Álmos és nyűgös vagyok. Semmi kedvem visszamenni a hidegbe és kint fagyoskodni még ki tudja, hogy mennyit. De egyrészt felelős kutyagazdi vagyok és tudom, hogy a kiskutyámnak ennyi mozgás minimum jár minden nap. Másrészt meg már elígérkeztem. Úgyhogy egy laza háromórás alvás és egy forró zuhany után belebújta egy sima fekete farmerba, egy bézs színű kapucnis pulcsiba, egy kényelmes kutya sétáltató bakancsomba és egy kockás szövetkabátba. Majd felnyaláboltam a táskámat, és Deltával az oldalamon elindultam a reggeli nyüzsgésbe.
A kiskutyám minden áldott reggel olyan, mint egy igazi tornádó. Ameddig én dolgozom, ő pihen és reggel amikor hazaérek hulla fáradtan, ő akkor van leginkább elemében. Ez ma reggel sem volt ez másként. Úgyhogy miután beszereztem két kávét és némi reggelit magamnak, megcéloztuk a kutyafuttatót ahová a találkát is szerveztem egy régen nem látott barátnőmmel.
Hálás vagyok, hogy jelenleg ennyi kutya és a gazdája van lent, mert így kellőképpen lefoglalják ahhoz Deltát, hogy ne lógjon rajtam és így nyugodtan tudjak majd beszélgetni Deya-val akivel már meg sem tudnám mondani, hogy mikor találkoztam utoljára.
Eleve a munka beosztásom miatt, de leginkább amiatt, hogy Caesar egyre kevesebbet van bent a klubban én meg egyre többet, nagyon megváltozott az életem. Szinte alig van szabadidőm, amit arra fordíthatok amire és akire szeretném. Vagy ha éppen én rá is érnék egy-egy találkozóra, akkor Deya volt elérhetetlen. De a mai reggel csak a miénk.
Egy nagy adag gőzölgő kávéval az egyik kezemben, éppen a másikban lévő Croissant majszoltam amikor megláttam, hogy a barátnőm éppen felénk tart. Ő tipikusan egy olyan jelenség, akit messziről kiszúr az ember. Úgyhogy a kávémat visszatettem a tartóban pihenő másik pohár mellé, amit neki hoztam és elkezdtem neki integetni, ezzel is jelezve, hogy hol vagyunk.
Tisztán emlékszem az első találkozásunkra. Olyan mintha tegnap történt volna, hogy egy háztömbnyire költöztek a barátjával. Pont a költözés napján sikerült összefutnunk velük. A hatalmas dobozok mögül ki sem látszottak, amikor is az akkor még hat és fél hónapos „kiskutyám” elgázolta a járdán Deya-t. Szegény úgy borult el, mint egy dominó. De ha ez nem lett volna elég, akkor a kis bajkeverő egy nagy adag nyálas puszival is betámadta az áldozatát. Ezzel pedig fixen bebiztosította, hogy véletlenül se lehessen rá sokáig haragudni.
Az volt az első alkalom, hogy elgondolkodtam rajta, hogy lehet rosszul döntöttem amikor bevállaltam egy kutyát. Hiszen nem győztem bocsánatot kérni, közben meg csak reménykedni tudtam benne, hogy nem szenvedett maradandó sérüléseket, amilyen kis törékeny alkat. De persze azóta már eltelt egy kis idő és rájöttem, hogy a legjobb döntés volt az, hogy beszereztem magam mellé Deltát, valamint az is, hogy vele barátnők lettünk.
- Jó reggelt, napsugár! – mosolygok rá, amikor végre odaér hozzám.
- Hoztam neked is, egy nagy pohárral. – nyújtom felé a méretes papírpoharat.
Tudom, hogy többet kellene kimozdulnom és barátokkal találkozni, de néha már így is azt érzem, hogy túl sokat vállalok. De hát mikor vállalja túl magát az ember, ha nem fiatalon?

Delta olyan, mint egy rossz gyerek, de akit a szívébe fogad, azt sose ereszti. Deya pedig egy olyan személy, aki biztosan belopta magát a szívébe. Most is úgy rohant oda hozzá amikor meglátta, mint egy őrült. Azt hittem most sem sikerül majd megállni, mielőtt letarolná, de az évek alatt azért fejlődött annyit a koordinációja és a reflexei, hogy megugrotta ezt az akadályt és egy buksisimi után már loholt is vissza játszani.
- Simán magaddal is vihetnéd. Az se érdekelné, ha nem megyek veletek. – csóválom meg mosolyogva a fejem.
Imádjuk egymást a kiskutyámmal és efelől senkinek nem lehet kétsége, aki ismer minket. De néha azért rossz látni, hogy mennyire odáig tud lenni másokért is. Jó nyilván nem egy kutyus-gazdi szinten, de azért na.
Lelkesen viszonzom az ölelését amikor odahajolt hozzám. Annyira jó végre találkozni vele, bár így még inkább azt érzem, hogy egy szörnyű barát vagyok.
- Ugyan, nem tesz semmit.  – vágom rá kapásból.
Tényleg ez a legkevesebb, amit tehetek érte. Arról nem is beszélve, hogy tudom magamról is mennyire jól tud esni egy finom forró kávé a hideg reggeleken. A spéci titkos helyemről pedig mennyei finom péksütiket és tökéletes kávét lehet venni. Úgyhogy amikor csak tehetem mindig meglepem onnan magam és adott esetben másokat is.
- Ahh… Ne is kérdezd. Amióta Caesar nem jár be annyit a klubba, mindenki mindenért és mindennel IS engem zaklat, plusz a pultozást sem hagytam abba. Úgyhogy a nap végére azt se tudom hol áll a fejem, vagy éppen, hogy érek haza. – felelem a kérdésére egyből.
- Úgyhogy bocsánat, hogy ennyire el voltam tűnve. De most már itt vagyok. – jelentem ki úgy, mintha amúgy eddig is nem ezt kellett volna csinálnom.
- Szóóóval, mesélj! Mi minden történt veled amióta nem találkoztunk? – támadom le mosolyogva a kérdésemmel, majd felemelem a saját poharam és én is kortyolok egy hatalmasat a kávémból.
Eddig egészen jónak ígérkezik ez a nap. Az idő egészen kellemes, ahhoz képest, hogy tél van. Süt a nap, ami manapság ritka ajándék, a kutyák játszadozva rohangálnak körülöttünk, Deya és én végre tudunk beszélgetni, plusz még a kávé is finom és meleg. Hát lehetne még ennél is szerencsésebb a csillagok együttállása?

Lassan négy éve, hogy minden áldott nap boldogítjuk egymást a kiskutyámmal. Így aztán teljesen biztos vagyok abban, hogy jobban ismerem bárkinél a világon. Ő egy szerethető, nagy mamlasz. Mindenkit imád aki egy kicsit is kedves hozzám és nem akar engem bántani. Viszont Deyára ez sokszorosan igaz. Őt már az első pillanattól kezdve imádja. Így ha valakit mondanom kellene, akivel Delta minden habozás nélkül elmenne bárhová is, az biztosan a barátnőm lenne. Esküszöm, hogy Deya titokban egy kutyasuttogó.
- Olyan szerelemmel tud rád nézni, hogy ebben én azért nem vagyok olyan biztos. – vágtam rá azonnal.
Tudom, hogy abban igaza van, hogy a kutyák hűségesek és önzetlenül képesek szeretni. Éppen ezért abban is biztos vagyok, hogy ha azonnal nem is, de hosszabb távon azért hiányoznék a kis dögnek.
Mosolyogva nézek Delta után, aki éppen egy alacsonyan repülő frizbit. Remélem nem teszi azt is tönkre, úgy ahogyan a többi hatot is tönkretette az utóbbi 3 hétben. Szerintem lassan én látom el a környék kutyáit új játékokkal, mert a nagyfiú nem tud óvatosan játszani.
Egy hatalmas korty és egy utolsó falat reggeli után újra Deya mondandójára figyelek és csak egy nagy sóhajra futja tőlem. Igaza van, már egy ideje tervezgetem, hogy minimálra csökkentem a pultozást és csak akkor állok be, ha nagyon nagy a gáz. De valahogy nem megy ez nekem. Tőlem olyat kérni, hogy ne csináljak koktélokat, olyan lenne, mintha egy kisbabának azt mondanád, hogy ne gügyögjön, vagy nem is tudom. Ez az életem szerves része, sőt az egész életem. Éppen ezért nehéz komolyan rászánnom magam, még akkor is ha közben meg tudom, hogy ezt kellene tennem ahhoz, hogy több időm legyen magamra, a barátaimra és arra, hogy végre találjak magamnak egy rendes srácot aki nem egy féltékeny idióta, vagy egy anyámasszony katonája.
- Úgy volt, hogy csak akkor állok be, ha nagyon ég a ház. De egyszerűen nem bírom megállni. Tudod, hogy mennyire szeretem csinálni. Ha választanom kellene akkor inkább csinálnám azt, mint a főnökösködést. – fintorgok egyet.
A hagyományosan vett főnökösködés sosem volt az én asztalom. Én sokkal inkább szeretem egyenrangú félként kezelni a kollégáimat, mint beosztottként. Tudom, ez nem minden esetben kivitelezhető, de talán ennek a szemléletmódnak köszönhető, hogy mostanra már egy egész jó kis csapatot sikerült magunk köré gyűjtenünk Caesarral.
- Hmm… Ez nem is hangzik rosszul. Sőt, kimondottan tetszik ez az ötlet. – az előbbi fintort egy ragyogó mosoly váltja fel az arcomon.
Tényleg ránk fog férni egy kis pihenés, egy kis lazítás. Valami nyugis, pihenős helyen. Esetleg elmehetnénk sielni, vagy egywellness hétvégére, vagy tudom is én hová. A lényeg, hogy töltsünk egy kicsit több minőségi időt együtt és szórakozzunk, pihenjünk és töltődjünk fel.
- Mikor indulunk? – pimaszkodok egy kicsit, mert szeretném látni, hogy jó kedve van és mosolyog, mert jelenleg Ő is legalább olyan gondterheltnek látszik mint én.
- Annyira röstellem, hogy ennyire elhanyagoltalak, de mostanában még szegény Deltára is annyi időm jut, hogy leszaladok vele a kötelező körökre. – sütöm le a szemem és inkább a rúzsfoltos papírpoharamat fixírozom, mint a barátnőm arcát.
Bűntudatom van, nem is kicsi. Úgyhogy valamit ki kell találnom, hogy ez lassan, de biztosan megváltozzon a helyzet és tényleg jobban tudjam menedzselni az időmet. Egyenesbe kell hoznom az életem és ha ehhez az kell, hogy szerezzek magam mellé valakit, aki az én jobb kezem lesz. Egy legalább olyan talpraesett és érett gondolkodású, mint amilyen reményeim szerint én voltam Caesar számára.
- Maradandó este volt. – kuncogok egy kicsit, de amikor látom mennyire zavarban van inkább nem fixírozom a dolgot.
- Valahogy sejtettem, hogy ilyesmi van a dologban. – jegyzem meg, halkan, de amikor elárulja, hogy találkoztak, legszívesebben csak megölelném. Főleg azért, mert látom milyen bánatos kölyökkutya szemekkel néz rám.
- Ajaj. Mi történt? Bántott? Vagy…? – ebben a nyitott kérdésben sok minden benne van. Minden olyan, amit szeretett volna, hogy történjen és minden olyan is amit nem akart, hogy megtörténjen.
A vak is látja, hogy egy ideje Cameron és közte nem olyan fényesen alakulnak a dolgok, mint ahogyan annak kellene. De azt azért nem gondolnám, hogy megcsalás állna a háttérben. Legalábbis Deya részéről biztosan nem. Cameron meg… Hát Ő Cameron, amiért senki nem hibáztatja őt. Viszont most már tényleg érdekel, hogy mi a fene történt.
- Tudod jól, hogy nekem bármit elmondhatsz. Ugye? –nézek mélyen azokba a bánatos, csodaszép szemeibe, miközben odanyúlok a szabad kezéhez és biztatóan megszorítom.
Szeretném azt hinni, hogy megbízik bennem és elhiszi, hogy tényleg rám bízhatja minden titkát. Mert én fordított helyzetben megtenném vele. Barátnők vagyunk és nekem ez nagyon sokat számít. Most, holnap, a jövőhéten és ameddig csak világ a világ.

Iszonyatosan jólesik, hogy ennyire aggódik miattam, hiszen tudom jól, hogy neki is akadnak gondjai. Éppen ebből tudom, mennyire is jó barát Ő a számomra. Még akkor és úgy is aggódik miattam, hogy egyébként már ezer meg egy éve nem is tudtunk találkozni.
- Remélem hamarosan normalizálódnak a dolgok és akkor lesz időm pihenni egy kicsit. – válaszolom Deya megnyugtatására.
Tudom, hogy nem mindenkinek való az az élet, amit én csinálok és azt is tudom, hogy ez az állandó pörgés nem is túl egészséges, de nem tehetek róla. Nekem mindig is ilyen volt a személyiségem, a stílusom és szerintem ez sosem fog megváltozni. Kisgyerekként is mindig izegtem és mozogtam. Kamaszként is mindig benne voltam a dolgok sűrűjében, most meg aztán pláne. El sem tudnám magam képzelni úgy, hogy egész álló nap csak az íróasztal mögött üljek és esetleg csak addig álljak fel ameddig elszaladok mosdóba. Amikor elvonulok nagy ritkán pihenni, az is maximum 1 napig tart. A második napon már pörgök, jövök meg megyek és nyaggatom a többieket, hogy jöjjenek velem ők is.
- Kár – biggyesztem le a szám szomorkásan.
Valóban kár, hogy nem tudunk azonnal indulni, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem is tudnék azonnal indulni. Több oka is van és ebből az egyik éppen most rohant el mellettem, nyomában két másik kisebb termetű kutyával a nyomában. Olyankor, amikor utazok és nem akarom kitenni Deltát repülésnek, vagy egy hosszabb kocsikázásnak, akkor általában vagy a nővéremre bízom, vagy keresek neki egy kutyaszittert aki addig vigyáz rá. A másik nyomos indokom pedig a munka, nyilván.
- De nincs ez így rendjén. Találnom kell valami megoldást arra, hogy több szabadidőm legyen. – tiltakozom, hiszen nagyon is jól tudom, hogy több időt kellene magamra és a szeretteimre szánni. Végtére is a munka olyan dolog, ami megvár. De ha túlhajtom magam és esetleg eluralkodik az életemen a káosz akkor nem a munka, hanem a családom és a barátaim fognak majd mellettem állni. Már ha akkor még lesz valakim, akit a sok meló és állandóan elnapolt találkozók után még mellettem álljon.
Türelmesen és figyelmesen hallgatom, amit mond. Jó barátnőhöz méltán érdekel, hogy mi a helyzet vele. Érdekel a múltja, a jelene és a jövője is. Úgyhogy csak figyelek és hallgatok. Őszintén szeretném azt hinni, hogy tényleg megbízik bennem és beavat a részletekbe, hogy egy adott szituációban, ha úgy hozza az élet, akkor tudjak neki segíteni bármiben is.
- De ha annyira szeretted, akkor miért hagytad el? – Nem kérdőre akarom vonni, csupán szeretném őt megérteni, hiszen biztos vagyok abban, hogy mindennek megvan a maga miértje.
Nem gondolnám, hogy a barátnőm egy felszínes valaki lenne, így biztosan mélyebben gyökeredzik az oka annak, hogy miért engedett anno Cameronnak és miért kötöttek ki itt.
- Persze, hogy éreztem már. Tudom, hogy milyen érzés, ha annyira szeretsz valakit. Éppen ezért nem értem mi történt. – szorítom meg a kezét.
Hogy ne tudnám, milyen érzés az amikor annyira intenzív érzéseket táplálsz valaki iránt, hogy amikor csak a közeledbe kerül, pillangók repkednek a hasadban, hevesebben ver a szíved és sokszor még gondolkodni is elfelejtesz.
Túlontúl régóta vagyok már hivatalosan szingli, de az nem jelenti azt, hogy ne tudnám miről beszél, hiszen mostanában én is elkezdtem gyengéd érzelmeket táplálni egy bizonyos Spanyol származású üzletember iránt.