Levi, Kai & Jae

because no great story ever started with eating salad

Bűntudatomnak kellett volna lennie, amiért a New Yorkba érkezésemkor annyira a munkámra és a bátyámmal való összeköltözésre koncentráltam, hogy már-már megfeledkeztem arról, hogy mi van a barátaimmal. Kait és Levit például nem kellett volna pofátlanul lógva hagynom, megkereshettem volna én magam is őket személyesen, már akkor, amikor megérkeztem. Ha ténylegesen nem szólok Kainak és a csoportbeszélgetésből is kirakatom, amit valószínűleg egyébként is lenémított - legalábbis őt ismerve nem volt arra szüksége, hogy a világ másik végén maradt baráti köre napi dolgaival foglalkozzon -, akkor az eredetinél is nagyobb meglepetést okozhattam volna neki. De még azt sem bántam, hogy a saját lakásom lépcsőházában járatott le azzal, ahogyan megjelent, mert jól jött, hogy újra egymás környezetében voltunk. Felidézte azt az időszakot, amikor Sydneyben is együtt laktunk és ő volt az egyetlen ember, aki talán a leginkább át tudta érezni azt, hogy hogyan vélekedem a családomról. Arról a családról, ami miatt néha még mindig rosszul éreztem magam, főleg mert részben tartottam attól, hogy Dan ugyanúgy képtelen lesz engem értékelni, mint apánk, vagy hogy az eddig viszonylagos nyugalomban töltött életem egy teljesen másik kontinensen most olyan mértékben megváltozik, hogy én magam is kénytelen leszek szorosabban tartani a kapcsolatot a szülőkkel. Az eredeti elképzeléseimhez képest tulajdonképpen a bátyám már az első napon meglepetést okozott nekem a viselkedésével és azzal, hogy kijelentette; büszke rám, amiért annyira vittem orvosként, ahol jelenleg tartok.
Ettől persze csak még inkább úgy éreztem, hogy nő a nyomás rajtam a kezeim miatt és azért, mert fogalmam sincs róla, hogy pontosan mi lehet a probléma forrása, holott orvos vagyok. Hiába van meg a lehetőségem arra, hogy rövid úton kiderítsem mi áll a háttérben, nem akarok csalódást okozni sem a szüleimnek, de kifejezetten Dannak sem, aki számára hatalmas csalódást tudnék okozni, ha nem lesz belőlem az az orvos, aki mindig lenni akartam.
- Megint elhúzódott a napod? - Teszem fel a kérdést a bátyámnak, akinek az érkezését már az ajtónyitástól kezdve hallottam, mert épp a konyhában álltam a pult mellett és a legszükségesebb dolgokat dugdostam a megfelelő zsebeimbe - tárca, mobil, kulcs.
- A délutánt Braylennel töltöttem. - A válasza nem lep meg túlságosan, mivel a legidősebb unokatestvérünk miatt egyébként is gyakrabban találkozik a család Yang felével, mint én. - Te is készülsz valahová. - Nem kérdést tesz fel, de egyáltalán nem hibás a megállapítása, amire bólintok is.
- Két barátommal találkozom. - Nem terveztem belemenni a felesleges részletekbe, hogy pontosan kiről van szó, vagy honnan ismerem Kai-t és Levit, hiszen én sem feltétlenül tudtam megjegyezni Dan dolgait, ha említett valakit a cégtől és nem is vártam volna el tőle, hogy a Daewon miatt kialakult helyzetben az én életemmel foglalkozzon.
- Jó szórakozást.
- Köszönöm. - Mielőtt ténylegesen is elindultam volna, hogy az öltözetemet kiegészítsem a cipőimmel és lefáradjak az épület elé, ahová a taxi perceken belül megérkezett, jó pihenést kívántam a bátyámnak. Nem teljes mértékben fesztelen a kapcsolatunk, de ahogyan ő megpróbál nyitni felém, úgy én is próbálkozom vele.
Visszagondolva arra, hogy hogyan is mutathatnám be a barátaimat úgy a bátyámnak, hogy ne azokat a lázadókat lássa benne, akik az ő köreibe talán soha nem tartozhatnának bele, magam sem tudom mit tudnék mondani róluk. A Levivel való kapcsolatom egy viszonylag intenzívebb módon alakult itt az Államokban is, tekintve hogy sokkal többet láttuk egymást a kórházban, mint azon kívül. Viszont Kai-al még a kórházon kívül sem sokat találkoztunk. Legfőképp úgy érzem miattam, amin feltétlenül változtatni akartam és ezt sikerült is megbeszélnünk Levivel a legutóbbi találkozónk alkalmával - ami szintén a kórházban volt, micsoda meglepetés.
Amikor a megbeszélt helyen kiszálltam a taxiból, nem volt nehéz kiszúrnom a bejárattól néhány méterre dohányzó Levit, aki felé meg is indultam és amikor megálltam előtte, mosollyal az arcomon nyújtottam oda a kezem egy kézfogásra. - Hát szia. -  Amint megtörtént a kézfogás, rögtön zsebre is vágtam minkét kezemet. - Csoda, hogy sikerült összehozni. Mi a helyzet? Hogy van a karod? - kérdőn pislogok rá, majd úgy fordulok, hogy az utcán haladó forgalmat is lássam, de Levi se essen ki a látóteremből, inkább mellette helyezkedek el.
- Kai késni fog, szóval be is mehetünk. - Szólalok meg, amikor már a földön landol a csikk és ha Levi is egyetért, akkor vele együtt megindulok befelé. Nem emlékszem pontosan hogyan választottuk ki ezt a helyet, de mivel hármunk közül egyedül én lakom Queensben, logikusnak tűnt, hogy én jövök Brooklynba, mintsem hogy ők utazzanak csak miattam. - Az az asztal ott nem foglalt. - Az állammal az emlegetett bútor irányába intek és ha rendben vagyunk, akkor helyet is foglalok mellette.
- Te már jobban ismered az amerikai söröket, mit igyunk? - Én egyébként sem számítottam túl nagy fogyasztónak, főleg az utóbbi időben, amikor semmi másból nem álltak a napjaim, csak munkából, alvásból, még több munkából és esetlegesen abból, hogy a bátyámmal töltöttem egy kis időt. Ez a tény pedig épp eléggé meg fog viselni, amikor elkezdünk inni, nálam pedig bekövetkezik az a jól ismert túl-hamar-ittasság, ami rutinosabb versenyzőknél nem jellemző.

⋈ | 808 | öltözet

Vénségek & Levi

Emlékszem, hogy fiatalabb korunkban mennyit lógtunk együtt, többnyire a parton. Néha engem is a vízbe csaltak szörfözni, de többségében én voltam az, aki inkább csak a napon sütette magát és a csajokat bámulta addig, míg a többiek a hullámokat lovagolták. De hát hogy is mehettem volna a vízbe, mikor a sör csak a parton volt kellő biztonságban? Viccet félre téve, hiányoznak egy kicsit azok az idők. Mióta New Yorkba jöttünk, azóta mindenkinek annyi dolga van, hogy nincs alkalmunk összeülni. Én is csak éppen azért látom Kait, mert egy helyen dolgozunk. Illetve Jae-t is csak azért látom, mert túl sokszor van ő az ügyeleten, kevesebbet kéne dolgoznia! Szerintem hármunk közül amúgy is én vagyok az egyetlen, akinek mindegy mennyi és milyen munkája van, akkor is unatkozni fog. Bár azt azért tegyük hozzá, hogy a fiúk sokkal keményebben is dolgoznak nálam. Én csak úgy, napi szinten elvagyok.
Mióta JJ is elém dugta a képét és nálam kötött ki, azóta némiképp több izgalom van a mindennapjaimba, de még mindig nem egészen az a helyzet, mint mikor a világ másik felén voltunk. Pedig, már lassan az egész város itt van, mintha mindenki csak menekülne onnan. Szívem szerint én inkább visszafelé mennék, főleg a mostani hideg bejötte miatt. De jobb is itt New Yorkban, távol a családtól, itt biztosan nem futhatok össze velük, ahogy azokkal sem, akiknél valamiért rossz fát tettem a tűzre. Fogalmam sincs miért szoktak neheztelni rám mások, de tényleg.
Azt kell, hogy mondjam, öregszünk. De legfőképp Jae. Neki már most látom az ősz hajszálait két összevarrás közepette. De nem is a haja színe az, ami engem annyira aggasztana, hanem az a tény, hogy mi lesz velünk később, ha mindenkinél beüt a családalapítási program? Náluk valószínűleg előbb, nálam pedig utóbb, szóval már csak azért is aggódom ilyen lényegtelen dolgok miatt, mert nem tartom valószínűnek, hogy engem bármelyik is a gyereke közelébe engedjen. Márpedig a munka mellett a család lesz a középpontban, nem pedig Levi nyűgje. Tuti megkapnám, hogy nőjek fel és szerezzek magamnak egy olyan nőt, aki nem akasztja fel magát minden alkalommal, mikor szóra nyitom a szám, vagy csak csupán felkelek. Na, nem mintha annyira zavarna az egyedüllét… Jó az nekem. Majd facebookon követem a családi eseményeket. Lehet kicsit túlságosan is előre pörögtem az időben, és amúgy mind magányosan halunk meg egy közös macskával, akinek a hátrahagyott piramisait a legidősebb takaríthatná…vagy a második legidősebb.
Mivel a vártnál hamarabb sikerül a megbeszélt találka elé érnem, így megengedek magamnak egy cigit is. Bent valószínűleg úgy sem lesz dohányzós hely szabadon, meg nem is hiszem, hogy a többiek örömmel vennék, ha az orruk alá füstölnék, így igyekszem is addig letudni, míg várakozom rájuk. Rosszra azért nem kell gondolni, egyszerű mentolosat bányászok elő a zsebemből, a vicces cigiket pedig meghagyom rosszabb napokra. Azért annyira még tudom moderálni magam, hogy tudjam mikor melyik dobozt kell felpöccintenem és most határozottan nem olyan helyzetben vagyok, hogy a füves dolgokkal zsonglőrködjek. Egyébként is, mióta a kölyök nálam foglalja a kanapét, elő se merem szedni őket, nehogy ráfanyarodjon, míg nem figyelem. Így talán az utóbbi időkben kissé feledésbe is merült ez az egész. Azt nem mondom, hogy teljesen megtisztulnék ezen módszer mellett, de már jó ideje nem nyúltam tudatmódosító, vagy kedv javító szerekhez, így szerintem most igazán megérdemelnék egy pirospontot.
Még a cigaretta felénél sem járok, mikor felbukkan csapatunk legnormálisabb tagja, akinek fogadom is a kezét, majd a cigit a számba véve paskolom meg a másik kezemmel egy kicsit a hátát. –Jae, de rég láttalaaak! – látványosan ámulok is el, amint elhúzódtunk és újra az ujjaim közé kerül a füstölnivaló. –Ehj, már egyből az orvosi éneddel támadsz? Nincs baja, megvan mióta egy ügyes kezű doki ráncba, vagy inkább varba szedte. – mosolyodom el és csak hogy nyugodtan menjen ma aludni, feljebb húzom a kabátom ujját, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy van már tapasztalatom a helyes utógondozásban is. –Szerintem lassan nem ártana cérna helyett tintával is neki futni. Csak félek, hogy nézne ki a minta ennyi kaszabolás mellett. – forgatom is meg a karomat, amin már jó pár heg díszeleg, pedig esküszöm nem vagyok mazochista és nem is szokásom csak úgy depiből vagdosni magam.
Amint végeztem a tüdőm károsításával, már nyomom is elfelé a csikket és az órára pillantok, hogy lássam, hogy állunk idővel. - Pff, egyszer jövök időben, akkor is nekem kell rátok várni. Bezzeg, ha csak két percet késtem is volna… - na nem mintha szokásom lenne ennyit késni. Ha már kések, akkor azt tegyem meg stílusosan és legalább kényelmesen érjek oda, ahova már amúgy sem érnék időben. Ha ez tíz percet jelent, akkor tíz perc, ha egy félórát, akkor félórát, ha pedig két órát… hát akkor már minek is elindulni? De legyen, elnézem most Kainak, mert máskor én húzom ezzel az agyát. Csak bólintok egyet Jamie ötletére, majd már nyitom is neki az ajtót, hogy előre engedjem, elvégre én tisztelem az idősebbeket… csak nem mindegyiket.
Bent már jár is a szemem az üres helyet keresve, de úgy tűnik Jae gyorsabb volt és már talált is egyet, ami mellé gyorsan le is vetem magam, mielőtt még másnak is megtetszene. –Hm, őszintén én még olyan jó amerikai sörrel nem találkoztam. Ott van például a Budweiser, amit itt mindenki úgy iszik, mint a csapvizet… Hát na, az olyan is! Színezett szar. Még a színe is gyenge. – horkanok is fel, mert számomra elég nagy csalódás volt, mikor a sok istenítés után belekortyolhattam végre. Nem is csoda, hogy hordószámra isszák a bulikban őket, hát másképp nem is hatnak. –De aztán lehet velem van a baj és szimplán már nem érzem igazán az ízeket. – vonom meg a vállam, bár lehet, hogy ezt nem pont egy orvos mellett kéne emlegetnem, mert még komolyan veszi. Semmi baj a nyelvemmel, csak azért minden szart rám sem lehet sózni. Azért kell egy kis idő mire tudatosul bennem a kérdés lényegesebb része is. – Egyébként, biztos jó ötlet velünk innod? Azt hittem a munka miatt a rumos tea a legvadabb vágyad. - pislogok rá kíváncsian, hogy tényleg komolyan gondolta-e. Mert ha igen esküszöm iratok vele egy papírt, vagy valamit, ami miatt másnap nem kívánhat engem a sírba a másnapossága miatt. Nem vállalok felelősséget a mai estéért, de azért igyekszem moderálni is magam.

A magam részéről sosem szerettem egyhelyben ülni, és ha nem volt valami dolgom, akkor igyekeztem másokkal találkozni, vagy éppenséggel legalább arra figyelni, hogy az időmet olyan dolgokkal töltsem, ami számomra hasznosnak bizonyult. Épp ezért sosem voltam az a típus, aki levágta magát a kanapéra és sorozatnézéssel töltött el egy teljes délutánt. Mivel valamilyen szinten művészi berkeken belül tevékenykedek, nem szeretek egy más által inspirálódott dologból megszerezni a saját inspirációmat. Szóval, ha éppenséggel dalokat írtam, leginkább igyekeztem mélyen magamba nézni, ha pedig nem volt hozzá ihletem, akkor egyszerűen elmentem sétálni valamerre és körülnéztem magam körül. Ezekben a pillanatokban mindig azt tapasztaltam meg, hogy a világ egy nagyon sokszínű, és különleges hely, ami rengeteg féle embernek ad menedéket.
Viszont Ausztrália egy sokkal szabadabb hely volt New Yorknál. Látszólag nyilvánvalóan az időbeosztásunkat nem helyhez kellene kötni, de amióta itt vagyok, lényegében ki sem látszok a munkából. Utólag egyáltalán nem bántam meg azt, hogy egy színházzal dolgozok együtt, mert megtapasztalhattam valami olyat, amivel bár régen már foglalkoztam, komoly projektet nem vittem véghez vele mégsem. Emiatt persze nagyon izgultam, mert szerettem volna jól teljesíteni. És jelen esetben arról volt szó, hogy úgy kellett nagyot alkotnom, hogy nem voltam otthon magában a műfajban. Emellett nagyon szerettem volna összehozni egy amerikai debütálást, de az utóbbi időben lényegében addig jutottam el, hogy néhány régebben készített alapot dolgoztam újra, raktam össze, vagy éppenséggel vettem el belőlük. Igazából összeállt a fejemben pár dal, amik együtt egészen letisztultnak hatottak. Viszont nem ez volt jelenleg a legfontosabb és én magam is tudtam, hogy amíg a darabot nem játszák végig, addig készenlétben kell lennem, mivel színészek sérülhetnek meg, és lehet újra kell dolgozni mindent előröl, amiért egy fontos csavar kiesett a gépezetből.
Lényegében mindössze annyira volt időm, ami a magammal való foglalkozást illeti, hogy időközben megváltam a szőke tincsektől és visszatértem a fekete hajhoz. Hiába állt jól, egyszerűen már nagyon untam az egészet, így nem volt más választásom, minthogy valamit váltsak. Most pedig nem vágytam túl extrém dolgokra, ez pedig igaz volt az érzelmeimre. Számomra éppen elég izgalmat hordozott magában az, hogy kénytelen voltam a húgommal rendezni a viszonyokat, ez pedig olyan dolgokat indított el bennem, amiket én nem szerettem volna. Ahogyan arra sem álltam készen, hogy pont én próbáljam meg összekaparni a földről Archie-t, akinek jelenleg az egész élete romokban hever, viszont lényegében ő volt a legjobb barátom… Más, mint Jamie és Levi, mert neki hála nem haltam éhen az utcán elsőkörben. És a családja engem is kedvesen fogadott, így tartoztam nekik annyival, hogy gondoskodtam a fiúkról, amennyire tudtam. Épp ezért nem álltam készen arra, hogy a saját családommal rendezzem a viszonyaimat és Archie helyzete döbbentett rá arra, hogy a vérkötelék két ember között mennyire nem számító dolog. Engem lazán magamra hagytak a szüleim és lényegében csak a pénzem miatt kerestek meg megint, őt pedig két olyan ember foggal körömmel védte, akikhez elméletileg nem volt semmi köze. Tehát hiába nem én árvultam el, ebben a helyzetben mégis én voltam az a fiú, aki sehová sem tartozott… Archie pedig elveszítette a tartópilléreit, ezért nekem kellett a helyükre szöknöm és vele lenni. Mert jelen helyzetben más nem volt neki.
Éppen ezért is kérdeztem rá vagy háromszor, hogy mit csinál, de talán őt épp eléggé lefoglalja jelen helyzetben annak a lánynak a furcsa viselkedése, aki egykor nagyon fontos szerepet töltött be az életében. Én a magam részéről úgy éreztem, hogy talán ők ketten mivel már felnőtt emberek, képesek lehetnek egymást megjavítani és nem kell bébicsőszt játszanom úgy, hogy van terápiás kutyájuk is. Legalábbis nagyon boldog lettem volna, ha mindezt ennyire könnyen meg tudtam volna oldani, de én határozottan bíztam Archie-ban, mert már nem egy kis hülyegyerek, aki elől el kell dugdosni a késeket meg az ollókat, nehogy megsebesítse magát.
A srácoknak dobtam egy üzenetet azzal kapcsolatban, hogy természetesen késni fogok. Ennek nem volt semmi egyéb oka, szimplán csak a munkából hazafelé dugóban ragadtam, így nehezebb volt haladni. Levi sem a pontosságáról volt híres, így igyekeztem Jamie-t szórakoztatni az üzeneteimmel.
Amikor már nem tapasztaltam azt, hogy válaszolna, lényegében levágtam, hogy Levi megérkezett, én pedig dobva lettem. Így már csak saját magamat tudtam szórakoztatni azzal, hogy felhúzott ablaknál kurva anyáztam minden balfaszra, aki jogosítványt kapott, és nem ismerte se a kreszt, se az autója alapvető alkatrészeit, gondolok itt a gáz, fék kuplung pedálokra, az index jelzésre, csak a kormányt tekergetik, mint egy random retardált. Abba már bele sem megyek, hogy a visszapillantó tükröket is luxus használni.
Amint kikeveredtem a borzalmas dugóból, már egyenes úton, nem mindig betartva a sebességkorlátozást, igyekeztem a lehető leghamarabb a találkozónk helyszínére érkezni. Nem igazán volt kedvem hallgatni a késős megjegyzéseket, de valószínűleg nem fogok kimaradni belőlük. Amikor lefékeztem az épület előtt, gyorsan szemügyre vettem a kinti helyszínt, de mivel sehol se láttam a haverjaimat, én magam is bementem és ott keringtem egy kört, mire csak megtaláltam őket.
- Csá – először az egyikkel, aztán a másikkal pacsiztam le, és mivel a Jamie melletti szék volt közelebb, oda vetettem le magam – Bocsi, sok volt a balfasz az utakon. Lemaradtam valamiről?
A pillantásommal Levit igyekeztem felmérni, akivel itt még nem volt szerencsém találkozni. Nem értettem, hogy ő pontosan miért hagyta el Ausztráliát, de igazából minden bizonnyal csak unta már a helyet.
- Veled mi van? – a lábammal meg is böktem az asztal alatt. Jamie-vel nagyjából képben voltam, éppen ezért lesz ő most utólag megkérdezve. Aztán egyszerűen a kezembe vetem az itallapot és azt böngészve jelentettem ki a következőt – Aki nem punci, azt meghívom valami töményre első körben. Illetve majd lemeccselhetitek azt, hogy kinél aludhatok az este.