Jolene (1991) - Lacey-Leigh tüneményes, jószívű kislány, és egészen biztos vagyok benne, hogy lovaglásban nagy sikereket fog elérni valamikor a jövőben. Gyakran mondom, olyan mintha lóháton született volna, és jól ért az állatok nyelvén. Látniuk kellene, hogy bánik a kedvenc póniával, Csillaggal.

Wyatt (2018) - Lace sok mindenben az anyjára ütött, kívül és belül egyaránt. Aminek igazán örülök, mert tőlem sajnos nem sok gondoskodást és háziasságot tanulhatott. Őszintén szólva, időnként az agyamra is megy a makacsságával, amikor ő akar mindenáron gondoskodni rólam. Aztán emlékeztetem magamat, hogy tulajdonképpen én neveltem ilyen határozottá és hajthatatlanná, és valójában nagyon is büszke vagyok rá, amiért a férje nélkül is mindig, minden helyzetben elboldogult a maga módján.

Carol (1995) - Olyan vadóc az a kislány. Egyre többször azt érzem, hogy közbe kell avatkoznom, gyakrabban jelen kell lennem, mielőtt az öcsém visszafordíthatatlanul fiút nevel belőle. Ráadásul újabban folyton visszabeszél. Pedig egyébként olyan szorgalmas és okos az a maszatos kis szörnyeteg.

Jeremy (2014) - Nem lehetek elég hálás, amiért Lee újra az életembe lépett. Tudom, hogy sokszor próbára teszem a türelmét a távollétekkel... és néha az otthon tartózkodás alatt a zárkózottságommal is. De így is mindig türelmes és megértő. Persze, veszekszünk időnként. Én feszült vagyok, ő meg lobbanékony, de igazából imádom érte, hogy nem viseli szó nélkül a sz*rságaimat. Azért is, hogy tudom, mindig vár rám, és mert erős, és egyedül is gondoskodik a fiunkról. Szerintem fantasztikus anya.

Rowan (2021) - Annyit mondhatok, hogy nem ő követte el azokat, amivel vádolják. Erre az életemet is rátenném. Gyerekkorunk óta jól ismerem Lee-t, olyan mintha a nővérem volna. Tudom, hogy ő nem lenne képes ilyesmire. Nem csak azért, mert szereti a munkáját, és még csak nem is azért, mert nem túl materialista – pedig ezek is igazak rá, sosem volt nagyravágyó - hanem mert sosem kockáztatna semmit, ami miatt elveszítheti a fiát. Mindenkinél jobban szereti Tayt.

Taylor (2020) - A nagypapa halála óta anya olyan fura lett. Sokszor szomorú. És egy ideig eléggé haragudtam rá, amiért New Yorkba kellett jönnünk, de már kezd egyre jobban tetszeni itt, főleg mióta lettek új barátaim. Azt hiszem, itt lassan végre anya is kezd olyan lenni, mint régen. Amúgy anya azért legtöbbször elég jófej. Szeretem, amikor szuperhősös filmeket néz velem, mint ahogy otthon Rowdy bácsi tette. A tanulásban is mindig tud segíteni, és ha rossz kedvem van, mindig süt valami finomat, vagy elvisz kirándulni. Ami a leginkább zavar, hogy ha mérges, folyton takarít, és akkor nem lehet, nem is nagyon érdemes szólni hozzá.

Jillian (2006) - Imádom Laceyt, de totál stréber. Általában úgy kell könyörögni neki, hogy hagyja már kicsit a tanulást meg a vizsgákat, és éljen is egy kicsit. Ha én nem lennék, tuti ki sem mozdulna egész héten a kolesz szobánkból, az órákat leszámítva. Bezzeg ha iszik egy kis bort! Na, akkor kezd igazán szórakoztató lenni. Mert van ám neki olyan oldala is. Olyankor szinte el sem lehet rángatni a tánctérről, karaokéban pedig verhetetlen.

Édesanyám volt számomra a legszebb nő a világon. Persze sok lány gondolja így a saját anyukájáról, főleg kislányként, de Jolene más volt. Wyldwood városában még ma is, így harminc évvel a halála után is, vannak, akik emlékeznek rá, és emlegetik, hogy mennyire gyönyörű, bájos és kedves volt. Imádta az állatokat, főleg a lovakat, és jó érzéke is volt hozzájuk. Neki köszönhető, hogy életem első nyolc évét, és egyben legszebb időszakát, egy lovasfarmon élhettem. Bár kicsi voltam még, mégis rengetek boldog emlék köt oda. Számomra azok az évek összeforrtak a szabadság érzésével, az anyai szeretettel és gondoskodással, miközben megtanultam tisztelni az élet minden formáját - úgy az embereket, mint az állatokat és a természetet. Anya mindig azt mondta, előbb tudtam lovagolni, mint járni, és erre annyira büszke volt. Azt hiszem, attól kezdve, hogy megfogantam, mindig arról álmodott, és arra próbált nevelni, hogy majd versenyszerűen foglalkozom ezzel. Azt azonban már nem élhette meg, amikor tizenegy évesen a megyei bajnokságon második lettem díjugratásban. Az ő emlékére - Érte - akartam végig csinálni. De nem sokkal utána felhagytam a versenyszerű lovaglással. Rájöttem, hogy apám már nem igazán tudja anyagilag finanszírozni a lovas oktatásomat, ezért inkább azt mondtam, hogy nem érdekel, kinőttem belőle, nem akarom tovább folytatni.  

Wyatt
Apa a szememben mindig is egy hős volt. Tudom, hogy a szíve szakadt meg, amikor nem egész tíz év házasság után elveszítette élete szerelmét, mégis mindig igyekezett erősnek mutatkozni, támasz és szikla lenni az életemben. Anya halála után még két évig próbálta minden erejéből fenntartani a farmot, de az nem az ő útja, nem az ő álma volt. Nyolc évesként ugyan nehéz volt ezt megértenem, és elválni mindattól, ami még anyám emlékéhez kötött, de idővel elfogadtam, hogy el kellett adnunk mindent, és új életet kezdenünk. Közben megszoktam azt is, hogy csak ő és én voltunk - ketten a világ ellen. Miután a tanyavilágból Wyldwood belvárosába költöztünk, apa nyitott egy autószerelő-műhelyt. Nem volt egyszerű neki, de fokozatosan kezdett végre lelkileg is talpra állni. És az életünk egy új féle kalanddá változott. Sokat dolgozott, de mindig gondja volt rá, hogy velem is töltsön elég időt. Hétvégente kempingezni vitt, horgászni, kirándulni, vagy csak lógtunk együtt a műhelyben, miközben ő az utolsó pillanatban begördült autókon ügyködött (naná, hogy hamar megtanultam különbséget tenni a gyertyakulcs és az imbuszkulcs, vagy épp az imbusz csavarhúzó és a csillag csavarhúzó között), esténként meg pizzáztunk és meccset néztünk. Talpraesett, szívós lánynak akart nevelni, aki bárhol a világban, bármilyen helyzetben megállja majd a helyét.  

Carol
Még jó, hogy a fater mellett néha ott volt a nővére is, hogy egy kis nőies finomságot is lopjon az életünkbe. Ő kezdettől szorgalmazta azt is, hogy hagyjuk ott a farmot, mert így közelebb lehettünk hozzá. És miután beköltöztünk a kisvárosba, nem múlt úgy el hét, hogy ne látogasson meg bennünket. Olyankor mindig hozott több napra való főtt ételt, vagy bevásárolt nekünk, majd rendet is rakott. Később főzni tanított, kötni, varrni, sminkelni, és egyéb női fortélyokra, amiket anya nélkül talán sosem tanultam volna meg, ha ő nincs nekem.  
A nagynénémnek volt egy vendéglője a központban, ami esténként sokkal inkább volt kocsma, és ahol tízéves koromtól elég gyakran besegítettem. Kezdetben azért, mert apa küldött, és akkoriban úgy éreztem, csak meg akar szabadulni tőlem egy időre. De aztán már magamtól is mentem. Részben mert kötelességemnek éreztem, ugyanakkor szerettem is ott lógni, emberek között lenni, figyelni, ahogy a néném az emberekkel bánik, ahogyan a dolgokat intézi, ügyesen, kedvesen és határozottan.
Carol egyébként sosem ment férjhez, és nem születtek neki gyerekei. Párszor kérdeztem erről, miért alakult így, de legtöbbször csak a vállát vonogatva mosolygott, és csupán annyit fűzött hozzá, hogy itt vagyunk neki mi. Ám néha emlegetett valakit, egy férfit, akiről kiderült, valaha a vőlegénye volt, és sosem tudott túllépni rajta. Volt idő, amikor őszintén sajnáltam emiatt. De ma már, azt hiszem, megértem.  

Jeremy
Az én életemben is eddig csak egy olyan férfi létezett, akivel le akartam telepedni, akivel családot szerettem volna alapítani, és együtt megöregedni. És ezt a férfit még tinédzser fiúként ismertem meg egy nyári zenés fesztiválon. Felkért táncolni, és az én naiv kis szívem szerintem már akkor belé szeretett. Aztán egy évvel később iskolatársak lettünk, majd a középiskolás időszak második fele szokásos tini románccal telt. Jeremy az érettségi után két nappal szakított velem. Valószínűleg szerencsém, hogy nem előbb, mert olyannyira összetörtem, hogy nagy eséllyel megbuktam volna mindenből. Az indokaival akkor cseppet sem értettem egyet, de utólag beláttam, hogy igaza volt. Külön utakon terveztünk tovább menni, és egész biztosan visszahúztuk volna egymást, ha együtt maradunk. Így viszont az életem következő szakasza tényleg csak a főiskoláról és a főiskolai élmények megtapasztalásáról szólhatott. Imádtam Austinban élni, ott tanulni, a mai napig közel áll a szívemhez az a metropolisz. Ám amint a diplomaosztó után megtudtam, hogy apám megbetegedett, habozás nélkül visszatértem Wyldwoodba. Nem kellett sok idő, hogy a szintén hazatérő Jeremyvel ismét egymásba habarodjunk. Négy évig nem hallottam felőle semmit, de olyan volt újra találkozni vele, mintha végre újra kapnék levegőt. De felnőttként már semmi sem volt olyan egyszerű, mint tiniként. Mint kiderült, a mögöttünk álló időszakban tengerészgyalogost faragtak belőle, és csupán néhány hónapja volt az első tengeren túli bevetéséig. Nem akartam katonafeleség lenni. Rettegtem a gondolattól is, hogy ez mivel is jár. De az alternatíva, hogy meg sem próbáljuk együtt, hogy elfelejtsem őt, még annál is rosszabb volt. Így hát mire először Irakba repült, már házasok voltunk.

Rowan
Jerry valahányszor elutazott, mindig megkérte az öccsét, hogy vigyázzon rám helyette. Az első egy-két alkalommal ez annyira nevetségesnek tűnt. Éppen a kis Rowdy fog rólam gondoskodni? Ne már! A sógorom csak egy tizenegy éves, gördeszkás kis kölyök volt, aki folyton a szuperhősös képregényeket bújta, amikor Jer fiatal barátnőjeként először találkoztam vele, és még sokáig, később is, csak így gondoltam rá. Pedig idővel férfi lett, aki értett többek között a csöpögő csapok, meg az elromlott hűtő megszereléséhez, mindenesetre valóban mindig ott volt a közelben, ha szükségem volt rá. Segített bemeszelni a nappalit, apámat orvosi vizsgálatokra szállítani, vagy engem egyenesen Austinba fuvarozni egy megbeszélésre, amikor az utolsó pillanatban elromlott a kocsim. Idővel egészen közel kerültünk egymáshoz, és tudom, volt, aki ezt félreértette, pedig soha még csak egy kis romantikus szikra sem volt közöttünk. Inkább olyan lett számomra, mint egy testvér, akivel kölcsönösen vigyázni akartunk egymásra. Néha még ma is öcsinek szólítom. Vele osztottam meg az örömömet, a félelmeimet, a bánatomat, ha Jeremy épp nem volt a közelben, vagy nem volt elérhető. Ő értesült először arról, amikor bővült a család, és pontosan tudta, hogy az első ilyen alkalom mekkora boldogság volt a számomra, illetve hogy a második mennyi aggódást hozott magával.

Taylor
Tagadhatatlanul az volt életem legnagyobb csodája, amikor a kisfiam megszületett. Ő számomra a legfontosabb, a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Annak ellenére is, hogy mennyi kihívást jelentett kilencven százalékban egyedül nevelni, egyedül gondoskodni róla. De azt hiszem, mindaz, amin ketten együtt keresztülmentünk, csak még inkább elszakíthatatlanná tette a kapcsolatunkat. Közben pedig minden egyes nappal kicsit jobban becsültem apámat azért, hogy annak idején ő is képes volt mindent megtenni értem.  
Az évek múlásával Jerry és köztem egyre gyűlt a feszültség, amit részben ő hozott magával odaátról, részben pedig abból az aggódásból fakadt, ami a nélküle eltöltött időszakokat átszőtte. De még mindig szerettük egymást, és igyekeztünk Taylor miatt, a fiunk előtt mindig a legjobb oldalunkat mutatni, megkímélni őt. És talán egymást is. De nem volt könnyű. És szó szerint halálra voltam rémülve, amikor rájöttem, hogy másodszor is teherbe estem. Nem voltam benne biztos, hogy meg akarom tartani, hogy újra végig tudom csinálni egyedül. De igazi déli, keresztény neveltetésű lányként még ezek a gondolatok miatt is bűntudatom volt.  
Aztán Jerry és Rowan édesapja hirtelen elhunyt, és először úgy tűnt, a férjem nem fog tudni hazajönni a temetésre, de az utolsó pillanatban ez megváltozott; és mikor váratlanul beállított, olyan helyzetben talált az öccsével, amit teljesen félreértelmezett. Sokat veszekedtük azon a hétvégén, amit egész életemben bánni fogok, és még csak esélyem sem volt neki elmondani, hogy a fiacskánknak kistestvére lesz. Sem akkor, sem később. Három és fél héttel ezután egy bevetés során elhunyt. Pontosan azon az estén én is kórházba kerültem erős vérzés miatt... Csak másnap délután tudtam meg, hogy apa és - a még meg nem született - lánya ugyanabban az órában távoztak ebből a világból. Taylorral az életünk ezután teljesen felfordult.

Jillian
Sokáig az volt az álmom, hogy egy borászatot vegyünk és működtetünk, és Jerry a maga módján ebben mindig igyekezett támogatni, de az én elképzeléseimben azt ketten együtt vezettük volna, egyedül belevágni pedig sajnos sosem volt merszem. Így végül a félretett pénzünkön inkább átvettem Caroltól az éttermet, miután a nagynéném visszavonult. Ez hosszú évekig elégnek is tűnt, kitöltötte a napjaimat. Ám Jerry halála után három évvel édesapámat is elveszítettük, aztán a munka, a város, a megszokott utcák, az ismert dolgok egyre komorabbá, szürkébbé, fullasztóbbá, monotonná váltak. Ekkora lépett be újra az életembe Jillian, az egyetemi legjobb barátnőm azzal, hogy költözzünk vele együtt New Yorkba, és kezdjünk ott új életet. Kezdetben őrültségnek tűnt, de ahogy jobban végiggondoltam, rájöttem, hogy talán tényleg erre van szükségünk. Taylornek is és nekem is. Végül az segített a döntésben, hogy tudom, a fiamnak már csak én maradtam, és érte a legjobb formámat kell hoznom, amihez pedig környezetváltozás kellett.  
Eladtam mindent, a házat, a műhelyt, a kocsmát, majd befektettem Jillian ötletébe, és alapítottunk egy rendezvényszervező céget. Naiv voltam. Olyan világból jöttem, ahol az emberek megbíznak egymásban, mert tudják, hogy akármi történjék, támogatják egymást, a bajban mindig ott vannak egymásnak, számíthatnak egymásra. De Jill nem ilyen ember, és erre már csak akkor jöttem rá, amikor túl késő lett. Egy évig építgettük a vállalkozásunkat, egész jól ment, és készen álltunk, hogy beolvadjunk egy másik, nagyobb cégbe. Ám mielőtt észbe kaptam volna, már megvádoltak azzal, hogy loptam az utóbbitól, ráadásul az elmúlt hónapokban többször is sikkasztottam. A bizonyítékok ellenem szólnak, Jill pedig napok óta nem veszi fel a telefont.  

Az egyetlen, akire most is, mint mindig, számíthattam, az Rowan. Minden követ megmozgat, hogy kihozzon az előzetesből, és ejtsék ellenem a vádakat. Azt mondja, egy ismerősén keresztül talált nekem egy kiváló ügyvédet, a gazdasági jog egy helyi nagymenőjét, Grayson Connort. Ha valaki, akkor ő képes lesz engem kihúzni ebből a gödörből. Már csak arról kellene meggyőznie a fickót, hogy pro bono vállalja az ügyemet. Amihez én nem sok reményt fűzök, de Rowdy optimistább. Szerinte katonaözvegyként, és egyedülálló anyaként minden esélyem megvan rá, hogy segítsen nekem. Ha igaza van, és valóban így lesz, ez a férfi lehet az életem megmentője. Máskülönben mindent elveszíthetek, a fiammal az élen...