Felix & Jamie

" tough times don't last, but tough people do. "

Biztosan számos olyan munkakör és foglalkozás van, ami adott idő után könnyebbé válik. Minél több benne valakinek a gyakorlata, annál rövidebb idő alatt végez el valamit. S míg egy pulzus kitapintása, vagy egy vénakanül behelyezése már nekem is rutinnak számítanak, a műtétek precízen megkoreografált lépéseit pedig akkor is vissza tudnám mondani, ha épp álmomból keltenek fel, attól még van, amit lehetetlen megszokni. Bizonyos értelemben nekünk orvosoknak megadatott, hogy életet mentsünk, ami akár sikerül, akár nem, mégis elsöprő erővel bír. Utóbbi esetben talán jobban is, mint kezdőként gondolnánk.
Nem lepett meg, amikor Felixet zaklatott állapotban pillantottam meg a pihenőben. Mondhatjuk, hogy idő kérdése volt, illetve most ő érzett így, múlt héten pedig talán más pontosan ilyen érzésekkel küszködött, mielőtt hazament és bejelentette, hogy nem csinálja ezt többé. Akármennyire is mentornak kell éreznem magamat idősebbként, több tapasztalattal ebben a szakmában, bizonyos döntéseket nem hozhatok meg. Csak mert én már túl vagyok azon a kétségbeesésen, amit egy beteg elvesztése jelent, nem tehetem meg, hogy más fájdalmát és kétségbeesését a szőnyeg alá seprem és annyit mondok: lesz még ilyen. Mert a mi munkánk ezzel is jár. Ha azt nem is tehetem meg, hogy olyasmire beszélem rá a fiút, amit talán most nem akar, azt viszont nagyon is elvárom magamtól, hogy elmondjam neki, mennyire rendben van, hogy így érez. Egy könyvelő, egy regényíró, egy titkárnő nem élik át azt, amit egy kezdő orvos. Elvégre Felix Han is az már, mióta a tanulmányaival rálépett erre a hosszú és göröngyös útra.
Szerintem orvosnak nem azok mennek, akik valamilyen hirtelen fellángolásból úgy gondolják, hogy szeretnének fehér köpenyben járni, huszonnégy órás műszakokat lenyomni, vagy fáradhatatlanul magyarázni a pácienseknek, hogy miért bízzanak az orvostudományban. Mindenféle szakterületek közötti rivalizálástól elhatárolódva fogadjuk el, hogy egy plasztikai sebésznek is nehéz dolga van. Más értelemben, mint egy onkológusnak, vagy sebésznek, de mind megküzdünk a saját nehézségeinkkel. Legalábbis próbálunk.
Részben ezért is gondoltam, hogy hasznosabb lesz, ha előbb lenyugtatom a feldúlt fiút. Így is lesz mit átgondolnia, amikor hazaér, de legalább nem esik csapdába a történtek okozta sokk és kilátástalanság között. Elvégre nem lehet mindenkit megmenteni.
- Nem értek egyet veled. - A kijelentésem teljesen igaz volt. Higgadt szavakkal próbáltam rávilágítani arra, amit én tapasztaltam azokban a hetekben, amelyekben sikerült már együtt dolgoznunk. - Talán nem mondják nektek eleget, de nagyon sokat jelent az az elhivatottság, ami rávett téged is, hogy itt önkénteskedj. - Más valójában a kórház közelébe sem szagol a tanulmányai első éveiben. S míg teljesen megértem, hogy az anatómia félelmetes és átmenni az első vizsgákon még nehezebbnek tűnik, de aki már az elején megtapasztalja milyen a fertőtlenítőszagú fehér falak között robotolni és nem tudni működik-e egy beteg kezelése vagy sem... Abban sokkal több bátorság van.
- Szerintem akárkit kérdeznél meg, akivel eddig együtt dolgoztál, mint azt felelnék, hogy sokkal többet segítettél, mint azt most gondolod. - Nem csak azért mondtam neki ilyen szép dolgokat, mert szegről-végről ismerjük egymást és mert most ezt kellett hallania ahhoz, hogy önteni tudjak bele egy kis lelket. Komolyan gondoltam. A pillantásom pedig ugyanezt sugallhatta.
Halk sóhaj tört ki belőlem, amikor rájöttem, hogy miről van szó pontosan. A kezem újra a vállára csúszott és meg is szorítottam azt, amikor végül kimondta, hogy egy beteg elvesztése miatt omlott ennyire össze. - Nagyon sajnálom. - Pár másodpercig hagytam, hogy a szavaimat csend kövesse és ismeretlenül is megemlékezzünk arról a bizonyos betegről. - Remélem tudod, hogy nem a te hibád volt. - Nem kérdésnek szántam ugyan, az egyik szemöldököm mégis megugrott, miközben próbáltam elkapni a pillantását. - Elmondod milyen volt a beteg? - Az emberek sokszor nem is realizálják mennyit segít pusztán az, ha beszélnek valamilyen nehézségről és megosztják másokkal. Én sem voltam jó ebben, de az évekkel tanul az ember, és mindenkiben ott van a fejlődési lehetőség.
- Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de attól tartok ez ennek a munkának a velejárója. - Vannak dolgok, amelyeken nincs mit szépíteni. Bemesélhetném neki, hogy soha többet nem fog ilyen előfordulni, de miért tenném, ha nem lenne igaz? Ilyen módon senkit nem szabad bántani, főleg mert épp most veszti el a hitét abban a munkában, amihez ma reggel még teljesen más reményeket fűzött.
- Nem találkoztam még vele. - Megvontam a vállaimat, majd mérlegeltem, hogy mit is mondhatnék neki. Nyilván az egyik tanácsom az lenne, hogy megmondom, aludjon rá párat. A kórház valószínűleg elfogadná ha néhány napig nem jönne be, neki pedig szüksége is lenne arra a néhány napra.
- Segítene, ha azt mondanám, hogy én is éreztem már így? - Ezúttal őszinte kíváncsiság csengett a hangomban. Nem sok embernek meséltem arról, mit éreztem amikor úgy léptem ki a kórház ajtaján, hogy megvolt az első beteg, akit elveszítettem. Aztán volt még egy és még egy, amíg már egy kezemen nem is tudtam megszámolni őket. Talán már kettőn sem tudom. Nem kérhettem arra, hogy hallgassa meg az én történetemet, de szerettem volna, ha tudja, hogy nincs egyedül mindazzal, amin most viaskodik.
- Miért döntöttél úgy, hogy orvos leszel? - Nem voltam benne biztos, hogy mit érek el a kérdéssel, de talán csak arra volt szüksége, hogy emlékeztesse valaki őt erre. Én bíztam benne, hogy jó döntést hozott, pedig közelében sem volt még a doktori címnek. Lehet, hogy cseppet sem hasonlítunk, mégis már az elején úgy véltem, hogy fel tudnék fedezni Felixben valamit, ami bennem is megvolt, amikor orvosnak akartam menni, még a legelején. Valamit, ami nem csak a családunk presztízse, hanem annál sokkal több és egyben nagyon személyes is.

⋈ | 886 | öltözet | agyon hát

Jamie & Felix

Soha nem kellett az életemet úgy élnem, hogy másokhoz alkalmazkodok, gyakorlatilag a szüleim vagyona, és a társadalmi státuszom miatt mindig mindent megkaptam, amire csak vágytam. Egy saját lakás és egy autó gyakorlatilag nem volt probléma, az egyéves kiruccanásom Japánba valami olyan volt, amit mi aprópénzből ki tudtunk fizetni csak azért, mert nekem éppen arra volt szükségem, hogy nyaraljak egy hosszút valahol, amíg kitalálom, hogy milyen pályán szeretnék elhelyezkedni. Mert igen, nekem arra is megvolt a lehetőségem, hogy ne a családom útjára akarjak lépni, hanem mással foglalkozzak a jövőben. És ha úgy jöttem volna haza, hogy nem jutottam semmire, valószínűleg még egy évig el tudtam volna tengődni, vagy talán kettőig is, mivel volt annyi pénzünk, hogy ne jelentsen problémát az, ha a szüleim kisebbik gyereke gyakorlatilag csak lopja a napot.
Ennek ellenére megtaláltam azt, ami érdekel, amit szívesen csinálnék és valóban minden szerencse az én oldalamon van. Az összes autó, az összes nő, talán még az összes ház is az enyém lehetne ezen a világon… Leszámítva azt, amit igazán akartam, de sosem voltam telhetetlen és nem hajtottam olyan dolgokat, amik nem lehetnek az enyémek. Igaz volt ez Rachelre, aki nem egy alkalommal adta a tudtomra azt, hogy mennyire nem érdeklem, vagy mondjuk arra a Bugattira is, ami végül Braylen garázsában kötött ki. Szép volt, jó volt vezetni – egyszer sikerült bekönyörögnöm magam a volán mögé – de összességében ennyi elég is volt az élményből, mert nem feltétlenül arra vágytam, hogy elszálljon alattam egy sportautó és idő előtt múljak ki. A helyzet Ellie-vel valami egészen hasonló volt. Inkább hazudtam magam barátoknak és időről-időre flörtöltem vele abban a tudatban, hogy a végén úgysem akar majd tőlem semmit, minthogy elveszítsem őt.
Emiatt életemben először értem el egy olyan pontra, ahol komolyan éreztem azt, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. Soha nem mutatom ki azt, hogy valójában mennyire vagyok érzékeny és milyen nehézségeket élek át az önkéntes munkámon, mert én is úgy gondoltam, hogy ha ennyire gyenge vagyok lelkileg, akkor soha az életben nem leszek orvosnak való. Tisztában voltam vele, hogy nem csak arról fog szólni a kórházakban nyújtott segítségem, hogy a nővérek és orvosok munkáját próbálom viszonylag megkönnyíteni, hanem egyszerűen meg kell tanulnom elfogadni a tényt, hogy egyszer azok, akikkel foglalkoztak talán nem kikerülni fognak innen, hanem eltávozni az élők sorából.
Azt hittem, hogy készen állok az egészre és hogy professzionálisan tudom kezelni majd a helyzetet, de a valóság ettől teljes mértékben távol állt. A könnyeimmel küszködve hagytam, hogy a nővér a pihenőbe vigyen, de egészen addig tudtam nyugton maradni, amíg bent tartózkodott, utána rögtön vérszemet kaptam és úgy éreztem, hogy hibát követtem el. Ez nem nekem való szakma, mindezt pedig szerencsére időben felismertem. Hiába van gyomrom ahhoz, hogy bármilyen halott állatot felnyissak és turkáljak benne, hiába mondták azt, hogy az eredményeim jók, idővel talán ez kevés lett volna, hiszen még csak a medical schoolt kezdtem el. Még nem volt fogalmam arról, hogy pontosan milyen orvos szeretnék lenni, ezért talán itt volt az a pont, ahol meg kellett állnom és hátrálni pár lépést annak érdekében, hogy tisztán láthassak.
Annak ellenére sem hagytam abba a pakolást, hogy már nem voltam egyedül. Az ujjaim remegtek, mégis az arcomhoz nyúltam és úgy töröltem le a könnyeim, mint akinek feltett szándéka volt elrejteni a történteket, mert valójában nem is akartam beszélni róluk. Bár már magam sem tudtam eldönteni, hogy merre menekülhetnék. Haza, vagy pedig végeznem kellene a dolgomat máshol? És vajon a munkámra csak addig van szükség egy-egy embernél, amíg az el nem távozik? Így vagy úgy? Hirtelen hálátlannak éreztem a pozíciót, amibe kerültem és olyan érzésem volt, mintha az én kezemre tapadt volna a bácsi vére, akit már soha többé nem láthatok újra.
Azon a ponton, hogy rajtakaptak, már nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom. A kezemből lassan kicsúszott a hátizsák, ami tompán puffant a földön, én pedig nagyjából ugyanilyen szánalmasnak éreztem magam, ahogyan megpróbáltam leülni, de fejben nem igazán voltam ott a szituációban, mégis biztonságban éreztem magam. Ha elájulnék vagy valami történne, akkor legalább itt van egy orvos. Valószínűleg, ha Jamie keze nem lett volna ott a vállamon, még nehezebben jutok el az első fotelig, szóval titokban hálás voltam neki, mégis kicsit dühösen néztem rá. Olyan érzésem volt, mintha rajtakapott volna valamin. Valószínűleg ez is történt.
- Nekem ez nem fog menni – sóhajtottam fel halkan, aztán megcsóváltam a fejem – Nem vagyok idevaló. Talán később csak bajt fogok csinálni, ami valakinek az életébe kerülhet.
Hangosan kimondva azokat a gondolatokat, amik a fejemben keringtek, még inkább reálissá tette az általam lefestett képet. Nem gondoltam át ezt a pályaválasztást korábban.
- Nem ismered az összes beteget, szóval nem mondanék nevet – ezen a ponton sejthette azt, hogy pontosan mi történhetett, én viszont az ujjaimat egyesével kezdtem el kifelé forgatni, amíg azok nem roppantak egyet – De egy ma meghalt.
Egyértelműen nem rajtam múlott tudtam, hogy nem az én hibám. Ugyanakkor pont ezért nyilvánítottam magam alkalmatlannak az életmentésre, mivel valószínűleg nem bírnék el annak a súlyával, ha rajtam múlna valakinek a sorsa. Halkan sóhajtottam fel és pislogtam vissza újra a szemembe gyűlő könnyeket, majd ismét a hátizsákom felé pillantottam, ami magányosan hevert a földön.
- Talán jobb lesz ezt most abbahagyni, mielőtt tényleg valami olyan történne, amit már nem fogunk tudni visszafordítani – ijesztően nyugodt hangon jelentettem ki mindezt, de az ujjaimat tovább kellett tördelnem azért, hogy elrejtsem a kezem remegését – Bent van már a főorvos? Mert akkor beszélnék vele és utána hazamegyek.

Felix & Jamie

" tough times don't last, but tough people do. "

Sokáig küzdöttem azzal, hogy én magam is képes legyek elfogadni, hogy a pálya amit kiválasztottam magamnak, ténylegesen helyes számomra és mások is el fognak fogadni úgy, mint orvost. Nem tagadom, hogy titkon mindig is arra vágytam, hogy apám elismerését megkapjam, és bár ez a vágy még így közel a harminchoz is eléggé élt bennem, egy bizonyos ponton rá kellett jönnöm, hogy nem minden fog úgy alakulni az életemben, ahogyan én azt elterveztem. Csak mert az én gondolataimat sokáig apám töltötte be és az ő ridegsége motivált arra, hogy megpróbáljak elég jó lenni ahhoz, hogy megkapjam a figyelmét is, még nem jelentette azt, hogy ő maga is így gondolkodik. Sőt, manapság már határozott meggyőződésem, hogy az öreg nem is igazán gondol rám, kivéve amikor nagy ritkán, családi összejövetelek alkalmával kénytelen vagyok a szeme elé kerülni.
Ez a tény pedig rávilágított nálam arra is, hogy a valódi oka annak, hogy orvos akartam lenni, teljesen másban gyökerezik. Sosem vonzott az a világ, aminek a családom többi tagja részese. Én képtelen lettem volna precíz számításokat végezni a színfalak mögött, hogy aztán ilyen-olyan társasági eseményeken, ne adj' Isten tárgyalások alkalmával az üzleti élet nagyjaival együtt sakkozzunk a másik életével - én legalábbis mindig annak tekintettem azokat a családi cégeket, amelyek adott emberek boldogulását segítették valamilyen módon. Másoknak talán meg sem kottyant volna néhány döccenő az úton, hiszen olyan tetemes összegeket halmoztak fel, hogy évekig élvezhettek volna mindenféle luxust, mielőtt el kell gondolkodniuk azon, hogy egyes emberek komoly problémákkal szembesülnek nap, mint nap.
Én voltam tehát egyike azon orvosoknak - de felőlem maradhatunk a rezidensnél is -, itt a kórházban, akik képesek voltak megérteni mindkét oldalt, ezáltal pedig sokkal több bizalmat helyeztem az olyan emberekbe, mint amilyen Felix Han is. Az olyan származású emberek, mint amilyen ő is, gyakran nem abban látják a tényleges segítséget, hogy két kezük munkáját rakják bele egy-egy dologba. Neki magának is tisztában kellett lennie azzal, hogy a pénz sok mindent megold, mégis vállalta, hogy a nővérek fáradtságos munkájába csatlakozik, vagy olyan hálátlan feladatokat végez el, amelyhez talán bizonyos kortársainak soha nincs szerencséjük, egész életük során.
- Jó, hogy jön Dr. Seo. - A nővér, akinek a neve egyáltalán nem akart eszembe jutni - csak az segített rajtam, hogy amikor elég közel értünk egymáshoz, le tudtam azt olvasni az egyenruhájáról - a fejét csóválva közeledett.
- Történt valami? - A kezeimet a köpenyem zsebeibe nyomtam, miközben egy pillanatra megtorpantam a folyosón.
- Majd meglátja. - Azzal a lendülettel pedig hátat is fordított nekem és a korábbi fejcsóválásával együtt távolodott a folyosón. Nem szerettem, amikor nem mondanak el nekem valamit, mert legalább olyan fontos volt a betegek kezelésén kívül is, mint amikor ténylegesen a munkánkat végeztük. Az apró részletek életeket menthetnek.
Fogalmam sem volt mire kellene számítanom, amikor belépek a pihenőszoba ajtaján, de nagy valószínűséggel nem arra, hogy a korábban gondolatban megdicsért srác épp a szekrényét rámolja ki. Nem hagytam becsapódni magam mögött az ajtót, de még így is hallani lehetett, ahogyan a helyére kattan a zár. Pár másodpercig vártam, de amikor nem hagyta abba a pakolást, én magam léptem oda hozzá és fogtam rá a karjára, megállítva azt a hátizsákja fölött. - Hé... - A hangom egészen nyugodt volt, inkább kérlelő, mintsem ingerült. A nővér ugyan nem mondta el mi történt pontosan, de volt egy határozott sejtésem, hogy Felix is épp azon megy keresztül, amin minden orvosjelöltnek át kell esnie. - Mi történt? - Őszintén szólva nem vártam választ, de orvosként legalább azt tudni akartam, hogy nincsen fizikai baja. - Ne olyan hevesen, várj egy percet, rendben? - Erősebben fogtam rá a karjára és a másik kezemet is felé nyújtottam, hogy a vállainál fogva magam felé fordíthassam őt. - Üljünk le és nyugodj meg egy kicsit, jó? Gyere... - Nem terveztem átrángatni a szobán, de az egyik kezemmel határozottan terelgetni kezdtem a legközelebbi hely felé, míg a másikkal intettem a megfelelő irányba. - Elmondod mi a baj? - Nem lehettem biztos benne, hogy megbízik bennem eléggé ahhoz, hogy elmondja, de egy próbát megért, mert tudtam, hogy nekem mennyit jelentett korábban, amikor ott volt nekem valaki, hogy megbarátkozzam a munkámmal járó veszteségekkel.

⋈ | 673 | öltözet

Jamie & Felix

Nehezen kaptam levegőt, amikor közölték velem, hogy elhunyt az a személy, akit már hetek óta ápolgattam, felolvastam neki az újságot, és képes voltam minden háborús szörnyűséget megbeszélni vele. Ugyanakkor azon olyan szempontból könnyen túl voltam – persze a helyzethez képest – lényegében a bácsi már elég idős volt, emiatt pedig inkább felszabadulás lehetett neki az, hogy örökké lehunyta a szemét. Egy orvosnak nyilván az a fontos, hogy minél tovább meg tudja őrizni a páciensei egészségét, ugyanakkor én voltak helyzetek, amikor már csak megnyugvást kívántam egy-két betegnek. Ilyen volt a bácsi, azonban a mai nap már ájulás közeli állapotba kerültem, mivel önkéntesként több beteggel is foglalkoztunk. Én határozottan szerettem a gyerekekre figyelni, ennek hatására, pedig az egyiküket nekem volt szerencsém holtan megtalálni. Nem volt csúnya az arca, nyugodtnak tűnt, mint aki csak alszik, én mégis szinte sokkot kaptam a ténytől, hogy ő már nincs.
Jó ideje a kórházba menekültem a saját problémáim elől, ahol rengetegen voltak, akik nem néztek rám jó szemmel, én mégis jobban szerettem akár az egész napomat itt eltölteni. Mert el tudtam kerülni Rachelt azzal a kifogással, hogy dolgozom, és nem kellett alkohol vagy nő közelébe kerülnöm. Jelen helyzetben, a történések állása szerint, képes lettem volna ásóval megkeresni Travist, és kinyírni a francba, ezen pedig az itteni környezet sokat segített. Le voltam foglalva, és mivel sok időt töltöttem itt, tapasztalatot szerezhettem a hosszú műszakokkal kapcsolatban is. Az orvosok egy része nem hitt bennem, ezt én magam is tudtam. Zavarta őket az a feltűnő életmód, amit folytattam, sokan úgy érezték, hogy még nem állok készen arra, hogy erre a pályára lépjek, de nem tanácsoltak el a kórházból – annak ellenére sem, hogy bevert szájjal és monoklival érkeztem ide, miután botrányt csináltam egy eseményen – mert jól csináltam azt, amit. Nem húztam a szám a feladatokra, és ha szükséges volt, akkor az ápolók és nővérek feladatait is igyekeztem megkönnyíteni az étkeztetésnél és a fürdetésnél az emberek esetében. Emiatt boldog voltam, hogy némi terhet le tudtam venni a vállukról és ők sem vágták a fejemhez azt, hogy mondjuk ne egy többmilliós bundában jöjjek be ide.
Viszont ezen a ponton már én voltam az, aki nem feltétlenül érezte magát idevalónak. A halállal szembesülni az én koromban, egy olyan személynek, mint amilyen én vagyok, aki imád élni, túlságosan is kegyetlennek tűnik. Éppen ezért, nem is feltétlenül tudtam tiltakozni, amikor az egyik nővér a vállamra tette a kezét, és elkezdett kikísérni a kórteremből.
- Itt maradjak veled egy kicsit? – a kérdést már akkor kaptam meg, amikor a pihenőben lenyomott az egyik ágyra, ahol én is berendezkedhettem az elmúlt időben. Én egyszerűen csak megráztam a fejem, és amint becsukódott mögöttem az ajtó, éreztem, ahogyan pár könnycsepp legördült az arcomon. Lassan felhúztam a térdeimet és bekucorodtam az ágy sarkában, úgy próbáltam meg visszatartani a rám törni készülő zokogást. Pár percig szimplán így maradtam, de aztán a pillantásom a szekrény felé rebbent, ahová pár hónapja berendezkedtem. Ezen a ponton úgy éreztem, hogy alkalmatlan leszek orvosnak és nem láttam arra jelen pillanatban rációt, hogy a haláleseteket megtanuljam jobban kezelni. Pont ezért is pattantam fel a helyemről, és néhány nyüszítés kíséretében csaptam ki a szekrényem ajtaját és kezdtem el kipakolni, aminek minden tartalmát a hátizsákomba szórtam, de közben képtelen voltam abbahagyni a sírást.