- Nem, nem, az egész tapéta menjen. Ezek az élénk színek teljesen bárgyúvá teszik az összhangot. Mit mondott a fuvarozó cég, mikor tudják leszállítani az új asztalokat? Abból a fából, amiből kértem? Ellenőrizték? Akkor ellenőrizzék. - Egyik munkástól a másikhoz fordultam, sorra hagytam ott az aláírásomat ilyen-olyan szállítóleveleken, számlákon és terveken, vagy épp húztam át az egészet és küldtem el felülvizsgálatra. Az éttermet bezárattam arra a napra, hogy alaposabban körbe tudjak nézni és precízen megtervezhessem a szükséges átalakításokat. Néhány tervemen módosítanom kellett, egyrészt mert az étterem, már ami a vendégváró részét illeti, közel sem festett olyan tragikusan a valóságban, mint a képek alapján hittem - másrészt mert a felbérelt cégek és képviselőik közül nem mindegyik tudott megfelelő profizmussal idomulni a hirtelen és határozott kéréseimhez. Az utasításaim alatt ellenben meglepően folyékonyan haladt a munka, igaz, a neheze még hátravolt: a konyhát másnapra tartogattam, hiszen ott a dizájnnál sokkal fontosabb szempont volt a modern felszereltség és a megbízhatóság, ahhoz pedig le kellett előbb magamnak tesztelnem a különböző berendezéseket. A nagyi megesketett, hogy felhívom a társtulajdonost és egyeztetek vele az ötleteimet illetően, de nem éreztem szükségét. Lehet, hogy a Paloma nem volt teljes mértékben az enyém, viszont azzal, hogy a segítségemet kérték, úgy vettem, teljhatalmat kaptam a korszerűsítéssel járó változtatások felett. A konyhával kapcsolatos döntésekbe sokkal inkább hajlandó lettem volna bevonni a titokzatos, gyerekkori ismerőst, mégis azon kaptam magam, hogy egyre csak tologatom azt a bizonyos telefonhívást. - Ezt a sarkot átrendezhetnénk, kaphatna romantikus atmoszférát, hangulatvilágítást, elkerítve kicsit a többi asztaltól. Bevonzhatnánk a párokat vele, esetleg exkluzív vendégeket. - Épp a magyarázatom közepén tartottam a további terveket illetően, amikor az ajtó feletti csengő jelezte valaki jöttét. A várt fuvarozók helyett azonban egy ismerősnek ható, idegen arc jelent meg a határozottan bejárási tilalmat sugalló ZÁRVA felirat mellett, mire csak sóhajtottam egyet. Nők, mi mást várna tőlük az ember? - Pillanat - morogtam oda a többieknek, mielőtt még az ajtó felé vettem volna az irányt, hogy fogadjam és ezzel együtt el is álljam a nő útját. Már majdnem olyan otthonosan vonult be, mintha övé lenne a hely... Nem, még ez sem sugallt semmi gyanúsat. - Elnézést, kedves, ma zárva vagyunk. Legkorábban hétfőn tudjuk fogadni. - igyekeztem elővenni a legudvariasabb oldalamat, de hát nem véletlenül álltam szakácsnak. Az éttermen belül csakis így érintkezhettem a legkevesebbet a drága vendégekkel.
"Eventually all pieces fall into place. Until then, laugh at the confusion, live for the moment, and know that everything happens for a reason."
Silas and Alba chapter 1
Miután rábólintottam Tony bácsi hihetetlenül kedvező ajánlatára, kicsit felgyorsultak a dolgok. Egy részem még mindig bánja, hogy nem volt egyéb választásom, mint más kezébe adni az éttermet. Bűntudatom van, mintha elárultam volna a szüleimet, az örökségüket. De ők már nincsenek itt, és amit maguk után hagytak, az kész katasztrófa volt. Nekem jutott a szerep, hogy rendbe hozzak mindent. Vagy legalábbis kísérletet tegyek rá. És nem vagyok maradéktalanul elégedett, néha még elfog a kétség, hogy talán tehettem volna többet. Ugyanakkor az eszemmel pontosan tudom, hogy a legjobbat hoztam ki a helyzetből, és elképesztően szerencsés vagyok, amiért a segítség a legjobbkor érkezett, és nem kellett mindent elveszítenünk. A 30%-os tulajdonjog még mindig jobb, mint a nulla. Mert előbb utóbb minden odalett volna. Apa régi barátja több mint megértő volt, az pedig csak a hab a tortán, hogy a szakmában elismert fiát is ide szeretné küldeni, hogy segítsen felrázni a helyet. És amint ez sikerült, minden esély megvan rá, hogy a Paloma végül nagyrészt az én felelősségem legyen újra, hisz a Collinsok ez a hely nélkül is épp elég elfoglaltak. Őszintén szólva meglehetősen izgatott is vagyok a várható változások miatt, és igyekszem csak a pozitívumokra koncentrálni. Közben meg erősen reménykedem, hogy meg tudjuk majd őrizni az étterem eddigi varázsát - úgy az ízek tekintetében, mint a hely hangulatában tekintetében. Hogy az átalakítások után nem veszik ki belőle teljesen mindaz a munka és szeretet, amit a szüleim belefektettek.
Az elmúlt két napom részben azzal telt, hogy az öcséimet akartam visszatartani, hogy maradjanak a fenekükön, és foglalkozzanak csak a sulival. Felváltva ajánlkoztak, hogy segítenének az előttünk álló teendőkben, sőt, átmenetileg hazaköltöznének a kollégiumból, hogy közelebb legyenek, elérhetőek legyenek, és nem győzöm ismételni magam, hogy erre semmi szükség. Egyébként is szerintem csak az ürügyet keresik egy kis lógásra. De valójában még Tony bácsi sem jelentkezett, mióta aláírtuk a szerződést, én pedig nem szeretnék sürgetni senkit, biztos vagyok benne, hogy van elég dolguk. Ugyanakkor abba sem akartam belevonni az ikreket, hogy apa milyen nagy adósságokat is halmozott fel. Szerettem volna ezeket a dolgokat magam intézni, és a helyért kapott előlegből mindent visszafizetni, amit csak lehetett, hogy tiszta lappal indíthassuk ezt az új fejezetet.
Mivel az átalakítások hamarosan kezdődnek, szóltam a felszolgálóknak és a többi alkalmazottnak, hogy egyelőre maradjanak otthon, és amint újra lesz munka, jelentkezem. Én azonban szerettem volna bemenni az étterembe, abban reménykedve, hogy ötletet, ihletet kapok, mit lehetne kihozni belőle a jövőben, milyen irányba kellene elindulni az újításokkal. Viszont attól, ami az érkezésemkor fogad, néhány pillanatra földbe gyökeredzik a lábam.
- Hétfőn? Bocsánat... Mi a... ? Mi folyik itt? - kérdezek vissza értetlenül és döbbenten meredve a magas, sötét hajú férfira, aki az utamat állja. Néhány másodpercig komolyan nem tudom felfogni, hogy mi is történik. Az addig oké, hogy zárva vagyunk, de mit keres itt ennyi ember? És miért akarnak kitessékelni? Mi is lesz hétfőn? És... Jézusom, hová tűntek az asztalok? És mit csinálnak ezek a...?! - A tapéta! Mit művelnek vele? - A szemem egyre inkább elkerekedik, közben a hangom pedig két oktávval magasabbá válik a megszokottnál. Ügyet sem vetve az utamban álló alakra, ügyesen elsurranok mellette, és már nyomulok is befelé. - Hagyják békén azokat a fali képeket és fotókat! És... ¡Dios mío! Azokat a polcokat még apám készítette a saját két kezével, ő szerelte fel... Könyörgöm, ne érjenek semmihez! ¡Por favor! - Mire sikerül befogadnom az egész látványt, mindazt a felfordulást, amit ezek az emberek itt pár óra leforgása alatt művelhettek, nem csupán teljesen kétségbeesem, de dühös is leszek. Mégis milyen jogon kezdtek munkálatokba a hátam mögött, a tudtom nélkül? Hát komolyan így állunk? A szerződés csak formaság volt, és a véleményem nem is számít? Tekintetemmel az iménti útonállómat keresem. Úgy tűnt, ő osztogatja itt a parancsokat.
- Ha jól sejtem, te volnál Alexander! Tony Collins fia, igaz? - Rögtön el is hagyom az udvariasabb, távolságtartóbb magázódást, hisz jelen esetben nem látom értelmét. Egyébként is ELVILEG üzleti partnerek vagyunk, meg hát, függetlenül attól, hogy hosszú évek óta nem találkoztunk, gyerekkorunk óta ismerjük egymást. Vagy olyasmi. - Értem én, hogy az étterem nagyobbik része már a családodé, és te lettél az új főnök, de elvileg még nekem is van némi szavam és beleszólásom a dolgok alakulásába. Vagy tévedek? Nagy fáradtság lett volna előre tudatni, hogy érkezel, és hogy belevágnál a munkába? Ez hihetetlen! Indignante... - ingatom a fejem a megbotránkozva.
Kezdőlap
