Tipikus öltönyös férfi; élére vasalt nadrág, fehér ing, fekete, fényes cipő, aktatáska, drága óra.
Kimért, határozott, gyakran érzelemmentes.
Nehéz leolvasni az arcáról bármit is.
Nagyon profi, szinte már bosszantóan. A munkája az első.
Precíz, aprólékos, semmit sem bíz a véletlenre.
Szereti az ír whiskyt. A vodkát ki nem állhatja, de ha úgy hozza a helyzet, udvariasságból elfogadja.
Szereti a luxuscikkeket, de nem szórja a pénzt hülyeségekre.
A humorérzékét már rég elveszítette.
Szereti feszegetni a határait, de csakis a munkájában. Más helyzetben, ha ki kell lépnie a komfortzónájából, könnyen összezavarodik.
Az apja bizniszében csak az apja miatt van benne. Ha tehetné, minden idejével a saját irodájára és a többi ügyére koncentrálna.
Három betűs német – bajor – autója van. Szép, nagy, fekete, bőr üléses.
Az kocsiján egy folt sem lehet, nemhogy karcolás. Múltkor kijavíttatott egy kavicsfelverődést, de látszott a polír nyoma, ezért kicseréltette a szélvédőt.
Nem ismeri el senkinek, de szeret főzni. Amit mindenki tud róla, a publikus hobbija az olvasás. Még a családja sem tudja róla, hogy az ízekkel való kísérletezés mennyire le tudja kötni.
Hatalmas lakása van Manhattan-ben, pedig egyedül él, nem lenne rá szüksége rá. De a presztízsre nagyon is.
Előfizet Netflixre, habár nincs rá igazán ideje.
Gyakran hívják fel az éjszaka közepén, amiből kezd elege lenni.
Az öccsével sosem volt közös témájuk, sosem voltak túl közel egymáshoz. Amikor először belépett Dave a házuk küszöbén, már akkor nem kedvelte őt. Zavarta, hogy egyszer csak egy idegen belibben a családi idillbe.
Nagy állatbarát, szeretne is kutyát, de nincs rá ideje.
Szentül hiszi, hogy a pénz boldogít.
Szűkszavú.
Nem szeret magáról beszélni, utálja a small talkokat, szeret egyből a lényegre térni.
A formalitások híve.
Mivel gazdag családba született, sosem tapasztalta meg, milyen lehet a középszerű életvitel; magánorvoshoz jár, a legjobb minűségű és legdrágább ételeket veszi meg, ha valami megtetszik neki, nem kezdi el számolgatni, hogy van-e rá elég pénze. Mindezek ellenére nem nézi le azokat, akik rosszabb anyagi helyzetben vannak.
Akin tud, szívesen segít.
Kevés embert enged magához közel.
Közte és az apja között inkább van munkakapcsolat, mint apa-fiú viszony.
Kényszeresen meg akar felelni mindenkinek.
Nehezen tud veszíteni.
Kedvenc sportja az amerikai foci, de sosem játszotta. Kedvenc csapata a New England Patriots. Van is Brady-vel egy közös fotója, meg egy aláírt meze. Ezeket nagy becsben tartja.
A kutya mellett nagy vágya, hogy egyszer legyen családja, de attól tart, nem tudna elég időt nekik szentelni.

Negyedszerre nyomom meg apám nevét a telefonom képernyőjén. Elég sokat elérul a kapcsolatunkról, hogy nem „apa”-ként szerepel a névjegyzékemben, hanem Steve Connor-ként. Mindig is inkább tekintettem rá főnökként, mint apaként. Előbbiben jó, utóbbi szerepben párszor megbukott. Sóhajtva veszem tudomásul, hogy most sem veszi fel a telefonját, habár ez nem szokása. Általában pár csengés után felveszi. Ha nem, akkor visszahív. Idegesen pillantok rá a karórámra, ami szerint már háromnegyed öt.  A megbeszélt vacsora miatt hívom. Új befektetőkkel akar üzletelni, és mindenképp szeretné, ha ott lennék. Ez bevett szokás már. Este hétre lett lefoglalva az asztal, de teljesen kizárt, hogy odaérjek időben. Egy óriási stóc papír hever még az asztalomon, amivel mindenképp haladnom kell. Idegesen nyomom meg a piros gombot és dobom a mobilomat a halmaz mellé. Arcomat megdörzsölöm, és pont amikor ki akarnék kiabálni az asszisztensemnek, akkor jelenik meg a nőszemély az ajtóban, tálcával a kezében.
- Elnézést, Mr. Connor...
- Ne kérjen elnézést, csak hozza már azt a rohadt kávét – utasítom rendre a szükségesnél talán egy kicsit durvábban. Amióta Gemma elment szülési szabadságra, ez az Amy nevű, talán még háromig is nehezen elszámoló fiatal nőcske helyettesíti. Lassú, összevissza csinál mindent, ha megkérem valamire, echte nem azt csinálja. Talán holnap ki is rúgom. Nagy nehezen bevonszolja magát az irodába, leteszi a tálcát és hátrál két lépést. Aztán pedig néz.
- Mire vár? – A kérdés annyira meglepi, hogy hirtelen nem tud mit mondani. Tátott szájjal mered rám. – Ha ennyire nem találja fel magát, holnap be sem kell jönnie már. – Az álla szinte koppan a padlón, de meglepő gyorsasággal szedi össze magát, majd angolosan távozik. Még az ajtót is becsukja, amire ma már háromszor kellett figyelmeztetnem. Szokásomhoz híven két cukrot és tejszínt rakok a kávéba. Kellemes nyugodtság járja végig át tagjaimat az első korty után. Így már tudok koncentrálni a munkára.
Egy órával később még mindig nem tudok semmit apám felől. Az utolsó aktát is elrakom a fiókomba, majd a táskámat magamhoz véve indulok le a parkolóba. A megérzésem nem sejtet semmi jót, ezért nem az étterem felé kanyarodom azonnal, hanem apám lakásához. A tágas, modern, legdrágább luxuscikkekel felszerelt otthonba belépve megelpő látvány fogad; a villanyok égnek, a televízió bekapcsolva. Tehát itthon van az öreg. Összevont szemöldökkel mérem fel a helyzetet. Értetlenül állok az előszobában, végül beljebb lépek és apám után kiáltok, de válasz nem érkezik. A kocsikulcsot és a táskámat a nappaliban hagyom. Zsebre vágom a kezeimet és otthonosan mozogva fésülöm át tekintetemmel a környező helyiségeket. Érdekes mód sehol nem látom apámat, így hát megint hangosan megszólítom, de a válasz ezúttal is elmarad. Benyitok a hálószobába, amit üresen találok. Az ágy bevetve, teljesen érintetlen. A dolgozószobában sincs egy lélek sem, egyedül a laptopja van felnyitva. Nem szentelek különösebb figyelmet rá. A fürdőszobába belépve nem várt látvány fogad. A küszöbön állva ledermedek, lábaim a földbe gyökereznek. Józan eszem hamar felülkerekedik a sokkon szerencsére. Villámgyors léptekkel átszelem a szobát és a földön fekvő férfihez sietek. Leguggolok mellé, a pulzusát próbálom kitapintani. Alig érezhető, nagyon gyenge. A bőre jéghideg, sápadt. Öltönyömet leveszem, betakarom vele, közben pedig azonnal tárcsázom a mentőket. Néhány perc múlva hangos léptek zaja tudattja velem, hogy megérkeztek a mentők. Néhány férfi lép be a fürdőszobába, kezükben hordágy és táskák. Ellenőrzik a pulzusát, valamit beadnak neki, aztán rögtön fektetik is a hordágyra.
- A Manhattan Medical-ba – közlöm az egyikkel, aki épp a hordágyat emeli. Karjánál fogva tartom vissza.
- De uram...
- Mondom a Manhattan Medical-ba – ismétlem meg magam ellentmondást nem tűrő hangon. Befolyásos emberként  jól ismerik apámat minden területen. Gyógyszeripari nagyágyúként pedig mindenki az eszébevéste a Steve Connor nevet az egészségügyi berkekben. Apámnak saját orvosa van, még a „kórterme” is úgy fel van szerelve, mintha egy rendes lakás lenne. Egy jobb, puccosabb lakás. Meg van fizetve az a személyzet, hogy színvonalas ellátást biztosítson neki. Annyi pénzzel van kitömve a zsebük, hogy folyót lehetne rekeszteni vele. Jogos a kérdés: miért nem oda viszik akkor? Talán naivitásra utal ilyesmiben reménykedni, de esetleg... netalántán az általam egyáltalán nem kedvelt öcsém képes félretenni minden rossz ellenérzését, és egyszer segíteni annak az embernek, akinek köszönhetően nem az utcán vagy árvaházban kötött ki, miután meghalt az anyja.