A tűsarkak hangosan kopognak a kopott köveken. Őrjítő ritmusukat egyetlen dolog zavarja csak meg, mégpedig a gurulós bőrönd kerekeinek idegtépő nyikorgása. Az egyenes, dús, bubifrizurát viselő lány egy pillanatra megtorpan a fényesen kivilágított betűk előtt, homlokára tolja óriási macskás napszemüvegét, és megigazítja bőrkabátját, és farmerját. Vet még egy gyors pillantást az elsötétített üvegben látható sziluettjére, kinézetére, majd mosolyt erőltetve arcára nyit be a bárba, melyet már oly jól ismer, és mely az új munkahelye lesz.
Már gyerekként is tudta, hogy nem fog semmit sem jobban akarni felnőttként, csak a táncot, a zene lüktető ritmusát, na meg persze Őt. Gyermekien ártatlan szerelme a férfi iránt az évek múlásával egyre erősebbé vált, és még akkor is kitartott, mikor annak gyermeke született és házasságba lépett a szőke macával. Persze nem mondható, hogy nem volt kiszámítható az egész, hiszen túl gyorsan történtek az események, túl egy kaptafára, és bár ő már gyermekkora óta ismerte Damient, a nő ezt nem mondhatta el magáról. Betipegett ide a szőke fürtjeivel, letarolt mindenkit, és behálózta a tulajt is. Mit számított, hogy ezért, meg a pénzért ki kellett pottyantani egy gyermeket?! Van aki bevállalja...
Ő pedig, egyrészről abszolút belehalt ebbe a dologba, másrészről pedig úgy döntött, hogy szabadságolja magát úgy egy-két évre, és visszatér Kubába, hogy kicsit begyógyítsa a sebeit és önmagával foglalkozzon.
Piszok nehéz két év volt ez, az ismerősök, a barátok nélkül, Damien nélkül, azonban muszáj volt a szívét kemény burokba vonnia, hogy túléljen mindent, hogy túlélje a magányt, és azt a bizonyos hiányérzetet, ami akkor jelentkezik, mikor belőled, a lelkedből kitépnek egy darabot, és otthagyod valahol. Mert nála pontosan ez történt. Lényének egy darabkáját itt hagyta, ebben a csodálatos bárban, ennél a csodálatos férfinál és inkább úgy döntött, hogy megpróbálkozik a nélküle való élettel.
Persze hiába volt minden próbálkozása, abszolút kudarcot vallott. Igyekezett randikra járni, megismerte a kubai férfiakat, randizott zenészekkel, dolgozott egy táncstúdióban és tényleg könnyek között búcsúztatták, mikor visszajött, de nem volt maradása egyelőre még. Hiányzott neki minden, a férfi, az itteni élet és a komor szürkeség, ami oly messze áll a napsütéses és színes házak százaitól.
Most pedig hogy elrepült két év, és nem is beszélt azóta Damiennel kissé idegesen toporgott a pult előtt, és mindennél jobban nevetségesnek érezte a szituációt. Mintha ő lenne Káin és árulóként kéne hazatérnie, pedig búcsúzásakor egy levélkében őszintén megfogalmazta a férfinek utazásának okát. Leírta és megvallotta érzéseit, hogy azok az idő múlásával sem csökkentek, sőt inkább erősebbé váltak, és hogy visszatér, amint úgy érzi, valami változás állt be az életében.
Hát változás nem történt, csak az lett teljesen nyilvánvaló, hogy eltölthet még nélküle jó pár évet, akkor sem fognak változni az érzései. Ez pedig szánalmas volt. Szánalmasan kétségbeejtő.
- Helló Damien. - köszönt a neki háttal álló férfinak, és mikor az döbbenten hátrafordult, hogy lássa, tényleg az a hang forrása, akit hitt, Zoe csak arra volt képes, hogy a kezét szétvetve mosolyogjon.
- Meglepetés!