A temetők csöndesek.
– Tudtad, hogy az ezernyolcszázas évek elejéig az, ami ma a Washington Square Park, régen temető volt? Szegénytemető, tömegsírokkal – magyarázom, miközben a cigarettám vége végre lángra kap, vörösen felizzik, én pedig kifújhatom az első adag füstöt. Lépteink alatt csikorog a murva, a kora tavaszi zöldellés pedig egy cseppet kevésbé teszi merevvé a temető látványát, mint egyébként. A Woodlawn Temető a város legnagyobbja, és amennyire tudom, néhány éve már államilag elismert látványosság, ami egy egészen furcsa elegyét eleveníti meg egy parknak, ahol gyerekek frizbiznek, meg egy kupac földnek, ahol emberek rohadnak a föld alatt.
A frizbi egyébként véletlen felfedezés volt, mint a legtöbb hasonló. Volt egy cég, ami még azelőtt megszűnt, hogy én megszülettem, a Frisbie Pie Company; pitéket árultak, többek között a Yale egyetemistáinak is. És mit csinál egy csapat fiatal, eszes, gazdag fiú, ha kaját kapnak? Játszanak vele. Véletlenül rájöttek, hogy a pite tálját tökéletes ívben lehet a másik fejéhez hajítani, onnantól pedig nem volt megállás.
Most már azok a fiatal srácok is mind ehhez hasonló temetőkben rohadnak.
Willie felé nyújtom a dobozt, de azt hiszem, nem is dohányzik. – Jó, oké, te vagy itt a nagy történelemszaki, szóval azt nem kell elmondanom, hogy költöztették egyre odébb a temetőket, ahogy nőtt a város, de azért mégiscsak elmond valamit erről a csodás honról, nem? Mikor kitört a sárgaláz, oda dobálták az összes szerencsétlent, akinek nem volt pénze saját parcellára, vagy mert nem volt senki, aki eltemesse, rájuk szórtak egy adag meszet, aztán jött a következő. Aztán a modernizálódó New York-iak úgy döntöttek, Alsó-Manhattan már nem elég tágas nekik, így tovább nyomakodtak a Greenwich Village-be, és egyszerűen elfoglalták a helyet, a tetejére meg dobtak egy parkot. Az akkori hivatal szerint ez persze forradalmi és nagyon is higiénikus megoldás volt, mondván, a fák majd megszüntetik a mérgező levegőt. Állítólag húszezer ember még mindig ott van a föld alatt, azért állnak meg folyton a felújítási munkák, mert kotornak egy virágágyást, és kiforgatnak három hullát.
Nem kell túlzottan figyelnie rám, hogy megértse, ez engem mennyire irritál. Az is, hogy néha ok nélkül hívnak ki minket ehhez hasonló esetekhez, amikor kiderül, hogy az áldozatot nem három éve, hanem mondjuk kétszáz évvel ezelőtt ütötték fejbe egy piszkafával, meg az is, hogy az emberek ennyire érdektelenek, ha olyanokról van szó, akiket lenéznek. Sokan nem néznék ki belőlem, tudom, de hiszek az emberi lélekben; ha már néztél egy meggyilkolt egyetemista kislány szemébe, akit a saját fürdőkádjába fojtottak bele, akkor nincs más választásod, mint hinni benne, mert abból a tekintetből valami mindig hiányzik – valami, amit csak lélekként lehet azonosítani. Hogy hány grammos, az meg a legkevésbé sem érdekel.
– Sokáig azt mondták, hogy még a madarak sem csicseregnek arrafelé, ez okozza azt a fene nagy kísérteties hatását, meg hogy esténként kéken izzik a köd. Még sosem jártam ott téli estéken, de egyszer majd biztos elmegyek. Jössz te is? – villantok farkasvigyort a nővérem felé. – Emlékszel, amikor abba a borzasztó művészmoziba jártunk a Scott Avenue-n? Warhol drag queenjei még mindig kísértenek néha – fintorodom el. Természetesen nem azért jártunk oda igazi mozi helyett, mert annyira kultúrálódni akartunk, vagyis, én biztosan nem, de az volt az egyetlen hely, aminek nem őrizték a bejáratát, és ingyen be lehetett menni. Örültek, ha volt egyáltalán közönség, nem hogy fizető. – Az egyik „szupersztárja”, egy puerto rico-i transz nő új neveként a Holly Woodlawn-t vette fel, félig Álom luxuskivitelben, félig meg azért, mert látta ezt a feliratot valamelyik ötvenes évekbeli sitcomban. Aztán ha már itt volt, be akarta mesélni az embereknek, hogy ő ennek a temetőnek az örökösnője. Ami szerintem már ott elbukott, hogy, érted, amúgy a szoknya alatt farka volt, de nevezz konvencionálisnak. Te érezted már annyira elkeseredettnek magad, hogy egy temető örökösnője akarj lenni…?
Nincsenek sokan a temetőben, mint ahogy az lenni szokott az ilyen álmos hétköznap délelőttökön, amik még csak nincsenek is közel olyasféle ünnepekhez, amik rekvirálnák a jelenlétet. A legtöbb embert nem érdeklik a halottak, jóval több bajuk van annál az élők életével, hogy még ezen is filozofáljanak. Nem, az itteni közönség nagyja idős, vagy távoli vidéki rokon, aki valamiért pont most jött látogatóba, és szeretne az altruista filantróp szerepében tetszelegni némi virággal meg a sír felett szipogással, holott mindenki tudja, hogy a gondolatai ilyenkor aközött váltakoznak, mit egyen vacsorára, meg hogy mennyi idő telt már el, vajon elég gyászosnak tűnik-e a kifejezése.
– Maga meg itt dohányzik?! – sziszegi felém egy nyolcvan és halál között lévő ráncos vénasszony, akit valószínűleg az ápolónője terelget a karját fogva, csak nekik szokott ilyen érdektelen fejük lenni.
Megvonom a vállamat. – Mert a lakók panaszkodni fognak a füstszag miatt…?
– Gyalázatos tapló!
– Ráncos vén ribanc – forgatom meg a szemem, de ezt már csak Willie hallja, ha egyáltalán hallja, mert az öreg már tovatotyogott az orrát fennhordva. Végül csak megállok az egyik kuka mellett, és elnyomom az oldalán a csikket, hogy aztán bedobjam a szemétbe. – Amúgy hogy vannak a kölykök?
Innen már nincs messze az a sír, ami végett eleve is felhívtam Willie-t, és végül elrángattam a fürdőszoba suvickolása mellől. Valószínűleg egyedül is el tudtam volna jönni idáig, nem kell hozzá társaság, főleg egy temetőben; itt, ugyebár, sosem vagy egyedül, mint a templomban. Két bokor fogja közre, valószínűleg még az anyám ültethette a halála előtt; csoda, hogy még megvannak, ahogy az is, hogy a gaz még nem nőtte be, bár ahogy az amerikai zászló is jelzi, amit valami túlbuzgó kiskatona minden egyes megjelölt sírhoz odatűzött, ez is egyike azon síroknak, amiket gondolkodás nélkül tisztogatnak meg, a haza, a nép meg a háború bűze nevében.
– Tudod, nagyon sokszor azt hittem, hogy viccel, mikor Vietnámról mesélt, és igazából sosem járt ott – jegyzem meg, orrom hegyével megpiszkálva a kis amerikai zászlót, amit elferdített a sírok között átsüvítő szél. – Nem volt benne semmi katonás, semmi G. I. Joe-s, érted. Aztán azóta megismertem pár katonát, és ember, tökéletesen beillett volna a seregbe.
Már ha nem bocsájtották volna el onnét parancsmegtagadás és meg nem felelő viselkedés végett; részegen összevert egy sárgát, mert nem akarta hagyni neki, hogy a húgával ejtőzzön, vagy valami hasonló.
Jack C. Harrison, 1944-1989. Az aranyló betűket hároméve festették újra, mikor az összes többi sírt is kipofozták kicsit a katonai parcellán, a turisták miatt, mert igen, vannak, akiknek ez a temető egy látványosság, nem több. A kő maga kicsit megkopott, nem úgy, mint a mellette lévő, amely formailag nem sokban tér el, még a zászlócska is ott terpeszkedik előtte, a név és a dátum azonban más. James P. Harrison, 1970-2015.
– Lenyűgöz, hogy ez a barom is idekerült – csóválom meg a fejem, a bátyánk sírhelyével szemezve. – Mindig is egy akkora apucikedvence volt… Öt helyett csak két pofont kapott. Itt parádéznak a katonák között, mintha nem csak egy futamot szolgáltak volna. És ez a felirat is, „Hite által holta után is beszél”, mintha bármikor is kinyitott volna egy Bibliát. Mégis kell az a cigi – kotrok elő egy újabbat a zsebemből, bár végül csak a számba veszem, meg nem gyújtom. Azzal együtt, bár nem úgy tűnik, de tényleg szánok egy néma percet arra, hogy felidézzem a hozzájuk kötődő emlékeimet.
– Tudod, mi volt az utolsó, hozzám intézett mondata? – biccentek a fejemmel az apánk sírja felé. Kaján ív görbíti felfelé a szám sarkait. – ”Találkozunk a Pokolban”, pontosan ezt, mert nem adtam neki pénzt. Rohadjon békében.
Tizennégy voltam, és szó szerint a kezére csuktam az ajtót, mert a végén megpróbált volna befurakodni, és rávenni Charlotte-ot, a húgomat, hogy adjon neki ő. Ő mindig olyan hiszékeny volt, pont, mint az anyánk, hitt abban, hogy az apánk majd észhez tér és jó útra lép, a gyógyulás felé. Valóban voltak pillanatai, amikor úgy tűnt, ez is egy opció, de az csak újabb lazúr volt egy belülről rég termesz-rágta ház falán. Úgyhogy ezt az utolsó, kedves, búcsúzó mondatot már csak azután üvölthette ki magából, mikor az ökle az ajtólap fáján koppant. Néhány héttel később leszúrták abban a kocsmai verekedésben.
James sem volt más, pont ugyanilyen ostobán végezte, csak vele nem szúrás, hanem agyvérzés; rossz fickó macájának próbálta adni a szépet, olyannak, akinek a keze vastagabb volt, mint egy férficomb, és úgy fejeltette meg Jamie-vel a pult sarkát, hogy mikor aznap végre hazatántorgott, már nem kelt fel többé az apartmanja padlójáról.
– Negyvenöt… szerinted ez valami mágikus szám a családunkban? A felmenőinket ismerve, simán kinézem belőlük, hogy mondjuk az ötszázas években kiraboltak valami angol boszorkányt az írek nevében, aztán az meg megátkozta őket, hogy az összes sarjuk negyvenöt évesen fog a pokolra jutni… Mert lássuk be, ezek ketten ott várnak. Tragikomédia mindegyik. – Megszámlálhatatlanul régóta nem voltam itt. James temetésén ugyan jelen voltam, de az eredeti sír nem itt volt, hanem két parcellával odébb, aztán az itteni katonát magántemetőbe szállította a család, ezért valaki (talán Jamie élettársa lehetett, neki voltak ilyen nosztalgikus megmozdulásai) átkérette ide az urnáját. Az én véleményem az, hogy ha egyszer már elszállítottuk valahova, akkor maradjon is ott, végtisztesség, meg minden, de igazából úgysem rólam szól. Jobb, mintha valaki kandallója felett ülnének a hamvaik. – Te gondolsz néha erre? – pillantok le Willie-re, tekintetemet végre elszakítva a szürke sírokról. – Nem is arra, hogy hogyan fogsz meghalni, hanem hogy hogyan találnak rád. Hogy ki talál rád és mikor.

Amikor az öcsém megkért, hogy csatlakozzak hozzá a temetőbe menet, egy pillanatig sem kellett gondolkoznom azon, hogy mit mondjak neki. Egyrészt szerettem a közös programokat – még akkor is, ha ilyen szörnyűek -, másrészt annyira ritkán fordult elő, hogy ő kimenjen oda, hogy ezt muszáj volt látnom. Attól tartottam, hogy ha nemet mondanék, akkor elodázná látogatást, és legalább még egy évtizedig az apánk felé sem nézne. Ezt csak nem hagyhattam, igaz? Ugyan nem volt mintaapa, de én meg keresztényi kötelességemnek éreztem, hogy kijöjjek párszor egy évben.
- Igen, én tisztában vagyok ezzel. – bólintottam sebtében aztán a felém nyújtott doboz láttán csak a fejemet ráztam. – Nem köszi! – utasítottam vissza élből, ám nem hagytam túl sokáig újabb megjegyzés nélkül: - És neked sem kéne, ha már itt tartunk! – feddtem meg az öcsémet, csak olyan anyáskodóan, ahogy máskor is szoktam. Én próbáltam a családomat terelgetni az egészséges életmód felé, bár nem mondhatnám, hogy egyszerű feladat volt. Tony állandóan sörözött, Bell bagózott, a gyerekek meg ki tudja, hogy mit műveltek, amikor nem az én fedelem alatt voltak éppen. Ez a gondolat szörnyen le tudott hangolni még engem is.
- Nektek meg ebből van egy csomó melótok, mi? – kérdeztem szórakozottan, hol rápillantva oldalasan, hol az előttünk lévő kacskaringós ösvényt tanulmányozva a tekintetemmel. – Tudod, én már csak arra lennék kíváncsi, hogy te mindezt honnan tudod? – tettem fel az engem leginkább érdeklő kérdést, mert akárhogy néztem is, nem volt jellemző Bellre, hogy ilyenekre pazarolja a drága idejét. – Nem tudtam, hogy ennyire érdekelnek a temetkezési szokások, vagy a várostörténet. Netán megtaláltad valamelyik történelmi magazinomat a nappaliban legutóbb? – vetődött fel bennem, mint lehetséges magyarázat.
- Ennyire unatkoztál, hogy még arra is ráfanyalodtál? – cukkoltam egy kicsit, játékosan megbökve a vállammal a vállát. – Látod, nálunk csak kultúrálódni lehet! Talán még ragad is rád valami értelmes a koszon kívül, amit magad után hagysz… - ráztam a fejemet rosszallóan. Az mondjuk igaz, hogy szívesen takarítottam utána, ha éppen tényleg nálunk töltötte az időt. Nem szolgalelkű vagyok, én inkább gondoskodónak mondanám magam.
- Ha megvédesz a ködben megbújó szellemektől, akkor minden további nélkül veled tartok! – vigyorodtam el végre, megenyhülve egy kicsit. Természetesen fel sem merült bennem, hogy ne védene meg akár az élete árán is. Még egy idegen védelmére is felesküdött, nemhogy akkor, ha a tulajdon nővéréről van szó. Talán nem hasonlítunk, talán csak féltestvérek vagyunk, és a legtöbben, ha ránk néznek, el sem tudják képzelni, de bizony mi ketten jó testvérek voltunk. Törődtem vele, és magunk közé fogadtam, ha éppen arra volt szüksége.
- Drágám, csak azért kísértenek, mert azóta is hiányzik, hogy beülj egy afféle műalkotásra. Jövő héten elviszlek, biztosan akadnak még olyan helyek, ahol meg lehet csípni egy-két ilyen filmet. – szinte láttam magam előtt az arckifejezését, és nem bírtam ki, hogy a lehangoló környezetünk ellenére ne kuncogjak bele ismét a sálam takarásába. Az legalább tompította valamelyest a jókedvem hangjait, bár egy öreg néni így is rosszalló pillantást vetett rám, amivel szándékozott belém fojtani a vihogást.
- Nem Bell, nem éreztem! Miattad viszont kezdek nagyon aggódni. Egy kicsit furcsának találom, hogy ennyit tudsz erről a temetőről, meg úgy általában a temetkezési szokásokról a városban. Sőt, még erről a nőről… férfiről… szóval róla is. – zártam végül rövidre, időnként értetlenül ráncba szaladó homlokkal. Valószínűleg azért volt ennyire jól tájékozott, mert egy ideig próbálta meggyőzni magát arról, hogy jó ötlet lesz kijönni az apánk sírjához, és előtte minden ostobaságnak utána nézett. Vagy csupán ennyire tágítani akarta a látókörét, még akár erről is szó lehetett. Vagy egy új ügy?
Gondolataimból, és a rengeteg fejemben felbukkanó kérdésből az idős asszony hangja zökkentett ki, mire kicsit összerezzentem.
- Bell! – sziszegtem felé fojtott hangon, figyelmeztetésképpen. Egyáltalán nem akartam magamra haragítani a fél temető látogatói tömegét. Ez nagyjából öt embert jelentett, maximum, de mindet meg lehetett volna vádolni nyugodt szívvel azzal, hogy valamelyik kriptából szabadultak el. Ijesztő gondolat volt, ráadásul a lelki szemeim előtt megjelent az a bizonyos kék köd is. Bizarr. Teljesen biztosra vettem, hogy az öcsém volt rám rossz hatással, és ültetett bogarat a fülembe.
- Ines kirepült, és én egyelőre nem tudom, hogyan kezeljem ezt. Képzeld, olyan szörnyű vagyok, hogy minden nap felhívom, és azzal piszkálom, hogy mikor jön haza, és van-e mit ennie. – zavaromban a hajamba túrtam, de hát nem kellett magamat bemutatni a mellettem menetelőnek. – A drága kisfiam pedig állandóan belekeveredik valami zűrbe. Aggódom miatta, Bell. Félek, hogy rossz társaságba keveredik, és akkor nem tudom, hogyan húzzuk ki… - engedélyeztem magamnak egy kis orrlógatást, és némi önsajnálatot, mielőtt összeszedtem volna magam.
- És te, beszéltél mostanában Liliával? – érdeklődtem én is a családja felől. Én a magam részéről szoktam időnként beszélgetni a volt sógornőmmel, mert érdekel, hogy mi van vele, és az unokahúgaimmal. Attól még, hogy ők elváltak, én még nem fogom elfelejteni a családomnak azon részét.
- Pedig a fiúknak sokszor az apjuk maga G. I. Joe… - és szomorúvá tett, hogy számára nem az volt az apánk. Tudtam jól, hogy miért alakult így, de attól még elkeserítőnek találtam. – Hidd el, talán te jártál jobban, hogy nem lettél olyan, mint ők! – biztatásnak szántam, vagy legalábbis valami olyasminek. – Ne gyújts rá! – mondtam tagoltan, de sejtettem, hogy szüksége van rá. Csak, és kizárólag ezért nem kaptam ki a kezéből a szálat, pedig nagy kedvem lett volna hozzá, és nem sok híja volt.
- Nem tudom… - ráztam meg a fejemet elcsendesülten. Sosem beszéltünk erről, mivel egyikünknek sem voltak túl jó emlékei. – És ettől függetlenül mégis úgy érezted, hogy ki kell ma ide jönnöd. Azt hiszem, hogy nagyon büszke vagyok most rád, Öcsi! – mosolyodtam el őszintén, és belekaroltam, félig odabújva az oldalához. – Időnként ki szoktam ide jönni azért. – vallottam be, bár most már én is régen voltam, ezért nem akadt még elszáradt virág sem a sírhelyen. Máskor azért szoktam ám hozni magammal.
- Az is, hogy te meg ilyeneket gondolsz! – pillantottam fel összeszűkülő szemekkel. – Ha ez igaz lenne, akkor már nincs túl sok hátra nekem. Ez roppant szomorúvá tenne, mert nem állok még készen arra, hogy itt hagyjak mindent és mindenkit, szóval inkább nem is gondolok erre az ostobaságra! – jelentettem ki végül, de azért a feltételezéstől egy kicsit megugrott a pulzusom. – Nem szeretek a halálon gondolkozni, Bell, és neked sem kéne! Nem tesz jót a lelkednek! – paskoltam meg a karját.
- Én arra szeretek gondolni, hogy amikor eljön az idő, akkor párnák között fogok feküdni egy olyan helyen – ha nem is otthon -, ahol törődnek velem. Látom még utoljára az ükunokáimat is, és teljesen ép elmével hagyom itt ezt a világot. Sajnálni fognak ugyan, de megünneplik azt, ahogy éltem, aki voltam. Én erre szeretek gondolni, és neked is példát kéne venned rólam! – javasoltam felszegett állal. – Mostanában úgy látom, hogy túlságosan is foglalkoztat a halál. Inkább az élőkkel törődj, jó?! – megint ráncoltam a homlokom, miközben felfelé néztem rá. – Hidd el, nem leszel egyedül! – közöltem egyszerűen.

Willie és én különbözünk. És ennek elég nagy részét a bőrszínünk különbsége adja, igen, ezen nincs mit szépíteni. Mármint, minek tagadjam, hogy ha valaki megtudja, rokonok vagyunk, akkor nem azért ráncolja a szemöldökét, mert nem tudta, hogy van nővérem, hanem próbálja végigskálázni, mennyire lehet lebarnulni a napon…?
Nincs köztünk egy év sem. Persze, hogy nincs meg még az a kilenc hónap se – egészen pontosan hat –, hiszen nekünk, férfiaknak semmi szükségük kivárni a feleségük terhességét, nem, pont elég az, ha egyik nap még az egyiket döngetik, aztán a másikat, az olyanoknak meg, mint a mi apánk volt, a bűntudat a lehető legtávolabbi sarokba volt száműzve, sőt, ki a házból, hogy csak a jégvirágoktól deres ablakon át nézhesse, mit művel.
Jamie és Willie anyja nem volt az apánk felesége, legalábbis szerintem nem; fura, de erről sosem kérdeztem meg. Igaz, ettől függetlenül csak akkor házasodott össze az én anyámmal, mikor már nyolc hónapos terhes volt. Nem tudom, ezt miért tette igazából; azon kívül, hogy az életem első tizennyolc évét Bellamy Harrisonként kellett leélnem, nem adott nekem semmit. Egyszer elhagyta anyát három évre, aztán visszajött, mintha nem tett volna még elég kárt, és összehozta Lottie-t, aztán megint eltűnt. Fogalmam sincs, vajon hány féltestvérünk van még a városban, de nem is érdekel.
Az első dolgom tizennyolc évesen az volt, hogy megváltoztassam a nevemet anyáméra. Addigra már ő is halott volt, de úgyis minden nem-hivatalos papíron a Westet használtam, szóval lényegében csak a megszokás hozta magával.
– Szinte úgy tűnik, mintha műveletlen barbárnak néznéd az öcsédet. Micsoda sértés – lököm vissza, ugyanakkora vehemenciával, de ma szinte egész nap félmosoly ül a szám sarkában, amit Wallem már nehezményezett is, legalábbis mikor azt hitte, nem hallom, odahajolt Borellihez és megkérdezte, hogy vajon be vagyok-e rúgva. Azt már ők is tudják, hogy nem iszom szolgálatban, de előtte és utána biztosan; azt meg, hogy mikor kerülök szolgálatba, nem én döntöm el, mert van, hogy hajnali kettőkör cseng a telefon, ami kiránt az ágyból, szóval nem foghatják rám, hogy direkt érkezem ittasan. Annyi pletykát viszont még nem sikerült hallania, hogy ha ittam, nem vagyok vidám; sőt. – Melyikünknek is van a Columbiáról diplomája, hm? – hunyorgok rá, lehajolva, hogy szemmagasságba kerüljek. Igazából nem szeretem a Columbiát; az a sok követelező, nagyhangú anyucikicsifia teljesen kiégetett, pedig esti képzésre jártam a munka mellett.
Kiakasztom. Tudom. Kiakasztom a sztorival is, a köddel, Warhol sztárjaival, a dohányzással, azzal, hogy egyáltalán itt vagyunk. A legrosszabb az egészben, hogy én sem tudom, mit keresek itt. Mit keresek itt? Mármint, szó szerint keresek. Mert valami hiányérzet rángatott el idáig; néha ilyeneket követve megyek vissza a helyszínekre is, hogy magamba szívjam az ottani… Nos, jobb név híjján energiákat. Az érzéseket, amiket a legutolsó helyi tragédia hagyott maga után. Hogy a sürgölődő tömeg, a nyomszakértők, helyszínelők, rendőrök és nyomozók raja nélkül figyelhessem meg minden apró részletét, hogy feltűnjön az az egy, ami nem illik oda.
Kezdem úgy érezni, hogy ebben a temetőben ez a valami én vagyok. Én nem illek ide.
– Azért Ines eddig sem otthon lakott. És mikor legutóbb láttam, egészen jól festett – vonom meg a vállam. Willie aggodalma túl sok; pont, mint Liliáé, úgyhogy gondolom, ez valamiféle anyai ösztön lehet, valami olyan, amire az én anyámnak sose jutott ideje, mert túl sokat dolgozott és betegeskedett felváltva, szóval tulajdonképpen idegen koncepció a számomra. – Ne már, egy marok korabelivel lakik valami queensi fixer-upper burzsuj álomotthonban. Még ajtónállójuk is van. Azért nem épp háborús környezetbe költözött – nevetek fel kissé rekedten. Azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha valami háborús környezet a közelében, az épp a szülői ház; Bronx minden része gáz, és mindnek megvan a maga helyi uracskája, aki azt hiszi, nem csak az utcát birtokolja, de az egész világot is vele.
Nem akarom megijeszteni a nővéremet, úgyhogy manitot illetően hallgatok. Akkor is, ha nagyon erős sejtésem van arról, hogy igaza van. – Engem kétszer függesztettek fel verekedésért, és egyszer majdnem el is tanácsoltak. Azért egész jól kihúztam, nem? – vonom fel a szemöldökömet. Költői kérdésnek szánom. Szarul húztam ki.
– Hát… Lényegében beszéltünk is… – vonom meg a vállamat. Nem tudom és nem is akarom elrejteni a szám szélére kúszó, kaján görbületet, ami végül egy sóhaj kíséretében tűnik el. – Kezdem megérteni, miért mondják ezek az új generációs IT-bolondok, hogy a Facebookon szükséges a „bonyolult” jelző a kapcsolati státusznál. Nem akarok reményeket adni se neki, se a lányoknak. Van, ami van, és vagyok, aki; Lilia azt hiszi, hogy megváltozok, ha nyugdíjba megyek, de nem hiszem, hogy igazán érti.
Igazából az is meglepő, hogy Willie-nek ilyen nyíltan, még ha kicsit sietősen és szorosan is fogtam össze a jelenlegi helyzetünket. Ha kérdezne, vagy nyitná a száját, csak megrázom a fejem, jelezve, hogy nem akarok beszélni róla; nincs mit. Nincs szükségem tanácsra, nincs kérdésem, elfogadtam a dolgot, és ha valami felmerül, nos… Azt nem a nővéremmel fogom megbeszélni, aki teljesen más világban él, mint én. És ez így van rendjén.
– Ha megérte volna, hogy megtudja, beálltam zsarunak, személyesen szúrta volna le magát azzal a bicskával – jegyzem meg humortalan mosollyal. Igaz, ami igaz; mindegy, milyen a bőrszíned, sőt, sokszor még az is mindegy, hogy melyik negyedben laksz, Queens vagy Bronx, a rendőröket senki sem szereti, és egészen addig hasztalan szarzsákoknak látja őket, míg hirtelen szüksége nem lesz rájuk. Ne értsen félre senki, tudom, hogy baromi sok korrupt zsaru és szarházi van, aki csak villogni szeret a jelvénnyel, és kihasználja a helyzetet, de a mai átvizsgálásokkal szerencsére elég nagy részük kiesik, és megkapja a maga jussát. Ha meg nem… Nos, az élet ilyen.
Willie felszólítására egyszerre szeretnék röhögni és felháborodni, úgyhogy végül gúnyosan elkerekedő szemekkel emelem magam elé a kezeim. Megadom magam, Főnök! Csak kell valami a számba; miután láttam, hogy egy szerencsétlen gyökér a saját fogpiszkálójára szúrta fel magát, mikor lezúgott a lépcsőn, azt kihúztam a listáról, egy szalmaszálhoz meg nem vagyunk elég Missouri. – Sose mentem volna el katonának – vonom meg végül a vállam. – Semmi keresnivalónk máshol. Kár, hogy ezt se a kormányzat, se a honfitársaink nem látják be.
A hirtelen feltámadó szélben lengedező papírzászlócskák mintha csak figyelmeztetésként morajlanának fel.
– Mihez is kezdenék az elismerésed nélkül – forgatom meg a szememet, de egyáltalán nem bánom, hogy lényegében magához ölelte a karomat. Bailey csinálta ezt régen; de már nem szokása, érthető okokból. – És akkor most vacsorára ehetek desszertet…? – Minden gúnyolódás ellenére, valahol azért melengeti az átfagyott mazsolát, ami a szívem helyén lüktet, hogy ilyeneket mond. Hogy szeret, mindegy, milyen hülyeséget csinálok. Azt hiszem, ha Lottie-t nem falja fel az utca és a drog, sokkal inkább hasonlítana most Willie-re, mint rám, hiába volt az én édestestvérem. És nem a nembéli különbségek miatt.
– Az ilyen átkok mindig csak a férfiakra vonatkoznak. Úgyhogy hacsak nem titkolsz valamit előlem… – Lapos oldalpillantást vetek rá, és magamban röhögcsélek egy sort, mélyről jövő dörmögéssel. Nem lep meg, hogy ennyire elfordul a haláltól. A legtöbb ember ezt teszi, és ezért tartunk ott, ahol, ezért van ennyi különböző vallás és temetési szertartás, mert képtelenek vagyunk elviselni a rideg valóságot, ami a lábunk alatt rothad. Nem tesz jót a lelkednek. Az én lelkemnek meglehetősen kevés dolog tesz jót, de a gondolkozás épp igen. Megnyugtat, ha tudom a dolgokat, ha kialakíthatom róluk a véleményemet, mielőtt még időszerűek lennének. Kicsit olyan, mint felkészülten érkezni egy vizsgára. – Hát ez…. baromi unalmas – jegyzem meg elfojtott vigyorral. – Ágyban, párnák közt… Legalább kilőhetnék a hamvaidat egy ágyúból, vagy valami.
Sejtem, hogy erre valami erőszakra hajazó paskolás lesz a válasz, úgyhogy óvatosan odébb lépek egyet, és próbálok nem túl hangosan nevetni, ami ezen az egészen szép tavaszi napon kivételesen nem tűnik ide nem valónak. Egyszer elkísértem az egykori társamat (még a Bronxban) a vasárnapi miséjükre, egy olyan baptista gospel kápolnába. Az ő hozzáállásuk az egész kereszténységhez, ide értve az Úrral való kommunikációt és a halált is, sokkal szimpatikusabb, mint a szüleim által rám hagyott szigorú, katolikus hagyaték, aminek a lényege a heti öt napos bűnbánat, bingó, meg a vasárnapi mosási tilalom.
–  A világ vezető haláloka a kardiovaszkuláris megbetegedés; ezt követi a rák, a tüdőbetegség, diabétesz, demencia… Nem halsz meg csak úgy. Bocs, hogy kipukkasztom a buborékodat. – A témához képest még mindig nem tudom rávenni magamat, hogy marcona komorságot erőltessek az arcomra, pedig általában anélkül történik meg, hogy egyáltalán észrevenném. – Nekem mindegy, hogy történik, csak gyors legyen. Ne legyen esélyem ellenkezni és gondolkodni, ha már úgyis mindegy. Jamie egészen jól megúszta – bökök a fejemmel az ő sírja felé. – Elaludt, és nem kelt fel többé, ennyi. Nem érzett semmit. Mármint, érted, hozzábaszták a fejét egy bárpulthoz, azt azért érezte, de egyébként ez csak egy átlagos kedd volt neki.
Kénytelen vagyok felnevetni. Az, ahogy Willie bíztatni próbál, mintha épp öngyilkos készülnék lenni, és csak azt szeretné, hogy ne ugorjak le a hídról, valamiért mókás. Már akkor leléptem arról az átkozott korlátról, mikor eldöntöttem, hogy bosszúhadjáratot indítok Mark gyilkosai ellen. – Ne foglalkozzak a halállal? Willie. A halál az életem. Ez a munkám. Egyébként is… Ha én nem törődöm vele, ki fog? – fordulok felé felvont szemöldökkel. – Nem bújhatunk örökké a kezünk mögé a szörnyektől félve. Előbb-utóbb hagyni kell, hogy az a jumpscare a horrorfilmben betaláljon. Ezért készült, nem hagyhatod örökké figyelmen kívül. – Kiveszem a számból a meggyújtatlan szálat, és forgatom az ujjaim között. – Szerinted mikor apa meghalt, bánta? Mármint, nem a halált. Hanem hogy nem csinált semmit egész szaros életében. Hogy mindent és mindenkit elbaszott maga körül, mint valami pestis.
Érdeklődve fordulok Willie fel, bár valószínűleg már sokszorosan megbánta, hogy eljött ide velem. A temetők ritkán vidámak, de én sem segítek a helyzeten, és továbbra sem tudom, mit keresek, miféle kielégülést vagy választ.
–  Régen, mikor még kezdő nyomozó voltam, azt hittem, mindenki megbán mindent, ott a végén. Hogy a mélyén mindenki jó, valahol; jót akar tenni, csak belekeveredik a sok szarba, amiből már nem tud kimászni. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van, és van, aki egyszerűen anyabaszó szarházinak születik, és Istent akar játszani. Nem bánják meg, Willie… Nem úgy, mint te vagy én bánnánk. Mensch sem bánta. – Nem kell magyaráznom, tudom, hogy tudja, kiről beszélek; arról, aki elvette tőlem a társamat, a testvéremet, akit a mexikói határig üldöztem, akit hidegvérrel lelőttem, és aki végett majdnem oda lett az egész karrierem. Minden csak a szerencsén múlt; mikor utána visszajöttem és majd fél éves kényszerpihenőre küldtek, az idő elég nagy részét Willie-nél töltöttem, mivel Liliával addigra már rég megromlottak a dolgok. Részegen sokszor motyogtam róla, állítólag; Ines ezt mondta. De józanul még sosem beszéltem a nővéremnek róla. – Nem azért mentem, hogy megöljem. Esküszöm. Csak választ akartam, valami… valami igazit, valami okot, amit fel tudok fogni, amit el tudok ismételni magamban lefekvés előtt, ami megment az őrülettől. És tudod, mit mondott, hogy miért kínozta meg Markot? Mert megtehette. Aztán a fejemhez vágta, hogy ha meg is ölöm, sosem lesz teljes a bosszúm, mert ez sokkal magasabb szintű játék, mint amit még át tudnék látni. Úgyhogy lelőttem; háromszor. Pedig már az elsőre is meghalt. Tudod, ez mit jelent, ha egy helyszínen ezt látjuk? Hogy személyes volt az indíték. Bosszú.
Meredten bámultam ugyan a sírt, de elnéztem mögé, egy egészen másik helyszínre, egy másik időbe. Most viszont Willie felé fordulok, már nincs ott a görbület a szám sarkában, helyette viszont mély ránc ül a homlokomon. – Lelőttem, pedig már fegyvertelen volt. Megbilincselhettem volna, és átadhattam volna a helyieknek, akik átszállították volna ide, a többiek pedig gondoskodtak volna arról, hogy soha ne jusson ki a börtönből. De lelőttem, mert le akartam lőni. Hogy ne gondolkoznék a halálon…? – fordulok felé, szinte kérlelve, mert a kérdés valószínűleg inkább így hangzana: hogyan ne gondolkozzak rajta?