Eljött hát ez a nap is. Pedig ha néhány évvel ezelőtt kérdezett volna meg valaki, hogy újra szerepelni fogok-e, szerintem rávágtam volna, hogy nem. És bár soha nem zártam volna ki a visszatérésemnek a lehetőségét, de lelkileg aligha tudtam volna jó munkát végezni. Úgy nem lehet színészkedni, hogy közben még a saját elfuserált érzelmeimet és könnyeimet sem tudom elrejteni. Nem kérhetek pisiszünetet minden tíz percben azért, hogy a mosdóba rohanva sírjam ki magam, majd úgy tegyek mintha mi sem történt volna. Ez a döntés és egyben változás meg kellett, hogy érjen bennem és készen is kellett, hogy álljak rá. Izgatottan álltam neki a mai napnak és sok-sok reménnyel, hiszen ez az én nagy lehetőségem, hogy végre már ne egy tinisztárként tekintsen rám a világ, sokkal inkább egy tapasztalt színésznőként, aki jól csinálja azt amit csinál.
Tömegközlekedéssel érkezem meg a stúdió helyszínére, ami Manhattan utcái között bújik meg, szerencsére könnyen megközelíthetően. Mondanom sem kell, hogy az emberek sűrűn megnéznek, vagy éppen furcsán néznek rám mikor azt látják, hogy nem egy ferráriból szállok ki, inkább egy koszos földalattiból, de aligha érdekel mit gondol más erről. Részben mert nem tartom magam többnek azoknál akik rászorulnak a tömegközlekedésre, részben pedig mert szerintem mindenki jobban jár, ha én nem ülök a volán mögé. Van engedélyem, de nem szándékozom hasznát venni, ahhoz túlzottan félek a vezetéstől, vagy éppen attól amilyen károkat okozhatok vele. Egyszerűen csak nem az én világom.
A már hozzám megszokott módon, időben érkeztem meg a helyszínre, mert bár türelmetlen vagyok és utálok várakozni, sokkal inkább várakozom, minthogy másokat várakoztatva, késve érkezzek. Még ha ez egy nagyon kacifántos gondolat is, értelem az van mögötte.
- Miss Gilberts! - Nem lep meg a dolog, hogy nem kell bemutatkoznom, igazából az lepne meg ha kellene. Udvariasan intek oda a nőnek, egy halvány mosollyal az arcomon, hogy aztán őt követve egy másik terembe érkezzek meg, ahol már néhány ember ücsörög az asztal körül. - Foglaljon csak helyet. - A nő a szék felé int, ami előtt ott a nevem is, én pedig bólintva ülök is le a számomra kijelölt helyre.
- Szépen összegyűltünk. - Mondom vigyorogva, kissé ügyetlenül akárcsak egy idióta. - Mimi Gilberts. - Igazából sosem tudtam, hogy szükséges-e a bemutatkozás, elvégre mindenki ismer és egy névtábla is ott van előttem, de mégis megteszem, már csak udvariasságból is. Na meg mert fogalmam sincs, hogy mit is kellene valójában mondanom.

Már éppen belemélyednék egy időjárásról szóló beszélgetésbe az oldalamon ülő Antonióval, mikor megérkezik Alden. Őszintén szólva megörülök neki, nem csak azért mert megmentett egy unalmas beszélgetéstől, de azért is mert kíváncsi voltam már rá. Még nem találkoztunk vele korábban, de hallottam róla sok jót és mikor megtudtam, hogy együtt fogunk szerepelni, igyekeztem utána is nézni annak, hogy ki is ő valójában. Nem mintha ez olyan fontos lett volna, de szeretem tudni, hogy kivel állok szemben, főleg ha már én is egy nyitott könyv vagyok számára... ebben az esetben a szó szoros értelmében, mióta könyvet adtam ki az életemről. És bár nem tudhatom, hogy el is olvasta azt, de az esély megvan rá. Lehetséges, hogy ő is úgy gondolkozik, mint ahogyan én. Tudni akarja, hogy ki vagyok.
- Örvendek, Alden. - Nézek végül fel rá, majd amilyen kis illedelmesen a kezét nyújtja felém, elmosolyodom és én magam is felállok, hogy úgy fogadjam kézfogását, hiszen nem vagyok én hercegnő. - Meadow Gilberts, de szólíts csak nyugodtan Mimi-nek. - Mutatkozom én magam is be neki, majd ahogyan ez megtörtént foglalunk is mindketten ismételten helyet. Nem panaszkodhatok, aranyos srácnak tűnik és nagyon lelkesnek is. A mosolya tuti le is vett volna a lábamról ha vagy tíz évvel fiatalabb lettem volna.
- Ugyan, te magad sem vagy egy akárki. - Vonom fel szemöldököm, ezzel igyekszem nem arra célozni, hogy egy színésznő fia lenne, sokkal inkább, hogy már ő maga is ért el szép eredményeket, főleg a korához képest. - Tudod, mi is kezdtük valahol, nem a vásznon születtünk meg. - Tulajdonképpen nem messze attól, de ezt nem feltétlen kell neki tudnia. De én magam is színész felmenőkkel rendelkezem, így aztán már csak ezért sem leszek az első ember aki az első követ veti rá a szülőkön való "felkapaszkodás" miatt.  
Aztán Tim is végre megjelenik és nem húzza túl sokáig az időt, rögtön a dolgok közepébe vág. Ami igazából még csak meg sem lep, elvégre ez nem az első alkalom, hogy nekem szerencsém van hozzá. A visszavonulásom előtt már dolgoztam együtt vele, így aztán én már tudom, hogy mit várhatok tőle és ő is tőlem. Természetesen a forgatókönyvet már átbújtam elejétől a végéig, éppen ezért is pillantok rá felvont szemöldökkel mikor felszólít engem és Aldent, hogy próbáljuk el azt a bizonyos jelenetet. Pontosan tudom, hogy mire készül, ismerem már őt annyira, hogy tudjam, meg akar bizonyosodni afelől, hogy kompatibilisek vagyunk egymással, mégsem ellenkezem.
Pillanatok alatt fagy le a korábbi mosoly az arcomról és lépek bele Margaret szerepébe, aki most egy szomorú szerelmes fiatal nő.
- Marcello, hát hogy is ne sírnék mikor egy szörnyeteggel hagytál itt... - Nézek most fel rá a létező legszomorúbb tekintettel és sikerül még egy-egy könnycseppet is kimorzsolnom a szemeim sarkából.
- Úgy érzem már sohasem leszek szabad. Soha nem leszek boldog, egy csapdába kerültem, egy kalitkába zárt madár, aki repülni kíván. Én már soha nem tudom meg, hogy milyen is az amikor gyengédséggel szeretnek vagy érintenek. - A legviccesebb az egészben, hogy ezek az érzések nagyon is otthonra találnak nálam, így aztán még könnyebben játszom el a megtört nő szerepét, bár az kétségen kívüli, hogy a szöveg nekem túlzottan nyálas. De mielőtt még bármit is szólhatnék, esetleg megkérdezhetném, hogy nem változtathatunk-e valamin, Tim várakozóan szólal fel.
- Oké srácok, ne szégyenlősködjetek már ennyire! - Mondja, én pedig már jól tudom, hogy mire gondol. Azt akarja, hogy kövessük a forgatókönyvet, ami szerint most egy csók jelenet következik. Nem tagadom, a szavai hallatán én magam is pillanatok alatt jövök zavarba, reménykedtem benne, hogy ezt nem az első próbán kell majd megejtenünk és lesz alkalmunk először egy kicsit ismerkedni egymással. Ugyanakkor ismerem már Timet, ő szereti időben felépíteni a kémiát a szereplői között, így aztán nem fél bedobni senkit sem a mélyvízbe. A korábban tökéletesen beállított arcom még most is szerepbe illik, bár tekintetemen már nem a szomorúság látszik meg, sokkal inkább az ahogyan zavarba jöttem, de mégsem hátrálok meg. Marcello tekintetét keresem és várom, hogy meglépje a szerep rá eső részét. Istennek meg megköszönöm, hogy ez nem az én feladatom most. Nem szívesen csókolgatnék nálam majd tíz évvel fiatalabb fiúkat.

Bár nem először várok valaki csókjára egy egész stábnyi ember előtt, akik mind-mind árgus szemekkel bámulnak minket, mint a perverz birkák, ez mégis mindig nagyon zavarbaejtő tud lenni. Főleg az elején, mikor még nem ismerjük egymást a partnerrel sem, így aztán egymás határait sem tudhatjuk. Az pedig még zavaróbbá teszi a jelenetet, ha bármiféle letagadhatatlan szikra is lobban a két fél között. Ami egyenlőre még nem történt meg, és igazából szerencsére soha sem akadtam még ebbe a problémába, de ez még nem jelenti azt, hogy a lehetőség nem áll fent. Főleg mikor valakinek ilyen csodás mosolya van és ilyen mélyreható tekintete. Afelől semmi kétségem nincs, hogy Alden tökéletesen illeni fog Marcello szerepébe, máris úgy látom, hogy jól alakítja a szerelmes fiút, pedig még nem sokat láttam belőle.
Kissé sután pillantok fel rá mikor kiderült, hogy mély vízbe lettünk dobva és ő elbizonytalanodik. Vagyis nem csak ő, én magam is. Annyi különbséggel, hogy én valahol számítottam erre, Alden pedig most éppen úgy reagál, mint néhány évvel ezelőtt én. Pontosan ugyanebben a cipőben voltam öt-hat évvel ezelőtt, még a visszavonulásom előtt, egy első felolvasás kellős közepébe bevágva Tim finoman megkért, hogy csókoljam meg az akkori színész társamat. Éppen ezért is próbálok egy megnyugtató pillantást sugallni felé, még bólintok is egy aprót, ezzel is tudatva vele, hogy nem fogom leharapni a fejét, legfeljebb a nyelvét.
Végül mikor Antonio unszolása hallatán megérti végre, hogy mit is kell tennie és visszaáll Marcello szerepébe, én magam is meglepődöm, hogy milyen könnyedén megy ez neki. Talán könnyebben, mint nekem. Ami talán érthető is ha a szerelmi életemre tekintünk. Még csak meg sem csókoltam senkit az elmúlt három évben.
- Dehát már bent vagy... Oly régóta a szívemben vagy. - Az érintése meglep, még akkor is ha számítottam rá. Melegséggel tölt el az, és meglepően jó érzéssel. Nem csak Margaret nem volt még soha gyengéden megérintve, én magam sem. Éppen ezért is esik nagyon nehezemre, hogy szerepben maradjak és ne olvadjak el kezei között. A pillantásom várakozóvá válik, részben a szerep miatt, de jól tudom, hogy részben vágyok egy gyengéd csókra, ami igazából csak bonyolítja a helyzetet. Én magam is ledöbbenek, hogy ilyesmit hoz ki belőlem, de nagyon igyekszem mindezt figyelmen kívül hagyni és csak átadni magam az érzésnek, mikor ajkai az enyémet érintik. Egy pillanat erejéig várakoztatom őt meg, mielőtt kinyílnak ajkaim, ezzel megadva neki az engedélyt. Miközben egymás nyelvét szórakoztatjuk, én egyik kezemmel arcát érintem, lágyan cirógatom azt meg, míg másik kezem a mellkasán pihen meg. A csók hosszú másodperceken keresztül folyik, végül már az ölelésében hozzásimulva történik és már majdnem el is felejtem, hogy véget kellene vetnem neki. Talán néhány másodpercnyi késéssel használom most a mellkasán eddig megpihent kezemet, hogy kissé hátrébb toljam magam tőle, de nem eléggé ahhoz, hogy el kellene engednie.
- Mi van ha rajtakap minket? Mindketten bűnhődni fogunk, mindkettőnket megöl... - Tekintek fel rá vágyakozóan, de minden erőmet arra összpontosítva, hogy ne láthassa meg, milyen zavarban is vagyok valójában. Remélhetőleg csak azt fogja hinni, hogy tökéletesen játszom Margaret szerepét.
- Tökéletes! - Kiált fel Tim, miközben még a kezeit is összecsapja a levegőben, és csak ekkor nézek a közönség felé, akik mind minket bámulnak, de még mindig nem mozdulok el Marcello öleléséből, mert ugyebár nem tudni, hogy folytatásra szükség lesz-e. - Gondolom nem a suliban tanultál meg így csókolni? - Néz most Aldenre, abban reménykedve, hogy majd zavarba hozza a srácot, mert Tim egy szemét láda, a mi szemét ládánk, és ezt mindenki tudja már ebben a helységben, Den-en kívül. Hamar meg fogja tanulni. - Oké, folytassátok. Marcello most elmondja Margaretnek, hogy hogyan fogja őt megvédeni, aztán ha gondoljátok tarthatunk egy szünetet és mehettek szobára is. - Értem én, a csók egy kicsit jobban elmélyült, mint annak kellett volna és valószínűleg nem csak mi éreztük a szikrát magunk közöttünk, de a kivülről szemlélőknek is gyorsan leesett, hogy ez több volt, mint színészkedés, de akkor is... Muszáj ezt? Próbálom nagyon figyelmen kívül hagyni célzásait, még ajkamra is harapok mikor ismételten felnézek Aldenre, hogy visszafogjam a kitörni készülő szégyenlős mosolyt.

Semmi kétségem nincs afelől, hogy ebben a pillanatban nagyon egyformán érezhetünk Aldennel. A különbség kettőnk között az, hogy én tudom hogyan leplezzem és lépjek túl rajta, még ha nem is tökéletesen. Míg az ő arcára minden kiül. Egy pillanat erejéig még meg is sajnálom őt, bár próbálom ezt nem túlzottan éreztetni vele. Nem vetem őt meg, nem csak azért mert engem is elvitt a hév, de azért is mert ő még nem annyira tapasztalt és legfőképpen nem ilyen szerepekben. Na meg nem Timmel. Tim nagyon sok tud lenni első találkozásra, ugyanakkor azt is tudom, hogy jól csinálja amit csinál és nem is véletlenül hoz minket kellemetlen helyzetbe. Tisztában van azzal, hogy ezek a helyzetek lesznek azok is amik majd összekovácsolnak minket és még jobb partnerei lehetünk egymásnak. Mondjuk jobb csókunk már aligha lehetne. Viszont azt aláírom, hogy valakinek figyelmeztetnie kellett volna a srácot, hiszen a korábbi nagy lelkesedése most óriási zavarba vált át és látni rajta, hogy kínjában mindjárt kipukkad. A többiek csak jót vigyorognak rajta... rajtunk. Én magam pedig azt sem tudom mit csináljak vagy mondjak neki. Nem akarok olyasmit mondani, ami aztán csak mégjobban zavarba hozná őt. Aztán mikor Lola felhozza az előrehozott szünet ötletét, szerintem mindketten hálásak vagyunk neki, de Alden felém szegezett kérdése mégis meglepett.
- Öhm... Persze? - Válaszolom nem túl magabiztosan, majd kissé zavartan indulok is utána. Remélem nem most jön az a rész ahol engem fog hibáztatni valamiért, vagy kiderül hogy nem akar velem többet csókolózni vagy franc tudja mi. Mindenesetre igyekszem összeszedni magam és nem égő vörös fejjel indulni utána, még ha az arcom nem is az általános színekben pompázik.
- Fogd már be ugyan! - Szólok rá mielőtt még megindulnék Alden után, már így is jóval tovább tűrve a hülyeségeit, mint amennyit kellett volna. Néha ténylegesen megfeledkezik magáról és arról, hogy nem mindenki olyan érzéketlen, mint amilyen ő maga lenne. Az erkély ajtaját behúzom magunk után, hogy még véletlenül sem adjuk meg nekik azt az örömöt, amit jól tudjuk, hogy akarnak, majd félve fordulok Den felé. Meglepődöm, annyira hogy még az arcomra is kiül a meglepettség, tényleg sokkal rosszabbat vártam tőle. Azt hittem a fejemet fogja szedni amiért... hagyjuk.
- Nem-nem! Szó sincs ilyesmiről. - Rázom is meg a fejem ahogyan belekezdek. - Ők, okoztak kellemetlenséget. - Bökök ezzel az asztal körül ücsörgő társaság felé. - Sajnos ők soha sem fognak a te, vagy az én érzéseimre figyelni. Nekik csak az számít, hogy mi jól működjünk együtt és jól performáljunk. Tudod ez amolyan megszoksz vagy megszöksz szituáció. Én három évre megszöktem. - Vonom meg a vállam egy halvány kis mosollyal, miközben a lehető legnagyobb kedvességet próbálok felé sugallni, mert tudom hogy szüksége lehet rá. Nekem is szükségem lett volna rá annak idején és sajnos nem kaptam meg mindenkitől. Pedig egy kis kedvesség senkinek sem árt. Kissé félve megemelem egyik kezemet is, hogy bátorítóan simogassam meg a vállát.
- Mindent tökéletesen csináltál, szerintem pompás leszel a szerepben. Ne félj improvizálni, én is megteszem. Hidd el belejössz majd nagyon hamar! Csak ne vedd magadra a hülyeségeiket. Inkább én sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek előbb Tim-re. - Húzom most vissza a kezem, elvégre nem akarom, hogy azt higgye máris fogdosni akarom őt. - Az a csók pedig... - A gondolatába is belepirulok, majd egy mosoly is kiül arcomra, amit mostmár elharapnom sem sikerül, így aztán hirtelenséggel csapom le a fejem, mintha épp valami érdekességet láttam volna meg a cipőmön. - Jó volt. - Fejezem be a mondatot talán egy kicsikét túl őszintén, miközben igyekszem még mindig nem felnézni rá, mert az istenért sem akarom látni, hogy mit gondol most rólam. Tiszta hülyén érzem magam. Még szerencse, hogy nem hoztam magammal a saját vizemet is. Képes lennék egy kupak vízben megfojtani magam szégyenemben.

Igyekszem nem sajnálattal tekinteni rá, sokkal inkább csak együttérzéssel. Tudom, hogy nem kisfiú már és nem is annyira tapasztalatlan, ő is tudja már a színészkedés velejáróit, de ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet szüksége néhány kedves szóra vagy éppen megerősítésre. Fene, még nekem is néha szükségem van rá, pedig jóval több év áll már a hátam mögött, mint neki. Mi mind vágyunk némi odafigyelésre. Mi pedig nagy valószínűséggel sok időt fogunk együtt tölteni a közeljövőben, tehát nem is árt összebarátkoznunk egy kicsit. Mondjuk azt reméltem, hogy előbb jön a barátkozás rész és utána a csók, de át fogunk lendülni ezen is.  
- Ha kényelmetlenül is éreztem magam, az akkor sem miattad volt. Szóval miattam ne aggódj, ha valami nem jó, azt jelezni fogom. - Válaszolom neki barátságosan, majd pedig a következő kijelentésem után, amit már én magam sem tudom, hogy miért tettem meg, csak egy kivörösödött arccal csapom le a fejem. De persze csibész módjára nem hagyja annyiban a dolgot, leguggol előttem, hogy láthassa mi történt a fejemmel, én pedig erre csak kínosan felnevetve temetem tenyereim közé arcomat, két ujjam közül kilesekedve rá.
- Nem tudom mi történt velem odabent. Az tény, hogy kicsit jobban beleéltem magam abba a csókba, mint azt kellett volna. Csak elkapott a hév... Esküszöm semmi rossz szándék nem volt mögötte. - Vallom be őszintén végül rá nézve még mindig égő arccal szégyenkezve, mert nem szeretném, hogy valami perverz pedofilnak gondoljon, még akkor is ha már bőven nagykorú is. Elég furcsán érzem magam, hogy valaki, ennyivel fiatalabb nálam, bármilyen szikrát is képes volt ébreszteni bennem. Tényleg ennyire kiéhezett lennék? Vagy benne lenne valami különleges?
- Revansot? - Kérdezek vissza kissé bátortalanul, de végül az én ajkaim is mosolyra húzódnak. - Oké, legyen. - Mondom végül, majd el is fogadom a felém nyújtott kezet, ezzel ismételten szabaddá téve arcomat, ami talán mostmár normálisabb színekben pompázik. - Van egy ördögi terved is? Bevezetésnek kezdhetjük azzal is, hogy sót teszünk a kávéjába. Az tuti kiveri majd a biztosítékot nála. - Vigyorodom el most én magam is, hiszen itt mindenki tudja... Talán még Alden is, hogy Tim elhalálozna kávé nélkül. Hihetetlen, hogy még alighogy csak találkoztunk, de máris a csibészkedésbe készül belevinni. Na nem mintha olyan nagy könyörgésre lett volna szüksége, szerencsére könnyen bele lehet engem is vinni a hülyeségekbe. Aztán mikor újra megszólal, ismételten meglepődöm. Magam sem tudom, hogy ezt hízelgésnek vegyem, vagy leselkedésnek, de tekintve arra, hogy én magam is próbáltam neki utánanézni, talán csak kíváncsiságnak. Nem mellesleg a könyvem azért lett kiadva, hogy az emberek elolvassák, nem követett el bűnt.
- Köszönöm. - Mosolygok rá kedvesen. - Igazából csak szerettem volna ha az emberek nem csak azt látják rólam amit a média enged és mutat. - Mondom sokat sejtetően és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt ő is meg fogja érteni. A média kegyetlen tud lenni, nekünk pedig meg kell kapaszkodnunk amiben tudunk ha nem akarjuk, hogy darabjainkra szedjenek minket.
Mikor Tim megjelenik és betessékel minket, részben örülök, mert az kétségen kívüli, hogy remegni kezdtem a hidegtől, de részben nem örülök, mert szívesen beszélgettem volna még Dennel.
- Mindenki összeszedte magát? - Néz most ránk, nem mintha másnak szüksége lett volna szünetre. - Képesek vagyunk mostmár folytatni a jelenetet? - Kérdezi, én pedig bólintok egyet, majd pedig amíg Aldenre várok, a forgatókönyvbe lesve próbálom emlékeztetni magam, hogy mi is következett pontosan a csókjelenet után.

Tetszik a humora. Igazából az egész személye. Aranyos, akiben még rengeteg csibészség és életerő van, a társaságában pedig én magam is pezsegni kezdek, mintha csak mellé fiatalodnék. Na jó, azért nem mintha annyival idősebb lennék, de érezhető a kettőnk közötti különbség, még ha ő elő is hozza belőlem a pimasz énemet. Érdekes, hogy ilyen hamar megtaláltuk a közös hangot, pedig még aligha ismerjük egymást. Aztán szavai hallatán először csak szégyenlősen pillantok le rá, aztán sikerül mosolyognom is, majd végül már csak felvont szemöldökkel nézek rá és szinte minden erőmet próbálom beleadni, hogy ne kérdezzem meg ami kikívánkozni akar. Végül a kíváncsiság nyer.
- Óh valóban? És mi is lett volna az amit tettél volna? - Nézek rá egy tőle tanult csibész vigyorral. A sejtelmes mosolya elárulja, hogy igenis tudja mit tett volna, én pedig azok után ahogyan ő ráakadt a kipirult arcomra, biztos lehet benne, hogy én sem hagyom ezt a mondatot szó nélkül. Ha ezt a játékot játsszuk, hát tegyük rendesen!
- Tökéletes! Jó kis csapat leszünk mi. - Válaszolom játékosan, miközben már agyalni is kezdek azon, hogy mégis mi mással állhatunk bosszút rajtuk. Legalábbis addig, ameddig Alden, ismételten oda nem szúr nekem szavaival. Már éppen kezdtem volna megköszönni neki a dicséretek áradatát, de végül a nagy dicséret csak hitetlenkedő tekintetbe megy át, majd jól oldalba is bököm őt, mint ahogyan azt ő tette velem korábban.
- Ha arra tekintünk, hogy milyen jelenetek lesznek a musicalben, szerintem látni fogod még az arcom összes árnyalatát. - Mondom ezzel jóformán öngólt rúgva, hiszen hamar eszembe jut, hogy milyen jelenetek is lesznek a filmben. Ennek hatására pedig ismételten sikerül egy kicsit zavarba jönnöm, bár szerencsére Tim hangja megzavar minket, így aztán sikerül nem túlzottan belemerülni azoknak a bizonyos jeleneteknek az elképzelésébe.
Együtt, hármasban érünk vissza, Tim újabb ugratására szinte büszkén pillantok most fel Aldenre, aki ezúttal a visszavágást válassza, belemegy a játékba, én pedig nem tervezem őt hagyni egyedül harcolni. Egy csapat vagyunk.
- Tudjuk, hogy csak féltékeny vagy Tim. Egyszer talán te is kapsz olyan csókot, mint amilyet én kaptam tőle... - Vigyorodom el és gondolatban megveregetem a vállamat amiért ezúttal nem pirulok bele a gondolatba. Elvégre Den már tudja, hogy tetszett a csókja, szerintem mindenki látta is ebben a szobában,  tehát semmi újat nem mondtam, leszámítva talán Tim féltékenységét, ami természetesen csak egy cukkolás. Bár ki tudja...
- Bűnözni? Még szép! Gyilkoljunk le néhány hamburgert, éhen halok. - Válaszolom neki gondolkozás nélkül, mikor végre Tim bejelenti a szünetet amire szerintem már mindenki baromira várt ebben a helységben. Nem húzzuk sokáig az időt, magamra kapom a kabátomat, mert mégegyszer nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy az nélkül megyek a hidegbe, majd követni kezdem őt. Mormogva az orrom alatt megjegyzem, hogy nekem jóval rövidebb lábaim vannak és nem ártana, ha megvárna, ám magam sem tudom, hogy végülis meghallja-e. Azt viszont hamar lemeccseljük vele, hogy autóval megyünk, az éhség győzött, így belemegyek, bár nem mondom, hogy meg sem fordul a fejemben az elrablásom története.
- Köszönöm, hogy kimentettél, nem szívesen maradtam volna ott velük. Mondanám, hogy jövök neked eggyel, de aggódom, hogy milyen pimaszsággal jönnél majd fel. - Mondom neki mikor már betessékelem magam az autóba és indulásra készen állunk. Semmi kétségem nincs afelől, hogy mocskosul visszaélne a szívesség lehetőségével és szerintem ezzel mindketten pontosan tisztában vagyunk.  
- Aztán légyszíves ne ölj meg minket. Meg ne is rabolj el és adj el valami szervkereskedőnek. - Vigyorgok rá pimaszul, bár talán sejtheti, hogy azért a vicc mögött bujkál némi aggodalom is. Nem gondolom, hogy elrabolni készül, azt sem, hogy megöl minket, de tény, hogy nem sűrűn ülök be olyan emberek mellé, akiket alig ismerek. Mindig volt bennem egy félsz az autókkal kapcsolatban, és nem is csak akkor, mikor én magam kellene, hogy volán mögé üljek.

Szinte érezni ahogyan forr a levegő, még ha akarnánk sem tudnánk letagadni, hogy valami van közöttünk. Ami egyben izgalmas, érdekes, nagyon új és ijesztő. Éppen az utóbbi miatt is próbálok nem túl sokat képzelni a dolgok mögé, de ő nem könnyíti meg a dolgom. Ahogyan ajkaimra pillantva hajol hozzám közelebb és egyben érint meg, egy pillanatra lefagyok, földbe gyökerezik a lábam, nem számítottam erre a visszavágóra. Az érintése áramütésként hat rám, éppen ezért is teszek végül egy hirtelen lépést hátrafelé, ezzel egyben elhúzódva tőle. Tényleg nem értem, hogy mi folyik itt. Miért van rám ilyen hatással? Ezt ő is érzi?
- Szörnyű vagy! - Adom meg magam végül, még kezeimet is megadóan emelem fel, hogy tudtára adjam nyereségét, aztán következő szavai hallatán még fel is nevetek. - Adok én neked Mimi Gilberts 50 árnyalatát! - Bököm meg most vállát, szerencséjére nem maradt többre időm, mert ezt tuti megtorolnám - Ezt még visszakapod! - Szólok még oda neki, mielőtt azt hinné, hogy egy böködéssel meg is úszta volna a dolgot. Majd jól fenéken lesz billenve mikor nem számít rá.
- Hé! Azt hittem te mellettem állsz. - Mormogom Tim visszavágása után, majd összeszűkült szemekkel nézek fel bajtársamra, aki máris hátba szúrt ahelyett, hogy megvédett volna. Sebaj, egy extra fenékbe rúgás! Számolom őket, nem kell aggódnia.
- Igen, éppen ezért leszel te az akinek kemény edzésbe és diétába kell majd kezdenie, nem pedig nekem. - Nevetek fel gonoszul. - De ne aggódj, én majd eszek hamburgert helyetted is és mocskosul vigyorgok majd rád, miközben te legelheted a sok zöldet. - Gonosz vagyok, semmi kétségem efelől. De még mindig nem ér fel Mimi ötven árnyalatával, ez még csak a kezdet.  Talán nem a legmegfelelőbb embert választotta ki erre a cukkolós partira. Habár én élvezem. A kérdés az lesz, hogy ugyan ő meddig fogja élvezni.
Végül már az autóban ülve hallgatom végig őt, ami őszintén szólva jól esik. Nem csinál viccet a félelmemből, ami máris sokkal több érettségre utal, mint amennyi összességében volt bármelyik korábbi férfinál is. Na nem mintha rá úgy néznék, de mégis. Máris sokkal több bizalommal tekintek rá, mint sokakra korábban. Imádom a pimaszságát és átkozottul élvezem a mi kis játékunkat, de néha jól tud esni ha csak meghallgat és következetesen válaszol. Kezdem megkedvelni őt.
- Köszönöm. - Válaszolom végül rámosolyogva, ám ezúttal nem viccelődve. - Nem túlzottan szeretek kocsiba ülni. Vezetni őket meg végképp nem. - Vallom be neki kissé szégyenlősen, miközben a tekintetemet igyekszem kifelé szegezni, hogy még ha rám is szeretne nézni, ne tudjon belőlük olvasni. Fogalmam sincs, hogy ezt mennyire fogja viccesnek találni. A legtöbb ember azt hiszi hülye vagyok. Ha egyszer egy balesetbe kerül az ember, sokmindent átértékel utána. Nem olyan könnyű ezeken az érzéseken felülkerekedni. Nekem eddig semmiképp sem jött össze.
- Oké, megfogtál. Elrabolhatsz! - Nézek most vissza rá vigyorogva. - Mindig is nagy álmom volt egy igazi panoráma lakás. Élek-halok egy gyönyörű kilátásért. Sajnos ezek a lakások általában nem földszinten vannak, főleg nem a városban. Egy liftbe pedig legfeljebb kézen fogva megyünk be. - És mostmár a második nagy félelmemről is tud, a végén még azt hiszi, hogy mindentől rettegek. Pedig még a pókokról nem is tud. Remélhetőleg nem most kell majd kitálalnom arról is. - Szóval várod már Los Angeles-t? Van egy olyan érzésem, hogy sokat fogsz szórakoztatni. Meg kell ígérned, hogy egyszer eljössz velem majd bulizni! - Kuncogok csak, mert van egy olyan sejtésem, hogy igazából rohadtul nem kellene vele buliznom menni, de legfőképpen nem alkoholt innom mellette. Tekintve a hihetetlen kémiára ami közöttünk van, az a bizonyos este még nagyon rosszul végződhet. Vagy épp nagyon jól. Attól függ hogyan tekintünk rá. Mindenesetre hamar megbánom ezt a kérést, mert tudom, hogy nem lenne túl okos a részünkről.
- Voltam már itt korábban. Tényleg jók... - Jegyzem meg mikor már megérkezünk a hamburgerezőhöz és korgó gyomorral szállok ki az autóból, hogy aztán vele az oldalamon menjünk be oda.

- Persze. - Vágom rá gondolkozás nélkül, elvégre imádom a zenét, semmi ellenvetésem sincs. A kérdése viszont meggondolkoztat, mert a zenei stílusom igencsak széles skálán mozog, így aztán nem olyan egyszerű ezt megmagyarázni sem. - Ez egy jó kérdés. Nagyban függ a kedvemtől, hogy mit hallgatok épp. Egy átlagos napon szeretem felpörgetni magam, úgy könnyebben vészelem át a napot. És te? - Zene nélkül szerintem én magam sem élnék már. Főleg egy ismert személyként, akár a tömegközlekedési eszközökön, aligha maradnék életben ha nem tudnám kizárni a külvilágot. És bár hozzászoktam már a kíváncsi tekintetekhez, vagy éppen ahhoz ahogyan emberek próbálják felhívni magukra a figyelmem, de mégis a zene a fülemben nagyban rásegít arra, hogy elviseljek bármit is.
- Kárpótolni akarsz amiért nem álltál ki mellettem, mi? - Kuncogok fel. Tény és való, hogy nem igazán van szükségem arra, hogy meghívjon vagy fizessen bármit is, ugyanakkor mégis tetszik a hozzáállása. Aligha találkozni udvarias férfiakkal mostanában, legtöbben csak elvárják, hogy én fizessek, mert nekem van miből. Le sem tagadhatnám, hogy nagyon is tetszik az udvariassága... Még az ajtót is kinyitotta előttem. Kétszer is. Már az idejére sem emlékszem, hogy mikor tette ezt meg valaki nekem, pedig őszintén szólva igazán semmiség lenne.
- Én elég izmos vagyok alapjáraton, nekem sosem kellett ilyesmi... Nem vagyok puding, mint egyesek. - Nevetek fel jóízűen, még ha akarnám sem tudnám ezeket a szívatásokat magamba fojtani. Bár annak azért örülök, hogy éppen vezet, így nem lesz ideje leellenőrizni azokat a muszklikat. Lehet azért alulmaradnék. - A lényeg, hogy én tömhetem magamba a finomságokat, te meg nem. Mert milyen is lenne már ha leejtesz, nem? - Húzom tovább az agyát, bár belegondolva elég ijesztő belegondolni, hogy mennyi ereje is van. Kétlem, hogy nekem menne az ő emelgetése.  
- Nyáron? Simán. Most? A-aa. - Rázom a fejem, nincs az az ég, hogy ő erre engem rávegyen ebben a fagyban. Inkább lenyelem a kocsikázás iránti félelmeimet. - De nyugi. Annyira azért nem szörnyű a helyzet. Csak ne kezdj valami autóversenyzésbe, vagy hasonló őrültségbe és minden rendben lesz. - Jól esik a kedvessége, ezt nem tagadhatom. Olyan érzés tölt el, mintha meg is hallana és egyben meg is értene. Nem csak amolyan egyik fülön be, másikon pedig ki módon.
- Hát ha már csókolóztunk, akkor egy kézfogás már igazán nem nagy valami. - Kuncogok fel és hatalmas örömömre, most nem is jövök zavarba. Kezdek egészen hozzászokni. - Imádom a magasságot. Nem sokan tudják rólam, de imádom a bungee jumping-ot éééés egyik legnagyobb vágyam, hogy egyszer majd egy repülőből kiugorva ejtőernyőzzek. - Mondom ezt büszkén, akárcsak mikor annak idején egy csillagos ötössel értem haza iskolából. - Ezt tuti nem gondoltad volna Mimi Gilbertszről, mostmár egyel több árnyalatot ismertél meg. - Igazából magam sem tudom, hogy miért osztottam ezt meg vele. Talán, hogy ne csak a törékeny és mindentől rettegő énemet lássa? Hogy ne csak a média által lefestett személyt ismerje meg bennem. Ami már csak azért is érdekes, mert általában azért nem nyílok meg ilyen gyorsan az embereknek. Bár ő más... Még ha nem is olyan ismert, tudja már hogy mivel jár híresnek lenni. Ő megért dolgokat és teljesen másképp tekint rám. Nem csak a borító alapján akar megismerni, ezt pedig már ki is jelentette. Szóval miért is ne adhatnám meg az esélyt neki ahhoz, hogy meglássa, ki is vagyok valójában? Cserében pedig én is megismerhetem őt.
- Felüdülés lesz kicsit kiszabadulni a városból, főleg úgy, hogy tudom jó társaságom lesz. - Sajnos a kíváncsi szemek elől aligha lehet elmenekülni, de mégis néha jól tud esni a változás. Én pedig az elmúlt három évben eléggé elszontyolodtam. Éppen itt lesz az ideje annak, hogy felrázzam magam. Vagy éppen Alden rázzon fel, amit talán ezzel a fiatalos pezsgésével hamar el is tud érni. - Óh, én soha nem mondanék nemet egy pörgetésre. Karaoké és tánc! Megegyeztünk? - Nyújtom is felé a kezem, persze csak az után, hogy már megérkezünk a célhoz és nem kell a vezetésre összpontosítania.
- Citromos ásványvíz, mert az a legjobb. Meg dupla sajtburger. - Még csak a menüre sem kell pillantanom, a választásom egyértelmű. Esküszöm némelyik belsőszervem máris sajttá változott a tömérdeknyi sajttól amit megettem az elmúlt harminc évben. Végül mikor megérkezik valaki, hogy megkérdezze mit szeretnénk, én gondolkozás nélkül adom is le a rendelésem az ásványvíz és egyben a hamburgerre is, majd miután a férfi mindkettőnk rendelését összeszedte és hátat fordít nekünk, csak ekkor szólalok meg újra.
- Szóval mesélj valamit magadról, Alden Lindvall. - Ejtem ki nevét, mintha az valami nagyon titokzatos dolog lenne. - Tudni akarok valamit ami nincs a google-ben rólad és senki sem tud. Na nem mintha rádgugliztam volna... Oké, talán egy kicsit. - Mosolyodom el végül egy apró vállrántással, bevallva ezzel a kis bűnömet. Habár jól tudom, hogy nincs ebben semmi rossz, ő is elolvasta a könyvem, mégis remélem, hogy nem fog rossz következtetést levonni belőle.
- Arra pedig jobb ha felkészülsz, hogy lehetségesen ki kell majd innen mentened. - Közelebb hajolva suttogom neki, a sutyorgó társaságra pillantva, bár igyekszem nem túlzottan megbámulni őket, elvégre nem szeretnék még ennél is több figyelmet magamra. Sőt, ennek a gondolatnak a hatására még a kabátot is összébb húzom magamon, és nem azért mert itt hideg lenne, inkább csak igyekszem minél többet elrejteni magamból. Nem szívesen vonnám őt bele semmilyen balhéba, de sajnos velem mutatkozni nem mindig egyszerű.

Mondanom sem kell, hogy mennyire kényelmetlenül érzem magam amiért egyre jobban megkedvelem a fejét. Persze ezt soha be nem vallanám neki, de mégis úgy érzem, hogy képes lenne pillanatok alatt lekapni mindkét lábamról. Ijesztő módon nagyon is az esetem lenne, pedig nem vagyunk egy korosztály és ilyesmire még csak gondolnom sem kellene. Éppen ezért is igyekszem ezeket a gondolatokat valahol nagyon mélyen elraktározni a fejemben és nem kitörni engedni őket.
- Rendben, akkor majd átküldök neked egy listát még mielőtt indulnánk. - Válaszolom kicsit elgondolkozva, mert bizony nem sok időnk maradt indulásig, nekem pedig még annyi mindent el kell intéznem addig, hogy már igazából azt sem tudom hol a fejem. Nem egyszerű egy fél éves utazást betervezni és elintézni, hogy minden rendben legyen amíg távol vagyok. - Ez igazából nagyon egyszerű... Imádok mindent hallgatni amit énekelni is tudok. - Ez nagyon körbeírja a zenei stílust amit leginkább szeretek, egyben kizárva a dörömbölős zenéket, talán a rappet is, mert annyira azért jó nem vagyok, de magába foglal minden klasszikust. Aztán a következő kijelentése hallatán nagyon igyekszem úgy tenni, mintha nem hallottam volna azt a kis szóbotlást, mégis egy hitetlenkedő pillantással illetem őt meg és fogalmam sincs, hogy most újra csak zavarba akar hozni, vagy csak szórakozik velem.
- Nagyon udvarias vagy te... Gyanús is! - Jegyzem csak meg egy orrom alatt elrejtett mosollyal az arcomon. Nagyon nehezemre esik nem kimutatni, hogy mennyire élvezem ezt a mi kis macska-egér játékunkat, ugyanakkor a játszadozás mellett mégis sikerül lassan egy olyan emberre találni benne, akit kedvelek.
- Szerintem gondold ezt végig, mert a végén még tényleg letapizlak. - Nevetek fel, bár hamar leesik, hogy miket is beszélek. - Mármint... Úgy értem, le...ellenőrizlek. Tudod, csak a biztonság kedvéért, hogy biztos lehessek... dolgokban. Mindegy. - A fejemet rázva legyintek egyet. Igen, ezzel most sokat javítottam a helyzetemen. Csillagos ötöst érdemlek a magyarázkodásomra. El sem tudom képzelni, hogy mit gondolhat már rólam, de komolyan. Habár abban is biztos vagyok, hogy élvezi mikor zavarba jövök, már csak az a kérdés, hogy miért tudja ezt nálam ilyen hamar elérni? Tényleg ennyire gyenge lennék? Kétlem, hogy eddig is ilyen lettem volna. Valamiért nagy hatással van rám, nekem pedig össze kell szednem magam, különben képtelen leszek mellette színészkedni, főleg nem anélkül úgy, hogy folyton a nyálam csorgatnám rá.
- Jaj ne is mond! Már alig várom, hogy vízbe lökhesselek. A morcos tekinteted is tuti megéri majd. - Nevetek fel, a korábbi pimasz vigyor pedig hamar visszatér az arcomra. Tényleg olyanok vagyunk, mint két nagy gyerek, akik talán együtt is nőttek fel. Ijesztő, hogy mennyire úgy érzem, mintha már ismerném őt pedig alig néhány órája találkoztam vele életemben először. Aztán nagyon szeretnék egy frappáns választ adni következő gondolatmenetére, de hamar rájövök, hogy azzal csak a lovat adnám alá ahhoz, hogy újra zavarba hozzon, hiszen mindketten tudjuk, hogy miről is beszél ő valójában. Nagyon meg kell válogatnom a szavaimat, elvégre hamarosan sokkal többet fog látni belőlem, mint most. Szó szerint. És bár szégyenlős nem vagyok, az sem érdekel ha a közönség lát többet belőlem... De ő?! Tényleg össze kell szednem magam a forgatás előtt.
- Timből bármit ki lehet nézni. Tuti, hogy megpróbál majd kényelmetlen helyzetbe hozni minket, készülj fel lelkileg és testileg is. - Sandítok rá fél szemmel, miközben próbálok nem túl sokat elárulni neki abból ami a fejemben játszódik le, mert ugyebár arról tudnia semmiképp sem kellene.
- Ne aggódj, a repülőn Los Angeles felé majd én fogom a te kezed. Jó kezekben leszel, ígérem. - Még ha viccelődésnek is tűnik, mégis sokkal komolyabban gondolom ezt, mint azt más gondolná. Kedvesség sugárzik ki hangomból, nem humor, hiszen megvannak a saját félelmeim is, amikre ő is kedvességgel reagált. Én sem tenném hát másképp, még ha lehet idővel majd meg is próbálnám hozzászoktatni a magassághoz. De soha nem erőltetném.
Mikor megfogja a kezem, érintése ismételten jó érzéssel tölt el, mintha csak feltöltené a már lemerülőben lévő képzeletbeli elemeket, de ezúttal igyekszem nem kimutatni neki, hogy milyen hatással is van rám, inkább csak mosolyogva térek be vele a hamburgerezőbe, hogy megrendeljük életünk legjobb hambiját.
- Bowling? - Vonom fel a szemöldököm. - Hát ezt ki kell majd derítenem magamnak. Kihívás elfogadva! - Na nem mintha szó lett volna kihívásról, de ha verhetetlennek tartja magát, akkor én leszek az akinek ezt meg kell majd cáfolnia, vagy rosszabb esetben erősítenie. Aztán hívására közelebb hajolok hozzá, már szinte izgatott is leszek, hogy meghallhatom Alden Lindvall legnagyobb titkát. Következő pillanatban, mikor ténylegesen tudtomra is adja azt, hirtelen azt sem tudom, hogy hová bújjak el zavaromban. Az arcom szinte pillanatok alatt vált ismételten színt, majd mivel vele szemben ülök, aligha tudnám ezt elrejteni előle, bár csak nagyon kevésre lenne szükségem ahhoz, hogy lebújjak az asztal alá. Vagy kiszaladjak és elássam magam valahol. Miért csinálja ezt velem?
- Ez övön aluli volt! - Pillogok rá a cicaszemeket kihasználva, a lehető legcukibb nézéssel amit valaha is produkáltam. - Élvezed, mi? - Nevetem végül el magam. Már hogy is ne élvezné. Szinte az első pillanattól fogva élvezkedett a zavaromban és direkt is csinálja. Azt magam sem tudom miért. Mit akarna már tőlem egy hozzá hasonló kis csibész? Biztosan találna nálam sokkal jobbat is, sőt tutira ragadnak is rá a lányok, akik még korban is illenek hozzá.
Mosolyogva bólintok a srác felé, aki szégyenlősen tolja felém a szalvétát és a tollat, hogy autogrammot adjak neki, amit végül meg is teszek. A rajongók nagy része csak aranyos és ideges és csak alig várják, hogy a közelembe kerüljenek, ám nehezen tudok bizalommal tekintetni rájuk, elvégre soha nem tudhatom, hogy melyikük lesz pillanatok alatt erőszakos, vagy elmebeteg, mert ugyebár arra is volt már példa. Ezt pedig ő maga is tudhatja, ha ténylegesen olvasta a könyvemet. Viszont a közelsége mindenképpen erőt ad, mert jól tudom, hogy kérdés nélkül védene meg ha arra kerülne a sor. Magam sem tudom, miért tudok ilyesmit. Azt hiszem csak nem úgy ismertem meg... Ebben a pár órában, mint aki csak úgy elszaladna és szarban hagyna. Igen, elég furcsa, hogy máris ilyen bizalommal tekintek rá.
- Csináljak én is egy képet rólatok? - Kérdezem miután Den lefotózott minket a sráccal, majd az örömködve fordult el tőlünk. A lány bólint, de iszonyatosan zavarban van... Ismerős helyzet ez nekem is. Lehet Alden csak simán zavarba hoz mindenkit, akárcsak egy veleszületett adottság. Elveszem tőle a telefont, majd ha Alden is összeszedi magát, készítek róluk is egy képet.
- Aranyos. Egyébként neki is zöld szeme volt. Csak úgy mondom... - Jegyzem meg egy pimasz mosollyal nézve most rá, mikor már újra magunkra maradunk, miközben még a szemöldökeimet is felvonom, mert ugyebár kölcsön kenyér vissza is jár és nincs az az Isten, hogy én ezt kihagyjam. Aztán mielőtt még további szúrkálódásba vethetném bele magam, megérkezik a két megrendelt ital, bár a hamburgerekre még várnunk kell, hiszen azoknak még kell egy kis idő.
- Néha ijesztő tud lenni, mikor csak úgy leszólítanak. - Teszem hozzá egy komolyabb tekintettel, bár jól tudom, hogy ezt ő talán nem így gondolja. Ő meg tudja magát védeni ha szüksége van rá, ellentétben velem, aki egy alacsony növésű nő, aki még csak futni sem tud gyorsan. Így tehát az esélyeim a túlélésre elég alacsonyak mikor magam vagyok.

Hát szépen is néznénk ki ha nekiállnék letapizni őt, főleg a korábbi előadásom után, miszerint nem érzem magam túl jól mikor autóba kell ülnöm és száz százalékos odafigyelést igénylek tőle. Igencsak meghazudtolnám magam azzal, hogy elkezdem fogdosni őt, ezzel igazából saját magam elvéve az összes még megmaradt figyelmét. Nem mintha egyébként meg is tenném. Na nem azért mert nem szeretném, mert amúgy rohadtul megtenném ha nem érezném úgy, hogy a pofám szakadna le utána. Fogalma sincs arról, hogy igazából milyen szívesen érinteném meg őt, de ennek a gondolatnak igazából még csak a fejemben sem kellene, hogy legyen. Nem kellene huszonéveseket tapisgálnom, főleg nem azokat akikkel együtt dolgozom. Éppen ezért is kezdek el csak hümmögni válaszként, reménykedve abban, hogy inkább elfelejti amit mondtam és nem próbálja meg a határokat feszegetni, mert ki tudja meddig tudom türtőztetni magam, főleg ha így cukkol.
- Olasz? Ez mindent megmagyaráz! - Nevetek fel sokat sejtetően, bár nem fejtem ki neki jobban, hogy mire is célzok pontosan, inkább hagyom, hogy lyukat fúrjon az oldalában, ezzel valamennyire megbosszulva őt a gonoszságaiért. Amit persze ő sem tud visszavágó nélkül hagyni, így aztán következő kérdése hallatán ismételten felnevetek, de ezúttal nem húzom el a kezem, hagyom hogy megérintsen, nem mintha nem ezt akartam volna.
- Hmm... talán arra, hogy fogsz még te félmeztelenül látni engem és jobb ha előre felkészülsz mindenféle szempontból, nehogy aztán gondjaid akadjanak. - Nézek rá a lehető legkegyetlenebb vigyorommal és szinte minden erőmet összeszedve, hogy ne remegjen meg a fene nagy magabiztosságom és piruljak ismételten bele abba amit mondok. Mert most rajta van a sor és ha ő így akar játszani, akkor talán nekem is menni fog. Talán. Bár az kétségtelen, hogy ő sokkal jobban tartja magát, szóval fogadni azért nem fogadnék a sikeremre.
Szörnyű, hogy még be is vallja, hogy élvezi amikor zavarba hoz és ha tehetném, most őszintén jól fenékbe is rúgnám, de nem szeretnék holnap a hírekben szerepelni, amint agyonra rugdostam egy ártatlan fiút. Vagy ki tudja milyen csúnyaságokat tudnának még az esetbe képzelni. Ehelyett inkább igyekszem a megérkező fiatalokra koncentrálni és Alden tekintetére, ami elárulja, hogy pontosan tudja mit érzek és hogyan érzek idegenekkel kapcsolatban. Jól esik ez tőle, biztonságérzetet ad, nyugalmat sugall és én pedig csak mégjobban megkedvelem őt érte. Már olyan régóta nem értett meg senki, még akkor sem ha kiabálva próbáltam magyarázni az érzelmeimet. Most pedig itt van ő, aki konkrétan egy pillantásból megért engem és képes le is nyugtatni. Hihetetlen az ami közöttünk van, de nehéz elfogadni is mert nem érzem úgy, hogy az sikerekhez vezetne.
- Oké, oké! Értem a célzást, feladom! Nyertél! - Nevetek fel, majd megadóan emelem fel kezeimet, bár ezzel csak a meccset adom fel, nem az egész csatát. Ilyen könnyen azért azt nem fogom veszni hagyni, viszont tény és való, hogy egyre nehezebben fogom vissza magam és úgy érzem el fogok itt olvadni, ha nem fújok visszavonulót. - De azért még nem végeztünk! - Nézek rá összevont szemekkel akárcsak egy mérges macska, majd pedig kicsit értetlenkedve figyelem ahogyan pillanatok alatt lehúzza az itala tartalmát.
- Nagyon szomjas lehettél. Ki vagy már éhezve is, mi? - Teszem fel a kérdést nyakatekert módon, persze nem véletlenül. És bár épp most adtam fel a korábbi kis harcunkat, máris egy újban veszek részt, mert átkozottul nem tudom magam visszafogni és legszívesebben én is jól lehúznám a saját vizemet, hogy hátha az lehűtene engem is. Habár lehet többet segítene ha egyenesen a fejem tetejére önteném azt.
- Nagyon ostobán hangzana ha azt mondanám, hogy szeretem legalább egy kicsit úgy érezni, mintha normális lennék? - Kérdezek vissza kicsivel komolyabb témákra térve, így aztán némileg komolyabb hangnemre is váltva. - Igazából soha nem volt alkalmam normális életet élni, szeretem legalább néha azt érezni, hogy nem vagyok semmivel sem másabb a többi embernél. Tudom, hogy nem biztonságos, de így legalább nem kattanok meg. - Na meg elszállni sem szeretnék magamtól, szeretem mikor a lábaim a földön maradnak. Az pedig semmiképp sem tartozna a normális kategóriába ha testőrökkel sétálnék fel és alá. A tömegközlekedést meg csak napközben használom, estékre és éjszakákra marad a sofőr vagy pedig taxi. Azért annyira még én sem őrültem meg.
- Szerinted mit szólna most Tim ha nem mennénk vissza? - Húzom gonoszkás mosolyra az ajkaimat, eljátszva a gondolattal, hogy akár meg is lóghatnánk a nap további részére. - Tuti felakasztana minket. Bár legfeljebb azt mondjuk, hogy kettesben próbáltunk, hogy minnél profibban menjenek azok a bizonyos jelenetek. - Egyre jobban játszom ezekkel a jelenetekkel a fejemben, amit tényleg nem kellene, de képtelen vagyok visszafogni magam. És bár nem gondolom komolyan a dolgot, sokkal inkább csak feltételezés lenne a dolog, mégis jó érzés elképzelni Tim elképedt arcát mikor ezzel magyaráznánk az eltűnésünket. Aligha lehetne egy rossz szava is, azok után amit velünk tett korábban. Végül mielőtt még további képzelgésekbe tudnék kezdeni, szerencsénkre megérkezik az újabb itala kíséretében, a már várva várt hamburgerek is, aminek aztán tétovázás nélkül esek neki, mert ha evéssel foglalom le a számat, legalább nem dumálok annyit és zavarba sem hozom magam.

Még mielőtt befejezné a mondatot már érzem, hogy ennek nem lesz jó vége és jobban jártam volna ha inkább befogom a pofám. Mire a mondat végére ér, pedig már azt is tudom, hogy még jó hogy nem kezdtem el inni, mert tuti belefulladtam volna a vizembe. Miért van neki mindenre készenlétben egy ilyen frappáns válasza? És hogy a fenébe nem hozza saját magát zavarba vele? Tényleg ennyire gyenge lennék? Lassan már alig tudok a szemeibe nézni anélkül, hogy ne égjen le a fél arcom, ő meg még egy ilyen megszólalás után is magabiztosan, azzal  pimasz vigyorral néz le rám, mintha nem éppen arról beszélt volna, hogy szeretné szemügyre venni a dolgokat még mielőtt a próbán történne valami...
- Kíváncsi vagy már, mi? - Kérdezem vissza ugyanazzal a komisz vigyorral, ám az én tartásom korántsem olyan magabiztos, mint amilyennek szeretném azt, hogy legyen. Szörnyű, hogy milyen hatással van rám. Tényleg lassan úgy érzem el kellene mennem lehűteni magam, minél távolabb tőle, de közben meg még az egész napot vele kell töltenem. Mi lesz még itt ma?  
Aztán a következő kérdésem szemmel láthatóan mégiscsak betalált. Bár nem jön úgy zavarba, mint én, de nyilvánvalóan nem számított a merész kérdésre, nekem pedig ez volt a célom is vele. A válaszára pedig csak egy kacsintással reagálok, hogy tudassam vele: nyertem. Mert ezt a csatát bizony én nyertem... Legalábbis a szememben.
- Mindig valami másra vágyik az ember, mint amilye éppen van. Dehát mindennek van jó és rossz oldala, így van ez a ismertséggel is. Imádok szerepelni és színészkedni, az egy teljesen más világ számomra, de ha szerepelsz, sok szem és száj kiéleződik rád, meglehetetlenítve a valós életedet és azt is, hogy úgy éld az életet ahogyan te szeretnéd. Sokat kell harcolnod azért, hogy úgy alakítsd az életed és olyan emberekkel vehesd körbe magad, ahogyan és akikkel te szeretnéd. - Válaszolom ezt valamilyen szinten egy jövőre vonatkozó tippként számára, holott biztos vagyok abban, hogy az anyja is már felkészítette ezekre és nem fog úgy járni, mint én. Ráadásul ő valószínűleg sokkal erősebb is, mint én voltam, vagy éppen még mindig vagyok. A következő megszólalása viszont ismételten más vizekre evez minket, mintha képtelenek lennénk kontrollálni magunkat és nem egymás hergelésével foglalkozni.
- Ez már valami kacifántos randimeghívás akar lenni? - Vigyorgok rá pimaszul, felvont szemöldökkel, mert képtelenség is lenne nem erre a következtetésre jutni, főleg ha arra tekintünk ami közöttünk játszódik le, már az első pillanattól fogva. És bár remélem, hogy nem fogja komolyan venni a kérdésem, mégis valahol mélyen abban is reménykedem, hogy igen. Képtelenség nem kedvelni őt, pedig jól tudom, hogy rohadtul nem kellene és csak egy újabb csalódáshoz fog vezetni.
- Igazából csak vicceltem és egyben kíváncsi voltam a reakciódra. - Nevetek fel. - De mostmár tudom, hogy annyira merész azért te sem vagy. - Cukkolom őt egy kacsintás kíséretében. Hihetetlen, hogy mennyire élvezetes tud lenni ez a mi kis játékunk. A megszeppent arca pedig megér mindent. Talán nem tudtam őt zavarba hozni, de legalább meglepni meg tudom, ami már nagyon öröm is számomra. Viszont az ő kérdése hallatán most rajtam a sor, hogy meglepetten nézzek fel rá. Nem tudom eldönteni, hogy a meghívást baráti alapon kapom meg, mint korábban is, vagy mostmár más is van a szavai mögött.
- Még egészen sok időnk van... - Válaszolom sokat sejtetően, bár én magam sem tudom, hogy mit akarok mondani. Vagyis tudom mit akarok, de nem tudom, hogy tényleg akarom-e amit tudok. Nem akarom máris elrontani a köztünk kialakult kapcsolatot azzal, hogy hagyom, hogy elcsábítson. A hamburgerbe beleharapva igyekszem némi időt nyerni magamnak mielőtt még válaszolnák a kérdésére.
- Szóval panoráma lakás, szép kilátással és Harry Potter meg Star Wars relikviák. Van fogalmad róla, hogy ez milyen vonzón is hangzik? - Húzódnak végül ajkaim egy félmosolyra. A vicces benne talán az, hogy neki halvány gőze sincs arról, hogy milyen nerd is vagyok az otthoni privát életemben. Hiszen erről senki sem tud, kivétel persze azok akik személyesen is ismernek. - Kár, hogy videójátékra már időnk nem lesz... De legközelebb majd elhívlak magamhoz és azt is megejtsük, miután én magam is megmutattam a Harry Potteres és Star Warsos gyűjteményem. - Hihetetlen, hogy mennyi közös van bennünk, ez még inkább csak azt érezteti velem, hogy kedvelnem kell őt és nem tudok ellenkezni neki és a sármos mosolyának. - Oké, rábeszéltél. Talán egy kicsit késhetünk... Nem mintha Tim nem érdemelné meg. Nézzük azt a sok látnivalót! - Adom be végül a derekam, bár reménykedem abban, hogy nem fogja elvenni az eszem és tényleg csak a látnivalókat fogja megmutogatni. Azt hiszem... ?
Mondanom sem kell, hogy hamar sikerül eltűntetni a hamburgert, már csak azért is, hogy ne tudjak túl sokat beszélni és ne tűnjek még ennél is nagyobb idiótának. Ám mikor minden elfogy, végül mégis kérdőn nézek rá.
- Biztosan állni akarod az ebédet? - Kérdezek rá mégegyszer utoljára, mert nem szeretném ha aztán leverné rajtam a számlát, vagy bármilyen gondot is okoznék számára. Aztán ha lemeccseltük, hogy ki-mit fizet meg is indulhatunk kifelé, hogy megmutathassa nekem milyen kockafejű is ő valójában. Ugye? Csak azt... Nem történhet semmi más, mert nem is hagynám.

Csak egy mosollyal nézek vissza rá, igyekezve arra, hogy ne olvadjak el a szavai hallatán. Komolyan azt mondta, hogy gyönyörű nőnek tart? Megőrült ez? Még mindig nem tudom eldönteni, hogy csak elcsábítani akar, hogy túl legyen az ezer meg egyedik nőn, aki idősebb és tapasztaltabb és blabla... Vagy komolyan is gondolja? Tény, hogy forr közöttünk a levegő már az első pillanattól fogva, amit kétlem, hogy csak beképzeltem volna, de nagyon nehezen hiszek én a tündérmesékben. Sose gondoltam volna, hogy az én szőke hercegem majd egy fehér lóháton fog belovagolni, de még a modern verzióját sem mertem remélni, ami ezek szerintem egy grafitszürke mercedes lenne. Nehezemre esik tiszta fejjel gondolkozni és nem hagyni magam elveszni a bókokban és kedveskedésben amiben ő részesít.  
- Hát ha egyszer lesz merszed elhívni egy igazi randira... talán. - Mondom egy sokat sejtető mosollyal, félig viccnek álcázva, félig pedig megadva neki a lehetőséget arra is, hogy akár komolyan is vehesse. Viszont annak lehetőségét kizárva, hogy ne kelljen legalább annyi udvariasságot belevinnie, hogy bátorságot vegyen magán, és igenis elhatárolja magát, majd pedig elém álljon és megkérdezze.
Alden igencsak meglepettnek tűnik mikor nem csak beleegyezem, de még neki is felajánlom, hogy eljöhet egyszer hozzám és meccsezünk egyet. Érdekes, hiszen számomra ebben nincs semmi új, ám természetesen neki fogalma sem lehetett arról, hogy annyira nem is vagyunk különbözőek a privát életünkben. A különbség az, hogy ezt én nem osztom meg mindenkivel. Persze tudom, hogy a meghívását elfogadni egyben ijesztő is, hiszen halvány lila gőzöm nincs, hogy mit fogunk egymással csinálni ha kettesben maradunk. Veszélyes vizekre evezek a válaszommal, de mégis... Mi rossz történhet? Igazából időnk sincs semmi olyanra amit ugyebár nem akarunk egyébként sem csinálni. Legalábbis ezzel etetem magam.
- Oké, menjünk! - Teszem is le a hamburger egy kisebb maradékát, mikor a szószt törli le az arcomról. Már hogy is maradhatnék éhes ezek után? Hát ez hihetetlen! Nem... Ő a hihetetlen! A tekintetem egy pillanatra elkerekedik erre a mozdulatra, de igyekszem nem megjegyezni semmit, inkább csak mielőbb ki szeretnék innen kerülni, friss levegőt szedni és lehűteni a köztünk fortyogó levegőt.
- Köszönöm. - Mondom neki végül mikor már az a bizonyos merci felé battyogunk, mert ténylegesen értékelem, hogy meghívott ebédre, még ha szükségem épp nem is lett volna rá. Egy kedves és udvarias gesztus sokkal többet tud jelenteni, mint bármi más ezen a világon. Főleg nekem, aki él-hal a romantikus történetekért.
Az autóban a csend egy kicsit hosszúra nyúlik és szinte kézzel fogható a pezsgés közöttünk, én mégis inkább próbálok arra összpontosítani, hogy lenyugtassam magam és ne csináljak semmilyen ostobaságot. Csak barátkozunk, meg beszélgetünk a darabról és Harry Potterről, semmi több. Aztán pedig visszamegyünk dolgozni és mindenki boldog amíg meg nem hal.
- A huszadikon?! - Megrökönyödöm, még a lábaim is földbe gyökereznek, ha nem fogja meg a kezem és húz magával, valószínűleg meg is gondoltam volna magam és inkább megkértem volna, hogy hozza inkább le ide a garázsba amiket megmutatni akar. Szerencséjére nem hagyott sok választást, magával húz a számomra egyik legrémisztőbb dobozba, ami még mozog is, én pedig úgy kapaszkodom ujjaimmal belé, mintha minimum egy szakadékba készülnék lezuhanni. A fejemet inkább lecsapom és becsukott szemmel várom a végét, ami már soha nem akar eljönni. Esküszöm olyan hosszúnak tűnik ez a pár másodperc, mintha napokra zártak volna minket oda be. - Vége? - Kérdezem mikor már úgy érzem, hogy egy helyben állunk, majd egyik szememmel fel is sandítok. - Igen, valószínűleg nálam fogunk többet együtt lógni. - Döntöm is el egy sóhajjal, mikor végre kilépünk a liftből és megindulunk a folyosón. Persze csak a folyosó végén veszem már észre, hogy még mindig szorongatom a kezét. - Bocsi. - Engedem is ezzel el őt, egy bocsánatkérő mosoly következtében.
- Pedig szívesen megismertem volna Louie-t is. Nekem is van pár szőrcsomóm, bár néhányan csak átmenetileg, amíg nem találunk nekik szerető gazdát. De ez hosszú történet... - Amit talán már tud is rólam, hiszen az emberek könnyen tudhatnak a jótékonysági estekről amiket a menhelyeknek rendezek. Így aztán az is természetes, hogy néha én magam is besegítek és még ha nem is tudok minden létező szőrmókot befogadni, legalább addig vigyázok rájuk, míg valaki más nem teszi meg.
- Hé, én nem megyek ágyba cipővel! - Szólok rá színlelt sértődöttséggel, aztán fel is veszem a papucsot amit nekem ad, hiszen az ő otthona, én pedig igazodom az ő szabályaihoz. - Szerintem igazán otthonos. A kilátás pedig lélegzetelállító... - Nézek körbe egy nagy mosollyal az arcomon, miközben, bár inkább az erkélyre vágynék, mégis őt követem a konyha irányába, hogy aztán egy Dr. Peppert vegyek át tőle. - Szoktál főzni is? Vagy a konyha csak dísz nálad? - Teszem fel az első kérdésem, miközben kibontom a tőle kapott italt, majd pedig a konyhapultnak dőlök.
- Szóval hol van a varázspálcád? - Teszem fel a nagy kérdést, amit igazából egy teljesen komoly kérdésnek céloztam be, hiszen Harry Potteres ereklyéket akartunk megnézni... De aztán hamar rájövök, hogy ez így igencsak érdekes kérdés lett. - Mármint... - Pillanatok alatt jövök zavarba és fogalmam sincs, hogy mivel is menthetném a helyzetet. Az ő kijelentése pedig egyáltalán nem nyújt mentőövet nekem. Csak próbálom magam felszedni a földről, ő pedig még belém is rúg.
- Na mutasd azokat a muszklikat! - Szólalok fel végül egy vigyorral a vörös arcomon, miközben a bicepsze felé nyúlok, hogy jól megnyomkodhassam, ezzel megadva neki a lehetőséget a flexelésre. - Csak ennyi? - Nézek most rá felvont szemöldökkel, ezzel egyben visszadobva neki a cukkolós labdát.

18+

Legszívesebben megölelném őt mikor megnyugtatóan próbál magához húzni. Az kétségen kívüli, hogy rohadt nagy biztonságban érzem magam mellette, még egy liftben is, amit egyébként messziről elkerülnék. Ha egyedül lennék valószínűleg inkább a lépcsőt választanám, még akkor is ha ebbe elhaláloznék vagy éppen kiköpném a tudőmet. Ez csak azért is érdekes, mert már rég nem éreztem magam biztonságban egyetlen férfi mellett sem. Jól esik a figyelme, a bókjai és az is ahogyan vigyázni próbál rám.
- Hát... Ha egyszer tényleg eljössz hozzám, sok új árnyalatát fogod megismerni Mimi Gilbertsnek. És nem úgy értve... - Mondom miközben megnyomom az úgy szócskát, mielőtt még valami mást szűrne le a mondanivalómból, mert valljuk be, hajlamos rá. - De egészen más vagyok az otthoni életemben, mint amit a média lát és mutat. - Őszinitén szólva egyre jobban érzem azt, hogy kedvelné az igazi Mimi-t. Ő tutira sokkal többre értékelné a kocka fejem és az őrült ötleteimet, mint a családom és barátaim nagy része. Már a lakásában körülnézve is láthatom, hogy a világunk nem is annyira más. Játékok, Harry Potter, Star Wars, állatok, könyvek, filmek... Mintha ő is én lennék, csak kevesebb nőiességgel megáldva. Egyszerűen nem tudom őt nem kedvelni, még akkor sem ha rohadtul próbálkozom nem beengedni őt az életembe. A történet csak adja magát.  
- A szívemen viselem a kisállatokat. Tulajdonképpen szoktam átmenetileg befogadni néhány háziállatot. Ahogyan gyűjtést vagy jótékonysági esteket is alkalomadtán szervezek a menhelyeknek. - Mondom ezt úgy, mintha semmiség lenne, pedig igazából nem az. Meg őszintén még büszke is vagyok rá. Legalább tudom, hogy valami jóra is fordítom a hírnevem, vagy éppen a pénzem és energiám. - Remélem a következőn téged is látni foglak. - Mosolygok rá csábosan, hiszen csalódást is okozna ha nem jelenne meg, főleg ha neki is van szőrmókja. Szóval ha nem is miattam, akkor Louie miatt. - Bár a következő csak Los Angeles után lesz, szóval van még időd. - Teszem hozzá kicsit elgondolkozva, aztán már ismételten más témák felé evezünk el. A konyhapultnak dőlve figyelek rá, ahogyan magyaráz a lakásról meg a főzőtudományáról, akaratlanul is elmosolyodom és átkozottul pasisnak tartom ezt a megoldom ha minden étterem bezár elszólását, legszívesebben felnevetnék rajta, de nem szeretném ha úgy érezné, hogy rajta nevetek. Egyszerűen csak aranyosnak találom. Igazából mindent aranyosnak találok és ebben a pillanatban jövök rá, hogy talán jobb lett volna ha nem fogadom el a meghívását. Veszélyesebb volt, mint azt én gondoltam.
- Én szeretek főzni. Talán egyszer majd összedobok neked valamit. Mi a kedvenc ételed? - Érdeklődöm meg, hogy fel tudjak készülni az eshetőségre, hiszen tényleg szívesen lepem meg őt. Tulajdonképpen bárkit... Akár még magamat is. Imádok főzni és enni is, még ha ez éppen nem is látszik meg rajtam. Aztán az amúgy is veszélyes helyzet, még veszélyesebbre fordul. Őszintén szólva már a varázspálcás elszólás után látni a szemében, hogy valami változott és egyre vágyakozóbban néz rám. Azzal, hogy emellé még meg is érintem és tovább cukkolom, már tudom, hogy végem. Valamilyen szinten talán tudatosan is provokáltam ki nála, mert rohadtul akarom, hogy megcsókoljon. Hogy egy újabb próbát tegyünk a csókra anélkül, hogy további hat szempár nézi végig azt árgus szemekkel, hogy megtudjam tényleg van-e közöttünk valami és nem csak képzelődöm.
Ártatlan szemekkel nézek fel rá mikor közeledni kezd, mintha nekem egyáltalán benne sem lett volna a kezem ebbe az egészbe és nem akaratosan provokáltam volna őt. Ahogyan fölém kerekedik, ahogyan rám néz... Tudom mi következik.
- Hmm... - Dorombolom neki akárcsak egy cica, válaszul a hümmögésére, mintha egy saját nyelvet találtunk volna ki magunknak, amivel tökéletesen meg is értjük egymást. A tekintetem pillanatok alatt válik mohóvá, az ártatlanság egy szempillantás alatt eltűnik. Ezúttal nem várakoztatom meg, jobbik kezem még az előtt indul meg, hogy tenyeremmel megérintsem az arcát, hogy egyáltalán ajkaival hozzáért volna az enyémhez. A levegő már oly régóta forr közöttünk, jólesően tapadok rá végül ajkaira, pillanatok alatt magamévá teszem őket. Éppen annyira, mint amennyire azt akarom, hogy ő is magáévá tegyen engem. Egymásé leszünk, már nincs visszaút. Az arcát végigsimítva karolom át végül nyakát, hogy minél közelebb tudhassam őt magamhoz, minél jobban hozzá tudjak simulni, miközben másik kezem máris felfedezőútra indul a pólója alatt. Nem tagadhatom, kíváncsi is voltam, hogy mit találok ott, de végülis ő akarta, hogy tapizzam le azokat az izmokat. Csalódás pedig aligha ér.
Belemosolyodom a csókunkba mikor a derekamnál fogva emel meg és pakol fel a konyhapultra. Meglep ez a mozdulat, aztán pedig egy apró kis ravasz harapással illetem meg alsó ajkát, ezzel tudomására adva, hogy mit is gondolok róla. A lábaimat szétnyitva húzom őt ismételten közel magamhoz, ezúttal ujjaim sötét fürtjeiben vesznek el, miközben még mindig ajkait csókolom, majd pedig egy tiltakozó sóhajjal illetem őt meg mikor elhúzódik, hogy megszabaduljon a pólótól. Ám mikor rájövök, hogy mit is csinál, a tiltakozó sóhaj egy pimasz mosolyra vált át, mindkét kezemet használva simítok végig felsőtestén. Ujjaimmal eljátszom rajta, letapizom úgy rendesen, ahogyan minden bizonnyal azt ő is akarta. Amíg ő a melltartómmal foglalatoskodik, én nyakához hajolok és apró csókokkal kezdem el beborítani azt. Bejárom a nyaka és füle közötti utat, kétszer is... aztán hagyom, hogy ő maga is megtegye ugyanezt rajtam, én pedig apró sóhajokkal adom tudomására, hogy mennyire is élvezem minden egyes érintését és csókját. Még a testem is megremeg kezei között, pedig alig kezdtünk bele a mókába. Végül elhajolok tőle és én magam is megszabadulok a felsőtől, hiszen nyilvánvalóan útban van, nem szeretnénk, hogy egy kis textil miatt ne tudjon csókjaival a melleimhez jutni. Így hát a fejemet és egyben hajamat hátravetve adok neki szabad utat. De az én kezeim is tovább vándorolnak rajta. Miután bejárták felsőtestét, veszélyesen közeledni kezdenek férfiassága felé.
- Hmm...? - Dorombolok neki ismételten és tudom, hogy érteni fogja a célzásom. Lassú mozdulattal húzom végig ujjamat a bőrén a nadrágja vonalán, ezzel is figyelmeztetve őt, hogy bizony be fogok menni és felmérem a helyzetet odalent is, hacsak nem állít meg benne. Aztán még mindig lassú, de kimért mozdulattal kezdem kicsatolni az övét, a továbbiakban is esélyt adva neki a visszavonulásra, ha esetleg meggondolná magát. Amit nyilvánvalóan nem fog...