Allison & Georgia

Everything's gonna be alright.

Mintha nálam lenne a csodafegyver, amivel egy darabban tarthatnám őt, a fájdalmát enyhítő gyógyír; amint a reszketeg hangján magához szólít, gyorsítok a lépteimen. Anélkül, hogy szándékomban állna, a legnagyobb részletességgel iszom magamba a részleteket: a gondosan összefogott sárga függönyt, az ágy mellett csöpögő infúziós tasakot. A nővérem ködös, fájdalommal teli tekintetét, és az összes gyűrődést a kórházi takarón, amit félretolok kissé, hogy elfoglalhassam a helyemet Ally mellett. Akár egy álomban: mintha mindegyik porcikámmal jelen lennék és közben egyikkel sem. Minden valóságos, még sincs értelme semminek.
- Itt vagyok - felelem halk, megnyutatónak szánt hangon. Finoman viszonzom a szorítását, mintha egyetlen vigyázatlan mozdulattal összeroppanthatnám. Olyan, akár egy csípés a bőrön, a bizonyosságot jelenti számunkra, hogy mindaz, ami történt - ami történik - igazi. A mai nap örök érvényűen az emlékezetünkbe írja magát, éppen most, ahogy itt ülünk kéz a kézben. A nővérem ezentúl mindig magán hordozza majd a nyomait, és tudom, hogy egy része sohasem hagyja majd el ezt a helyet, ezeket a végtelen perceket. Tudom, mert én is itt leszek mellette. Mindig.
Hiszen már létezik ilyen közös terünk. Minden sorsfordító pillanatra jut egy, mégis mintha a legszomorúbbak volnának a legélénkebbek.
Azt is tudom, hogy ennek a tehernek csak egy kis részét vehetem a saját vállamra. Elveszíteni egy gyermeket, ráadásul olyan korán, hogy még el sem különült igazán, mi az, ami ő, és mi az, ami valami újnak a kezdete - számomra ismeretlen ez a fájdalom. Bármilyen elképzelésem is van róla, biztos, hogy annál sokkalta súlyosabb.
- Persze, hogy sosem tenne ilyet. - Továbbra is csendes óvatossággal szólok hozzá, a szavaimban rejlő eltökéltség azonban félreismerhetetlen. - Ezt bárki megmondhatja, aki egy kicsit is ismeri őt, és hidd el, pontosan ez fog történni. - A magam részéről mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Ha szerencsénk van, ha nagyon nagy szerencsénk van, már Allison előtt kiengedik majd. Persze, azok után, ami az utóbbi néhány óra leforgása alatt történt, nehéz elhinni, hogy valami ennyire gyorsan és egyszerűen megoldódhat. Ally kedvéért mégis bíznom kell benne.
A fekvő helyzete, a műtét által hátrahagyott friss hegek miatt nem vonhatom magamhoz, de minden percben azt kívánom, bár így tehetnék. Nem marad más, minthogy a könnyeit törölgessem, csitítóan futattva végig az ujjaimat a karján, a hullámos tincsein.
- Kérlek, ne hibáztasd magad emiatt. Nem tehetsz róla, hogy így alakult.

Allison & Georgia

Everything's gonna be alright.

- Georgia?
Kara, a rangidős ügyész asszisztensünk hangja szakít ki a gondolataim közül, miközben a tegnapról hátramaradt papírmunkával birkózom. Az asztalomon színes konfettiként szóródnak szét a ragasztócetlik; mindhez egy-egy külön iratkupac társul, olyan összetett rendszert alkotva a látszólagos káoszban, amelyhez bármikor biztonsággal nyúlhatok.
Éppen egy gondolatmenet közepén tartok, ami talán sosem lesz már ugyanolyan, hogyha most félbeszakítom, valami a kolléganőm hangjában mégis arra késztet, hogy abbahagyjam az írást és a teljes figyelmemmel forduljak felé. Arcán aggodalom és együttérzés bizonytalan egyvelegét vélem felfedezni, amint karjaiban a félig nyitott laptopját tartva a bebocsátásomra vár.
- Azt hiszem, ezt látni akarod.
Aprót bólintok, mintha sejteném, miről van szó, miközben az agyamban megállíthatatlanul pörögni kezdenek a fogaskerekek. Valamelyik ügyemmel kapcsolatosan merült fel újabb információ, vagy az irodát vették elő valamivel? Engem? El sem tudom képzelni, mire véljem ezt a borús felkonferálást.
- Gyere, kérlek.
Néhány gyors, de óvatos mozdulattal összébb rendezem az előttem heverő iratkupacokat, hogy előkészítsem a helyet a laptopjának. Mielőtt a képernyőre pillantanék, még látni vélem, amint a kolléganőm tekintete az irodámban található egyetlen fényképre esik. Egy hétvégi városnézős kiruccanás alkalmával készült: Ally, John, Colt (életem négy legfontosabb személye közül három) és én szerepelünk rajta. Azóta tartom az asztalomon, hogy beköltöztem a saját irodámba, ami azt jelenti, hogy minden kollégámnak volt ideje ráunni a vizsgálgatására, mint ahogy az udvarias és törvényszerű érdeklődésre is a képen szereplő emberekről.
Ezen a ponton még nem tulajdonítok jelentőséget Kara újdonsült kíváncsiságának.
A laptop felé fordulva egy rendkívül friss CNN cikk bontakozik ki előttem. Amilyen keskeny a gép, a bejegyzésben szereplő fotó az egész képernyőt kitölti. Azonnal meglátom őt - és akkor már nem bírok máshová nézni. Értetlenül pásztázom a Jonathant kísérő fegyveres ügynököket, a bilincsbe fogott csuklóit.
- Mi a franc? - A hangom alig több suttogásnál, ennél többet nem bírok kipréselni a torkomon. Kényszerítem magamat, hogy lejjebb görgetve tanulmányozni kezdjem a bejegyzést. Hazaárulás vádjával vették őrizetbe, olvasom, és nevetés környékez. Hiszen nem ismerek senki mást, aki annyira elkötelezetten viseltetne a hazája iránt, mint a sógorom. Nincsenek kételyeim afelől, hogy egy hatalmas tévedés, vagy manipulált bizonyítékok hosszú sora állhat a háttérben.
- Georgia, ha bármiben tudok segíteni…
- Köszönöm, hogy megmutattad, Kara - pillantok rá hálásnak szánt mosollyal, de én is hallom, milyen színtelenül csengenek a szavaim. Már egészen máshol járok; anélkül, hogy bármi egyebet mondanék, felpattanok az asztalomtól és elkezdem összeszedni a feltétlenül szükséges holmijaimat. A kolleganőm veszi a lapot és a gépét magához ragadva távozik az irodából.
Úton vagyok hozzád, írom Allisonnak egy másodpercnyi időt sem vesztegetve. Nem törődve a helyiségben hagyott rendetlenséggel és a tornyozódó feladatokkal, a rám tapadó kíváncsi tekintetektől övezve kiviharzok az épületből. A felettesemet már hívásban tájékoztatom a családi vészhelyzetről, és ez csak az első kör: még nem is éri a fenekem a kocsi ülését, máris Coltont próbálom elérni, eredménytelenül.
Minden piros lámpánál egy újabb számot keresek elő, az összes fellelhető kapcsolatomat mozgósítva, aki bármilyen módon a segítségünkre lehet John ügyét illetően.
Már a Brooklyn-hídnál tartok, mikor felugrik egy új üzenet Allisontól. Először csak futó pillantást vetek rá - aztán a szavak, miszerint a nővérem éppen a mentőket várja, ténylegesen is eljutnak az agyamig. Hirtelen minden levegő kiszorul a tüdőmből, és túl hosszan bámulok a telefonomra; mire felpillantok, annyira közel haladok az előttem haladó Mercedes lökhárítójához, hogy közel satuféket kell nyomnom, hogy ne toljam meg hátulról.
Ebben a pillanatban mindennél jobban bánom, hogy nem Brooklynban találtam magamnak állást, ahol a legrosszabb esetben is negyed óra választott volna el a családomtól. Így kénytelen vagyok más módot találni rá, hogy lerövidítsem a hátralevő utat: minden narancson áthajtok és az összes kerülőutat kihasználom, hogy csökkentsem a kettőnk közti távolságot. Nem esik nehezemre, elvégre úgy ismerem a várost, mint a saját tenyeremet. Mikor már elég közel vagyok ahhoz, hogy egy téves úti cél időveszteséget jelentsen, megpróbálkozom az otthonukhoz legközelebbi kórház recepciójával. Szerencsére már elsőre sikerrel járok, és értesítenek róla, hogy Ally-t kezelés alá vették.
További tíz percre van még szükségem, hogy megérkezzek a kórházba, és további egyre, míg kerítenek nekem egy illetékest, aki tájékoztatást tud adni a testvérem állapotáról (talán mondanom sem kell, hogy nem a szerencsének köszönhetem ezt a gyors informálást). A nővéremnél alhasi fájdalom és erős vérzés jelentkezett, emellett rendkívül feldúlt állapotban találták. Még elvégeznek rajta néhány vizsgálatot, de stabil az állapota és hamarosan bemehetek hozzá.
Szóval a váróba szorulok. Nem sok, alig két perc a leghosszabb idő, amit képes vagyok egy helyben tölteni. Gondoskodó húg módjára háromféle csokit veszek a folyosón található automatából, habár az egyiket kis ellenállás után a fejembe is tömöm. Háromszor megyek oda érdeklődni a pulthoz, pedig tudom, hogy egyikünk se lesz okosabb idekint - mire végül egy örökkévalóságot követően megjelenik az Allisont kezelő orvos, és jelzi, hogy bemehetek hozzá. El is kísér az ajtóig, én pedig kihasználok minden másodpercet, hogy a nővérem állapotáról kérdezzek, amíg a kórteremhez nem érünk.
Végül nehéz szívvel nyúlok a kilincsért, érzem, hogy könnyek marják a szemeimet.
- Ally - szólítom meg lágyan, amint az ajtó becsukódott mögöttem. Olyan hangszín ez, amit csak két ember ismer a világon, és eddig még sosem jelentett jót. Lassan, de biztosan sétálok az ágyához és olyan finoman telepszem a szélére, hogy a matrac süppedését is alig érezze meg. Pillantásom kutatón fut végig a vonásain, a kisírt szemeken és a sápadt orcán.
- Nagyon sajnálom, kincsem - mondom szinte suttogva, részvétteljesen. Figyelmesen várok bármilyen jelre, ha beszélni szeretne, csupa fül vagyok; ha sírni szeretne a vállamon, azonnal magamhoz vonom egy ölelésre. Alig tudom felfogni, hogy mindez valóban megtörténik - méghozzá egyetlen nap leforgása alatt, és pont vele, a testvéremmel, aki a legapróbb töredékét sem érdemelte ki annak, ami most rá vár.