Annyira gyorsan történt minden, hogy hirtelen fel sem fogtam. Abban voltam csak biztos, hogy Ginnyt meg akarom védeni, ha kell, akkor az életem árán is. Próbáltam visszatartani amennyire csak tudtam, de végül ellökött mindkettőnket a földre, hogy kisebb eséllyel találjon el a támadó, ha felénk célozna. És nyilván felénk célzott, mert Ginnyvel túlságosan feltűnő jelenség lettünk azzal, hogy vissza akartam tartani.
Amint elsült a pisztoly, nagyjából fél pillanat múlva éreztem a karomon a fájdalmat, amit először fel sem fogtam. Amikor láttam, hogy sikeresen elfogták az elkövetőt, megkönnyebbültem, és rájöttem, hogy valami gáz van, mert fáj a karom, és ahogy figyeltem, hogy a vér egyre inkább áztatja el az öltönyöm anyagát, kezdtem rosszul érezni magamat. Nem, még véletlenül sem a sérüléstől, a vér. A vér az egésszel a baj.
- Rám nézz... hallod? Rám! – kiáltotta Ginny, és én legjobb tudásom szerint irtóra próbálkoztam ránézni, de baromira nehezen ment. Elkezdtek fehér foltok lenni a szemem előtt, és tudtam, hogy ez az ájulás közeli állapot. Sikeresen összehoztam már ájulást korábban, úgyhogy már megvolt a rutin. Valaki megemelte a lábamat és feltette valami székre, vagy lövésem sincs, mire. Talán Ginny utasítására történt mindez. Ezt követően valamikor pedig azt éreztem, hogy valami hideg van a homlokomon és ez olyan hatással volt rám, hogy egyik pillanatról a másikra elkezdett kitisztulni az agyam.
Inkább bele sem gondoltam, hogy egy tízes skálán mennyire lehettem szánalmas ezzel az ájulós sztorival, de mindegy, bármit is próbáltam volna tenni, esélytelen próbálkozás lett volna.
A földön feküdtem és bámultam a plafont, azokat a drága csillárokat, amik a mennyezetről csüngtek lefelé. Ettől jobb elfoglaltságom aligha lehetett volna, ugyanis felkelni még nem mertem, a karomra sem bírtam ránézni, nehogy visszatérjenek a fehér foltok, Ginny meg épp az anyjával meg a húgával volt elfoglalva.
Közeledő sziréna hangját hallottam meg egyszer csak, majd néhány pillanaton belül a hang elhalt, és sietős léptek zaja csapta meg a fülemet.  A terem falán láttam, hogy a mentő villogó kék fénye még itt is látszott. Egy nyögés hagyta el a számat, ahogy próbáltam feltápászkodni a földről, annyira nem is volt para a szitu, nem húzott vissza a fejem vízszintesbe, pedig féltem, hogy az lesz.
Megérkeztek a mentősök és sikeresen meg is találtak. Két orvos jött oda hozzám, majd az egyik tovább is állt. Nekem egy orvos is elég, csak ne vérezzek már.
- Hello, Doki – köszöntöttem az orvost kissé kábán még. – Én lennék, igen – jelentettem be a nyilvánvalót.
Ekkor Ginny is odajött ismét és bíztató pillantással nézett rám, hogy minden rendben lesz most már, csak tartsak ki. Na ja, simán le tudtam olvasni a fejéről ezeket a dolgokat már.
- Az imént majdnem elájult, de már jobban van – mondta Ginny az orvosnak.
- Ja kicsit kidőltem, de már rendben leszek – vontam meg a vállamat nagy bátran, aztán egyszer csak felszisszentem, mert azért egy kicsit fájt, ahol a golyó eltalált. Próbáltam nem a vérre nézni, nem akartam ismét eljátszani az előzőt. – Doki, szarul vagyok a vértől, ezt most hősiesen bevallom – vállaltam fel a dolgot, talán így a legtisztább.

A földön feküdve lényegesen jobbak voltak az esélyeim, hogy nem fogok kidőlni, a hűvös padló is jól esett a hátamnak, meg talán valaki ablakot is nyitott, hogy a makulátlanul tiszta, kicsit sem szmogos New York-i levegő bejöjjön a terembe. Mivel hideg volt kint ez most egészen jó hatással volt rám. Egyre inkább azt éreztem, hogy észnél maradok.
A doki hamar odaért, megállapította, hogy nem vészes a dolog, majd miután színt vallottam a gyengeségemet illetően, meginvitált a mentőbe. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy bevigyenek kórházba, mert akkor meg minden kezdődik elölről, így nagyon reméltem, hogy itt el tudja látni a sebet.
- Megpróbálok – nyögtem a kérdésére a nem túl meggyőző választ, de tényleg próbáltam összeszedni magamat, hiszen tudtam nagyon jól, hogy csak a vér a bajom, bár nekem az is pont elég volt.
- Áh nem kérek, köszönöm – feleltem a nyugtatóra vonatkozóan. Megmutatom én a világnak, hogy kemény fából faragtak. Még akkor is, ha ez az elmúlt néhány percben tökre nem így tűnt.
A dokiba karoltam és ketten kivánszorogtunk a mentőhöz, ahova sikeresen bemásztam és leültem a hordágyra. Csendben figyeltem, hogy miket szed elő, nem igazán volt részem még hasonlóban, ha kölyökkoromban bármi baj ért, anya mindig ellátta a sebet, de sosem volt komolyabb bajom szerencsére.
A doki kérésére kibújtam a zakóból, de az ingem már nem volt menthető, meg nem is baj, nem szívesen vetkőztem volna neki itt a hidegben, habár az adrenalin eléggé lüktetett még bennem, nem is teljesen tudtam, hogy fázom, vagy melegem van-e inkább.
- Nagyon gáz a helyzet? – kérdeztem, amikor szabaddá vált a karom és jobban láthatta a sebet.
Nem néztem, hogy mit ügyködött, mindkettőnknek jobb volt így, különben, ha megint meglátok valami véres izét, lehet tényleg kidőltem volna.
Amikor a sebet tisztította fel-felszisszentem, de ahhoz képest, hogy milyen mutatványt toltam odabent, egészen jól viseltem, csak a fejem volt még egy kicsit kótyagos. Amikor végzett, megkérdezte, hogy bevigyenek-e a kórházba.
- Áh, arra semmi szükség, csak még jobban kidőlnék – vicceltem el a dolgot. – Egy kicsit maradhatok még esetleg, amíg teljesen összeszedem magam? – kérdeztem vissza inkább, mert nem akartam kockáztatni, hogy amint kilépek, össze is rogy alattam a lábam.
- Ja, meg valakitől hallottam, hogy az adataimat majd felveszik… ezt itt intézzük, vagy majd a rendőrök fogják? – érdeklődtem. Nem voltam tisztában a protokollal, így hát úgy voltam vele, hogy ennyi kérdezősködés talán belefér.

Sokkal jobban éreztem magam már akkor is, amikor vánszorogtunk ki a dokival a mentő irányába. A kinti friss levegő jót tett a kába fejemnek.
Nem rajongtam kifejezetten a mentőért sem, de úgy voltam vele, hogy jobb, mint a kórház. Vér meg mindenhol van, úgyhogy ez csak annyival jobb, hogy ha minden jól megy, korábban szabadulhatok. Megpillantottam kint Ginnyt, épp az anyjával beszélt és reménykedve várta, hogy kimásszak a mentőből.
Inkább oda sem néztem, hogy a doki mit csinált velem, nem akartam tovább rontani a helyzetet. Szerencsére a seb nem volt para, de ezt éreztem is, hogy csak valami felszíni sérülés lehetett, meg akkor biztosan több vért is vesztettem volna.
- Quinn. De szólítson Chrisnek nyugodtan. Doktor… Montgomery – lestem meg a nevét az uniformisáról. Mindkettőnket jó hosszú névvel áldott meg a sors. Nem kifejezetten kedveltem, mikor a cégnél egy rakat papírt alá kellett írni folyton, így kénytelen voltam már valami praktikus aláírást kitalálni magamnak, így többnyire csak annyit szoktam odafirkantani, hogy Quinn.
Jó fejnek tűnt amúgy az orvos, nem tudom, hogy mennyi idős lehetett, de nagyjából hasonló korúnak tippeltem volna, mint magamat.
Míg a doki pakolászott, igyekeztem összeszedni magamat, hogy már segítség nélkül ki tudjak mászni a mentőből, de még kicsit kótyagosnak éreztem magam. Nem ez volt életem legjobb estéje, de úgy voltam vele, hogy egészen kicsivel megúsztam a dolgot, rosszabb is lehetett volna.
- Rendben, így lesz – feleltem az orvosnak, miután ismertette a legfontosabb tudnivalókat. A kötés cseréje egy érdekes manőver lesz, de abban bíztam, hogy Ginny majd hősiesen helytáll és megoldjuk együtt valahogyan. Fél kézzel magamnak bénázni nem tűnt túlságosan jó ötletnek, meg amúgy is, ha meglátom és vérzik, megint az lesz a vége, hogy kiskanállal kell a földről összekaparni.
Dr. Montgomery jó fej volt és megengedte, hogy egy rövid ideig még maradjak, de igazából nem akartam én órákig, csak tényleg, néhány pillanatot, amíg teljesen rendbejövök.
- Ja, köszönöm – vettem el tőle a zakót és felvettem, amennyire tudtam. Így a szakadt ujjú inggel kicsit körülményesebb volt, meg hűvös érzetű volt a vér miatt, amivel átitatódott, de szerencsére nem volt kifejezetten zavaró. A téli kabátom valahol az autóban volt, így jobb híján kénytelen voltam a zakót felvenni, mivel azért eléggé hűvös este volt a mai.
- Oké, akkor majd a rendőrökkel intézem a dolgokat – feleltem. – Akkor készen vagyunk? – kérdeztem egy sóhaj kíséretében, de eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy itt már nincs semmi dolgom. – Nos akkor, kösz Doki – köszöntem meg a munkáját, majd kimásztam. Elköszönhettem volna úgy is, hogy a soha viszont nem látásra, de az eléggé bunkó lett volna ugyanakkor rendkívül találó is.