- Csak hagyja, hogy én beszéljek - kérem Miss Harpert a legalapvetőbb szabály követésére, ami érvényes attól a pillanattól, hogy megérkezünk a vélhetően segítő szándékú tanú lakásához. Mivel találtunk egy nőt, aki a jelek szerint hasonlóan megjárta Jill-lel, pontosabban nem is vele, hanem a partnerével, ezért úgy döntöttem, egy látogatás nem árthat. A különbség annyi, hogy az akkori áldozat, Miranda végül börtönbe került. Öt évet töltött rács mögött és a mai napig fizeti a vádalku során megegyezett büntetést. Nem elég, hogy belekeverték egy csalásba, még ő vonult börtönbe más helyett, és élete végéig törlesztheti a nem létező adósságát. Ha rajta már nem is tudok segíteni, Miss Harper még megúszhatja. Feltéve, ha Miranda hajlandó segíteni. Sok múlik rajta, hogy milyen hangulatban találjuk, hogy közelítünk felé, de bízom benne, ha meglátja az ügyfelemet és a fiát, akkor együttműködő lesz. Ha észérvekkel nem tudunk rá hatni, akkor az érzelmekre kell apellálnunk. Mivel történetesen Miranda is anya, akit évekre elszakítottak a lányaitól, úgy véltem, jó ötlet lenne, ha Taylor is velünk tartana. Ha lát maga előtt egy egyedülálló, megtört anyát, akit akaratán kívül belekevertek valamibe, akárcsak őt évekkel ezelőtt, nagyobb esélyünk van a segítségére számítani. Szeretném, ha simán menne a mai délutáni találkozó, amire minden esélyünk megvan. Ha vállalja, hogy tanúskodik, Miss Harpert szinte biztosan felmentik a vádak alól. Ha nem, akkor kezdhetünk mindent a legelejéről.
Egészen Queens-ig kell mennünk Miranda mostani címéig, de nagyjából félúton félrehúzódunk.
- Mi történt, George? - kérdezem a mexikói származású sofőrt, aki egyébként Jorge, de amerikaibbnak érzi magát, ha mindenki George-nak szólítja.
- Nem tudom, Mr. Grayson, a motor füstöl - mutat a szélvédőn keresztül a motorháztető felé. Egy pillantást vetek a kinti állapotokra, aztán sóhajtva dőlök hátra, míg félreállunk. George és jómagam kipattanunk a kocsiból, Miss Harpernek és a fiának pedig jelzem, hogy maradjanak. Mindketten megkerüljük a kocsit, George felnyitja a motorháztetőt, amiből azonnal kitódul az eddig beszorult füst. Hátrálunk pár lépést, mielőtt a füst arcon csapna minket.
- Tud vele kezdeni valamit? - kérdezem a férfit.
- Nem tudom - csóválja a fejét, és amint elszáll a füst, a motorteret vizslatja. - Ez bármi lehet, Mr. Grayson, én nem értek hozzá - vonja meg a vállát még mindig a motor fölé hajolva. - Lehet egy tömítés, lehet bármi - magyarázza tovább. Zsebre dugott kézzel sóhajtok és a szemeimet az égnek emelve káromkodok, míg ismét elhangzik egy párszor a “nem tudom” kifejezés George szájából.
- Ide tudja hívni Oscart? - kérdezem a férfitől az utolsó szalmaszálba kapaszkodva. Oscar a legjobb szerelő a városban, történetesen George testvére. George a fejét csóválja.
- Oscar hazament a családjához. Csak jövő héten jön vissza.
Ránézek az karórámra, már rég késésben vagyunk. Lehet, át kéne ütemezni a mai találkozót egy másik napra. Bosszankodva járkálok fel s alá az autó mellett, amíg George pár dolgot megnéz, de végül nem jut semmire. Tanácstalanul csukja le a motorháztetőt és a tanácsomat kéri. Mintha én értenék az ilyenekhez.
- Hívjon egy autómentőt - utasítom végül a férfit, ugyanis nincs jobb ötletem. Lassan visszabaktatok a hátsó ajtóhoz és bekopogok az ablakon. Megvárom, amíg lehúzzák az ablakot, aztán közlöm a rossz hírt. - Úgy tűnik a mai találkozó sztornó. Hívok maguknak egy taxit. - Mivel mást nem nagyon tehetek a mostani helyzetben, ez a legkevesebb. Nem hagyom, hogy metróval vagy busszal utazzanak végig a városon, mert lerobbant a kocsi, inkább hívok nekik egy fuvart, aztán megvárom George-dzsal, amíg megérkezik az autómentő, akivel feltehetően ebben a pillanatban beszél. Nem meglepő módon spanyolul hadar a telefonba.

- Természetesen - bólintok Mr. Connor magabiztos szavaira, és közben elnyomok egy sóhajtást. Az elmúlt pár hétben hamar egyértelművé vált, hogy az ügyvéd úr szeret mindent maga kézben tartani, szereti ő irányítani a beszélgetést - legalábbis, ha munkáról van szó. Hiszen eddig csak ezt az oldalát volt alkalmam látni. És egy pillanatig sem kérdőjelezném meg egyetlen íratlan szabályát vagy határozott kérését sem, ugyanakkor nehéz a várakozás, a tehetetlenség, hogy az ég világon semmivel nem tudok hozzájárulni ahhoz, hogy kimenekítsem magamat ebből a szorult helyzetből. Hogy mindenben ennyire rá kell hagyatkoznom. Tudva azt, hogy igazából semmit nem vár érte, teljesen ingyen teszi ezt. És most sem lesz más dolgom, mint csendben ülni, és kétségbeesetten nézni a Miranda nevű nőre, akit meglátogatni készülünk. Persze ez nem fog nehezemre esni. Épp eléggé kétségbe vagyok esve ahhoz, hogy ne kelljen megjátszanom, mennyire szánalmas helyzetben vagyok. Abban vagyok. A közelmúltban mindentől megfosztottak, amiért az elmúlt egy évben dolgoztam. Nincs munkám, a lakásomat a semmiből nem tudtam fenntartani, és a kocsimat is el kellett adnom, hogy az árából a legalapvetőbb dolgokat ki tudjuk fizetni. A sógorom otthon, Texasban, átmenetileg félretett mindent, hogy mellettem lehessen, szóval most abban a kis lakásban húztuk meg magunkat Tay-jel, amit ő bérel Brooklynban. És ez még ennél is rosszabb lehet, hogy ha Mr. Connor tervei nem válnak be. Így hát őszintén remélem, hogy Taylorral a jelenlétünk tényleg segít majd meggyőzni azt a nőt, hogy segítsen. Azt hiszem, az már jó jel, hogy hajlandó fogadni bennünket, és beszélni velünk, nem? Ő maga is elveszített mindent, többek között öt évet az életéből, amit már sosem kaphat vissza. De ha segít nekünk, azzal talán elégtételt vehet azokon, akik ezt tették velünk. Az is valami, azt hiszem.  

Túlságosan izgulok ahhoz, hogy az utat figyeljem, ezért fogalmam sincs, hol is járunk éppen, amikor a sofőr váratlanul félrehúzódik, és az út mellett leállítja a motort. A homlokomat ráncolom, és a nyakamat nyújtogatom, úgy próbálom bemérni a helyzetünket. Megérkeztünk volna? A két férfi beszélgetésének csak egy részét tudom elcsípni, mert odakint folytatják, miközben bennünket türelemre intenek.  
- Anya, mi történik? - kérdezi a tizenhárom éves fiam, akivel a hátsóülésen osztozunk jelenleg.  
- Azt hiszem, valami történt az autóval... - vonom meg a vállam. - Reméljük, hogy hamar megoldódik, és mehetünk tovább - küldök felé egy biztató mosolyt, mert látom rajta, hogy ő is aggódik. Nem is csoda, maga is tisztában van vele, hogy milyen fontos lehet ez a találkozó. Én is próbálnék erőt meríteni a saját szavaimból, de a másik kettő még mindig nem tért vissza, és lassan túlhaladjuk a lebeszélt időpontot. Aztán egyszer csak Mr. Connor kopog az ablakon.

- Sztornó? Micsoda? De miért? - mielőtt válaszolhatna, már nyitom is az ajtót. - Várj itt még egy kicsit, szívem - kérem Tayt, aztán csatlakozom az ügyvédhez az autó mellett. - A motorral történt valami? Ha gondolja, ránézhetek. Apámnak autószerelő műhelye volt, szinte abban nőttem fel, szóval... értek hozzá valamennyire. Hadd nézzem meg – pillantok fel kérlelőn a férfi szemeibe. Akkor talán még oda is érhetnénk a találkozóra, legfeljebb szólunk Mirandának, hogy kicsit késni fogunk. Biztosan meg fogja érteni. És ha ezzel megspórolnék az ügyvédemnek néhány száz dollárt, igazából még én lennék hálás, hogy segíthettem.

Körülményes volt ráakadni olyan emberre, aki a segítségünkre lehet az ügyben. Az összegyűjtött adatok, a módszer, a kivitelezés, minden arra utalt, hogy Jill már nem először csinálja vagy nem először szállt bele ilyen balhéba. Ezen a vonalon elindulva bukkantunk rá Thomas Bailey-re, aki történetesen Jill élettársa. Thomas Bailey egy cége hasonló “áldozattá” vált néhány évvel ezelőtt egy sikkasztásos ügyben, ami miatt egy látszólag ártatlan anyuka, Miranda Benson öt évre börtönbe került. Kirendelt ügyvédje volt, aki meg sem erőltette magát, azonnal a vádalku elfogadását szorgalmazta. Ha egy kicsit is több energiát fektetett volna bele az ügyvéd a minimumnál, akkor rábukkant volna olyan részletekre, amik gyanúra adtak volna okot. Történetesen Thomas Bailey szintúgy Kanadába ruccant át, mint most Jill. Ez miért nem tűnt fel akkor senkinek? Vagy nem is akartak vele foglalkozni? Annyira egyértelműen Mirandára utaltak a jelek, hogy inkább bele sem vetették magukat rendesen a munkába? Elképzelhető. A kirendelt ügyvéd szemszögéből talán érthető is, de nem fogadom el a hozzáállását. Most, évekkel később Jill csinálta meg ugyanezt. A módszer már egyszer bejött, miért ne ismételnék önmagukat? Miranda címét nem volt nehéz kikeresni, ahogy az is elég nyilvánvaló, hogyan lehet a legjobban hatni rá. Egyedülálló anya, a férje elhagyta, amíg börtönben ült. Van egy tizenhat éves lánya, aki lassan egyetemre mehetne. Persze elég nehéz úgy egyetemre küldeni a gyereket, ha a fix kiadások mellett még pluszban élete végéig törleszthet is valami olyanért, amit el sem követett.
Nem kerestem fel a nőt, nem beszéltem meg vele találkozót. Ha felhívta volna valaki az irodából, egész biztosan azonnal rácsapta volna a telefont. Szemtől szemben kisebb eséllyel küld el azonnal. Szemtől szemben látni fogja Miss Harpert, a szintén egyedülálló anyát a tizenhárom éves fiával az oldalán. Mirandától már elvettek öt évet, amit senki nem fog tudni visszaadni neki, ha van benne egy csöpp jó érzés, akkor segít, hogy mással ne tehessék meg ugyanezt.
Menet közben váratlanul lerobban az autó és látszólag George és jómagam is tanácstalanul állunk a helyzettel szemben. Szeretem az autókat, de nem vagy szerelő. George pedig csak egy sofőr. Látta már, hogy szednek szét kocsikat és raknak össze, de még sosem csinált ilyet. Szakértelem hiányában tanácstalanul ácsorgunk az út szélén egy darabig, míg végül az autómentőt találom a legkézenfekvőbb megoldásnak. Többször rápillantok az órámra. Nem a találkozóról fogunk elkésni, hanem én fogok elkésni mindenhonnan máshonnan. A közjáték miatt borul az egész napirendem, ami miatt Debbie-nek is haladéktalanul szólnom kell. Mielőtt ezt megtenném, bekopogok az ablakon és értesítem Miss Harpert a sajnálatos fejleményekről. A legkevesebb, hogy hívok nekik egy taxit, ami oda viszi őket, ahova csak szeretné. Nem akarom, hogy miattam itt rostokolljanak vagy tömegközlekedéssel küzdjék vissza magukat a lakóhelyükig. Ahelyett, hogy elfogadná a felajánlást, egyszerűen kinyitja az ajtót. Hátrébb kell lépnem, mielőtt nekem csapja a súlyos fémdarabot. A felvetés, hogy megnézze a motort egészen nevetségesnek hangzik.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne - csóválom meg a fejem. Miért kéne egy nőnek nyakig a motortérbe hajolva keresgélnie a baj forrását? Sokkal kényelmesebb lenne egy új időpontot keresni a mára tervezett programunknak. George még mindig az anyanyelvén kommunikál, hevesen gesztikulál, ahogy próbálja elintézni az autómentőt. Már bánom a döntésem, de végül bólintok. - George, nyisd vissza a motorháztetőt - kérem a férfit, aki meglepetten pislog rám.
- Tessék, Mr. Grayson?
- Nyisd vissza a motorháztetőt. Miss Harper szeretne ránézni - mutatok a mellettem álló nőre.
- Tessék, Mr. Grayson? - ismétli magát egyre hitetlenebb arcot vágva.
- George… - sóhajtok már szinte kérlelően. A férfi végül bontja a vonalat, a telefonját a zakója belső zsebébe csúsztatja és a kért módon vissza nyitja a kocsi szívének fedelét.
- Muy bien, csak nehogy nagyobb bajt okozzon!
- George… - fordulok kissé bosszúsan a fickó felé, aki erre védekezően maga elé emeli kezeit. - Kicsit több tiszteletet!
Átengedjük a terepet Miss Harpernek, abban bízva, hogy megtalálja a kérdéseinkre a választ. Jómagam is kicsit szkeptikus vagyok, de egyelőre nincs jobb ötletem. Ha tényleg nagy a baj, akkor még mindig ott az autómentő.

Az előttünk álló feladatra koncentrálva olyannyira belemerülök a gondolataimba, hogy csak némi késéssel tűnik fel, hogy valami gond van. Addigra azonban már magunkra maradunk Taylorrel az autóban. Kicsit előre hajolok a két első ülés között, úgy próbálom meg kifigyelni, pontosan mi is történik odakint. Amennyire innen meg tudom állapítani, talán a motor kezdett el füstölni, de a felnyitott motorháztető miatt nem látok semmit rendesen. Mindenesetre egyelőre nem nagyon idegeskedem emiatt, valószínűleg csak túlmelegedett a motor, aminek elég sok oka lehet ugyan, de azzal nyugtatom magam, hogy a két talpraesett férfi közül az egyik majd biztos megtalálja a megoldást. Közben Tay is mocorogni kezd mellettem, láthatóan aggódik már ő is, hogy valami gond lehet, de igyekszem neki is megnyugtató választ adni. Amíg várakozunk, a telefonomra pillantok többször is, de nem teszek vele túl jót magamnak, hiszen a percek csak múlnak, mi pedig még mindig az út szélén rostokolunk. Aztán Mr. Connor kopog hátra hozzánk, majd felajánlja, hogy taxit hív nekünk, de ezt szinte meg sem hallom, mert túlságosan felzaklat a gondolat, hogy az autó lerobbanása miatt nem sikerül eljutunk erre a fontos találkozóra. Pedig a problémát talán könnyen és gyorsan orvosolni is tudnám. Amiről megpróbálom meggyőzni a férfit is, és először ugyan tiltakozni szeretne, de végül, ha vonakodva is, megengedi, hogy vessek egy pillantást a motorháztető alá. Végül is mit veszíthet, nem igaz? Nos, a George-nak nevezett sofőr szerint sokat. Ő látszólag jobban félti tőlem a gépjárművet, mint a főnöke.

- Ne aggódjon, ígérem, nem okozok benne kárt, George - küldök felé egy megnyugtatónak szánt mosolyt, ami mögött akaratlanul is megbújik némi játékosság is. Be kell vallanom, mindig szórakoztat kissé, mikor meglepődnek rajta, hogy értek valamennyire a kocsikhoz. Szinte fogadni mernék, hogy a latin származású férfi már nevet is adott az autónak. - Megtenné kérem, hogy visszamegy a volán mögé, és négy-öt másodpercig járatja a motort? Csak hogy ellenőrizhessem, hogy a ventilátor működik-e? - megvárom, amíg esetleg ehhez beleegyezést kap az ügyvéd úrtól, aztán, ha megteszi, amit kérek, közelebb hajolok, hogy megfigyeljem, mi történik. De már csak akkor bújok be ténylegesen a motorháztető alá, miután végzett a feladattal.  

- Na jó, lássuk csak... - azzal egyik kezemet a motor, majd a hűtő fölé vezetem, óvatosan közelítve meg mindkettőt arra az esetre, ha túlforrósodtak volna. A jó hír az, hogy úgy tűnik, a hűtő egyenletesen adja le a hőt, a motor pedig leparkolás óta már egészen kihűlt, így égési sérülések nélkül le tudom csavarni a hűtősapkát.  

- Ahogy sejtettem, kicsit túlmelegedett a motor. - Fordulok a közelben álló férfi felé. - De szerencsére nem vészes a helyzet csupán... Nézze csak! – mutatok előre. - Elcsúszott a vízszivattyú szíja - és ezzel már vissza is igazítom a helyére. Aztán megnézem az olajszintet is, a biztonság kedvéért, de az rendben van. Időközben George csatlakozik hozzánk ismét. - Azt hiszem, nem árthat kicsit utántölteni a hűtőfolyadékot is... - jegyzem még meg végül kissé elgondolkozva. - A szintje tulajdonképpen határeset, de a motor megóvása érdekében jobb lenne feltölteni. Aztán amikor ideje adódik, azért nem árthat, ha alaposabban átnézeti egy szakemberrel is az autót. Fő az óvatosság – pillantok Mr. Graysonra – ahogy a sofőrje szólítja őt. - Van maguknál egy üveg víz? Vagy... esetleg hozhatnánk onnan... - bökök mutatóujjammal az út túloldalán álló kisbolt felé.

Végre némi előrelépést értünk el Miss Harper ügyében. Ha minden úgy alakul, ahogy szeretnénk, akkor hamarosan az igazi bűnösök fognak rabruhát ölteni és szép hosszú éveket töltenek rácsok mögött. Mivel úgy tűnt, Jillian már-már túl tökéletesen kitervelt csalást követett el, ezért arra gyanakodtam, hogy nem először tett ilyet. Némi kutakodás árán találtunk is egy Miranda Benson nevű nőt, aki hasonlóan Jillian és a párja és bűntársa, Thomas áldozatául esett. Miután Miranda címére is rábukkantam, úgy döntöttem, meglátogatjuk a nőt. Ha csak egy kicsit is hallgat az ész érvekre, akkor jó eséllyel tanúskodni fog, amivel pillanatok alatt Jillian és Thomas kerülnek a vádlottak padjára. A találkozóról Miranda egyelőre nem tud, meglepetésként fogja érni a három hívatlan vendég. De tapasztalatom szerint jobb ez így, mivel telefonon valószínűleg bárkit elhajtott volna szinte azonnal. Szemtől szemben már kevésbé hajlamosak erre az emberek.

Miranda házához menet közben váratlanul lerobbanunk. George tanácstalanul nézegeti a füstölő motort, amihez én sem tudok sokkal többet hozzászólni. Vezetni szoktam, nem szerelni. Türelmetlenül, sűrű időközönként az órámra pillantva várom, hogy George előálljon valami megoldással, hiszen lassan ott kéne lennünk a potenciális tanú házánál. Néhány tétlen perc után George autómentőt hív, én pedig tájékoztatom Miss Harpert a sajnálatos incidensről. Feleslegesen tettük meg az út felét, a mai találkozót el kell halasztani máskorra. Az én napirendem már így is borul, legalább ők hadd menjenek vissza egy taxival. Tudtam, mennyire fellelkesült a jó hírek hallatán, ezért elcsüggedt, csalódott arckifejezésre számítok, ehelyett viszont szabályosan kiugrik az autóból és úgy fest, a saját kezébe akarja venni az irányítást. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez jó ötlet. Minden ellenérzésemet félretéve, mégis utat engedek a női makacsságnak és akaratosságnak. George némi ellenkezés után visszanyitja a motorháztetőt. Mindketten figyeljük Miss Harper ténykedését, közben George a kérésnek megfelelően visszaszalad a vezető oldalra, aztán pár másodpercig járatja a motort. Mellkasom előtt összefont karral figyelem, ahogy ez a törékeny nő a kocsi motorterében babrál. Akaratlanul is féloldalas mosolyra húzódnak ajkaim, miközben nézem, amint a megoldáson töri a fejét. Engedélyezek magamnak néhány kötetlen pillanatot, de azonnal elkomolyodom, amint felém fordul a nő. Tekintetemmel követem az ujját és arra a pontra nézek, ahova mutat. Nem értek a motorokhoz és a szereléshez, de értem, mire akar kilyukadni. Közben George is visszatér és ő is az autó szíve fölé hajol, bár nem tudom, hogy valóban a végkifejlet érdekli, vagy inkább ellenőrzi Miss Harpert. Nem tudom hibáztatni érte, az ő kultúrájukban egy nő nem szerel autót minden nap. Ez nálunk sem jellemző, de nem tartom rajta úgy a szemem, mintha attól félnék, nagyobb kárt okoz a mostaninál is. George látszólag jobban tart ettől a lehetőségtől, ezért csak meglepetten pislog, amikor Miss Harper szakszerű tanácsadást ad.
- George elkíséri oda - pillantok jelentőségteljesen a férfira, aki azonnal bólint és kész is átkísérni a nőt a szemközti kisboltba. Én az autónál maradok és innen figyelem őket, hogy épségben átérnek-e. Közben hallom az ablakot lehúzó motor jellegzetes hangját. Odapillantok, ahol vélhetően Taylor ül. A telefonját nyomkodva csak egy-egy pillanatra néz ki az ablakon, mintha azt várná, magamtól beszámolok a fejleményekről. Nagyot sóhajtva lépek közelebb. Komolyan nem értem a mai kamaszokat.
- Pár perc és mehetünk tovább - tudatom vele a jelenlegi helyzetet nem részletezve az elmúlt perceket. A srác csak bólint és futólag a kisbolt irányába pillant. Aztán vissza a telefonja képernyőjére. - Anyukád ért az autókhoz? - kérdezem nem sokkal később a kínos csendet megtörve. Ismét csak bólint. Kezdem azt hinni, hogy engem nem kedvel, de végül is miért is érdekel ez engem? - Te is szoktál vele bütykölni? - Ezúttal egy vállrántás a válasz, és ez az a pont, ahol feladom. A vegyesboltot nézem és várom, hogy a két ismerős alak kilépjen végre az ajtón. Amint meglátom őket megkönnyebbülök. Visszalépek a motorhoz, megvárom, amíg elvégzik az utolsó simításokat, aztán visszaülök a kocsiba.
- George, taposson bele! - Szólok oda a férfinak, miután mindenki elhelyezkedett.

Bő negyed órával a tervezettnél később érünk oda az ódivatú, nem túl modern házakat felsorakoztató környékre. George félrehúzódik a keresett címnél. Még egyszer emlékeztetem Miss Harpert, hogy engedjen engem beszélni, ha a nő ajtót nyit. A nyikorgó verandára fellépve bekopogok az ajtón, mire egy eléggé elhanyagolt, kócos, negyven körüli nő kukucskál ki az ajtót résnyire nyitva.
- Miranda Benson?
- Ki a franc maga? - kérdezi barátságtalanul és szemügyre veszi a mellettem állókat is.
- Grayson Connor, ő az ügyfelem Lacey-Leigh Harper. Thomas Bailey miatt szeretnénk beszélni önnel, ha szánna ránk egy kis időt.
- Menjen a pokolba - sziszegi a fogai között, aztán egyszerűen becsapja az ajtót. Innentől kezdve valószínűleg egyértelmű Miss Harper számára is, hogy Miranda nem tudott az érkezésünkről.
- Miranda - Ismét bekopogok, de sokáig semmi válasz nem érkezik a túloldalról. - Miranda, ha most beszél velünk, még talán magának is tudok segíteni. Nem szeretné, ha Joanna egyetemre mehetne? - Pár pillanat után hallom a retesz hangját, Miranda pedig kitárja az ajtót előttünk.
- Kap három percet. - Kemény tekintetében látom a szégyent, amit a mai napig érez az eset miatt, de mégis beenged minket a házába. Magam elé terelem Miss Harpert és a fiát, végül én is bemegyek. Elég körbenézni és egyértelmű, mennyire szorult helyzetben van a nő. Régi, szakadt bútorok, üres könyvespolcok, rozoga asztal és kanapé a nappaliban, egy olyan hűtő, aminek a hangja akár egy aggregátoré.

Annyira rövid idő alatt tönkrement szinte minden az életemben. Bár nem is okvetlenül muszáj csak az elmúlt pár hetet nézni, nézhetünk távolabbra is, és rögtön egyértelművé válhat, hogy az életem, főleg az elmúlt nagyjából tíz évem, egy lassú mélyrepülés volt. Elvesztettem a férjemet, a babámat, aztán apámat, majd az otthonomat, és bár az elmúlt év az újrakezdésről szólt, valójában nem tartottam sehová. Legfeljebb egy láthatatlan szakadék felé, szélsebesen, és annak ellenére, hogy mostanra világossá vált, a vesztembe rohanok, már túl késő behúzni a kéziféket. Elveszítettem a cégemet, és minden pénzt, munkát, amit abba beleöltem, elvesztettem a lakásomat, az autómat, és hamarosan elveszíthetem a szabadságomat is, a fiammal együtt. És nem igazán tehetek ellene semmit. Az egyetlen, aki segíthet, az ügyvédem, Grayson Connor, akire ismeretlenül is teljesen rá kell bíznom magamat, a jövőmet, a fiam sorsát, én pedig igyekszem valóban bízni benne. Közben az egyetlen pozitívum a szerencsétlen, kiszolgáltatott helyzetemben, hogy mindezt ingyen vállalta, de tulajdonképpen egy kicsit még ez is ad némi okot az aggódásra. Egy olyan texasi kisvárosból jövök, ahol teljesen természetes, hogy az emberek kisegítik egymást a bajban, fizetségre nem számítva fognak össze, és segítenek bárkin, akinek szüksége van rá. A New York-ban eltöltött egy év alatt azonban hamar megtanultam, hogy itt egészen máshogy mennek a dolgok, és emiatt úgy érzem, a pro bono elvállalt ügy ellenére is tartozom az ügyvédúrnak. Sokkal. Hisz már az is rengeteget számított, hogy órákon belül elérte, szabadlábon védekezhessek. Taylor mellett lehessek. Ha pedig neki köszönhetően sikerül majd megszabadulnom a vádaktól is, ha nem is az egész hátralevő életemben, de minimum évekig hálás leszek majd neki.  

Már csak emiatt sem habozom egy pillanatra sem - és amiatt sem, mert reménykedem, hogy még időben el tudunk jutni a találkozóra -, amikor kiderül, hogy a férfiak teljesen tanácstalanok az autó lerobbanását illetően. Az apám garázsában töltött több éves tapasztalattal igyekszem valamicskét törleszteni a szívességből Mr. Connor felé, és ezúttal szerencsénk van, mert egyszerű túlmelegedésről van szó, amit ráadásul csak egy elcsúszott szíj okozott, ami gyorsan orvosolható. Annak érdekében, hogy a motort még inkább lehűthessük és kímélhessük, pedig egyelőre elég csupán egy üveg vizet szereznünk a szemközti boltból.  

- Ne aggódjon, megoldom egyedül is - legyintenék, hisz semmi szükségem nincs arra, hogy George átkísérjen az út túloldalára, ám a sofőr már követ is buzgón bólogatva a főnöke felé, nekem pedig semmi kedvem vitába szállni velük, így hát végül mégis csak ketten érkezünk meg a boltba. Persze az üveg víz vásárlása nem tart sokáig, ahogy annak beletöltése sem a hűtőtartályba, tehát alig tíz perccel később már indulhatunk is tovább. George parancsra a gázra tapos, én pedig elégedetten dőlök hátra, magamban konstatálva, hogy a probléma megoldódott.  

A város peremén egy szegényesebb környékre érkezünk, de nincs időm sokat nézelődni, és éppen eléggé izgulok is ahhoz, hogy ne a környezetet elemezgessem, amikor a kocsiból kiszállva megközelítjük a verandát. Mély levegőt veszek, miközben Mr. Connor bekopog, és az első párbeszédjük során majdnem végig benn is tartom a levegőt. Aztán a nő minden további nélkül elzavar bennünket - egész pontosan az ügyvéd urat küldi a pokolra, én pedig meglepetten és értetlenül pislogok a férfira.

- Nem várt bennünket? - kérdezem halkan, és közben zavartan ingatom a fejemet. Én értettem félre valamit? Azt hittem, időpontra érkezünk. Azt hittem, Ms. Benson már tudja miről van szó, és vár bennünket. Még nem is beszéltek? Ez valami ügyvédi trükk? De a férfi ismét kopog, és ezúttal sikerül is elérnie, hogy bejussunk, a szemöldököm pedig ettől még magasabbra emelkedik a homlokomon, de éppen csak egy pillanatra, aztán hálásan bólintok a nő felé.

- Köszönjük. - Taylorba karolva sétálok el Miranda mellett befelé, míg ő leplezetlen gyanakvással és enyhe kíváncsisággal néz rám. Összeszorul a gyomrom a gondolatra, hogy az ő sorsa akár az enyém is lehet hamarosan, és öt, vagy ki tudja hány év múlva megkeseredve, az idegenektől tartva, az emberiség felé érzett bizonytalansággal rejtőzködhetnék majd én is az otthonomban. Egy apró, szerényen berendezett konyhába érkezünk, ahol Tay-jel mindketten helyet foglalunk egy-egy széken, aztán Mr. Connor felé pillantok. Többször is nyomatékosan kérte, hogy hagyjam őt beszélni, úgyhogy nem tervezek megszólalni, amíg ő nem jelzi, hogy itt volna az ideje. Ez talán még Miranda számára is hamar nyilvánvalóvá válik, mert csupán egy-két pillantásra méltat engem és a fiamat, mielőtt az ügyvéd felé fordulna.
- Mit értett az alatt, amit mondott? Hogyan tudna segíteni? - A bizalmatlanság továbbra is szinte süt a szavaiból.

A munkám során megtanultam a váratlan helyzeteket kezelni. Megesik, hogy nem úgy alakul a forgatókönyv, ahogy eleinte elterveztem, most az autó mégis olyan problémát jelent, amit nem tudok kezelni hatékonyan. Elkeserítő, mert már láttam némi fényt az alagút végén Miss Harper ügyével kapcsolatban, Miranda Benson lehetett volna, aki egy vallomással óriásit fordít az ügy eddigi állásán. Sok reményt fűztem a mai találkozóhoz, de úgy tűnik, egy sajnálatos malőr miatt ez elmarad. Csalódottan tudatom ezt a védencemmel, aki ahelyett, hogy csendben beletörődne, inkább a kezébe veszi az irányítást. Meglepő fordulat, de úgy gondolom, nyugodtan átengedhetjük neki a terepet, ha már mi nem konyítunk sokat az ilyen problémák orvosolásához. George vonakodik eleinte, viszont nem igazán van választása. Nálam kevésbé leplezi az ámulatát, amikor Miss Harper szinte pillanatok alatt felméri a helyzetet és megfejti a feladványt. Elismerően figyelem, ahogy a motorháztető alatt ügyködik. Ragaszkodom hozzá, hogy ne egyedül menjen a szemközti boltba, hanem George kísérje el a biztonság kedvéért. A sofőr szerencsére hallgat rám, hiába ellenkezik Miss Harper. Közben ebben a pár percben próbálok szóba elegyedni a hátsó ülésen gubbasztó kamasz fiúval is. Abszolút sikertelenül. Egy értelmes reakciót sem tudok kicsikarni belőle. Minden tinédzser ilyen, vagy csak velem van baja a kis tejfelesszájúnak? Nem erőlködöm feleslegesen. Amint George és Miss Harper visszaérnek, indulunk is tovább Miranda házához, egy sokkal szegényesebb, koszos környékre.

Nem meglepő a nő barátságtalan hangneme. Jól szituált idegenek állítanak be hozzá hívatlanul. Olyan pontra tapintok a múltjában, amit feltehetően szeretne elfelejteni, túl akar lépni rajta.

- Nem - válaszolom tömören Miss Harper kérdésére, amikor Miranda ránk csukja az ajtót. Azonban akármennyire is fájó ügyben kerestük fel, a lánya említése eléri a kívánt hatást, és a nő kinyitja az ajtót. A ház belülről tökéletesen tükrözi a környék állapotát. Innen csak feljebb van. Utolsóként foglalok helyet a rozoga székek egyikén, aztán a továbbra is bizalmatlan nő felé fordulok.

- Thomas Bailey évekkel ezelőtt átverte. Belekeverte valamibe, amit el sem követett. Idő előtt Kanadába menekült, magára kente az egészet, a kirendelt ügyvédje meg azonnal rábólintott a vádalkura, meg sem erőltette magát, ugye? - kérdezem a nőtől, egy pillanatra sem levéve róla a tekintetemet. Ezzel ellentétben ő mindent megtesz azért, hogy kerülje a szemkontaktust. A pulóvere ujjait húzogatja, a lábával dobol, idegesen csóválja a fejét. - Ahhoz, hogy segítsek, magának is segítenie kell. Thomas Bailey élettársa, Jillian Walker ugyanilyen módszerekkel keverte gyanúba Miss Harpert. Rá is hasonló sors vár, ha nem működik velünk együtt. Ha hajlandó az együttműködésre, akkor Joanna…

- Joanna? - kérdezi felháborodva, a fogai között sziszegve. - Joanna mi? Majd nyugodtabban fekszik le esténként, hogy az anyját átverték, mert egy naiv szerencsétlen volt?

- Kérem, Miranda, hadd fejezzem be… - igyekszem lenyugtatni a nőt, akinek a tekintete ide-oda cikázik Miss Harper, Taylor és köztem.

- Nem! Menjenek innen! - förmed ránk az asztaltól felpattanva.

- Miranda, az állam kárpótolni fogja, ha… - folytatom továbbra is az asztalnál ülve.

- Az állam kárpótol? - kérdez vissza szinte hisztérikusan nevetve. - Az állam nem fog kárpótolni. Talán maga ezt elhiszi a méregdrága öltönyében, a hű meg ha autójából kiszállva, miközben az a legnagyobb problémája, hogy éppen mire költse a pénzét. Takarodjanak el innen, vagy hívom a rendőrséget!

- Miranda, kérem!

- Most! - utasít minket fennhangon a nő a távozásra. Hosszan fújom ki a levegőt, mielőtt felállnék. Az öltönyöm belső zsebéből előveszek egy névjegyet és az asztalon hagyom, aztán szó nélkül az ajtó felé terelem Miss Harpert és a fiát. Miranda ellentmondást nem tűrő tekintettel, szigorú szemekkel figyeli, amint sorra elhagyjuk a házát. A verandáról még visszanézek rá és látok valami bizonytalanságot az arcán, ami miatt a kudarcba fulladt találkozó mégis ad egy kis okot a reményre. Ha jó anya, akkor érdekli annyira a lánya jövője, hogy adjon még egy esélyt ennek a beszélgetésnek és pár napon belül fel fog hívni. Mikor feltűnik neki, hogy nézem, becsapja az ajtót.

Ez a nap egészen máshogy alakul, mint ahogy eredetileg elképzeltem. Amilyen magabiztos volt a mai programmal kapcsolatban Mr. Connor, azt hittem, ez már szinte sima ügy lesz, hogy minden meg van beszélve, hogy lesz egy találkozónk Miranda Bensonnal, akivel szinte már csak a részleteket kellene egyeztetni. Persze ez így visszagondolva egyébként is túl optimista hozzáállás volt, de mégis kicsit ijesztő, ahogy sorra romlik el minden. Először az autó, de ahhoz még valamennyire értek is. Nem tart sokáig, hogy megoldjam a problémát, és úgy tűnik, talán csak úgy jó 15-20 perc késésben vagyunk az eredeti terveinkhez képest. Leszámítva, hogy fogalmam sem volt róla, hogy nem volt semmiféle terv. Taylor az egész út alatt gyanúsan szótlan. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele, mekkora most a tét, és legalább annyira izgul és aggódik, mint én, ezért nem sok olyat tudnék mondani, amivel szóra bírhatnám. A srácok az ő korában egyébként is egyre inkább befelé fordulnak, próbálnak önállóbbak lenni, ő pedig ráadásul már így is túl sok mindenen ment keresztül. Elveszítette az apját, majd a nagyapját, aki szintén fontos része volt az életének, aztán hátra kellett hagynia mindent és mindenkit, ami még számíthatott neki, amikor magammal rángattam New Yorkba, egy teljesen más világba, és mire kezdene itt beilleszkedni, most fennáll a kockázata annak, hogy én is magára hagyom őt. Minden porcikám tiltakozik ez ellen, de nem tehetek mást, mint követem Mr. Connor utasításait és ösztöneit... Hisz mostanra egyértelmű lett, hogy a mai nap is erről szólt. Követtük az ösztöneit, amelyek - sajnos egyre inkább úgy tűnik - egyelőre nem vezetnek sehová. Szinte amint helyet foglalunk Miranda apró konyhájában, már hajít is ki bennünket, igazi esélyt sem adva arra, hogy az ügyvéd úr beszéljen, hogy elmondja, mit ajánlhatna neki. Kétségbeejtő a helyzet. Tay kezét megfogva sodródom kifelé, hagyom szótlanul, hogy a bejárat felé tereljenek bennünket, és közben egyre csak nő a gombóc a torkomban. Ennyi volna? Valóban csak ennyi? Végig sem hallgat? Elveszítjük az ügyet? Csak így? Pedig nem mi vagyunk az igazi bűnösök. Sem én, sem Miranda, sem a családjaink, akik velünk együtt bűnhődnek. Megtorpanok.

- Ms. Benson, kérem, csak gondolja végig... Elmegyünk - fordulok felé határozott bólintással és feltartott kezekkel, mikor meglátom a felém intézett szigorú pillantását, és ahogy látszólag igencsak felháborodottan nyitná szóra a száját. - Elmegyünk, csak hadd mondjak el még valamit. Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy ez nem pusztán a kárpótlásról szól. Persze egyértelműen joga lenne ahhoz a pénzhez, de... A tény az, hogy átvertek, kisemmiztek bennünket, és miközben nekünk szembe kell néznünk a történtek következményeivel, ők vígan élik tovább az életüket. És megteszik majd ezt újra és újra. Talán már most sem mi vagyunk az egyetlen áldozataik. Ki tudja, hány gyanútlan emberrel tették még ugyanezt? Ha nem fogunk össze, lehet, hogy sosem kapják el őket, és sosem kapják meg a méltó büntetést. Kérem, gondolkozzon el ezen is - nézek még egyszer a nő szemeibe, miközben megigazítom magamon a kabátomat, aztán kisétálok a házból. Tudom, Mr. Connor azt kérte, én inkább ne beszéljek, de már nem maradt sok veszíteni valóm. Végül is szinte sorstársak vagyunk Mirandával, hátha én jobban tudok hatni rá. Biztos vagyok benne, hogy felzaklatta ez a helyzet, hogy nem szeretné újra átélni ezt az egész procedúrát, de én még nem adom fel, és erősen reménykedem, hogy alaposan végiggondolja, amit most tőlünk hallott. Ő sem akarhatja, hogy ezek az emberek ismét megússzák, vagy hogy újabb embereket szedjenek rá, és tegyenek tönkre. Talán csak aludnia kell erre még egyet. De lehet, hogy ismét túl naiv vagyok.

Az ajtó becsapódik mögöttünk, mire Tay enyhén összerezzenve pillant hátra, és a szemein látom, hogy még aggodalmasabbnak tűnik most, mint mikor elindulunk otthonról. Magam is csalódottan sóhajtok. Megvárom, hogy helyet foglaljon a hátsó ülésen, aztán mielőtt az ügyvéd úr is beszállhatna az autóba, megfogom a karját, hogy megállítsam, és egy mozdulattal kicsit arrébb hívom.

- Mr. Connor, kérem mondja meg, ez mit jelent az ügyemre nézve? Ha Miranda nem hajlandó segíteni, akkor is van esélyünk? Én... én azt hittem... Nem is tudom, mit hittem. Talán azt, hogy együttműködő lesz, és hogy már jó úton járunk... - vonom meg enyhén a vállam, majd a nyitva hagyott hátsó ajtón át az autó belseje felé pillantok. - Nem tudom, mit mondjak a fiamnak. Azt hiszem, mindketten túlságosan reménykedtünk... most pedig... - A tekintetem aggódalomról és csalódottságról árulkodik, mikor újra a férfire nézek.

A napunk ezidáig nem egészen a tervek szerint alakul. Késésben vagyunk, hála az autónak és a kis közjátéknak. Sajnos egyikünk sincs tisztában, miféle problémája lehet a motornak, ami miatt itt kell rostokolnunk az út szélén, de szerencsére akad egy kis segítségünk, csak nem éppen onnan jön, ahonnan számítanánk rá. Miss Harper ellentmondásnak helyet nem hagyva veszi kezébe az irányítást és perceken belül rájön a probléma forrására. George elég szkeptikusan kezeli a helyzetet, de be kell valljam, bennem is kétségek merültek fel eleinte, amik azonnal szétoszlottak a diagnózis hallata után. Miss Harper ért hármunk közül egyértelműen a legjobban a négykerekűhöz, amit be is bizonyít. Szerencsére nem ácsorgunk túl sokat lehúzódva, bő negyed óra után indulhatunk is tovább. Késésben vagyunk, már nem a látogatást illetően, hanem az én napirendem szerint, ami így kissé borul, de mivel olyan szálra bukkantunk az ügyben, ami megéri ezt a pár perc pluszt, egyelőre nem problémázok nagyon az időbeli csúszás miatt.

Bizakodva ülök az autóban, amíg le nem húzódunk a puccosnak egyáltalán nem mondható környéken. Koszos, rendezetlen, a házak lepukkantak, kicsit, a verandák rozogák, épp csak a szentlélek tartja egyben némelyiket. Nem sokat foglalkozom a város ezen részének állapotával, inkább az ittlétünk céljára fókuszálok. Ha nem is azonnal, de úgy érzem, Mirandával nyert ügyünk lehet. Eleinte rémisztő lehet majd számára ez a “letámadás”, de ha lesz alkalma és ideje nyugodtan végiggondolni az ajánlatomat, akkor ő is be fogja látni, hogy nem csak számunkra, de számára is előnyös lehet ez az együttműködés. Szándékosan nem avattam be Miss Harpert a tervem minden egyes pontjába. Nem osztom meg az összes részletet az ügyfeleimmel, méghozzá szándékosan. Pályám elején elkövettem néhányszor ezt a hibát, a heves reakcióik meg elég vegyesek voltak; megpróbáltak lebeszélni, elszólták magukat, nem tartották magukat a megbeszéltekhez. Most Miss Harpertől egyetlen dolgot kértem, hogy ne beszéljen, ameddig én irányítok. Ha ő is végzi a dolgát, én is tudom végezni az enyémet.

Miranda okkal bizalmatlan velünk szemben, hiszen idegenek hívatlanul állítanak be hozzá. Itt állunk a verandáján, azt sem tudja, kik vagyunk, én meg egyből a tárgyra térek és előrukkolok egy számára érzékeny témával. Érthető módon nem repes az örömtől, amiért a múltja ezen részét említem meg, mégis úgy dönt, ad nekünk egy esélyt és szán ránk pár percet az idejéből. Ahogy számítottam rá, a reakciója heves és látom rajta, hogy minden porcikája ellenkezik. A szemeiben a csalódottság és az elkeseredés tükröződik. Nem csak egy megtört nőnek érezheti magát, hanem egy kudarcot vallott anyának is, utóbbi érzést pedig erősítheti benne, hogy megemlítem a lányát. Jobban ellenkezik, mint amire számítok, de nem feszítem túl a húrt. Ha még most ennyiben hagyom és nem bőszítem fel túlságosan, később lehet esélyünk egy civilizáltabb beszélgetésre. Ha most nem állok le, akkor az eddig egyetlennek tűnő reményforrásunk is megszűnik létezni. Mielőtt távoznánk, a névjegyemet ott hagyom az iroda számával. Jelentőségteljesen a nő szemeibe nézek azt sugallva, hogy hívjon fel, ha meggondolná magát.

A találkozó rövidebbre sikerült, mint terveztem, úgyhogy a késést sikeresen behoztuk, ennyi pozitívum mégis kisült a mai kitérőnkből. Az autó felé terelem a nőt és a fiát, ahol George már vár minket, de Miss Harper épp az egyetlen szabályt gondolja ekkor megszegni, amit a mai napra felállítottam. Veszek egy mély levegőt és már éppen készülök leállítani, de menet közben meggondolom magam. Visszafojtom a grimaszt és elfordulok egy pillanatra. Most még akár jól is kijöhetünk abból, ha megpróbál Miranda lelkére hatni, de ha más helyzetben nem tudja befogni a száját, a saját sorsával játszik, nem az enyémmel. Nekem csak megkönnyíti a hétköznapjaimat, ha egy pro bonoval kevesebbel kell foglalkoznom. Úgy érezheti, nincs sok veszíteni valója, de nagyon téved. A partizán akciókkal teszi kockára a jövőjét, nem azzal, ha azt teszi, amit mondok!

A közjáték után csöndben lépkedek vissza a kocsihoz és már éppen szállnék be, amikor Miss Harper az aggodalmát fejezi ki. Legszívesebben lehordanám, amiért pont az ellenkezőjét tette annak, amit kértem tőle. Egyetlen egy dologra kértem, de azt sem volt képes betartani. Fontos, hogy az én játékszabályaim szerint játsszunk ezen a terepen. A tekintetében viszont olyan aggodalmat és félelmet látok, ami miatt a torkomon akadnak a dorgáló szavak.

- Nyugodjon meg, Miranda teljesen természetesen reagált. Lerohantuk az otthonában, és olyan dolgot hoztunk fel, ami örökre nyomot hagyott az életén. Nézzen csak rá - mutatok a ház felé. - Maga szerint, ha nem történt volna vele is ugyanaz, mint magával, akkor így élne? Jogtalanul ült börtönben és még mindig fizet, miközben ő volt az áldozat. Ha tovább próbáltuk volna győzködni, akkor egész biztosan soha többet nem állna velünk szóba. Adjon neki pár napot. Ha három-négy napon belül nem jelentkezik, akkor keresünk más megoldást. Addig felesleges aggódnia - igyekszem megnyugtatni és némileg enyhíteni a feszültségén, de belül tudom, hogy ez nem fog menni. Valószínűleg én is ideges lennék, ha egy karnyújtásnyira lennék a börtönről, ráadásul ártatlanul. - Merre terveznek tovább menni ma? Ha visszaértünk, George bárhová el tudja vinni.

Mikor ma felkeltem, és elindultunk otthonról, azt hittem, ez egy jó nap lesz. Legalábbis igyekeztem pozitívan hozzáállni, hinni, bízni a terveink sikerességében, abban, hogy ezzel a találkával majd előre lendíthetjük végre az ügyemet. Abban a tudatban voltam, hogy Miranda vár ránk, hogy már tud mindenről, és készen áll segíteni. Mr. Connor valójában semmi ilyet nem mondott, de nekem úgy tűnt, erre próbál utalni, a hihetetlen magabiztossága - ami egyébként gyakran jellemzi őt - is ezt erősítette meg bennem. Ezzel szemben ez a nap tele van váratlan fordulatokkal. Útközben gondok vannak az autóval, a motorház füstölni kezd, ami biztos jele a túlmelegedésnek. De ez legalább olyan probléma, amiben van némi tapasztalatom, és könnyedén meg tudom oldani. Az egész útszélen veszteglés nem tart tovább húsz-huszonöt percnél, és már indulhatunk is tovább.  

Ms. Benson házához érve azonban újabb meglepetés fogad, mikor a nő azt sem tudja, kik vagyunk, és miután az ügyvéd úr a tudomására hozza, még csak látni sem kíván bennünket, nemhogy segíteni. Az, hogy végül mégis csak beengedi kicsi csapatunkat az otthonába, ad némi reményt egy kedvezőbb végkifejletre, de ez a remény még azelőtt kihuny belőlem, mielőtt túlságosan beleélhetném magamat. Nem tudom megállni... nem is igazán gondolkodom el rajta, mire is készülök, egy hirtelen támadt impulzusra hallgatok, amikor kifelé menet a verandáján szembe fordulok a sorstárssal. Csak az jár a fejemben, hogy nem érhet így véget, hogy tennem kell valamit. A szorongásom, a félelmeim vezérelnek, főleg miután magam elé engedtem Taylort, akinek lehorgasztott feje, leeresztett vállai mindent elmondanak nekem arról, hogy mit érezhet. Féltem magamat is, de a fiam miatt rettegek. Nem hagyhatom őt magára. Ez nem érhet így véget.

Elmondom, amit akarok, ami kikívánkozik belőlem, és miután hátat fordítok Mirandának és a házának, futólag Mr. Connorra pillantok, és abban a momentumban elégedettlenséget és haragot látok keresztül suhanni a férfi tekintetén. Az egész csupán egyetlen másodperc, egyetlen villanás, aztán már ott sincs, rendezi a vonásait, és abban sem vagyok biztos, hogy jól láttam. Mégis valami azt súgja, hogy valóban dühös. Megint eszembe jut a kérése, hogy hagyjam a beszédet rá. Nem tettem neki eleget. Ez pedig most csak még tovább növeli az aggodalmamat, a kétségeimet, a félelmeimet. Mi van, ha éppen én szúrtam most el mindent? Az ügyvéd terveit. Az egyetlen lehetőségemet. Muszáj megállítanom a férfit, és feleletet kapnom a kérdéseimre, remélhetőleg valami megnyugtató választ a kétségeimre. Nem ülhetek be Tay mellé úgy, hogy azt érzem, talán elárultam, csedben hagytam őt.

Ha Connor valóban dühös is rám, ennek semmi jelét nem mutatja, amikor megszólal, és már csupán ezért is hálás vagyok neki. Türelmesen elmagyarázza nekem a helyzetet, és valóban sikerül valamelyest megnyugtatnia. Mire a mondandója végére ér, már egy aprócska, bizakodó mosoly kerül az arcomra.
- Köszönöm - pillantok fel rá hálásan. Aztán az autó felé fordulok. - Azt hiszem, legjobb, ha mi most hazamegyünk. - A hátsó ülésen megfogom a fiam kezét, és biztató mosollyal az arcomon bólintok felé. Tényleg hinni akarok abban, hogy az ügyvéd érti a dolgát, meg fogja ezt oldani, és szeretném, ha ő is így érezne. Minden rendben lesz.