- Feladom!
- Dehogy adod fel Lils, az nem te lennél.
- De igen Ricky, nem bírom tovább!
- Figyelj, már csak két hét van a bemutatóig, azt már fél lábon is kibírod…
- Dehogy bírom!
- … utána pedig, ha az a bunkó továbbra is az agyadra megy, akkor otthagyod a francba, hogy felforduljon az ócska darabjával együtt.
- Nem is ócska a darabja.
- Érted, hogy mire akartam ezzel kilyukadni, ne játszd a szőkét.
- De nekem már nincs erőm ehhez öcsi, ha még egyszer végig kell hallgatnom egy kirohanását én esküszöm…
- Mit csinálsz?
- Én… én… argh! Direkt piszkálsz még te is?
- Nem, csak azt szeretném, hogy megnyugodj és józanul hozz döntést, mielőtt még olyat tennél, amit később esetleg megbánsz.
- Tényleg feladom!
- Dehogy adod fel, az nem te lennél.
- Ne mondogasd már ezt Ricky… mintha olyan baromi sokat tudnál rólam.
- Többet tudok rólad, mint gondolod Lils.
- Igen? És mégis mit?
- Nos lássuk csak. Tudom, hogy most épp borzasztóan az idegeidre megyek és azon gondolkodsz, hogy egyszerűen csak rám tedd a telefont.
- Jogos.
- Azt hiszed, hogy csak ennyi? Nos kislány, tutira meg foglak lepni.
- Lehet próbálkozni.
- Tudom például, hogy minden nap hajnali ötkor kelsz, ráadásul ébresztő óra nélkül. Ahogyan azt is, hogy mániákus vagy, legalábbis, ami a futást illeti. Minden áldott reggel, legyen szó akár hétköznapról vagy hétvégéről, télről vagy nyárról, sőt akár még a legnagyobb esőzésről is, te minden reggel a Central Parkban kezdesz, ahol másfél órán keresztül rovod a köröket. Mindig pontosan ugyan azon az útvonalon, ugyan akkor. Azt is tudom, hogy hazafelé csalsz és megiszol egy karamellás lattét, amit nem vagy hajlandó kávénak titulálni, pedig pontosan tudod, hogy az, ám így legalább elmondhatod, hogy napi 5 csészénél nem iszol többet, ez pedig még teljesen normális. Szerinted… Miután hazaértél vagy fél órát töltesz a fürdőszobában, amivel régen az egész család agyára mentél, arról már nem is beszélve, mikor a zuhany alatt még énekelni is kezdtél. Szerintem Wilsonék emiatt adták el a szomszéd házat olyan gyorsan…
- Kapd be öcsi!
- Szerencsére az öltözködéssel nem vacakolsz sokat, mert minden áldott este kikészíted, mérnöki precizitással hajtogatva a következő napi cuccod, hozzávaló kiegészítőkkel vagy mifenékkel együtt, így legalább rád nem kell sokat várnunk, ha megyünk valahova, ellentétben anyáddal. Aztán ott vannak a reggeli szeánszaid is. Frissen facsart gyümölcslé vagy tea, utóbbi természetesen csakis édesítő bogyócskával vagy mézzel, mert nem akarsz túl sok cukrot fogyasztani, ám ezt később bepótolod a kávénkét három kanál cukorral és a süteményekkel. Ms. Önfegyelem. És persze a muffin kérdés… Hát lehetne azt elfelejteni? Finoman kibontogatod a papírból, majd levágod a tetejét és félreteszed. Szép lassan megeszegeted az alját az aktuális kávéd mellé, majd a végén jöhet a teteje.
- Persze, hiszen az a…
- Legfinomabb rész. Tudom. Azt is tudom, hogy nálad nagyobb környezetvédővel még nem találkoztam. Szerintem nincs olyan ember New Yorkban, aki annyira műanyagellenes lenne, mint te vagy aki képes lenne fél órás kiselőadást tartani a boltban egy szerencsétlen eladónak, csak mert az papírzacskóba merészeli pakolni a cuccait. Na és az állatok? Van olyan, amelyikért nem rajongsz?
- Nincs. Na jó, de… a rovarok. Azokat utálom.
- Emlékszem, ahogyan arra is, hogy allergiás vagy a méhcsípésre. Na és a próbálkozásod, hogy áttérj a vegetáriánus létformára? Összejött már?
- Pontosan tudod, hogy nem.
- Hát persze, mert, ha megfeszülsz se tudsz letenni például a hamburgerekről vagy a hot-dogról rengeteg sülthagymával. Ja és ha már itt tartunk… hogy bírod ketchuppal és majonézzel enni? Szerintem úgy tök gusztustalan. Már, ha rá gondolok is felfordul a gyomrom.
- Még valami, Sherlock?
- De még mennyi minden. Tudom például, hogy a lejátszási listád tele van az öreg klasszikusokkal. AC/DC, Nirvana, RHCP, olykor egy kis Beatles, de szívesen hallgatsz bele bármilyen zenében, ami nem…
- Tuc-tuc.
- Bezonyka. Mindig fülessel mászkálsz mindenhova és amikor épp nem zenét hallgatsz, akkor telefonálgatsz, megállás nélkül. A határidőnaplód pedig tutira pillanatragasztóval lett hozzád erősítve, mert szerintem még egyetlen egyszer sem láttalak nélküle. Mondjuk nem is baj, mert, ha nem lenne, akkor mindent elfelejtenél.
- Ez nem igaz!
- Dehogynem! Csapnivaló a névmemóriád, borzalmas az időérzéked, néha pedig, ha belemerülsz a munkádba, még enni is elfelejtesz.
- Az időérzékemmel nincsen semmi baj, sosem szoktam késni sehonnan.
- Oké, akkor átfogalmazom, te kukac! Hacsak nem írod fel, elfelejtesz minden szülinapot, évfordulót és egyebet, amikor pedig rád szólok, akkor döbbenten visszakérdezel. „Miért, az nem mostanában volt? Ennyire elrepült volna az idő?”
- Oké, igaz, jogosan jár a pont.
- Viszont, amiért imádlak, hogy ugyan azokat a filmeket szeretjük. Kicsit paráztam kezdetben, hogy mivel csaj vagy, akárhányszor moziba megyünk, mindig valami csöpögős, romantikus maszlagot akarsz majd nézni, erre dobtam egy hátast, mikor jegyet vettél a John Wickre vagy a Boldog halálnapotra. Van ízlésed tesó.
- Még szép.
- De mond csak, ha egyszer annyira félsz a horrorfilmektől, hogy rendszeresen eltakarod a szemed, utána pedig nem tudsz aludni, akkor mi a bánatért akarsz mindig olyanokat nézni, mikor átmegyek hozzád?
- Mert a horrorfilmek királyak, épp csak…
- Te vagy hozzájuk beszari. De nyugi, nem mondom el senkinek. Ahogyan a tériszonyodról és a klausztrofóbiádról sem szoktam értekezni senkivel vagy arról a vicces izédről, hogy rettegsz a bohócoktól.
- Coulrofóbia a neve és nekem elhiheted, hogy cseppet sem vicces.
- Szerintem pedig az. Vigyázz Lils, jön a csúnya, rossz bohóc bácsi és lufi állatkát fog hajtogatni neked. Boooo.
- Na jó, azt hiszem ez a beszélgetés már így is hosszúra nyúlt Ricky, ideje letennünk.
- Betoji!
- További szép napot öcsi, örülök, hogy hallottalak.
- Akkor nem fogod otthagyni azt a barmot, ugye Lils?
- Nem, nem fogom… az nem én lennék.
- Na ugye!
- Csók tesó.
- Hasta la Vista, Pukkancs!

- Hogy én oldjam meg? Ezt mégis hogy gondoltad Berry?
- Nézd Lily, nekem nincs időm efféle jelentéktelen apróságokkal foglalkozni.
- Jelentéktelen apróság? Épp most szállt ki a darabod címszereplője. Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, de szerintem elég furcsa néhány nap múlva bemutatni az Anna Kareninát, Anna Karenina nélkül!
- Ezért mondtam, hogy old meg!
- És mégis mit csináljak? Te vagy a rendező!
- Na idehallgass! – állt meg hírtelen a férfi, én pedig kishíján nekiütköztem a nem várt fordulattól. Nem elég, hogy a fél színházat végig kell szaladnom utána loholva, de pusztán csak a kitűnő reflexeimnek köszönhetem, hogy még épp idejében sikerült megtorpannom, mielőtt még letaroltam volna ezt az önimádó seggfejet.
- Tökéletesen igazad van! Én vagyok a rendező, te pedig a rendezőasszisztens. Én rendező – bökött magára – te rendezőasszisztens. – bökött rám. – Ha én kiadom a feladatot, akkor kinek kell megoldania? Hát persze, hogy neked!
- Ide figyelj Berry, én…
- Te?
- Én… - pedig legbelül olyan szépen elképzeltem a visszavágást. „Ha nem veszel vissza ebből a stílusból, akkor orrba foglak vágni. Én orrba váglak, téged orrba vágnak, akkor vajon kinek fog fájni? Hát persze, hogy neked!”
- Én… - mégsem voltam képes kiejteni egyetlen szót sem, pedig már szinte magam előtt is láttam, ahogy jó alaposan beolvasok ennek az önjelölt Lee Strasbergnek, a mondandómat pedig valóban egy balhoroggal nyomatékosítom, de minimum egy hatalmas pofonnal. Már eddig is túl sok mindent kellett lenyelnem tőle, de ezzel azt hiszem, hogy igazán elértük a türelmem végét.
- Te most szépen odamész Adeline öltözőjéhez és csodát teszel, nem érdekel, hogy hogyan, mert, ha nem, akkor nem csak a darabnak lesz vége, de a karrierednek is! Megértetted? – ezzel faképnél hagyott, mielőtt még bármit is tehettem vagy szólhattam volna.
- Már csak néhány nap, már csak néhány nap, már csak néhány nap… - mantráztam magamnak néhány perccel később, mikor már az öltözők felé tartottam, abszolút tanácstalanul, hiszen még csak azt sem tudtam, hogy a művésznő voltaképpen mitől is borult ki annyira, hogy azonnal itt akarjon hagyni mindent és kiszálljon. Így azért sokkal nehezebb a dolgom, mintha legalább az okkal tisztában vagyok, hiszen így azt sem tudom, mit kellene ígérnem, tennem, hogy meggondolja magát.
- Berry Adams, gyűlöllek, gyűlöllek, gyűlöllek! – toppantottam egyet még a folyón, magamra vonva ezzel néhány dolgozó figyelmét, mire csak bályosan elmosolyodtam, majd vettem egy mély lélegzetet és bekopogtam a nő öltözőjének ajtaján.
- Bárki is vagy, menj a pokolba! – rikácsolt ki egy sértett női hang.
- Adeline, én vagyok az Lily. Kérlek, beszéljük meg a dolgot.
- Nem akarok beszélni Lils, már döntöttem. Itthagyom ezt a barmot, meglátjuk mit kezd nélkülem a vacak kis darabjával!
- Hidd el édesem, jobban megértelek, mint bárki más ezen a földön, de ha most elmész, azzal mindenkit pácban hagysz, nem csak Berryt.
- Sajnálom.
- Kérlek.
- Nézd, veletek semmi bajom, tényleg, maximum azzal a törtető kis liba, Rose Wooddal, de Berryt egy percig sem tudom tovább elviselni!
- Mégis mit tett, hogy ennyire kiakasztott téged?
- Majd én megmondom neked! Lemondta a vacsoránkat, aztán megtudtam, hogy valami kis statiszta lánykával és a barátaival ment iszogatni tegnap este.
- Hogy mi???!!???
- Ugye? Én is így reagáltam!
- Mármint… te most azt akarod mondani nekem, hogy ez az egész cirkusz azért van, mert belekeveritek a zűrös magánéleteteket a munkába? Komolyan Ade?
- Na és ha igen?
- Urgh! – idegesen túrtam bele a hajamba, miközben összeszorított szemekkel számoltam el magamban legalább harmincig, hogy ne sikítsak fel kínomban. Ez most komoly? Mikor csaptam én fel terapeutának, vagy házassági tanácsadónak, hogy ilyenekkel kelljen foglalkoznom? Az egy dolog, hogy rendezőasszisztens vagyok, ezért valóban rám tartoznak az olyasmik, mint a próbák szervezése, a színészek segítése, időpontegyeztetések, kikérők, jelmezek, és még egy halom minden más, de ez már aztán jócskán átlépi a munkakörömet.
- Tudod mit? Nekem erre nincs időm! Duzzogj, ha akarsz, lépj ki, én pedig szólok Rosenak, hogy ő kapja Anna szerepét. Amilyen mázlink van, kívülről tudja a teljes szövegedet, hiszen reménykedett benne, hogy elszúrod és az utolsó pillanatban be kell majd ugrania, így nincs is akkora baj… - hogy blöfföltem-e? De még mennyire, viszont ezúttal kénytelen voltam feltenni mindent egy lapra. Csak imádkozhattam, hogy Adeline egója felülkerekedjen a sértettségén és meggondolja magát, különben nekünk tényleg lőttek.
- Még mit nem!
- Tessék?
- Nincs az az Isten, hogy annak a cafatnak adjam a szerepemet, hallod Lily? Nincs az az Isten!
- Tehát velünk maradsz?
- Igen, de nehogy azt higgye Berry, hogy ennyivel megúszta a dolgot!
- Ez már csakis rátok tartozik Ade! De örülök, hogy sikerült megoldanunk a dolgot!
- Mond meg a rendezőúrnak, hogy tíz perc múlva készen állok a próbára!
- Hallelúja! – hatalmas kő esett le a szívemről, ám nem sokáig élvezhettem ki a diadal pillanatait, mivel a telefonom egyszer csak csörögni kezdett, a képernyőn pedig Berry neve villogott.
- Elintézted?
- Sokkal tartozol nekem!
- Gyere a színpadra, megnézzük a fényeket.
- Jövök. Ó és Barry!
- Igen?
- Szerintem keress ma estére egy szállodai szobát, mert van egy olyan gyanúm, hogy különben ma a kanapén alszol.