Teddy & Olivia

Hajnal hatkor arra ébredni, hogy én kapok meg egy munkát, amire hónapok óta ácsingózom, azt hiszem a legfelemelőbb dolog a világon. Lizzy már többször tett rá utalást, hogy talán ideje lenne beledobni engem a mélyvízbe, és egy igazi, hamisítatlan kosztümös film munkáinak egy részét teljesen rám bízni. Nem csupán a smink elkészítését, hanem magát a tervezést is. A színeket, vagy éppen azt, hogy a ruhához, a parókához milyen sminket képzelek el. Azt hiszem ez sokkal nagyobb dolog mint amire valaha is számítottam, úgy az elkövetkezendő egy évben. Lizzy ritkán, vagy szinte soha nem adja ki a kezéből az irányítást. Karakán nő, aki nem csupán tudja, hogy mit akar, de azt akármilyen akadályon keresztül is viszi. Ebbe pedig nem fér bele egy gyakornok vagy egy tanuló, esetleg a gyakorlati idejét nála töltő ifjonc hiba százaléka. Ő mindig ezer százalékon pörög és ezt mindenkitől el is várja. A szó legszorosabb értelmében hajt ki bennünket, de ettől függetlenül a profizmusához, vagy éppen ahhoz, hogy mestermunka kerül ki a kezei közül abban senki és soha nem kételkedne. Egy időben a horror királynőjének tartották, és talán civilek számára rémesen gusztustalanul hangzik, de a fekélyeket és keléseket, vagy éppen a leszakadó karok okozta roncslásokat kizárólag Lizzy Freeman tudta hihetően elkészíteni. Ha bárki adott is valamit magára ezen a területen, az mihamarabb időpontot kért tőle, mert rettentő zsúfolt volt a határidő naplója.
Hogy ezt a munkát most rám merte bízni, annak két oka volt: egyrészt bizalmat szavazott nekem, ami roppant módon hízelgő volt, mert nem én voltam a legrégebbi gyakornoka. Másrészt azt is tudom, hogy ha nem fut be egy váratlan felkérés az egyik olyan sorozathoz, amiben részt venni megtisztelő, lévén minden évadra mást kérnek fel, akkor minden bizonnyal nem bízta volna rám a kosztümös filmet. Vagy legalábbis ebben hiszek. Talán nem is lényeges, hogy miért, talán nem is kell ezzel foglalkozni, csak megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy megmutassam, nem a Valens név vitt be a film világába, és nem is az tart ott. Nem apa hírnevén lavírozok, nem azért dolgozhatom a háttérben jónevű szakmabeliek között mert apa bármit is elintézett volna. Én mindig menekültem a név elől, semmint kihasználtam volna azt.
Emlékszem volt egy időszakom, úgy tizenhárom éves koromban, amikor le akartam mondani a Valens névről. Nem mintha ne rohangált volna ezer Valens csak Caracasban, én mégis valamiféle átoknak éltem meg, ami miatt nem lehetett normális gyerekkorom mint a többieknek. Valahányszor apának új sorozata jött ki, szétszedett minket a sajtó. Olyankor elmenekültünk Carson City-be, vagy anyával a queens-i lakásba ketten, ahol talán nem bukkannak ránk a lesifotósok. Mindezt egy gyereknek átélni nem volt éppen a legfelemelőbb, én mégsem éreztem soha félelemben magam. Hamar megszoktam, hogy amikor anya azt mondta, hogy most egy pár hétig nem látom a papát, az nem azért van mert nem szeret már bennünket, hanem mert nem akarják, hogy a rivaldafény engem is magával rántson. Apa mindig is igyekezett a normális család érzését megőrizni, a kevés szabadidejét velünk tölteni, és én tudtam, hogy ha kevés is jut időnként vele, azt nagyon meg kell becsülni. Apával lenni mindig ajándék volt. A ritkasága miatt.
Volt egy időszak, amikor megpróbáltam távol maradni a film világától, megpróbáltam más utat keresni magamnak, valami sokkal civilebb, sokkal inkább hétköznapi foglalkozást választani. Aztán azon kaptam magam, hogy ott vagyok megint, a sminkesen szobájában, nézem a temérdek, számomra egészen varázslatosnak tetsző holmit, én pedig a részese akarok lenni ennek a varázslatnak. Valamit létrehozni ami korábban nem is volt, a misztikumhoz adni egyetlen csepp esszenciát….azt hiszem én mindig is ezt akartam, csak talán még nem is tudtam róla. A szüleim sosem akartak befolyásolni, soha nem terelgettek tudatosan a művészi pálya felé. Soha nem voltak magamutogatóak, noha egyértelműben apába szorult némi exhibicionizmus….mert egy színész elképzelhetetlen enélkül. Nem vittek olyan helyekre, ahol felfigyelhettek volna rám, anya nem cipelt szépségversenyekre, vagy éppen divatbemutatókra. Nem öltözött velem össze, nem adott rám méregdrága ruhákat, nem akarta minden áron úgy felhívni magára a figyelmet, hogy ehhez tulajdonképpen engem használ fel. Nekem ő mindig anya volt, a szó legszebb és leggyönyörűbb értelmében.
Végül mégis rabja lettem a filmnek, a csillogásnak, noha egy egészen más aspektusból, egy egészen más irányból megközelítve. Én nem a ragyogás vagyok, hanem a csillag amely a fényeket szórja.
Ennek a bizonyos hajnali ébresztőnek immáron egy hete. Ennyi időm volt kidolgozni és Lizzynek bemutatni az elképzeléseimet, amelyeket végül a tegnapi napon, némi módosítást követően engedett át. A film tulajdonképpen nem mondható olyan hatalmas dobásnak, bár szó se róla, hogy történelmi szempontból mindenképpen törekednek a korhűségre. Az 1862-es maryland-i hadjáratok idején játszódik, és egy nagystílű szélhámos férfi életét követi nyomon, aki mindenkit feláldoz akivel csak találkozik, hogy a háborúból a legtöbbet nyerje. Noha nem lesz az év kasszasikere, de számomra minden munka egyformán fontos. Ahogyan Lizzy szokta mondani: a manapság leghíresebb festők többsége egy apró kis szobában festette meg világhíres műveit, néha a legnagyobb hidegben, hogy a falról lehetett a jeget kaparni, vagy éppen levegő nem volt, napfény sem sütött be, talán enni sem volt már mit, mert  a havi apanázs nem érkezett időben, tudatában sem voltak annak, hogy a képüket talán évszázadok múltán a legnagyobb csodálattal fogják emberek ezrei nézni….ők egyszerűen az alkotás vágya, a szépség megragadása miatt festettek. A mi vásznunk az emberi arc, vagy éppen a test, és ebből kell tökéletesen kihozni azt ami megragadja az emberek figyelmét. Amitől több és jobb lesz az adott film. Néha csak ültem és hallgattam, ahogyan Lizzy felszabadultan, kezével ide-oda hadonászva magyaráz. Előre dől, kihúz egy hosszú szálú cigarettát a dobozból, rágyújt, majd a parázsló rúddal hadonászik tovább, és magyaráz töretlen lelkesedéssel. Volt, hogy hajnalig ültem vele szemben és hallgattam a történeteit arról, hogy kikkel dolgozott együtt, kik azok akikre felnéz, időnként honnan meríti az ötleteit, vagy éppen hogyan kell megküzdenie a magánnyal, a társtalansággal, amióta imádott férje öt éve itt hagyta. Ezt sokáig nem is tudtam. Számomra ő mindig Lizzy volt, az egyetlen, a megismételhetetlen, Lizzy aki egyedül dacol a viharral szemben, aki erős és kikezdhetetlen, aki mindig tudja hova tart, és azt is, hogy miképpen jut el oda. Aztán ezeken a késői órákon kicsit a füstbe burkolózva mindig engedte, hogy lássam az emberi oldalát is. Rövid időre, és talán másnap le is tagadta volna. Másnap már ugyanaz az ember volt, aki nem tűri a hanyagságot, aki mindenkitől ezer százalékot vár el….ahogy jól tudom, hogy ez most is így van.
Imádom a munkám, de szívem most máshova vinne, ha tehetné, mégis a hivatástudat repít egészen a forgatás helyszínére….a Central Park egyik gesztenyefákkal sűrűn övezett részére, egészen közel a Belvedere kastélyhoz, a Teknős-tó partján. Hófehér, buggyos sátrakat állítottak fel, mert ez a nyílt terület tökéletes lesz a gyönyörű zöldjével, a tó környékével, a háttérben a kastéllyal. Az operatőr szerint legalábbis. Kültéri sminket sosem egyszerű készíteni, hiszen a lámpák erejét, vagy éppen a kamerák tükröződését ki lehet számítani, de a napfényt, a változó szelet vagy éppen az aktuális hőmérsékletet azt nem. Mindezeket a helyszínen, adott pillanatban kell rögtönözni.
Lizzy rohan felém, amikor megérkezem. Végignéz rajtam, mint aki azt ellenőrzi, hogy megfelelő a ruházatom a munkához. A farmer kertésznadrág és a fehér póló azt hiszem nem okoz majd problémát,  és a hajam is lófarokba kötöttem, teljes mértékben munkához öltöztem, úgy hiszem. Az arcán elszaporodó barázdákból és a folyamatos morgásából arra engedek következtetni, hogy ismételten elkéstem. Nem mintha valaha pontos tudtam volna lenni, legalább egy minimális mértékben. Egyszerűen képtelen vagyok bárhova is hamarabb vagy időben megérkezni. Az öt perc minimálisan mindig elő szokott fordulni nálam, de gyanítom ez most több volt.
- Livi! A telefonodon állíts ébresztőt, vegyél magadnak klasszikus órát, búvár órát, állíts fel az udvaron egy napórát….bánom is én, de próbálj meg kérlek egyszer….könyörgöm csak egyszer pontosan érkezni.
- Sajnálom, Lizzy. Igyekszem.
- Az igyekezet ebben a szakmában kevés, drágaságom. Ha egyszer megnyered az Oscart, ott fog majd állni Christian Bale és szorongatja a kezében a szobrocskát, amit neked akar átadni, mert éppen a maszkmesterek gyöngye elkésett a ceremóniáról?
Nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam, és követem őt abba a sátorba, amit nekünk állítottak fel. A Freeman Stúdió munkatársai gondoskodnak mindig arról, hogy a kültéri helyszíneken is dolgozni tudjunk, ők rendezik be és hozzák létre a mi kis birodalmunkat, amiben kedvünkre alkothatunk. Nélkülük mi sem lennénk, és én mindig, mindegyiknek hálás vagyok. Mosolyogva üdvözlöm őket, van akinek integetek is, olyan is akad, akivel lopva összeölelkezünk. Lizzy a hátamra simítja a kezét, és a sátor hátsó része felé mutat.
- Ott az első embered, neki készítetted a nyolcas vázlatot. Robert E. Lee, a konföderáció tábornagyát fogja játszani. Ha lehet akkor ne úgy nézzen ki a műszakállal mint a mikulás, és mehet egy kicsit szürkébb tónussal. Jóvágású embert volt az öreg Lee, igyekezzünk ezt a látszatot megőrizni, és ne valami vén trottyost csináljunk belőle. Na futás, kislány, mert egy órán belül kezdeni akarnak ezzel a jelenettel.
Nem tagadom, kicsit meglepődtem, hogy Lizzy személyesen itt van és nem a másik munkánál, de már megszoktam, hogy egy seggel is képes több lovat megülni. Néhány dolgot magamhoz vettem, és elindultam a férfi felé, aki kicsit talán bizonytalanul pislogott körbe, kicsit hunyorgott is a mesterséges lámpák keltette erős fényben. Nekem viszont szükségem volt rájuk, nem kapcsolhattuk le.
- Üdv! Öööhhmmm….Mr Lee….mármint a szerepe szerint Mr Lee. Én Olivia vagyok, a sminkese. Azért vagyok itt, hogy csodát műveljek magával. Mármint az arcával...hogy csodát műveljek az arcával.- javítottam ki magam, és zavarodottan, mintha nem lenne elég egyértelmű hol van az ember arca a sajátom körül pár körkörös mozdulatot is tettem.
- Jól érzi amúgy magát? Kér egy pohár vizet? Kávét? Csokis kuglófszeletet? Mondjuk ez utóbbi nem biztos, hogy van, de ha éppen ezt szeretne tudok szerezni….- csacsogtam könnyedén, mert a tapasztalat az, hogy egyszerűbb megismerkedni egymással. Elvégre egy órán keresztül fogok az arca előtt maszatolni, és jó ideig semmi mást nem fog a világból látni, csak engem.

Lucas
Őrületes miféle dolgokkal képes az ember pénzt keresni. Van, aki vért izzad, s mindössze vegetálni bír abból, amit kézhez kap, míg más, kinek konkrétan csak állnia kell, mosolyognia, felolvasnia néhány mondatot olyan sikereket és elismerést ér el, amit az előbbi fel sem foghat, és nem csupán pénz üti a markát, de a reflektor meleg fénye mellett, diadalmasan kiabálják a nevét, dobálják lábai elé a rózsákat és olyan elismerést kap, amit igazából meg se érdemelne, de élvezi. Hatalma lesz, és nem azért, mert kierőszakolja, hanem mert egyszerűen imádják. Ki ne akarna rivalda fényben úszni, szép lányok társaságában pezsgő fürdőzni és papírpénz repülőket hajtogatni? Így mikor fülembe jutott a meghallgatás, s hogy az amatőr film végett nyitottak bárkire, kapva kaptam az alkalmon, hogy jelentkezzek rá. Önbizalomból nem volt hiány, és bár fiatalabb vagyok a megformálandó karakternél, ez csupán apróság, hisz manapság profin elmaszkírozzák az embert. Fel sem merült bennem, hogy esetleg nem kapom meg a szerepet. Ha nem a remek tehetségem nyomán, hát akkor a "hátsó ajtón" keresztül szereztem volna meg. Egóm egyedül az bántotta, hogy mindannyiunk biztonsága érdekében Ted fiú nevét használtam, és az ő adatait adtam meg, mert sajnos a készpénzes ötletre nem voltak vevők. Pedig ha kézbe kapnám, eltudnám rejteni a többiek elől. Oké, oké, tény, hogy nagyon is hozzá járult a nincstelenségünk és hogy, alkalmi munkákból élünk, de éppen ezért, úgy gondolom ideje hozzájárulnom nekem is a háztartás pénzbeli dolgaihoz, így azonban a pénzt is sajátoménak érzem. Hálásak lehetnek majd, mikor már világhírű filmsztár leszek és rájuk is gondolok majd. Ezzel a remek lehetőséggel pedig komoly életcélt tűztem ki magam elé, és végre volt mire törekednem, terveznem. Ám a fellegekben, vágyaimmal takarózva megfeledkeztem egy apróságról. Hogy bár a rivaldafényre csak én áhítozom, a mi "fényünkre" nem, s hogy álmaim könnyen darabokra törhetik a többiek. Ahogy Susan is tette Teddyvel, vagy Darius Hunterrel. A káosz pedig nem akkor kezdődik, mikor a lakásban egymás torkának ugrunk, hanem, amikor Darius úgy dönt, kezébe veszi a dolgokat...

[...]

Vakító fényre ébredtem, mely felrántott a mélyből, ahol eddig szunnyadtam. A legutóbbi húzásommal túl messzire mentem, s nem csupán szégyenkeznem kell a többiek előtt, de még Dahliáék is elfordultak tőlem. Nem, nem azért, mert elraboltam Őt. Azért, mert bár nem voltak szemtanúi, ismernek annyira, hogy tudják, nem vétenék akkora hibát, hogy az elraboltunk elszökhessen. Tényleg nem tenném. Én engedtem el. S bár tudom mekkora ostobaságot műveltem, valahogy mégsem érzem tőle mocskosnak a kezem. Örültem, hogy megtettem. Örültem és sírtam, mert hiába a pillanatnyi felszabadultság érzete, az öröm, hogy valahol mélyen tudom, hogy jól cselekedtem, hiányzott. Nagyon. Az illata, a hangja, a pillantása, a meséi, kezének finom mozdulatai, ahogy a forró bögrét ölelik, a nevetése. Igen, a nevetése, mert bár elraboltam, egy kis idő elteltével, mikor már nem félt ott, nem félt tőlünk, megnyílt, és jól érezte magát. Tulajdonképpen nem is nevezném azt szökésnek. Inkább kölcsönösen nehéz búcsúnak. Különleges napok voltak azok, sok mindenre megtanított, és azt hiszem, ez fordítva is így volt. Miután elment, biztos voltam, hogyha nem Ő, a féltő szülei nem fogják annyiba hagyni. Megkellett húznunk magunk. Ezt nem csak én, de a többiek is tudják. Éppen ezért sem értem...
Nem vágytam ide, mégis én kerültem ki a többiek közül. Véletlen volna? Minden bizonnyal. Kezemmel ösztönösen kitakarom szemem elől a reflektor fényét, miközben óvatosan körbekémlelve nézek körbe, ugyanis egyelőre semmit sem értek. A kopott csizma alatti puha gyep és a lenge szellőtől néha hullámzó "falak" hamar nyilvánvalóvá teszik számomra, hogy egy sátorban vagyok. De mi ez, csizma? Kelletlenül kapom le fejem, hogy szemügyre vegyem a nem éppen mai divattal megegyező lábbelit, és ahogy szalad felfelé tekintetem a nadrágon, és a farmer kék vitézféle hosszú kabáton és az azt közre fogó, bojtos függöny elkötőre emlékeztető övön, rájövök, hogy míg a sötétben bűnhődtem, valamelyik kataszrófális idióta már megint lehetetlen helyzetbe hozott. Szokásuk, pedig most tényleg fontosabb volna a fegyelem. Tenyeremre pillantok, arra, amelyiken ott húzódnak az általam okozott vágások hegei. Ez emlékeztet rá, hogy a korábbi incidensen is részt vettem és senkinek sem előnyére. Hogy majdnem pórul jártunk, mert a többiek nem bírták fékezni maguk. S hogyha nem kerültünk volna abba a feszült helyzetbe, sosem ismerjük meg Dr. Wagnert, aki, bátran állítom mindenkire komoly benyomást keltett. Nem csak mert ő az első, aki képes volt pusztán a hangjával a sötétbe taszítani és ott tartani, de mert ezáltal felkeltette az érdeklődésem, noha azóta sem sikerült találkoznom vele. Pedig Ethan is oda és vissza van érte, amit megerősít a hűtőn lévő gyermeteg rajz és, hogy mikor a "fénybe" jut, ideje nagy részét az ablakra tapadva tölti. Különleges vonz ereje tán még Dahliat is féltékennyé tette, Theron pedig... hát talán bele sem mennék.
Ahogy kitisztul a kép, rájövök, hogy minden bizonnyal valami film forgatásnak kellő közepén állok, mert biztosan nem utaztunk vissza az időbe csatákat nyerni. De ettől függetlenül bízom benne, hogy semmiféle szerződés nem kötelez a megjelenésre, mert itt és most szépen véget vetünk ennek. Ösztönösen keresem szemeimmel a rendezőt vagy valakit, akinek nincsen a hátsózsebében fésű vagy a kezében egy egész színpaletta. A tömegben persze nehéz is bárkit kiszúrni és bevallom, nem csupán a kabát rossz szellőzése, de a sátorban is elég meleg van, a legtöbben, akik 20 percnél tovább időznek idebent, már kipirult arccal keresik a helyük vagy a vizes palackot. Én még egész jól bírom, de a kijáratot valahogy sehol sem látom, a tömeg lecsillapodására pedig nincs időm. Indulni terveztem, de akkor elállta utam egy fiatal hölgy. Már akkor tudtam, hogy engem keres, mikor találkozott a tekintetünk. Bár egyáltalán nem hasonlított Lolitára, mikor elém lépett és zavartan terelte el figyelmem akaratlanul is a menekülési lehetőségektől, Ő jutott eszembe. Na meg hát örökké gyengéim maradnak, Lolita közelében is nehezen fékeztem magam, de meg volt az önkontrollom, most is tartanom kell magam. Lassan leengedtem mindkét kezem, de igyekeztem el se nézni a reflektorok felé, nem csupán, hogy ne vakuljak meg, hanem, hogy az irányítást is magam mellett tarthassam. Menni akartam, és maradni is. Ördögi kör. Lolitára emlékeztetett, és a kínzó hiányának enyhítésére bármibe belekapaszkodtam volna, de tudtam, hogy nem maradhatok, mert ez a hely veszélyes egy magunk fajtáknak. Arról nem is beszélve, hogy lehet már körözött bűnözők vagyunk. Nehéz is ilyenkor tiszta fejjel gondolkodni. De távol álljon tőlem az udvariatlanság, ha már bemutatkozott.
 - Darius vagyok. - mutatkozom be, de néhány pillanattal később az is eszembe jut, hogy bárki is vette mindezt a fejébe, bizonyára a saját vagy Thaddeus nevével tette. Ám mielőtt kijavíthattam volna az is felmerült bennem, hogy az általam megformált - vagy épp megformálásra váró - nevén nevezett, így meg lehet, nem is tudja hogy hívnak. Nem javítom ki magam. Keresem a lehetőséget, hogy emlékezzen rám, hogy megismerjen és lássa, hogy nem vagyok szörnyeteg. Mert szükségem van valakire, aki biztosít efelől mielőtt én magam is ebben emésztődnék fel. Zavartságán nem nevetek, mégcsak mosolyt sem kanyarítok arcomra, noha egyáltalán nem kelt bennem rossz érzéseket, ha csak egy cseppnyi szomorúságot nem. De félek, ha újfent utat engedek érzéseimnek, megbánom. És íme, felkínál egy lehetőséget, hogy közöljem, el kell mennem. Hogy milyen okból az nem fontos, vagy ha köti az ebet a karóhoz, hát súlyos rosszullétre hivatkoznék, esetleg halaszthatatlan ügyre. Bármit mondhatnék annak tudatában, hogy úgy sem látjuk egymást többet. Egyszerűen csak közölnöm kellene vele. Mégsem megy. Máskor nehéz megtartanom a szemkontaktust hölgyeknél, de Lolita óta szinte első alkalommal megbabonáz a fiatalon, lelkesedéstől csillogó írisz. Nyelek egyet mielőtt válaszolnék.
 - Esetleg egy pohár kávét. - de igazából feleslegesen, hisz nem érzem magam fáradtnak és az ízére sem vágyom, mégis úgy érzem, hiba volna elutasítani kedvességét. Ám, ha nem másnak szól, hanem maga indul elérte, kapkodva nyúlok felkarja után a könyökétől nem messze, hogy visszatartsam.
 - Pontosabban...! - javítom ki magam. - Nem szükséges. Hagyja csak, köszönöm. - válaszolom egy csöppet zavartan, de nem hagyhattam, hogy elmenjen. Még egyszer nem engedhetem. Karját lassan elengedem, de szívem még hevesen kalapál, érzem a zavar enyhe pírt maszatol orcámra, de talán nem is látszik semmi. - Inkább...lássunk neki. - kértem, hangomban egy csepp követelőzés nélkül. Erre is a lány tanított meg, s arra, hogy a sorsunk magunk irányítjuk, ha össze is vagyunk zárva. Én én vagyok. Ha nem volt kifogása ellene, akkor követtem oda, ahova majd helyet kell foglalnom míg... egy pillanat, most órákig az arcom fogja simogatni?

Teddy & Olivia

Megszoktam már, hogy a legkülönfélébb emberekkel dolgozom együtt. Gyerekkorom óta tisztában vagyok azzal, hogy egy stúdióban milyen munka folyik, hogy egy film elkészítésének folyamata sokkal összetettebb,semmint azt sokan gondolnák. Hozzászoktam ahhoz is, hogy az apukámat megbámulják, hogy idegen nők jönnek oda hozzá, és mindenáron fényképet akarnak vele, közöset, lehetőleg olyat amin én nem vagyok rajta.
Tisztán emlékszem, hogy ezt először gyerekként olyan öt évesen éltem meg, és meghatározta egy időre az emberekhez való viszonyomat. Abban az évben anyának kijött egy új könyve, apának pedig az éppen futó aktuális sorozatának a záró epizódja, ami után egy rendezvényre kellett mennie. Valeria mama nem tudott elvállalni Carson Citybe, mert a nagynénje temetéséről kellett intézkednie. És Valens nagyi sem tudott rám vigyázni, aki ekkoriban éppen kórházban volt szalmonella mérgezés gyanújával. Rettentő szerencsétlenül jött ki az időpont….viszont a szüleim soha, egyetlen pillanatra sem bíztak bébicsőszre. Apa nem bízott bennük. Mindig azt mondta, hogy vagy családtag vigyázzon rám vagy senki. Közel voltak már az ünnepek, és mégsem akadt senki, aki vigyázott volna rám, csak arra a pár órára, amíg apa éjfél körül le nem lép a partyról. Emlékszem, hogy ültem a nagyiék caracasi konyhájában, és a világoskék rakott szoknyám szélével babráltam, miközben apa gőzerővel próbált keríteni valakit aki hajlandó rám vigyázni. Ott járt fel és alá szmokingban, időnként spanyolul kiabált a telefonba valakivel, aki minden bizonnyal éppen úgy, mint az előzőek elutasította a kérését. Közben persze öt percenként rám szólt, hogy ne babráljam a ruhámat, mert ki fog szakadni, és ha mégis magával kell vinnie, nincs idő másikat felvenni. Éreztem, hogy feszült, amitől én is feszült lettem. Csak ültem a széken, magam előtt bámulva a pepita konyhakövet, és lóbáltam a lábam, miközben nagyon erősen koncentráltam, hogy apró ujjaimmal ne akarjam a ruhát kapirgálni, mert akkor apa mérges lesz. Már így is gombóc volt a torkomban, a sírás kerülgetett, hiszen tudtam, hogy én vagyok az oka ennek az egész galibának. Hogy apa miattam nem tud elindulni, és anya is miattam idegeskedett mielőtt elutazott, hogy vajon rendben lesz minden? Apa egy mozdulattal igazította meg a nyakkendőjét, és lazított rajta egy keveset, de csak annyira, hogy később majd megint meg tudja kötni, miközben örvénylő, sötét íriszei megállapodtak rajtam. Azt hiszem ekkor vette észre a félelmet, a rémületet az arcomon, amivel őt figyeltem. Már amikor nem éppen a ruhám kapirgálásával voltam elfoglalva.
- Mi a baj, kis szépségem? Unod magad?- tehetetlenül és nagyon sietve ráztam meg a fejem, de a torkomban gyűlő sírásgombóctól nem tudtam még megszólalni.Apára emeltem a tekintetem és életem öt éve alatt kifejlesztett és összegyűjtött minden bátorságommal és akaratommal nyeltem egy nagyot, hogy sikerüljön megszabadulni a torkomat szorító érzéstől. Remegett a hangom mikor megszólaltam, de legalább nem sírtam. Ám érezhető volt, hogy majdnem….
- Én nem akartam bajt okozni.
Tessék kimondtam végre, hogy hallja ő is, hogy sajnálom. Apa persze egy egész percig csak meglepetten bámult rám, nem értette, hogy honnan veszek ilyesmit és egyáltalán. Aztán hirtelen és mindenféle előzmény nélkül húzott közel magához, én meg szólni akartam, hogy a ruhám gyűrött lesz, és pont az előbb mondta, hogy vigyázzak rá. A szája csókot lehelt a fejemre, az orromat betöltötte a fekete STR8 semmi mással össze nem téveszthető illata. Apa mindig ezt használta, és számomra ez volt a világ legjobb illata.
- Nem okoztál bajt. Tudod mit? Eljössz velem. Ott fogsz ülni Lupita Hernandez mellett. Mit szólsz?- eltolt magától annyira, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe, hogy lássa az arcomon a reakciót. Ragyogó szemekkel, elkerekedő ajkakkal, csodálkozva és csodálattal néztem rá. Lupita Hernandez akkoriban Venezuela első számú énekesnője volt, akit a totyogóstól kezdve az aggastyánig mindenki ismert és szeretett. Színes, szinte szemkápráztató ruhákat hordott, és kellemes csengő hangja volt, mellé pedig simogatóan barna szemei és kedves arca.
- Tényleg?- nyeltem egy nagyot, és tudtam, hogy apa igazat beszél. Sosem csapott be, soha nem mondott vagy ígért olyasmit amit nem tudott betartani.
Aznap este ismertem meg, milyen érzés amikor félre akarnak tolni, mert apával akarnak egy közös fotót a színes és fényes arcú, szűk ruhába öltözött nénik, hogy milyen érzés, amikor apa visszautasítja ezt, mondván, hogy kizárólag a csinos kísérőjével készülhet ma este fotó. Még megvannak az az újságcikkek és képek amik akkoriban megjelentek, és amelyeken én is ott mosolygok, elől hiányzó két, addigra kipotyogott tejfogam helyével. A film és a média világa kegyetlen. Beszippant, kicsit megrágcsál és amikor már nincs szüksége valakire akkor félredobja. Erősen kell kapaszkodni, ha valaki el akarja hitetni a producerekkel és mindenhatókkal, hogy híres, fontos és nélkülözhetetlen. Talán pont ezért akartam ezt csinálni, amit most - sok más mellett. Mert ránk mindig szükség van. Akár húsz év múlva is ugyanígy dolgozhatom, amíg színésznőként nem feltétlenül lenne már rám szükség. A szépség múlandó és a kor előrehaladtával a sminkesek dolga is nehezebbé válik. De talán mind közül mégis most a legnehezebb, ennél a kosztümös filmnél, ahol nem csupán jóval fiatalabb amatőr és profi színészeket kell a végtelenségig elmaszkírozni, hanem meg kell felelni a kor divatjának is. Nem csak a ruhában, hanem a hajviseletben és persze az arcszőrzetben is. Valamint a smink, például egy férfin nem lehet feltűnő, mégis a világítás, az erős reflektorok miatt szükség van rá.
Lee tábornagy megformálója minden bizonnyal az amatőrök táborát erősíti, legalábbis első ránézésre. Van valami szokatlan és megmagyarázhatatlan zavarodottság a szemében, amikor meglát.
- Darius. Mint az a nagyon gazdag perzsa uralkodó...akinek mesés kincse volt. Persze nagy tévedés, hogy csak ezt lehetne felhozni erényének, mert amúgy egy nagyon remek uralkodó volt és haladó gondolkodású pasas….szerintem jóképű lehetett, bár azt mondják, hogy a perzsák ritka randák….gondoljunk csak ugye a Háromszázra, amiben Xerxes úgy nézett ki, mint akire ráaggatták egy állatkereskedés összes kutyaláncát….és mellé, már bocsánat- csúsztattam a nagymonológ közben a mellkasomra a kezemet és bocsánatkérésem apró jeleként még a fejemet is lebillentettem enyhén. Innen sandítottam az előttem ülő kosztümös színészre
-...de kicsit, hogy is mondjam….a férfiak között nagyobb volt a népszerűsége, mint a hölgyek között….de szerintem ezt csak az irigy görögök találták ki, akik amúgy is leverték Darius seregét a marathóni csatában. Bocs, néha hajlamos vagyok sokat beszélni.- nevettem el magam, bár azt hiszem ezzel nem sikerült nála bevágódnom, mert úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy teljesen hülye vagyok, vagy csak egy kicsit rossz napom van és ezt hozza ki belőlem a kialvatlanság. Inkább felajánlom neki, hogy ha gondolja, akkor hozok kávét, vagy amit szívesen enne, inna, legalábbis mielőtt elkezdem a munkát az arcán. Az pedig minimálisan is kettő-három óra, főleg, hogy még fogalmam sincs hogyan fogom ráapplikálni az arcára a szakállat.
Kávét kér. Egyszerűen és minden manír nélkül, én meg zavarodottan fordulok sarkon, indulnék, hogy hozzam amit kér. Ugráltathatnék egy gyakornokot, vagy asszisztenst akikkel amúgy is ezt csinálják egész forgatás alatt, de én pont ezért nem csinálom. Én is gyakornok vagyok, nem fogom egy másikkal ezt csinálni. Ha szükségem van valamire, és nem éppen a fülem tövéig festékes vagyok, akkor meg tudom magam is csinálni. Aztán megfogja  a könyököm felett a felkarom. Ujjai rám fonódnak. Nem tolakodó, sokkal inkább bizonytalan, mintha fogalma sem lenne róla mit is szeretne, legfőképpen pedig abban bizonytalan mit is keres itt pontosan. Megértő vagyok vele, hiszen a legtöbb amatőr kicsit lámpalázas szokott lenni. Vagy rengeteget beszélnek, illetve akarnak beszélni, amíg meg nem kérem őket, hogy inkább ne tegyék, mert le fog pattogni a félig elkészült smink, vagy befordulnak,és szótlanok lesznek. Libben a hajam, amint visszafordulok, és meg is torpanok. Szabad kezemmel abba az irányba mutogatok, amerre indulni készültem.
- Biztos? Szívesen hozok, tényleg nem gond. De van tea is...tudja mit? Egy palack vizet idekészítek. Ha szomjas lenne szóljon és szívószállal megoldjuk a dolgot. Ha elkezdek a szakállal babrálni, akkor maximum erre marad kapacitása.- magyarázom neki, miközben egy megadó sóhajt követően döntök a maradás mellett. Ujjai enyhén, talán alig érezhetően remegnek meg, miközben lecsúsznak a karomról és a szemeinek örvénylő szürkeségében mintha olyasmit látnék….akkor szokott így nézni az ember valakit, amikor ismerőst lát. Ismernem kellene őt? Nem….nem rémlik, hogy találkoztunk volna már. Markáns arca van, szokatlanul erős állkapcsa, és vesébe látó szürke íriszei. Az az arc amire ezer év múlva is emlékeznék.
- Jól van, akkor kezdjünk neki.Üljön át kérem ebbe a magasabb, sminkes székbe. Kötök maga elé egy fehér leplet, olyat amilyen a borbélyoknál szoktak a férfiakra. Ugye nem volt még forgatáson? Bocsánat….tényleg nem szándékozom tolakodó lenni, de bizonytalannak tűnt így elsőre. Viszont azt hiszem maga tökéletes Lee tábornagy lesz.Nem sikerült, de Isten jó gondviselése során a nyilvánvaló kudarc gyakran áldást jelent.- szegtem fel végül a fejem és az egyetlen, talán még a középiskolából hozott Lee idézettel próbáltam oldani a hangulatot kettőnk között. Ha elfogadta a kérésem és átült a magasabb székbe, ami leginkább egy fogorvosi székre hasonlított, csak kevésbé kellett benne feküdni, akkor elővettem egy fehér leplet, hogy köré penderítsem és a nyakánál megkössem. A táskára hasonlító, szétnyitva két emeletes, szerszámos ládára hasonlító kis kofferemet kinyitottam és egy barna tégelyt vettem ki belőle.
- Ebben fertőtlenítő folyadék van. Mielőtt bármit felviszek az arcára lefertőtlenítem. Kérem Darius, hunyja le a szemét és lazuljon el. Most még beszélhet ha szeretne. De ha gondolja én is boldogíthatom mindenféle történetekkel. Bármivel ami érdekli. Asztrofizikától egészen a csokis fánk készítésig mindenben jó vagyok. Na okés….majdnem mindenben.- Billent oldalra a fejem, és mosolyogva néztem le rá. A komor arca kicsit ijesztő volt, de ha ő így szeretné nem bánom.Én azonban képtelen vagyok azon szokásomtól eltérni, hogy egy komoly arc láttán ellenállhatatlan késztetést érzek, kisértést és kihívást arra nézve, hogy idővel mosolyogni lássam. Csak egy kicsit.
- Mondjuk a szurikáták párzási szokásai, vagy a NASA legújabb űrkutatásai nem tartoznak a részletes ismereteim közé, de majd rögtönzök. Kezdhetem közben?- emeltem meg picit a tégelyt, meg a másik kezemben tartogatott kis kozmetikai vattapamacsot.

- Egy ártatlan tréfa volt csupán, nem akartam ártani én senkinek sem. - legyintettem hamis - és talán nem is túl jól játszva őt - megbánást mutatva a dolog iránt. Nem is győztem meg a vele szemben ülőt orvost. Thaddeus újabb időpontért könyörgött a magán pszichológusnak, de már nem tudta titokban tartani. Susan túl impulzív volt, így engem kért meg Dahlia, hogy Thaddeus "bőrébe bújva", magyarázzam ki a bajt okozó hármas segélykérését, mintha csupán egy buta kis vicc lett volna. De a doktor szemfülesebb volt. Noha meg kell hagyni, nekem is problémát okozott egy Thaddeus féle fickót alakítanom, már csak abból is kiindulva, hogy már fél órája viszketett a tenyerem, hogy igazítsak az orvos mögötti falon lévő festményen. Ferde volt. Nem túlságosan, de nehéz volt nem oda-oda pillantgatnom olykor. Susannal ellentétben nekem problémát okoz a folyamatos kommunikáció, a terelés és a semmirőlvaló, üres fecsegés. A kérdését követően - hogy, miért üzengettem neki éjnek évadján - válasz nélkül hagyva inkább megpróbáltam egy múltban történt esetről beszélni, aminek én jobbára csak szemtanúja voltam, de most kénytelen voltam magamévá tenni.
 - Húsz perce másról sem beszél, mint az évekkel ezelőtti telefonálós tréfájáról és annak következményeiről, amiknek viszont semmi köze a kérdéshez. És mégis azt kéne hinnem, hogy ami miatt az éjszaka közepén sürgős találkozót kért telefonon az valami sima mezei gond volna? - kérdezte mit sem kerülgetve a forró kását. Azt tudom, hogy én mit lépnék ilyen helyzetben, azzal viszont nem vagyok teljesen tisztában, hogy egy Tedhez hasonló miként tenne. Mindenesetre a lehetőlegjobb színészi képességeim előkaparva, hihető és zavartságott játszva nevettem el magam, utalva, hogy bizony az említett telefonos pánik, hasonlóan a régebbihez, csupán móka volt. Semmi több. Hihetőbb választ várt, mint egy kis hahotázás.
 - Hát kibuktam, és felhívtam, aztán felébredtem és jobban vagyok. - hunytam le szemeim egy pillanatra a mondat végén, mi mellett rántottam egy finomat a vállamon is. Magyarázkodásom mosolyra fakasztotta a doktort. De nem olyas valamire, mi alatt tudom, hogy elhitte mindezt, hanem amivel még inkább meg van győződve arról, hogy hazudok. Thaddeusék otthoni feladat gyanánt kaptak egy naplót, amit vezetniük kellett. Elvileg csak neki, de végül mindenki kivette a részét belőle. A maga módján legalábbis. Utólag azonban kiderült, hogy míg a legtöbben végre írhattak magukról, a gondolataikról, Esther nem kicsit magára haragítva óvva intette az orvost tőlünk. Üzenetet írt neki a sorok között, hogy vigyázzon velünk, hogy ismerjen fel minket az arcmimikákból, a hangsúlyainkból, mert tart tőle, hogy megpróbáljuk kijátszani őket és az orvost is. És igaza volt.
 - Van egy ötletem. - vetette fel az idős férfi, s kijelentését megerősítvén és nagyon is komolyan gondolva kicsit fészkelődött a fotelben. Ez már most nem volt ínyemre, amit akaratlan is egy elfojtott, de nemet sugalló hümmögéssel reagáltam le. Jelenleg azonban egy érzelmileg instabil idiótát kell játszanom, aki inkább barátságosan hátrál ki helyzetekből, semmint hogy torkon ragadja... a lehetőségeket. - Beszélgessünk a múltkori incidensről. Tudja, ami a tenyerével történt. - bökött is állával finoman az említett sérülés felé. Az, hogy tudja, nem Thaddeus vagyok, rossz, de kiszámítható volt. Ám az, hogy enyhe utalást tett arra, hogy tudja ki vagyok, a legrosszabb. Amikor pedig az embert finoman sarokba kezdik szorítani, nehezebben kontrollálja érzéseit és gondolatait. De egy megrándult, halovány mosolyt még engedtem felé, minek után felnéztem rá a lefelé fordított, karfán pihenő kézfejemről. Fel sem emeltem, mintha teljesen jelentéktelen volna, hol ott legszívesebben menekültem volna a téma választástól. Bizonyára észrevehette.
 - Itt biztonságban van. - emelte tenyérrel felém fordított kézzel a férfi, egy újabb finom sorok közti jelzéssel, hogy adjam fel a játékot, engedjem leesni az álarcot. Még tartottam magam.
 - Semmi baj. - mondta ő, s lelkesen folytatta, ezzel is talán úgy érezvén, mintha képes lehetne pórázon tartani. - Csak idézzük fel kicsit a részleteket. - magyarázta, s ezt magyarázó és rá utaló kéz mozdulatokkal egészítette ki. Nem eshettem ki a játszott szerepből, de egyre több minden zavart. - Miután a "Jók" elszánták magukat erre a lépésre, hogy eljöjjenek hozzám, tisztában voltak vele, hogy a másik három személyiség ezt megfogja gátolni, amennyiben tudomást szereznek róla. Ezért bár tudták jól, hogy ellene nem tudnak tenni, de figyelmeztetni engem igen. - ügyesen csavarta a szavakat, szándékosan úgy beszélve, mintha nem én volnék Ted, a "Jókat" szinte előtérbe véve, míg minket mégcsak nevén sem nevezve. Nyilván arra számít, hogyha az vagyok, aki, a folyamatos szóbeli megalázás és szúrkálódás végül kihoz a sodromból, hiszen Thaddeus miért is kapná fel ezen a vizet. Mondanám, hogy téved, hisz átlátok rajta. De az az igazság, hogy a feszültség kezdi szorongatni a mellkasom. Ennek ellenére ígyis igyekeztem a félnótást játszani. Vigyorogni, értetlenkedni az utalgatásain, aprókat bólogatni, hisz mindez tagadhatatlanul így történt. - Aztán Ethan jól keresztbe húzta a terveket és elindult hozzám, míg nem meg nem állította. - kétértelműen fogalmaz, mert vagy bosszantóan még most sem nevez meg, vagy úgy tesz, mintha nem is léteznék. Általában még a stresszes helyzetek alatt is karba téve kezeim, kihúzva ülök, de most még erre is oda kell figyelnem, így ruhám ujját kezdem piszkálni - mint a kissé ideges emberek normális esetben -, ám ez nem csak, hogy megnyugtatna, de még inkább felidegesít, mert elkezdek azon aggodalmaskodni, hogy emiatt szálas lesz az ujja.
 - Nem értem mire utalgat, doktor úr... - somolyogtam, de ennél többre nem futotta.
 - Tudja, ez az én hibám. Azt hiszem erről az incidensről nem beszélgettünk még eleget. - nézett rám kutakodó szemeivel. Nagyon meg kellett húznom magam, mert egy apró kis arcrándulás, és nem lesz hova tovább hazudnom.
 - Habár maga azt mondta jól van, úgy hiszem és van okom azt hinni, hogy bárkit kérdeznék most meg, ugyanezt a választ kapnám, csak épp nem attól, akitől kérdezem. - finoman kerülgette a forró kását, de a hidegzuhany csak most jött. - Darius. Ha maga az, én tökéletesen megértem... miért érezte úgy, hogy meg kell védenie a többieket. - számítottam rá az utolsó pillanatokban, de mégis görcsbe rándult a gyomrom és kényszerítettem magam, hogyha ő bár már teljesen biztos benne ki vagyok, én még nem adhatom fel. A mögöttes frusztrációval és fájdalommal teli mosolyt magamra erőltettve, azért szemeim némi kétségbeesést sugározhattak, a homlokomon kissé duzzadó erek pedig lobbanékony természetem, amiként most nagyon a türelmem cérnáján táncol.
 - Doktor úr, kérem. Ne kezdje már megint... - néztem rá, már nekem is kínos érzetett nyújtó folytonos mosollyal. De ő nem riadt vissza az örvénylő hullámoktól és az általa okozott kezdődő vihar felhők láttán.
 -  A többiek azt mondták, hogy maga, Susan és Dahlia ellenségesek velük és mindenki mással. Félnek maguktól. Én kértem Thaddeust, hogy próbálja meg megérteni magukat, hisz ahány ember, annyi szemlélet, vélemény. Nem baj, ha másképp látják. Az a fontos, hogy megértsék a másikat és kompromisszumokat tudjanak kötni. - néhol remegő ajkakkal, nevetségesen béna mosollyal csóváltam a fejem a beszédére, amivel azt éreztem kezd az elmémbe beszélni valamit, amit be sem kéne fogadnom. Manipulálni akar, és én nem védekezem túl jól.
 - Ha ez most maga Darius. Én megértem Teddynek miért van magára szüksége. Maga erős és fegyelmezett. Maga precíz és magát nem lehet kihasználni. - idáig soha nem hallott mondatok csengenek a fülembe, s bár nem akarok hinni mérgező szavainak, jól esik. Jól esik, hogy nem szörnyetegként tekint rám, hanem pozitív jelzőkkel illet. Mintha számítanék. Az álarc repedezik, szemeimben apró meghatottság csillog, de nem engedem el magam. Még nem.
 - Bennem megbízhat. - mondja, s mondták már mások is. Szavai lehetnek őszinték, de nem igazak, ezt szemelőtt kell tartanom.
 - Például tudok technikát arra, miként állítsak mást az előtérbe maga helyett. De nem tennék ilyet. - tette hozzá, noha engem az előző mondata is igencsak elgondolkodtatott. A nevünk hallattán lévő "fénybe" lépésre eddig még csak egyetlen egy alkalommal voltam szemtanúja. A doktor nőn kívül pedig még senkinek sem sikerült mást a felszínre terelnie, s egyben kitaszítani a "fényben" lévőt.
 - Én egyiküknek sem akarok ártani. Nem kell bújkálnia. - hangjában már-már mintha kérlelt volna, hogy hagyjam már a gyerekes maskarát, hisz lát. - Tudom, hogy maga olyan, aki törődik a többiekkel, mégha olykor ezzel bajt is okoz. - mondta, szavai pedig éreztem, hogy melegséget árasztanak. De ez lehet mind hamis is. Mégis... akarva-akaratlan éreztem, hogy az álarcom, mit fejjel lefelé hordhattam, kezd porladozni, itt-ott megrepedezni.
 - Magát én, nem tartom gonosznak. Maga szükségszerű. - állapította meg, mely talán a legmélyebben markolt a lelkembe. Talán kissé könnybe is lábadtak szemeim ennek hallatán. Néma csendbe burkolóztam, nem tudtam mit mondhatnék...
A színészi pálya nem az én asztalom. Ugyanakkor néha egyszerűen nincs más választásom, mivel a szabadságunk, az életünk múlhat rajta. De annak gondolata, hogy Thaddeus bőrébe bújva - ami bizonyitottan nem megy - még egy másik történelmi személy bőrébe bújva játszak egy szerepet, nos, még az én képességeim is meghaladja. Nem is akarok részt venni, benne lenni, már az kellemetlen, hogy az egyenruhát már hordom. S hogy még a hosszas sminkelés - vagy minek is nevezik ezt - is belemegyek, egyszerűen őrültség. De nem teszek ellene, pedig sarkon fordulhatnék. Ám Lolita távozta óta először léptem talán kapcsolatba mással, nővel, fiatallal kommunikációs szinten - mégha ez nem is előre tervezett volt, mint inkább kényszer - és persze, hogy Lolitát látom benne.
A székből tekintek fel rá, hallgatom miként ismerkedik a nevemmel és annak történelmi szereplőivel. Talán a zavartságom végett akarta ezzel oldani a feszültséget, talán arra törekszik, hogy élvezhetőbb társaság legyen. Pedig nem várom tőle, hogy a kedvemben járjon. Tőle sem vártam el, mint inkább én próbáltam éreztetni vele, hogy nem a borús hangulat a célom. Röpke elhallgatása akaratlan halovány mosolyt kanyarít arcomra. Nem a mondanivalója igaz tartalma miatt, hanem a személyének eme apró jelein. Talán frusztráltabb volt, mint én. Bár a folytatásra igazán nem tudtam mire akar célozni, így csak felvontam kissé szemöldököm. Bocsánat kérése viszont kárpótol.
 - Egyáltalán nem baj. Ha az ember sokat olvas, tanult, miért tartsa magába? - válaszoltam magamhoz képest is túl hirtelen, kedves hangnemben. Kétségbesésemben talán, hogy elveszem a kedvét, hogy rossz színben tűntetném fel magam. Kapaszkodni akartam a lehetőségekbe. Éppen ezért is ijedtem meg mikor elakart menni a kávéért. A távolléte azt éreztette volna velem, hogy kellemetlen viselkedésem miatt akar inkább máshol lenni. Tudom, hogy most nem erről van szó. De akkor is.
Bólintok egy aprót az ásványvízre és igyekszem közben rendezni zavartságom és szívem gyors kalapálását. Hogy olyan legyek, mint máskor. Na meg persze eleresztem a karját, amit más helyzetben, más esetben, biztosan egy kisebb pánik roham követne. Dahlia évekkel ezelőtt a lelkemre kötötte, hogy ne nyúljak máshoz, pláne fiatal hölgyekhez tudván, hogy milyen folyamatokat okoz ez bennem. Ám a korábbiakhoz képest, most egészen könnyedén ment, mégha utána bizsergett is a kezem kissé. Tudtam, hogy ő nem Ő, mégis kerestem benne.
Átültem az első ránézésre sem bíztató székbe. Valóban a fogorvosi szék jutott eszembe elsőre, majd beleülvén az a szíjakkal ellátott ülő alkalmatosság, amiket a pszichiátrián szoktak használni a kevésbé együtt működő pácienseken. Nyugalom, nem vagyok rossz, és itt nem a kínzásunk a főbb cél. Csak egy pillanatra hunyhattam le szemeim, hogy megnyugtassam magam és tudatosítsam, ez nem az a hely, ahová kerülhetnénk, ha ránk találnak, de ez külső szemmel talán ígyis furcsának hathatott. A kérdése azonban pont kapóra jött.
 - Ami azt illeti... igen. - s még csak nem is hazudtam. - Bolond ötlet belevetni magunk az ismeretlenbe, de próbálkozások nélkül nem ismernénk meg a határaink. - tettem hozzá összeszűkült szemekkel, mert furcsának hangzott még számomra is, ahogy próbáltam megértetni magunkkal, mekkora hülyeséget csinált ez a beképzelt pénzéhes kölyök.
Nem a bizalmatlanság végett, de minden mozdulatát figyelemmel kísértem, mikor a táskája felé nyúlt, s közben elgondolkodtam azon, amiket mondott, s azon, amiért még mindig itt vagyok. Bár meg kell hagyni roppant mód érdekeltek volna a felsorakoztatott lehetőségei is, akár még a csokis fánk is, legalább volna közös témánk, de érdekelt mit gondol a mostani helyzetről.
 - Mondja csak, Olivia - s még jó, hogy megmaradt a magázódás köztünk, különben biztosan Lolitát mondtam volna - Maga bújt már olyasvalaki bőrébe, akiébe nem érezte jól magát s tudta, hogy nem lesz képes megfelelni az elvárásoknak? - mert ha csak magamból kellene kiindulnom, a maradásra kényszerítő gondolatok ellenére is feltudnék most állni a székből és se szó se beszéd elmennék. De nem tudom, hogy aki most vagyok, vagy válni szeretnék helyesen cselekedne e. Közben persze kérésének megfelelően behunytam szemeim és vártam a válaszát, de tudván, hogy az itteni munka végeztével már nem nagyon lesz alkalmam megszökni, azért okozott némi frusztrációt a nyugton maradás.