"I will love the light for it shows me the way, yet I will love the darkness because it shows me the stars."
Régóta nem láttam ekkora tömeget a kórházban, pedig a gyakornoki időmet is itt töltöttem. Szeretem ezt a kórházat, mert közel van a lakásomhoz és nagyon sok barátot is szereztem innen arról pedig nem is beszélve, hogy a szerelmem Hugh is itt dolgozik aminek külön örülök. Tudom, hogy ő nem akart New Yorkban maradni és csak miattam dolgozik itt, ezt pedig nagyra értékelem. Szerintem ezeket a gesztusokat soha nem fogom tudni eléggé meghálálni számára. Annyira evidens, hogy itt van nekem, hogy néha elgondolkodok, hogy remélem tudja mennyire szeretem őt és a szerelmünket nem veszi magától értetődőnek. Őszinte leszek, mikor bejöttem reggel dolgozni és megláttam mennyien vannak, kicsit pánikba estem, hiszen ez az első munkanapom és konkrétan beledobtak a mély vízbe én pedig nem tudom, hogy tudok-e eléggé úszni. Ezt viszont a betegek nem láthatják rajtam, hiszen nyugalmat kell sugároznom magamból és azt mutatni feléjük, hogy minden rendben van és ők is rendbe jönnek. - Sajnos ebben az időben az emberek elfelejtenek vezetni, főleg ilyen kapkodó időszakban. De ne aggódjon, rendbe hozzuk. – mondom kedvesen mosolyogva a férfira és előkészítem a tűt és minden egyéb eszközt amire szükségem lesz ahhoz, hogy kitisztítsam és összevarrjam a fején tátongó sebet ami eléggé vérzik. Nem is értem az olyan embereket akik nem figyelnek vezetés közben. Ennyire nincs halálfélelmük, vagy mit éreznek? Vigyázniuk kéne egymásra és saját magukra is természetesen, de lehet csak én vagyok túl naiv és figyelmes. Amikor én vezetek pl telefont se veszem a kezembe, mert tudom, hogy ha nem az útra figyelek és koncentrálok akkor azzal balesetet okozhatok. Magamnak pedig nem szándékozok plusz munkát adni. Leülök mellé és elkezdem kitisztítani a sebet. - Ez lehet kicsit csípni fog. – mondom majd a fertőtlenítőt hozzáérintem a sebhez és gondosan kitisztítom majd elkezdem összevarrni. - Valószínűleg agyrázkodása lehet, miután összevarrom a sebet elküldjük neurológiára, hogy minden egyebet kizárhassunk. Próbáljon meg addig mély levegőket venni és lassan lélegezni. – tanácsolom és tovább foglalatoskodok a seb rendbetételével. Szerencsésnek mondhaton eddig még magamat, hogy nem fogtam ki részeg beteget, mert sajnos baleseteknél az is előszokott fordulni, ők viszint kötöszködnek, nem hajlandóak nyugton maradni és ezzel mind csak a mi munkánkat nehezítik meg. - Köszönöm a bókot. Idén vagyok első éves rezidens itt, de ne aggódjon, értek a dolgomhoz. – szögezem le, nehogy megijedjen attól, hogy még csak első évemet járom itt, mint teljes értékű rezidens.
Szívből gyűlölte a kórházakat, ha tehette, messziről elkerülte, még akkor is, ha baja volt. Úgy kellett őt noszogatni régen is, ha felütötte fejét a láz vagy fájdalom, hogy na tessék, illene már elmenni egy orvoshoz. Most viszont nem ő döntött ez ügyben, baleset történt, a mentőszolgálat munkatársai pedig nem haboztak, mivel eszméletét vesztette, behozták a kórházba. Igaz, már magához tért, csak épp nem tudta, hogy pontosan mi történt. A feje sajgott és a közérzete is pocsék volt, úgy érezte magát, mint akin átment egy úthenger. A telefonja után meg hiába kutatott, nem volt nála a készülék, így még csak üzenni sem tudott se az asszisztensének, sem pedig másnak. Úgy egyébként valószínűleg el lett volna egy ideig, ha nem vérzett volna a feje, de ez és az a nagy nyüzsgés olyannyira zavarta, hogy próbálta felhívni magára a figyelmet. Úgy tűnt, hogy ez sikerült is, hisz nem sokkal később egy fiatal nő sietett oda hozzá. - Biztos baleset, engem is az ért, azt hiszem – felelte a nőnek és nem is nagyon akadékoskodott, engedte, hogy a kórházi ruhát viselő hölgy kezelésbe vegye. - Csak arra emlékszem, hogy a hátsóülésen egy újságot olvasgattam, aztán meg arra, hogy a mentőautóban magamhoz térek. Nem túl jól, szédülök, fáj a fejem és hányingerem van – ez valószínűleg nem túl jó jel, Holden ezzel tisztában volt, mert egyszer régen már történt vele hasonló, igaz, akkor heteket töltött kórházban, és több csontja is eltörött. - Maga orvos? Mert ahhoz túl csinos – tette hozzá, és valahogy nehezen hitte el, hogy az egészségügyben dolgozhat a hölgy.
"I will love the light for it shows me the way, yet I will love the darkness because it shows me the stars."
Ma van az első napom, mint rezidens. Furcsa, hogy már nem az egyetemre kell bemenni hanem a kórházba. Bevallom, nagyon izgulok, főleg mivel ma a sürgősségire vagyok beosztva és ott általában kész felfordulás szokott lenni. Bár jobban örültem volna valami műtétnek, vagy ha nézhetek egy műtétet, még az is jobb annál, hogy egész nap sebeket kelljen összevarrogatnom, de hát ez van. A ranglétra alján vagyok első éves rezidensként, szépen meg kell másznom ezt a bizonyos létrát. Szép idő van ma, ezért viseletemnek egy egyszerű farmert, Vans magasított talpú cipőt és egy fekete pólót választottam, rá pedig a vászonkabátom. Bent úgyis át kell öltöznöm. Mikor belépek a kórházba már akkor látom, hogy a szokottnál jóval többen vannak. Szemetforgatok mivel érzem, hogy nagyon nehéz és nagyon hosszú napom lesz. Elmegyek átöltözni a kórházi ruhámba, majd veszek egy kávét. Muszáj valami koffeint juttatnom a szervezetembe. Sajnos múlt éjjel nem aludtam túl jól, mert folyamatosan csak az első munkanapomon agyaltam. Hogyan fog sikerülni, vajon a többi rezidenssel megfogom találni a közös hangot? Milyen lesz a szakorvos, vagy a fő rezidens? Fogok vajon hibázni az első napomon? Tovább bent kell majd maradnunk, mint amennyi elő van írva? Annyi kérdés kavargott a fejemben, hogy amikor lehunytam a szememet és esetleg sikerült valamennyire elaludnom akkor is csak hibát hiba hátán láttam magam előtt. Nem is értem magamat, még sosem izgultam ennyire, pedig az egyetemnél is féltem, hogy vajon sikerül-e majd beilleszkednem a társaságba. Miután megittam a reggeli kávémat, kilépek az öltözőből és megyek a sürgősségi felé ahova ma bevagyok osztva. Belépek és rögtön látom, hogy kész felfordulás van. Szerintem tömegkarambol lehetett vagy valami olyasmi, mert normál esetben nem szoktak ennyien itt lenni. Nem is tudok megállni, hogy rendesen körbenézzek, mert rögtön odajön hozzám a fő rezidens és mondja, hogy mit csináljak, melyik ágyhoz menjek, kit varrjak össze, stb. Mást sem látok magam előtt csak seb tisztítást és varrást, amikor egy elégtelenkedő hangot hallok meg. Felpillantok, de senki nem foglalkozik vele, szóval befejezem gyorsan az előző beteget és oda sietek hozzá. - Elnézést, általában nem szokott ilyen felfordulás lenni itt. – kérek rögtön bocsánatot a fiatalembertől, és oda húzok mellé egy széket és előkészítem a felszerelést. - Hogyan történt a baleset? Hogy érzi magát a sérülést leszámítva? – teszem fel az alap és kötelező kérdéseket.
A lovak után második kedvence a vasba öntött lóerő volt, imádta az autókat, főként a rovereket, melyek impozáns méretükkel könnyen törtek maguknak utat a legnagyobb sárban és pocsolyában. Vidéken egy ilyen nélkül nem is lehetett élni, Holden részben munkaeszközként tekintett a járműre, odahaza volt is neki egy kopottabb és egy újabb verzió is, utóbbival misére járt és a rokonságot cipelte. Most viszont már jó ideje New Yorkban tartózkodott, itt pedig ez idáig sofőr furikázta a seggét bérelt kocsival, vagy jobb híján taxival utazott. Ennek részben az volt az oka, hogy nem rendelkezett megfelelő ingatlannal, ahová beparkolhatna egy saját járművet, másrészt meg irtózott a New York-i forgalomtól. Túl zajos volt a város, túl zsúfolt és Holden nem szívesen ült volna volán mögé. Jobbnak látta, ha rutinos rókák viszik és hozzák, olyanok, akik már tősgyökeres városiak, ismerik a helyi vezetési szokásokat, a forgalmasabb útvonalat és tudják azt, hol lehet elkerülni a dugókat. Ma is egy taxi hátsó ülésén dekkolt, éppen az ingatlanközvetítőhöz tartott, hogy keressenek egy házat – csak mert már nagyon unta a hotelt, meg drágának is tartotta. Út közben nem is akart bámészkodni, mert mindig rájött arra, hogy mennyire gyűlöli az itteni forgatagot, s mennyire húz vissza a szíve vidékre. Bárcsak fel se találta volna azt a szart, amitől bár milliomos lett, de a szívét nem rakta helyre. Időben kellett volna lépnie, évekkel ezelőtt kellett volna eljönnie a feleségéért, pontosabban exéért, és akkor talán most békében és boldogságban élnének távol ettől a bűzös betondzsungeltől. A feje is fájt egy kicsit, bizonyára a szmog és a rossz levegő, meg a stressz tehetett erről, mert az utóbbi időben jócskán volt min aggódnia. Még nem heverte ki a válást, üzletileg kellett meghoznia komoly döntéseket és kezdte úgy érezni, hogy a sikerek ellenére szétcsúszik az élete. Ráadásul az újság hasábjain szóló hírek sem voltak bizalomgerjesztőek számára. Éppen lapozott egyet, amikor hirtelen hatalmas csattanás hallatszott, a taxijuk átpördült a másik sávba, Holden pedig egy erőteljes fejütés után elvágódott a hátsó ülésen. Néhány másodpercre elveszítette az eszméletét is, s amikor magához tért, akkor már mentősök tették át hordágyra, hogy aztán mentőautóval beszállítsák a legközelebbi kórházba. A sürgősségi persze most is zsúfolt volt, a mentősök betolták az ággyal, s az egyikük elment, hogy orvost hívjon, míg a másik arrébb lépett, hogy felvegye csörgő mobilkészülékét. Holden valószínűleg el is patkolhatott volna, ha ezeken múlik, és ha súlyos lett volna a sérülése, ő viszont egészen jól érezte magát, leszámítva azt, hogy a feje egy kicsit fájt, és a jobb karja is erősen sajgott. Fel is ült az ágyon, ekkor szédült meg igazán. Pislogott párat, majd ide-oda pillantott, szabad kezét pedig a homlokához érintette, ami vérzett. - Remek...hé, valaki? - el sem akarta hinni, hogy ennyire nem foglalkoznak vele, bár az látható volt, hogy nagy káosz van, ugyanis rengetegen ültek a folyóson, mintha valami tömegkatasztrófa történt volna.
Kezdőlap
