erős nyelvezet

Aki nem stúdiózott még, nem tudja, hogy milyen feszültség is ez. Színpadon lenni, élőben zenélni mindig könnyebb, mert ott lehet mismásolni, a helyzet elfedi a hibákat, együtt mozog a zene minden sávja. Van azonnali visszajelzés is a közönségtől és az esetek túlnyomó többségében szinte feltétel nélküli, pozitív szokott ez lenni.
A stúdióban viszont a gép könyörtelenül adja a takt jelet, neked tartanod kell a tempót, ott van az, amit a többi sávban már rögzítettünk, a zenésztársaid figyelnek téged, na meg egy hangmérnök és egy producer a süketszoba üvegének túloldalán. Aki meg pont nem a hálás közönség, nem rajongók. Azért vannak ott, hogy segítsék a munkát, hogy a legjobbat hozzák ki a zenéből, de ez kritikával, cseszegetéssel jár. Persze a legnagyobb zenei zsenik, az elég akaratosak és a beképzelt faszok nem foglalkoznak ezzel, nem fizetnek producert, vagy nem olyat, aki keményen beleszólna a munkájukba, de szerintem pont ezért nem is jutnak sehova egy idő után. Amikor úgy érzed, elkaptad a fonalat, mert évek óta tolod, tudod, hogy mi kell és nem kell, hogy valaki azt mondja "megy ez jobban is, játszd fel még egyszer!" , na akkor kurvára tévedsz.
Minden szülés-születés szenvedés, meggyötri azt, aki a világra hoz, és azt is, aki a világra jön. Nincs ez másként szerintem sokszor a zenével sem, pláne, ha az valami értéket akar képviselni. Hülyén hangzik, de férfi létemre a kreatív szülési fájdalmakat kellett, hogy most átéljem. Jó ötletnek tűnik unisono kétszólamú szólóbetéteket írni egy dalba, főleg, hogy az alapvetően zúzós témáinkat ezek a melódiák dobják fel igazán, egy olyan plusz emelkedettséget adnak a daloknak, ami a reszeléstől elkülöníti őket, amire valaki felkaphatja a fejét, ha meghallja. Mi pedig mindig a legkatartikusabbnak ígérkező dallammeneteket választjuk erre a célra, nem véletlenül. A dallamot együtt éneklős katartikus muzikális orgazmus blokkok ezek, de, hogy kurva nehéz őket összehozni, az is biztos. Főleg azért, mert nem elégszünk meg az egyszerű képlettel, tekeréssel van keverve ez az egész, és ezt taktra pontosan kell feljátszani.
- Alakul ez Lindström, de a kezdés még tétova, az ereszkedő futamnál meg inog az a 190 bpm-es tempó. Újra! - hallom a hangszórókból, ahogy a producerünk a süketszoba mikrofonjába beszél, én meg fogaim közé kapva emelem fel jobbom kinyújtott ujjakkal, hogy oké, csak éppen utána a középső kivételével be is hajlítom az ujjaim. Majd megint hallom azt a szájbakúrt csipogó kattogást 190-es tempóval, a pengetőt megfogom, és nekilátok az E-moll szólóindító futamnak. Izzadok már, mint kurva a templomban, a kezem csúszik a fehér, japán gyártású Les Paul custom nyakán már, ami nem segít a helyzeten. Személyes hiúság, de kb. csak fehér gitárokon szoktam játszani, a színpadon V és Explorer, de a stúdióban ez a kényelmesebb az ülős, molyolós munkákhoz, ahol mindent alsó hangon két sávban kell feljátszani per kopf. Alsó hangon... és abban nincs benne, hogy hányszor futsz neki a dolognak, mire meglesznek azok a tényleges sávok, amik fel is kerülnek. Végigküzdöm ismét a szólót, hogy aztán mély levegőt nézve nézzek fel a hangszer nyakáról.
- Majdnem, majdnem! Még egyszer! - na ez az a pont, ahol én lenyúlok a lábam mellé, és a sörös dobozt odabaszom a, - szerencsére törhetetlen -, üvegnek, aztán a fülhallgatót már sokkal óvatosabban veszem le és rakom oldalra, majd felállok, kezemben a gitárral, hogy a motoros bokacsizma döngő lépteitől és a szűk kék farmeron lógó láncok csörgésétől kísérten csörtessek ki a süketszobából, az ajtót bebaszva magam mögött. Kell valami, ki kell szellőztetni a fejem, vagy nem tudom, de meg fogok bolondulni! A koncentrálástól még melegebbnek érződött a benti idő, így fekete ingem felső három gombja is ki volt már gombolva, ujja feltűrve könyékig s így viharzok ki a folyosóra, ahol megpillantok egy filigrán nőszemélyt üldögélni, aki még elég ismerősnek is tűnik. Eleve a stúdióba járókat látásból ismerte már az ember, ha jó ideje járt ide, mint mi, de egyébként is láttam már. Mondjuk nem pont úgy, hogy mosómedve ábrázattal tömi magába a fánkot, inkább színpad rémlik, meg valami puccos kiadói szarság, ahol tuti, hogy őt is láttam.
- Hali! Csak Charlie csokigyárát fosztottad ki, vagy akad netán egy szál cigid is, amivel lehúzhatlak? - lépek a kanapéhoz és annak oldalához támasztom a gitárt egyelőre. - Cserébe megmondom mennyi az idő, becsszó buszjegyre! - folytatom még a csodás kis performanszt, ami az utcai tarhálás modorát és panel dumáit parodizálja. Kell ez a kis komolytalankodás, mert a józan ész megőrzésében segít, próbálok megnyugodni általa. Az, hogy nem vagyok itt teljesen egyedül portásmukival, eleve segít is ebben, mert nem fogom a férfihisztit elővezetni fákosfanni szemei láttára. Közben meg igyekszem előkutatni nevét az emlékezetemből.

Szerettem a zenét, szerettem, hogy ebből élhettem. Csak voltak nehéz pillanatok. Mint minden kapcsolatban. Mert végül is igen, a zenével éltem párkapcsolatban, aminek megvoltak a maga zökkenői. Például most itt volt az ideje egy új albumnak, a dalok össze is álltak, de fel is kellett venni azokat és ez tudott kihívás lenni, nagyon is. Az, hogy jó producert választottunk áldás volt és átok, mert szinte garantált volt, hogy profitál belőle az anyagunk, de emellett olykor az agyérgörcs is.
Kellett hát némi levegő, meg egy kis idő, hogy lenyugodjak. Amúgy velünk dolgozni se volt mindig leányálom, mert bulizással egyáltalán nem álltunk rosszul, bár a stúdióban azért nem játszottuk újra a hetvenes-nyolcvanas évek nagy sztorijait, de némi rosszalkodás mindig benne volt a pakliban és szerettük egymást csesztetni ezzel-azzal, a szívatási körbe pedig a producer is be-bekerült olykor. Ma mondjuk ilyesmi nem volt, mert mindannyian rohadtul össze akartuk már ezt a dalt rántani, ugyanis ez lesz majd a promózós single, amit ki fogunk küldeni, ennek pedig ütnie kell. És a kiadó is akarta hallani, azon pedig szintén sok múlt.
Szóval a többiek ellesznek addig azért, mire visszaérek, mert van min dolgozni. Nekem pedig kéne egy cigi. Ritkán gyújtok rá, általában az ittasságnak lehetnek olyan fokai, hogy ha rágyújtanak mellettem, akkor én is megkívánjam, illetve most az idegrendszerem kívánta meg és hát pont van is, akitől kérhetek. Mert ha nem akadt volna senki, akkor mondjuk kihagytam volna ezt a kört, ennél nagyobb az önuralmam. És ha hajlamos is vagyok magam pusztítani, mellette azért arra igyekszem figyelni, hogy ha tehetem szart ne egyek, mozogjak és amúgy formában legyek. Egyrészt ez már nem egy balhéban jelentett sokat azokban a régi szép időkben, amikor majdnem meg is késeltek éppenséggel. Másrészt a színpadi teljesítményemhez rohadtul kellett az állóképesség és nem engedhettem meg magamnak, hogy ne bírjam tüdővel a dolgokat, ezért se voltam úgy istenigazából csak kocadohányos.
És hát igen, az sokat dob a helyzeten, hogy egy alapvetően csinos, de mégis fenyegető hölgyemény látványára nyitottam ki a szobából, aki amúgy éppen mint valami kokómókus a fehér port sepregeti magáról. Vajon milyen lehet a kokainos fánk? Ezen óhatatlanul is el kell gondolkoznom. De azért arról sem feledkezem meg, hogy letarháljam kicsit és ezt persze humorosabb stílusban teszem meg, mert ezzel a magam feszültségét akarom oldani. Kell, hogy átbillenjek ebbe az irányba, hogy kieresszem a gőzt.
- Nem, csak az orvos előírására bekentem magam nevet-géllel. - vonom meg a vállam, miután előre hajolva elveszek egy szálat. - Köszönöm. - azért az alap udvariasság sem marad ki, mert mégsem vagyunk állatok. Vagyis én olykor egy kicsit igen. De ez másik kérdés. A nagyobb kérdés inkább az, hogy honnan olyan ismerős nekem. Rémlenek dolgok, de nincs meg minden teljesen. Markáns arca van, annyi szent, és ez egy olyan tulajdonság volt egy nő megjelenésében, amit nagyon is tudtam értékelni. A csinos arc alapvetően fontosabb volt nekem, mint egy pár tejcsárda. Ízlések és pofonok ugye. A másik ok, hogy nem görgettem most tovább az odaszólogatósdit (pillanatnyilag) az az volt, hogy egyébként egy olyan fáradtságot láttam az arcán, ami elég ismerős volt: magamon és a hozzám hasonlók esetében nem egyszer láttam már és ennyi rutinnal fel is tudom ismerni. Aki két végén égeti a gyertyát sokszor, az megérzi, ha hasonszőrűbe ütközött. Bár azért csak nem szőrös a mosómaci szemű leányzó hasa... a férfi nem nevében és érdekében őszintén remélem ezt.
- Házmester úr, a szeme a gitáron, mert ha nem, akkor kibököm mindkettőt! - fenyegetem meg a portást, akinek oda is adom a gitárt, miután megragadtam a nyakát. Tegye csak szépen az állványra, pont ilyen célból van ott egy-kettő. Aztán mehetek is kifelé, de a jelek szerint nem egyedül. Egyelőre nem firtatom a dolgot, meg amúgy sem hiszem, hogy a két kék szemem okán tart velem. Inkább az unalom, ami az arcán tükröződött.
- Hát, nem sűrűn próbálják meg leállítani a műsort, és ha nincs rá indokolt eset mint valami baleset, tűzriadó és társai, akkor nem is nagyon hagyom. - vonom meg a vállam, míg a farmer zsebébe nyúlva kutatok öngyújtó után, a szavakat pedig úgy szűröm ajkaim között, hogy a még meg nem gyújtott cigit is megtartsam. - Azt meg végképp nem, amikor bele akarnak pofázni abba, hogy mit- és hogy tehetünk. Van ez a kicseszett művészi önkifejezés na. - előtúrom a zippo-t, hogy a fedelét felpattintva meggyújtsam a cigit.
- Ezzel mondjuk legalább szűkült a kör, hogy merre is láttalak. Egy hányinger volt az az egész gála fos, meg se hívtak volna minket, ha az Eternal Eclipse videója nem megy akkorát a neten. - vonom meg kicsit a vállam, miután elégedetten kifújtam a füstöt és a falnak támaszkodom én is, de nem háttal, hanem jobb vállal a leányzó mellett, mégis némi távolságra azért, ahol a privát szféra kényelmi határát sejtem.
- Aztán mi járatban itt, te is rögzítesz valamit, vagy csak körbenézni jöttél, hogy milyen a hely, mielőtt bérelnél-bérelnétek stúdiót? - tudtam már, hogy szakmabeli és ez a kérdés valahol logikusnak is tűnt, adta magát. Asszem amúgy be is mutattak minket akkor este még a balhézás előtt egymásnak, csak hát... akkor sem voltam már szomjas és a névmemória így elég mostoha tud lenni. De volt mellette valami másik fontos és híres muki is, ez is dereng.

- Majd máskor megkérlek, hogy kend be vele a hátam, ha már ennyire tudod, hogy mennyi kell belőle. - vonom meg a vállam ismét, nem igazán véve fel a dolgot komolyabban, nem sértődöm meg különösebben a grumpy cat üzemmódon. Ha neki ilyen napja van, vagy ezt akarja játszani, ám legyen. Mindenkinek a magánügye, hogy mennyire akar felszabadult lenni. Én eddig feszült voltam és marhára elegem van belőle, hogy el akar durranni az agyam, így ideje könnyedebbre venni a figurát.
- Annak örülök, ha tetszett a számunk, direkt cseréltük a sikeres videós dalt egy durvább szövegűre, hogy adjunk a népléleknek is a helyszínen, az a manusz meg egyébként is egész este bosszantott már... a dalt mondjuk be tudtuk fejezni, csak utána kísértek ki minket és volt egy hosszú estém, de megérte! - nevetem el magam, ahogy eszembe jut, amint az a díszmajom elterült a fényesre nyalt padlón. - Kapott kártérítést is, hogy kussban maradjon, szóval neki is megérte. Én meg valahol leszarom, legalább lett belőle egy csomó reklám. Ahol ezen szörnyülködnek oda úgyse kellünk, a célközönségünk szemében meg nőtt a respektünk. - megvan a magam világlátása és ezt a helyzetet egyszerű primitivitással kezeltem, azonban mégsem vagyok egy sima tulok. Én egy olvasott tulok vagyok, ezt például a dalszövegeink is bizonyítják! Annak nem érzem szükségét, hogy villogjak az intellektusommal, de tudok én, ha akarok.
- Aha, vágom! És akkor te Nova vagy, így már megvan! A faterod emlegetett egy párszor elég büszkén. - nem feltétlenül nekem, de olyan társasági beszélgetésnél, ahol többen voltunk jelen pl. a stúdió épület büféjében. Jó, így már kevésbé kellemetlen a helyzet, hogy nem emlékszem miként is hívják mosómancit.
- Nem is nézel ki úgy, mint aki egy buszjegyre szorul! - teszem hozzá az idővel kapcsolatban, de értem én, hogy mire gondol és hát egy szál cigin amúgy sincs különösebb értelme pörögni, nem értelmezhető tétel szóval nyugodtan kérhet valamit. Miért is ne? Bár az az erőltetett mosoly nem sok pozitív dologgal kecsegtet, akkor sem, ha egyébként egy tetszetős vonásokkal megáldott pofin terül szét. Egyébként alapvetően csinos volt Nova, nem mondanám, hogy nem tetszett, de ez csak egy dolog. Elszívtam a cigit, majd elnyomtam a fal melletti hamusban.
- Oké, de mit akarsz te csinálni a férfi mosdóban? - nevetem el magam, mintha oda indulnék, ahogy elrugaszkodom a faltól. - Na jó, gyere, ha kell és szereted, egy sört is kapsz bent. - intek, majd megindulok befelé. A bejáratnál előre engedem, de aztán felzárkózom mellé.
- Egyébként egy szívatós szólórésszel kínlódtam, szóval nagy izgalmakra ne számíts. - sorolom, amíg a portástól elkérem a fehér gitárt, hogy azt markolva menjünk az általunk bérelt stúdió ajtajaihoz. Nyitom az ajtót Nova számára, hogy beléphessen, majd én is követem. Bent a többiek, meg a producer várnak. Nagyot sóhajtok, majd csak megszólalok.
- Bocs srácok, kicsit felkúrtam magam. Ugorjunk neki még egyszer! Ő pedig itt Nova Kaen, szeretné meghallgatni, hogy min dolgozunk. Ha kér, adjatok neki egy sört, és ne babráljátok, mert harap! - nevetem el magam, a többiek pedig üdvözlik a leányzót, én pedig átmegyek a süketszobába, ahová a nagy üvegfalon át lehet látni. A gitár széles fekete bőr vállpántja rám kerül, majd leülök. Felveszem a fülest, majd előtúrok egy pengetőt és bólintok. A taktjel beszámol, én pedig ütemre kezdek is. Aztán az utolsó ütemben belebakizok. Hangosan felkáromkodok, majd mély levegő. Intek a producernek, hogy szólnék, kapcsolja be az itteni mikrofont, hogy hallják, mit mondok.
- Roger, ez így szar lesz. Van egy meredek ötletem, de hátha beválik: mi lenne, ha végigjátszanám egyben, úgy, ahogy a szám van? Ettől szarabb már úgysem lesz! - a válasz pedig igenlő, úgyhogy felállok ültő helyemből, leakasztom ezt a gitárt és a másik fehér, egy személyes kedvencem után nyúlok, azt akasztom a vállamra, a padlón lévő pedal board-on visszaváltok a ritmus hangzásra, hogy aztán amikor újraindul az egész dal az elejéről, akkor szépen játsszam végig minden részét. Nincs ugye még kész, de már a rendes dobot és basszusgitárt, meg a szám vázát képező ritmusgitársávokból négyet ráraktunk és a szóló másik, alsó szólama is ott van egyébként, így egész kerek a dolog. Lehunyt szemmel koncentrálok és játszom végig a dalt, visszafogva a fejmozgást, hogy a stúdió füles ne repüljön le headbangelésnek hála. Erre azért figyelni kell. Mikrofon sincs ami éneket rögzítene, de a karcos éneket is adom azért hozzá, hogy teljes legyen az a belső kép, mintha csak koncerten játszanék. És végül is van külsős közönség most is. Ha egy fős, akkor is. Ez egy energikus dal, nem annyira a kritikus szövegeim közül való, ez inkább a kitartásról szól, arról, hogy az ember nem adja fel, dacol a viharral, még ha közben csapásokat kap, de ő maga is oszt csapásokat. Lehet ez a megközelítés adja meg tényleg a varázslatot, mert ahogy végigjátszom a dalt, most nem csak, hogy nincs hiba a magasabb szóló szólamban, de amikor végére érek a dalnak, akkor az üvegen át elégedett mosolyokat látok a többiek arcán, a producer felmutatott hüvelykujját.
- Oké Lindström, ez már adta! Ezt tartjuk meg! - érkezik Roger ítélete, én pedig végre tényleg megnyugodhatok. Gödör volt ez, de csak kikecmeregtem belőle.

- Persze, azért több év turnézás alatt gyűlnek kalandok, bár ha bunyóra került sor, az inkább koncert után volt. De ha négy manuszt összezársz egy furgonba és városról városra, államról államra viszed őket, ott elszabadul a pokol. - manapság mondjuk már bőven nem így szoktunk turnézni, ezt már kinőttük, de  az a kezdeti időszak a legbrutálisabb, a leginkább gladiátorképzős szakasza a dolgoknak. Vad dolgok utána is történnek, de amikor már kicsit több a személyes tér, amikor már repülővel és turnébusszal kombináltan lehet mozogni, pl. innen Floridába repülőjegyeket kapunk, majd Floridában bérel nekünk a menedzsment egy rendes turnébuszt és azzal megyünk a helyszínekre, azért konszolidáltabb. Kicsit...
- Nem mondom, hogy ne érdekelne miként is öltöznél, ha nem apucihoz jöttél volna, de egyébként ez is jól áll neked, bár ezt biztosan tudod. - vonom meg kicsit a vállam, mert az ő attitűdjével ez egyértelmű volt, de ettől még a nyilvánvalót sem ártott elismerni olykor. És hát igen, ha az embernek van szeme és némi rutinja, az ilyen szerelés esetén is pontosan látja, hogy kellemes adottságokkal rendelkező teremtés áll e szemei előtt, avagy sem. És az egész valamiféle összképről szólt, Nova pedig a csinos pofi, filigrán alkat típusban egész jónak tűnt.
Akárhogy is, végül a cigi végére érünk mindketten, aztán irány vissza a stúdióba. Nova meg akarja hallgatni, hogy min dolgozunk, ez jött le, én meg nem ellenkezem ezzel, bár lehetne rá okom, mert nem jó passzban hagytam oda a munkaállást. Azonban az is szöget üt a fejemben, hogy lehet a külső szemlélő megjelenése lendíteni fog valamerre és hát az most egyáltalán nem lenne rossz. Motiválhat, hogy nem akarok leégni előtte. Miért nem? Mert egyébként senki előtt sem akarnék, nem azért, mert akkora véleményvezér lenne, vagy olyan fontos lenne, hogy mit gondol rólam. Pláne, hogy az arcára az van írva: többnyire senkiről semmi jót. Nyilván ez sem teljesen igaz, de nem vagyok én pedálpincsi, hogy ezért tekerjek.
A morcosságot mondjuk azon a ponton megértem, amikor a faterja miatt kerül némi szóváltásba. Bár az is kijön belőle, hogy nem igazán tűri jól, ha nem kapja meg, amit akar. Ez persze nem egyedi tulajdonság, de mindenki másképp reagál és ő őszintébben enged folyást mindennek, ami azért nálam nem feltétlenül rossz pont. Az őszinteséget és az egyenességet tudom becsülni, még ha erről is van szó tulajdonképpen.
Bent azért bemutatom a többieknek a leányzót, aki gyilkos pillantást vet rám, én meg cserébe rákacsintok. Komolyan, ha így folytatja, lehet beleharapok, hátha kiderül, hogy csak van valami édes is a kemény máz alatt! Na de én zenélni vagyok itt, nem azért, hogy arról filózzak, milyen lenne Nova nyakának tövét megharapdálni, hátha akkor is ilyen csúnyán nézne. Szóval elfoglalom a helyemet és neki is ugrom a dolognak. Elsőre nem úgy jön össze, mint ahogy gondoltam, de utána megközelítést váltok, illetve javasolok egy változtatást és ez végül be is jön.
Kissé az élő hangulatot teremtem újra, hasonlóan mozgok, éneklek is hozzá, bár mindez visszafogottabb, mint ahogy a színpadon szokott történni, de kiderül, hogy mégis erre volt szükség. Leteszem a gitárt egyelőre vissza az állványra a többi hangszerhez, és visszamegyek a keverő szobába.
- Mi lenne, ha megpróbálnánk a következő számot is hasonlóan, de úgy, hogy most majdnem mindenkivel egyszerre élőben játsszuk fel? - jön is a felvetés, mert a dob egy külön mutatvány egyébként stúdiózásnál és a következő dalhoz a dob alapokat meg már rögzítettük. - Hmm működhet egy nyers váz képzéséhez, aztán az is kiderülhet belőle, hogy min kell még csiszolni. - tanakodik el a producerünk, majd rábólint. A többiek pedig a hangmérnökkel együtt megindulnak át a technikai szobába a szomszédba, hogy a másik gitárnak és a basszusnak is beizzítsák az erősítőit, meg az izolációs ládákban bemikrofonozzák a hangszórókat. Én pedig Nova-hoz fordulok, kihasználva a kis időt, amíg nincs nagyon dolgom.
- Nem tudom mennyire a te világod, de ilyesmin dolgozunk most. Asszem a faterod valami olyat mondott, hogy gitározol, de énekelsz is, vagy azt nem? - teszem fel a kérdést kíváncsian, míg a keverőnek dőlök kicsit. Ha már itt van, csak elgondolkozom, hogy mit lehetne kihozni a helyzetből, mert nem tudom amúgy az mennyire köti le, ha innentől csak azt nézi, hogy újra és újra nekiugrunk egy dalnak mondjuk, mert a mikrofonok pozícióján változtatni akarunk, hogy más hangzást kapjunk.

Az idő pénz és itt munka zajlik. Engedtem magamnak némi pihenőt, ez igaz, de ez kellett, hogy helyre rakjam a dolgokat fejben és ne csesszük el az időt fölöslegesen, hanem tényleges munka történjen. Mert bárki is gondoljon bármit, amikor tényleges hangszeres zenét kell rögzíteni, az igen is komoly munka.
Sokan azt látják, amikor egy hülyegyerek kócosan egy gitárral ugrál a színpadon és lehet az egy pózer alterköcsögség is, de akkor is meg kell adni azt a tiszteletet, ami munka és energia belemegy a dologba. A számokat meg kell írni, próbálni kell, és ezt még részben el is lehet lébecolni, alibizni, kis valódi befektetéssel aluljáró "edshirenkedni", azonban ha ezt rögzíteni is kell, akkor már a legergyább produkció is komoly munka lehet. Számolatlan órákat cseszhetsz el csak arra, hogy egy egyedi hangzást alkoss, anélkül, hogy még ténylegesen zenéltél is volna. Helyette mondjuk hangszórókat hasonlítottál össze és válogattál a felvételhez, mikrofontípusokkal ugyan ez és utána meg az, hogy hová kerüljön az a mikrofon: vertikális és horizontális távolság, mit mivel keverj... végeláthatatlan alagút volt a hangzás kialakítása is, ha az ember nem úgy állt hozzá, hogy kenjük be szarral. Mi pedig (a látszat ellenére) igen is tudtunk komolyan dolgozni, nem őrjöngő vademberek voltunk ilyen tekintetben és rá is szántuk az időt minderre.
Ez az, ami kívülről unalmas lehet és hát belülről meg kicsit őrli az embert és arra készteti, hogy mellette ki akarjon rúgni a hámból, el- és felszabadulni, tombolni. Ezért voltak a csínytevések, a bent piálás, a folyamatos ökörködés.
Nova éppen a komoly munka részére csöppent be most. Nem tudtam, hogy mekkora stúdiós tapasztalata van, de ha nem volt sok, akkor most legalább tanulhatott abból, amit látott és hallott. Lehet ezért is akart bekéredzkedni? Nos, olyan féltve őrzött műhelytitok itt nem volt, amit bántunk volna, ha meglát. Nem is abban a zenei szférában mozogtunk, ez a szavainkból is kiderült.
- Na, ez üdítő! Bár igazság szerint találkoztam már olyan előadóval is, aki szíve szerint mást csinált volna, csak úgy érezte abból a műfajból nem élne meg. És volt olyan énekes srác is, aki a pénz kedvéért ugrált egy nyálas fiúbandában, majd amikor megszedte magát, dobbantott és elkezdett rendes zenét csinálni, amit mindig is akart. - adom meg a válaszom. Annak örülök, ha Nova azért élvezi a mi zenénket is, mert jó visszajelzés azzal kapcsolatban, hogy milyen úton haladunk, hogy éppenséggel meg tudunk olyat is szólítani, aki nem pont erre teszi fel a maga pályafutását. Ez pedig jó volt. Így egyfajta nyugodt örömmel nyugtáztam a szavait. - Amúgy meg én annak vagyok a híve és azt szeretem, ha mindenki azt játssza, amit szeretne és nem hagyja magát olyan pályára kényszeríteni az iparág által, amit nem érez a magáénak. Ilyen tekintetben te sem tűnsz kompromisszumos figurának és ez szerintem becsülni való. - ez az érzésem legalábbis vele kapcsolatban és ennek hangot is adok. A stílusa, az arckifejezései, mind-mind ezt sugallják és szerintem nem tévedek. Ez pedig elismerést érdemel végső soron és nem vagyok rest megadni azt.
- Hmmm értem! - kicsit elgondolkozom a válaszán. Mindannyian bele szoktunk kóstolni más hangszerekbe is, én például a billentyűs irányba kacsintgattam, az dalíráshoz sem volt egy rossz támpont.
A többiek csinálják a dolgukat a cuccaik beállításához, én pedig ezt az időt kihasználva beszélgetek tovább Nova-val, sőt, egy sört bontok én is, hogy jólesőt kortyoljak belőle. A megjegyzése, és a hirtelen mosolygás-szempilla rebegtetés viszont gondolkodóba ejt. Oké, ez a csajszi akar valamit. Ez pedig óvatosságra inti az embert. Akkor különösen, ha mindez egy csinos pofihoz tartozik, mert az ilyen egyének pontosan tudják, hogyan használják ki, amit a természettől (vagy van aki a sebészektől) kaptak.
Aztán ott van az is, hogy nem igazán indokolt, miért is akar maradni. Ha nem fog a faterjával találkozni, mint ahogy mondja, akkor mehetne nyugodtan, eddig ahogy láttam, pont azon durcizott, hogy unatkozik és váratják. Az oké, hogy szereti azt a fajta zenét is, amit játszunk, de nem látom a rajongónknak sem, így ez sem igazán indok.
- Persze, nem zavarsz, szóval maradhatsz nyugodtan. - bólintok, mert eddig nem volt vele amúgy semmi gond, a csúnyán nézés nem zavar meg különösebben a munkában. - De ha már itt vagy, akár azon is elgondolkozhatsz, hogy van e kedved felénekelni egy dalt kvázi duett formában. Nem együtt-, hanem váltott férfi-női énekkel. - teszem még hozzá, mert azért szeretném kicsit kiugrasztani a nyulat a bokorból, hogy mire is megy ki a fogaskerekek kattogása a buksijában és itt el lehet kezdeni talán, ez logikus következtetésnek tűnik. Azt meg nem ajánlanám fel, hogy gitározhat bármiben, mert hát az nem így működik, hogy odaadom, aztán ereszd el a hajam, csapjunk a lovak közé... kipróbálhatja bármelyik hangszerem, ha akarja, az mondjuk még beleférhet. - Tét nélkül persze, a móka kedvéért. - teszem még hozzá, mert hát ez nem garancia, hogy bármi is történik azzal, amit felveszünk, másrészt már előző albumon megjelent dalról lenne szó. A falon lógó fogason elhelyezett bőrdzsekimhez lépek és egy noteszt veszek elő a zsebéből, az egyik asztalról meg egy ceruzát. Fellapozom a noteszt a megfelelő dalszövegnél és pár jelölést firkantok bizonyos sorokhoz. - Ha gondolod, nézd át a szöveget, meg a jelölt sorokat. Mi meg bemelegítésnek most eljátsszuk az eredeti változatot, legalább azzal is képben leszel. - mondom még, aztán lehúzom a sör maradékát és csatlakozom a többiekhez az üvegfal másik oldalán. Közlöm velük, hogy bemelegítésnek játsszuk el a Beyon Innocence-t. Nyakamba akasztom újra a hangszert, majd a húrok közé csap a trió, hogy le is menjen szépen a dal, ahogy kell, végig is éneklem, persze a dob most előre felvett alapról megy, de azt korábban a dobosunk játszotta fel, szóval annyira nincs kihagyva a buliból.