Hat éves voltam, amikor először beszabadultam a konyhába. A húgom ekkor még szinte az összes éjszakát végigsírta, anyám a kialvatlanságtól türelmetlen volt és ideges, apámmal állandóan veszekedtek, aki emiatt a munkájába menekült. Gyerekként persze ebből csak az esti kiabálások és anyám kimerült sírógörcsei maradtak meg. Úgyhogy egyik reggel beállítottam az ébresztőórámat, hogy hajnalban felkeltsen és kiosontam a konyhába pudingot főzni. Mire anya felébredt Angie-hez, szó szerint lángokban állt a konyha. Sem boldogabbá, sem kipihentebbé nem tettem, ám valamit megmozdíthattam benne, mert a rákövetkező héten beíratott gyerekeknek kitalált főzőtanfolyamra. Akkor és ott ragadta el a főzés végérvényesen a szívemet.
Vagy tökéletesen csináld, vagy sehogy; ez volt a legelső tanárom jelmondata, és minket is hasonló szigorral fogott. A többi gyerek gyűlölte. Én felnéztem rá. Olyan magas szintű rutinról és koncentrációról tett tanúbizonyságot, hogy képes volt közel nullára redukálni a hibaszázalékot - az én gyerekfejemnek úgy tűnt, mintha varázsolt volna. Néhány száraz, lehetetlen alapanyagból megfelelő sütési móddal és fűszerekkel olyan ételt hozott össze, amivel elvarázsolt mindenkit. Én is ilyen akartam lenni, hatni akartam az emberekre és be akartam bizonyítani, a tökéletesség igenis létezik, és csak néhány szerencsés beavatott számára elérhető.
Különleges akartam lenni.
Ma már nem igazán emlékszem rá, milyen érzés volt először a kezembe fogni a serpenyőt. A főzés rutinná vált, az elismerés üres közhellyé, a tökéletességen túl pedig, rá kellett jönnöm, nincs semmi. Semmi. Csak a végtelen unalom. Úgyhogy növeltem a dózist. Előbb saját étterem, aztán újabb és újabb oklevelek, aztán az első Michelin csillag, aztán még kettő, aztán egy egész étteremlánc, míg végül telepettyezem csillagokkal az eget... Minél magasabbra törtem azonban, annál üresebbé és unalmasabbá vált minden. Már csak kötelességből álltam be a pult mögé, és gyakran azon kapom magam, hogy nem érzem elégnek az életem.
Mi több létezhet a tökéletességnél?

- Értse meg, anyuka, hogy nem szokás harmadik nevet adni egy gyereknek!
- Na és Salvador Domingo Felipe Jacinto Dalí i Domènech? A spanyolok viccelnek talán? Náthát neveznek el róluk, máris nem kell őket komolyan venni?
- De anyuka sem spanyol, én sem lettem spanyol, Bridget sem spanyol...
- És ezért máris el kell felejteni a gyökereket? Milyen hálátlan gyereket neveltem! Ha már két neve lesz az unokámnak, miért ne lehetne az egyik török? Aydin!
- Anyuka, ha mondom, Bridget és én százszor átbeszéltük már... Szeretnénk, ha amerikai lenne. Alexander, a megboldogult dédapja után.
- És a mi águnkról a dédapa? Nem is számít? Fürdőket, meg éttermeket nyitni jók vagyunk, táncosnőket behozni jók vagyunk, amúgy meg vesszen csak a kultúránk!
- Anyuka...
Még meg sem születtem, máris vitaforrássá váltam a családban. Az apai ágú nagyanyám mindig is meglehetősen karakán nő volt, aki határozott elképzelésekkel rendelkezett a családi ügyeket illetően. Már az első perctől gyűlölte anyámat az ízig-vérig amerikai származása miatt, igaz, ő maga is csak az ükszüleim révén rendelkezett török gyökerekkel. Mire elért hozzám a vérvonal, már igazán felhígult annyira, hogy ne sok látszódjon az "ősi, családi örökségünkből". Az anyámat sem kellett félteni, természetesen Alexanderként lettem anyakönyvezve, és gondoskodott róla, hogy a kedves anyós külön bekeretezett másolatot kapjon a születési irataimból, ajándék gyanánt a falára.
A nagyi azóta is Aydinnak hív, a szüleim válása óta pedig mindig furcsa, elégedett mosoly jelenik meg a szája sarkában, amikor rám néz. Mintha én lennék az egyszemélyes bosszúja anyám ellen, aki minden nap emlékezteti rá, miféle diadalittas csatákat nyert a kétszemélyes háborújában.
- Aydin - nyújtja ki felém a kezét, mire kötelességtudón leteszem a villámat és átnyúlok az asztal felett. Hagyom, hogy ráncos baljába vegye az enyémet és heves szeretettel megszorongassa. - Nagyon finomat főztél megint. Túl puccos ez egy olyan vénlánynak, mint a nagyanyád.
- Ne várj tőle semmi streetfoodot - kotyog közbe Angie, aki még mindig a créme brulée-je utolsó falatjain nyammog, a tőle megszokott pókerarccal és szigorú hümmögésével. Az egész családból összesen ketten szédültünk el a kulináris gyönyörök világa felé, és míg belőlem mesterszakács lett, a húgom a skála másik végén kötött ki: ételkritikusnak ment. - Michelin csillagos. Csodálom, hogy három falatnál több került egyáltalán a tányérra.
Kihívó pillantást vet rám, de nem veszem fel. Eleget nyúztuk egymást az elmúlt huszonnégy évben ahhoz, hogy mostanra immunissá váljak a cukkolására.
- Jól van, jól van - csitítgat minket a nagyi, aki még mindig nem igazán érti, mi van azokkal a Michelle-ekkel és valószínűleg csak annyit fogott fel az egész karrieremből, hogy egyik emlegetett nőt sem hoztam haza még, pedig már hárman is voltak. - Inkább a barátnődről mesélj. Mikor jönnek végre a dédunokáim?
- Nagyi... - Azt remélem, ha elég elgyötörten és fáradtan sóhajtozom, anélkül leszáll a témáról, hogy túlságosan belemennénk és megbántanám.
- Ti egy nyelvet beszéltek - legyint ekkor Angie felé. - Magyarázd el neki, hogy az életem... Mármint az ő élete túlságosan üres és savanyú egy nő szeretetének melegsége nélkül.
Kihasználva, hogy elengedte a kezem, tragikusan végignyúzom az arcom. Valahányszor összeülünk nála közös ebédekre, a beszélgetés valahogy mindig errefelé terelődik. A húgom sem maradt ki az észosztásból, ám ő még tudott a korára hivatkozni és arra, hogy előbb karriert szeretne, aztán családot. Valamiért ezt a választ tőlem már nem fogadták el.
Meglepő módon Angie leteszi a villáját, megtörli a szalvétával a száját és felém fordul. A komolysága valahogyan zavarba hoz, hiszen sosem volt köztünk téma egymás szerelmi élete. Ezt a határt valahogy még egyikünk sem merte átlépni.
- A nagyi azt akarja mondani, hogy az édes alaptésztákba is teszel egy kis sót, a sós dolgokba meg egy kis édeset, hogy jobban kihozzák egymás ízét.
- És?
- És így a te életed sem lehet örökké hideg és besavanyodott. Kell bele egy kis... Ellentét. Hogy jobban ki tudd élvezni.
- Édes istenem... - lehunyom a szemem és átmasszírozom két ujjal az orrnyergem. Érzem a kezdődő migrént ott lüktetni lehunyt szemhéjam mögött, és az apánk pont ezt a pillanatot választja arra, hogy vidáman berongyoljon a bejárati ajtón.
- Elnézést a késésért, elhúzódott a... Megbeszélés.
De pont olyan gyűrött a megjelenése és bamba a vigyora, hogy oda sem kell igazán néznem, tudom, megbeszélés alatt a legújabb, épp csak nagykorú titkárnőjét érti. A húgom is egyből levágja a helyzetet, ő azonban keresztüldöfi apánkat a pillantásával, aki erre meg is torpan a konyha előtt.
- Már ettetek? Jut még egy adag az öregeteknek is? Éhen halok...
- Ennyi megbeszélés után... - morogja Angie, a kelleténél nagyobb vehemenciával szúrva fel a créme brulée utolsó falatját a villájára. Átszalad egy halvány, gyorsan tűnő mosoly az arcomon, aztán figyelve, Anthony Collins hogyan masíroz végig a konyhán és kezdi el kiszolgálni magát a tűzhely körül, ez lassan le is olvad az arcomról.
- Te sem tudsz jobbat... - fordul apánk felé a nagyi most, hogy lett egy újabb áldozat, akin köszörülheti a nyelvét. - Csak mutogatod az unokámnak a nőket, de egyetlen igazit sem adsz neki.
- Nőket? Milyen nőket?
Újabbat sóhajtok, Angie pedig élesen felkuncog mellettem. A térdemmel meglököm az övét az asztal alatt, mire a karomba bokszol.
- Gyerekek!
- Erről jut eszembe - fordul felém apa, és a megpakolt tányérjával együtt csatlakozik hozzánk az asztalhoz. - Emlékszel a Palomára?
Innen látom, hogy a nagyi szeme felcsillan az asztal túloldalán és odasúgja Angie-nek a kérdést, miféle nőről van szó. El kell gondolkodnom, honnan ismerős ez a név, és mivel sem szakmai körökben, sem apám üzleti szférájában nem jutok semmire, kicsit mélyebbre kell az emlékeimben nyújtóznom.
- Az az étterem, ahova régen annyit jártunk? Ahol anya folyton chili con carnét evett. Valami barátodé volt. - Te jó ég, az még üzemel? Évek óta nem hallottam róluk semmit, habár való igaz, lefoglalt a saját világom. Aki egyszer a csillagok közé kerül, nem szívesen száll alá többet a mondén világba.
- Ó igen, isten nyugosztalja... - mormogja az öregem, és az arca egy pillanatra tükörképemmé válik: fáradt és meggyötört, áthatja valami ritkán mutatott szomorúság. Aztán ahogy a tányérjára pillant és a villájára tűzi az első falatot, újra az a hideg üzletember, akivel anyám éjszakákon át tudott a nappaliban üvöltözni. - Úgy tudom, most a lányáé az üzlet. Paloma, ha jól emlékszem.
Csendben felszusszanok. Sosem értettem, hogy képesek egyesek a saját gyerekükről elnevezni dolgokat. Hajót, éttermet, parfümöt... De apám úgy tesz, mint aki nem hallotta, a nagyi meg közben tíz körömmel marja a terítőt, annyira igyekszik, hogy megsürgesse a beszélgetést és minél többet megtudhasson a titokzatos kisasszonyról.
- Mindegy is. Megvettem.
Ugyanolyan egykedvűen pislogok rá, mint eddig, az arcomra száradt közönnyel, mint aki nem értette jól. Hiszen nem érthettem. Az apám sokkal okosabb üzletember annál, hogy efféle ostobaságot műveljen. Még Angie is leteszi erre a villáját. Míg én inkább anyára ütöttem, ő kiköpött mása apánknak, kemény vonásait most mégis meglepettség nyújtja el.
- A Palomát? Apa, normális vagy? Mennyi adósság lehet azon a helyen? Pár év, nem, hónap, és csődbe mentek volna...
- De nem fognak, ugyanis a mesterséfünk szépen kipofozza a helyet.
Apa vidáman rám kacsint. Ekkor kezdhet el az én arcom is megnyúlni, ugyanis a jókedv a következő pillanatban az arcára fagy és a raviolijával kezd el babrálni a tányéron.
- Gondolj csak bele, Alexander! - Anyám szokott így hívni, a nagyi bosszantására. Apám érezheti, hogy nagyon elbaltázott valamit, amiért automatikusan ez jön a szájára. - A te szakmai tudásoddal és a kislány családias, autentikus érzékével újra talpra tudnátok állítani. Jó kis étterem az, kár lenne hagyni, hogy elsüllyedjen.
- Akkor béreljenek fel valakit. Séf vagyok, nem restaurátor, és nem is jótékonysági szervezet. Megvannak a magam éttermei, és a negyedik csillagot nem egy kockás terítős lebujért fogom megkapni...
- De hát a kislány, Aydin, az a Paloma... - kotyog közbe a nagyi, aki már az esküvőt tervezi és azon töpreng, melyik felmenőjéről nevezhetné el a dédunokákat.
- Ha annyira ügyes, egyedül is megoldja. - morgom. Semmi kedvem elpazarolni az időmet jelentéktelen családi vállalkozások megsegítésével, még akkor sem, ha utána az enyém lehet a jövedelem és a hírnév is. Mindkettő megvan, ráadásul sokkal magasabb színvonalú körökben, mint amit apám az orrom alá akar dörgölni. Mi ez, valamiféle büntetés?
- Alexander - veszi újra magához a szót apám, és mikor azt várnám, hogy kioktat, váratlanul újra meglágyulnak a vonásai. - Az étterem már a tiétek. Csak... Legalább vess rá egy pillantást, jó? A kedvemért. Anyád kedvéért. A régi idők kedvéért. Ha menthetetlennek érzed, nem erőltetem rád, de legalább beszélj a lánnyal.
- Aydin, beszélj a kislánnyal... - kontráz rá a nagyim, és engem is meglep, de a húgomra sandítok utolsó mentőövemként, mintha ő maradt volna az egyetlen épeszű ember rajtam kívül a házban. Angie hosszasan mérlegeli a lehetőségeket, végül, mintegy kirántva alólam a talajt, a tőle megszokott komolysággal fordul felém.
- Nem veszíthetsz semmit, Si. Szerintem sokat taníthatna neked az a hely. Lehetne a cukor a sódhoz...
Még hogy tanítani? Nekem? Egy három csillagos séfnek egy csőd szélén álló hely? De három komoly és különböző várakozással teli szempár szegeződik nekem olyan élesen, hogy végül be kell adnom a derekam a nyomásnak. Nem szólok semmit, épp csak megcsóválom a fejem, apám mégis megkönnyebbülten felsóhajt, a húgom sokat sejtetőn rám mosolyog, a nagyi pedig ismét átnyúl az asztalon, hogy felmarkolja a kezem.
- Hidd el, kedvesem, ez a Paloma jobb lesz neked, mint az a Michelle...
Amint a kávé után magamra maradok, kikeresem anya számát a mobilomból. Úgy érzem, szükségem lesz egy pszichológusra, minél hamarabb...