Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Alig, hogy véget ért a suli egyszerűen nyakamba vettem a várost, hogy felkeressem a legújabb kihelyezett zongorát, ami a Grand Central állomáson kapott helyet. Reméltem, hogy a forrásaim jónak bizonyulnak, mert nem szerettem volna feleslegesen ennyit utazni, hiszen minden egyes perccel csak az időmet vesztegettem, amit inkább a gyakorlásnak akartam szentelni. A telefonomat most is beállítottam, még ha ma nem is kell úgy haza rohannom, mint máskor, mert apa nem volt a városban, anya pedig előre „szólt” – vagyis a konyhában lévő táblán láttam beírva-, hogy csak éjszaka fog hazaérni, mert megint valami fontosabb ügyön dolgozik.  
Aprót sóhajtottam, miközben próbáltam átlátni az emberek között, hogy merre is lehet a hangszer, amire remélhetőleg hamarosan rátehetem az ujjaimat. Imádtam játszani, még akkor is, ha pont azon a zongorán tudtam a legkevesebbszer játszani, amelyik a szívemhez legközelebb állt. Nagypapa zongorája a nappalikban kapott helyet, miután meghalt, de otthon csak akkor játszottam, ha biztos voltam abban, hogy még a testvéreim sincsenek otthon, vagy ünnepségeken, ha a szüleim megkértek rá. Nem vágytam arra, hogy Alex még többször kioktasson és megannyiszor emlékeztessen arra is, hogy mit is várnak el a szüleink tőlem. Persze, szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért legalább én választhatok az orvosi és a jogi pálya között, de valahogy mindennek ellenére se éreztem magamat annak. Én művészeti suliba akartam menni, ahova titokban jelentkeztem is és csak remélni tudtam, hogy a levelükre azelőtt rá fogom tudni tenni a kezemet, mielőtt még valamelyik családtagomnak sikerülne. Újabb sóhaj bukott ki ajkaim között, amint viszont megpillantottam a zongorát arcomra mosoly költözött. Hirtelen már annyira nem is érdekelt, hogy jelenleg jogi és orvosi könyvek felett kellene görnyednem, nem pedig itt lennem.
Sietve fúrtam át magam a hömpölygő tömegen, hiszen ha nem vörös hajam lenne, akkor biztosan a legtöbb ember egyszerűen észre se venne, hogy ott vagyok, amiért nem tudom őket hibáztatni. Túlzottan alacsony voltam, a legtöbb embernek a hasi-mellkas vonaláig értem a magam 150 centiméterével, ha pedig igazi égimeszelőkkel hozott össze az élet, akkor az nagyon kínos pillanatokat tudott magával hozni.
Körbepillantottam, de nem láttam tiltó táblát, így leraktam a táskámat magam mellé a padra, felhajtottam a billentyűzet fedelét és pár akkordot lenyomtam. Szerencsére úgy tűnt, hogy tökéletes a zongorahangolása. Pár pillanatra lehunytam a szememet, aztán pedig egyszerűen átadtam magam a zenének. Hagytam, hogy a zűrzavar, a bűntudat és az álmok közötti labirintus legalább erre az időre szertefoszoljon. Az ujjaim könnyedén siklottak a billentyűzeten, miközben Voilà számot játszottam, majd alig hogy az véget ért egy új számba kezdtem bele. Láttam, hogy miként gyűlnek körém az emberek, miként kerülnek elő a telefonok, de nem foglalkoztam velük, ahogy sose tettem. Nem ezért játszottam, ahogy nem is készítettem tiktok videókat se. Egyszerűen csak szerettem gyakorolni és a zene volt az én menedékem. És ott volt az is, hogy amit szavakkal nem tudtam kifejezni, azt legalább a zenével meg tudtam tenni.  Kíváncsian pillantottam egy nőre, aki óvatosan lépett közelebb hozzám.
- Esetleg el tudnád játszani Interstellar számot? – kérdőn fürkészett, mire egy pillanatra elgondolkoztam és bólintottam.
- Erre gondolt? – rövid részt eljátszottam a műből, mire ő boldogon bólintott. Rövid ideig haboztam, felidéztem minden egyes momentumát a számnak, hiszen nem először játszottam már ezt a dalt. Vettem egy mély levegőt és játszani kezdtem, csak arra nem számítottam, hogy hamarosan valaki be fog társulni. Mosolyogva pillantottam körbe, amikor meghallottam a cselló jellegzetes hangját. Kíváncsian kerestem az illetőt, de közben ügyeltem arra is, hogy nehogy hibázzak. Ha találkozott a férfi pillantásával az enyém, akkor elmosolyodtam, aztán visszafordultam a zongorához és elvesztem a hangszerek játékában, hiszen tökéletesen kiegészítette egymást a két hangszer.
Az emberek arca felderült, kíváncsian hallgatták a rögtönzött „koncertet”, a végén pedig páran megtapsoltak minket. Kíváncsian fordultam a férfi felé és a helyemen maradtam, ha elég közel volt hozzám.
- Fantasztikusan játszik. – őszintén csendült a hangom, miközben kicsit jobban szemügyre vettem őt. Valahonnan ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy hol is láttam már. – Esetleg van kedve még együtt játszani valamit? – kíváncsian csendült a hangom, aztán sietve kapcsoltam, hogy még be se mutatkoztam. – Hella vagyok. Örülök a találkozásnak. – és ahogy mindig, most is kíváncsian fürkésztem a másikat, hogy vajon Hellát vagy Helát hallott ki, mert egy betű az eltérés, még is teljesen mást jelent a két név.

outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

A zene mindig is közel állt a szívemhez, nem csak egy fajta menedék volt számomra, hanem megannyi kedves emlékem is köthető hozzá. Soha nem felejtem el nagypapa arcát, amikor játszott, vagy azt, hogy milyen türelemmel és szeretettel tanított egészen kicsi korom óta. Eleinte csak mellette ültem, és ahogy lenni szokott egészen kicsiként én is belekontárkodtam olykor a játékába, de ő mindig csak mosolygot rajta. Aztán amikor elég nagy lettem, akkor a szárnyai alá vett és bevezetett a zene, a zongorázás rejtelmei és ez a fajta szerelem azóta is tart. A szüleim eleinte hóbortnak látták, aztán csak annak, hogy ez is segítheti a felvételimet, de számomra ez annál több volt. Nem csak arról szólt, hogy olykor az iskolai darabokban zongoráztam, vagy néha versenyeken vettem részt, hanem úgy éreztem ez részben az életem és soha nem tudnám úgy félrerakni, mint hajdanán nagypapa tette, amikor is úgy döntött orvos lesz belőle. Ezért is reméltem titkon, hogy a Juilliard lát bennem potenciát és kapni fogok egy esélyt arra, hogy náluk folytathassam ősztől a tanulmányaimat. Igaz, addig még sok idő van és magam sem tudom, hogy fogok ellavírozni az álmaim és a családi elvárások súlya alatt, de most nem is akartam ezen agyalni. Még szerencsére akad pár hónapon, hogy rájöjjek arra, hogy melyik ösvényt is válasszam, ha eljön annak az ideje.
Mosollyal az arcomon fejeztem be a kért zenét, miközben valaki csellójával kísérte a játékomat. Ritkán esett meg, hogy olykor valaki becsatlakozott. Na meg gyakoribb volt, hogy az embereknél gitár, vagy hegedű van, hiszen csellóval se szoktak csak úgy rohangálni az emberek. Kíváncsian fürkésztem hol őt, hol pedig a körénk gyűlt tömeget, s míg jól látható volt, hogy ő könnyedén veszi az elismerést, addig én mindig is zavarba jöttem tőle. Láttam, hogy páran tovább sétálnak, páran viszont még maradnak, mintha csak azt remélnék, hogy jönni fog a folytatás.
- Nem olyannak tűnsz, aki kezdő lenne. – hangom kicsit óvatosan csendül a nevetését követően, mert a megérzéseim ezt súgták. Aki ennyire könnyedén és tökéletesen játszik, meg csatlakozik be a megfelelő időben a másik játékába, az biztosan nem újonc ilyen téren.
Kérdését hallva kicsit meglepetten vontam fel a szemöldökömet, aztán elmosolyodtam és bólintottam.
- Miért is ne, viszont nem ismerem a számot. – legalábbis hirtelen nem ugrott be, hogy mire is gondolhat. Sietve halásztam elő a zsebemből a telefonomat és a fülhallgatómat is, hogy kikeressem az említett zenét. – Erre gondoltál? – nyújtottam felé miután youtubeon rákerestem. Ha igen volt a válasz, akkor belehallgattam, aztán visszafordultam a zongora felé. Újraindítottam a videót, én pedig elkezdtem hallás után játszani. Kíváncsi pillantottam rá, hogy vajon ő mikor is fog becsatlakozni, közben pedig ügyeltem arra, hogy lehetőség szerint egyetlen egy hangot se nyomjak félre.
Izgultam-e? Nagyon, ez még számomra is új volt, de nagyon élveztem. Amikor pedig vége lett a számnak, akkor a nadrágomba töröltem a kezemet és nagyot szusszantam, leállítottam a telefonomon a zenét.
- Gyakran csinálsz ilyet? Mármint imprózol másokkal?  –közben pedig újra kicsit jobban szemügyre vettem, mert tényleg ismerős volt és a neve is. Valahol már láttam, vagy hallottam a nevét, de egyszerűen nem akart beugrani, hogy hol is hallhattam már őt. Ez pedig nagyon bosszantó volt. – Ezt ismered? – sietve fordultam vissza a zongorához és egy rövid részletet eljátszottam a Highway to Hell zenéből, majd kérdőn pillantottam rá, hogy lenne e kedve most ezt előadni. Ha igen volt a válasz, akkor ismét megszólaltam. – Most te kezd el, én pedig majd becsatlakozom. – természetesen megvan ennek is a nehézsége, de szeretem a kihívásokat. S míg elsőre egy-két hangot véletlen félreütöttem a nagy izgulásban, utána már nem volt gond.


outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

- Pedig már szólni akartam, hogy elfelejtetted kirakni a kalapodat, vagy a hangszered tokját az aprónak. – mosollyal az arcomon felelek arra, amit mond. A hangom pedig játékosan és boldogan csendül, amiből sejtheti, hogy csak szórakozom és egyáltalán nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Egyszer kíváncsiságból raktam már ki kalapot, nem azt mondom, hogy meggazdagodnék belőle, de azért egy kis pénzt lehet gyűjteni az utcazenéléssel is. Igaz, semmit se tartottam meg belőle, mindent egy hajléktalannak adtam, mivel nekem nincs rá szükségem és csak a kíváncsiság hajtott. Érdeklődve fürkészem őt és kicsit még az egyik szemöldököm is feljebb szalad. – Zenészek a szüleid és azért, vagy csak hamar rabul ejtett a cselló szírénhangja? – lehet nem szép dolog ennyire kíváncsiskodni, de úgy voltam vele, ha nem akar valamire válaszolni, akkor nem fog. Érdekelt, hogy ő hasonló cipőben járt, mint én járok. Mármint ő azért lett zenész, mert a szülei akarták azt, ahogy tőlem meg azt várják el, hogy orvosira vagy jogi egyetemre menjek, pedig egyik se vonz. Pontosan emiatt olykor azt kívántam, hogy bárcsak átlagosabb lennék, ne lennék annyira zseni a tanulásban, mert akkor esetleg tényleg szabadon dönthetnék arról, hogy milyen jövőt is szeretnék magamnak. Bár, aki úgy játszik, mint ő, arról nehezen tudnám elhinni azt, hogy csak kényszerből lett művész. Szerintem a zenénél is lehet azt érezni, ha valaki muszájból játszik, vagy a szívével.  
Teljesen felvillanyozott ez az élmény, hogy valakivel együtt játszhattam, hiába egy idegenről volt szó, mert olykor a zene képes ajtókat kinyitni és az idegennek se tűnnek már annyira ismeretlennek. Na jó, ez baromi furán hangzik, de akkor is így van, hiszen a zene képes összehozni az embereket és megannyi érzést elő lehet csalogatni a hallgatóságból is. Ezért is szoktam néha fürkészni a körém gyűlt tömeget, látni az arcukra kiülő érzelmeket, még ha nem is láttam bele a fejükbe, hogy vajon milyen emlékeket csal elő egy-egy dal.
- Miért? Nincs már időd, vagy csak más dolgok jobban lefoglalnak? – lehet tényleg túl sokat kérdezek, de vele valahogy könnyedén megtaláltam a közöshangot, ami esélyesen nagyban annak volt köszönhető, hogy egy rögtönzött duó vált belőlünk. – Hova jártál? – kicsit reménykedtem abban, hogy a Juilliardot fogja mondani, hiszen én odajelentkeztem és akkor lenne lehetőségem kifaggatni őt. Arról meg fogalmam sem volt, hogy mostanában végezhetett vagy már jó pár éve maga mögött hagyta az iskolapadot, hiszen olykor a külső eléggé csalóka tud lenni és nem mindig könnyű megállapítani azt, hogy ki milyen idős is, viszont ha tippelnem kellett volna, akkor azt mondtam volna, hogy minimum 10 évvel idősebb nálam, vagy talán még kicsivel többel is.
Nem igazán számítok arra, hogy át fogja vezetni az elkezdett dalt egy másik AC/DC számba, így még az előző számhoz tartozó akkordokkal belerondítok a játékába, mert annyira váratlanul ér a váltás. Elhúzom a számat annak köszönhetően, hogy hibázok és bocsánat kérően pillantok felé, de aztán könnyedén felveszem a fonalat és kísérem tovább a játékát, majd a következő váltásnál már nem rontok, mert szinte már várom az újabb dalt és milyen jól teszem, mert újra átvezeti a játékát egy másik számba a hallgatóságunk nagyörömére. Mosollyal az arcomon pillantok néha a férfira, ha éppen nem a billentyűzetet, vagy az embereket fürkészem. Miután abbamarad a zene, újra megfordulok.
- Köszönöm a közösjátékot, nagyon élveztem. Néha volt már, hogy gitárral vagy hegedűvel becsatlakoztak, de ez sokkal jobb volt. – őszintén csendül a hangom, miközben a hangszerét kicsit szemügyre veszem.



outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Jóízűen elnevetem magam, miközben a mosolyom szinte a fülemig ér és kicsit még a fejemet is megingatom arra, amit mondott.
- Lehet, vagy talán ha Kennek öltöznél, akkor azzal is biztosan nagy sikert tudnál elérni. – természetesen csak bolondozok, de az igaz, hogy nagy sikere volt a filmnek, így biztosan fel tudná magára hívni a figyelmet, ha mondjuk rózsaszín öltönyt viselne.
Elgondolkodom kicsit azon, amit mond, mert akkor részben esélyesen a szüleitől örökölte a tehetségét és a hárfa egészen különleges hangszer. Nem sokan játszanak rajta, viszont csodálatos a hangzása. Voltam már hárfaesten, gyönyörű volt. – Szoktatok együtt is zenélni? -  Pár pillanatig habozok, de hiába visszhangzik a fejemben az, hogy távoznom kellene és idegenekkel nem kellene csak úgy beszélgetnem, vagy éppen hogy nem illik faggatni másokat, most valahogy egyik intés se érdekel ami a családom hangján visszhangzik a fejemben. – Miattuk lettél zenész, vagy saját döntésed volt? – tényleg érdekel, hogy mi is a helyzet. Talán csak hallani akartam, hogy mások szerencsésebbek, mert maguk dönthetik el, hogy mit is szeretnének életük végéig csinálni, nem úgy, mint én, aki jelenleg az álma és elvárások között sínylődött, mert míg a szívem szerint az álmaimat követtem volna, addig az elmém folyamat azt súgta, hogy kövesem azt az utat, ami kijelöltek számomra.
- Érthető, azt mondják, hogy a jóból is megárt a sok, de akkor ezek szerint neked az a munkád, amit igazán szeretsz csinálni, vagy tévedek? Melyik zenekarban játszol? – kíváncsian csendül a hangom, miközben őt fürkészem. Nem igazán érdekel a többi ember, aki még kíváncsian legeltetik rajtunk a pillantásukat, mint akik csak szeretnék tudni, hogy lesz-e még közös zenélés vagy ennyi volt.
Újfent elnevetem magam.
- Akkor egész jól tartod magad, csak nem vámpír vagy? – játékosan csendül a hangom, a kérdését meghallva viszont habozom és a kabátom ujját kezdtem el babrálni. – Mondhatni, de ez bonyolult. – hagyom egyelőre ennyiben, hiszen nem gondolnám azt, hogy pont egy idegent érdekelné az, hogy valójában a szüleim azt akarják, hogy másik egyetemre menjen és senki nem is tudja, hogy beadtam oda a jelentkezésemet. Még a nagynénimnek, Dahl-nak se mondtam el, pedig szeretném. Érdekelne, hogy ő mit gondol, de úgy éreztem, hogy jelenleg van elég káosz az életében és nem akartam én is még több zűrt hozni, ami miatt netalán szembe kerülhet ismét a testvérével, vagyis az apámmal. Lemondóan és szomorúan sóhajtottam egyet, majd visszafordultam a zongorához.
Zene volt az én terápiám és a menedékem. Amíg játszottunk, addig elfelejtettem minden zűrzavaros gondolatot, minden bűntudat messzire reppent és csak a dallam maradt. Ha játszottam, akkor minden annyira békésnek tűnt, annyira egyszerűnek és csodálatosnak, ez pedig most se volt másképpen. Még akkor se, ha volt olyan pillanat, amikor rontottam, mert váratlanul ért a váltás. Szívesen játszanék még tovább is, de ugyanakkor megannyi kérdés lappang a felszín alatt, amire netalán ő részben adhat választ is. Fura, hogy pont egy idegentől remélek válaszokat, de az élet olykor igazán kiszámíthatatlan.
- Lehet gyakrabban kéne sétálnod kint felejtett zongorák felé. Gyakran leülnek az emberek zenélni. – rántom meg a vállaimat, legalábbis én gyakran fellelhető voltam ilyen helyeken. Szerettem gyakorolni, s míg így gondtalanul megtehettem, addig otthon már nem volt annyira egyszerű.
- Csábító ajánlat, de majd talán máskor. – mosollyal az arcomon pillantottam rá, majd elraktam a telefonomat a táskámba, miközben őrlődtem. Gyerünk Hella, ne légy nyuszi! Csak mond ki, amit gondolsz. Nem olyan nehéz. Próbáltam magamat biztatni, de valójában az volt, hiszen nem gyakran tettem így, mert a családunkban nem nagyon beszéltünk arról, hogy ki mit is gondol vagy érez. Végül aztán újra a férfira pillantottam. – Esetleg nem lenne kedved meginni egy kávét vagy teát? Mesélhetnél kicsit a Juilliardról…- hangom óvatosan csendült, a zavarom pedig könnyedén leolvasható volt az arcomról.



outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Bólintok, utána pár pillanat erejéig elgondolkodom.
- Ez igaz, viszont manapság könnyedén át lehet hidalni a távolságot, ott a zoom és társai. – rántom meg a vállaimat, majd egy tincset kisimítok az arcomból. – Nem hiányoznak? – hiába nem volt szoros a kötelék köztem és a családtagjaim között, azért biztosan hiányoznának, igaz, amíg Dahlia mellettem lenne, addig nem lenne gond, hiszen ő áll hozzám legközelebb. Gyakran úgy érzem, hogy ő nem csak egy nagynéni, hanem olyan számomra, mint egy pótanya, aki tényleg törődik és szeret engem. Nélküle nagyon elveszett lennék, vagy jobban hasonlítanék a testvéreimre, amit viszont nagyon nem akarok.
- Nem bántad meg végül, hogy ezen a pályán maradtál? – kíváncsian csendül a hangom, hiszen az ember bármikor újra kezdheti ilyen téren is az életét, nem? Mármint, ha nem lenne boldog zenészként, akkor esélyesen most nem ült volna le, hogy együtt játsszon egy idegennel. – Szerintem örülhet a világ, hogy végül nem másik pályát választottál. – őszintén csendül a hangom és egy barátságos mosolyt is kap. Eddig olyannak tűnt, aki nem csak a fejével játszik, hanem a szívével is és tényleg örömét leli a zenében.
Kíváncsiság és izgatottság csillan meg a pillantásomban, amikor kiderül, hogy hol is játszik. Azért oda nem lehet könnyű bekerülni. Biztosan büszke a családja is rá, mert igen is nagydolog, ha valaki ilyen sikereket tud elérni.
- Nagyon menő!! Sokan szeretnének bekerülni oda, de azt hallottam, hogy senkinek nincs könnyű dolga, aki odapályázik és üresedés se nagyon szokott lenni. – lelkesen csendül a hangom, miközben őt fürkészem. Elnevetem magam annak köszönhetően, amit mond és kicsit még a fejemet is megingatom. Képzelem, hogy a párnáját mennyire érdekelheti ez a dolog, de a humor oldja a feszültséget, így egyáltalán nem bántam.
- Aha, így már mindent értek. Ezek után tényleg lehet 100 éve végeztél ott. – persze csak ugratom őt, miközben jót mosolygok az egészem. Nem mondom azt, hogy nagy kdrama faló voltam, de egy kettőre mostanában rátaláltam és olykor eléggé meglepett az, hogy egy-egy színész valójában mennyi idős is és mennyinek néznek ki. Ezek után inkább az ő korát se próbálom megtippelni.
Lemondóan sóhajtok és megingatom a fejemet a tippjét hallva.
- Tudom, ez eléggé elcsépelt, de igazad van és lehet nekik is... – szomorúan csendül a hangom és lesütöm a pillantásomat. Fura dolog, hogy néha egy idegennek mennyire könnyedén el tudunk árulni bizonyos dolgokat, de talán azért van így, mert ő másként tud elítélni minket, mint egy hozzánk közelálló, aki mindent tud rólunk. Egy idegen ítélete nem tud annyira mélyre ható lenni, mint egy számunkra fontos személyé...
Kérdőn felvonom a szemöldökömet, amikor azzal jön, hogy van egy feltétele. Na jó, lehet tényleg inkább nyúlcipőt kellene húznom, mielőtt még valami fura fordulatot vesz ez a találkozó, hiszen manapság eléggé sok fura figura lézeng az utcákon.
- Miből gondolod, hogy ezt gondolom? – kérdőn csendül a hangom, majd kínomban elnevetem magam. – Nem gondolom, csak nem szokásom idegenekkel ennyire jót beszélgetni. Tudod, szokatlan ez a helyzet, a világ meg tele van fura emberekkel, így jobb olykor, ha óvatosabbak vagyunk. Legalábbis mindenhonnan ez folyik. – rántom meg a vállaimat, mert ezt nem néztem ki belőle, de attól még nem mindennapos dolog az, hogy csak úgy együtt zenélek valakivel, közben pedig ennyire jót beszélgetünk. Még az osztálytársaimmal is ritkán jövünk ki jól, hiszen én vagyok a zseni az osztályban, vagy a szeplős, a vöröske, a töpszli. Mindig lehet találni valamit, amiért kicsit piszkálni tudtak eddigi életem során. Nem sok barátom van, vagyis inkább azt mondanám, hogy felszínes barátságaim akadnak, de igazbarátaim nem igazán.
- Nem, még a levelüket se kaptam meg, de attól még érdekel. Ha jól rémlik, akkor még egy vagy két hét mire megjön az értesítő. – a táskámat a hátamra veszem, majd lehajtom a zongora fedelét, hogy aztán magára hagyjam. Szívesen játszanék még, de a kíváncsiság jobban hajt. – Nagyon nehéz ott teljesíteni, meg a felvételi meghallgatás tényleg idegtépő tud lenni? A tanárok milyenek? – és még ezernyi kérdésem lett volna, de reméltem, hogy magától is fog mesélni, nem kell mindenre rákérdeznem.



outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Ezt meg tudom érteni, mert a nagymamámnak is olykor meggyűlik a baja a technikával, míg nagypapám könnyedén átlátta a dolgokat. Amíg élt, addig ő is próbálta okosítani a nagyit, ami részben sikerült is. – Az a lényeg, hogy neked itt jobb. – rántom meg a vállaimat, vagyis azt szokták mondani, hogy csak az számít, hogy jól érezzük magunkat ott, ahol vagyunk. Én nem igazán tudnám jelenleg elképzelni azt, hogy messze innen éljek, de ez idővel még változhat. Még fiatal vagyok és azt tudom, hogy szeretnék majd mindenképpen pár helyre eljutni, még akkor is, ha akad közte kevésbé békésnek vidék is.
- Ez az élet minden területére igaz. Nem lehet mindig minden tökéles vagy egyszerű. – úgy szerintem eléggé unalmas lenne az élet, de azért néha vágyom arra, hogy bizonyos téren kicsit könnyedebb is lehetne. Sokan azt hiszik, ha az elitbe tartozol, akkor semmi gondod nincs, pedig ez nincs így. A pénz nem minden, sőt… - Lehet másban is jó lennél. – rántom meg a vállaimat, hiszen az élet kiszámíthatatlan és megesik az is, hogy az álmainkat valami keresztülhúzza. Én legalábbis jelenleg így éreztem, hogy az álmom eléggé elérhetetlen, még pedig a családom miatt. Ha még is követni fogom a szívemet és a zenét választom, akkor valószínűleg Zeusz dühöngése is semmiségnek tűnne a családom tombolásával szemben.
- Gondolom, ott eléggé kiderül az is, hogy kinek való ez az élet és kinek nem. Gyakoriak a lemorzsolódások, vagy azért nem olyan vészes és lehet bírni a tempót?  – kíváncsian csendül a hangom, mert tényleg érdekel minden ezzel kapcsolatban. Igazság szerint kicsit félek attól, hogy nem is lennék igazán kiemelkedő zongorista, mert feleannyira se vagyok tehetséges, mint azt gondolom. Vagy ott van az is, hogy lehet nem tudok majd jól teljesíteni és én is kihullok, akkor pedig mi értelme volt szembe menni a családommal?
- Nem tudom. – bukik ki ajkaim között a legegyszerűbb válasz, mert tényleg ez az igazság. Magam sem tudom, hogy mit is szeretnék, na jó, ez nem teljesen igaz és lopva a zongorára siklik a pillantásom, majd szomorúság ül ki az arcomra pár pillanat erejéig. – Zongorázni szeretnék. – vallom be alig hallhatóan, mert erre vágyom. Az elmúlt évek alatt igyekeztem mindig meggyőzni magam arról, hogy jó lesz nekem ügyvédként vagy orvosként, hogy a tanulás előnyömre válik, de most, amikor eljött a döntés pillanata rá kellett ébrednem arra, hogy csak becsaptam magam és valójában teljesen más pályára vágyom. Dahl nénivel is beszélnem kell, ő biztosan tudna segíteni ebben, de félek. Mi van akkor, ha ő is úgy gondolja, hogy a zenész élet nem nekem való? Hiába tudom, hogy eddig szinte mindenben támogatott és igyekezett megérteni minden hóbortomat, szeszélyemet, de attól még most valami miatt kicsit félek.
- Ez azért megnyugtató. – nevetem el magam, de attól még továbbra is óvatos maradok. A szüleimtől is megannyi intést meghallgattam ilyen téren, meg elég csak bekapcsolni a tévét. A hírekben se igazán talál az ember olyat, ami nem valami szörnyűségről szólna, mintha a világban nem is történne semmi jó, pedig ez abszurd. Komolyan, mintha direkt félelembe akarnának lökni minket ezzel a sok negatív hírrel.
- Ezek szerint, akkor itt nem nagyon szoktak egymáson áttaposni a diákok? – a versenyszellem a legtöbb helyen jelen van, még az én sulimban is. Pláne most, hogy mindenki az álomegyetemére akar bejutni vagy oda, ahova a szüleik akarják, hogy járjanak. – Gyakran zenélnek ott együtt a diákok, vagy inkább mindenki saját magával van elfoglalva? – biztosan inspiráló lehet sok tehetséggel együtt tanulni, vagy akár csak ötletelni, netalán rögtönzött zenekart alapítani és hagyni, hogy a dallam magával rántson.
Időközben meg is érkezünk egy közeli kávézóba, ahol mosollyal az arcomon lépek be, majd az egyik üres asztalnál helyet foglalok. Elveszem az asztalra kirakott „étlapot”, hogy itt mit is lehet kapni.
- Remek, akkor remélem, hogy szerencsém lesz és nem lesz gond, de az is lehet, hogy be se hívnak. Biztosan akadnak nálam tehetségesebb diákok is. – rántom meg a vállaimat egy lemondó sóhaj kíséretében, hiszen akadnak kételyeim. Mi van akkor, ha én csak középszerű vagyok, nem pedig valami kiemelkedő tehetség? – Marad a remény, hogy az értesítő után ismét véletlen egymásba botlunk, hogy meg tud súgni, hogy mivel is vehetem le a lábáról a tanárt, ha eljutnék odáig. – elmosolyodom, miután fejben elvetem annak a lehetőségét, hogy számot cseréljünk, vagy bekövessük egymást valamelyik platformon. Tudom, manapság ezek hétköznapi dolgok, de valahogy még is attól tartok kicsit, hogy furán venné ki, ha szóba hoznám.

outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Kíváncsian hallgatom amit mond, bólintok alig észrevehetően, mert úgy érzem, hogy bármelyik pályát is választja az ember az magával hozza a különféle lemondásokat is. Nem hiszem, hogy a jogi vagy az orvosi pálya sokkal könnyebb lenne. Sőt, mindennek megvan a maga nehézsége, csak míg azokkal egy biztosabb jövőnk lehet, addig a zenei világban szerencsésnek is kell lenni. Nem mindig mindenkinek adatik meg az igazi siker.
- Milyen lemondásokkal járt? – nem tudom, hogy publikus vagy nem, hogy pontosan mire is gondol, de érdekelt. Amit viszont utána mondott azon elmosolyodom. – Ez érthető, de szerintem mindegy milyen szakra megy az ember, az együtt jár azzal, hogy akár hajnalig is tanulni kell. – lehet csak amiatt gondolom így, mert megannyi plusz tanulnivalót kaptam a szüleimtől, és ha ellébecoltam napközben a tanulást, akkor kénytelen voltam éjszaka átnézni a kapott anyagokat. Nem azért, mert logós voltam, hanem néha a zene vagy a gördeszkázás jobban vonzott, mint folyamatosan a könyvek felett görnyedjek. Plusz ott volt az is, hogy a gimiben nem igazán kell megerőltetnem magam, mert nagyon is könnyedén megy a tanulás. – Soha nem féltél attól, hogy esetleg annyira túlerőlteted a kezedet, hogy végül egyáltalán nem fogsz tudni játszani? – sajnos ez is megesik, hiszen az ízületek se bírnak mindent elviselni, ha túl sokszor vannak túlerőltetve, akkor annak idővel meglesz a következménye.
Kicsit ugyan nehezen, de végül kimondom hangosan is, hogy zongorázni szeretnék, meg mellette a fényképezés vonz. Gondolkodtam már azon is, ha jól fog menni az egyetem, akkor beiratkozom még valami tanfolyamra, hogy még jobb lehessek a fényképezésben is, de mind a kettő még a jövő zenéje volt, hiszen olykor hiába vágyunk valamire az élet végül teljesen másképpen alakul.
Elmosolyodom azon, amit mond.
- Ez tetszik, jó elgondolás. – én eddig mindig a zenével próbáltam kizárni azt, ha valakik piszkáltak. A zene volt az én menedékem és könnyedén elő tudtam csalni elmémben a kedvenc zenéimet. – Ez remekül hangzik, hogy a többség jófej és barátságosak is. – reménykedem abban, hogy az egyetemmel ilyen téren is új fejezet nyílik majd az életembe és barátokra lelhetek, mármint igazi barátokra, akiknek nem csak néha jutok eszükbe. Az pedig, hogy mennyire akarok jobb lenni másoknál, nos, emiatt ismét kettőséget érzek. Néha utálom azt, hogy jobb vagyok másoknál, de zenei téren azt hiszem erre mindennél jobban vágyom, hogy jobb lehessek és ajtók nyíljanak majd meg előttem.
- Hmm érdekes, hogy így gondolod. Sokan szeretnek önálló esteket adni. – én is reméltem, hogy akár részben egyedül is megállhatok majd a lábamon és az emberek miattam fogják megtölteni a hangversenytermeket. Tudom, ez valószínűleg csak ábránd marad, de azért néha jó kicsit fantáziálni ilyenről is. – Nem is szoktál egyedül játszani, csak a zenekarral együtt lépsz fel? – kérdőn fürkészem őt, miután leraktam az étlapot. Nem sokkal később meg is érkezik a pincérnő. Én egy forró csokoládét rendelek. – Egyébként nehéz ekkora zenekarban játszani? Gondolom, nagyon kell figyelni mindenkire, meg ha hibázik valaki, akkor a többiek megértőek, vagy szoktak összezördülések lenni? – újabb kérdéseket zúdítok rá, miután a nő felvette a rendelésünket és magunkra hagyott.
- Tényleg? – meglepetten csendül a hangom és elmosolyodom. – Köszönöm, ez nagyon kedves tőled. – előveszem a telefonomat, feloldom a képernyőzárat, majd behívom a telefonkönyvet és elé csúsztatom, hogy be tudja pötyögni a számát, ha ez megtörtént, akkor elveszem és sietve elmentem a számát.
- Más hangszereszen is játszol, vagy csak cselló varázsolt el? – vannak olyan zenészek, akik több hangszeren is játszanak és vannak olyanok is, akik csak egynek a „mesterei”.


outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Kíváncsian hallgatom azt, amit mesél, hiszen minden információ hasznomra válhat. Tekintve azt is, hogy a családomban nem igazán akad zenész azóta, hogy a nagypapám meghalt. Igaz, ő is orvos volt, de ő legalább imádott zongorázni és neki köszönhetem a zongora iránti szenvedélyemet. Végtelenül nagyszíve volt és csodálatos ember volt. Nagyon hiányzik, most meg még inkább, mert tudom, hogy ő is mellettem állna és még talán nagynénimnél is jobban megértené azt, hogy miért is vágyom erre a pályára.
- Ez szerintem más munkáknál is így van, legalábbis a családom eléggé elfoglalt, pedig orvosokból és ügyvédekből áll. – kicsit szomorúan csendül a hangom, mert bármennyire is szeretném leplezni azt, hogy ez rosszul esik, akkor se tudom. – Ez egyszerre hangzik izgalmasnak, ugyanakkor kicsit magányosnak is. – természetesen lehet tévedek, de biztosan nem lehet könnyű mindenre időt szakítani, ha ennyi mindenre kell figyelnie és tényleg úgy tűnt, hogy az unatkozást hírből se ismeri. – Sok helyen jártál már? Amikor felléptek valahol, akkor csak aznap érkeztek meg, vagy pár napot eltölt ott a zenekar. Gyakoroltok a fellépés színhelyén, vagy csak van egy főpróba és annyi? – sietve harapok a nyelvemre, hogy ne zúdítsak rá még több kérdést, mert még a végén az agyára fogok menni, pedig nem állt szándékomban. Az is lehet, hogy a kérdéseim egy része butaságnak tűnhet, de amennyi zenekar, annyi szokás.
- Pedig jobb óvatosnak lenni, mert komoly baj is lehet abból, ha valaki túlzottan megerőlteti a kezét. – nem volt jogom beleszólni egy felnőtt dolgába, de egyszerűen kicsúszott a számon annak köszönhetően, hogy részben megannyi orvosi könyvet bújtam át az elmúlt két-három évben a szüleimnek köszönhetően. Nem tehetek róla, kicsit a véremben van, ha már részben erre a pályára akartak felkészíteni. – Biztosan rossz lehetett. Nekem legalábbis nagyon hiányzott a zongorázás, amikor pár napig nem volt rá lehetőségem. – kicsit megrántom a vállaimat is, mert valójában egyedül ez az egy dolog, ami miatt néha félek gördeszkázni. Félek attól, hogy nehogy egyszer a kézfejem úgy megsérüljön, hogy többé ne tudjak játszani, de ezen kívül a többi sérülés nem igazán érdekel, pedig ennél sokkal komolyabb sérüléseket is lehet szerezni.
- Szerinted lehet esélyem bekerülni, vagy butaság volt jelentkeznem? – kicsit habozva szólalok meg, de aztán őt fürkészem. Ő ott tanult, ismeri az elvárásokat és egyébként is zenész, így érthető, hogy érdekel a véleménye. Hallott már játszani is, kicsit még együtt is zenéltünk. Tudom, hogy még sokat kell tanulnom ilyen téren, de akkor is érdekelt, hogy ő mit gondol.
- Nem mindig, vagy legalábbis nem minden számnál. Ott van például a 2CELLOS is. Ők is játszanak zenekarral együtt, de gyakran csak ők ketten vannak. – rántom meg a vállaimat, mert manapság biztosan nem könnyű a semmiből berobbanni, de ugyanakkor kicsit talán könnyebb is, mint sok-sok évvel ezelőtt, hiszen most már van internet és ott a megannyi közösségi platform, ami könnyedén a tehetséges emberek segítségére lehet.
Amikor azt említi, hogy most dolgozik szólóprojekten, akkor újra elgondolkodom egy picit, mire végre eszembe jut, hogy miért is tűnt ismerősnek.
- Megvan! – kicsit talán túlhangosan szólalok meg, mire sietve pillantok körbe és bocsánatkérő pillantással nézek rá.- Van youtube csatornád, ezért voltál olyan ismerős, vagy tévedek? – basszus, mi van, ha valakivel összekeverem? Na jó, lehet mindjárt az asztal alá fogok süllyedni.
- Szoktál még izgulni fellépések előtt, vagy idővel megszokja az ember? – kíváncsian csendül újra a hangom. Emlékszem, amikor először ültem le az egyik nyilvános zongorához, hogy mennyire is izgultam. Persze, még most is van bennem egy kis izgulás, de már jóval kisebb, mint eleinte volt.
- Kazun? – meglepetten pislogok párat. – Ez honnan jött? – lehet megint túlzottan tolakodó a kérdésem, de eléggé ritkán hallani olyan emberről, aki tud azon a hangszeren játszani.  – A másik két hangszeren önszorgalomból tanultál meg játszani, vagy azért, mert valami miatt muszáj volt?


outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

- Hmm, akkor nagy városnézések nem szoktak lenni… - mormogom az orrom alatt, pedig nagyszerű érzés lehet eljutni más helyre és kedvünk szerint felfedezni. A családommal mi is szoktunk nyaralni menni, de az teljesen másabb volt. Általában én nem nagyon szólhattam bele, hogy hova is menjünk és egyedül eddig nem is nagyon császkálhattam el sehova se. Én voltam a töpszli, nem csak méretben, hanem korban is. – Volt már olyan, amikor valami filmhez is ti készítették el a zenét, vagy játékhoz? – csak remélni tudtam, hogy nem bánja ezt a sok kérdést, de annyira izgalmasnak tűnt, hogy valaki esetleg filmzenekészítésben vesz részt, vagy éppen egy játékhoz készít zenét. Utóbbinak is egyre inkább nagykeletje volt, főleg, hogy milyen fantasztikus volt a Game Awardson fellépő zenekar játéka is, ahogy egymásba szőtték a különféle játékok zenéjét úgy, mintha valójában egy zenéről lenne szó.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mond és elmosolyodom.
- Nem tudom, talán mert a környezetemben szinte mindenki szerint jobb lennék másban. – rántom meg a vállaimat, de aztán sietve ingatom meg a fejemet, hogy felejtse el. Ez nem az ő baja és amúgy se voltam olyan, aki csak úgy lelkizni akarna bárkivel. Így is már többet osztottam meg vele a gondolataimból, mint szoktam. – Rendben, majd észben tartom, hogy jól megcsomózzam. – végül inkább elmosolyodom és próbálok nem azon rágódni, hogy mit is fog hozni a jövő a maga kiszámíthatatlanságával.
- Ez igaz. – adok neki igazat és egyetértően még bólintok is. Közben megérkezik a rendelésünk is, amit sietve köszönök meg és kicsit megkavargatom az italomat, mert forró. Megfújom, óvatosan kortyolok párat, mielőtt a beszélgetés folytatódna. Időközben pedig arra is rájövök, hogy tényleg nem képzelődtem korábban se és honnan is tűnt ismerősnek. Mosolyát látva már nem is bánom a felismerést.  
- Ez remekül hangzik, viszont ha elfogadsz egy tippet, készíts rövid videókat tiktokra is, meg instára is. Sok ember ott talál rá a művészekre. – én is volt, hogy így bukkantam egy-egy remek zenészre, vagy éppen könyvekhez készült fanartokat rajzoló emberekre. Van hátránya is az említett oldalaknak, de szerintem sok előnye is, ha jól használja az ember.  
- Hmm, és volt már olyan, amikor annyira izgultál, hogy játszani se tudtál vagy hibát hibára halmoztál? – a legtöbb ember nem szeret mesélni arról, ha hibázik, pedig nincs benne semmi rossz se. A hibákból lehet tanulni és egyébként is, nem lehet minden játék tökéletes.
- Biztosan vicces lehetett az a jelenet. – Elmosolyodom a hallottokon, aztán újra a forró csokoládémnak szentelem a figyelmemet, főleg, hogy most már kicsit hűltebb is, de attól még óvatosan iszom belőle, mert nem akarom megégetni a számat, se a nyelvemet.
- Szép, még szerencse, hogy a zongora nem könnyedén mozdítható, még a végén azt is ellopnád. – persze csak ugratom és egyértelmű abból, hogy kicsit bolondozva csendül a hangom. – Jársz tanárhoz is a gitározás miatt, vagy neten felelhető videok alapján képzed magad? -
- Ha újra kezdhetnék, akkor is ismét a csellót választanád, vagy inkább más hangszert? – sose lehet tudni, de az is lehet a szemében értelmetlennek fog tűnni a kérdésem.
- Egyébként, ha gondolod máskor is játszhatunk még együtt, mármint ha lesz kedved. Szívesen megírom, hogy melyik zongoránál vagyok fellelhető. – nem tudom, hogy mennyire lenne kedve hozzá, de én nagyon élveztem a közöszenélést, de ha tényleg elfoglalt, akkor nem biztos, hogy lesz még ideje rá, vagy éppen kedve.


outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

Kicsit meglepetten pislogok párat, hiszen azt gondolná az ember, ha zenész családból jön, akkor jobban hisznek abban, hogy nagy sikereket is el lehet érni ebben a szakmában, vagy éppen támogatják is, viszont a mondandójával kicsit pont az ellenkezőjét engedi sejtetni. Ugyanakkor könnyedén lehet az is, hogy csak én értem félre.
- Nem hittek benned, vagy csak nem gondolják azt, hogy igazi sikereket is el lehet érni? – kíváncsian csendül a hangom, miközben őt fürkészem. Fogalmam sincs arról, hogy mennyire is szeretne egy idegennek a családjáról beszélni vagy ilyen témáról, így erőltetni biztosan nem fogom, ahogy eddig se tettem.
- Igen, részben igazad van, de szerintem olykor akkor is igazán fantasztikus tud lenni, ha csak egyetlen egy hangszer szólal meg. – az együtt zenélésnek is megvan a maga szépsége és varázsa, viszont szeretem azt is, amikor csak egy hangszer szól. Néha egyetlen egy hangszerrel is ezernyi mesét és érzést el lehet mondani, legalábbis szerintem.
Megjegyzésén elnevetem magam és megingatom a fejemet.
- Nem járnál jól velem, nem vagyok jó marketinges. – tudom, hogy csak viccelt, ahogyan én is csak bolondozom, még ha van igazság is a szavaimban. Szerintem marketingesnek az jó, aki sokat tud beszélni és könnyedén megtalálja másokkal a hangot. Ezek közül egyik se igazán igaz rám. – Igazán nincs mit. – egy pillanatra elgondolkodom, mielőtt ismét megszólalnék. - Szerintem gondolj mindig arra, hogy manapság mi felkapott a fiatalság körében. – természetesen ésszerű keretek között értem, de ha kicsit jobban kinyitja a szemét, vagy a fülét ilyen téren, akkor szerintem hamar rá fog ő is jönni arra, hogy mivel tudna bevonzani még több követőt, érdeklődőt a csatornájára.
Kíváncsian fürkészem őt, majd elveszem tőle a telefont, hogy megnézzem a videót. A felvétel nézése közben jóízűen nevetek, mert egyszerre woow, hogy ilyen jól előadták azt a dalt, ugyanakkor baromi viccesen is szól. Hihetetlen, hogy mikre nem képesek az emberek.
- És azóta nem is próbálkoztatok újra ilyen felvétellel, vagy ez csak akkor megy, ha az alkohol bátorságot ad? – közben pedig vissza is csúsztatom a telefonját. Kicsit talán irigylem, hogy ilyen barátai vannak, akikkel ilyen hülyeséget is meg tudtak csinálni. Remélem, hogy majd én is szerzek barátokat az egyetemen és végre kicsit jobban meg fogom találni ott a helyemet, mint eddig bármelyik sulimban is.
- Manapság szerintem könnyű dolga van annak is, aki saját magát akarja képezni, mert rengeteg nagyszerű videó található meg az interneten, ami segítségükre lehet. – én is volt, hogy onnan tanultam meg egy-egy számot eljátszani a zongorán. - Van olyan hangszer, amin még szívesen megtanulnál játszani, vagy elegendő az, amin már tudsz? – sose lehet tudni. Vannak olyanok, akik úgy állnak ehhez is, mint a nyelvekhez. Minél több hangszeren akarnak megtanulni játszani, ahogyan akadnak olyanok is, akik minél több nyelven szeretnének folyékonyan társalogni.
A forró csokoládém felett elmosolyodom és iszom ismét pár kortyot, miután megfújtam, mert még mindig túlzottan meleg.
- Szerintem az nem is igazi zenész, aki ne gondolt volna már arra, hogy kárt tegyen a féltve őrzött hangszerében. – de aztán persze soha nem tesszük meg, mert ahhoz túlzottan is fontos számunkra az adott hangszer, vagy csak azért, mert minden bosszúság ellenére is ez az életünk, mármint a zene.
- Tényleg? – meglepetten csendül a hangom annak ellenére is, hogy korábban is mondta már azt, hogy szívesen játszik velem, meg talán meg is dicsért, ugyanakkor még is kicsit váratlan számomra. Láthatja rajtam, hogy nem arra vágyom, hogy tovább dicsérjen, hanem egyszerűen olyan vagyok, aki meglepődik minden kedves dicséreten. – Nem tudom, hogy téged mettől meddig foglal le a munkád, de én csak suli után szoktam ráérni, akkor is csak pár órát, mert aztán haza kell mennem. – és pontosan ekkor szólal meg a telefonomon beállított ébresztő is. Sietve veszem elő a készüléket, hogy kikapcsoljam. Ez azt jelenti, hogy még van egy órám az indulásig. Bár ma tényleg nem kell annyira rohannom, de akkor se szoktam kikapcsolni ezt, hogy aztán nehogy elfelejtsem visszakapcsolni és zűrbe keveredjek odahaza. – Esetleg akad olyan nap, amikor ráérsz délután és nem estig gyakoroltok? Akár kirakhatnánk majd a tokodat is, a befolyt összeget meg valami hajléktalannak adnánk. Mit gondolsz? – kedvesen és barátságosan csendül a hangom, mert én legutóbb is ezt tettem, amikor életemben egyszer raktam ki sapkát.


outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

- Aww. – meglepetten elsőre csak ennyi bukik ki ajkaim között. – Mármint akkor felétek inkább az igaz, hogy dolgoz keményen és illeszkedj be a tömegbe, ne kergess nagyra törő álmokat? – kíváncsian fürkészem őt, hiszen nem igazán ismerem azt a kultúrát, viszont mindig is szerettem új dolgokról hallani vagy megismerni. Szóval a kíváncsiságom tényleg őszinte, majd egy aprót sóhajtok. – Érdekes, mert itt meg minden arról szól, hogy ne félj egyedi lenni. A családom mottója meg lehetne az is, hogy álmodj nagy dolgokról, de aztán valósítsd is meg! – na ja, én álmodozom arról, hogy zongorista legyek, csak azt ők esélyesen annyira nem pártolnák. Szerintük a sikert orvosi- vagy jogipályán kellene elérnem, ahogyan ők is tették és ahogyan a két bátyám is teszi.
Megrántom a vállaimat, mert érthető hogy én jobb vagyok a közösségi médiában, hiszen én ebben nőttem fel. Igaz, azért még mindig nem vagyok az, aki állandóan ezeken a felületeken csüngene, mint néhány korombéli, de attól még részese vagyok és én is szoktam posztolni, még ha nem is olyan gyakran.
Egy kicsit elgondolkodom, miután látom, hogy a tanácsomat követően kicsit tanácstalan lesz. Szeretnék segíteni neki, mert úgy gondolom, hogy tehetséges zenész. És egyébként is ő annyira segítőkész volt, nem küldött el a búsba se a sok kérdésem miatt, hanem mindegyiket megválaszolta. Amúgy is segítőkésznek tartom magam, de emiatt talán még inkább segíteni akartam neki.
- Hmm, van kedvenc zenészed, vagy színészed, akit esetleg követsz valamelyik platformon? – türelmesen vártam a válaszát és reméltem, hogy igen lesz a válasza, ha nem, akkor nehezebb dolgozunk lesz. – Szóval, ha követed őket, akkor láthatod, hogy miket szoktak posztolni. Kövesd őket, meríts az övékből ihletet, de ne másold őket, mert fontos azért az egyediség is. – bár ez roppant nehéz dolog és néha tényleg tucat dolgokkal vannak tele ezek a platformok. Nehéz újat mutatni. -  De fontos, hogy ne csak a szerzeményeidről beszélj, hanem mutasd meg magadat is. Az emberek szeretnek arcot társítani egy-egy profilhoz, művészhez. – reménykedtem abban, hogy van értelme annak, amit mondok és fogok tudni ezzel segíteni neki. Tényleg nem voltam ilyenben profi, de azért ha megnézzük a nagy színészeket is, akkor ők posztolnak magukról, olykor fontos dolgokról, vagy éppen egy-egy régi filmjükről, sorozatukról vagy olyanról, ami hamarosan meg fog jelenni. Zenészek pedig szívesen raknak ki videót arról, ahogy zenélnek. Én is raktam már ki ilyet.
Mosollyal az arcomon bólintok arra, amikor azt mondja, hogy jelenleg nincs olyan hangszer, ami érdekelné őt, de abban igaza van, hogy hosszú még az élet és ki tudja. Szerintem elegendő pár hangszeren is játszani, hiszen egy-egy hangszeren is mesterien játszani nem egyszerű, így olykor inkább megéri egy vagy kettőre összpontosítani csak.
- Ahh értem, de akkor azért akad ott is uborkaszezon, amikor nem annyira nagy a hajtás. – legalábbis a szavai erre engednek következtetni. Ez viszont jó, mert akkor jobban tud koncentrálni arra is, hogy a saját zenei stílusát építgesse, vagyis gondolom erre  is fordít az idejéből tekintve a kikerült videóra, amire én is véletlen bukkantam rá nem olyan régen.
Elmosolyodom, amikor tényleg belemegy abba, hogy még közösen zenéljünk. Türelmesen várok arra, hogy ellenőrizze a naptárját, amikor pedig megmondja a napot, akkor elgondolkozom, hogy milyen különóra is akar majd az őrületbe kergetni, de aznap hamar végzek a suliban is, így tényleg rá fogok érni. – Szerintem jó lehet, ha még se, akkor legkésőbb majd kedden írok, hogy sztornó, vagy inkább hamarabb szóljak? – fogalmam sincs, hogy kinek mi a megfelelő. Nekem még jó lenne kedd is, de ez rajta áll. Közben pedig megiszom a forró csokoládémat is.

outfit

Min-Joon & Hella

One good thing about music, when it hits you, you feel no pain.

- Akkor még szerencse, hogy volt erre lehetőséged és megtaláltad a számításaidat. – megértően csendül a hangom, mert kicsit tudom milyen érzés az, ha nem ott van az ember, ahol lenni akar, vagy úgy érzi kilóg a sorból. Én ezt a saját családomon belül érezem, mert nem akarok se ügyvéd, se orvos lenni, miközben ők ezt várnák el tőlem. Fogalmam sem volt arról, hogy mit fog magával hozni ez az év, de most nem is akartam erre gondolni.
Szavaira bólintással felelek, hiszen értem mire gondol, ahogy ő is érti én mire, legalábbis az arcára kiülő mimika és a pillantása ezt súgja. Meg az eddigiek alapján olyannak tűnt, ha nem értené mire is célzok, akkor kérdezne, amivel semmi gond se lenne. S azt is megértem, hogy azért követ valakit, mert inspirálja őt, mert én is követek ilyen embereket az instán, vagy éppen más platformon.
- Ha nem tartanád magad érdekesnek, akkor szerintem nem zenélnél vagy nem készítetted volna azt a videót se. – barátságos mosollyal pillantok a férfira, még ha részben értem is, hogy mire is céloz. Gyakran én is ezt hiszem magamról, de most nem akarok erről beszélni. – Egyébként is, mindenkinek mást jelent az, hogy érdekes valaki. Sose tudhatod, hogy éppen kit mivel is nyersz meg. Lehet valakit a zenéddel, lehet valakit egyszer majd valami jó szöveggel, vagy a barátságos viselkedéseddel és stb. – fogalmam sincs, hogy mennyire lehet igazam, de én igyekszek ebben hinni, ha elbizonytalanodok magammal kapcsolatban, mert biztosan akadnak olyan emberek, akiknek nem célkereszt leszek a napjukban, hanem inkább érdekesnek fognak találni és alig várják, hogy újra találkozzunk.
- Aww, ez izgisen hangzik. Próbákon is, vagy csak előadások során? – kíváncsian csendül a hangom, mert érdekesnek tűnik, hogy táncosoknak játszanak. Bár úgy tudom, hogy ez az egyetemen is megesik, hiszen van táncszak is ott, nem csak zene. Elég sokrétű a Juilliard is, így biztosan ott majd nekem is lesz ilyenben részem, már ha egyáltalán felvesznek és sikerül utána bebizonyítanom azt, hogy tehetséges és megbízható vagyok.  
- Rendben, akkor szerdán találkozunk. – boldogan csendül a hangom, mert tényleg alig várom, hogy ismét együtt zenéljünk. Nagyon élveztem ezt a rögtönzött mini koncertet is, amit az állomáson adtunk teljesen váratlanul. Annak ellenére is nagyon vártam, hogy lehet addigra még nem lesz semmi hírem se a Juilliardtól, így nem fog tudni abban se segíteni, hogy azt a tanárt mivel is lehet lekenyerezni, akit megnyerek egy esetleges felvételi során. Mármint ha egyáltalán az első akadályt sikeresen vettem, az is lehet, hogy kapásból el fognak utasítani. – Köszönöm. – nem kezdek el ellenkezni, inkább csak értékelem a gesztust. Elpakolom a telefonomat, felveszem a kabátomat és magamhoz veszem a táskámat. Kifelé menet a fülhallgatómat igyekszem kibogozni, majd megtorpanok az utcán és szembe fordulok vele pár lépésnyi távolságra.
- Örülök a találkozásnak. Szép hetet és hamarosan. – mosollyal az arcomon intek egyet, aztán elindulok hazafelé, mert mára már inkább kihagyom a gördeszkázást, ahhoz már késő van és fáradt is vagyok. Elzongoráztam az időt, aztán meg elbeszélgettem és ma még tanulnom is kéne, igaz nem sok mindent, csak meg kellene írnom a házit.  

outfit