This is true of everything
except marriage.

Visszatérni a lakásba hat héttel azután, hogy kiköltöztem... Furcsa érzés. Bill, aki egyébként a kedvenc portásom, csak bizonytalanul rám mosolyog, ahogy belépek az épületbe, és egy köszönéssel elsétálok mellette, a lift felé. Megvan mindent kártyám a lakáshoz, elvégre a dolgaim nagy része még itt van, így gond nélkül feljutok a penthouse-ba, ahol lakunk, mióta csak összeköltöztünk. Laktunk. Igen, ezt még szoknom kell. A lakás csendes és elhagyatott, ahogy belépek, a látvány viszont csodálatos, mint mindig, a nap betűz a rengeteg üveg felületen, ragyogásba vonva a teret, a háttérben Manhattannel. A délelőtti órák voltak mindig is a kedvenceim itt, idillinek tűnik ilyenkor. Egy darabig idilli is volt, gondolom. Annak éreztem. Aztán az utóbbi időben már nem annyira, de nem azért, mert a lakás veszített volna a varázsából. Vagy éppenséggel Chris. Sajnos ő sem veszített semmit a varázsából.
Egy sóhaj után kizökkentem magam ebből a melankóliából, bár számítottam rá, hogy ez lesz. Minden percben, amit nem munkával töltök, ekörül a lakás körül, és a lakója körül forognak a gondolataim. Egyik pillanatban visszaindulnék, a másikban azt kívánom, bár hozzá sem mentem volna. Deboraht az őrületbe kergetem néha, bár szerencséjére egy hete már nem nála lakom, hanem saját lakást béreltem. Azért telefonon még hallgathatja, ha olyan pillanatomban kap el. Bemegyek a közös szobánkba, ahonnan nyílik a közös gardróbunk, az én részem elég torokszorítóan üres. Ez most jobban megráz, mint mikor először kipakoltam belőle, akkor nagyon határozottan tudtam, mit akarok, miért akarom. Akkor még nem hiányzott Chris, elvégre nem sokkal előtte láttam. Egyszer majdnem vissza jöttem, pár napra rá, hogy kiköltöztem. Már odalent ültem a kocsiban, vagy egy órán keresztól, mire meggyőztem magam, hogy csak elhúznék mindenféle szenvedést mindkettőnknek, ha visszakoznék. Mert tudom, hogy előbb-utóbb ugyanitt tartanánk, csak mondjuk még idősebben. Gyereket szeretnék. Ő nem. Képtelenség, hogy egyszerre legyen és ne legyen gyerekünk, ez nem egy olyan dolog, amiben kompromisszumot köt az ember. Itt nincsenek félmegoldások. Ez nem olyan, mint mikor levágattam rövidre a hajam, hiába tudtam, hogy utálni fogja, de nem érdekelt, mert majd vissza nő, és különben se szóljon bele, milyen a hajam. Nem igazság tőlem megtagadni a gyereket, ha szeretném, és nem igazság ráerőltetni egy gyereket, ha nem szeretné. Egyik sem jó vagy rossz döntés, csak döntés. Két halmaz, aminek nincs metszete. Így rövidre zártam. Ezért aztán nem jöttem vissza.
Most viszont összepakolok mindent, ami az enyém, és összepakolható, este pedig felhívom Christ, hogy egyeztessük, neki mikor lenne megfelelő, hogy elszállíttassam. Szerencsére kissé rendmániás vagyok, így a nem használt holmijaim többsége egyébként is bedobozolva, felcímkézve várja, hogy szükségem legyen rájuk, csak áthordom őket az egyik vendégszobába, hogy egyben legyenek. Kipakolom végkép a gardróbot. Eldobozolok néhány emléktárgyat, képet, a kedvenc takarómat a kanapé végéről, mert hiányzik. A családom fényképeit a falakról. A közös képekhez nem nyúlok, nem tudom, Chris mit szeretne. Egy hete, mikor aláírtam az új lakás bérleti szerződését, egyúttal felkerestem az ügynökség válóperes ügyvédjét is. Ő volt jelen a házassági szerződésünk átnézésekor is, így kikértem a véleményét, hogyan tovább. Megnyugtatott, hogy mivel a szerződés pontosan részletezi, mi számít saját, és mi számít közös tulajdonnak, közös megegyezéssel egyszerűen fogunk tudni osztozni, ha nincs olyan tulajdonunk, ami a házasság után került hozzánk, és nem tudjuk, melyikünké legyen. Nem tudom elképzelni, amint Chrisszel bútorokon, festményeken, meg egyéb apróságokon vitázunk, így úgy gondolom, nem fogjuk ezt a részét tovább nyújtani, mint szükséges lenne. Nekem például a lakásból csak a saját dolgaim kellenek, és ennyi.
Épp a téli ruháim dobozait hordom át az egyik beépített szekrényből a „költöző szobába”, mikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Összeszorul a gyomrom. Nem szerettem volna látni, mert ha látom, minden… nehezebb. Hátha a takarítószolgálat! Kilépek a szobából a folyosóra, pontosabban megállok az ajtóban, és nem is megyek tovább, mert nem a takarítószolgálat az, hanem Chris. – Szia! Ne haragudj, hogy csak így bejelentés nélkül beállítottam, de volt egy szabad délelőttöm, gondoltam… összepakolok. Hívni akartalak este, hogy neked mikor lenne alkalmas, hogy egy költöztető cég elhozza a dobozaimat – megyek elébe mindenféle… Nem tudom. Fogalmam sincs, mi várható egy ilyen helyzetben. Sosem váltam még. Sosem költöztem még el férfitól hat év együttélés után. Sosem vetettem úgy kapcsolatnak véget, hogy még szerettem a férfit, akit ott hagyok. Ahhoz képest, hogy milyen nehezen vettem rá magam annak idején, hogy összeköltözzünk…

This is true of everything
except marriage.

Alapvetően könnyen felismerem mások hangulatait, és nincs ember, akire ilyen szempontból jobban rá lennék hangolódva, mint Chris. Nem mondom, hogy mindig tükrözni is tudom a hangulatait, de többnyire felismerem, épp mi zajlik benne nagy vonalakban. Évek óta ezt lesem, ugyanis. És reagálok rá valahogy. Ha kell, vele lelkesedem, ha olyanja van, hogy vitatkozni szeretne, hát két percen belül a plafonon vagyok én is, és kő kövön nem marad. Egy pillantása elég, hogy azt akarjam, tépje le végre rólam a ruhát, és egy odavetett szavával eléri, hogy fejbe akarjam vágni. Ismerem a férjem. Szeretem a férjem. Éppen ezért akartam elkerülni, hogy találkozzunk, nem akartam lehetőséget adni neki, hogy így nézzen rám, nem akartam ilyen... zaklatottnak látni. Nem akartam, hogy így hat hét után megint ugyanott tartsunk, mint akkor, holott most, hogy látom, ez a helyzet.
Mérges rám, szomorú, hiányzom neki, kíván, és bármilyen más férfi indulna meg ilyen intenzitással felém, félnék. Tőle nem félek. Nem visszacsókolni... nem opció. Nem azért, mert ne tehetném meg, értene belőle, nem azért, mert ne lennék rá képes, képes lennék rá. Nem akarom nem visszacsókolni. Legalább annyira szükségem van erre a csókra, mint neki, a karjaira körülöttem, az illatára az orromban, az érzésre, ahogy könnyedén felkap, ahogy azt csinál velem, amit csak szeretne. Nem mindig van ez így, van, hogy nálam a gyeplő, de ez most nem arról szól. Egy szó sem hangzott el, mégis ott visszhangzik a fejemben, ahogy azt kérdezi, hogy vagyok képes EZT feladni. Ezt, ami köztünk van. És már-már egyetértek vele, elvégre azt csinál velem, amit szeretne, ha meg szeretne tartani, hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek, de...
De nem ilyen egyszerű a helyzet, mert nem hiszem, hogy bármi változott volna. Ha meggondolta volna magát, már megkeresett volna. Ha mégis hajlandó lenne apává válni, már visszaköltöztem volna. Mint ahogy ha én lemondtam volna az anyaságról, szintén újra itt laknék. Ő nem hívott, én nem visszajöttem, hanem végleg elköltözni készülök itt, és csókolhat, ahogy szeretne, járhat a keze akárhol a testemen, ez a helyzet nem változik. Így aztán elhúzódok a csók elől, és háttal fordulok neki a kanapén, próbálván levegőhöz, és ép gondolatokhoz jutni. Mindkettő nehéznek tűnik. – Ne csináld, csak megnehezíted ezt az egészet – kérem halkan, ahogy próbálom kicsit rendbe szedni magam. – Gyereket szeretnék tőled, te nem akarod, nincs középút. Csak... tényleg csak nehezebbé teszed – dörzsölöm meg az arcom fáradtan. Hogy keveset alszom mostanság, az nem kifejezés. Fáradt vagyok folyamatosan, és mikor épp nem dolgozom, csak körülötte járnak a gondolataim, mint valami beakadt lemez, újra és újra arról győzködve magam, hogy a helyes dolgot teszem mindkettőnk érdekében. Gyereket akarok, de nem egy olyan apával, aki valahol mélyen legbelül csak tehernek érzi, mert sosem akarta. Nem akarok a karrierje útjába állni, nem akarom... elhúzni ezt az egészet. Mára már profin bizonygatom magamnak, hogy igen, most rossz, de hosszabb távon ez okoz mindkettőnknek kevesebb fájdalmat.

This is true of everything
except marriage.

Nem hárítom rá a felelősséget, sosem hárítottam. Ha úgy gondolnám, hogy ez a helyzet csak és kizárólag az ő hibája, tányérok repültek volna minden veszekedésünknél. De nem az ő hibája. Az enyém sem, én legalábbis szeretem ezt hinni. Mikor összeházasodtunk... eszemben sem volt a gyerek kérdés. De csak azért, mert természetesnek vettem, hogy lesz. Majd egyszer. Akkoriban kezdett a cégem kibontakozni, minden gondolatom akörül, vagy Chris körül forgott, a jövőből is csak annyit gondoltam át, hogy igen, el tudom képzelni, hogy mellette töltsem el. Vitákkal, kibéküléssel, mosolyokkal, érintésekkel együtt. Volt egy munkám, amit imádtam, egy férfi, akit imádtam, és azt mondta, ő is engem. A jövőről beszélni ráért még, úgy éreztem. Sosem érdekelt a köztünk lévő korkülönbség, most mégis az arcomba vágódik az egész, pedig alig pár év... És tudom, hogy nem is az a fő problémája. Egyszerűen... nem akarja. Ezzel hogy vitatkozzak? – Csak a csókra értettem – sóhajtok fel, ahogy azon töprengek, mégis hogy jutott el hozzá a hír, hogy jártam az ügyvédnél. Menjen a fenébe, hogy mindig mindent tud. – Gondolkodtam, de még mindig gyereket szeretnék. Te még mindig nem szeretnél, vagy legalábbis úgy gondoltam, ha megváltozott volna a véleményed, szólsz. Az ügyvéddel pedig tényleg csak beszéltem, nem indítottam el semmit – mondom, ahogy végighúzom a kezem a felkaromon, ahol az előbb megsimogatott. A libabőr mégsem tűnik el, minden porcikám vágyik még ilyen érintésekre. Bármilyen érintésre. Tőle. Tényleg jobb lett volna, ha nem csókol meg, ha nem kezdünk el semmit.
Követem a tekintetemmel, ahogy italt tölt magának, rákérdeznék, nincs-e korán ehhez, de rájövök, hogy semmi közöm hozzá. Plusz miattam teszi. Lenézek a gyűrűre, amit az esküvőnk napján húzott az ujjamra, és kicsit megütközök, mert egyetlen pillanat sem volt, mikor eszembe jutott volna, hogy levegyem. Most eszembe juttatta. Nem akarom levenni. Bizonytalanul forgatni kezdem az ujjamon, és akkor sem nézek fel, mikor újra megszólal. Tudok mindenről, amit felsorol. Nem egyszer, nem kétszer átbeszéltük már ezt, hogy miért nem akar gyereket, hogy miért nem gondolja, hogy az életünkbe beleillik egy, hogy miért nem tudna apa lenni. És én hallom. Értem. Megértem. Ez nem változtat azon, hogy én viszont anya szeretnék lenni. Ez pedig mostanra már nem az a régi „ó, hát úgyis lesz gyerekem, az a természetes” anyasági ösztön, nem csak azért szeretném, mert az a szokás. Vágyom rá. Néha annyira, hogy fáj. Egy ponton megpróbáltam bemesélni magamnak, hogy nem kell nekem gyerek, itt van Chris, boldog vagyok mellette, a cég a gyerekem, és legyen elég ennyi, senkinek nem lehet meg mindene. Megpróbáltam, és életemben nem éreztem még magam olyan... kilátástalanul.
Azt mondja, elengedtem a kezét, és igaza van. Elengedtem a kezét, mert ahogy ő nem kényszerítheti rám az akaratát, úgy én sem rá, és akkor... mit csinálunk mi együtt? Két teljesen más életre vágyunk. Egy darabig csönd van, magamra hagy, de kirángatom magam a gondolataim közül, és a kanapéról felkelve követem a dolgozószobájába. Csak az ajtóig merészkedek. – És mi van, ha nem sikerül feloldani? Mi van, ha kínozzuk még egymást egy csomó ideig, és aztán kiderül, hogy te nem akarsz gyereket, én meg nem tudok lemondani róla? Mi van, ha végül belemész, de a szíved mélyén utálni fogod az egészet, nekem pedig úgy kell felnevelnem a közös gyerekünket, hogy az apja a háta közepére kívánja? Mi van, ha végül ezért engem is a hátad közepére kívánsz? Arról nem is beszélve, hogy egyre öregebbek leszünk, a kifogásaid egyre aktuálisabbá válnak. Alapból nem vagyok már csitri, nem húzhatom sokáig ezt az egészet. Lehet, hogy elengedtem a kezed... de nem azért, mert ne szeretném fogni. Hanem azért, mert pillanatnyilag másfelé tartunk, és nem akarlak magammal rántani sehová az akaratod ellenére – mondom halkan, az ajtófélfába kapaszkodva. Igenis rá akarok szólni, hogy hagyja abba az ivást, mert semmi értelme. El akarom tőle venni az üveget, inkább velem foglalkozzon, ne azzal. Az ölébe akarok telepedni, ahogy az asztalnál ül, mint annyiszor előtte. De mint mondtam, csak megnehezítene mindent. Szóval kapaszkodom az ajtófélfába, elfehéredett ujjakkal.

This is true of everything
except marriage.

- Ha tudnám nem viszonozni, nem tenné nehezebbé a helyzetünket – mondom, hozzá hasonlóan tényszerűen. Ha nem vesznék meg érte továbbra is, akkor mindez egyszerű lenne. Az azt jelentené, hogy már elhidegültünk egymástól, hogy igazából tényleg csak egy gyerekre vágyom, mert ketyeg a biológiai órám, nem pedig egy közös kisbabára. Pedig akármit mond vagy gondol, azt szeretném. Tudom, hogy a különköltözés, és minden egyéb jel nem épp erre utal, de… Nem tudom, hogy magyarázzam el neki, hogy mennyire boldogtalanná tesz azzal, hogy ő nem szeretné ezt az egészet. Hogy nem szeretné, hogy a gyereke anyja legyek. Hogy nem szeretne a gyerekem apja lenni. Nem tudok csak úgy… a játszótársa lenni az életben. Többet szeretnék mindkettőnktől.
– Nem kukázok semmit. Ha véget is ér, nem az jelenti, hogy onnan szemétbe való – tiltakozom, bár inkább fáradtan, mint vehemensen. Nem tudom elképzelni, hogy még egyszer férjhez megyek, akármi is lesz a jövőben. Még ha le is kell vennem a gyűrűjét, nem jelenti azt, hogy… ne hagyna nyomot. Mellette lettem az a nő, aki vagyok, és kicsit ironikus, hogy most épp azért kárhoztat, ami annak idején vonzotta bennem, az, hogy tudom, mit akarok, és tenni is hajlandó vagyok érte.
Úgy ismerem, mint aki megtenne olyasmit, amit a háta közepére kíván? Nem tudom. Alapvetően nem. Viszont azt is tudom, hogy kegyetlenül makacs tud lenni, és abban a pillanatban, amit a témában megmakacsolja magát, hogy márpedig ő nem akar válni… El tudom képzelni olyan lelki állapotban, mikor úgy gondolja, talán nem is lenne akkora áldozat egy gyerek, aztán mikor az elmélet valósággá válik, és már nincs ott a kiváltó ok, rájön, hogy ő ezt mégsem akarja. Ne legyen így, de el tudom képzelni. Ettől függetlenül megeshet, hogy mégsem ismerem olyan jól a férjem lelkivilágát, mint eredetileg gondoltam, mert az egy hónapos párterápia felajánlása meglep. Át is fut az agyamon, hogy biztos valamelyik kampányfelelőse találta ki, de elhessegetem a dolgot. Ha ő maga nem akarná, nem is ajánlaná fel, így aztán mindegy is, honnan az ötlet.
Kicsit megfeszülök, ahogy felkel a székből, attól tartok, megint hozzám ér. Azt remélem? Valamelyik a kettő közül, vagy mindegyik. De csak megkerüli az asztalt, és nekitámaszkodik, közelebb hozzám. – Párterápiára szeretnél járni… heti kétszer? – kérdezek rá, csak hogy biztosan jól értem-e, mert ezt így konkrétan nem mondta ki, csak utalt rá korábban, most pedig úgy hangzik, mintha arról beszélne. Bár igazából mindegy, mit szeretne egy hónapig, heti kétszer egy órában művelni velem, úgysem fogok nemet mondani. Tudok neki nemet mondani, de még mennyire, az idegeire is megy, de igaza van, nem tettünk meg még mindent azért, hogy esetleg működhessen. Mentségemre legyen mondva, nem gondoltam, hogy ilyesmihez folyamodna. Egymás fülét már rágtuk kettesben épp eleget, mielőtt elköltöztem volna.
- Ha az érvelésed, meg az őszinte félelmeid kifogásnak gondolnám, egyszerűen csak végigmentem volna tűvel az óvszerkészleten, vagy nem szólok, mikor abbahagytam a tablettát, és egyszerűen teherbe esek, ha akarod, ha nem, aztán kezeld, ahogy akarod – jegyzem meg, felvetett fejjel tartva a szemkontaktust, ahogy azzal gyanúsít, nem értem meg a félelmeit. Megértem. Ezért költöztem el ahelyett, hogy felkoppintatom magamat vele. Mennyivel egyszerűebb lett volna… És mennyire bánthattam volna vele. Hogy jobban, mint ezzel, vagy kevésbé, azt sosem fogjuk megtudni.
Nem bírom ki, csak beljebb lépek az irodába, meg sem állok, míg elé nem érek, a cipőm orra szinte az övéhez ér, ahogy lazán az asztalnak támaszkodik, és pedig kicsit előredőlök, hogy kilopjam az üveget a kezéből. – Jobb attól, ha iszol? – kérdezem, ahogy egy korty erejéig én is belekóstolok az üvegbe. Fujj. Sosem voltam nagy alkoholpárti, ez most kifejezetten rosszul esik, de azért legyűröm. Nem adom neki vissza. – Nem lesz ma már semmi, ahol meg kéne jelenned? Csak mert ha lesz, talán elég volt ennyi.

This is true of everything
except marriage.

Szeretem benned, hogy felteszed a nehéz kérdéseket. Hogy fejjel előre beleállsz minden konfliktusba, és olyan nagyon biztos tudsz benne lenni, hogy neked van igazad. Én nem vagyok benne mindig biztos, hogy nekem van igazam, viszont a véleményem mellett akkor is lecövekelek, ha nem vagyok benne biztos, hogy helyes. Mert ez az én véleményem. Az agyadra megyek vele, tudom. Néha úgy érzem, mindketten túl fafejűek vagyunk ahhoz, hogy működjünk, aztán mégis mindig jutunk valamire. Kivéve most. Megváltoztattam a játékot, mert ahelyett, hogy beleálltam volna ezredszerre is a vitába, kiléptem belőle, és most nincs kivel vitáznod. De azért próbálkozol. Csak nem vagyok ott, mint ellenerő, és így a falnak futsz újra és újra. Fájhat. Fáj látni. – Ha véget ér, a múltba – felelek a számonkérő kérdésedre, mert nincs számodra jobb válaszom. Nem fogom elfelejteni a házasságunkat, téged, egyetlen percét sem, de ha nem tudjuk azt adni egymásnak, amire szükségünk van, akkor milyen jövő elé néznénk? És ha nincs jövő, akkor marad a múlt. A jelen pedig fájdalmas, nem csak neked.
Ráncba szalad a homlokom, ahogy megerősíted, tényleg párterápiára szeretnél járni. Nem azért, mert ellenkeznék, egyszerűen csak... Eddig határozott voltam. Vége. Ha nem akarjuk ugyanazt, vége. De mi van, ha igazad van, és csak nem tudjuk ugyanazt akarni? A tekintetem elkalandozik rólad, ahogy a gondolataim ekörül cikáznak, nem válaszolok, de elvitatkozhatunk, hogy melyikünk ismeri kevésbé a másikat, ha azt hiszed, erre a kérésre nemet mondanék. Talán erről fog szólni az egész terápia. Rájövünk, hogy nem is ismerjük egymást. – És mi van, ha nem is fogja tudni feloldani? Komolyan azt hiszed, nem látom, mennyire megvisel ez az egész? Rendben, menjünk párterápiára, heti kétszer egy órát, vagy akár többet is, ott leszek. De ne állíts be úgy, mintha rajtam múlna ez az egész, mert ahhoz, hogy idejussunk, mindketten kellettünk – ellenkezek és egyezek bele egyszerre abba, amit mondasz. Menjünk párterápiára, de ne hárítsd rám ennek az egésznek a felelősségét, mert nem jogos. Igen, én mentem el, de te zárkóztál el a témától annyira, hogy nem éreztem értelmét tovább próbálkozni.
Közel vagy, csábítóan közel, és valahogy úgy érzem, változott az egész helyzetünk azzal, hogy párterápiára megyünk. Mert ha párterápiára megyünk, nem zárkózhatok el tőled. Ami egyszerre ijesztő és izgató. Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy azt mondod, nem bírod, ha sarokba szorítanak, pláne az, akit szeretsz, aztán a szabad kezem felemelve megsimogatom az arcod. – Elengedem a kezed, sarokba szorítalak, nem is látlak... Sajnálom, ha így érzed. Nem akarom, egyiket sem – mondom halkan, ahogy visszaejtem a kezem magam mellé, az üveged pedig egy halk koccanással az asztalra teszem. Hátralépek egyet, meg még egyet. – Tégy, ahogy jól esik, értem a célzást – húzódok el az egész szituációtól is, mert ha te úgy akarod kezelni ezt az egészet, hogy leiszod magad, lelked rajta, ha szerinted többé nem az én helyem rákérdezni ilyesmire... akkor nyilván nem az. De nézni sem fogom. – Feltételezem, te szeretnéd intézni a terapeutát, hogy kellőképpen diszkrét legyen? – kérdezem, magam előtt összefont karokkal. Nincs több dolgom itt. Teljes kiköltözés elnapolva, fogom azt a pár dolgot, amit egyébként is kézben magammal szerettem volna vinni, és hagyom, hogy úgy nézz az üveg aljára, ahogy te szeretnél.

This is true of everything
except marriage.

Vitatkozunk. Sokat. Sokszor. Sokféleképpen. De eddig nem így. Sosem így. Ó, elmentünk mi a végletekig akárhányszor, aztán pedig vissza, de soha nem bántottuk egymást ezelőtt, nem igazán. Pontosan azért, amit most is érzek, ahogy rád nézek, a tekintetedből olyan fájdalom villan felém, amit nem gondoltam volna, hogy képes vagyok okozni. Neked nem. És mégis itt vagyunk. Nem bántottuk egymást, mert nekünk is fájt, ha a másiknak fáj. Ingoványos talajon járunk, néha úgy érzem, elég lenne egy rossz szó, egy rosszabb pillanat, hogy nekiálljunk tányérokat törni, asztalokat borogatni, vagy akár egymást. Nem félek tőled. Itt és most viszont félek tőlünk. Értünk. Mi az a pont, amikor elszabadul az indulat, ami a tekintetedből süt? Mi fog történni akkor? Fáj, hogy bántalak, fáj, hogy bántasz, mégsem tud engedni egyikünk sem, és egyszerűen nincs hová elvezetni ezt a rengeteg feszültséget köztünk. Bűntudatom van. És mérges vagyok, amiért bűntudatom van, mert nem kéne. Nem! – De én sem! –felelek hozzád hasonló tónusban, mert úgy érzem, minden érzelmed kivetül ma rám. Ha fáj, nekem is fáj. Ha mérges vagy, én is mérges vagyok. Őszintén, nem tudom, hogy ez az egész kavalkád melyikünkből indul igazán, de minél több időt töltünk együtt, annál nehezebbnek érzem magunk körül a levegőt. Sok ki nem mondott szó, sok visszafojtott indulat.
Nem meglepő, mégis visszahőkölök kicsit, mikor felcsattansz, reflexből, vagy valami hasonló, de teszek egy fél lépést hátra, kezeim magam mellé leengedve újra. – Nem. Úgy értettem, szerinted semmi közöm hozzá – felelem egyszerűen, halkan, hozzád képest nevetségesen halkan. Tényleg úgy értettem. Talán már mindenbe azt hallom bele, amit hallani szeretnék, amitől könnyebb tőled távol maradnom. Az agy csodálatos egy dolog… És csodálatosan bolond tudok lenni ennek ellenére is, mert abban a pillanatban, ahogy könnyeket látok lecsordulni az arcodon, mintha valaki megmarkolta volna minden bensőszervem egyszerre, és szorítani kezdené. Gondolkodás nélkül lépek vissza feléd, eléd, amennyire fizikailag közel csak lehetséges, és veszem a kezeim közé az arcod, még érezve a bőrömön azokat a sebtében letörölt könnyeket. – Christian… ne… - motyogom halkan, ahogy a homlokom a tiédnek támasztva kibuggyannak a saját könnycseppjeim is. Mert a tieid miattam vannak. Az én hülyeségem miatt. Az én változás iránti vágyam miatt. Nem árultam zsákbamacskát, de én tettem tönkre mindent, és… gyűlölöm, hogy bántalak vele. Megcsókollak, ezúttal én téged, mert szükségem van rád. Mindig szükségem van rád. És arra is szükségem van, hogy soha ne ejts miattam könnyeket. Csak… ne. Bármi más, csak könnyeket ne. Érzem az alkoholt a nyelveden, bár az is lehet, hogy még a saját kortyom aromája köszön vissza. Mindegy, mert minden más te vagy, annyira te, és úgy hiányzik minden. Az illatod, az érintésed, az érzések, amiket csak te tudsz kiváltani belőlem… Korábban leállítottalak, mert ijesztően jól esett, hogy megint itt vagy. Most is ijesztően jól esik. De inkább érzem kicsit ijedtnek magam, inkább kérdőjelezem meg, hogy valóban képes vagyok-e elengedni ezt az egészet, mint hogy olyannak lássalak, mint pár pillanattal ezelőtt. Mert az is kevésbé fájt volna, ha hozzám vágsz valamit…

This is true of everything
except marriage.

A korábbi rámförmedés ellenére, ahogy hozzám érsz, az gyengéd, óvatos, nem feltétlenül az, ami általában kettőnk között történik, ha megcsókollak. Előfordul, persze, el tudod érni, hogy úgy érezzem magam a karjaid közt, mint a világ nyolcadik csodája. Ezt előtted sosem tapasztaltam, mint egyébként sok mindent. Nem a szexről, hanem a férfi-nő közötti szeretetről. Soha senki másnál nem éreztem azt, hogy szüksége van az érintésemre, a jelenlétemre, Rám. Nem mindig ilyen, az évek során valahogy… Nem tudom. Nem csökkent köztünk az intenzitás, de már nem csak ezen az egy módon tudjuk megmutatni egymásnak, mit érzünk. Nem kell megcsókolnod, hogy tudjam, hogy szeretsz, elég az is, hogy mikor későn érek haza, égve hagyod az éjjeliszekrényen a kislámpát, hiába feküdtél már le aludni, és ha hozzádbújok, a karjaid automatikusan, természetesen fonódnak körém, anélkül hogy igazán felébrednél. Elég egy pillantásod a szoba másik végéből. Régóta biztos vagyok benne, hogy szeretsz, és abban is, hogy szeretlek. Mégis még mindig elgyengít, mikor így ölelsz.
Mikor pedig felzokogsz, legszívesebben zokognék veled én is, talán kicsit meg is teszem, bár igyekszem visszafojtani, ahogy még szorosabban ölellek magamhoz, nem tudván, mi mást tehetnék még. Mi mást tehetné még? Kérlek, hogy segíts. Némán, szavak nélkül, csak magamban könyörgök, de nagy szükségem lenne rá most, hogy elmondd, neked mire van szükséged, hogy megadhassam. Bármit. Majdnem bármit. Néma maradok, mert rájövök, hogy tudom, mit mondhatnék, amivel véget vetek ennek, de azt nem tudom kimondani. – Nem akarlak bántani, sosem akartalak bántani – mondom végül összeszorult torokkal, sírás felé vékonyodó hangon, mert tényleg sosem volt célom, hogy ezt tegyem veled. Sosem akartalak így látni. Sosem akartam ezt kiváltani belőled. Egyik kezem a tarkódon szokatlanul hosszú tincseket simogatja, a másik a hátadon, a válladon simít végig, próbálva… megnyugtatni. Szeretni. Gondoskodni rólad. Szeretnék gondoskodni rólad. Nem vagyok jó benne, sosem voltam annyira, túlságosan egocentrikus vagyok hozzá, de veled mindig próbálkozom. – Mit tehetnék, hogy jobb legyen? – kérdezem meg, mert tehetetlennek érzem magam.
Segíts, hogy segítsek. Csak azt ne kérd, hogy mondjak le arról, hogy gyerekem legyen, mert lehet, hogy végül megtenném a kedvedért, de megutálnálak érte. Nem most. Nem holnap. Nem egy hónap múlva. De végül nem tudnám megbocsátani, hogy szeretlek annyira, hogy megtegyem érted. Ezért is költöztem el. Ezért is gondolkodom a váláson. Mert egy olyan pillanattól rettegek, mikor nem veszekszünk, mikor nem érvelünk, hanem egyszerűen csak arra kérsz, adjam fel érted, amire vágyom. Szükségem van a három lépés távolságra. Ugyanakkor most hogyan maradhatnék távol?