Hajlamos vagyok elmerülni a gondolataimban, néha nehezen hallom meg, ha beszélnek is hozzám.
Precíz vagyok, bizonyos szempontból maximalista. A munkámat haza hordom, mindig a fejemben van és nem tudom kizárni, főleg, amíg nem találom meg a megoldást. A lelkemen viselem mások sorsát, úgy gondolom, ha nekik nem lehet egy perc nyugtuk sem (jelentsen ez kényszerképzeteket vagy csak egy legyőzhetetlennek tűnő étkezési zavart), én sem pihenhetek, amíg ki nem fizetődik a belém vetett bizalmuk.
Újító szeretnék lenni, de ez nehéz, amíg nincs nevem és elismertségem. Évekre van még szükségem, hogy változást hozhassak, de addig sem félek megosztani másokkal az ötleteimet, javaslataimmal elárasztom a feletteseimet.
Szeretem a fiús, sörös, focis estéket, és néhanapján még most is jólesik egy valódi, lazítós éjszaka. Tudok bulizni, és a psziché búváraként azt is tudom, hogy erre a kikapcsolódásra is szükségünk van a teljes élethez. Előfordul, hogy a gondolataim a felelősség felé terelődnek, azonban nem vagyok egy túlaggódó apa.
Mégis ugrom, bármikor és bármiben van rám szüksége a családomnak. Egyértelműen ők a legfontosabbak az életemben, még ha nem is adtam fel értük a karrierem - ha egy nap ezt követelné meg az apaság, képes lennék rá.

New York-ba költözünk. Megfontolt döntés volt, amire együtt jutottunk - fontos számomra, hogy a legkedvezőbb döntést hozzuk meg, fontos az is, hogy együtt legyünk. Habár a hirtelen változásokért nem kifejezetten ugrálok, volt időm felkészülni a költözésre, és úgy gondolom, a tiszta lap jót tesz majd nekünk. Alapvetően bizakodó típus vagyok, mindig is azt gondoltam, hogy nem jöhet megoldhatatlan akadály. Ki tudja, a levegőváltozás talán nem csak a karrier érdekeit szolgálja majd...

Az a fajta fickó vagyok, aki könnyen veszi az akadályokat és képes a felelősségvállalásra. Ezért szeretnek a szüleim, a tanáraim, a barátnőim... És ezért kerülnek el azok a csajok, akik a rosszfiúkra buknak. Még a mosolyom, azt mondják, rendben lenne, de ha túl kedves vagyok és nincs meg a szükséges feszültség... Éppen ezért, valahányszor egy lány azt mondja, beszélnünk kell, lemondok minden "részesedésemről" a kapcsolatunkból, csak váljunk el békével, minek kínozzuk egymás idegeit. Janice-ről még én is tudom, hogy nem lesz mellettem életem végéig, már egy ideje nem érzem azt a kellemes vibrálást...
Talán mégis én ölöm meg a hangulatot minden alkalommal, remélem, ő legalább megmondja majd, mi a gond, nem olcsó kifogással szakítja meg velem a kapcsolatot.

Arra sem vagyok képes, hogy kinyissam a számat. Az jár a fejemben, hogy ez biztosan valami olcsó trükk, esetleg egy pszichológiai teszt, amit majd kiértékelhet, azonban a mindig mosolygós arc most komoly, én pedig képtelen vagyok megtalálni egyetlen megnyugtató szót is.

Eltelik pár perc, amíg egyikünk sem szól semmit. A kérdésem, mint derült égből a villámcsapás, én is érzem, és a lesütött pillantása mögött is látom, hogy a gondolatai cikáznak. Mérlegel. Jó fiú vagyok, de még nincs munkám, még legalább... nyolc év, mire azt mondhatom, befejeztem az iskolát, és még az is nagyképű dolog lenne. A gyógyítás, főképpen az elme gyógyítása nem olyasmi, amit bárki bármikor is megtanulhat - egyszer csak elkaphatjuk a fonalat, kapizsgálhatjuk a mélyebb összefüggéseket, majd puff, az is elszáll, kiderül, hogy tévedtünk és elölről kell kezdenünk az egészet. Ez nem egy olyan kezdet, ami sok rugalmasságot hagyna, és tisztában vagyok vele, hogy a végső döntés az övé... Mégis szeretném meggyőzni. Nem szeretnék játszani az élettel, amit kaphatunk és amit adhatunk, tökéletessé szeretném azt tenni, és még ha szenvedni is fogok, jó ügyért teszem. Nem veszem le róla a pillantásom, hátha szuggesztióval meggyőzhetem, hogy nekem tetsző választ adjon... És amikor bólint, bátorítóan húzom magamhoz. Egyikünk sem így tervezte, de együtt képesek leszünk valami újat felépíteni.