Látom Drea-n, hogy próbál mosolyogni, hogy megnyugtassa a kisfiút, de valójában szíve szerint nem mosolyogna. Én is ezt érzem. A szívem szakad meg. Nem csak a múltban történtek miatt, ami akaratlanul is felelevenedik egy ilyen eset kapcsán, hanem azért is, mert nem lehet könnyű most a kisfiúnak. Nincs jól, ez egyértelmű, de tudni, hogy csak egy anyukád van, akire számíthatsz és nem tudod mi van vele, borzalmas lehet. Annak viszont örülök, hogy Drea segít és a kezem alá dolgozik, miközben beadom a nyugtatót. Nem is kell sokat várni, mikor látom, hogy elkezd hatni, mert kába lesz a kis beteg. Ami nem baj, mert ép ésszel feldolgozni azt, ami ezután következhet, egy felnőtt embernek sem kívánom. – Csak a szokásos. – Ejtek felé egy félmosolyt a hosszú napunk lesz-re. Mikor volt utoljára rövid napunk? Én nem is emlékszem. Hogy este nyolc órakor még bent vagyunk és sürgünk, az már teljesen természetes. Hogy nincs időnk rendesen leülni ebédelni? Hát az is megszokott történet már. – Utána tudnál kérdezni az édesanyjának? – Odanyújtom a fiú kartonját, amin látható a családneve is, illetve az anyja leánykori neve. – Talán jót tenne, ha tudná, hogy minden rendben vele, én megvárom az ortopédust. – Persze visszavárom Drea-t, mert amikor helyre teszik ezt a csontot, nem szeretnék egyedül lenni néző. Erre meg kell edződni, de úgy érzem, még nem vagyok rá felkészülve igazán. Vannak ugyanis dolgok, amiket fel kell tudnom még dolgozni, dolgok, amikről még a drágám sem tud. Hogy mondhatnám el neki, hogy kisgyermekkoromban szemtanúja voltam egy halálos kimenetelű balesetnek, amit mai napig nem tudtam feldolgozni segítséggel sem. Mióta pedig rezidens vagyok ez csak rosszabbodott, ugyanis időm sem engedi, hogy segítséget kérjek szakembertől. Félek, nagyon esnék a szemébe, ha ezt megtudná. Nem valami férfias küzdeni egy gyermekkori traumával. Úgyhogy jobbnak láttam elhallgatni. Ez olyan kegyes hazugság -féle, azt hiszem. Most viszont helyt kell álljak és helyt is fogok állni, hogy a tragédia ne ismétlődjön meg.

Hiába vagyok már rezidens, de lelkileg mai napig megvisel az, ha ilyet látok. Szörnyű balesetük lehetett, már csak abból is ítélve, hogy szegény gyerek hogyan néz ki. Karjából csont áll ki, a feje szanaszét van zúzva, valószínűleg bőrátültetésre is szükség lesz, ortopédiát is hívni kell emellett, de reméljük, hogy ezeken felül nem lesz szüksége komolyabb műtétekre. Nem mindenkinek volt olyan gyermekkora, mint nekem, hogy szinte kórházakban nőttem fel. Na nem azért, mert annyiszor betegeskedtem, csupán csak a családomból voltak emberek akik itt dolgoztak és mivel tudták, hogy felnőtt koromban sebész szeretnék lenni ezért csomószor behoztak magukkal és nézhettem különféle műtéteket, eljárásokat. Beleszagolhattam egy kicsit az orvosi életbe. Tudtam, hogy ezt akarom csinálni bármekkora felelősséggel is jár ez a szakma. Tudtam, hogy segíteni akarok másokon, de ezért nagyon keményen meg kell dolgoznom. Az orvosi egyetem nem a legegyszerűbb. Volt, hogy néha éjszakákat voltam fent annyit tanultam. A kávék és energiaitalok voltak a társaim. Míg a többiek bulizni mentek én tanultam, mert tudtam, hogy csak így érhetem el a célomat.
Hugh kérésére megfogom a kisfiú kezét, hogy esetleg még véletlenül se tudja elrántani. Már csak az hiányzik mindkettőnk életéből, hogy ide kelljen hívni egy szakorvost, mert beletört a tű a fiú karjába. Azt hiszem mindketten kapnánk a lebaszást, hogy még ilyen egyszerű feladatot se tudunk elvégezni. Tetszik amúgy, hogy rezidensként több felelősség van a vállunkon, és pár év múlva mi is szakorvosok lehetünk az általunk kiválasztott szakágban, bár nem tudom Hugh melyiket fogja választani. Mindenképp saját magamnak az általános sebészetet fogom választani. Ott kb mindenfajta műtétet elvégezhetek és segédkezhetek.
- Utána nézek majd, hogy mi lehet az anyjával. Nagyon nagy baleset történt, mert rengetegen vannak kint is, és ahogy hallom a mentők folyamatosan hozzák a sérülteket. Úgy érzem hosszú napunk lesz. – mondom ki halkan, nehogy megijesszem a kisfiút, majd oda lépek a vonalas telefonhoz ami az ajtó bal oldalán helyezkedik el a falon, és tárcsázom az ortopédiát, mert Hughnak igaza van a plasztika még ráér, de szegénynek a törött csontjával minél hamarabb kezdeni kell valamit, de az nem a mi szakterületünk. Nem is tudom hogyan kéne ezt pontosan helyrehozni, hülyeséget vagy nagyobb bajt pedig nem szándékozok okozni. A hívás után visszamegyek kettőjükhöz és segítek Hugh keze alá dolgozni.
- Ne aggódj anyukád miatt. – kedvesen rámosolygok a kisgyerekre. - A legjobb orvosok vannak itt és biztos anyukádat is meggyógyították már, és nemsokára hazamehettek, csak még pár vizsgálat van hátra. – nem akarom én elmondani neki, hogy mennyire fog fájni amikor majd az ortopédia kezelésbe veszi. Ugyan nekem csak a vállam ment ki egyszer, de az is pokolian fájt amikor visszarántották a helyére, nemhogy akkor még egy nyílt törés...Az biztos, hogy aki ilyen helyen dolgozik annak meg kell edződnie és bírnia kell a strapát.

“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”

To my angel

Látom Drea szemeiben a csillogást, mikor megpillant, ami reflexszerűen hozza ki belőlem, hogy amikor előre engedem, gyengéden megérintem a derekát. Egy apró gesztus, de már ezzel is jócskán átlépem az orvos etikettet, azonban ez pont nem elég látványos ahhoz, hogy ezt szóvá is tegyék, vagy esetleg ki is rúgjanak érte. Aztán mikor belépek a szobába Drea után, elönt a kétségbeesés a kisfiú láttán. A recepción nem hazudtak, teljesen összetört a kis arca. Elképesztő, de tényleg nem vérzik, pedig a karjából egyértelműen kiáll a csont. Horrorisztikus látvány, így az első gondolatom, hogy talán ezt nem kéne ép elmével feldolgoznia. Így kerülve egyet Drea-n a gyógyszeres szekrényhez sietek, hogy kivegyem a babáknak való nyugtatót, mivel a páciens jelen esetben hat év alatti, így csak ez adható neki biztonsággal. Kibontok egy steril fecskendőt a hozzá tartozó tűvel és felszívom az üvegcse negyedét. Az imént megpillantottam, hogy már kanülizálva van, így nem kell attól félnem, hogy leugrik majd az ágyról, mikor meglátja a tűt a kezemben. Éppen ezért sóoldatot is készítek ki, hogy betudjam majd mosni neki és ne alvadjon be. Mert nem kívánom senkinek, hogy emiatt ki kelljen húzni és újat szúrni. Még mielőtt elfordulnék a szekrénytől, kiszedem a fecskendőből a tűt és úgy lépek oda a kis beteghez a nyugtatóval és a sóoldattal. – Ezt most beadom a branülödbe, ha csíp vagy fáj, akkor szólj. – Bár nagyon remélem egyik sem fog bekövetkezni, mert az azt jelentené, hogy rosszul lett szúrva neki a kanül. – Drea, kérlek megfognád a kezét, nehogy elrántsa? – Valljuk be, az nem lenne kellemes. Se nekem, se neki. Mindezt oldalra fordított fejjel, szinte suttogva kérem, hogy a kisfiú ne sokat érzékeljen belőle, nehogy megijedjen. Majd lecsavarom a branül kupakját és ráerősítem a fecskendő végét. Szép, lassan nyomom be, hogy egészen biztosan ne jelezzen problémát. Sikeresen be is adom, minden fájdalom nélkül. Ezután kicserélem a sóoldatos fecskendőre s habár gyorsabban, de ezt is viszonylag lassan adom be. Végezetül kap egy tiszta, steril kupakot és teszek rá egy géz darabot és egy hálóval ráerősítem. Így talán nem annyira ijesztő látvány és késztetést sem fog érezni rá hogy kitépje magából. – Vajon hol lehetnek a szülei? Remélem nincs komoly bajuk. – Nem is tudom várok-e erre bármilyen választ, csak jó volna tudni, hogy a szociális gondozókat nem kell értesítenünk. Szerencsémre, vagy inkább szerencsénkre meg van az ortopédiai sebész főorvos telefonszáma, így már tárcsázom is és értesítem az esetről. Éppen a műtőbe készül, de megígértetem vele, hogy küld valakit. Azt hiszem hatok rá azzal, hogy elmondom, hogy kiáll a csont a kisfiú karjából és csoda, hogy nem vérzett el. – A plasztikai sebész azt hiszem itt még ráér. Előbb legyen stabil az állapota. - Mert jelenleg nem igazán érzem annak. – Megtudod mondani, mi történt? – Teszem fel a kérdés annak reményében, hogy valamire talán emlékszik és tud nekünk segíteni. Hamarosan egy rekedtes válasz érkezik is a fiú torkából. – Anyának nagyon vérzett a feje. – Ez már valami, remélem tudtak neki segíteni és nem vérzett el a helyszínen. Azt ne biztos, hogy eltudnám viselni. - Na és az apukád? – Végül is az a normális, hogy egy gyereknek van egy apja és egy anyja. Többé-kevésbé. – Ő nem él velünk, hónapok óta nem láttam. – Ajj istene, úgy éreztem, hogy valami ilyesmi lesz a válasz. Hát férfiak, hogy tudnak ilyen rohadt könnyen tovább lépni, mintha nem csináltak volna soha gyereket?! Undorító, de komolyan. – Anyukádat is biztos ellátták, utána kérdezünk majd, csak legyél rendben. – Remélhetőleg vele minden rendben.

Nehéz volt az elmúlt 2 nap ami a hátam mögött van. Az első munkanapom már úgy kezdődött, hogy több, mint 1 napot kellett ébren bent lennem, mert annyi beteg volt és annyi sérült a balesetin. Nem mondom, hogy nem tett próbára, mert de, hiszen tudtam, hogy ez lezs amikor erre vállalkoztam. Csak amikor az ember szembesül ezzel és tényleg ennyi ideig kell ébren maradnia akkor azért a dolgokat átértékeli.
Amikor otthon voltam akkor szinte ki se keltem az ágyból. Amikor végül felkeltem mert főznöm kellett akkor is levágtam előtte egy hisztit, na jó csak egy kis nyöszörgés volt. Az ágyam olyan finom és puha volt, szinte hivogatott vissza folyamatosan.
Már épp örültem, hogy kitudtam pihenni magam, de pechemre ez a mai nap is nagyon pörgős. Valószínűleg tömegbaleset lehetett a közelben, mert ahogy körbe nézek az ambulancián, eléggé sok véres seb van.
Épp rohanok az egyik kórterembe mikor nagy erővel neki csapódok valakinek.
- ne haragudj, az én hibám volt. – kezdek el szabadkozni rögtön. Jobban is figyelhettem volna, de ilyen ez az orvosi élet. Betegtől-betegik futkosol a kórházban, az ebédedet is csak bedobálod, mert nem tudhatod mikor jön egy újabb sürgős eset vagy vár rád egy komplikált műtét. Nah, ez a nap is ilyen.
Amikor felpillantok, hogy még is kinek vágódtam hozzá, elmosolyodok. Ő az én drága szerelmem. Normál esetben megölelném és megcsókolnám, de sajnos jelenleg erre nincs időnk, így bemegyünk együtt a kisfiúhoz.
- De. Nemrég szólt a fő rezidens, hogy jöjjek ide, mert hiába kéri, hogy valaki lássa el a gyereket, senki nem ér rá. Nekem meg volt pont 2 percem. – mondom mosolyogva. Rögtön komfortosabban érzem magam, hogy a szerelmem itt van mellettem. Annyira ritkán látjuk egymást, így minden pillanatot kiszoktunk használni mikor összefutunk. Ismerünk pár pihenőt is, ha értitek mire gondolok. Most na, máshol nincs ideje csinálni az embernek, hiszen az életünk 3/4-ét itt éljük le, van hogy itt fürdünk, itt alszunk, haza se megyünk. Ez a második otthonunk.
Bemegyek és megállok a kisfiú ágya mellett.
- Ne aggódj, jó kezekben vagy. – mondom mosolyogva. Szeretek mosolyogni, mert tudom, hogy a betegeket megnyugtatja a kedves arc.
Hallottam, hogy a helyszínen elvesztette az eszméletét, de szerencsére már jobban vagy.
- Hívni kéne az ortopédiát, hogy a kezével foglalkozzanak, az nem a mi hatáskörünk. És esetleg a plasztikát az arca miatt. A sebeket elkezdem kitisztítani. – oda húzok egy széket a beteg ágya mellé és neki állok a feladatomnak. Mindig olyan rossz látni az ilyen fiatal sérülteket. A gyerekek nem érdemlik meg, hogy bajuk essen. Vajon mi történhetett?

“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”

To my angel

A reggelemet egy erős kávéval és egy péksüteménnyel indítottam. Ez nem szokványos, mert általában hagyok időt magamnak felkelni koffein nélkül és két tojásból készítek omlettet és kisütök mellé három ropogós bacont. Paradicsomot, paprikát, vagy uborkát szoktam fogyasztani hozzá. Így már a nap elején beviszem a kellő mennyiségű szénhidrátot és vitamint, ami elengedhetetlen egy hosszú naphoz, ugyanis sokszor csak annyira van időm, hogy igyak valami cukros gyíklevet és bekapjak valami snacket az automatából. Nagyon ritka hogy lenne időm rendes ételt enni és leülni, elfogyasztani. Az orvosoknak némileg több ideje van, de minket, rezidenseket folyamatosan ugráltatnak. Akkor is ha nem kéne. Ezt nagyon utálom, de tudom, hogy ez csak egy állomás és egyszer én is elismert sebész leszek. Életeket menthetek.
Szóval ott tartottam, hogy elaludtam, de nem kicsit. Az indulásig úgy két percem maradt, amibe belefért egy kávé és hogy felkapjak egy péksüteményt. Még magamra lötyköltem némi parfümöt, hogy elviselhetőbb illatom legyen, bár este letussoltam, éjszaka sokat izzadok, mert rémálmok gyötörnek olykor-olykor. Mit is szépítem, szinte mindennap megküzdök a démonjaimmal. Hogy próbáltam-e már szakembert és/ vagy gyógyszereket? Persze, én sem vagyok a magam ellensége. De hasztalan volt minden. A nyugtatóktól egész nap olyan voltam, mint egy mosott krumpli. Így azt hamar abba hagytam. Altatóról pedig hallani sem akarok. Tudok aludni. A rémálmokon pedig nem segítene egy mezei altató.
Szerencsére két háztömbnyire található az otthonomtól a kórház, így gyalog sincs messze. Most a reggeli mosakodás hiányában azonban mégis a taxit választom, mert ennél büdösebb már nem szeretnék lenni mielőtt beérek. Majd bent megpróbálok kezdeni valamit magammal...azt hiszem. A taxiból kiszállva már fogadott a káosz. Két mentő, hármas karamból. Ez nem igaz... Szerencsére mindenki csak könnyebben sérült. Kivéve egy kisgyereket, 2 éves lehet csupán, nem volt se babaülés, se nem volt bekötve, úgy utazott az anyja ölébe...az anyós ülésen. Mennyire felelőtlen emberek vannak, istenem. Belépek a kórházba és a hangos bemondó úgy nagyjából félpercenként szólít újabb orvosokat. A pulthoz érve a jól ismert hang most nem kellemesen cseng a fülembe. – Jó hogy beértél, az ötösbe hiába hívatok bárkit, mindenki elfoglalt. Egy kisfiú, az arca teljesen összetört, elvesztette az eszméletét és eltört a jobb alkarja. A vérzést elállították még a mentőben. – Gyorsan elhadarja a fontosabb információkat én pedig szinte fel sem fogom hova csöppentem, vagy hogy éppen rémálmaim egyikében vagyok-e. Alapesetben a lábaim földbe gyökereznének és meg sem tudnék mozdulni, most viszont, amint kirakja a pult szélére a beléptetőkártyámat, felkapom és elviharzok. – Akkor számíthatok rád? – Még hallatszik a távolból, de nem reagálok rá, hanem egy nagy lendülettel nyitnám az ajtót, ahol a kisfiú van, mikor valaki nekem csattan és hatalmas fájdalmat érzek a homlokomban. Nem, nem eshetett ki az agyam, az lehetetlen. Észre sem veszem, de fájdalmamban becsuktam a szemeimet és összeszorítottam a fogaimat, amitől úgy tűnhet, most itt én játszok faltörőkost. – Bocsá... – Kinyitom a szemeimet és felnézek. Drea áll velem szemben élő nagyságában. Őt is olyan ritkán lehet látni ebben a kórházban, mint a fehér hollót. Valószínűleg neki is olyanok a napjai, mint nekem. Mint minden rezidensnek. – Drea, sajnálom, figyelmetlen voltam. – Aztán kapcsol a sajgó agyam. Mégis mit csinál ő is ez előtt az ajtó előtt? – Csak nem téged is ide osztottak be? – Az elég érdekes véletlen lenne, valljuk be. Persze nem lehetetlen, de két rezidenst nem sűrűn osztanak ugyanoda. Már ha ugyan az a szakmai ág. Mert olyat hallottam, hogy nefrológus és sebész rezidenst osztanak ugyanoda, de két sebészt? Nem szokott előfordulni. Mindenesetre benyitok az ajtón és intek neki, hogy menjen előre.