NBC Universal Studio I Ms. Collins and Mr. Richards

**Holden D. Richards**

Sophie & Holden

Egy hónap telt el az első cikk óta, ami feltűzte a térképre a Richards nevet. Azóta számos újság kereste fel, mindenki kíváncsi volt a titokra, hogy mégis hogyan lehet egyik napról a másikra ennyi pénzt csinálni. Holden nem lottónyertes volt, kő kemény munka és évek kellettek ahhoz, na meg egy kreatív ötlet, hogy most ott tartson, ahol. Ettől függetlenül ő továbbra is megmaradt az a kisvárosi fickó, aki mindig is volt. Nehezen kezelte a hirtelen jött sikert, úgy igazán nem is volt ínyére a dolog, viszont az asszisztense folyton noszogatta, hogy kapja magát össze, mert a médiában való szereplés jót tesz a cégnek. Emiatt kellett neki hetente interjút adni itt-ott-amott, s emiatt tartott most is a Rockefeller Plaza mélygarázsából az NBC stúdiójához vezető lifthez.
- Hosszú lesz? - már alapból rosszkedvűen állt a dologhoz, minél előbb túl akart lenni a műsoron.
- Nem tudok részleteket, fél óra a minimum, de lehet, hogy másfél lesz belőle, ez a szerkesztőkön múlik. Nyugodj meg, kérsz egy tik-takkot? - az asszisztense máris kutakodni kezdett a táskában, Holden viszont csak megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy a tik-takkod le tud nyugtatni. Nincs kedvem ezekhez a műsorokhoz, vissza akarok menni Texasba – őszintén nem érezte jól magát New Yorkban, főleg azóta nem, hogy papíron is hivatalossá vált a válása Sophie-val. Mindig is szerette a nőt, még ha nem is tudta normálisan kifejezésre adni az érzéseit, ám egy hónappal ezelőtt pontot tettek a kapcsolatuk végére, s Holden örökre elveszítette őt. Lizzie megtorpant.
- Mit mondtál? - szúrós szemekkel pillantott a férfire, s visszaejtette a tik-takkot a táska mélyére. A telefonja közben hevesen csörögni kezdett, emellett rezgett is, olyan volt, mint egy riasztó, ami betolakodót jelez. Holden éppen csak nyitotta volna ajkait, hogy válaszoljon, Lizzie azonban felemelte a mutatóujját, ezzel belé fagyasztva a szót.
- Erre még később visszatérünk, ezt most fel kell vennem, menj csak, egyenesen az emeletre- a liftajtó nyílt, Liz pedig finoman még lökött is egyet a férfin, így Holden csapdába esett, nem volt más választása, a lift megindult felfelé.
Kínjában az inggallérját babrálta, aztán a mandzsettáját igazgatta, és másodpercenként nézett az órájára, abban a reményben, hogy mindez hamarosan véget ér. Nézte a lift kijelzőjét, még távol volt a legfelső emelettől, a lift azonban megállt a harmadikon, úgy tűnt, hogy valaki csatlakozik hozzá.
Holden hallotta, hogy nyílik az ajtó, de nem nézett fel, most már az órájával babrált, azt pofozgatta a mutatóujjával, mert olyan volt, mintha megakadt volna a kismutató.

**Sophie L. Collins**

Holden & Sophie

Miután lement az adás pár perc pihenőt megengedtem magamnak, mert még volt idő a következő meetingig, amit a vezetőség akart megtartani. Egyikünknek se volt sejtése, hogy vajon most mit akarhattak, de reméltem, hogy hamar vége lesz, mert dolgom volt. A mai napon szinte reggeltől estig be volt táblázva munkával, amit egyáltalán nem bántam. Régebben is gyakran a munkával tereltem el a gondolataimat és ez most se volt másképpen. Szükségem volt arra, hogy egy perc időm se legyen gondolkodni azon, ami nem olyan régen történt. Idegesen túrtam a hajamba, ahogyan eszembe jutott az egész, majd elmosolyodtam, ahogy a barátnőmre pillantottam, aki engem fürkészett. Régóta vezettük már együtt a műsort, mindig számíthattunk a másikra és mindig örömmel fogtunk össze, hogy megnehezítsük a vezetőség dolgát is, ami a műsort illette, de nem csak munkatársak voltunk, hanem a legnagyobb támaszai is egymásnak.
- Minden rendben van? – aggódva csendült a hangja, mire sietve bólintottam, de ő könnyedén tudta, hogy semmi sincs rendben.
- Persze, csak megint eltöprengtem. – ez volt az igazság. Magamhoz vettem a táskámat és elindultam kifelé az irodából a lift felé, hogy felmenjünk a legfelsőszintre, ahova csak néhány ember tehette be a lábát. Minél előbb le akartam lépni erről a helyről, nem volt kedvem órákon át ülni és hallgatni az igazgatóság újabb hülyeségeit.
- Mind a ketten tudjuk, hogy nem erről van szó. Még mindig nem égetetted el a dolgokat? Pedig még segédkeznék is benne, de remélem már dobozba kerültek. – szavaira megforgattam a szemeimet, mert nem égettem el semmit se, de mindent elpakoltam egy dobozba, már ami nem végezte a kukában annak köszönhetően, mert széttéptem dühömben és fájdalmamban. Vágyhatunk valamire évek óta, de attól még pontosan annyira fájdalmas lehet, ha megtörténik, mintha csak friss lenne és nem ezt próbáltuk volna elérni hosszú ideje már. Számomra a válás ilyen volt, a sok kimondatlan dologgal együtt. Pontosan ezért is döntöttem úgy, hogy a hétvégén lelépek a városból és kicsit kieresztem a fáradt gőzt, de most nem úgy, mint legutóbb. Azóta se bírtam ránézni az alkoholra, még az otthon lévő pár bort is elpakoltam a szekrényhátuljába, vagy elajándékoztam. Apa szerint haza kellene mennem, ott akár lőhetnék is párat. Ő esküszik arra, hogy jót tenne, de én egyáltalán nem voltam biztos ebben. Akkor már jobbnak tűnt az is, ha kiállok egy sziklaszirtre és kiordítom a lelkemet is. Plusz arra továbbra se álltam készen, hogy átlépjen az otthonom határát. Időközben pedig meg is érkeztünk a lifthez, mire sietve nyomtam meg a gombot, aztán elmosolyodtam.
- Jól vagyok. – minél többször ejtettem ki ezt a két szót, annál inkább reméltem, hogy tényleg így lesz. Csak időre van szükségem, az mindent megold és hamarosan kiszabadulok ebből a városból is pár napra. Az is jót fog tenni, ha mindentől végre kicsit távol lehetek és elindulhatok az önfelfedezés és a gyógyulás útján.
A lift csilingelve jelezte, hogy megállt, mire sietve néztem a partneremre, hogy jöjjön már, mire csak felmutatta az ujját, hogy pillanat, még egy hívást el kell intéznie. Bosszankodva megforgattam a szememet és egyedül szálltam be a liftbe. Némán kommunikáltunk, hiszen együtt erősebbek vagyunk az oroszlánbarlangjában is, mint egyedül, de aztán a liftajtó bezárult. Sietve érintettem a panelhez a kártyámat, hogy utána be tudjam nyomni a legfelsőszint gombját, majd elővettem a telefonomat, hogy még egyszer átfussam a mai teendőimet, amikor is a lift hirtelen megállt. Sietve pillantottam a kijelzőre, de semmi. Lenyomtam a vészhívót, de az is néma volt. Sóhajtottam egyet, de nem estem pánikba. Nem ez volt az első eset, hogy megállt a lift, de eddig mindig szerencsére hamar észlelték a hibát és elég gyorsan kijuttatták bent rekedteket.
- Vészhívó nem működik, de biztosan hamarosan észlelni fogják, hogy gond van. Nem kell izgulnia. – a hangom kedvesen és barátságosan csendült és még egy mosoly is megjelent az arcomon, egészen addig, amíg szembe nem kerültem a liftben tartózkodó férfival. Ahogy megpillantottam az arcát, az olyan volt, mintha hidegzuhany alá kerültem volna, mert történetesen az exférjem állt velem szemben. Arcomról lehervadt a mosoly és sietve fordítottam neki hátat, mintha azzal semmisé tehetném a jelenlétét. Összefontam a karomat, majd idegesen újra lenyomtam a gombot, de mindhiába, továbbra se működött.
Remek. Csak tudnám, hogy mit vétettem, hogy még itt is vele zár össze a sors. Főleg azok után, ahogyan legutóbb elváltunk.

öltözet

**Holden D. Richards**

Sophie & Holden

Az óra lapját párszor meg kellett pöckölnie ahhoz, hogy elinduljon az a fránya mutató. Liz nem egyszer mondta már neki azt, hogy vegyenek már egy jó órát valamelyik szaküzletben és nem igazán akarta megérteni azt, hogy Holden miért is viseli ezt a vackot, aminek már a pántja is kopott volt. A férfi viszont ragaszkodott ehhez a darabhoz, mert bármi is történt, ő ezt az órát annak idején Sophietól kapta, emlékek kötötték hozzá és esze ágában sem volt lecserélni. Neki nem kellett a luxus, nem hiányzott a karjáról semmiféle arany vagy gyémántberakás.
A buherálás közben megrezzent a telefonja, előhalászta a zsebéből, egy sms üzenete érkezett az asszisztensétől, aki röviden csak annyit jelzett, hogy sajnos halaszthatatlan dolga akadt, és nem tud részt venni ezen a forgatáson. Holdent ettől a víz is leverte, hisz gyűlölte ezeket a helyzeteket, általában Liz tárgyalt a tévésekkel is, ő intézkedett, neki meg csak azt kellett tennie, amit Lizzel megbeszéltek. El is kezdett visszapötyögni mérgében – mert azért nála is volt egy határ, amit túl lehetett lépni – eközben nyílt a lift ajtaja, így Holden nem is pillantott fel, túlságosan lekötötte a figyelmét az, hogy dorgáló üzenetet küldjön az alkalmazottjának. Még csak az sem tűnt fel neki, hogy a lift hirtelen újra megállt, az újonnan érkező üzenetre pötyögött gyors választ. Ekkor kapta fel a fejét az ismerősen csengő női hangra, s ahogy felpillantott, megakadt a pillantása Lacey-n. Megdöbbent. Hogy a jó életbe lehet az, hogy éppen most futnak össze? Aztán persze leesett neki, hogy a drága exe az NBC egyik arca, és ezt tudta is, csak mivel olyan sok felkérésük volt mostanában, Liz pedig nem volt mellette, hogy figyelmeztesse, így ez teljesen kiment a fejéből.
Nem volt felkészülve erre a találkozásra, ahogy azt sem tudta, hogy pontosan most mit is érez. Egy zárt légtérben azzal a nővel, aki legutóbb olyan durva dolgokat vágott a fejéhez. Lássuk be, volt benne igazság, s még ha meg is sértette a férfit ott a hotelszobában, Holden utólag rájött arra, hogy milyen sok fájdalmat okozott a nőnek. Az pedig, hogy Lacey hirtelen elfordult, egyértelműen mutatta azt, hogy nem kíván társalogni Holdennel. Mozdulatai is idegességről árulkodtak, a férfi már ismerte őt elég jól ahhoz, hogy tudja, most épp kezd szétesni az exe.
- Fölösleges nyomkodnod, nem mozdul – szólalt meg végül a nő háta mögül, közben hiába rezgett a telefonja, azt a zsebébe csúsztatta. Nem érdekelte most Liz hülyesége.
- Egy virágos, combközépig érő ruha volt rajtad és egy elegáns, krémszínű magassarkú. A hajad rövidebb volt, mint most, és loknikban ölelte körül az arcod. Érdekes volt, mert odahaza sosem hordtad úgy. Az arcod sugárzott az örömtől és akkor jöttem rá arra, hogy én nem vihetlek vissza haza magammal vidékre. Végre boldognak tűntél, én meg egy senki voltam– bár lezárták a múltat, s aláírta azt a papírt, fájtak neki azok a szavak, amiket a nő hozzávágott. Nem volt igaz, hogy nem jött el érte, s ugyan már nem volt jelentősége, úgy érezte, hogy erről tudnia kell Laceynek. - Bármit is hittél, igenis fontos voltál nekem – mondta elhalkulva, miközben háttal a lift oldalának dőlt.

**Sophie L. Collins**

Holden & Sophie

Az elmúlt évek alatt gyakran úgy éreztem, hogy biztosan rossz csillagzat alatt születtem meg és ezért nem tudom lezárni a múltamat, ezért nem lehet még boldog jövőm, ezért nem teljesülhetnek az álmaim, amik egykoron a porba hullottak, mintha csak jelentékelten porszemek lettek volna. Néha láttam a kiutat, de aztán valahogy mostanáig még se aludt ki az összes fény, ami múltamhoz volt köthető. Aztán megjöttek a papírok aláírva és úgy éreztem, hogy végre fellélegezhetek, majd pedig ugyanakkor süllyedni is kezdtem egy addig láthatatlan mocsárban. A múlt emlékei, fájdalmai és keserűségei újra rám találtak. Pedig nagyon szerettem volna végre újra szabadnak, vidámnak érezni magam, vagy legalább kicsit boldognak. Nem olyan régen kicsit utóbbi össze is jött, amikor egy idegennel beszélgettem. Kihúzott a slamasztikából és vigyázott akkor is rám, amikor senki más nem tette, ezért pedig örökre hálás leszek neki. Azon a reggelen a nagy káosz ellenére is újra láttam egy kis fényt és újra képes voltam hinni abban, hogy létezik még jóság, jó dolgok az életben és legyen bármekkora is a sötétség, mindig át tud rajta szűrődni egy kis fény.
Holden szavai csak még inkább feszültebbé tettek, hiszen én is jól tudtam, hogy hiába nyomkodom a gombot, akkor se fog a helyzet változni, de inkább nem reagáltam rá. Próbáltam úgy tenni, mintha itt se lenne, miközben sietve vettem elő a telefonomat, hogy bepötyögjek pár szót és csak remélni tudtam, hogy a térerővel nem lesz gond és hamarosan a címzett megkapja, aki pedig minden követ meg fog mozgatni azért, hogy minél előbb kiszabadítson ebből a kényelmetlen szituációból.
Reméltem, hogy venni fogja a lapot, hogy nem akarok vele beszélni, nincs mit mondanom, vagyis túlzottan is sok mindent mondtam volna, de inkább nem tettem, mert semmi pozitívum nem lett volna a kimondott szavaimban. De persze ő most se tudott hallgatni, a hajamba akartam túrni, de félúton a kezem megállt és megremegett annak az emléknek köszönhetően, amit felidézett. Ajkam megremegett és egy pillanatra lehunytam a szememet és azt kívántam, hogy bárcsak ne úgy fájna minden egyes szó, ami elhagyja a száját, mintha tőrt döfnének a szívembe. Ez már egy elkésett vallomás volt, ami inkább fájdalmat okozott a lelkemben, mintsem reményt, vagy boldogságot.
- Egy évtizeded lett volna arra, hogy bizonyítsd azt, hogy fontos voltam neked, de persze nem tetted. Vártam, de nem jöttél, vagyis ezek szerint még is eljöttél, de nem volt ahhoz merszed, hogy a szemembe néz és azt mond sajnálod. Most pedig már ezek elkésett szavak, vagy azért mondod, hogy még több fájdalmat okozhass nekem? – hangom alig hallhatóan csendült, de nem fordultam meg. Nem néztem rá, helyette csak a gombokat szuggeráltam, mintha csodára várnék, hogy hátha még is működni kezd ez a szerkezet és elindul a lift. – Tényleg elhitted azt, hogy igazán boldog vagyok? – keserűen csendült a hangom. – Akkor talán még se ismertél igazán jól. Boldog voltam, de mindamellett gyászoltam egy házasságot, amit nem tudtam megmenteni, gyászoltam egy meg nem született gyereket, amivel egyedül maradtam és közben próbáltam nem gyűlölni az életet, amiért ragaszkodott hozzám és nem engedte, hogy kövessem őt. – hiszen ez volt az igazság. Nem csak a babánkat veszítettem el, hanem csak egy hajszálon múlt, hogy nem követtem én is őt. Sietve haraptam az ajkamba, hogy ne adjak hangot a sírásnak, a fájdalmamnak, ami a mai napig is képes volt ezernyi darabra cincálni, mindeközben pedig automatikusan az egyik kezem hasamra siklott. Végül sietve töröltem le a szemem sarkában megjelenő könnycseppet és nagyot nyeltem. – Tudod, hajdanán csak arra lett volna szükségem, hogy újra az az ember légy, akinek a szívemet adtam, és ne az, aki megaláz, vagy kitépi szép lassan az összes tollat a szárnyaimból, miközben minden fényt elkezd kioltani bennem egészen addig, amíg jobban nem kezdem gyűlölni önmagamat, mint azt, aki ezt teszi velem. – ez volt az igazság, de ez már a múlt volt. A remény, ami még hajdanán hozzá kötött, az szép lassan elhalványult és új remény jelent meg a lelkemben arra vonatkozóan, hogy még nekem is kijár majd a boldogság, lehet még addig hosszú és megannyi fájdalommal lesz kikövezve az út, amit meg kell tennem, de többé nem akartam a múltba zárva élni.
Hinni akartam abban, hogy a jövő még számomra is tartogat boldogságot.

öltözet

**Holden D. Richards**

To Sophie special
IT COULDN'T HAVE HAPPENED ANYWHERE BUT IN LITTLE OLD NEW YORK.
Miután kimondta azt, ami már régóta kikívánkozott belőle, elcsöndesedett, s nem mozdult a pozíciójából. Továbbra is csak az exe hátát látta, apró mozdulataiból pedig csak elképzelni tudta azt, hogy vajon mi játszódhat le Laceyben. A kimondott szavakkal nem akart rosszat, fájdalmat okozni meg még kevésbé. Talán még mindig élt benne a remény, hiába írta alá azokat a papírokat, úgy érezte, hogy csak sarokba lett kényszerítve, s hogy akkor épp nem volt más választása. Csúnyán megsebezték, dühös is volt, így haragból kanyarította alá a nevét, hirtelen. Azóta mégis megbánta, s rájött arra, hogy még rengeteg mindent mondana, viszont Lacey tovább ostorozta őt. Hiába próbált volna megszólalni, mindig, amikor egy kérdés elhangzott, máris érkezett a következő, így Holdennek esélye sem volt. Végül elrugaszkodott a lift oldalától, közelebb lépdelve megállt Sophie mellett, s felé fordult úgy, hogy a nőnek így már nehéz lett volna elkerülnie a férfi pillantását. - Én ezt nem tudtam Lacey. Amikor elhagytál, azon az éjszakán hozzám vágtad, hogy egy senki vagyok. Leléptél tőlem, hogy az álmaidat kövesd és én akkor tényleg úgy éreztem, hogy jobbat érdemelsz nálam. Igen, haragudtam, de eljöttem érted. És elhittem, hogy boldog vagy. Végre valóra vált a tévés karriered, amire ott vidéken mellettem csak sóvárogtál. Önző lettem volna, ha elveszem tőled és fogalmam sem volt, hogy te másra vágysz. Ez az egész...minden, amit elértem, csak miattad tettem. A sok munka és tanulás, hogy elérjek valamit, ez mind miattad volt. Csakis azért, hogy ne tarts egy senkinek. De tudom, már elkéstem – sóhajtott egyet, mert ezt érezte. Tényleg túl későn lépett, sokáig tartott neki a fejlődés és naivan azt hitte, hogy ha majd Lacey látja azt, hogy milyen sokat fejlődött, akkor majd megbocsájt. De talán épp ezzel követte el a legnagyobb hibát. - Sajnálom, hogy egyedül kellett megbirkóznod a babánk elvesztésével, hogy nem voltam melletted. Sajnálom – óvatosan megindította a kezét, bizonytalan mozdulat volt ez, nem tudta, hogy helyes-e, csak megpróbálta megérinteni Sophie karját, éppen csak gyengéden.
- Meg tudsz nekem bocsájtani Lay?

**Sophie L. Collins**

Holden & Sophie

Néha könnyebb úgy kimondani a dolgokat, ha nem kell farkasszemet nézni azzal, akinek mondjuk. Mennyiszer kimondtam fejben is neki mindazt, amit éreztem, olykor a tükör előtt állva, mintha az változtatna bármin is, pedig nem. Soha nem lett jobb és talán most se lesz, pedig most pontosan hallhatta az, akinek szántam, de valahogy még se éreztem a feloldozást, se a megkönnyebbülést, hogy végre a lelkemet nyomó egyik súly leszakad és végre könnyebb lesz levegőhöz jutni. Reméltem, hogy idővel még is segít majd kiszabadulni a múlt fogságából mindaz, ami itt elhangzik.
Láttam, hogy miként kúszik be a látómezőmbe, mire kicsit hátrébb léptem, mert hirtelen úgy éreztem, hogy túl közel áll hozzám, de nem fordítottam neki hátat. Messzire mondjuk nem tudtam szaladni, hiszen egy fémdobozva zárva rekedtünk, ami hirtelen sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt.
Nagyokat pislogtam rá, amikor megszólalt és legszívesebben megkérdeztem volna tőle, hogy most ugye szórakozik velem? Rémlik neki az, hogy ő mivel is vádolt meg nem sokkal a gyerekünk elvesztése után? Rémlik az, hogy mi volt az az utolsó dolog, ami ráébresztett arra, hogy én többé nem akarom ezt csinálni, nem akarom, hogy a lelkem végérvényesen meghaljon… Szavai fájtak, ajkamba haraptam és szememet lehunytam és próbáltam megakadályozni azt, hogy a könnyeim utat törjenek.
- Emlékszel még, hogy miket csináltál? Emlékszel arra, hogy mivel vádoltál meg azon a bizonyos estén, amikor azt vágtam a fejedhez? – fájdalom könnyedén érezhető volt a hangomból és őt fürkésztem fájdalom tengerével az íriszeimben. – Azzal vádoltál meg, hogy megcsaltalak. Annyi sok szart elviseltem tőled. Elnéztem, hogy nők ülnek az öledben, vagy hogy valaki megcsókol mindenki előtt. Azt, hogy az emberek azt suttogják, hogy annyira rossz feleség vagyok, hogy az alkoholba üldöztelek és más nők társaságába. Mindent elviseltem, de azt már én se tudtam és a szememben tényleg egy senkivé váltál, mert én szép lassan mindent feladtam érted, miközben téged minden és mindenki más jobban érdekelt, mint én, mi. Egy senki voltál, vagy talán nem, de az biztos, hogy nem az a férfi voltál, akibe beleszerettem. – hangom megremegett és a szemem sarkában megjelent egy könnycsepp, ahogy a múlt felidézésre került. Haldokoltam és ő nem is látta, ahogyan azt se, hogy miért is neveztem akkor annak. Nem érdekelt a pénz, vagy a hírnév. Sok mindent feladtam volna, ha tudom, hogy boldog jövő vár, de nem így volt, így megpróbáltam meglelni a boldogságot itt, távol mindentől. Vajon tudja, hogy azóta se jártam odahaza? Hogy oly nagyon sikerült elüldöznie a múltnak, hogy többé nem is léptem át soha a városhatárt, de még a közelébe se mentem, pedig mennyiszer honvágyam volt… - Tudod, néha azt kívántam, hogy bárcsak inkább kezet emeltél volna rám, akkor talán hamarabb lépek és nem hagyom azt, hogy szép lassan összetörj, mint egy megunt játékszert. – lesütöttem a pillantásomat és egyre nehezebb volt talpon maradni, úgy éreztem kicsit forogni kezd a világ. A szüleim próbáltak óvni, ahogy a testvéreim is, de mindenkivel szembe szálltam és hittem abban, hogy meg tudom gyógyítani a házasságunkat, még ha nem is értettem miként romlott el, de nem így volt és szép lassan a romok maguk alá temettek. – Miért nem kérdezted meg?! Miért megint helyettem döntöttél!? – hangom dühösen csendült és majdnem mellkason löktem őt, de a kezem félúton visszahullott a testem mellé, majd végül halántékomat dörzsöltem meg ujjaimmal. – Talán értem tetted, talán magadért tetted ezt az egészet, hogy bizonyítsd azt, hogy nem egy senki vagy. Nem tudom mi az igazság, csak azt tudom, hogy én azt látom, hogy nélkülem jobb életed lett, mint mellettem. S mindamellett azt, hogy soha nem kerestél meg ennyi év alatt, hiszen ha véletlenül akkor nem engem küldenek megcsinálni az interjút, akkor most se találkoztunk volna… – szomorúan csendült a hangom, mert hiába mondja, hogy miattam csinálta az egészet, akkor se tudtam elhinni és igaza volt abban, hogy elkésett mindennel… Túl sokat várt, én pedig túl sokáig hagytam, hogy a múltam kalitkába zárjon.
Babánk elvesztésével kapcsolatos szavaira újabb könnycseppek jelentek meg a szemem sarkában, amiket nem töröltem le. Túlzottan fájó emlék volt és a sajnálata nem volt gyógyír a sebeimre. Amikor karomhoz ért, akkor nagyot nyeltem és fájdalmas grimasz jelent meg az arcomon, megingattam a fejemet és pár pillanat után elhúztam a karomat, mintha csak fájna az érintése.
- Talán egyszer, képes leszek megbocsájtani, de úgy megbízni benned, mint hajdanán tettem, amikor igent mondtam, arra soha nem leszek képes. – hangom szomorúan és halkan csendült, mert ez volt az igazság. Egyszer neki adtam mindent, többet is, mint talán kellett volna, de nem értékelte és olyan sebeket hagyott, amik talán soha nem fognak teljesen begyógyulni, kihatással lesz az életemre mindig is. Tisztában voltam azzal, hogy nehéz útra kanyarodtam, de mélyen legbelül éreztem, hogy tovább kell haladnom ezen az ösvényen. Nem lesz közös jövőnk már, úgy biztosan nem. Az pedig, hogy mást tartogat-e számunkra a jövő, tudjuk-e rendezni legalább kicsit ezt az egészet, azt nem tudtam, ahogyan azt se, hogy képes leszek-e mindent megbocsájtani, vagy nem. – Én is sajnálom, de ahogy mondtad elkéstél... – tényleg sajnáltam, hiszen tisztán emlékeztem az egykori álmainkra, az eskünkre és mindenre, de az már a múlt volt és nem akartam hagyni többé, hogy újra és újra múlt távol tartson az élettől. Letöröltem a könnyeimet, amiket már szinte vissza se tudtam tartani.

öltözet

**Holden D. Richards**

To Sophie special
IT COULDN'T HAVE HAPPENED ANYWHERE BUT IN LITTLE OLD NEW YORK.
Hogyne emlékezett volna. Túlságosan féltékeny volt akkoriban, nem volt önbizalma és teljesen meg volt győződve arról, hogy Lacey megcsalja. Ennél nagyobb baromságot pedig nem is mondhatott volna, és ahogy most visszahallotta felesége szavait, úgy ismétlődött előtte az a jelenet, s úgy vált egyre dühösebbé.
- Tudom, tudom jól, hányszor kell ezt még rám olvasnod? - fakadt ki végül, mert nem volt jó visszahallani azt, amit csinált. Ő maga is tisztában volt azzal, hogy mennyi mindent szart el, pontosan emiatt akart megváltozni, egy jobb ember lenni, olyan ember, aki nem iszik, akinek vannak céljai és akire a felesége felnézhet. Hosszú és kemény munkával pedig mindezt el is érte, csak éppen azt nem vette észre, hogy míg ő gürizett ezen az egészen, addig a neje elfelejtette őt szeretni. Mert hogy Holden még most is szerette Lacey-t, sőt az a fikarcnyi papír mit sem számított neki.
A nő haragja azonban ostorként csapott le rá, fájt neki minden egyes szó és nem hagyta nyugodni. Talán csak most szembesült azzal, hogy ez már tényleg menthetetlen. Ott a hotelben még szimplán csak dühből cselekedett, úgy gondolta, hogy a heves vita ellenére majd elcsitulnak, s ahogy új nap virrad, mehet minden tovább. Itt és most viszont rá kellett jönnie arra, hogy Lacey mindennek véget vetett, sőt, mindenért őt hibáztatja. Holden persze sok mindent magára is vállalt, bűnös volt ő, ezt soha nem is tagadta, az viszont mélyen bántotta őt, hogy Lacey most mindent a nyakába akart varrni, mintha ez a kapcsolat egyedül egy emberen múlt volna.
- Mit kellett volna kérdeznem? - ráncolta a homlokát, meglepődött ex kedvese hevességén is.
- Megkerestelek! Mondtam már, hogy eljöttem érted! És Te? Te miért nem kerestél egyszer sem? Úgy leléptél Gruene-ből, hogy a lábad nyomát sem lehetett látni. Ott hagytál minket, engem, a családodat és a barátaidat! Te gondoltál rá, hogy egyszer is felhívj? Eszedbe jutottam, mikor az anyám elment?? - vágta vissza, hisz neki is voltak sérelmei, mindazon túl, hogy tudta, nagy részben ő hibázott. S bár most is felhúzta magát, azért a gyerektéma mellett nem tudott elsiklani. Őszintén és mélyen bánta azt, hogy akkor nem volt támaszként Sophie mellett. Emiatt most őszintén kérte a bocsánatát, hisz ez épp úgy neki is fájt, ahogyan az is, hogy a nő ilyen ridegen viselkedett a közelében.
- Mit mondhatnék erre? - széttárta a karjait, miközben nyelt egyet. Tekintete párás lett, ajkait összepréselte, ezzel nem adott teret annak, hogy a nő előtt gyengének látszódjon. Mégis tőrként hatoltak belé ezek a szavak, hisz bármi is történt köztük, Lacey-t kiskorától ismerte, rengeteg emlékük volt és éppen ezért nehezére is esett őt csak úgy elengedni. Még sem volt más választása, el kellett engednie.
- Miért nem nyílik ez a szar – fordult az ajtó felé, és bosszúsan kezdte nyomkodni a gombokat, de leginkább csak menekülni akart ebből a helyzetből és Lacey közeléből.

**Sophie L. Collins**

Holden & Sophie

Amikor kifakadt, akkor kicsit összerezdültem, de nem mondtam semmit se és a szomorúságon kívül nem ült ki más az arcomra, ekkor még a könnyeimet is viszonylag vissza tudtam tartani. Talán nem volt fair ezt újra felhánytorgatni, de ez volt az igazság, ezek a dolgok voltak azok, amik szép lassan a bennem rejlő fényt elkezdték kioltani, míg nem odáig vezettek, hogy úgy döntöttem inkább elfutok, mielőtt túl késő lenne. S lehet nem lett minden téren túl késő, de valamilyen téren még is elkésett, elkéstünk mindennel. A sérelmek, a sebek, amik bennünk rejtőztek oly sok éven át lassan olyanná váltak, mintha csak gyógyíthatatlan betegséggé változtak volna, ami szép lassan pusztít el, legalábbis jelenleg így éreztem.
- Talán azt, hogy tényleg boldog vagyok-e. Vagy azt, hogy maradni akarok-e, vagy visszamenni veled, ha már egyszer eljöttél ide és nem helyettem felelni ezekre a dolgokra, vagy nem anélkül távozni, hogy odajöttél volna hozzám… - hangom megremegett, de sikerült végigmondanom mindazt, amit szerettem volna. A könnyeim pedig szép lassan egyre inkább záporozni kezdtek, mintha csak egy tavaszi eső kelt volna életre. Ha azt hitte, hogy nekem nem fáj ez az egész és azért akarom annyira a válást, mert már van valaki más az életemben, akkor tévedett. Ugyanúgy fájt, de még is úgy éreztem, ha tovább folytatjuk ezt, akkor szép lassan tényleg felőröl és elpusztít mindent, ami még esetleg újra fényt hozhatna az életembe. Én csak hinni akartam abban, hogy még újra kisüthet a nap valahogy, még ha jelenleg nem is láttam miként, de muszáj volt a láthatatlan reménybe kapaszkodnom, mert ha nem teszem, akkor elsüllyedek és megfulladok.
- Miért nem kerestelek meg?! – döbbentem csendült hangom, miközben letöröltem a könnyeimet, de felesleges volt, mert olyan volt, mint egy csap, amit nem lehet elzárni, mert elromlott. – Azért, mert megaláztál. Azért, mert azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó és fontos számodra. Önként pedig nem állt szándékomban újra a pofonért sorba állni, hogy ismét a padlóra lökj és még inkább megkérdőjelezzek mindent magammal kapcsolatban. – ez volt az igazság, mert a tettei és az által okozott sebek távol sodortak tőle, de ugyanakkor szép lassan pusztítást végeztek bennem is. Lehet a világ azt látja, hogy milyen magabiztos nő vagyok, de feleannyira se voltam az, mint mutattam. Sokszor hittem azt, hogy azért történt minden, mert nem voltam elég jó, nem tudtam megadni számára azt, amire szüksége volt, pedig én tényleg mindent feláldoztam azokban az időkben, amikor próbáltam kitartani mellette. Már nem tudtam ennél többet nyújtani. Féltem attól, ha újra látom őt, akkor még elveszi azt a maradék önbizalmamat is, ami még segített talpon maradni és az iránti reményemet, hogy egyszer netalán még én is elég lehetek valaki számára. – Igen, eszembe jutottál. – tettem még hozzá egészen halkan, mert ez volt az igazság. Sokat gondoltam rá, akkor is, amikor elveszítette az édesanyját, de a sebek és a félelmek erősebbek voltak minden másnál.
A kérdését hallva csak figyeltem őt könnyes és szomorú tekintettel, de nem feleltem semmit se, csak lehunytam a szememet és karomat összefontam a hasam körül. Mindennél jobban szerettem volna hajdanán anya lenni, de ahogy kudarcot vallottam feleségként, úgy anyaként is, de valami oknál fogva még is ragaszkodott hozzám az élet. A munkámmal volt, hogy jót tudtam tenni, de ezen túl nem értettem az okát, hogy én miért is maradtam életben. Ahogyan azt se, hogy miként is jutottunk idáig onnan, hogy együtt cseperedtünk fel, aztán az álmaink és a szívünk összefonódott, most pedig egy hatalmas nagy szakadék tátongott közöttünk, mintha csak a boldog idők egy ábránd lett volna és nem valóság.
Ő az ajtó felé fordult, én maradtam ott ahol voltam. Hallottam, ahogy morog, hallottam azt, ahogyan a gombokat nyomkodja egymás után.
Tétován léptem felé egyet, haboztam, mint egy gyerek, aki nem tudja miként is működik a lába, vagy a karja, aztán egyszerűen átöleltem őt hátulról. Ujjaimmal ruhájába markoltam, majd alig hallhatóan megszólaltam.
- Sajnálom, hogy kevés voltam… - ez volt az én búcsúm és ebben a pillanatban a lift újra működni kezdett. Sietve engedtem el őt, majd mellette ellépve, ahogy kinyílt az ajtó sírva, kicsit rohanva indultam el, hogy magam mögött hagyjam ezt a helyet és mindent, de aztán még is megtorpantam pár lépés után és nagyot nyeltem. Mély levegőt vettem és utoljára még hátra pillantottam rá. Csak pár lépés lehetett közöttünk.
- Remélem, egyszer megtalálod azt, amit mellettem nem találtál és igazán boldog leszel. – a válaszát meg se várva egyszerűen elrohantam az ajtó felé, ami a lépcsőkhöz vitt. Sietve indultam el rajta, majd útközben kibújtam a magassarkúból és rohanni kezdtem lefelé, mintha csak valaki üldözne. El akartam innen tűnni, távol akartam lenni mindentől és mindenkitől.

öltözet

Ajánlott tartalom

» Music is the universal language of mankind.
» Eric & Nova - studio
» Dead Notes Music Studio
» Sophie L. Collins
» Collins' castle - Lita&Barb