- Tartsa...! Kérem, tartsa a liftet! - kalimpálok a karjaimmal, így jelezve az öltönyös fickónak, aki egyedül ácsorog a felvonó közepén, és szedegetem közben szaporán a lábaimat, a cipősarkaimmal végigkopácsolva az előteret. Majdnem sikerül is lemaradnom erről a felfelé vezető útról, ám ezt nem engedhetem meg magamnak, hisz sietős a dolgom. Nem szeretnék késni a munkából, nem akarok senkinek okot adni arra, hogy azt mondhassa, nem végzem jól a dolgomat, vagy nem veszem ki rendesen a részem a cég ügyeiből. Most azt kéne mutatni a világ felé, hogy minden tökéletes, hogy minden rendben van, úgy a vállalatnál, mint odahaza. Nem csak, hogy a szerelem dúl nagyon – haha –, de még a munkában is milyen jó párost alkotunk Max-szel. Hiszen ez volna az egésznek a lényege, ezért kellett hozzámennem, egyedül ezért. Hogy megmentsük a céget, és azt mutassuk kifelé, hogy a családjaink közötti egység most még erősebb, mint valaha. Uhh!
Viszont azt nem igazán szeretném, hogy bárkinek is a fülébe jusson ennek a mai kis kitérőmnek a híre. Ezért is próbálnám minél gyorsabban elintézni, aztán haladni a napommal, mintha mi sem történt volna. De úgy érzem, muszáj beszélnem egy pártatlan, kívülálló ügyvéddel, aki nem áll kapcsolatban a Keaton famíliával. A házasságkötés előtt erre sajnos nem volt lehetőségem. Pontosabban eddig eszembe sem jutott, hisz a szüleim is támogatták Keatonék ötletét, és ha az utóbbiakban nem is igazán, anyáékban azért megbízom. Mivel ők is azt mondták, hogy ez így lesz a legjobb, nem kételkedtem, rájuk bíztam magam. Ám azóta már volt több időm gondolkodni. Apa annyira kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a stroke miatt még mindig nem tud rendesen beszélni sem, anya pedig simán csak kétségbeesett, elveszett, feladta, hogy egyedül küzdjön tovább a dolgok helyrehozásával, ezért mindketten befolyásolhatóak. Tehát jó volna találni egy ügyvédet, aki el tudja magyarázni nekem ezt a helyzetet úgy, hogy megértsem, és elmondja, mik a kilátásaink, a családomé, és az enyém, hosszútávon. Hogy volna-e még esély ezt a házasságot felbontani, vagy később esetleg kilépni belőle, vagy a szerződés, amit előtte aláírtam, minden tekintetben megköti a kezem?
Na, de a lényeg, hogy az utolsó pillanatban befutok, és elkapom az ajtót, mielőtt az összezáródhatna, aztán széles, ragyogó mosollyal be is lépek a liftbe, futólag biccentve a jelenlevőnek is üdvözlésképpen.
- Szintén a tizenhetedik emeletre tart? - kérdezem, mikor megpillantom a gombokat, azon a már világító 17-est, de aztán elbizonytalanodom, és miközben már meglódulunk felfelé, mégis csak megnyomom a 13-ast is. - Jah, vagyis mégsem, én nem oda tartok. Habár... Most kicsit összezavarodtam. Nem tudja véletlenül, melyik emeleten működik a Connor & Co. ügyvédi iroda? - Zavarodottságomban meggondolatlanul, és teljesen feleslegesen mégis csak megnyomom a 17-est is, mire a lift egy kisebbet rándul velünk, majd megáll útközben. - Ó ne! Elrontottam! Most mi történt? Mit csináltam? Indulj már el! Most miért nem indulsz, te vacak? - kétségbeesetten nyomogatni kezdem sorra a panelen, amit szimpatikusnak találok, és reménykedek, hogy valamelyik csinál is valamit. - Én... én nem jól viselem a bezártságot... Hall minket valaki? Itt vagyunk! - Mostanra már az ajtót kezdem ütni, és ha nem lennék ennyire bepánikolva, nyilván számomra is azért nyilvánvaló lenne, hogy értelmetlen, és butaság is, amit teszek, de bizony pánikolok... és egyre jobban.

Az utóbbi időben nagyon lefoglal a munka. Amióta apámat valaki megpróbálta megölni, azóta pedig csak még jobban beletemetkeztem. Ez lefoglal, nem kattogok annyit az ügyön. A gyilkossági kísérlet nem játék, aki pedig megpróbálta eltenni láb alól az öreget, az akár megpróbálhatja megint. Egészen biztos tudatában van a kísérlet sikertelenségével, ezért bármikor úgy dönthet, ismét ki akarja rakni a képből az apámat, ha kell akkor más módon. A munka az egyetlen, ami kitölti annyira a mindennapjaimat, hogy nem ezen kattogok; rengeteg papír vár nap mint nap az asztalomon, és apám céges dolgai mellett a saját végeim ügyeit sem hanyagolhatom el. Ez nem az az állás, amikor az ember egy percre is hátradőlhet. Száz százalékosan koncentrálnom kell minden egyes percben.
- Jó reggelt, Marv! – biccentek oda a pult mögött ülő hatvan körüli, őszes, fekete öltönyt viselő színes bőrű fickónak. Szokásához híven ő is köszön és bólint. Ez már a napi rutin része. Nyílegyenest a lifthez megyek, meglepő mód viszont most senki más nem ácsorog a felvonóra várva. Leérve rengeteg ember lép ki belőle, kosztümös nők, futárok, postások, néhány hozzám hasonló férfi, egy anyuka a gyerekével és egy fülhallgatós tinédzser, akit nem tudok hova tenni. Amint megöresedik a kis helyiség, belépek és benyomom a tizenhetes gombot. Amikor csukódni kezd az ajtó, akkor tűnik fel a távolból egy kalimpáló kéz és a tulajdonosa, aki minden bizonnyal a lifthez siet. Kezemmel megakadályozom, hogy az ajtó becsukódjon, így még a vörös hajú nő is be tud csusszanni, nehogy várnia kelljen nagyjból fél percet a következő lift érkezéséig. Amikor belép, diszkréten biccenek neki, majd hátrébb állok, be az egyik sarokba.
- Igen – válaszolom röviden, de ahogy látom, a kérdése teljesen értelmetlen, hiszen a tizenhármas gombot nyomja meg végül. Egyik szemöldököm a magasba szökik a számomra indokolatlan kapkodása láttán, de nem teszek semmilyen megjegyzést. Előveszem a telefonomat a zsebemből, hogy a naptáramat böngésszem. – A tizenhetediken – pillantok fel a képernyőről a nőre, akinek már csupán a hangjától feláll a szőr a hátamon. Ezek szerint pont oda tart, ahova én. Csak az érdekelne, ki vállalta el az esetét, akármi is legyen az, és mit ártottam én bárkinek is, ami miatt egy liftbe kellett velem szállni. A tárgyalótermen kívül nem szoktam ártani még a légynek sem. Ehhez képest a sors a mai napon úgy döntött, ideje megfizetnem valamiért – de nem tudom, miért – és utánam küld egy nem teljesen komplett szerzetet. A naptáram helyett továbbra is a mozdulatait figyelem, amint mégis benyomja a tizenhetes gombot. A lift egy kisebb zökkenéssel megáll, aminek az oka nem a gombok nyomogatása, bár látszólag ő ezt nem tudja. Tovább nyomogatja a panelt, már szinte az összes emeletszám világít, de a lift továbbra sem mozdul. Mélyet sóhajtok, majd egyik karomat a panel és közé emelve próbálom arrébb tessékelni a nőt. – Nyugodjon meg, valószínűleg áramszünet – magyarázom a tőlem telhető legnagyobb nyugodtsággal. Állításomat a következő pillanatban pislákolni kezdő, majd teljesen kialvó fények támasztják alá. Néhány pillanat múlva a lift tetején szegélyként körbefutó halvány csík kezd némi fényt ontan magából. Ez teljesen normális, áramszüet esetén aktiválódnak. Lehet hallani, ahogy szépen lassan a szellőztetőrendszer búgása is abbamarad. Remek, már csak ez kellett. Viszont felmerül bennem a kérdés: ha ennyire nem bírja a bezártságot, akkor minek liftezik egyáltalán? – A személyzet valószínűleg már dolgozik a probléma helyreállításán, szóval nemsokára tovább fogunk menni. – Remélhetőleg. Esetemben nem a bezártság miatti aggodalom a fő ok a reménykedésre. Inkább a nő. Kétlem, hogy huzamosabb ideig el tudnám viselni teljes nyugalomban.

- Ó, köszönöm, igazán kedves – hálálkodom, amiért megszánt, és tartotta nekem a liftet, ezáltal megmentett attól, hogy perceket kelljen veszítenem a következőre várva. Túlságosan izgulok most ahhoz, hogy ilyen apróságokhoz legyen türelmem. Izgulok, mert nem tudom, milyen választ fogok majd kapni a kérdéseimre, és mert nem tudom, mit szólna hozzá Maxwell, ha tudná, hogy épp merre is járok, és kicsit tartok is tőle, hogy valahogy a fülébe juthat. A család reklámcége elég ismert, az apáink réges-régen alapították, és ebben a szakmában nagyon is számít a tapasztalat, a sajtó pedig nem ritkán a nyomunkban van, főleg mostanában az esküvő miatt, amiről meg is jelent egy-két cikk a múlt hónapban is. Na szóval a lényeg, hogy sosem tudhatom, ki lehet a nyomomban. És az izgatottságom minden perccel növekszik, ahogy a liftajtó becsukódása után emelkedni kezdünk, méterről méterre közelebb érve a célhoz. A karomban szorongatom azt a mappát, amiben összegyűjtöttem minden szükségesnek tűnő dokumentumot, ami számomra is elérhető volt, céges papírok, bizonylatok a kölcsönökről, amiket apám felvett, számlakivonatok, meg még... nem is tudom, az üzlethez sosem értettem. Az Max világa. És persze nálam van a szerződés is, amivel átruháztam a vállalati részvényeinknek majdnem felét az újdonsült férjemre.
Zavarodottságomban, és a mappámmal a kézben ügyetlenkedve sikerül valahogy félrenyomkodnom a gombokat, aminek az a vége, hogy valahol félúton felfelé megrekedünk. Ettől pedig bepánikolok. Egyrészt mert aggódom, hogy én rontottam el valamit, másrészt mert félek, hogy ez az egész emiatt tovább fog tartani, mint vártam, vagy elkések az előre egyeztetett időpontomról, és akkor még nem is beszéltünk a bezártság miatt érzett szorongásomról. Amíg a lift mozog, ezt nem is igazán szoktam érezni, hisz olyankor az egész csak pár pillanat, én meg átmenetileg még könnyen leköthetem a figyelmem valamivel. Például a számok váltakozásának figyelésével, arra fókuszálva, hányadik emeletnél is járunk éppen. Hiszen tudom, hogy amint a kiválasztott szintre érünk, az ajtó újra feltárul, és én szabad vagyok. Ám ilyen helyzetben azonnal közelebbinek érzem a falakat, ritkábbnak a levegőt, magasabbnak a hőmérsékletet, a szívem vadul kalimpálni kezd, az agyam meg jár, többnyire hülyeségeken, mindenesetre cseppet sem a szokványos dolgokon, és azt hiszem, máris legalább tízféle módot fel tudnék sorolni, hogyan hagyhatom itt a fogamat. Például megfulladok, éhen halok, vagy szomjan, lezuhanunk, vagy tűz üt ki valahol... inkább nem is sorolom, mert csak rosszabb lesz.
- Áramszünet? - kérdezek vissza abnormálisan elvékonyodó hangon. Hogy képes ezt ilyen haláli nyugalommal kijelenteni? Mintha semmiség volna. Ez nem semmiség. Ez áramszünet. Minden leállt, itt rekedtünk, nem tudunk kiszabadulni, a szellőző is leállt, és a fény is elszállt, csak ilyen ijesztő félhomály maradt.
- Me.. Meddig fog ez tartani? Mennyi az a nem sokára? Ez itt gyakran megesik? Maga itt dolgozik az épületben, ugye? Ó, igaz, szintén a 17.-re tart. Mr. Connornak dolgozik? - szorítom magamhoz a mappámat, mintha az életem múlna rajta, és idegesen meredek a pasasra. Aztán lassan leesik, hogy talán rossz néven veszi, hogy ennyit faggatom. - Bocsánat, túl sok a kérdés, de tényleg nem viselem jól a bezártságot, azt hiszem, rosszul leszek – kezdem immár legyezgetni magamat. – Valamivel muszáj elterelnem a figyelmem. Én nem is értem, maga hogy tud ilyen nyugodt lenni. Mindig ilyen nyugodt? - érdeklődöm egy erőltetett, de barátságos mosollyal.

Ahogyan az angol mondja: “manners maketh man”, én pedig szeretem e szerint a mondat szerint élni a mindennapjaimat, még akkor is, ha az irodában vagy a tárgyalóteremben könyörtelennek tűnhetek. Igazság szerint csupán a munkámat végzem, ami olykor megköveteli az embertől a keményebb cselekedeteket, a keményebb szavak kimondását is, ha sikerre akarom vinni az éppen aktuális ügyemet. Az irodán kívül nem vagyok egy teljesen másik ember, ahogyan az sokakkal előfordul, ellenben az udvariasság és az alapvető normák betartása fontos. Szociális és anyagi státuszra való tekintettel megtehetném, hogy mindezt mellőzöm, de apám már egészen kicsi koromban megtanított a megfelelő viselkedés fontosságára. Nőkkel pedig aztán pláne. Ebben segítség volt a testvérem, Patricia, aki a szebbik nem képviselőjeként szerves része volt gyerekként és még mindig szerves része az életemnek. Természetesen tartom az ajtót, amíg be nem lép a liftbe a vörös hajú nő is, aminek következtében ő hálálkodni kezd. Udvariasságból biccentek felé egyet. Ez csak természetes, a helyemben mások is megtették volna valószínűleg.
A következő össze-vissza nyomkodós jelenetet nem igazán tudom hova rakni. Összeráncolt homlokkal figyelem a nő kézmozdulatait, aminek következtében benyomja a tizenhármas gombot is, bár nem értem, miért, ha nem oda akar menni. Nem tudok a telefonomra koncentrálni, annyira kizökkent a nő a koncentrációból. Mélyet sóhajtok, de nem teszek semmilyen szemrehányó megjegyzést, tartom magam. Még akkor is, amikor hirtelen megáll a lift, elmennek a fények és leáll a ventilátor is. Minden bizonnyal csupán egy rövid áramszünetről van szó, amit a nővel is közlök. Látom rajta, hogy pánikol, ezért próbálom megnyugtatni azzal, hogy valószínűleg az illetékes kollégák hamarosan elhárítják a problémát, de nem úgy tűnik, mintha kevésbé pánikolna. Sőt, ellenkezőleg. A hangja természetellenesen magasra szökik, már-már a dobhártyám bánja.
- Ezt nem tudom megmondani – közlöm vele még mindig nyugalmat erőltetve magamra. Nem vagyok jós, sajnos nem tudom, meddig fog tartani az áramszünet. De ha a liftben elment, akkor az egész épületben áramszünet lehet. Ennek következtében nem csak mi ragadtunk itt, de semmilyen rendszer nem működik, az emberek nem tudnak dolgozni, ha pedig valóban ez a helyzet, akkor a karbantartók már egészen biztosan próbálják helyrehozni azt, ami elromlott. Legalábbis nagyon remélem, mert nem tudom, meddig fogom kibírni mellette ennyire nyugodtan. – Itt dolgozom, de nem egészen Mr. Connornak – adok kitérő választ a kérdésére. Eszem ágában sincs elárulni, hogy én vagyok az a bizonyos Mr. Connor, akire ő céloz, különben még visszaélne ezzel az információval és itt kezdene nyaggatni a bajaival.
Ez feltűnt. Csak gondolatban teszem hozzá, szóban nem, talán tekintetem viszont elárulja a kimondatlan szavakat.
- Általában igen – válaszolom röviden. – De ismétlem: nincs miért aggódnia, a karbantartók valószínűleg már dolgoznak a hiba elhárításán. Addig is nyugodjon meg, nemsokára tovább fogunk haladni.

Próbálok optimista maradni, a helyzettől függetlenül, nem pánikolni teljesen, pedig eléggé feszélyez... úgy minden. A bezártság, a késés, a lebukás veszélye, az áramszünet, a bizonytalanság, hogy vajon meddig fog ez tartani, és a pasas egyáltalán nincs segítségemre, hogy egyben tartsam magam. Sőt! Ellenkezőleg. Az érthetetlen nyugalma épp hogy rossz hatással van rám, és nem is értem, miért nem zavarja őt cseppet sem a kialakult helyzet. Úgy áll itt, mint egy szobor, és csak annyit tud mondani, hogy nem tud mit mondani. Hát köszönöm szépen! Nem látja, hogy mindjárt összeesek?!
- Ühüm – húzom fel az orrom a nemtetszésem jeleként. Aztán a tarkómat vakargatom az „enyhe” kétségbeeséstől. Annyira igyekeznék valamivel elterelni a figyelmemet a várható és már folyamatban levő katasztrófákról, de az úr ebben sem hajlandó társ lenni. Valószínűleg máris az idegeire mentem, pedig nem ez lenne a cél, de mit tehetnék? Azért én csak nem adom fel, és továbbra is próbálom valamiféle társalgásra bírni.
- Nem Mr. Connornak? Mármint... Vagyis, áá, úgy érti, hogy ön Mr. Connor, ugye? Ó, igen, említették is, hogy a tárgyalótermen kívül nem túl beszédes. Biztosan az a csendes megfigyelő típus, igaz? Nos, azt hiszem, én az ellenkezője vagyok, bár ez biztos feltűnt már. És az adott szituáció csak ront ezen. - Egyszerűen nem tudom befogni, de jelen esetben nem is nagyon tehetek mást, ami figyelemelterelésként funkcionálhatna, szóval ez van. Persze ha kell, elszórakoztatom én önmagamat is, azon nem múlik, de ha jól sejtem, azt sem díjazná túlzottan, ha elkezdenék folyamatosan magamban beszélni. Félő, hogy mire kiszabadulunk innen, vitet egy diliházba.
- Nyugodt vagyok, nyugodt vagyok – ismételgetem minden meggyőződés nélkül a szavaira. - Egész biztosan igaza van. Csak tudja... ha ez az egész túl sokáig húzódik... Én ezt nem így terveztem, a férjemnek nem kéne megtudnia, hogy itt jártam – árulom el aggodalmasan, majd ismét a lift kijelzőjével és gombjaival szemezek, hátha mutatnak bármi változást, de semmi. A kezemben tartott mappával megint legyezgetni kezdem magam. Annyira meleg van itt. Csak nekem van melegem? Miért nincs itt levegő?
- Azt hiszem, rosszul leszek. Nem, vagyis már rosszul vagyok. Nem kapok levegőt! Megfulladok! Nem kapok levegőt! - ismételgetem, és közben csak tátogok, mint egy hal, de a tüdőm csak nem telik meg oxigénnel. Mi baj van velem? Komolyan pánikrohamot kapok? Ilyen még nem történt velem.

Legbelül kicsit bánom, amiért tartottam a liftet a nőnek, de az udvariasság és az illem néha ilyen áldozatokkal jár. Óriási küzdelmek árán tudok csak magamra nyugalmat erőltetni, mert a nő folyamatos szóáradata, a pánik, a rengeteg kimondott gondolat számomra már kicsit bicskanyitogató. Nem vagyok egy beszédes típus, ezzel pedig a legtöbben tisztában vannak. Én nem faggatok másokat, nem beszélek feleslegesen másoknak, ezt pedig cserébe szintúgy elvárom. Még idegenektől is. A magam mögött tudott évek tapasztalata, hogy ha valaki látja a másikon, hogy nem szívesen önti magából a szavakat, akkor nem is erőltetik a beszélgetést. Ennek a nőnek viszont ez nem tűnik fel. Megpróbálhatnám kizárni, elengedni a fülem mellett minden egyes mondatát, de mivel egy roppant kicsi helyre vagyunk bezárva kettesben, ezért ez nagyon nehéz. A telefonomon a híváslistára nyomva az első számot meg is nyomom. Sejtésem beigazolódik a sípoló hangot hallva, térerő sincs. A zsebembe süllyesztem a készüléket mindkét kezemmel egyetemben. Sóhajtva emelem fel tekintetemet. Feltételezését se nem erősítem meg, se nem cáfolom, bár ha van némi agysejtje, amit tud hasznosítani, akkor valószínűleg már biztosra tudja, hogy én vagyok az a bizonyos Mr. Connor, akire ő gondol. Kifejezéstelen arccal hallgatom végig a meséjét, a rólam hallott állítását és a saját magáról tartott rövid bemutatót.
Szemeimet az égnek emelem, az éggel ellentétben viszont csak a lift tükrözött plafonját látom, a szélén a sötét világítást, a saját tükörképemet és a nő mását. A másodpercek mintha ólomlábakon vánszorognának, most az itt töltött idő egy végtelenségnek tűnik. Miért is nem indultam el lépcsőn felfelé a tizenhetedikre?! Azzal is jobban jártam volna. A meleg kezd elviselhetetlen lenni, ezért zakómból kibújok, az oldalfalon lévő kapaszkodó korlát végére akasztom. Az ingem felső gombját kipattintom, ezzel is enyhítve a hőmérséklet adta fojtogató érzésen. Találkoztam már olyan emberrel, aki stresszes helyzetben nem bírta befogni a száját. Nem is egyszer. De ez az első, hogy nem tudok egy másik helyiségbe elvonulni, faképnél hagyni. Engem is megvisel a bezártság, de nem a szűk hely, a meleg, a levegőtlenség vagy a sötét miatt, hanem a sors fintora által rám tukmált társaság miatt. Próbálom megnyugtatni, de teljesen hasztalanul. A hangjában lévő határozatlanság elárulja, de nem is számítottam másra. Viszont a férjéről elejtett apró megjegyzése felkelti az érdeklődésemet. Olvalra biccentett fejjel nézek a nőre.
- Miért nem szabad megtudnia a férjének? – szegezem neki a kérdést összeráncolt homlokkal. Ha ez valami családi dolog, amiben az iroda segítségét kéri, akkor szeretnék tudni róla. Másrészt viszont nem tartozik a szakterületeink közé a másik háta mögött áskálódás.
Az egyértelmű pánikolással nem nagyon tudok mit kezdeni. Mindkét kezemet felemelve lépek elé, ismét teszek egy próbát, hátha sikerül némi hatást gyakorolnom az idegrendszerére, legalább annyira, hogy ő az enyémet ne tegye tönkre.
- Nyugalom, Mrs...? – szólítom meg némi kérdő hangsúllyal. – Vegyen néhány mély levegőt – nézek határozottan a szemeibe. – Ha gondolja, üljön le. – Egy darabig még úgysem megyünk innen sehova, az biztos. A földön ülve viszont kisebb az esélye, hogy összeesik. Még csak az hiányozna itt nekem.

A liftbeli társaságom nem túl beszédes, ez nagyon hamar kiderül, ahogyan az is, hogy én pedig igen. Bár nem vagyok mindig ilyen, de a stressz ezt váltja ki belőlem, és most bőven van min stresszelnem. Mármint csak olyan dolgok kavarognak folyamatosan a fejemben, amelyek aggódásra adhatnak okot, és hiába törném magamat, hogy valami szépre, kellemesre fókuszáljak, nem igazán megy. Pedig, Isten látja lelkem, eszem ágában sincs a férfi agyára menni. Mire lenne jó? Itt vagyunk összezárva, még a végén kiborulna tőlem, átmenne pszichopatába, és agyon csapna. Nagyon szép, generáltam magamnak egy újabb rémképet a többi mellé, mintha nem lebegne a lelki szemeim előtt már így is épp elég szörnyű lehetséges végkimenetele ennek a mostani kis kalandnak.
Szóval próbálnék én újra és újra csak csendben meredni magam elé, ahogy a másik teszi, de nem megy sokáig, mert aztán már melegem is van, levegőm meg nincs, és tényleg kezdek amiatt aggódni, hogy itt fogok megfulladni. Szédülök is... nyilvánvalóan amiatt, mert nincs elég oxigén a tüdőmben... meg a véremben... Vagy csak a feszültségtől. Erőtlenül legyezgetem magam, kezd homályosodni a kép, amikor a férfi, Mr. Connor, elém lép, és most először érzek felőle némi segítő szándékot, ez pedig jó hatással van rám. Kicsit, azt hiszem, meg is lep.
- Keaton. Mrs. Keaton vagyok – felelem a szemeibe nézve, majd megpróbálok úgy tenni, ahogy mondja. - Mély levegőt, igen... - Picit lehunyom a szemem, és lassan nagy levegőt veszek az orromon át, aztán ugyanilyen tempóban ki is fújom a számon át. Majd ezt még párszor megismétlem, mielőtt bólogatni kezdenék.
- Leülök. Igen, azt hiszem, ez jó ötlet. - Lekuporodom az egyik sarokba, aztán én is kibújok a dzsekimből, amit leterítek magam mellé, és ráteszem a mappámat is. Az arcomat kicsit a tenyerembe temetem, végül azonban hátra vetem a fejemet, nekitámasztva a lift oldalának, így nézek fel a férfire.
- Köszönöm. És sajnálom a kiborulást. - Érzem, ahogy a forróság elönti az arcomat, de ezúttal nem a meleg miatt, hanem a szégyentől.
- Most valószínűleg azt kívánja, bárcsak sosem tartotta volna nekem a liftet – felnevetek kicsit zavaromban. Kínos.
- Nem válaszoltam a kérdésére, de ez egy kicsit bonyolult helyzet, és emiatt is vagyok itt ma. A házasságunk leginkább egy üzleti megállapodás, amibe nem volt más választásom, mint belemenni, és szerettem volna kideríteni, hogy milyen lehetőseim lehetnek a jövőben kilépni belőle – vonom meg a vállam kissé elkeseredetten. Amennyire tudom, ez az ügyvédi iroda leginkább gazdasági joggal foglalkozik, de ez is ahhoz köthető, és kétlem, hogy ez lenne az első alkalom, hogy egy családi vállalkozásban kellene jogi tanácsot adnia. Bár egyértelműen nem ilyen körülmények között szerettem volna beszélni az ügyvédúrral, de hát épp mostanra van időpontom, és jelenleg, gondolom, neki sincs jobb dolga.

Saját magam ellensége lennék, ha nem próbálnám valahogy megnyugtatni a nőt. Akkor csak tovább fecsegne feleslegesen, jártatná a száját, tovább pánikolna, én pedig lassan az őrület határra felé haladnék, egy idő után pedig átlépném azt a bizonyos határt. Nem szokásom elveszíteni a fejem, általában megőrzöm a hidegvéremet. Ha érzem, hogy közeledem a bizonyos határ felé, akkor inkább kivonom magam az adott helyzetből, mielőtt még robbanna a bomba, de két emelet között egy álló liftben ez kicsit lehetetlennek tűnik. Így hát ráveszem magam, hogy próbáljak valamilyen nyugtató hatással lenni a nőre. Nem vagyok az a fajta, aki ilyen hatást vált ki az emberekből, ezzel én is tisztában vagyok. Sosem volt erősségem mások megnyugtatása, sem pedig a lelki segítségnyújtás, de megteszem, ami tőlem telik, hogy nyugodt légkörben töltsük el az előttünk álló néhány percet – remélhetőleg csak néhány percet.
- Mrs. Keaton – bólintok, amikor elárulja a nevét. – Mély levegőt – ismétlem meg a szavait, közben határozottan a szemeibe nézek. Figyelem, ahogy lassan beszívja a levegőt, majd kifújja néhányszor, aztán javaslatomra a lift oldalának támaszkodva a földre ül. Akaratlanul is hangosabban fújom ki a levegőt az átlagosnál, amikor látom, hogy egy kicsit talán nyugodtabb, mint pár pillanattal korábban. Így már én is nyugodtabb leszek, nem fog az idegösszeroppanás veszélye fenyegetni. Hozzám hasonlóan ő is egy réteg mínusszal próbálja a forróság érzetét csökkenteni. Kíváncsi lennék, hogy neki sikerült-e, mert nekem nem. És ez jobb sem lesz sokkal, ha még sokáig itt dekkolunk. Derekamat a falra erősített korlátnak támasztom, karjaimat mellkasom előtt összefonom. Csöndben figyelem a nőt, a bocsánatkérésre csak bólintok. Úgy tűnik, megjött a józan esze, nem pedig a felesleges pánik uralkodik már rajta. Halkan felhorkanva forgatom meg a szemeimet, ajkaim egy pillanatra féloldalas mosolyra húzódnak.
- Azzal mindketten nyertünk volna – szalad ki belőlem őszintén, de tényleg így gondolom. Én ugyan itt lennék, de legalább egyedül, Mrs. Keaton viszont nem lenne beszorulva egy liftbe, ahol a bezártság kiváltja belőle a pánikot. A kérdésemre korábban nem válaszolt, de szándékosan nem firtattam tovább; valószínűleg oka volt rá, amiért nem felelt, én viszont nem akartam erőszakoskodni. Ráadásul a kevesebb interakció a mi esetünkben egészen előnyös lehet. Most azonban mégis válaszra adja a fejét, én pedig türelmesen végighallgatom. Az irodám nagyrészt gazdasági jogi ügyekkel foglalkozik, de ha nagyon rá akarom húzni egy ilyen esetre, akkor ezt is oda lehet sorolni, de ettől függetlenül gondolom, hogy egy családjogi ügyvéddel jobban járna.
- Ez nem gazdasági jogi kérdés, egy válóperes ügyvéd jobban tudna segíteni önnek, ugye tudja? – teszem fel a kérdést felvont szemöldökkel. Aztán sóhajtok egyet. Karjaimat leengedem magam mellé, tenyereimmel a korlátra támaszkodom. – Az ilyen esetek mindig bonyolultak. Tudni kéne hozzá a szerződési feltételeket, az egyezményeket, az ebből fakadó esetleges jogokat és kötelességeket, lényegében mindent, amit lefektettek a szerződés aláírása előtt – vázolom fel röviden és érthetően, hogy még a nő számára is világos legyen. A magyarázatommal arra is utalni akarok, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint ő akarja, ha valóban ki akar lépni. A szerződéses házasságok pedig különösen bonyolult ügyek, még egy válóperes ügyvédnek is.

Úgy érzem, végre sikerül újra magamra találnom, összeszednem magam, értelmes felnőtt módjára viselkednem. Persze némi időbe telik, míg egy kis légzéstechnikát is gyakorlok a túsztársam segítségével... Mármint túsztársam abban az értelemben, hogy foglyul ejtett bennünket a lift. Kicsit tényleg olyan, mintha börtönben lennénk. Szűk helyen ketten, bezárva. Csak épp budi nincs, meg igazából vaságy sem, de nagyjából az is ugyanilyen lehet... egy mogorva cellatárssal megtűrni egymást. Érzem, hogy a pasi nem kedvel. Szerintem az ilyesmit megérzi az ember, meg hát elég nyilvánvaló. Pedig nem is ismer. Levonja a következtetéseit röpke öt perc leforgása alatt. De ilyenek az emberek. Ítélkeznek, utálkoznak... ezt úgy igazán sosem értettem. És amíg én itt a zavarommal és szégyenemmel küzdve megjegyzem, hogy biztosan jobban örülne, ha nélkülem ragadt volna be ide, ő helyeselve bólogat.
- Igen – felelek a megjegyzésére csak ennyit csüggedten. Elismerem, kicsit megbántva érzem magam. Vagyok, amilyen vagyok, de azért nem lenne muszáj ennyire látványosan rühellnie a társaságomat. Bár ez a fogság lassan végtelen hosszúnak tűnik, azért ez sem tart örökké. Legfeljebb öt-tíz perce lehetünk itt, hát csak kibírja valahogy, hogy ne rókázzon miattam a sarokba. Ch! És még mindig én érzem magam zavarban, az arcom lángol a szégyentől, és próbálom kimagyarázni magam. Egy kicsit el is bizonytalanodom, hogy talán inkább másik ügyvédet kellene keresnem. Valakit, aki minimum el tudja viselni a fura természetemet is. De most nem nagyon válogathatok ebben a helyzetben, szóval ha már itt rekedtünk, nincs mit tenni, röviden felvázolom az érkezésem okát. Aztán pedig érdeklődve figyelem, ahogy a rezignált pasasból előbújik a tapasztalt jogász, és magyarázni kezd, komoly, megfontolt körmondattal felel.
- A szerződés igazából elég... aprólékosan kidolgozott... - ismerem el, majd újra kézbe veszem a mappámat, meg a zakómat, és épp felállnék, amikor a lift váratlanul újra életre kell, kigyúlnak a fények, a szellőztetőrendszer jól hallhatóan újraindul.
- Ó, megmenekültünk? - csodálkozom rá egy pillanatra a hirtelen változásra. - Talán most inkább nyomja csak meg ön azt a gombot – húzódom a háttérbe. Nem kockáztatnék, hogy újra galibát okozom. Ha nem is én csináltam a korábbit, nem kizárt, hogy valahogy az idegességemmel meg a rossz közérzetemmel vonzottam be a bajt.
- Szóval mit mond? Belenézne a házassági szerződésbe, vagy jobban teszem, ha keresek egy válóperes ügyvédet? Az utóbbi esetén hálás lennék, ha esetleg tudna is ajánlani valakit... - jegyzem meg egy apró, enyhén kényszeredett, de udvarias mosollyal. Nem szeretném továbbra is rabolni az idejét, ha úgy gondolja, hogy nem tud segíteni, vagy nem jönnénk ki jól.
- Uhh... még mindig nagyon meleg van itt, és azt hiszem, perceken belül szomjan halok – sóhajtok csak úgy magam elé, míg az újra megjelent számok váltakozását figyelem.

Ügyvédként nem az a dolgom, hogy kedveljem az embereket. A tárgyalóteremben hitelesen el kell adnom az érveimet, fel kell építenem a kérdéseimet, logikusan és átláthatóan kell előadnom magam. Ezt sok munka előzi meg, rengeteg teendő van addig, amíg végül kikötünk a tárgyalóteremben. Egyik tennivaló sem az, hogy eljátsszam a kedves, mézes-mázas ügyvédet. A kelleténél többre tőlem nem telik, aki pedig ismer, az tudja. Aki nem ismer, az is hamar rájöhet, hogy nem a stílusom miatt vittem annyira, amennyire, hanem a szakmai tudásom miatt. Őszinteségemmel a nőt – Mrs. Keatont – sem kímélem, ami pedig látszólag érzékenyen érinti.
Az ügy, amit felvázol, egyáltalán nem tartozik azok közé az ügyek közé, amik a repertoráomat szokták gyarapítani. Gazdasági jogi ügyvédként válóperes ügyekkel nem foglalkozom, az ő esete pedig első soron egy válás. Más talán tudna neki segíteni, még akkor is, ha egy szerződéses házasságról van szó, én viszont kétlem, hogy a legjobb választása lennék. Ráadásul az időm és az energiám is eléggé kötött az utóbbi időben, elég sok dolgom van, és szeretnék arra fókuszálni, ami valóban fontos. Ismét sóhajtva pillantok az órámra. Már rég az asztalomnál kéne lennem. Néhány fájdalmasan lassan múló másodperc után viszont a liftben felgyúlnak a fények, a ventilátor hangosan felbúg, némi zötykölődés után pedig a felvonó elindul felfelé. Megkönnyebbülve szívom be a levegőt, kihúzom magam és végigsimítok a zakómon.
- Úgy tűnik – jegyzem meg, miközben a szemben lévő számsor elé lépek és egy határozott mozdulattal benyomom a tizenhetes gombot. Csak a tizenhetest, más nem, pedig megfordul a fejemben, hogy én inkább kiszállok egy másik emeleten. Oldalra sandítva pillantok rá, majd összefont karokkal fordulok a nő felé.
- Belenézek, de nem ígérek semmit. Egy aprólékosan kidolgozott szerződést megtámadni nem könnyű. Nem lehetetlen, de nem könnyű – ráadásul az affinitásom is hiányzik hozzá. Még nem volt olyan esetem, amikor az ügyfél vagy a potenciális ügyfél személyisége miatt nem akartam elvállalni egy esetet, de a nő borzasztó közel jár hozzá, hogy meglegyen az első ilyen alkalom.
- Mindjárt fent vagyunk. – Zsebre dugott kézzel állok az ajtó elé, startra kész. Már nekem is kezd kicsit melegem lenni, a nyakkendőm szinte fojtogat, kedvem lenne meglazítani és a felső gomb szorításától is elbúcsúzni, de mire kezd kifejezetten elviselhetetlen lenni az érzés, addigra pont megáll a lift. Halk csilingeléssel jelzi, hogy megérkeztünk a választott emeletre. Egyértelmű kézgesztussal engedem magam elé Mrs. Keatont, őt követve pedig egyből jobbra indulok az irodám felé. Menet közben az alkalmazottaim köszönésétől lesz zajos az emelet, én pedig már rutinosan biccentek mindegyiknek.
- Mr. Connor, a kávéja az asztalán – szól oda jó előre Blanche, az asszisztensem.
- Köszönöm, Blanche – mosolygok a negyvenes évei elején járó nőre, aki azon kevés emberek közé tartozik, akit kedvelek. Nem beszél sokat, csak akkor, amikor kell, a munkáját pontosan végzi, még sosem volt rá panaszom. Néha behozza az irodába a fiát, aki ügyvéd szeretne lenni. Még csak kilenc éves a kiskrapek, de ő is egészen tűrhető figura. A hatalmas üvegajtót nyitva tartva engedem magam elé a fiatal, vörös hajú nőt, majd én magam is követem.
- Foglaljon helyet – mutatok futólag a tágas tér közepén elterpeszkedő kanapéra. – Egy pohár vízzel megkínálhatom? – kérdezem udvariasságból, de nagyjából sejtem, mi lesz a válasza, ezért azonnal a fal mellett lévő pulthoz lépek. Felfordítok egy poharat, az előre odakészített kancsóból pedig töltök. A vizet a nő kezébe adom, aztán az asztalomhoz sétálok. Derekamat megtámasztom, a langyos kávét a kezembe veszem és aprót kortyolok belőle.
- Szóval mennyire aprólékos az a szerződés?