Semmi mást nem szerettem volna, csak munka után inni egy keveset. A kocsimat is direkt otthon hagytam és gyalog mentem le a pubba, nehogy még ittasan balesetet okozzak. Meg egyébként is, törvénytisztelő állampolgár voltam. Esküszöm. Én az voltam, de ha erről a másik felemet akarná valaki kérdezni, ő a saját nevében mást nyilatkozna. És szerencsére mindig a saját nevében nyilatkozik.
Még a bárban is úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Egyszerűen csak kértem magamnak egy whiskeyt és leültem egy félre eső asztalhoz, hogy szép nyugiban megigyam az alkoholt a pohárból, miközben átértékelem az életemet.
Volt is mit, mert mióta Cross atyával elváltak útjaink elég szépen alakult az életem. Még  a másik felemet is szépen kordában tudtam tartani. Nem lehetek elég hálás Jeremiahnak, amiért a szárnyai alá vett, segített és mindvégig támogatott, az esetet pedig a legnagyobb titokban, diszkréten kezelte. Ha ő nincs, lehet végleg elkárhozok, de szerencsére végig mellettem állt és fogta a kezem, miközben kerestük a gyógymódot az állapotomra.
Gyógyítani ugyan nem sikerült. Erre nincs gyógyszer. Ha lenne, már sikerült volna megtalálnom. Gyógyszerész voltam, én okoztam ezt, de nem tudom helyrehozni. És ez fájt a legjobban. Szörnyet csináltam magamból, de nem tudom megtalálni az orvosságot. Miért nem?  Miért vallok kudarcot?
Már a második whiskey gurult le a torkom, de még mindig nem voltam részeg, ugyanakkor válaszokat sem találtam. Hálát adtam az életnek, amiért talpon tudtam eddig maradni és hálát adtam azoknak az embereknek, akik mindvégig mellettem álltak. Ha ők nem fogták volna a kezem eddig, lehet már rég a Pokolban égnék. És erőt ad, hogy tudom, a jövőben is ott lesznek velem.

Nem emlékszem, mi történt, nem emlékszem, hogy történt. Nem tudom miért tört elő belőlem, mi vezetett idáig. Miért jött vissza? Pedig minden olyan szép volt! Az életem rendben volt már egy ideje, tudtam kezelni magam, tudtam uralkodni magamon, el tudtam őt zárni, de most...
És senki nem volt, aki segítő kezet nyújtott volna, esélyem sem volt elmenekülni.
Azt hiszem... azt hiszem minden egy hangos szóváltással kezdődött. Belém kötöttek. Veszekedtem. Elcsattant pár ártatlan jobb horog és a többi már adta magát.
Ő jött... átvette vette a testem felett az uralmat, az ő elméje uralt mindent, ami én vagyok, nekem pedig lehetőségem sem volt közbeszólni. Megszűntem. Nem léteztem többé. Csak Ő...

Spoiler:

Nem tudom mikor nyertem vissza öntudatomat, de mikor végignéztem a bárban... a sok vér, a hullák... Elsikoltottam magam. A testemre néztem. A mellkasom, a karom, az arcom a tükörben. Vér. Sok vér. A rémület a tető fokára hágott, amikor tudatosult bennem mit tettem. Mert én tettem. Ő tette. Megint megtörtént.
- NEM! NEM! - ordítottam, mint, aki éppen elkárhozik és a pokol tüzén ég. - Nem megint! NEM! Nem történhet meg újra!
A bár falán lévő tükörbe meredtem, ahonnan a tükörképem röhögött vissza rám, én pedig ijedten ugrottam hátra és estem bele a vértócsába.
- Sose szabadulsz tőlem, Sebastian. Eddig sem sikerült. Végig itt voltam, csak te nem tudtál róla. Sosem hagytalak el. Lehet kicsit megkopott az erőm a barátod mellett, de most visszatértem. Légy hálás, hogy nem hagytalak eltaposni ennek a pár alkoholistának.
- Takaródj a Pokolba! - ordítottam a tükörre és egy székkel rontottam neki, hogy ripityára tőrjem.
Éreztem, hogy majd kiugrik a szívem, izzadtam és rettenetesen féltem. A bár egyik sarkába mentem és térdeim átkarolva kuporodtam le.
Mi lesz most? Így nem mehetek ki... de a rendőrség már biztos útban van ide. Valahogy el kell tűnnöm, el kell menekülnöm. Nem maradhatok! De ha odakinn meglátnak, azonnal tudni fogják, hogy én öltem meg itt mindenkit. De ha a zsaruk itt találnak...
El kell bújnom. Le kell vetkőznöm, átöltözni, bármi...
Nem kaphatnak el.
- Istenem... hol van ilyenkor Isten? Atyám... - hajtottam fejem a karomra. - NEM ÉN TETTEM! NEM VAGYOK GYILKOS! DÖGÖLJ MEG TE SZÖRNYETEG!
   

   Amikor a rendőrség elözönlötte a pubor, már tudtam, hogy ez itt veszett ügy. Végem. A másik felem sem volt olyan hülye, hogy fellépjen ellenük, még ő is jól tudta, hogy ezeknek fegyverük van. A rendőrség emberei pisztollyal járnak, amit nem félnek használni és a kilőtt golyóval ő sem tud mit kezdeni. Magamra voltam hagyatkozva.
Fizikailag semmi bajom nem volt, noha mentálisan nem voltam túl jó állapotban. Ezt az állapotot a mentős úgy ítélhette meg, hogy sokkban voltam, vagy éppen traumás állapotban, mert még az ujja mozgását sem voltam képes rendesen követni. Részben valóban traumás, sokkos állapotban voltam, amit a személyiségváltozás okozott és az, amit utána tapasztaltam.
Magamhoz fogok térni, csak idő kérdése.
A közeledő nyomozónő felé fordultam és néhány pislogás közepette hallgattam őt. Kellett egy kis idő, hogy felfogjam ki és mit kérdez, mert közben bezavart a fülcsengésem is és a fel-fel sejlő képek a pillanatról, amikor magamhoz tértem.
- Dr. Nolan. Sebastian Nolan. Talán már hallott a cégemről - feleltem neki. Nem is azért tértem ki a cégemre és a titulusomra, hogy többnek tűnjek egy átlag bolond embernél, vagy, hogy reklámozzam magam, hanem megszokásból. A legtöbb esetben ki szoktam emelni, hogy doktorált ember vagyok és, hogy van egy cégem. Szerettem büszkélkedni vele.
Az igazság az volt, hogy eléggé alulról indultam az életben. Nem mélyről, de nagyon átlagos családból származtam és mertem nagyot álmodni. Fiatalon mindig arról álmodtam, hogy sokra viszem majd, hogy nagy ember leszek, nagy karrierrel és lám, valóra váltottam és büszke voltam rá, de most... én is és a karrierem is térdig gázolt a vérben. Mert bolond és naiv voltam.
- De hívjon csak Sebastiannak. Ahogy mindenki - feleltem és megpróbáltam a szemébe nézni, de a tekintetem még mindig olyan zavaros volt, mint a mosogatólé.
- Vendégként érkeztem, igen - bólintottam és azon gondolkodtam eláruljam-e, hogy mi történt itt. A probléma ott kezdődik, hogy a törött üvegen, amivel torkot vágott a másik felem, ott lesznek az ujjnyomaim, az ing, amivel megfojtotta a vendéget, szintén az én tulajdonom. A székeken is ott vannak a nyomaim, mindenen. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy úgyis végem. Talán, ha beismerő vallomást teszek, enyhíthetek a saját helyzetemen. Azt szokták mondani, a beismerő vallomás csökkenti az ítélet súlyosságát.
- Iszogatni akartam kicsit. Eléggé sok minden történt az életemben mostanában. Komoly változások, traumák, de pozitív dolgok is értek azért. Sokat gondolkodok, állandóan kattog a kerék. Ki akartam kicsit kapcsolódni, inni és ellazulni. Egy nyugodt napot szerettem volna. Ennyi járt volna.
Lepillantottam a vérbe, amiben egy arcot láttam. A saját arcomat, csak kissé eltorzulva. Elsápadtam, főleg, mikor megszólalt. "Öljük meg mindet!" Füleimre tapasztottam a kezeim.
- Nem, nem, nem! - mantráztam és megcsóváltam a fejem. - El kell innen mennem! Nem jöhet vissza! Ha visszajön, magukat is meg fogja ölni. El kell mennem, vagy mindenki meghal ebben a bárban.
"Tudom, hogy te is ezt akarod. Öljük meg őket, aztán szépen kitakarítunk. Eltüntetjük az ujjnyomokat és a lábnyomokat. Soha nem fognak a nyomodra bukkanni. Gyerünk. Vedd el a pisztolyát. Látod hol van. Erősebb és gyorsabb vagy! Vedd el, amikor nem is számít rá és lőj le mindenkit. Segítek neked. Együtt. Vagy csak én..."
- Nem! Fogd be és hagyj engem békén! - emeltem a tenyerem a vértócsa felé. - Bilincseljenek meg, vagy mindenkit meg fog ölni! A fegyverét akarja! A pisztolyt akarja! Segítsen! Nem akarok még több embert megölni! - fordultam a nő felé kétségbeesetten és pontosan éreztem, hogy ha nem teszi, amit mondok, hamarosan el fog szabadulni a pokol. Megint.
   

   - Nem, nem, nem! Maguk ezt nem érthetik! Tőle senki sincs biztonságban! Vasrácsok közé zárjanak el, beton falakkal vegyenek körbe, csak akkor lehetnek nyugodtak! - akadékoskodtam, majd megráztam a fejem. - Nem tudom, nem ismerem őt. Nem tudom ki ő, csak azt, hogy úgy néz ki, mint én!
Már valamivel nyugodtabb lettem, mikor kattant a bilincs, de még mindig úgy éreztem, hogy veszélyes lehet a jelenlétem. Magamra is, de főleg rájuk nézve.
Igyekeztem úrrá lenni a fejemben tomboló erőn, hogy ne tudjon elszabadulni, igyekeztem Larson hangjára figyelni, de úgy éreztem nem fogok tudni neki érdemi információval szolgálni. Nem ismertem démont, ami bennem élt, nem sokat tudtam róla, sajnos Jeremiahnak sem tudtam róla akkor túl sokat mondani. Nem nagyon szoktam emlékezni rá, hogy miket tett és milyen is ő, csak emlékfoszlányok voltak meg és a látvány, amit maga után hagy.
A fejemet ráztam és egyre szaporábban vettem a levegőt, egyre rémültebb és zavarodottabb voltam, ahogy éreztem a torkomon felkúszni a gonoszt, ahogy éreztem, a fejbőröm alatt a simogatását és éreztem, ahogy a szemeim égni kezdenek.
Megbilincselt kezeimmel kaptam a mellkasomhoz egy mély ordítással, mint, akinek fájdalmasan és erőteljesen megfájdul a szíve, fejemet pedig olyan erővel vetettem hátra, hogy a roppanás majdnem olyan erőteljes volt, mintha a csigolyáim törtek volna.
Térdeimre rogytam és hanyatt vágódtam, de nyomba utána hördülve fordultam hasamra és bilincsemet rázva ültem fel a véres földön. A lánc nem tört el és a bilincs sem nyílt ki, ellenben a fémgyűrűk mélyen belevágtak a húsomba.
Próbáltam ellenállni az erőnek, a kísértésnek, a démonnak, ami megszállni készül. Próbáltam visszaszorítani, de erős volt és egyre kevésbé voltam öntudatomnál. Éreztem, ahogy felejtek, nagyon féltem és lassan már a nevemet sem tudtam és azt sem, hogy hol vagyok. Minden információt elvesztettem, minden emléket és a látásom is megszűnt. Megszűnt a kapcsolatom a külvilággal, elvesztettem az emlékeim és elvesztettem az erőmet, az önkontrollt.
Ismét felhördültem és bilincseim rázva álltam fel a földről. Görnyedt háttal, eres, sötét tekintettel néztem Emma felé, miközben vér csordogált csuklómból és a bilincsről a földre. Nem mélyről, mert túl nagy kárt nem tettem magamban a bilincs által, csak kisebb sérüléseket okoztam magamnak.
- Azt hiszed a bilincs majd visszatart? - tette fel a kérdést kiegyenesedve a démon, aki immáron újra a testem felett uralkodott. - Időt nyertél, semmi többet? De mi lesz, ha a nyakad köré fonom és megfojtalak fele? - kérdezte arca előtt kifeszítve a bilincs láncait. - Gyere, mutasd szépen a gégédet, meglátjuk mennyire strapabíró? - lépett egyet előre.
- Miért avatkoztál bele a dolgaimba? Maradhattál volna az irodában a kutyáiddal és most nem kéne megölnöm téged. Elsőnek téged. Gondolom nem fogod hagyni, hogy csak úgy nyugodtan távozzak, ugye? És nem fogod elfelejteni a nevem sem. Látod, ezért kell megölnöm téged. De ne félj, gyors leszek. Sőt, gyorsabb is lehetek, ha leveszed rólam ezt. Neked is könnyebb lenne, ha simán csak fejbe lőnélek, nem?
   

   Ahogy a rendőrök felfegyverkezve körbevették a testemet és ezzel együtt a megszálló személyiséget a Gonosz körbeforgatta tekintetét. Túlerő volt. Még ha sikerülne is megszereznie Emmalynn fegyverét, nem menne vele semmire; alig ölne meg két rendőrt vele, a többi nyomban agyon lőné, így inkább megpróbált kicsit visszafogottabb lenni. Nem állt érdekében öngyilkosságot elkövetni.
- Sebastian? - kérdezte kissé meglepetten, majd fejét ingatta. - Ő most jelenleg nincs köreinkben, miss. Larson - mosolygott. - Attól tartok más dolga akadt. De velem is lehet beszélni. Hívjon csak Dashiellnek.
A nyomozónő monológján jót mosolygott. Már-már szórakoztatta, hogy miként adja elő a kötelességtudó, már-már lekorholó detektívet.
- Látja én is hasonlóan gondolkodtam, amikor megöltem őket. Megérdemelték. Borzalmas népség voltak. Megzavarták a nyugalmam, részegen kötekedtek velem és mikor le akartam őket koptatni csak tovább akadékoskodtak. Aztán az egyik megütött. Maga mit tett volna a helyemben? - kérdezte csodálkozva. - Ugyan, Emma! Ezek a társadalmunk szemétládái voltak. Megérdemelték a halált. Nem szívják el a levegőt az arra érdemesebbek elől - nevetett.
- Utoljára figyelmeztet? Maga engem? Lelőni? Ch... ugyan. Na lássuk. Kíváncsi vagyok én arra - mondta és elkezdett felé közelíteni. Már csak viccből is, hogy lássa, mennyire veheti komolyan, ellenben a bilinccsel nem tett semmi fenyegető mozdulatot.
Mikor a férfi megszólalt, megállt és felé fordult.
- Igen, én vagyok a tettes. És akkor? - kérdezte félre billentett fejjel. -  Ezt úgy mondja, mintha maga nem lenne gyilkos. Vagy tán az nem számít annak, amikor maguk rendőrök lelőnek valakit, csak azért, hogy mások életét megmentsék? Vagy akkor, amikor azt hiszik, hogy helyesen cselekednek. Például legyek én az alaphelyzet. Tegyük fel, hogy fegyverrel hadonászok itten, de mondjuk én nem akarok vele lelőni senkit. De maga lelő engem azért, hogy ha netán mégis meg akarnám tenni, ne tehessem meg.
Lehet, hogy a jó cél vezérelte, de attól még maga is gyilkos, nem csak én. És nagyon nem szeretem, amikor egy másik gyilkos akarja nekem osztani az észt.
Maga is csak azért van még életben, mert meg vagyok bilincselve, fegyvertelen vagyok és maguk többen vannak. Ha nem így lenne, mér egy székláb állna ki a fejéből - nevetett fel.
- Meg, megértettem a jogaim, igen. Sőt. Nem is áll szándékomban ellenkezni. Vigyenek csak. Örömmel elmesélek mindent a legapróbb részletekig. De remélem nem fogja megbánni. Lehet nem fog utána aludni egy pár napig - kacagott.
Nem ellenkezett, hagyta, hogy a három rendőr megfogja és beültessék őt az autóba, majd, ha esetleg Larson is abban az autóba ült be, akkor újfent megszólalt.
- Bátor emberek maguk. Olyan helyre visznek, ahol sokan vannak és mindenkinek fegyvere van. Nem gondolja, hogy ez nagy rizikó lesz? Ahány embert megölök majd, annyi fegyverem lesz. És feltételezem mindenkinél van egy plusz tölténytár is. Akár már ebben az autóban megalapozhatnám jó pár ember halálát. Ki tudna ellene itt tenni, nem? Olyan közel vagyunk egymáshoz.
   

   - Jaj, persze, igen, a szabályok. Majdnem el is feledkeztem róla. Maguk nyomozók már csak ilyenek. De jobb, ha tőlem tudja, néha a szabályok több kárt okoznak, mint hasznot hoznának. Haltak már meg azért, mert betartották a szabályokat. Nem lehet mindig törvényesen játszani - rázta meg a fejét.
- Mindenkinek van egy véleménye, de senki nem köteles egyet érteni a másikéval, nem? Elvégre ezért rendelkezik minden ember saját gondolatokkal és értékrendekkel, önálló személyiségekkel, igaz? Pedig biztosan szebb lenne a világ, ha mindenki olyan lenne, mint Gandhi és a Dalai Láma, ne? - billentettem oldalra a fejem.
- Ne? Miért ne? Talán lelő? Úgyse tud megölni. A gonosz sosem hal meg. Kevés maga ahhoz azzal a pisztollyal. De ha még meg is tudna ölni, mi lesz akkor Sebastiannal? Tényleg képes lenne lelőni egy ártatlan gyógyszerészt csak azért, hogy engem megállítson? Nem lenne utána lelkiismeret furdalása? - kérdezte groteszk mosollyal, kémlelő, sötét, merev tekintettel. - Megölne, vagy csak megsebezne egy ártatlant, hogy megfékezzen egy gonoszt? Ez igazán érdekes. Maga is csemege lenne a pszichiátereknek.
Szórakozottan mosolygott, amint Larson hátrált, mikor közeledett és ezzel már le is írta magát előtte a nő a kurázsit illetően. Dashiell magában azt állapította meg, hogy Emma csak szájkaratés.
Mindennek ellenében még mindig Emma volt neki a szimpatikusabb. Nem csak kinézetre, de személyiségileg és gondolkodásilag is megkapó volt. Szimpatikus volt neki.
- Látja, ez egy jó gondolat. Nincs jó és rossz. Tettek vannak. Mégis kinek lenne joga megítélni, hogy mi jó és mi rossz? Ugye? - mosolygott Larson felé fordulva ismét. - Egy gyilkosság rossz dolog, mondja a törvény, nade akkor is, ha azt a gyilkosságot azért tette valaki, hogy megmentsen három másik életet? Vagy akkor már inkább hőstett?
Pénzt adni egy kéregetőnek jó tett, nade akkor is jó tettnek fog minősülni, hogy kiderül, hogy alkoholra költi?
Megverni egy gyereket nem szép dolog, sőt, elítélendő, igaz? De akkor is, ha később kiderül, hogy ennek a bántalmazásnak hála lett belőle komoly és tisztességes felnőtt?
Hol a határ jó és rossz között? Mi van, ha a kettő kéz a kézben jár?
Egyszer valaki azt kérte egy djinntől, hogy törölje el a gonoszt a világból. De a djinn így szólt: "Nem tüntethetem el gonoszt. A gonosz csak a jó másik oldala." Nem létezhet egyik a másik nélkül.

A kocsiban ülve ügyet sem vetett arra, amit Emma mondott neki. Nem érdekelte különösebben a dumája, amivel cáfolni akarta. Majd megismerik őt és a képességeit, ha eljön az ideje. Most még nem jött el az ideje.
- Milyen kis önfeláldozó maga. Vagy csak annak adja elő magát? Kíváncsi lennék vajon tényleg képes lenne a lövedék elé vetni magát, hogy másokat megmentsen, vagy csak szavakban ilyen bátor-e - mosolygott.
A kérdésen jót kacagott. Igazán szórakoztatta őt Emma szövegelése és bugyuta kérdései.
- "Főállású hobbi sorozatgyilkos"? Ez tetszik, Emma, de nem. Nincs foglalkozásom. Én csak úgy vagyok a társadalomban. Tengek, lengek, cselekszek. Az én értelmem más. Én nem vagyok ilyen... kiséletű, mint önök - felelte árnyaltan. - Annyi, mint Sebastian. Egyszerre születtünk, csak nem hagyott érvényesülni. Harminchét éve, együtt, de elnyomva mélyen benne. Mélyen a lelke és a tudata egy elnyomott zugában éltem, míg végül egyszer csak egy napon sikerült felszínre törnöm. Nem tudom mi történt akkor, de egyszer csak öntudatra ébredtem. És Pokolian jó volt életre kelni - vigyorgott.
Elgondolkodva merengett maga elé, miközben a másik kérdésre igyekezett választ adni.
- Nem hiszem. Lehet nem akarnék örökké a porondon lenni. Jó érzés néha megpihenni és a háttérbe húzódni.
Az utolsó kérdés megválaszolása előtt még kicsit fészkelődött az ülésen, hogy jobban felé tudjon fordulni testével is. Félre billentette fejét és mosolyogva végig mérte.
- Magával? Szívesen szeretkeznék önnel egy hatalmasat. Egyszer velem tölthetne egy estét. Emlékezetes lenne mindkettőnknek - vigyorgott és láthatóan azért megpróbálta elképzelni Emmát ruha nélkül. - Maga elképesztően dögös és fiatal. Szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki így vélekedik...
   

   - És ki akarna egy unalmas világban élni, nem igaz? - mosolygott. - Senki. Szükségünk van erre a harcra. Az életünk fontos része. Ez egy függés. Olyan, mint a légzés. Ha belélegzünk, kilélegezni is kell. Ez a természet törvénye. A jó pedig megküzd a rosszal. Vagy beáll a sorban. A gonosz olyan, mint a tűz. Mindent lángba borít maga körül, amit csak lehet. Vagy égsz te is, vagy elhamvadsz - vigyorgott.
- Akár Júdás - felelte a szentekről tartott előadásról. - Ő is Jézus nyájának oly nagyra tartott embere volt és lásd mire jutott vele, nem? - billentette oldalra a fejét. - Hozzá segítette Jézust a halálához, aztán felkötötte magát. Sokra ment vele - forgatta szemeit. - De ez is remek példája annak, hogy a gonosz túl erős. Még a legszentebb embereket is megmérgezi, ha kell. Akár, még magát is megtudná mérgezni. Nem lenne nagy küzdelem...
Az már csak hab volt a tortán, hogy nem tett semmit, csak hátrált, amikor közeledni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy nem húzná meg a ravaszt olyan könnyen, tehát egy ideig biztosan játszadozhat majd. Van tere. Ameddig csak lehetséges, Larson és a többiek nem fogják megsebezni. Húzni fogják, hogy megkíméljék őt. Talán azért, mert nem akarnak vért ontani, vagy egyszerűen csak bizalmatlanok a szándékait illetően. Lehet azt hiszik csak viccelődik. Lehet nem veszik elég komolyan, pedig lenne miért. Vagy Emma mindenképp szeretné sértetlenül hagyni Sebastian miatt. Az igazságot csak ők tudják.
- Mmm, drágám. Az ördöggel cimborálok. Az én szövetségesem maga a Sátán. Nem fog olyan könnyen veszni hagyni. Maguk árthatnak nekem, de ő megvéd. Ön lelő, ő meggyógyít. Ez egy szélmalom harc lenne a maguk oldaláról.
De ha nagyon akarnám, mert a bilincset is levethettem volna magamról. De nem teszem, mert így sokkal érdekesebb - vigyorgott a démon.
- Én nem kötök fogadásokat, csak megállapítok tényeket. Ennyit teszek - nyugtázta egy kis kuncogással. - De szívesen próbára tenném. Lesz még rá alkalmam.

- Kötelesség tudat? - kérdezett vissza értetlenül. - Az nem kötelesség tudat, hogy a golyó elé veti magát mások miatt. Az önfeláldozás. A kötelesség tudat odáig terjed, hogy megbilincseli a gazembert és átadja a bíróságnak. Az már nem a munkaköri leírása, hogy golyófogót játsszon, vagy dartz táblát. Az már csak simán szuverén döntés, nem? - billentette oldalra a fejét. - Méghozzá elég ostoba döntés. Én senki miatt nem áldoznám fel magam, de szerintem Sebastian sem. Nem vagyunk őrültek. Nem ilyen szinten.
De lehet maga sem lenne rá képes. Az emberek élni akarnak, életösztön van bennük, nem pedig életellenes ösztön. Senki sem a saját élete ellensége. Az egészséges elméjű emberek legalábbis nem - legyintett, amennyire a bilincs engedte.
- Nekem elég. De lenyomatot így is hagyok. Magában is hagytam, a társaiban is. Az emlékem ott lesz és lehet más is. De minden gyilkosság szintén egy lenyomat. Gondoljon csak bele. Odakinn esik az eső, az áldozat vérét elmossa a víz. A véres eső mossa az aszfaltot, lefolyik a csatornába, megisszák a patkányok, átmossa a csőrendszert. Ott van. A patkányok tovább viszik a vér emlékét, mely beszennyezte a csatorna falait.
A véres esővíz odafolyik a növények gyökereihez, táplálja a füvet, a fákat, a virágokat. Tovább él bennük a gyilkosság. Egy elásott hulla lebomlik és trágyaként szolgál a földnek és a növényzetnek, táplálékul a férgeknek és a dögevőknek.
Minden halott egy-egy lenyomat, mely nyomot hagy a civilizációban és a környezetünkben. Minden gyilkosság hatással van valamire és ez így van rendjén. Semmi sem teljesen céltalan és eredménytelen - magyarázta, mintha valami professzor lenne, aki éppen megpróbált a diákjainak tovább adni valami nagyon fontos tananyagot. Mintha csak egy lelkész prédikálna...
- Nem kell, hogy kedveljen, ugyanakkor nem félek tőle. Nincs túl sok esélye ellenem és nem is lesz. Több vagyok mindenkinél. Még nála is. Még önnél is. Túl erős vagyok.

- Nem? Kár - biggyesztette le ajkait játékosan. - De ha meggondolná magát, én itt leszek - vigyorgott, aztán a rendőrs felé fordult, aki hátra szólt nekik.
- Miért nem hallgattat el, ha ennyire zavarjuk? Miért nem lő le? - billentette oldalra a fejét. - Ki tudná magyarázni. Tegyük fel, hogy önvédelem volt. Előre nyúltam, hogy a társa nyaka köré fonjam a bilincs láncát és az ülés támlájának húzva megfojtsam. Vagy... esetleg el akartam venni Larson fegyverét, maga meglátta a visszapillantóból és inkább lelőtt, mielőtt én tehettem volna valamit.
Vagy ekkora szent lenne maga is?
Ha nem tesz semmit, akkor viseljen el, mert én nem maradok csendben. De akkor szenvedjen kussban - morogta, majd újra Emma felé fordult.
- Hol tartottunk? Ja igen, már emlékszem. A szexnél. Pedig igazán jó élményben lenne része. Ha meggondolná magát, csak szóljon - mosolygott. - Hogy szereti? Vadul, keményen, vagy inkább romantikusan és lágyan? - kérdezte vigyorogva.
   

  - Nem mindig van lehetőségünk befolyásolni az eseményeket. Sőt, van, amikor azt hisszük ura vagyunk a helyzetnek, de kiderül, hogy a helyzet ural minket. Van rá sok példa, de azt hiszem, ha mélyen magába néz, maga is tud rá példát találni. Én a maga helyében nem lennék olyan biztos benne, van beleszólása, ahogy abban a hitben sem ringatnám magam, hogy csupán csak alábecsülöm. Lehet inkább ön tartja magát túl sokra - igazította helyre őt Dashiell.
- Zsigerből jön, de sokszor gondolkodok hasonló elméleteken. Szoktam ilyesmiken merengeni, igen.
Szerintem mindkettő motivál engem. Szeretek arra gondolni mennyi minden összefügg, ahogy a lenyomatokban is teszem, ugyanakkor az ölés számomra élvezet is, igen. Szeretek ölni. Üdítő - kuncogott.
- Magabiztosságban ön sem szenved hiányt, ha azt hiszi képes uralkodni a helyzet felett. Hisz nézzen rám. Én vagyok bilincsben, mégis én uralkodok most is maguk felett és minden felett, ami történik, illetve történni fog. Maga csak úszik az árral. Ahogy a kollégái is. Ha úgy akarnám, már halottak lennének mind. De nem kell hinnie nekem. Egyikőjüknek sem kell hinnie nekem. Elég ha csak úsznak tovább, ahogy eddig tették - sóhajtott.
A megjegyzés nyomán a zsaru felé, majd Larson felé nézett.
- Nem akarom magam lelövetni. Miért, úgy néz ki? Tisztában vagyok a helyzetemmel. Ennyi csupán - mosolygott. A mosolya pedig még szélesebb lett, amikor Larson mellette állt ki és beszólt a zsarunak, hogy vagy szóljon hozzá értelmesen, vagy maradjon csendben.
Aztán visszatértek a szex témához, hogy ki-hogy szereti.
- Én heves és vad vagyok, de a kedvedért megpróbálnék romantikus lenni és finom, ha szeretnéd. A lehetőség mindig adott lesz - mosolygott, ám a férfi beszólásán jót röhögött.
- Ugyan, öreg. Torkosság? Nem vagyok én annyira gonosz. Még az kéne, hogy elhízzon a kis gyönyörűség. Nem akarnám én elrontani az alakját. Ő így szép. De érdekes, amit mond. Lehet érdemes elgondolkodnom a hamartiológián.
Lássuk mik azok a bűnök, amik már most megvannak neki. Ott a kevélység, azaz a gőg. Aztán ott bujaság, hisz már nem szűz. Sebaj. Nem is akarnám én megrontani. Jobb szeretem, ha már gyakorlott a partnerem. Aztán... hmmm.... vajon mennyire lehet fösvény? Na és irigy? Vajon szokott adakozni? De a Mennybe már biztosan úgysem kerül, hiszen rendőrként biztosan ölt már. És ha a jó cél érdekében tette, a gyilkosság az akkor is gyilkosság. Szóval jön velem a Pokolba - kuncogott.
Kényelmesen hátradőlt az ülésen, majd kinézett az ablakon.
- Sokáig autókázunk még? Nem szeretek egy helyben ülni. Akkor már tegyük érdekessé az utat. Mit szólnának egy kis felelsz, vagy mersz játékhoz?
   

 Új barát? Ugyan mióta vagyunk mi barátok? - gondolkodott el Dashiell a hallottakon, de nem adott hangot értetlenségének, csak mosolygott, hiszen végül is elég jó a hangulat az autóban. Túl sok panasza nem lehet, elég szabadon van tartva. A bilincset leszámítva nem érzi magát rabnak. Nem éreztetik vele különösebben, hogy egy veszélyes tömeggyilkos, sokkal inkább érzi magát valami ritka gyöngyszemnek, amit megpróbálnak megérteni, megfejteni. Mint mikor felbukkan egy új faj és tudósok tucatjai kezdik el vizsgálni.
A kérdésen hosszan mosolygott és elnyújtott egy "mmm"-t, már-már hatásszünetet tartott, mielőtt válaszolt volna.
- Kit érdekel a szenvedésük? Engem az nem mozgat meg. Tudja, engem a végeredmény érdekel. Ritkán ölök céltalanul. Én leszámolok. Leszámolok azokkal, akik belém kötnek, az utamat állják, vagy hátráltatnak.
Én irányítok. Én anélkül is irányítok, hogy gyilkossághoz kéne folyamodnom. A hatalom akkor is a kezemben lesz, ha nem lesz véres.
Persze hazudnék, ha azt mondanám pusztán csak erről van szó. Azért az ölés élvezete is szokott motiválni. De nem tudnám megmondani kifejezetten mi adja az élvezeti értéket. Ez olyan... mint enni egy süteményt. Miért ízlik? Mi adja az élvezeti értékét? Az, hogy finom édes? Vagy, hogy krémes? Vagy az, hogy gyümölcsös? A máz? Vagy a tejszínhab? Vagy az egész kompletten? Szerintem nem érdemes ilyet kérdezni. Megvan a maga varázsa. Minden összességében - fejtette ki gondolatait egy bizarr hasonlattal.
- Nagyon rendes, de inkább a saját lelke miatt kéne aggódnia, nem gondolja? - kérdezett vissza mosolyogva. - Én így tennék. De nyilván nem az én hatásköröm dönteni a maga lelki világa felett. Akkor én majd aggódok a maga lelke miatt, míg ön aggódik az enyém miatt - nevetett visszafogottan. - Messze van még az én halál vágyam, sőt, szerintem olyanom soha nem is lesz. Szeretek élni. Megvan a varázsa az életnek is. Sok tennivalóm van még.
A beszélgetés szépen tovább gördült és már-már vallási magasságokig kinőtte magát, ahogy a bűnöket elemeztük, de egy-egy beszólás még így is akadt a kollégái részéről.
- Nem hisz a Pokolban? Akkor miben hisz? - kérdezte őszinte meglepettséggel. - Ön sem hiheti azt, hogy egyszerűen csak lekapcsolják a lámpát és minden megszűnik létezni. Ha itt meghal valaki, kell, hogy legyen valami, ahol az élet folytatódik. Én tudom, hogy van más is, van hová tovább menni, amikor a tudat elhagyja a testet, amikor a lélek kiszabadul az anyag börtönéből. Ön nem hisz semmiben? Csak abban hisz, hogy ha megáll a szíve, akkor a sejtek működése megáll és véget ér minden? Tényleg ennyire földhöz ragadt és kishitű? - hitetlenkedett.
Mikor a kocsi hirtelen megállt a váratlan fékezés miatt kicsit beverte a fejét a hátsó szélvédőbe, de csak mert túlságosan elvolt a maga dolgaival és nem figyelt, nem volt felkészülve.
- Vallja ki, hogy ez szándékos volt... - morogta szolid hangtónusban, mikor az autó újra elindult, majd röhögve hallgatta a pasast.
- Ugyan. Ennyire kicsinyesnek néz engem? - kérdezte sértetten. - Ha ölni akarnék, azt nem bíznám másra. Ha valaki itt meghal maguk közül, azzal saját kezűleg fogok végezni, nem pedig a kollégájukat fogom rá megkérni. De egyébként sem hiszem, hogy megtenné bármelyikük is, szóval nem pocsékolnám erre az időmet - vonta meg vállait, noha ő sem hitte volna, hogy Emma belemegy, ám mégis úgy lett. A fickó tarkójáról Larsonra emelte tekintetét és elmosolyodott.
- Nocsak, de bátor. rögtön egy merés? Hát jó. Lássuk mennyire veszi komolyan a játékot. Akkor vegye le rólam a bilincset - mondta és elé emelte a kezeit. - Nos? Megteszi? - kérdezte vigyorogva. - Kockáztat, vagy inkább úgy dönt megszegi a játékszabályt? - kérdezte Larsont, de közben már fordult is a másik két pasas felé, hisz sejtette, hogy itt ők ismét hangot fognak adni nemtetszésüknek és hisztiműsort rendeznek.
   

 - Mindkettő - felelte. - Azt gondolom nekem is és Sebastiannak is rengeteg dolgunk van még. Sok minden vár még rám is és rá is az életben, amiért érdemes még élnünk. Nem ismerjük egymást olyan jól, mint azt egyesek hinnék, hiába vagyunk egy test, nem sokat tudunk egymásról. Csak sejtéseink és homályos emlékeink vannak a másikról. Igaz, én visszanéztem néhány kamera felvételt Sebastianról, de ő neki nem volt ilyen szerencséje... - felelte, ám a kérdés vicces, volt így nevetett is egy jót. - Igen, sok kocsmai mészárlás vár még rám. De tudja nem jutottunk volna el ide, ha nem nem kötözködnek velünk. Maguknak keresték - vonta meg vállait.
Nem reagált arra, amit a halál utáni életről és az újjászületésről gondolt, mert úgy vélte egy teljesen felesleges időpocsékolás lenne. Nem tudná, de nem is akarja meggyőzni a dolgok ellenkezőjéről. Nem szokása értelmetlen, falba ütköző beszélgetésekbe belemenni. Az nem az ő stílusa, nem szeret energiát pazarolni. Az már viszont sokkal sértőbb volt, hogy csak egy bolond embernek tartotta, így már azért kapott egy-egy szúrós pillantást, de a felelsz, vagy mersz gondolata most sokkal jobban vonzotta, mint az, hogy ilyen kicsinyes sértések miatt kezdjen háborgásba. Egyébként is, be fogja majd bizonyítani Emmának, hogy téved. Nem bolond, hanem sátáni.
Legnagyobb meglepetésére a bilincs is lekerült róla, így kiszabadultak kezei, pedig a társai igen csak ellenezték. Nem szándékosan manipulálta, de úgy tűnt mégis sikerrel járt. Nem az volt a célja, hogy tudatosan befolyásolja, manipulálja Emma viselkedését, de valahogy mégis jól jöttek ki a lapok és ennek hála szabadok lettek kezei.
Lényegében igaza volt Larsonnak. Dashiell bilinccsel, vagy anélkül, de tudott volna ölni. Megszerezhette volna a pisztolyt, lőni is tudott volna, vagy egyszerűen csak megfojtani valakit. Még ha hátra is lettek volna bilincselve a kezei, akkor is előre tudta volna őket helyezni, ha feneke alatt átbújtatja kezeit, majd a lábai alatt. Bár az idő lett volna, de megtehette volna.
De nem tette. Nem tett semmit. Játszott velük és szórakozott, de jogos volt a kollégák aggodalma. Mi lesz, ha végig arra ment ki a játék, hogy kiszabaduljon? Mi lesz, ha ebből most vérontás lesz?
- Merek - mosolygott és már lendült is a karja, amivel magához rántotta és elvette tőle a pisztolyát, utána leszorította lábai alá az ülések mögé, majd elsőnek az ülés fejtámláján keresztül az anyós ülésen ülő férfi fejét lőtte át, mert, amíg a másik elengedte a kormányt, hogy a pisztolya után nyúljon, volt elég ideje lelőni őt is. Az a fránya reakció idő...
Lehasalt az első két ülés mögé, ugyanis tudta jól, hogy a kocsi ki fog sodródni és bizony ütközés lesz belőle... Így is lett. Duda harsant, kasztni csattanások, majd mikor az autó megállt, kiszállt és húzta maga után Emmát is és karjait lefogva ölelte magához, a pisztolyt pedig a fejéhez fogta.
- Az első hiba! De sebaj! Téged még nem öllek meg! De folytatni fogjuk ez a kis játékot, ezt a kis ismerkedősdit, de keresünk hozzá egy nyugodt helyet! Indulás! Lefelé! - engedte el és az aluljáró felé bökött a pisztollyal. - Ha jó kislány leszel, akkor élve elengedlek, sőt, akár még barátok is lehetünk!
   

- Ön úgy érzi semmi közös bennünk? Szerintem téved. Szerintem több közös van bennünk, mint azt ön elsőre gondolná. Teljesen jó viszonyt is ápolhatnánk, ha ön is hajlandó lenne kicsit más szemmel nézni rám. Mit gondol?
Szerintem valahol a lelke mélyén még éhezi is a társaságomat - mondta mosolyogva.
- Elszúrtam? - kérdezett vissza meglepetten, mert elsőre nem tudta hová tenni a kérdést, majd igyekezett nyugodtan és figyelmesen hallgatni Larson szavait, amikben töményen volt ott az igazság, ami cseppet sem tetszett neki.
- Akkor majd pszichiátriára viszik őt, én pedig megbújok a háttérben. Igen csak hamar épelméjűnek fogják nyilvánítani, aztán, ha kiengedték, szabad utam lesz újra. Nem zárhatják börtönbe, de ha meg is teszik, akkor majd megszököm és új életet kezdek egy másik államban. Meglehet, hogy hibáztam, de nincs olyan hiba, ami ne lenne orvosolható. De akár még te is a hasznomra válhatsz. Megtalálom a gyenge pontodat neked is. Segíteni fogsz nekem megúszni ezt is. Ha nem, akkor megkeresem minden élő rokonodat és barátodat és egyenként vágom el a torkukat! Olyan egy szál magad fogsz bolyongani a világban, hogy belekettyósodsz majd! - mondta határozottan és eltökélten, majd a fejéhez kapott.
- Nem, ott maradsz! Neked többé nincs helyed itt a felszínen! - morogta, de a pisztolyt továbbra is szorosan, eltökélten tartotta.
Megrázta a fejét, majd újra Emma felé fordult.
- Csak egy kis pillanatnyi zűrzavar volt, de már itt is vagyok - mondta mosolyogva, majd újra a fejéhez kapott, de már két kézzel, a fegyver is a feje és tenyere közé szorítva.
- NEM! Maradj végre nyugton! Nem! - Ha esetleg Emma ki akarta volna használni a lehetőséget fejét rázva lövöldözni kezdett, hogy meghátrálásra késztesse, majd ismét rendbe szedve magát kiegyenesedett.
- Menj tovább! Arra! Befelé az alagútba! - morogta és kezdett elbizonytalanodni a dolgába, mert érezte, hogy én megpróbálok beleköpni a levesébe. Vissza kell szereznem magam felett az uralmat.
- Ne nézzenek! Kotródjanak a dolgukra! - ordibált az emberekkel, akik megrökönyödve nézték a viselkedését és a lövöldözését. - Mindenkit megölök! - ordította és az emberek között kezdte ide-oda rángatni a fegyver csövét, így az aluljáró igen hamar kiürült.
   

- Mmm, nem kell ilyen messzire mennie, ha nem akar. Én csupán arra gondoltam, hogy nézhetne rám mondjuk az ön másik feleként. Yin és Yang, ha úgy tetszik. Megpróbálhatnánk megérteni egymást és közös célokat felépíteni - mosolyodott el.
- Na látja, ha már érdekesnek talál és osztja is egyes nézeteimet, akkor ez megint csak adhat egy löketet a későbbiekre nézve, nem gondolja? Már van értelme megpróbálnia megérteni engem és megkísérelnie közös célokat felépíteni köztem és ön között. Próbáljon meg nem közönséges gyilkos őrültként nézni rám, hanem lehetséges társként az életében. Partnerként. Ha megért és befogad engem a világába, nagy dolgokat vihetnénk véghez - vigyorgott.
- Ooo, a jó öreg Seby, igen. Bizonyára még mindig azon fáradozik, hogy visszaküldjön engem oda, ahonnan jöttem. Tudom ám, hogy mik a céljai. Megszabadulni tőlem. De nem fog neki sikerülni. Túlságosan nagy már a hatalmam felette.
De biztosan el lesz ragadtatva, ha meghallja, hogy ön vele szimpatizál. Mindenkinek jól esik hallani, hogy elismerik és értékelik - nevetett, ahogy azon is, hogy mennyire alábecsüli még mindig és elvicceli a komoly dolgokat. Márpedig, ha nagyon belelendülne, biztosan találna néhány olyan embert Emma életében, akikért ejtene pár könnycseppet.
Vigyorogva rázta meg fejét.
- Alábecsül engem, Emma. Többről szól ez, mint holmi palacsintákról. Biztosan találok olyan embereket, akiket meg fog siratni. Egyszer már belebukott abba, hogy lebecsült engem és két ember életébe került. Most hány ember életét teszi kockára? - vigyorgott sötét módon. - De ha önnek nem fáj mások halála, akkor nekem még annyira sem. Csak emberek - forgatta szemeit. - Megölök egyet, születik három. Kinek hiányoznak? - nevette el magát. - Legfeljebb annak, aki érzett irántuk. De majd ők is elfelejtik. A gyász is mulandó, mint az élet.
Arra már Dashiell sem volt felkészülve, hogy én megpróbálom majd visszanyerni az irányítást a testem felett, csakhogy nem voltam elég erős. Még nem sikerült. Sikerült ismét elnyomnia, de ez is csak átmeneti állapot volt. Nem fogom feladni, nem fogok raboskodni a saját testemben, miközben ő kedvére tombol.
Épp csak elindultak az alagútba, ismét próbára tettem magam, hogy kitörjek a tudat mélyéről, abból a kis börtönből, ahová Dashiell elzárt. Hördülve kapott a fejéhez a pisztolyt is eldobva, majd tenyereibe temette arcát és forgolódni kezdett, aztán térdeire rogyott.
- Olyan közel voltam! Nem engedek! Nem engedek! - hadarta és a fegyver után akart nyúlni, ha Emma még nem volt gyorsabb, de ha esetleg lassú lett volna se jutott volna el oda, hogy felvegye, mert hanyatt vágódott.
- Ez az én testem, szörnyeteg!
   

- És? Hány zsaru él kettős életet? Ne mondja, hogy példátlan lenne. Ráadásul maguk zsaruk is öltök, ha kell, csak ti "önvédelem" és "szükséges rossz" néven teszitek. Hisz bárkit simán megöl maga is, ha kell, nem? Csak kell, hogy be tudja mesélni, hogy önvédelemből tette, vagy mások életét mentette meg vele. De gondolom lelkifurdalása sincs utánuk. És ki tudja hány embert ölnek meg maguk is, úgy, hogy néha ezt csak másoknak mesélik be, de egyébként szándékosan nyírnak ki valakit.
De nem erre gondoltam. Van egy olyan érzésem, hogy maga kicsit se vevő a társaságomra. Nem tudja miről mondd le - csóválta a fejét.
- De minden bizonnyal így van. Lelőném. Nem vagyok egy türelmes ember és nem nagyon szeretem az ellentmondást és azt, ha fellázadnak ellenem. Nem viselem jól az ilyesmit...
Mikor Emma szóba hozta, hogy természetes dolog, hogy Sebastian meg akar tőle szabadulni fejét csóválva röhögött.
- Jóóó, maga olyan kis naiv lélek... én nem tekintem őt a másik felemnek. Én csak kis senkinek tekintem. Nincs rá szükségem, csak a testére. Néha jó érzés megpihenni, az tény, meg jó kis álca ő nekem, de ha kell, én is tudok szerepeket játszani, nem feltétlen kell nekem hozzá ő. Sebastian csak egy kis nyomorult, aki képtelen volt élni az életét. Én tettem őt naggyá, én tettem őt valakivé. Túl szürke volt. Egész életében hagyta magát eltiporni, elnyomni, hagyta, hogy szenvedjen és sosem tett semmit, hogy megbüntesse azokat, akik gyötörték. Én nem ilyen vagyok. Én kiállok érte. Kiállok magunkért. Engem nem lehet elnyomni úgy, ahogy őt elnyomták - mondta, ám a nő következő szavai igen csak megdöbbentették.
- Ooo, milyen kis erős, harcias nő vagy - kezdte már ő is akkor tegezni. - Ez tetszik. Talán több van benned, mint, amit első kinéztem. Talán mégis csak keményebb vagy, mint, hittem, pedig azt hittem ez csak egy látszat. De jó, legyen így. Most elismerést vársz tőlem?
Ne izgulj, utánad is fogok nézni. Érdekes vagy és kihívást jelentesz, már-már szórakoztató is. Kár lenne, ha meg kéne téged ölnöm. Még lehet jövőnk.
És biztosan az őrsön is nagyon jól tudnék szórakozni, de jobban vonz engem a szabadság gondolata. És az, hogy kettesben legyünk. Tudod szeretem a privát beszélgetéseket - mosolygott.

Mikor magamhoz tértem, azon kaptam magam, hogy Emma egy pisztolyt szegez rám. Megilletődve néztem rá és próbáltam észhez térni, de jelenleg azt sem tudtam mi történt. Hogy kerültem ide? Mit tett Dashiell, amíg én a börtönben raboskodtam a tudat mélyén? Ártott valakinek? Mi történt azóta, hogy a kocsmában átvette felettem az irányítást?
- Mi történt? Ugye nem öltem meg senkit? - fogtam a fejem, mert fájt és próbáltam felidézni magamban dolgokat, de alig tudtam mit. Csak homályos foszlányokat láttam és abból se sokat. - Mit keresünk itt? Hol vagyunk? Mit tett a démonom? - néztem rá zavarodottan és megpróbáltam felállni, de szédültem és nem igen ment.
- Nem emlékszem semmire... alig vannak emlékeim... - ráztam meg a fejem, mintha az segítene emlékezni. De nem segített. Legutóbb is az atyánál kőkemény munkámba telt emlékekre szert tennem, ráadásul most még csak jól sem voltam.
Még mindig a személyiségváltás hatása alatt voltam és hányingert éreztem.
- Rosszul vagyok...
   

Szétnézem, mikor meghallottam az aluljáró szót és sajnos tisztában voltam azzal, mi lehetett a kitérő oka és ez a gondolat eléggé lelombozott. Ezek szerint Dashiell megint ölt és most azokat a rendőröket ölte meg, akik kísértek minket. Vajon Emmát miért nem ölte meg? Mi célja lehetett vele itt az aluljáróban? Miért hozta ide? Ez nem szokása. Nem szokta életben hagyni az embereket, főleg, ha azok ellene tesznek. Valamiért akkor szimpatizált Emmalynnal.
- Aaa Jézusom! Nem hiszem el! - fogtam a fejem elkeseredetten.
Igaza lehetett a nyomozónak, lehet jobb, ha nem tudok róla, hogy mik történtek, de nem az a fajta voltam. Szerettem tudni, mik zajlanak körülöttem, amikor nem vagyok magamnál, ami bár a lelkiismeretemnek nem tesz jót, de tudom legalább, hogy miknek vagyok kitéve. Hogy mire használ fel az, ami bennem lakozik.
Elfogadtam a kezét, miközben egyetértőn bólintva tornáztam fel magam a földről. Valóban, igaza van. Ez rémesen idegesítő és kiborító. Az, hogy nem tudom mik történnek velem, az, hogy egy gyilkos szabadon uralkodhat a testem felett és alig tudok tenni ellene bármit is. És az is igaz volt, hogy kimerítő. Fáradtnak, lestrapáltnak éreztem magam. Mint, akinek kihajtották a belét a munkahelyén, vagy kondizott volna, miközben valami szellemileg is lefárasztotta. Kegyetlen rossz érzés volt a szédülés, a fáradtság, a levertség keveréke. Még a fejem is fájt.
Felálltam, a falnak támaszkodtam, majd hátammal neki is dőltem, de a hideg fal és a meztelen hátam találkozása sem volt túl kellemes, de legalább már nem a földön voltam. Igyekeztem körkörösen mozgatni a fejem, masszírozni a tarkóm és a nyakam, hogy életet leheljek magamba.
- Ne, kérem ne. Nem kell mentő. Se még pár rendőr. Épp elég áldozat halt meg mára. Maga kivételes. Nem ölte meg önt. Ez jelent valamit. Ő nem szokta csak úgy életben hagyni az embereket. Maga megúszta. Ha visszajön, talán nem fogja önt bántani. De másokat nagy eséllyel fog. Ne kockáztassunk. Én valahogy észhez térek még. De nem akarok több áldozatot. Megpróbálom féken tartani... Most el tudtam nyomni, de nem tudom ez meddig fog tartani. Nincsenek nálam a gyógyszereim. Így sokkal nehezebb - mondtam, közben az atya mellett tanultakat próbáltam felidézni magamban.