessék, neki szegezték a kérdést. Persze akad benne egy jó adag kíváncsiság is, milyen lehet a férfi műterme, és a milyenek a festményei...szóval már csak ennek kiderítésére is megérné igent mondania.
Tekintete ismét a járatok felé vetül, és a fényt elnyelő feketeségtől azért kissé megborzong, elméje a felszínre önti a valóság ridegségét is, a kalandvágy és a testében tomboló adrenalin mellett, kezével automatikusan dörzsöl rá a karjára, észre sem véve a mozdulatot.
- Hmm... - nem felejtve, amit Pierre mond a gyerekekről, az utána érkező kérdésére azért kissé eltöpreng. Próbálja csendben tanulmányozni saját magát, vajon tényleg húzza e valamerre valami, vagy csak a logikája próbál egy irányt belőni, amerre a kiút lehet. - Bal. Ne kérdezd... - emeli fel megadóan a kezeit és elmosolyodik. - De a bal. Jó lesz? - ketten vannak, és nincs diktatúra, így kíváncsi a másik véleményére is. Az általa választott járat ugyan kicsit szűkebb, mint a jobb oldali, de messze nem szövi be annyi pókháló, még ha a por mennyisége cseppet sem kevesebb, mint amott. Viszont a falon ameddig a fény elér, annak a pereménél mintha lógna valami. Ki tudja mi az?
- Nem köszönöm. - ingatja a fejét, és a kezeit a zsebébe gyűri amolyan pótcselekvésképp. Egyetem óta nem dohányzik, és igyekszik ahhoz is tartani magát. - Szóval segítesz a gyerekeknek felszabadítani a lelküket? Ez jól hangzik... és nem is olyan sznob beütést kelt, mint azt hinné az ember egy művészről... - csipkelődik egy huncut mosollyal, és elindul arra, amiben végül kiegyeznek, habárnem nála van a fényforrás, reméli, Pierresem marad le, hogy a sötétben kelljen tapogatóznia. - Egész jó illata van. - jegyzi meg meglepetten a cigaretta illatára, mert ahogy elhalad a másik mellett megcsapja az illata. Mondana még valamit, de megbotlik, fémes csendüléssel rúg valamit odébb, mire meg kell támaszkodjon a falon, hogy hasra ne essen. - Picsába...mi a....ó! - szitkozódása pillanatok alatt csap át felismerő lelkes hangocskába, és lehajolva felmarkolja a gyertyát, amit sikerült kiborítania az edényből, amiben még egy tucat társa hevert, és amik most széttörve hevernek a porban. - Hát...ez asszem még használható.... meggyújtod? Kérlek. - fordul meg, és tartja fel a vastag, vörös gyertyát. - Nem sokat járok misére....de vöröset szokás ott égetni? - teszi fel a költői kérdést, ami igazából lehet, hogy gondolatként akart megfogalmazódni benne, de végül hangosra sikeredett.

A “de hát épp azt csináljuk” válasz formálódik az ajkaira, ám végül nem engedi ki, megrágva, elgondolkozva mit is jelenthet Pierre számára a kiderítés pontosan, végül arra jut, hogy még ő sem írta ezt körül magában ilyen konkrétan. Szavaiból kiszűri, hogy vélhetőleg a férfi nem puszta véletlennek fogja fel ezt a találkozást, de művész. Ők mind mind befogadóbban, nyitottabban állnak a világ dolgaihoz, így nem érez e felől semmi bizarrt vagy tolakodót, sőt. Nőként önámítás lenne tagadni, hogy imponál neki ez az intenzív figyelem és tudni akarás. Rég nem erezte ezt Wade felől, és most, hogy egy viszonylag idegentől kapja meg, rádöbbenti mennyire jól tud esni az ember lelkének. Ő maga is igyekszik épp ilyen beleéléssel és intenzitással figyelni a másikra, s nem tagadja ez sokszor darálódik le a betegein a műszakja alatt, hogy otthonra, a családra s az ottani problémákra kevesebb jusson. Ebből vissza kell vegyen, önzőbb és válogatósabb kell legyen, mert így a szeretteire nem fog elég jutni, és a férjével is mire jutott így…!
Eltűnődik hát, megadva épp azt a figyelmet a férfinak mint amit ő is kap, s ha nem is sikerül oly’ intenzívre, lelke rajta, próbálkozik.
-Szóval nem hiszel a véletlenekben. – kezdi, és kíváncsian sandít fel a másikra. – Szívesen utána járok veled, ha van ötleted, a beígért kiránduláson túl mit tudunk meg tenni az ügy érdekében! – játékos él csendül a hangjában, mert bár nem zengett semmi visszhang a lelkében, mikor ide ért, hogy Hella megtalálásánál több is várja itt, de nyitottan szemléli azt, hogy esetleg a másikat az ihletszerzésen túl más is idevonzotta. Nem esik nehezére kíváncsinak, és érdeklődőnek lenni, mert bár inkább mozog a realitás talaján, szereti meghallgatni más tapasztalásait. – Tenyérjóshoz nem mennék, de tarot kártyát verhetünk! – húzogatja a férfi bajszát, puhatolva épp mire gondolhatott, mert neki a beszélgetésen túl nem sok más opció ugrik be. – Vagy megihatunk egy jó bort is egy egyszerű beszélgetés mellett. – persze némi alkohol, és kreativitás és az egyszerű máris át tud csúszni régi módi kérdezz-felelekbe, találgatásokba. – A két hazugsàg egy igazsàgban egész jó vagyok! – veti fel, rég játszotta már, de valóban jó érzékkel tippelt mindig is.

-Abban is. Nem szeretnék két év múlva kiégni a szakmából a rengeteg halál és lélekgyilkos harc miatt. – vallja be, mert bár első sorban a mérgek és a gyermek volt a szempont, mióta az ő lelkében is megjelentek a fekete foltok és a tragédiák, érzi, egyre súlyosabb osztoznia másén, mert egyre jobban megviseli. – A kihívások mindig felpezsdítenek, kicsit úgy élem meg, mint egy izgalmas játszmát amiben végül én nyerek. – utal ezzel a tanulásra. – A szakmán kívül úgy is találok mindig valamit, amire rákattanok, mint adrenalin löket. – von vállat mintha ez olyan egyszerű lenne, mert számára az. Felfedező, izgalmat kereső lelke van, ami szomjazza az újdonságot és a megismerést. – Új projektekbe belevágni biztos neked is ilyen…. – hallgat el, mert rájön nem egészen egyértelmű amit mond – mármint gondolom te is mindig  keresed és hajszolod a kihívást a munkádban. Ami neked nyilván az életed is, nem megsérteni akarlak hogy munkaként utalok rá csak igyekszem megmagyarázni az érzèst ami kell. – jön kicsit zavarba, mert Pierre fogalmazásában az alkotás neki maga az élet, és ezt párhuzamba vonni Dahlia munkájával….erős túlzás.
-Ú! – több nem jön ki belőle meglepettségében, csak egy csodálkozó nyögés, s egy automatikus fintor, ami hamar el is oszlik, hisz nem ítélkezésként vagy valódi mély undorként bukik fel benne. -Oké, na erre én is azt mondom extrém. De így már értem a finom megfogalmazásodat, miszerint különlegeseket is elvállalsz. – kúszik mosoly a szája szélére mert a másik nevetése erre sarkallja, és bár agya még hitetlenkedik egy sort azon, milyen is lehetett ezt valóban ott fizikailag megfesteni, kíváncsisàga hajtja, így újra megtöri a csendet ami a kellemes tónusú nevetés utàn marad. -  És ezt ott helyben varázsolták eléd, vagy már kész termékkel érkeztek? – kuncog.
-Ezzel most megfogtál. – komolyodik el, s habár az előbb még viccelődött a Titanicos jelenettel, most, hogy komolyan magába akar nézni, nem igen talál ott semmit, amit akár érdemes lenne viccesen vagy kevésbé viccesen kifejezésre juttatni. Mivel sosem mélázott azon, ha modellt kellene álljon, milyen módon is tenné, így a kreativitása a nullához konvergál. Szeretné, ha felbukkanna benne egy vágy, egy sötét kis rügy a lelkében, ami érdekes, megfogó képre ihletné a másikat de….rá kell jönnie, hogy szánalmasan egyszerű javaslatok sem jutnak eszébe, nem hogy egy tabudöngető grandiózum. S emiatt csak szégyent érez, mert valahol meg akar felelni Pierrenek, érdekes akar lenni, egyedi, más… Fogalma sincs honnan s miért tör rá ez ennyire – talán mert ritka az ennyire felszabadult lélek az ismerősei közt, talán ez nála a kapuzárási pánik -, de egy pillanatra eléri, hogy lesütve a pillantását elnémuljon és csak igya magába a lépetik zaját, és a sötétség jótékony leplet borítson rá. – Gondolkodom rajta, de megvallom az agyam kicsit leblokkolt. Nem hiszem hogy van bennem olyan abszurd vágy, ami érdekes lehet számodra. – önti a gondolatait szavakba, préseli kettejük közé. Gyorsan irányba is áll, elindul, részben bátorságból és felfedezni vágyásból, részben mert az odavetett csipkelődés eltereli a saját gyávaságának bizonyítékát, s mert azzal, hogy most ő vezet, egyúttal menekülhet is Pierre elől.
- Talán csak egy pillanatig. Még ott a bárban, amikor szóba került mivel foglalkozol. – könnyed, hisz már nem így érez és gondolkodik a másikról, és ott is hamar kihullott a skatulyából amibe próbálta elhelyezni. Csábító a felajánlás, de ideje nincs mélyebben engedni is neki, mert felrúg, botlik, és gyertyára talál. Nem is akármilyenre! – Nem? Hát? – felvonja a szemöldökét, és a fellobbanó kis lángnál kékjeit végigsimítja a férfi arcának vonalán, a cigi helyett most a gyertya illata ostromolja meg, de nincs ideje vele törődni, vagy hogy józanul keressen valami tartót neki, mondjuk ami a földön hevert, a mellette ellépő után fordul, szavaira pedig kíváncsisággól terhesen lép a nyomába, nyakát nyújtva ellásson a másik mellett. – Mi…a… - emeli fel immár a saját fényforrását is és kirajzolódik előtte a csalhatatlan valóság, mire pislogva kell neki egy másodperc, hogy elméje feldolgozza a képet ami elétárul. – Oké, ez beteg… - hangjában azonban a félelem helyett jókedv bujkál. Nem tudja komolyan venni, legalábbis ijesztő szemszögből semmiképp azt a testrészt ami épp előtte aszalódik. Nem egy friss testrész, nem csöpög a vértől, nem vezetett idáig se semmi beteg sorozatgyilkosi pincerendszer…így betudja az egyház vadhajtásának, hisz szárított emberfejeket is árulnak a vilàgban….zsugorítva. Karrierje során pedig látott eleget, hogy pironkodva elkapja a pillantását egy pénisz látványáról. Bár azért a megdöbbenése nem múlik el olyan hamar.
-Mmm idáig nem hacsak….- emeli a gyertyát, de annak olvadt viasza végigcsepeg az ujjain, mire szisszenve fogja a másik kezébe és dönti kicsit meg, ne folyassa arra is rá, és a férfit se gyújtsa fel. -Sssz…au. - rázza meg a viaszos kezét de arra már hamar ráköt a vörös massza, így sikertelen, de már nem égeti így  a pillanatnyi ijedtsége is tovaillan. – Ez gyorsabban olvad mint illene… - mormogja mellékesen. -Nézd, azt akartam mutatni, hogy a gyertyában is van pár a felfestett szimbólumokból. – tartja közéjük hogy Pierre is szemügyre vehesse. – Mostmár derítsük ki mi van a végén! – bök állával a folyosó végére amit még a sötétség takar. – Ha meg több pénisz lesz ott, kisebbségi komplexusom lesz. – viccelődik apró nevetéssel. – Szerinted miért akaszthattak pont egy templom alá ilyet? – nagyon reméli, hogy csak viccből, másvalaki aki ugyan úgy véletlen járt erre mint ők, majd visszajött vicceskedni.

Az ötlet nem annyira elrugaszkodott, hogy meg kellene lepődjön rajta, sokkal inkább az ahogy fogalmaz a férfi. A végén az az apró felütés, ami olyan testközelbe húzza a múltat, mintha tegnap történt volna, ma pedig kissé kótyagos fejjel gondolna vissza az estére. Provokálni akarja, hogy még inkább bele akarjon menni? Direkt tartja a konkrétum, és a sokat sejtetés peremén, hogy nem épp romantikus vagy lányregényes gondolatai támadjanak? Jól csinálja. Fantáziája vadul kombinálja össze az összes eshetőséget, latolgatva melyikkel érezné úgy igazán elégedettnek magát. Egy laza iszogatással, ahol csak beszélgetnek egy kellemeset, majd mindenki megy haza? Vagy egy fülledt estével, megannyi fülbe sugdosással, és azzal, hogy elrángatja a férfit a táncparkettre? Vagy még sötétebb? Mer egyáltalán annyira mélyre merülni a saját fantáziájában? Hogy a férje miatti szégyen és kettős érzések ellenére megint felderengjen egy hasonló kép, mint ott az oltárkőnél?
- Ez azt hiszem nem fog problémát jelenteni. - maga is meglepődik a merész válaszon, bár a játékos élbe némi zavartság és félénkség keveredik, s most örül a jótékony sötétnek, mert beburkolja, és elrejti azt, ahogyan elkapja a pillantását és a körülöttük lévő falakat fixírozza, mintha azok lennének a világ talán legérdekesebb dolgai ebben a pillanatban. Józan esze pontosan tudja, hogy vannak férfiak akik sportból flörtölnek, de nem akarnak semmit,csak annak izgalmát. Nőkből is van ilyen, de annyira rég állt már azon oldalon, ahol el kellene döntenie miről is van szó....hisz idáig foglalt volt, s habár jól estek neki ezek, komolyan venni képtelen volt. Most pedig mint egy fogyatékos, képtelen stabilan megfejteni, Pierre mennyire gondolja ezt komolyan – már a flörtöt, semmi egyebet -, és mennyire a lénye része, amit képtelen visszafojtani?
- Mmm, mit szólnál, ha ez majd kiderülne élesben? - kerüli ki az egyenes választ, mert bevallani, hogy pocsékul hazudik, kissé unalmas fordulat lenne, azt pedig, hogy a megérzései többnyire nem csalnak pedig óriási nagyzolásnak érezné. Nem mellesleg tényleg érdekli, élesben melyikük fejtené meg hamarabb a másikat.
- Fogalmam sincs, beletanul az ember, azt hiszem. Megszokni nem lehet...vagy ha igen akkor kiégtél, de nagyon. - sóhajt, és bár jól esnek neki Pierre szavai, és az együttérzés ami bennük csendül, nemigen tudja mélyebben kifejteni a titkát, mert nincs titok. Mindenki másképp dolgozza fel, vannak akik nem bírják, zömében azok be sem fejezik az orvosit. - De köszönöm, hogy így gondolod. - hálálkodik gyengéden, mely a folyosó hűvöse és a hely horrorisztikus légköréhez mérten extrémen hat.
- A legutóbb búvárkodtam az egyik elárasztott romos épületrendszerben Freeportban. - ugyan nincs búvárvizsgája, de tervezi egyszer azt is megcsinálni, és lemerülni a jéghideg vízbe, látni az elárasztott helyiségeket, lépcsőket, súlyos fém tárgyakat, ajtókat.....valami egészen szürreális. - Eszméletlen élmény volt, mintha valami poszt apokaliptikus vízi világba kerültem volna, ahol bármikor felbukkanhat egy szörny. - mosolyog a csacskaságon, de ott és akkor tényleg úgy érezte, mintha a cápa című filmbe, vagy valami szörnyes horrorba csöppent volna. A szíve nem csak a jeges víztől zakatolt sebesen, amit még a búvárruhán keresztül is érzett.
Valahol tud azonosulni azzal a nézettel,amit Pierre oszt meg vele, így bólint – még ha ez a fény hiánya miatt nem is látszik -, és kíváncsian hallgatja a kérdésére a választ, aminek hatására megejt ő is egy hitetlenkedő nevetést a férfival együtt. Belegondolnia is kettős, hogy álljon hozzá ehhez a témához ami felvetődött, mert egyrészről orvosként nem döbbenti meg a tény, hogy az emberek mennyire....furák tudnak lenni, ahogy maga a lefestett késztermék sem tölti el undorral, ha szakmai szemmel nézi de ha mint átlag polgár....hát minden elismerése a másik irányába. - Huuh....hát. Akkor kijelenthetem, hogy neked sokkal furább eseteid vannak, mint nekem ezidáig az orvosi pályámon. De tényleg. És ezért emberek fizetnek...!- hangján hallani, hogy vidáman mosolyog, és bár a sürgősségiről megannyi vicces sztori kering, ő amennyit bedolgozik oda, nem igen akadt még bele ennél a sztorinál extrémebbe. - És mindketten elégedetten távoztak? Azt meg se merem kérdezni, ki takarított végül el... - tűnődik hangosan, és bár szavai ezt mondják, valójában nem igazán biztos benne, tudni akarja e vagy sem a tényleges válaszokat erre.
A művész szavai akár a bőrt cirógató puha szőrme, tarkóján a pihék érzékenyen borzolódnak fel, de annyira a gondolataiba, s fantáziái mélyére szalad, hogy nem igen veszi észre a hajával való babrálást sem. Felötlik benne egy téma, ami kissé nevetségesen, és gyerekesen hangzik, még magában kimondva is, de végül az előző sztorira gondolva veszi a bátorságot és belekezd.
- Talán van egy...dolog..? Nem is tudom annak nevezzem e. - vezeti fel kissé bizonytalanul, klisésen felnevetve a zavartól, és tépelődve egy pillanatra, tovább mondja e. Nem mer hátranézni, akkor minden bátorsága oda lenne, ha az azúr íriszek mélyén látna egy picike szórakozottságot is – még ha józan esze tudja, nem ellene, s nem neki szólna, akkor is. - Szeretem a fantasy regényeket....tudod azokat a felkapott, tinilányos meg unatkozó anyukás tündérpornókat, amiktől csöpög az internet. - magyarázza, és most nagyon is örül a világítás hiányának, mert a sötétbe suttogni kevésbé hangzik gyermetegen, és gázul az, amit mondani készül. - Egy vámpíros tematikához szívesen állnék modellt....bár nehezen tudom magam beleképzelni, de....azt hiszem tetszene. - böki ki végül, az arca lángol a szégyentől, és a bizonytalan zavartól, amibe saját magát hozta. De a gyertya, a falon lógó testrész és a botladozása sokat javít azon, hogy ne akarjon kamasz módjára eliszkolni vagy elsüllyedni.

- Ó nem! Határozottan frászt kapnék. Túl sok sorozatgyilkosos dokufilmet láttam, hogy viccnek vegyem. Veled kicsit könnyebb. - böki oldalba a férfit játékosan, hangja is csipkelődő, és nézi, ahogy az képeket készít, szinte minden szögből, ahonnét csak lehetséges. Nem ítéli el, ő is megtenné, még talán Hellának is megmutogatná, ha a telefonja működőképes lenne. - Nekem is átdobhatja a művész úr a képeket, ha nem megterhelő.... - önti szavakba is a gondolatait, mielőtt még a kezére csöpögne a viasz, ami aztán egy pillanatnyi égető érzés után hamar odaszilárdul. Ugyan telefonja jelenleg használhatatlan, de az internet megőrzi addig, míg beszerez egy újat.
Arcára az elmúlt percek alatt sokadjára varázsolódik jókedvű mosoly Pierre szavainak kezdetén, de a vége....francba is a vége odafagyasztja, és megdermeszti a bensőjét. Mindig hasba rúgásként éri a téma, pedig már képes hangosan kimondani, ha nem is mindenki előtt, de már fejlődik, hogy ne szoruljon belé a levegő minden alkalommal, aztán ma este már másodjára esik vissza arra a szintre, hogy a mellkasa szorítani kezd. Erőszakkal bírja rá magát a lélegzésre, és indul a férfi után, csak egy tizedmásodperccel később, mint azt normálisan tenné.
- Amíg a bugyim a helyén marad, nem félek! - présel ki magából egy poént, bár a könnyed hangnem nem sikerül annyira jól, mint akarná, így is csak egy kevés merevség feszül a hangjában, egy laikus, mint Pierre számára alig érezhető talán.
- Azta...! - a köhögés után, ami csak úgy visszhangzik a térben az ő hangja már csak suttogásként mer kibuggyanni az ajkai közül, és körbepillantva, hunyorogva próbálja felmérni, mekkora is a helyiség amibe értek. - Hát....termékenységi szertartásokhoz elég hely van itt... - jegyzi meg, és jobbra a telefon világításának peremén, mintha valami méretes tárgy helyezkedne el. - Azt nézd...! - simít a bőrdzsekis karra, és közelebb hajolva a férfihoz mutatja, merre is az arra, majd kíváncsisága fellobbanásának behódolva elindul közelebbről is szemrevételezni a berendezést. - Hát...nem tévedtél sokat.... - hökken meg, ahogy odaérve tapogatózva simít végig a bútoron, és újabb zavarpírt lobbanva az arcán nevet fel. - Szerintem ez valami szexbútor....komolyan. - magát győzködve teszi hozzá az utolsó szót egy kacajjal, miközben ujjai lecsúsznak a bőr szíjakról, amik csörögve koppannak a fának, a végükön lévő csat miatt, és most már vérszemet kapva tovább indul, az egyik falnál lévő újabb bútorhoz, ami mintha asztal lenne, telerakva tárolóknak sejlő körvonalú dolgokkal.

-Néha, de búvárkodni igazán az adrenalin miatt mentem el. Van valamennyi perverz vonzás abban, hogy a veszély szelén táncolsz. – jegyzi meg a saját álláspontját. Mindenkinek mást jelent a veszély, Dahliánál inkább a terep és a földrajz adta helyzetekre korlátozódik, mintsem egyéb fajta önpusztításra. Képtelen elképzelni például, hogy direkt hajszolva a veszélyt veszélyes alakokkal lógjon vagy drogokhoz nyúljon vagy olyan szituációba keveredjen, ahol egy másik ember áthat neki. Vagy egy tárgy, tegyük fel egy gyorshajtással egybekötött karambol, egy ittas vezetés. Persze lehet mondani, hogy egyik nem különbözik a másiktól, és csak bebeszéli magának hogy az ő adrenalin vágya más….. merthogy ugye lejött a férfival ide, beszorultak és most ki tudja lelnek e kiutat. Ez viszont így, ennyire konkretizálódva nem merült meg fel benne, jobb is, mert pánik szerűen sikítva futna vissza a csapóajtóig. Neki is megvannak a határai, ám míg botor módon képes elfelejteni őket, áttáncolni is képes felettük. – A poszt apokaliptikus meg azért annyira vonzó mindenki számára, mert könnyű elképzelni, hogy a világunk egyszer kifordul a sarkaiból. Minden élő ember szeretné kipróbálni a szabályok nélküli vad szabadságot meg a képességeit amikről reméli, majd egy olyan szituációban feltámadnak. – ez is a saját véleménye, nyilván magából merít, de véli, hogy ezzel mindenki így van. Ha meg vagy győződve róla, hogy mindenki más is ilyen, akkor nem is vagy fura. Ugye.
-Nekem ezzel nincs gondom, amíg nem egy ártatlan gyereket akar valaki felkoncolni és megenni. Pár morális elvből nem engedek és nem a társadalmi nyomás miatt, hanem mert engem taszít a dolog. – magyarázza, valamennyire kissé magára veszi a dolgot, tekintve Pierre menyire meg akarja győzni, mintha ő is egy lenne a vaskalapos szemellenzősök közül. Mondjuk azok sem tartják magukat elmaradottnak vagy merevnek, és mégis azok. Ő is ilyen lenne? Reméli hogy nem. Azzal tisztában van, hogy annyira szabad és felszabadult sosem lesz, mint amennyire a másik. - Az hogy engem ez például nem vonzz, nem korlátoz abban, hogy elhiggyem más élvezi azt, amit szó szerint lefestettél. Ha ettől érzi magát szabadnak, váljék egészségére! Ha már ennyit beszélt a furcsaságokról Mr. akkor meghallgatnám az Önét is! -huncut hangon magázódik a végén, fel sem fogva mennyire nem veszi komolyan a hangsúlyt és a sötét aurát, ami időnként ott lebeg körülöttük. – Persze nem kell most, unalmas lenne ha már most megtudnám! – s bár némi türelmetlen kíváncsisàg él benne, próbálja odázni, hisz abban is van némi izgalom, ha valamire várhat az ember. Addig találgat, őrlődik. Néha élvezhető az is.
-Hm. Ez jó kérdés. – bátorodik fel némileg, hogy lelkes hallgatóságra talált, és nem nevetik ki. Ha mímeli is a másik ezt a kíváncsi puhatolózást, Dahlia beleringatja magát az önámításba, miszerint nem annyira gyerekes és nevetséges az elképzelése. – A vér látványa mindig tetszett, de csak a filmeken. A valóságban nem szeretem ha valaki vérzik. Mármint ha megsérül. – fejti ki. – Viszont a valóságban az ami lenyűgöz az a textúrája, minden amit tudni lehet róla vagy amire használható. Azthiszem szakmai ártalom, nem véletlen lettem heamtológus. – nevet zavartan. – A kedvenc színem amúgy is a vörös. Szinte minden árnyalata, de a vérhez közel állók a favoritok. – egészen ellazulva taglalja, de a pír ott virít az arcán, érzi, mert ég és kimelegszik. A zavar nem múlik, mert a morális gátjai még ott feszülnek, hogy amit mond az baromság és bizarr. – Emiatt igen, a másik a sötét szenvedély…ahogy te is fogalmaztál. – halkul le a hangja és kicsit el is hallgat, hogy a szégyellős gombóc ami meg akarja akadályozni a beszédben eltűnjön egy apró torokköszörülés kíséretében. – Bár semmi esély hogy hullafétisem legyen, a regényekben a vámpírok jönnek be a legjobban, a démonok után. Van mindig a karakterekben valami sötét titokzatos és veszélyes kisugárzás. Tudod ami könyvben nem para, a valósággal ellentétben. – fejezi be, és ismét az az érzése túl sok baromságot hordott össze. Ez kezd nagyon ciki lenni.
- Dahlia Sanders. S A N D E R S. – betűzi le, és odapillantva a kijelzőre rá is bök. – Ott. Az! – segít, és elgondolkodik mennyire akarja ezeket megmutogatni Hellának. Ez majd attól fog függeni, mennyire is fog elfajulni a beszélgetésük erről az estéről.
-Ah! – hessegeti el a lehetőséget is egy hitetlenkedő hangadással, de a férfival együtt nevet, mert Pierre nevetése ragadós. Van benne egyfajta borzongató él, amitől a tarkója bizseregni kezd, és ha nem beszélgetnénk ilyen jól el, s nem találkoztak volna sokkal átlagosabb helyen már ezelőtt, biztosan a frász jönne rá. Vagy ha nem is, elgondolkodna, mennyire normális kettesben maradni vele.
- Na az tuti! De a szektákat meg az ilyen szarokat is mindig valami ártatlan dolog alá vagy mögé rejtik. – helyesel, és mivel megpillantja az odébb az asztalon elhelyezkedő dolgokat fel sem tűnik neki a csörgés, nna meg nem realizálódik olyan gyorsan a bőr érintése sem, csak amikor már megfeszül a csuklóján. – Mi a…- perdül meg, illetve csak tenné de a férfi ujjai pont abban a pillanatban végeznek a szíjjal, így megakad a mozdulatban, és csak automatizmusként próbálja elrántani a kezét sikertelenül. Az értetlenség sokkal előbb tör fel benne, mint a pánik. A sötétben a csuklójára mered, másik kezének ujjai próbálják kikapcsolni a csatot, de ő nem ért ehhez annyira mint kurvára láthatóan a másik. Újabb rángatás, amikor már a félelem is kezd felkúszni a gerincén, mint egy ragadós csúszós lény, meghallva Pierre hangját arrafelé kapja a fejét és megdermed. Nem tudja mit reagáljon. Nem tudja mit érezzen. Szuszog, mert bár nem fáradt el, a stressztől szaporább lett a légzése, és a szíve is őrülten zakatol. Fél. A torkát szorongatja az érzés, de képtelen azonosítani, hogy most a helyzettől, vagy a sötét alaktól kellene ezt érezze, aki odébb áll.
-Cseréljünk és megtudod! – pillanatok telnek csupán el míg ezt kipréseli magából. Hangja bizonytalan és reszketeg, bármennyire is próbálja könnyeden előadni. Elvégre nem ismeri annyira a másikat, hogy most ne szarna be igazàn, mi lesz, ha nem csak vicceskedik…. Mi van, ha komolyan bántaná? -Nyugtass meg kérlek, hogy csak szórakozol, és nem fogsz itt felkoncolni, mint egy disznót. – bukik ki belőle, és mintegy nyomatékosításképp megrántja a csuklóját. Szabad kezének ujjai továbbra is a csattal babrálnak hátha rájön a nyitjára. Hátha…. -Pierre?….-
Picsába Pierre nyögd ki hogy csak viccelsz!

-Nem, nagyon mélyre még nem merültem ahhoz külön vizsga kell, nekem pedig nincs. Majd. Még nem tudom hova passzírozom be az időmbe de rajta van a listámon. – ez nem amolyan önámítás, amit a felnőttek zöme művel. Sok mindenre hajlamosak sokan rámondani “majd megcsinálom, “már tervben van”, hogy aztán sose jöjjön el az a majd vagy az az egyszer. Dahlia nem ilyen, s ha nem is egy éven belül kerít rá sort, igyekszik a zsúfolt táncrendjén belül így is záros határidőn belül megejteni. Nem azért mert bárki is kötelezné, ez benső késztetès. Az összes ilyen adtenalinhajhász ötlete ilyen.
-Nem, még aki azt mondja hogy simán elhagyná is hamar meggondolná magát ebben biztos vagyok. Ezt a hosszabb túrákon tapasztalom, ha túravezetővel megyek és vannak mások is, idegenek. Amíg ki nem szakítják valóban a komfortzónájából, nem gondolja senki, mennyire egyszerű kis szarokat tud visszasírni ami modern. – hallat egy jókedélyű kis kuncogást – De fantáziálni nagyon sokan szeretnek róla. Nem hiába falják a sci-fiket meg a posztapokaliptikus fantasy sorozatokat. – osztja meg kifejtve a véleményét. Többekkel ment már túrázni ismerősi körből, kollégákkal is. Aki nem állandó természetjáró, az egy sima folyóvizet vagy egy mosdót utána úgy tud értékelni, mintha Isteni áldás lenne. A kényelmes, bogármentes ágyról nem is beszélve.
-Hm. Hazudnék, ha azt mondanám nem. – hallgat el egy pillanatra, és végignéz Pierre arcán, már amennyit lát a gyér megvilágításban. – De szerintem minden művész az. Az unokahúgom is. Szerintem a ti lelketek más, máshogy érzékeltek és fogtok fel dolgokat, és a furaság az csak egy fokmérő, hogy az enyém pl miben tér el, mit nem tudok átérezni vagy megélni míg te, ti igen. – hangja könnyed és lágy, cseppet sem megsérteni akarja ezzel a másikat, mert valóban nem gondolja azt, hogy amit érez Pierre közelében az rossz lenne, vagy negatívum lenne a fura jelző. Illetve nyilván van olyan eset amikor az, amikor a szó kiejtéséhez egy fintor is párosul. De a férfi még messze nem az a kategória, sőt. Dahliával habár lehet csak az életében kavargó káosz mondatja, de kellemesnek találja a bizsergést, amit a másik jelenlétében érez.
-A szín. Mármint maga a vér is, de nem abban a belehempergős perverz módon. Sok a lehetőség benne, megannyi kutatás zajlik róla ami izgalmas. – inkább Pierrenek magyarázkodik, mintsem magának. – Mmmm igen. Összefoglalva valahogy így. – bólint helyeslően, és kíváncsi, milyen festmény kompozícióra is gondolhat most a másik. Most ő van vele úgy, hogy legszívesebben beleolvasna a férfi gondolataiba, az azok közé beúszó fantáziaképbe ami megelevenedik a beszélgetésük hallatán. S ugyan eddig kissé pironkodott a gondolattól, hogy őt valaki lefesti, most inkább a kíváncsisàga dominál. – Hiszek neked, de még gyűjtenem kell hozzá a bátorságot, hogy meg is valósuljon! – hangja szórakozott ès vidám, nem azért mondja ezt, hogy még több unszolást és erősködést kapjon. Nem figyelemre éhezőn akar kicsikarni még többet a mellette haladóból. Tényleg kell hogy ülepedjen benne a gondolat, mielőtt megvalósul. Azt sejti, a művész úr eléggé elfoglalt, lesz ideje, hogy alaposan rákészüljön mentálisan, mi a francba is vág bele.


A félelem és a többi érzés amit az magával húz  alattomos csápokként kúsznak végig a bőre alatt. Agya a józanság és a teljes pánik között csapong akár egy elszabadult víztömeg, a hullámok hol biztonsàgérzetbe taszítják, miszerint “Pierre nem ártana neki”. Hisz ha akarta volna bánthatta volna már rég. Már akkor, amikor becsapódott az az ajtó. Vagy a folyosókon. Miért beszélgetett volna vele el ennyire értelmesen ha most valami gonoszságot akarna elkövetni ellene? Nem művész? Nem az a dolga, hogy felkavarja az állóvizet? Dahliában nem álló víz van, inkább egy egész háborgó tenger, aminek teóriái úgy érzi lenyomják, alig hagyva neki levegőt. Pedig csupán a fél karja az, amit bilincsbe fog az a szíj. Mégis a sötét krimik amiket olvas, a filmek amit néz és a fantáziája is olyan spirálba taszítja, ahol csupa horrorisztikus képkocka villan fel, amint vérbe fagyva hever a poros földön, örökre. Mert itt nem találják meg. Mert Pierre nem szól senkinek. Hülye lenne, ha egyszer ő okozta a vesztét. Bántani fogja. Biztos megvan a módszere rá, vagy ha nem majd improvizál…. Légzése a lehetőségek latolgatásával együtt fokozódik, hogy a baljós fényben ácsorgó, mosolygó fél nem szól egy szót se. Hátborzongató a lénye, a némasága. Ami annyira vonzotta Dahliát pár perccel ezelőttig, ami vágykép beugrott neki az oltárnál az most fordul brutalitásba az elméjében. Összerezzen a közeledésre, állkapcsát megfeszítve próbál rákészülni bármire….de arra az elborult köd miatt nem, hogy a forró ujjak épp olyan fürgén oldják meg a szíjat, amilyen fürgén becsatolták. A saját kezét a pániktól jegesnek érzi, a férfi melege pedig csak úgy süt, amilyen közel áll hozzá. Nem telik többre, minthogy megdörgölje a felszabadult csuklóját, mintha az a bilincs felsértette volna. A rémület megbénítja a torkát, képtelen kinyögni bármit is, míg erőszakkal lecsitítja a vadul vágtató pulzusát. A csuklója nem sérült meg. A vele szemben álló idióta pedig csak szórakozott.
Szórakozott?
Nagyon igyekszik meggyőzni magát, és ahogy lazán elmosolyodik a férfi sikerül is. Víz alól felbukkanás érzésével jut újra levegőhöz, és görcsösen, zavartan köszörüli meg a torkát, és nevet fel. Elkapja a pillantását, arcát elönti a szégyen melege, amiért ennyire túlreagálta a helyzetet.
-Kurvára a frászt hoztad rám. Azt hittem kibelezel. – a saját ostoba rémképeire ismét elmosolyodik, kínosan, bocsánatkérőn. Ám egy kis része nem oldódik fel, tüskeként marad az agya hátsó zugában, s azt suttogja, ez nem volt oké. Méregető pillantással simít végig kékjeivel a férfi mimikáján, egy röpke pillanatra az azúr szemekbe is néz. De akár egy rajtakapott tilosban járó, hamar tova is rebben, idegesen követve a másik kezének útmutatását.
“Köszönöm!” sikít benne a hang hálásan a leomlott falrésznek címezve, és egyúttal az az által kínált kiút lehetőségének. Majd ahogy Pierre segít neki átevickélni rajta, az óvó érintés felkavarja benne a bűntudatot, amitől hányingere lesz. A bizalmatlanság téveszmékkel mérgezte meg a gondolatait, pedig a maga fura módján, de a másik nem akart rosszat.
Ugye?
Akkor mindezen gondolatok mögött miért van még ott az a fekete tüske?
-Ah! Itt a metró térképe! – lelkesedik fel, kínosan keresve valami kapaszkodót amivel normális beszélgetést kezdeményezhet, és oldhatja a benne pattogó feszültsèget. Leporolja a tenyerét, és túlbuzgón lépve a térképhez tanulmányozni kezdi a kopott, koszos táblát. -Ha jól értelmezem ez a…- körbepillant – hely amiben most vagyunk itt van. – bök ujjával egy pontra. – Nem? – segítségkérőn fordul Pierre felé, és véve a bázorsàgot az arcára pillant.

- Inkább csak őszintén. Nem sok mindenkit ítélek el, csak mert más. - a munkája nem is engedhetné, hisz viszonylag sok embert kezelt már, akik vagy maguk voltak valamilyen szinten furcsák, vagy a családtagjaik. Meg hát, New York elég nagy, és Dahlia is sok helyen járt már, így nem meglepő, hogy összefutott már pár csodabogárral. A legtöbb esetben ártatlan emberekről van szó, akik másképp élik meg az életet, mások a prioritásaik, stb. Ezt kifejtve reméli, nem veszi magára Pierre, hisz semmi negatívumot nem akart ezzel mondani, vagy sugallni. - Mmm...- csak egy kevés idő kell, hogy ezen elmerengjen, és értékelje mindazt, amit magában a férfi kapcsán érez. S mivel ezek zöme légből kapott fantáziálás, és zavarba ejtő dolgok, így inkább marad egy rövid, de őszinte válasznál. - Még nem, nincs. Bár annyi időt nem töltöttünk még együtt, hogy kialakuljon bármi mélyebb jellemrajz rólad bennem. - s bár a megérzései jók, saját magának is kénytelen beismerni, hogy a jelenlegi helyzetben nem igazán tudja józan fejjel megítélni a másikat. A helyszín sem az, ami ne vonná el a saját figyelmét minduntalan, és ne kényszerítené bele abba, hogy a fantáziája meglóduljon, elkalandozzon, így pedig nem igazán képes az érzékeit afelé fordítani, hogy megfigyelje Pierret. Illetve valamilyen szinten igen, hisz figyelt rá és a beszélgetésükre amiből sok mindent le lehet szűrni, de nem eleget. Legalábbis Dahliának nem. Érzi, hogy Pierre túl intenzív – jobb szót képtelen találni erre -, már a jelenléte is von egyfajta bizsergést a tagjaiba. De azt még nem tudja megállapítani, hogy mindenkire ilyen hatással van, vagy a jelenleg csak rá, mert túl érzékeny helyzetben talált rá, és a múltbéli összefutásuk sem volt épp....unalmas.
- Nem volt választásom, vagy ez vagy a jogi kar. A szüleim nem az elnéző gyerekneveléshívei voltak. - hangján érezni, hogy mára már jól szórakozik ezen, s nem ered ebből már semmi visszamaradott trauma, ami feldolgozásra vár. - Sejtem, nálad más opció nem is volt, minthogy művész legyél. - képtelen olyan képet festeni elméje falára, ahol a másik valami átlagos szakmában dolgozik, szinte taszító és idegen a felvetés is.
- Nyilván van. A művészi érán kívül igen szokatlan, ha valakit le akarnak festeni, pláne ha egy viszonylag idegen.... - óvatosan ejti ki az idegen szót, hisz ezzel sem megsérteni óhajtja a férfit, csupán őszintén kifejti mit érez. - De izgalmasan hangzik, és vonzz is, csak a saját kis lányos zavaromat kell ez ügyben leküzdenem még. - nem arra céloz, hogy vetkőzni akarna, vagy bármi ilyen téren kellene leküzdenie a saját démonait, inkább csak a tényt kell feldolgozza, és elfogadja, hogy valaki érdemesnek találja arra, hogy lefesse. Az önbizalma,és a saját énképe az utóbbi időben nincs a helyén, tekintve Wade és közte mennyi minden történt, ami frusztrálttá és bizonytalanná tette. - De menni fog, alszom rá párat. -

- Lehet. - ….de ezek szerint nem eleget. Lemerészkedett egy templom mélyébe úgy, hogy a telefonja tönkrement,egy idegennel, akivel egyszer, régebben beszélgetett. Bazdmeg Dahlia nem vagy normális. Ezért Hellát bezártad volna a szobájába, és elhajítod a kulcsot, ha ilyen ostobaságot művelt volna! Akkor miért van ott benne, hogy hinni szeretné, hogy ha a frász mérője nem jelzett be csak most, az azt jelenti, a férfi nem veszélyes? S ennek a gondolatnak a mélyén miért villan fel az az azúr szempár úgy, akár egy rémisztő szellemkép, ami mélyebbre tolja csak azt a fekete tüskét a húsában? Borzongását leplezve ő is elmosolyodik, bár saját reakciója jóval halványabb, mint Pierre harsány, kellemes tónusú nevetése. Rettenetesen ijesztő, hogy még azok után is úgy gondolja, ez kellemes tónus, hogy az előbb még bilincsben raboskodott.
Meglepetten ugrik fel a szemöldöke, és tanulmányozza ismét a mellé lépő arcélét, és a vonásait. Nemrég jött csak New Yorkba, ha jól emlékszik, ezt beszélték és....máris sejti, hol fognak kikötni? Ez a bizarr kijelentés újabb görcsöt von a gyomrába, s ahelyett, hogy fellélegezne a kijutás reményére, csak még több és több gondolat pattan elméje falának. Mégis hányszor járhatott Pierre a metró vonalakon, ha ennyire tájékozott? Elvégre nem a szerelvények megállóin fognak most végigsétálni, és bár ő itt született, és nőtt fel, nem ismeri annyira a térképet sem, mint a mellette álló, úgy tűnik. Passzív szemlélőjeként az egész eseménynek sétál Pierre után, némán, a kijutási célzatra is csak biccentett az imént, mert annyira elmerül a gondolatai közt. Nézi, hogyan próbálkozik sorra a férfi, rendületlenül, és elbizonytalanodva dörgöl a halántékára és az arcára, mintha csak egy pókhálót akarna leseperni, ám inkább a baljós teóriáit hessegeti el, mert azok csak teóriák. A hely van rá biztosan ilyen hatással, s az, hogy nem ismeri mélyebben azt, akivel ebbe a helyzetbe szorult. Ha Wade tette volna azt vele, ha ő bilincseli oda, játékosabb, könnyedebb reakciót csalt volna ki Dahliából, ebben biztos. Még Hellával is elröhögtek volna ezen! Francba is...Pierre jelenleg is az ajtónak feszül, hogy kijuttassa magukat innen. Nem oldozta volna ki ha....
- Szuper! A friss levegő már jól esne...meg egy zuhany. - fújtat, feléledve az elméje botorságaiból, s inkább a szégyent érzi magán, mintsem a rossz érzést, ami eddig hatalmába kerítette. Nem kellene túlreagálnia a dolgokat de most, hogy elköltözött, sokkal kuszábbak az érzelmei, mint az eddig gondolta. - Rád is rád férne, tiszta kosz vagy. - nevet fel, mert a telefon fénye megvilágítja a koszfoltot Pierre arcán, amit bizonyára az ajtóval való viaskodásban szerzett. Hangja a nagy, hozzájuk képest tágas metróalagútban pajkosabban, vidámabban cseng, mint eddig, s több erő is rejlik benne. A szíve mélyén örül, hogy kijutnak, és az árnyakat maguk mögött hagyják. Egyre kijjebb sétálva tényleg az az érzése, mintha a sötétség, a rossz gondolatok leszakadnának róla, akár a röghöz kötött csápok, amik idáig már nem érnek el, így kénytelenek elereszteni a fojtó szorításukból.
- Nézd! Ott! - érinti meg a dzsekis felkarját, míg másikkal a bal irányba mutat, ahol már fény dereng. - Szerintem az egy használatban lévőalagút! - érezni a lelkesedést, és a feléledő energiáját, meg is szaporázza a lépteit, és ahogy közelebb érnek hallani is a sínek csikorgását, és a közeledő metró hangját. - Várjuk meg míg elmegy. - torpan meg, távolabb az elágazástól, mert a belső kis csengője óva inti. Nem akar a szerelvény elé bukni.... S elhaladta után nem sokkal, fékező, lassuló hangot is hallani, ami jelzi, jobbra van egy megálló.