- Oh, hogy basznád meg – csaptam ingerültem az ATM-re, mikor benyelt egy újabb kártyát és kék alapon fehér szöveggel csak ennyit volt képes kiírni: sajnáljuk. Azaz, eddig jutottam, mert utána elkezdtem csépelni a fémdobozt.
Nyilván nem az enyém volt a kártya. A táskámban heverő fél tucat közül egyik se volt az enyém. Vannak olyan gyökerek, akik miután megdugtak, nem elhúznak a motelnek csúfolt szeméttelepről, ahol tartottak minket, hanem elmennek lezuhanyozni, otthagyva a ruhájukat, telefonjukat és tárcájukat. Ebből az utóbbi az egyetlen, amiből el lehet úgy venni, hogy csak akkor hiányozzon a kártyájuk, mikor a családi vakációt kell fizetni. Addig pedig le kell szívni belőle annyit, amennyit csak lehet. Kevesen jönnek vissza panaszkodni, a többség inkább lenyeli a békát. Egyébként se emlékeznek másnap reggel annak az arcára, akit előző este még megvásároltak. Fizetéskiegészítés, ha úgy tetszik. Csakhogy a nálam lévő bankkártyák nem tegnapiak, és valószínűleg letiltották már az összest. Picsába.
- Ha nem használja, akkor engedjen oda! Régóta várok már! – morgott egy idős hölgy, és ellenkezést nem tűrve tolt félre az útjából. Az ő kártyáját elfogadta. Beírta a kódot. Egyszerű volna. Meg se kéne ütnöm, csak löknöm egyet rajta, miután beírta, hogy mennyit szeretne kivenni. A pénzzel elfutok, a kártyáját megtarthatja. Picsába.
A kezemben vodkás üveget rejtő zacskóval sétáltam az utcán célirányosan, miközben a szabad kezemben a telefonom utolsó néhány töltöttségi csíkját feláldozva írtam üzenetet. Szerezze meg, asap!, állt az üzenetben, amit Westnek küldtem. Azt mondta eltudja intézni, de ennek már több napja. Azt elfelejtettem ugyan megírni, hogy nem vagyok nála, de … úgy is rájön, ha belép az ajtón. Átmeneti megoldás egyébként is, ő mondta.
- Kopp-kopp! – kiabáltam túl azt, ahogy kétszer kopogtattam, ha esetleg aludna. Ne aludjon. – Baba Yaga az! Jöttem gyereket enni! És van nálam vodka is, leöblíteni – folytattam az ajtónak dőlve, hurrázásban törve ki, mikor odabentről mozgást hallottam. Széles mosollyal az arcomon köszöntöttem Marut, miután kinyílt az ajtó. – Micsoda mázli, hogy nem alszol! – vigyorogtam, ahogy kérdés nélkül beléptem a lakásába. Hogy nem aludt eddig sem, vagy miattam kelt fel, az részletkérdés. – Hoztam ajándékot is! – a magasba emeltem a vodkát, kihúzva a zacskóból. Egy éjjel nappaliból emeltem el. Nem volt túl nehéz. Az eladó úgy fordult, mint egy IFA, szóval véletlen levertem pár szirszart, amíg pedig azzal foglalkozott, én átnyúltam a kasszához. Bárcsak minden ilyen kurva egyszerűen menne.
- A kis szarosok ugye nincsenek itt? – pillantottam rá, miután a kezébe nyomtam az üveget, és párat forogva a kanapéra dobtam magamat. Nincs bajom a kölykeivel, csak … a fasz se akar rájuk tekintettel lenni. Most nincs ilyen kedvem. Ha megérti, ha nem. Vigyáztam már rájuk, sőt! A kisebbik azóta biztos egyből elalszik, hogy elmeséltem neki, az én anyám szerint mi történik azokkal a gyerekekkel, akik basznak aludni, miután lefektették őket. Jön Baba Yaga és felzabálja őket. Először fektettem le akkor gyerekeket, szerintem egész jól ment.
- Miért nézel így? Ez csak… szar se, alig érzem – vontam meg a vállam, ahogy az arcomhoz nyúltam. Még látszott a legutóbbi gyökér munkájának a nyoma, akit fogadnom kellett, de előbb-utóbb az ember hozzászokik a pofonokhoz, és megtanulja, hogy jobb nem küzdeni ellene. Az csak felizgatja azokat a faszszopókat. – El se hinnéd, hogy mennyi szarság történt velem csak egy hét alatt – sóhajtottam, felcsapva a lábam a dohányzó asztalra, hogy még kényelmesebben tudjak elnyúlni. Jó vendég vagyok, nem kell mondani, hogy érezzem magam otthon. – Van nálad fű? – pillantottam fel rá, remélve, hogy a válasz egy kurva nagy igen. Azt könnyebben szerzek, mint heroint, de pénz nélkül az se olyan könnyű. Lejmolni viszont mindig is jól tudtam. – Ja amúgy azt nem ajándékba hoztam – böktem a vodkás üveg felé, ha még nem nyitotta volna ki. – Hanem meginni. Most.

Tompa kiabálásra riadok. Felülök az ágyban és néhány pillanatig nem mozdulok, amíg zavarodottan próbálom beazonosítani a hangot. Mikor megszületik bennem a felismerés, megforgatom a szemeimet. Letörlöm a szám sarkáról a vékony nyálcsíkot, és morogva kikászálódom a paplan meleg öleléséből. Reggeltájt értem haza egy különösen fárasztó műszak után, szóval csak lezuhanyoztam és bevágódtam az ágyba. Fogalmam sincs, mennyi lehet most az idő, de amilyen szivacsosnak érződik az agyam, korán lehet még az ébrenléthez. Magamra kapom a hálóköntösöm és a bejárathoz sietek. Már nyitnám az ajtót, mikor megtorpanok és visszalépek a falon lógó tükörhöz. Szánok rá néhány pillanatot, hogy ujjaimmal kifésüljem kócos tincseimet és megigazgassam a köntösöm. A szemem alatti karikákkal nem tudok mit kezdeni, de arra a megállapításra jutok, hogy viszonylag elfogadhatóan nézek ki. Nem mintha Zofiával nem láttuk volna már egymást a legrosszabb pillanatainkban. Egyébként sem értem, hogy miért kéne érdekelnie, hogy mit gondol. Grimaszolok egyet a saját tükörképemnek, aztán ajtót nyitok.
- Zofie - mosolyodom el, mikor meglátom. Nem azzal az egyszerű fajta mosollyal, amivel az ember régi ismerőst köszönt, se nem vidám, se nem kedves. Azért örülök neki, hogy látom. Talán. Még nem tudom eldönteni. Nem invitálom be azonnal, keresztbe font karokkal dőlök az ajtófélfának és az arcát fürkészem. Nem várja meg, hogy beljebb hívjam, csak elsétál mellettem, én pedig megadó sóhajjal csukom be mögötte az ajtót.
- Pedig aludnék, ha nem zargattál volna fel - jegyzem meg félvállról. Már hozzászoktam, hogy időnként csak úgy felbukkan. Amikor neki kényelmes, persze. Hogy meglepődne, ha egyszer az arcába csapnám az ajtót.
- Vodka - veszem át tőle az üveget - Milyen romantikus.
Persze nyilván jobban értékeltem, mintha ne adj isten egy csokor virágot hozott volna. A virágot nem lehet meginni.
- Az anyjuknál… az anyámnál vannak - felelem. Megtorpanok, arcomon keserűség suhan át, ahogy egy pillanatra elfog a bűntudat a nyelvbotlás miatt. Pedig már megbarátkoztam a ténnyel, hogy a gyerekeim az idősebb Montest szólítják anyának, és nem pedig engem, elvégre ő az, aki neveli őket és gondoskodik róluk. Mindannyiunknak így a legjobb. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud néha borzasztóan fájni, hogy lemondtam az anyaságról.
- Jó nagyot nőttek ám, mióta utoljára láttad őket. Jövőre már az iskolát is elkezdik. Hihetetlen, nem? Hogy rohan az idő - tér vissza a hanyag jókedv és a mosoly egy pillanat alatt. Ahogy a mondás is tartja, rohan az idő, ha az ember jól szórakozik. Vagy ha állandóan be van állva. Egyre megy.
- Marisol néha kérdezget utánad. Biztos örülnének, ha valamikor beugranál - folytatom elvigyorodva. Zofia első ránézésre nem az a személy, akire az ember szívesen bízná a gyerekeit. De még sokadik ránézésre sem. Meglepő módon azonban egészen jól érti a nyelvüket. A gyerekeim legalábbis imádják. Talán azért, mert olyan, mint egy vagány nagynéni, aki mellett minden izgalmas. Párszor vigyázott már rájuk, és bár nem kifejezetten a legpozitívabb behatás, én nem bánom. Legalább neveli egy kicsit őket az életre. Nem mintha lenne bárki más, akit ilyesmire megkérhetnék, az anyámnak pedig kell néha a kikapcsolódás. Három gyereket nevelni az ő korában nem egyszerű feladat.
Persze azt is tudom, hogy ha épp nincs olyan hangulatban, akkor nem tanácsos gyerekek közé engedni.
Levágódom Zofia mellé a kanapéra, felhúzom a térdeimet és magamhoz ölelem a vodkás üveget. Tekintetem egy pillanatra elidőzik az arcát tarkító zúzódáson, és akaratlanul is ráncba szalad a szemöldököm. Neki is feltűnik, hogy mit nézek, szóval hamar elhessegeti a témát, én pedig nem erőltetem. Pontosan tudom, hogy megy ez. Mindig akad egy-két faszfej, aki nem tudja hogy kell szépen játszani. Ha ellenkezünk, csak rosszabb lesz. Néha nagyon dühös vagyok. Elképzelem a férfit, aki bántotta Zofiát. Ugyanaz az arca, mint annak a baromnak két nappal ezelőttről, aki olyan durván hátracsavarta a kezemet. Legszívesebben betörném az orrát. Máskor egyáltalán nem érdekel. Leszarom, hogy fáj, nem is érzem, mert minden tompa, mintha nem is velem történne.
Kérdésére hátrafordulok és a kanapé támlájára dobott kabátom zsebeiben kezdek kotorászni. Előhalászok egy kis tasak füvet, egy doboz cigit és egy gyújtót.
- Szolgáld ki magad, drága - dobom őket a dohányzóasztalra. A vodkára vonatkozó megjegyzést már végig sem kell mondania, kinyitom az üveget és meghúzom, közben a kupakot a többi kacat közé ejtem az asztalra. Utálom az ízét, de jólesik, ahogy az alkohol égeti a torkomat. Alig grimaszolok, aztán végignyalom az ajkaimat.
- Mesélj - mondom egyszerűen, átnyújtva neki az üveget.

i have mixed drinks about feelings

Az emberek csak úgy mondják, hogy érezd magad otthon. Én azonban komolyan is veszem, szóval, ha egyszer ilyet hallok, nem fogok odakint ácsorogni, amíg be nem hívnak. Ha kint vársz, rád csaphatják az ajtót, ha bemész… úgy nehéz. Éjszaka ilyenkor pedig mindegy, hogy mennyire ismersz valakit, jobb ha esélyt sem adsz neki, hogy visszadőljön aludni.
- Fiatal vagy, ráérsz aludni, ha meghaltál! Az anyám mindig ezt mondta. De utáltam – sóhajtottam fel, már a lakásban, lehúzva a sapkámat a fejemről. Nem anyámat utáltam, csak…azt, amilyen volt. Eladott volna bárkinek, hogy kicsit jobban élhessünk. Ez annyira odaát nem meglepő, a többség mindent megtenne, hogy olyan tető legyen a feje felett, amit nem fúj le a szél. Ha ehhez egy disznókkal házaló erőszakos barmon át vezet az út, akkor… tedd meg, a családért. Kíváncsi lettem él-e még vajon az a rohadék, vagy a háborúban odalett ő is.
- Ugye? Még csak ki se bontottam idáig! – vigyorgok rá, kényelembe helyezve magamat. – Akkor három problémával kevesebb! A franc se tudja, hogy bírod. Én hetente veszek új aranyhalat – sóhajtok fel, mintha csak halvány sejtésem se volna arról, hogy ennek mi az oka. A válasz úgy hangzana, hogy: én. Ezt nyilván nem fogom hangoztatni. Ahogy egy aranyhalat sem hasonlítok gyerekekhez, legfeljebb annyiban, hogy … a halak legalább csendesek.
- Ja, csak sose a jó irányba – vonom meg a vállamat, a hajamba túrva. Sose voltam túl optimista. Ha az ember szó szerint a tehénszar közepébe születik, valahogy nehezen hisz a mesékben, és az ígéretekben, amik sose válnak valóra. Ezek csak a törődés jelei. Velem azonban nem törődtek, nem mondták, hogy jobb lesz. Csak addig hittem az Amerikai Álomban, míg hajóra nem szálltam, egyedül. Volt pár nap, amikor… elképzeltem magamnak egy életet. Házat, kutyát, családot. De ez valahol a vízbe fulladt útközben.
- És vesszen oda a ”jó” hírem? – néztem rá grimaszolva. Nem mondanám, hogy direkt alakítottam ki azt a képet, ami a többség fejében él rólam, ha meglátnak, vagy szóba állnak velem. Azonban kétségkívül voltak előnyei annak, hogy fertőnek tartottak az emberek. Ezt az egyikük mondta, szó szerint így. – Majd beugrom – adtam aztán meg magamat, mosolyogva. A jelen helyzetemben azonban nem árt óvatosnak lennem. Maru kívül esik az oroszokon, szóval nem hinném, hogy baszakodnának vele, de jobb, ha nem adok nekik esélyt sem. Gyerekre nézni pedig még mindig fáj kicsit.
- Kérsz? – pillantottam fel rá, miután sodortam magamnak egy szálat, amit felé nyújtottam, ha igennel felelt, majd készítettem egy újabbat, ezúttal magamnak. – Emlékszel arra a faszkalapra, Timofei-re, aki miatt majdnem megvakultam? – kicsit túlzok, mert a szemem nem volt veszélyben, de vagy két hétig alig láttam, mert az a paraszt nem vette le a gyűrűjét és azzal talált el, mikor megütött. – Megölték. Pont vetkőzött, mikor bejött egy fickó. Azt mondta menjek be a fürdőbe és zárjam magamra az ajtót. Azt hittem bejön utánam és… -  nem fejezem be a mondatot, sejtheti, hogy mire gondolok. Helyette inkább végignyaltam a papíron, hogy rendesen tapadjon. – De nem jött. Mikor kimentem, Timofei ott feküdt a földön, a nyakából alig maradt valamit. Kihívták a zsarukat. Előtte megtudtam szabadulni a körömreszelőmtől. Az a köcsög azzal ölte meg – fintorogtam, majd miután meggyújtottam a jointot és szívtam egyet belőle, hálásan sóhajtottam fel, kifújva a füstöt. – Utáltam azt a rohadékot, de úgy látni… basszus. Nem olyan, mint a filmekben. Én meg majdnem rá is hánytam – ami így némi idő távlatában már inkább groteszk, de akkor és ott valami elképesztően szánalmas érzés volt.  
- Azt hittem kitoloncolnak, vagy bezárnak. Felhívtam egy zsarut, még valamikor adott egy névjegykártyát és meg volt – nem tudom, hogy miért tárcsáztam. Nem vártam megoldást, egyszerűen csak … úgy voltam vele, hogy ártani nem árthat. – Kurva nagy mázlim van. A fickó, aki kinyírta Timofeit, a zsaru keresi, de nagyon. Még engem is megszöktetett a fogdáról, hogy legyen valamije hozzá. Most ott lakom, átmenetileg. A cuccaim a rendőrségnél vannak, minden más pedig az oroszoknál. Oleg ordibált, mikor elvittek, azt hiszik, hogy én öltem meg azt a faszt – morogtam, gondterhelt képet vágva, mikor szívtam egy újabb slukkot. Oleg jól tudta, hogy mennyire utáltam Timofeit, akárcsak a többi lány. De én a legjobban. Mivel pedig azt az orosz köcsögöt úgy ölték meg, mintha hirtelen felindulásból történt volna … szinte minden ellenem mutat. Illya…vagyis Lyubek, mint megtudtam, jól kibaszott velem.
- Szóval most épp kiakarnak nyírni az oroszok – foglaltam össze meglehetősen egyszerűen, de minden benne volt.  Tudod, hogy milyen ez. Példát statuálnak, mielőtt követendő példa lennék. Mindegy, hogy én voltam-e, vagy se. A célt elérik, egy újabb halott kurva pedig mit sem számít – mosolyogtam rá, ami inkább hatott vicsorként, annyira hamis volt. – Rábasztam. Át kell üttetnem ezt is – mutattam a kulcscsontom alá, ahol az a tetoválás bújt meg, amit még akkor kaptam, mikor kiengedtek a raktárból. Egy nyolcágú csillag, lényegében ez a mi… vonalkódunk, emblémánk. Hogy tudják, kihez tartozunk. Ironikus, de időnként volt, hogy védelmet jelentett. Most egy kibaszott célkereszt. – Tetves Amerika. Mikor elhoztak Jenakijevből, azt mondták, hogy egy hotelben leszek takarító, tudtad? Én pedig elhittem. Kibaszott hülye voltam – sóhajtottam fel. Tudtam, túl szép, hogy igaz legyen, de annyira hinni akartam benne. Hinni, hogy majd odaát minden más lesz.
- Mi a legrosszabb dolog, amit tettél? – kérdeztem egyet hirtelen, a fejemet hátra vetve, Maru felé fordítva. – Hogy túlélj. Hogy kényelmesebb legyen, ne fájjon annyira – sorolom, de tudja, hogy miről beszélek. Soha senkinek sem meséltem arról, ami velem történt, miután a hajó kikötött Amerikában. Nem meséltem a celláról, amiben rohadtam, arról, ahogy velünk bántak, hogy már idejekorán belénk verjék: az övék vagyunk. Ahogy arról sem beszéltem, hogy mit tettem azért, hogy egy kicsit jobb legyen. – Úgy…egy éve, volt egy pár. A lány szép volt, vonzó, olyan, akit megnéztek. Hasonló, mint te, csak … európai – arra már nem is emlékszem, hogy honnan jöttek, pedig mondták. – Akkoriban Roman-nel voltam, főleg. Szerette az ukrán lányokat, szerintem emlékeztettem valakire – motyogtam, de igazából nem volt jelentősége. Nálam szebb, vonzóbb lányokat is találhatott volna, mégis velem töltötte a legtöbb időt. Biztos nem az ellenállhatatlan természetem miatt tette. – Ő az egyik, aki … intézi a lányokat – ezt nem lehet elmondani, nem olyan egyszerű. Roman embercsempész, ő intézte az Ukrajnából való utakat, de a háború miatt nem maradhatott. Az utolsó hajón voltam én is, amivel átjött. Ezután az volt a feladata, hogy folytassa, amit eddig is, csak Amerikában. Ehhez kellettem én. – Azt mondta, hogy segít, ha én is neki. Minket úgy hoztak át, hogy nincs semmink, tudták, hogy bármit megadnánk, hogy elhúzzunk a francba. De a turisták itt… ők hazamennek, van életük, ide csak nézelődni jönnek. Máshogy kell megközelíteni őket. Személyesebben. Sok… sok életet basztam el. Eladtam őket, hogy… kényelmesebb legyen az ágy, hogy ne legyen ugyanaz, mint… általában – egyszerű volt. A bizalmukba férkőztem, ami nem volt túl nehéz, mert a többségük extrovertált volt. Csak annyit kellett tennem, hogy mikor nem figyelnek, az italukba csempészek valamit, aztán átadtam őket Roman embereinek. – Az egyiküknek van egy lánya. A pasiját… nem tudom, lehet, hogy nem is él már. A lány pedig valami lepratelepen szophat, amíg túl nem lövi magát. A lányuk meg sose ismeri majd őket, mert én…  nem fejeztem be a mondatot, nem ment. Nem az volt a rossz érzés, amit tettem. Nem, az még elviselhető volt. Az igazán rossz az egészben az volt, hogy utána is megtettem újra és újra, csak akkor már direkt a nevükre se figyeltem, nemhogy arra, kivárja őket haza.
-  Most, hogy kiakarnak nyírni, ez a … sok szar rohadtul felesleges volt. Nyertem egy-egy újabb napot, és ide jutottam vele. Úgy voltam, hogyha én nem teszem meg, lesz majd más. Akkor pedig már… nekem legyen jobb – magyarázatnak szántam, de tudtam jól, hogy ez édes kevés. Nem tudom egyáltalán lehetséges-e megindokolni azt, amit tettem. Sose próbáltam, csak elfelejteni. ¬– Lehet, hogy veled is ezt teszem, ha máshogy találkozunk – nézek Maru felé, majd gyorsan elveszem tőle az üveget, hogy leöblítsem a szavakat, de még így marták a torkom. – Talán ez az egész a … büntetésem, vagy franc tudja. A sok szarért, amit okoztam – gondolkodtam hangosan. Elég biblai lenne, de mivel finoman szólva sem vagyok hívő, így sokkal reálisabb az az eshetőség, hogy előbb-utóbb mindenki rábaszik. A természet egyensúlya, ha úgy tetszik.

- Amint látod, nem túl jól - mutatok végig az üres lakáson egy karlendítéssel, mikor azt kérdezi, hogy bírok a gyerekekkel.
- Nem véletlenül laknak az anyámnál. Nem mintha nem szeretném a kis szarosokat, de lássuk be, nem mindenki alkalmas a gyereknevelésre - rántok vállat féloldalas mosollyal, mintha nem épp életem egyik nagy tragédiájáról beszélnék. Ezen a téren nem sokban különbözünk Zofiával, mondjuk szeretném azt gondolni, hogy azért én legalább egy aranyhalat képes lennék életben tartani.
Elveszem a felém nyújtott jointot, meggyújtom és beleszívok. Nézem a kavargó füstöt és hallgatom, ahogy mesél. Fogalmam sincs, hogy mi a helyes reakció arra, amikor az ember megtudja, hogy a barátnője szemtanúja volt egy gyilkosságnak és most ki akarják csinálni az oroszok, szóval csak meredek magam elé. Sok szarságot láttam már, de ez, amiket mond… Úgy érzem magam, mint egy kicseszett krimiben. Nehéz értékelhető reakciót kicsikarnom magamból, mert az egész olyan valótlanul hangzik. Nem mintha kételkednék benne, hogy Zofia igazat mond, egyszerűen csak nehéz felfognom, hogy mindez megtörtént. Amit mi csinálunk, az nem egy életbiztosítás. Hozzá vagyunk szokva a veszélyhez, meg a kiszolgáltatottsághoz. Körömreszelővel hadonászó bérgyilkosokra viszont aligha készít fel minket bárki is.
- Baszki, Zofie - motyogom magam elé és itt meg is áll a tudásom. Emésztgetem a hallottakat, de csak arra jutok, hogy Zofia abszolút felülmúlta önmagát. Ekkora szarba keveredni még tőle is nagy teljesítmény.
- Most akkor mi lesz? Tanúskodnod kell majd a faszi ellen, vagy mi? - kérdezem homlokráncolva. Épp elég filmet láttam már arról, hogy mi történik az ilyen szemtanúkkal.
- Te jó ég, Zofie, így tényleg ki fognak csinálni. Miért nem vagy házi őrizetben, vagy tanúvédelemben, vagy mi a franc az - nézek rá értetlenül és aggódva. Nyilván eszembe jut, hogy ha az embernek egy baszott nagy célkereszt van a hátán, akkor nem a legjobb ötlet régi barátokat látogatni, és épp annyira vagyok paranoiás, hogy egy pillanatra elképzeljem, az ablakom alatt már lesben is állnak az oroszok. Aztán szívok kettőt a jointból, hogy egy kicsit megnyugodjak.
Kérdését hallva elgondolkodom. Soha nem tartottam magamat különösebben jó embernek. Hogy mi volt a legrosszabb dolog, amit a túlélésért tettem? Loptam, csaltam, hazudtam, de jobban belegondolva nem volt semmi kiemelkedő, semmi igazán gonosz, amit elkövettem volna. Az emberben alapvető ösztön, hogy ne nézze, kin tapos át, ha a saját túléléséről van szó, az én világomban legalábbis mindenképp. Van, aki egyszerűen nem engedheti meg magának a jószándékot, meg az önzetlenséget, különben már a föld alatt rohadna. Érzem, hogy ezt a kérdést csak amolyan felvezetésnek szánja, szóval nem gondolkodom túl sokat a válaszon.
- Nem tudom. Sok szarságot csináltam - vonom meg végül a vállam és a szemem sarkából, várakozón pillantok rá.
Nem sokat tudok a világról, amiből menekült, de annyi világos, hogy jó nagy szar lehetett. Én már rég elengedtem azt az elképzelést, hogy az életben bármiféle igazság, vagy egyensúly lenne. Előbb utóbb mindenki megbaszódik. Az is, aki megérdemli, meg az is, aki nem. Tudom, hogy amit Zofia tett, az szörnyű. Egyszerűen csak kiveszett belőlem a képesség, hogy mások nyomorán úgy igazán szörnyülködni tudjak. Nem állítom, hogy a helyében én is ugyanezt tettem volna. De azt se merném kijelenteni, hogy nem. Szóval nem ítélkezem.
- A világ tele van olyanokkal, akik most a kényelmes otthonukban meresztik a seggüket és azt hiszik, hogy jó emberek, mert az adójuk egy százalékát az éhező gyerekeknek ajánlják fel. Fogalmuk sincs róla, hogy mire lennének képesek, ha egy olyan helyzetben találnák magukat, ahol sarokba vannak szorítva és az életük a tét. Mert így működünk. Megteszünk mindent és bármit, hogy túléljünk - felelem végül, nem azért, mert különösebben biztatni akarnám, egyszerűen csak azért, mert így gondolom.
Nem lep meg, hogy képes volt ilyesmire, és ez legalább annyit mond rólam, mint róla. Elszakítom a tekintetem az ujjaim közt billegő cigiről és ránézek. Nem, azt hiszem nem változott semmi. Még mindig olyannak látom, mint azelőtt. Ez nem feltétlenül jelent jót… de azért nem is túl rossz. Időnként elgondolkodom rajta, hogy mit látok benne, ami miatt újra és újra hagyom, hogy visszapofátlankodjon az életembe, mikor ő az előbb vallotta be, hogy képes lett volna eladni az emberkereskedőknek, ha más körülmények között találkozunk.
Felé fordulok és kicsit közelebb húzódom hozzá, hogy karnyújtásnyira legyek tőle. Átveszem a jointot a bal kezembe és a kanapé támlájára könyökölök. Tétova ujjakkal simítok végig az arcán, miközben a szemeit fürkészem, aztán felsóhajtok és visszaejtem a kezemet az ölembe.
- Mit keresel itt, Zofie? - fújom ki a levegőt, miközben hátravetett fejjel a plafont bámulom. Nem szánom számonkérésnek, de ha annak veszi, az se érdekel. Arra vagyok inkább kíváncsi, hogy pontosan mit is vár most tőlem.

i have mixed drinks about feelings

- Ámen! – mondom hangosan a plafonnak, vigyorogva pillantva Marura. Azonban hiába mondja ezt, arra vágyik, hogy alkalmas legyen rá. Talán arra vágyik mindenki. Hogy … tökéletes legyen, de legalábbis jobb annál, amilyen.
 Ja húztam el a szám, egyetértve a reakciójával. – Tudod, reméltem, hogy csak rohadtul be vagyok állva és hallucinálok, de … abban nem szívnék – sóhajtottam lemondóan, a kezemben tartott jointra pillantva. Ez a kibaszott valóság, jobb, ha megbarátkozom vele.
- Kéne, azt hiszem – vonom meg a vállamat a falat bámulva. De hogy jó ötlet is? Erősen kétlem. Legalábbis, egy szót se fogok mondani senkinek se, amíg kint vannak az utcán azok, akik azt hiszik, hogy megöltem a legjobb haverjukat. Annak a faszszopónak elég sok barátja volt. – Köze lehet ahhoz, hogy eddig egy olcsó motelben szoptam. Oda nem járnak bírók – húztam el a szám, hörögve döntve hátra a fejemet. – Roman említette régen, hogy fizetnek pár zsarut. Ha beszélek és eljut hozzájuk, megtalálnak és elevenen megnyúznak. Ironikus, de a tanúvédelembe szerintem jobb eséllyel halnék bele – döntöttem oldalra a fejemet Maru felé. Bizonyos szempontból olyan volt, mint én. Bizonyos szempontból pedig teljesen más, és főleg ezért kedveltem. Magamat biztosan megfojtanám. Kicsit irigyeltem őt. Nem azért, mert szebb volt, vagy magasabb, és végképp nem a családi helyzete miatt. Kicsit mindenkit irigyeltem, de Maru olyan volt, aki… tud ura lenni ennek az egésznek. Nem csak sodródik az árral, megtud kapaszkodni, ha akar, van elég ereje kimászni. Nekem sose volt, én beértem mindig a mával és a holnap halovány ígéretével.
Jólesik, ahogy megérint. Ezt is irigylem tőle. Az én ujjaim hidegek, nem érzem magam élőnek, ha a tükörbe nézek és végigsimítok az arcomon. Mintha egy szellem kísértene csak. – Gondoltam kirabollak és a pénzeden veszek egy repjegyet mondjuk Hawaiira – vontam meg a vállamat, ahogy előbb hátat fordítottam neki, majd az ölébe borultam, elnyúlva a kanapén. – Ezt még nem vetettem el teljesen, szóval ne nyugodj meg – mosolyogtam, az öléből pillantva fel rá. Ha van is ennyi pénze, rohadt jól titkolja. De ha tényleg lenne… Hawaiiról küldenék neki képeslapot.
- Nem sok helyre tudok menni. Csak… nem akartam egyedül lenni. Vagy olyannal, aki utálok, mint a szart. Ez bók – mosolyodtam el, még mindig az ölében pihentetve a fejem. – Rajtad kívül nincs senkim – és szigorúan véve, ő se valakim. Senkik vagyunk egymásnak, akik hasonló szarban úszva próbálnak nem megfulladni. Rég éreztem már magam annyira egyedül, mint mostanában. Azt hittem, hogy már nem is fogom, hogy már nem érdekel. Úgy látszik csak körülményfüggő.
- Nem épp így képzeltem a szabadulásomat – sóhajtottam. Időnként eljátszottam a gondolattal, hogy más milyen életet élek. Milyen is lenne az. Nem jutottam túl sokáig az ábrándozásban. – Nem ölsz meg valakit a kedvemért? Nem kell neked, elég ha… tudod, csak közvetve. Mondjuk felgyújtod. Menekülhetnénk együtt, buli lenne – pillantok fel rá vigyorogva. Csak viccelek, nyilván. Ő nehezebb helyzetben van, nem csak maga miatt kell aggódjon. Ez is eszembe szokott jutni. De nem, nem tudom magamat elképzelni, ahogy minden rendben van és boldogan vacsorázom a családommal. Ez a világ egyszerűen nem így működik.

- Addig nem hiszem, hogy nyugtod lesz, amíg rács mögé nem kerül az az állat. Gondolom valami nagy hal, ha ennyire keresi a zsaru haverod - jegyzem meg homlokráncolva. Mondjuk az is igaz, hogy amíg az oroszok a nyakán vannak, ez a kisebbik probléma.
- Tudsz róla valamit? Hogy miket követett el? - kérdezem kíváncsian. Nem mintha számítana, de ha valami sorozatgyilkos, vagy bérgyilkos, az azért elég para. Nyilván az, hogy valakit kinyírt egy körömreszelővel, már önmagában elég sokat elmond róla, de ha a zsaruk ennyire keresik, akkor ott többről lehet szó, mint annak a seggfej Timofeinek a megölése. Azért mégiscsak durva belegondolni, hogy miféle arcokba botlik az ember, amikor csak nyugodtan próbálja élni az életét.  
- Ja, de most már értékes tanú vagy, az a minimum, hogy nem hagyják, hogy kicsináljanak - felelem mérgelődve. Nyilván igaza van, mindenhol ott vannak ezek a korrupt faszszopók, csakhogy tényleg sehol se érezhessük biztonságban magunkat. De hát hova menjen az ember ilyen helyzetben, ha a rendőrségben sem bízhat? Kényelmes a kanapém, meg van füvem is, de nálam dekkolni azért nem egy életbiztosítás, ha valakinek vérdíj van a fején.
Mikor az ölembe dől, helyezkedem kicsit, hogy kényelmesen feküdjön a combjaimon. A válaszát hallva hátravetem a fejemet és nevetek.
- Abból nem jutnál messzire, amit nálam találsz - felelem a plafonnak. Jó is lehet, ha az embernek vannak megtakarításai. Én egyik napról a másikra élek. Ha lenne pénzem repülőjegyre, már rég nem itt lennék.
- Szóval remélem, nem erre alapoztad a menekülési tervedet - pillantok le rá egy félmosollyal. A mosoly aztán halványul, ahogy őszintén is válaszol. Különös érzés, valaki számára az egyetlennek lenni, még ha Zofia esetében ez nem is olyan romantikus, mint amilyennek elsőre hangzik. Hiszen soha nem mondtuk ki, hogy kik vagyunk mi egymásnak. Ha akarnám, sem tudnám megmondani. De legalább vagyunk.
- Na látod, remélem most örülsz, hogy nem adtál el az emberkereskedőknek - mondom, mert ennyi telik tőlem, egy béna vicc. Beleszívok a jointba, aztán a háttámlára könyökölök és hagyom, hogy a hamu a kanapé mögött potyogjon a földre.
- Mondanám, hogy én mindig szívesen látlak, de ez elég merész kijelentés volna - folytatom, közben kedvesen végigsimítok az arcán és kisöprök néhány kósza tincset a homlokából. Olyan nehezen tudatosul bennem a helyzet komolysága. Egyszerűen nem akarok szembesülni vele. Lehunyom a szemeim és nagyot sóhajtok, hajával játszadozó ujjaim egy pillanatra megtorpannak.
- Remélem, hogy sikerül valahogy ép bőrrel megúsznod ezt az egészet, Zofie… - teszem végül hozzá egészen halkan.
- Emlékszel, amikor legutóbb veszekedtünk és azt mondtam, hogy fulladj meg? ...Nem, inkább nem vonom vissza - vigyorodom el, mielőtt túl érzelgős hangulatba kerülnénk. Meglepődne, ha tudná, hogy mennyire aggódom. Engem is meglep. Rég volt már, hogy bármi ennyire felzaklatott volna, főleg úgy, hogy még csak nem is velem történik.
Aztán a beszélgetés a gyilkosságra terelődik.
- Érted? Bármikor - válaszolom nevetve, és még az is lehet, hogy valahol komolyan gondolom.
- Lenne is kit felgyújtani. Egész listám van. Te is mondhatsz pár nevet, aztán majd haladunk szépen sorban - vigyorgom szórakozottan, és egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen mi tart vissza. Az igazat megvallva nem sok, és ez egy kicsit megrémít. Az biztos, hogy nem a józan ész. Inkább a tudat, hogy akkor sem lenne jobb semmi, ha mindenki hallott lenne, aki valaha bántott. Hosszú távon legalábbis. Nekem pedig épp elég okom lenne menekülni anélkül is, hogy körözne a rendőrség.
- Tudod mit? Inkább raboljunk ki egy bankot. Akkor le tudnánk lépni - vetem fel az ötletet. Kár, hogy egyikünk sem olyan okos, hogy ki tudjon rabolni egy bankot. Szart se tudok a bankokról. Milyen módja van még a pénzszerzésnek?
- Vagy ha nem is egy bankot… akkor mondjuk egy-két benzinkutat. Ahhoz nem kell sok ész, csak lóbálni valami fegyvert - elmélkedem tovább, és még abban sem vagyok biztos, hogy viccelek.
- Ezen még nem is gondolkodtam amúgy. Hogy hova mennék, ha bárhová mehetnék. Hawaii elég jól hangzik - jegyzem meg. Nem gondolkodom ilyeneken, mert felesleges, mert úgysincs lehetőségem rá. Különben is, engem van, ami ideköt, anya és a gyerekeim. Nem mintha nekik nem lenne könnyebb az életük nélkülem... Tudom, hogy hiányoznának, de lelépni Hawaiira, csak Zofie és én, valahogy most tényleg nagyon jó bulinak hangzik.

i have mixed drinks about feelings

‑ Megölte a barátját. Meg sok más ember haverját, gondolom. Valami … bérgyilkos féle lehet, keresik egy csomó helyen. Ilyen az én szerencsém – sóhajtok fel. A Főnök odafent úgy döntött, hogy nem elég a sok perverz faszkalap, meg a szadista barmok, kell még a nyakamba egy köcsög, aki abból él, hogy embereket öl meg. Így kurva nehéz ám vallásosnak lenni.
‑ Értékes tanú? Ez már szinte meghat – mosolygok rá, kényelmesen helyezkedve. Kétlem, hogy rajta kívül bárki is használná rám az értékes jelzőt. Az embereknek meg van az értéke, ahogy pedig ezt számítják, úgy nem sokat érek. Nem igazságos, de mi az? Menekülök amióta csak idejöttem, szinte törvényszerű volt, hogy az elbaszott kis tündérmesém valahogy így érjen véget. Ez egy elég nagyváros, el lehet benne bújni, de ha szinte sehol se látnak szívesen, úgy elég nehéz.
‑ Hát így már biztosan nem. Minden pénzes ismerősöm orosz. És fegyverük van, meg úgy két oldalnyi priuszuk – szóval nem azok, akikkel szívesen baszakodik az ember, főleg, ha egyébként is konzervbe aprítanák őt. Egyszer megloptam Oleget, de nem jött rá, hogy én voltam. Egy másik lányt azonban úgy összevert, hogy kis híján megvakult szerencsétlen. Nem érdekelte, hogy melyikünk volt, nem számítottunk neki. Legközelebb már meg se próbáltam. Nem miattuk, csak féltem, hogy legközelebb majd velem statuálnak példát. Az ilyenek miatt alakul ki az emberek között az egy mindenkiért és mindenki egyért rendszer. De ha az ember halántékához fegyvert nyomnak, akkor… mindenki bekaphatja, magát menti az ember.
‑ Kapd be – felelem neki egy félmosollyal. – Tetszettél volna nekik. Az a köcsög Oleg maga alá élvezne már csak a hangodtól is – de szerencsére Marunak nincs köze az oroszokhoz. Vagyis, csak én, de … én nem is vagyok orosz. És már az övéké sem vagyok. Ha meg is találnak, akkor se leszek már. Ez valahol egészen megnyugtató. Csak épp az odáig vezető út, ami nem túl vonzó. Könnyebb lenne ez az egész, ha nem lennék az idő nagy részében józan.  
‑ Félnék is, hogy elment az eszed. Egyébként is, nem foglak bajba keverni – ilyenbe legalábbis biztosan nem. Előfordult már, hogy Marunál kopogtak miattam, de az nem volt olyan komoly, plusz, nem próbáltak meg más területén balhézni. Ez azonban most ennél komolyabb, és nem szeretném, ha miattam rúgnák rá az ajtót, úgyhogy óvatosabb leszek. Legalábbis kéne lennem.
‑ Akkor most mégse reméled, hogy épp bőrrel megúszom? – néztem fel rá, de végül elvigyorodtam. – Amúgy is, nem tudok úszni. Szóval Hawaii lehet mégse lenne olyan jó. Ott kurva sok a víz – amennyire a nem éppen dicsekvésre kész földrajztudásom súgja. Amerika volt a legkézenfekvőbb, mikor eljöttem Ukrajnából. Egy új élet reménye, ezt mondták. Én bárhova mentem volna, ami nyugatra van, Olek ragaszkodott Amerikához. Mert csak jót hallott róla. Amerika ilyen, kívülről.
‑ Ráéreztem, szeretsz gyújtogatni, mi? – pillantottam rá, szélesen mosolyogva. – Régen, még Ukrajnában, felgyújtottam egy mezőt. Na jó, nem volt olyan nagy, de azért lángolt rendesen. Anyám hozzáakart adni ahhoz a köcsöghöz, főleg a pénz miatt, szóval …úgy voltam vele, hogy kicsit megkopasztom – szinte szó szerint. A földjének az a része egy ideig használhatatlan volt. Arrafelé ebből próbáltak megélni az emberek, ki jobban, ki kevésbé. Az olyanoknak meg, mint anyám, maradt az ingázás, meg a szar meló a még szarabb fizetéssel.
‑ Csak nem próbáltad már? – nézem fel rá szórakozottan. Őszintén szólva, nem annyira lepett volna meg, ha igent mond. – Vagy találni kéne néhány pénzes köcsögöt. Ha elég szépen mosolyogsz rájuk, simán lenyúlhatnád a tárcájukat. Tényleg, miért nem lopsz tőlük? Elég szép vagy, hogy felfigyeljenek rád, jól keresnél, én kitudnálak rabolni… ‑ nevettem fel halkan. Ez mindent megoldana. Már Ukrajnában is loptam ezt-azt, de mindig lebuktam és jól elvertek. Már jobban megy, csakhogy én nem az a látvány vagyok, amibe az emberek beletudnak feledkezni. Az sokkal inkább Maru.
‑ Na és Kanada? Állítólag ott mindenki idegesítően kedves – legalábbis a legendák szerint, de az amerikaiakhoz képest mindenki egy kicseszett Mary Poppins. – Elakarok majd menni innen. Muszáj is lesz, ha túlélem. Lehetne rendes munkám. Mondjuk… krumplit sütnék a McDonalds’-ban – ironizáltam, de az eddig életemhez képest még ez is olyan változás lenne, amiért annak idején fohászkodtam. – Ha egyáltalán vannak ilyenek arra. De az mindenhol van, nem? – elméletben Ukrajnában is akadt, de ahol én éltem, ott a civilizáció eléggé hanyatlásnak indult, szóval nem sokat láttam a világból. Minden, amire emlékszem, az összefoglalható azzal, hogy trágyaszag.
‑ De nem tudnád őket itt hagyni, igaz? – pillantottam fel rá. – Na és milyen érzés? Túltengenek benned az anyai érzések? Leharapnád valaki arcát, ha csak csúnyán nézne rájuk? – ironizáltam ugyan, de ez valahogy így működik, nem? Elég ironikus, hogy lényegében két életért felelős. Én a sajátomért sem tudok felelősséget vállalni. Egyszer pár napig vigyáznom kellett Kátya unokatestvérére, mert az apja éppen börtönben volt, és nem tették le érte az óvadékot. Háromszor hagytam el a lányt, ebből egyszer direkt. Szerencsémre kettőnk közül ő felelőségteljesebb volt és mindig megtalált valahogy.

- Hát az kemény - motyogom magam elé. Naná, hogy a faszi, akivel Zofiának sikerült összeakadnia, valami bérgyilkos féle. Hogy ebből hogyan fog kikecmeregni szerencsétlen, az egy nagyon jó kérdés.
- Fúj - vigyorgok az Oleges megjegyzésére. - Én most élvezem a függetlenséget, köszönöm szépen. Purple nem örült, amikor leléptem, de ez van. Nem bírtam volna ki mellette tovább. Azóta nem, hogy Alana… Hát tudod.
Megköszörülöm a torkom, amikor egy pillanatra összeszorul. Basszameg, még mindig olyan nehezen tudok erről beszélni. Lassan fél éve már, hogy Alana öngyilkos lett, én meg otthagytam a stricim, akit felelősnek tartok a haláláért. Nem akarok panaszkodni Zofienak, de amúgy rohadt nehéz a függetlenség is.
- Őszintén? Ez elég változó. Leginkább a hangulatomtól függ - vigyorgok rá, mert nyilván azt szeretném, hogy megússza, de istenem, néha ki tudna kergetni a világból.
- Ja, kurva sok a víz, de ki mondta, hogy úszni is kell? Kifekszünk a homokos partra a pálmafák alá, és koktélokat szürcsölünk, szerintem ez elég jól hangzik - felelem megvonva a vállam. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak az emberek Hawaiion, de én valami ilyesmit képzelek.
- Vannak egyéb ötleteim is - vigyorodom el és játékosan az ajkamba harapok. Mielőtt észbekapok, már meg is fogalmazódik a terv a fejemben. Kirabolunk néhány benzinkutat. Veszünk két repülőjegyet. Elutazunk Hawaiira és új életet kezdünk. A gondolat mosolyt csal az arcomra. Kár, hogy soha nem fogjuk megvalósítani.
Pont ezért nem szoktam tervezni. Az élet egyébként is az első adandó alkalommal keresztül kúrja a számításaid. Nem marad más, csak a csalódás.
- Én egy lány haját gyújtottam fel egyszer régen, még a suliban. Jó, csak a vége kapott kicsit oda, amikor alá tartottam a gyújtót. Beköpött, hogy cigizünk a hátsó udvaron. Utána nem járatta többet feleslegesen a száját. Engem meg kicsaptak. Nem sokáig erőltettem ezt a tanulás dolgot - sóhajtok lemondóan. Nem voltam azért annyira rossz gyerek. Se kifejezetten rossz tanuló. Egyszerűen csak annyi indulat volt bennem az otthoni terror miatt, hogy muszáj volt valahogy levezetnem a feszültséget.
- De a te sztorid sokkal menőbb - teszem hozzá elismerő mosollyal. Zofia nem olyasvalaki, akivel szívesen húznék újat.
- Még nem, de csak nem lehet olyan nehéz. Én mondom, egyszer megérné kipróbálni - felelem a benzinkút kirablásával kapcsolatban. Tényleg nem kéne hozzá más, csak egy fegyver, még arra se lenne szükség, hogy meg legyen töltve. Meg egy sofőr. Ja, meg egy harisnya a fejünkbe, hogy ne látszódjon az arcunk a biztonsági felvételeken.
- Szoktam lopni ezt-azt. Órát, készpénzt, ilyesmiket. Ritkán van olyan igazán gazdag ügyfelem. Nem azokban a körökben mozgom - rántom meg a vállam. Az a baj, hogy az ilyen elvétett plusz bevételek nem számítanak sokat. Olyan hamar elmegy minden például lakbérre. Meg drogokra. Főként drogokra.
- De mostanában óvatos vagyok. Nincs stricim, aki megvédjen. Kicsit félek, hogy kicsinálnak, ha lopáson kapnak - teszem hozzá elhúzva a szám. A legnagyobb árnyoldala a függetlenségnek. Persze akkor se volt okos dolog lopni, amikor még Purple lánya voltam. Ő meg azért vert el, mert rontottam a jóhírét.
- Biztos. McDonalds’ az mindenhol van. Csak nem hiszem, hogy felvesznek drogos kurvákat. Pedig nem hangzana rosszul - felelem, nem sértésnek szánva a dolgot, egyszerűen csak a tényeket közlöm. Én sem vagyok különb. Ezért is nehéz kitörni ebből az ördögi körből. Mit nehéz, lehetetlen. A rendes munkához le kéne szokni, de a leszokáshoz valami rendes munka kéne, mert a mostanit, azt nem lehet józanul bírni.
Mikor az anyaságról kérdez, nem válaszolok rögtön, csak nézem a cigim parázsló végét. Kezd lassan tövig égni.
- Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok… na, az kurva ijesztő volt. Ráadásul egyből kettővel, mondom mi a szar, ez valami beteg vicc. Az első gondolatom az volt, hogy csak ki akarom vágni őket magamból. - A hasamra teszem a kezem, miközben akaratlanul is felidézem, hogy milyen érzés volt, amikor Enrique és Marisol idebent növekedtek. A terhesség gondolata mindig is az Alien filmeket juttatta eszembe, a parazitát, ami növekszik benned és a testedből táplálkozik.
- Anyám közölte, hogy élve megnyúz, ha bántani merem őket - vigyorodom el az emlékre. Az abortusz szóba sem jöhetett. Nem tudom, hogy mennyire csesztem ki velük. De egy esélyt csak megérdemeltek az életre. Anyámnál nincs rossz dolguk. Talán még viszik is valamire.
- Aztán megszülettek. Rögtön tudtam, hogy én is meggyúznék bárkit, aki bántani akarja őket. Ez már csak ilyen - vonom meg a vállam. Néhány pillanatig szótlanul meredek magam elé, aztán a számhoz emelem a cigim.
- Ha valaki nem szereti a saját gyerekét… Ott már tényleg kurva nagy gond van - jegyzem meg, mielőtt beleszívok. A füst lassan kavarogva áramlik ki a tüdőmből.
- Jó sok mindent elcsesztünk… de néha úgy érzem, hogy a nagyja nem is rajtunk múlt - szólalok meg újra rövid szünet után. Áthajolok Zofián, hogy a leégett cigit elnyomjam az asztallapon.
- Mármint… sokkal nagyobb hátránnyal kezdtük ezt az egész kurva életet, mint ami fair lett volna - folytatom.
- Hiszel a lélekvándorlásban? Jó nagy faszok lehettünk az előző körben - nevetek fel keserűen. Nem mintha én hinnék ilyesmiben. Nem hiszek én semmiben. Se Istenben, se ördögben, se a karmában. Az űrlényekben? Talán. Komolyan mondom már csak az hiányzik ebből az évből, hogy a fejünkre essen egy kibaszott repülő csészealj.

i have mixed drinks about feelings

Őszintén szólva, az se lepne meg, ha járt volna már nálam bérgyilkos. Egy időben az oroszok a sajátjaikat hozzánk küldték, azok meg a franc tudja, hogy miket csináltak. De egyik sem nyitotta fel a torkát csak azért, hogy úgy tűnjön, az egyik drogos kurvának elgurult a gyógyszere. Ha nem adta volna oda West a névjegykártyáját, lehet hogy mostanra öt helyen lennék egyszerre eltemetve. Az orosz temetkezés szépségei.
Előfordul. Ezt mondanám, ha Marut úgy kezelném, mint akárki mást. Mert ez van. Én is ismertem lányokat, akik így döntöttek. Volt néhány sötétebb pillanatom, mikor az én agyamon is átfutott a gondolat. De nem vagyok hozzá elég… bátor, vagy épp túlzottan is az vagyok. Mindenki döntse el, hogy mennyit ér az, hogy megtartsa a saját életét. Az enyém akkoriban sem ért sokkal többet, de annyi szar után, amit megtettem, hogy tovább tartson, tulajdonképpen faszság lett volna eldobni.
‑ Purple… ezeknek sosincs értelmes neve, észrevetted már? Kátya ismer egyet, amelyiket Bunny-nak hívják – át is rendezte szegény lány arcát, de ahogy mindenki a saját életével számol el, úgy a döntésekre is ez igaz, amiket meghoznak. Kátya valamilyen érthetetlen oknál fogva azt hiszi, hogy egy strici táplálhat komolyabb érzelmet a kurvája iránt, mint amennyire abban a ... nagylelkű leszek, tíz percben képes kifejezni. Őszintén szólva, engem az is meglep, ha nem undorodnak attól, hogy hozzájuk érnek.
‑ Kétlem, hogy lebírnék barnulni – vigyorogtam, ahogy a falfehér bőrömre pillantottam a karomon. Nem mondom, hogy nem voltak naposabb idők Ukrajnában, de általában másról se szóltak a napjaink, mint a kicseszett fagyoskodásról. – Homokot meg nem is láttam. Homokozón kívül. Hawaii lehet még se nekem való – ahogy a világ egyetlen zuga sem, úgy tűnt. Bár a tapasztalataim ilyen téren nem túl lényegesek, mert ezen a tetves városon kívül csak Jenakijevben és Donetsk-ben jártam.
‑ Biztos megérdemelte az a picsa – vigyorogtam Marura. Ha ennyiért ez volt a büntetés, mit tett volna, ha … tudom is én, mondjuk a csávójával kavar? Együtt gyújtja fel őket? – És már nem is akarsz? Tudod, tanulni – kérdezem hirtelen. West a legutóbb elültette a bogarat a fülemben, bár nem igazán játszottam el a gondolattal, de … ki a fasz ne akarna részben normális életet?
‑ Én a múltkor egy öregasszonyt is alig tudtam lenyúlni, szóval velem nem járnál jól – vontam meg a vállam mosolyogva. Sokféle szarságot csináltam már, amire nem vagyok büszke, de van annyi eszem, hogy attól távol tartsam magam, ami garantáltan elgáncsolna. A fegyveres rablás ilyen. – Mozoghatnál – jegyeztem meg, a lábamat nyújtóztatva. Jobban fizetnek és nem vascsővel kergetnek meg, ha nem tetszik nekik valami. – Ezeknek van feleségük meg minden, nem? Zsarolhatnád is őket – adok egy újabb kéretlen ötletet. Ilyet viszont már csináltam, és be is jött. Bár hosszú távon nem volt túl jövedelmező, de próbálkozni kell. – Végül is, igaz. A te arcodra megéri vigyázni – simogattam meg a karját mosolyogva. Az enyém sosem volt prioritás. A nagy pofám sem segített rajtam, de anélkül is elkaptak volna. A szebb lányokra jobban vigyáznak, más módot találnak, hogy bántsák őket. A többieket a jól bevált módon.
‑ Majd nem mondom, hogy az vagyok – vonom meg a vállam, de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ebben a rohadt országban semmi sem az. Úgy jöttem ide, hogy majd itt minden más lesz, jobb, mint otthon, de igazából csak egyik szart cseréltem a másikra.
Marut hallgatva csak somolyogtam, de nem szóltam közbe. Arról neki, és igazából senki másnak se beszéltem, hogy én viszont az abortuszt választottam. Még időben voltam, vagy mi a franc, mert szinte egyből elmentem, úgyhogy ez végül is nem az, akármit mondanak azok a szektás keresztény köcsögök, akik tüntettek a klinika előtt. Sose akartam anya lenni, de azért egy kicsit megviselt. Ekkora azonban már volt tapasztalatom az ilyen dolgokban. Az ember olyan, mint a patkány, ezt mondta nekem Roman egyszer, és kurvára igaza volt. Elélünk bárhol, bármekkora mocsokban.
‑ De legalább dögös lettél vagy. Más diétás étrenddel is szarabbul néz ki, mint te – a drogokról és a többi szarról meg már ne is beszéljünk. Maru megnyerte a genetikai lottót. Még irigyeltem is volna, ha nem tudom, hogy a mi helyzetünkben a szépség nem irigylendő dolog.
‑ Halottak is lehetnénk – vontam meg a vállam, az asztallapon lévő parazsat figyelve. – Ha maradok Ukrajnában, lehet, hogy egyből lelőnek a harcokban. Ahhoz képest… ez az egész egy sikersztori – és itt véget is ér, a lásd pozitívan a dolgokat mantra. – Elmentem egy gyűlésre, ott azt mondta az egyik okos, hogy mi tehetünk róla. Mi választjuk ezt és azt, nem mások miatt lőjük magunkat és ez az egész csak ilyen áldozatszerep. Azóta nem voltam, hozzábasztam egy széket és kitiltottak – Loise-t hívtam oda, mikor rendőrökkel fenyegetőztek. Azt mondtam, hogy a ő nővérem és kénytelen volt beleállni ebbe a hazugságba.
‑ Én már az előző életemben sem hittem neki – vigyorogtam rá, majd elnyomtam egy sóhajt, mielőtt válaszoltam volna kicsit komolyabban is. – Lehet, hogy előzőleg rohadt jól ment nekünk, és most így egyenlít az élet. Vagy arra gondolsz, mikor ilyen állatok leszünk? Akkor hiszek benne, hátha panda leszek. Azok a kis gecik egész nap zabálhatnak anélkül, hogy megmozdulnának – mindenki ilyen életre vágyik, nem? Semmire se jók, mégis mindenki őket védi.
‑ Próbáltál már leszokni? – pillantottam fel Marura. – Voltak már elvonási tüneteim, de sose bírtam valami jól. Nem nagyon jutok anyaghoz mostanában és … valamit ki kell találnom, hogy mivel helyettesíthetem, ha épp nincs nálam semmi. Van a mexikói konyhának valami csodamódszere erre? – vigyorogtam, bár abban se voltam biztos, hogy mexikói származású-e. Azt hiszem mondta, hogy itt született, de attól még lehet akármi. És mindenki, aki egy kicsit is latinónak néz ki, általában mexikói.

- Ja, fogalmam sincs, hogy honnan veszik ezeket az idióta beceneveket - felelem egy vállrándítással. Bár tény, hogy eddig még soha nem is gondolkodtam el rajta, hogy Purple miért lett Purple. Túlságosan lefoglalt, hogy minden porcikámmal gyűlöljem.
- Pont ez lenne a lényeg. Hogy valami újat lássunk - jegyzem meg biztatóan, elvégre nekem sem volt még dolgom homokos tengerparttal, és különben is, ez csak egy fantázia, nem kell benne negatívumot keresni. Bár ha jobban belegondolok… talán mégis. Elvégre soha a büdös életben nem fogunk eljutni Hawaiira.
- De azt hiszem, igazad van. Én sem bírom a túl sok napsütést. És szar lehet, ha az embernek mindene telemegy homokkal. Szóval nem ragaszkodom Hawaiihoz - teszem végül hozzá keserű félmosollyal. Az igazat megvallva soha nem vonzott igazán az utazgatás, mint olyan. Nem különösebben érdekel, hogy lássam a világot. Azt gyakran éreztem, hogy jó lenne menekülni, mindegy, hogy hova, csak el innen. De tudom, hogy az olyanoknak, mint én, mindenhol szar lenne. És túl sok dolog köt ide ahhoz, hogy tényleg le akarjak lépni.
Őszintén meglep a kérdése, olyannyira, hogy először nem is vagyok biztos benne, hogy komolyan gondolja. Nem mintha olyan ördögtől való ötlet lenne a tanulás, egyszerűen csak rég gondolkodtam már utoljára azon, hogy lehet-e még valaha is lehetőségem ilyesmire. Vagy hogy ha lenne is, akkor mit tanulnék. Nem tudom. Tényleg, fogalmam sincs. Annyira… mélyen vagyok ebben az egészben, hogy nehéz elképzelnem magamat bármi másban. Vajon régen hogy képzeltem a jövőt? Nem emlékszem. Biztos nekem is voltak olyan klisé ötleteim gyerekként, hogy állatorvos, vagy filmsztár, vagy nyomozó leszek. De nem hiszem, hogy valaha is volt bármi épkézláb tervem.
- Nem tudom. Nem lenne rossz. De ha tehetném, se tudnám, hogy mit akarnék tanulni - felelem végül. Azt hiszem ez a hajó már régen elúszott.
- Na és te? Te szeretnél? - vonom fel a szemöldökömet kíváncsian, elvégre biztos van valami oka annak, hogy felvetette a témát. Kissé talán hitetlenkedőbbnek hangzik a kérdésem, mint amilyennek szánom, mert igazán nem akarok kétkedni az esetleges terveiben, egyszerűen csak… meglep.
- Ah, nem tudom, ez a zsarolás nekem olyan rizikósnak hangzik, legalábbis így egyedül. Azt meg kell szervezni, előkészíteni, meg minden ilyen, ha az ember jól akarja csinálni. Nem mondom, hogy nem lennék nyitott a dologra, ha lenne valaki, akivel együtt dolgozhatok… De hát ja, érted, az egy kicsit más, mint hogy kifele menet egészen véletlenül nálam marad valakinek a tárcája, vagy órája, vagy egyéb értéke - felelem, elvégre a rögtönzés az erősségem, nem pedig bármi más, ami mondjuk minimális tervezést, vagy energiabefektetést igényel.
- De ha vannak tippjeid, meg tapasztalataid, mondhatod - teszem hozzá, elvégre ezen a ponton bármilyen lehetőséget hajlandó vagyok megragadni, hogy kicsit többet keressek. Na meg aztán, nem mintha a legtöbb barom, akivel összefekszem, ne érdemelné meg, hogy valaki rámarkoljon kicsit a tökeire, átvitt értelemben is.
A hízelgését hallva szélesebbre húzódik a mosolyom. Tudom, hogy szép vagyok, lényegében ez az egyetlen tulajdonságom, amiből hasznot tudok húzni, szóval nem is félek kihasználni. A szépséggel csak az a baj, hogy mint ahogy mondani szokás, múlandó. Sem az öregedés, sem a drogfüggőség nincsen rá pozitív hatással. Arról nem is beszélve, hogy egyik pillanatról a másikra el lehet veszíteni. Ott van például Aysha, szerencsétlen, ő is milyen szép volt, amíg az a szadista vadállat össze nem vágta az arcát. Durva belegondolni, de bárkivel, bármikor megtörténhet valami hasonló, mégha csak gyanútlanul sétálgat is az utcán. Mindenhol vannak ilyen elmebetegek. Szóval igen, megéri vigyázni az arcomra, mert a szépségem nélkül senki sem lennék.
- Remélem azért te is vigyázol a tiédre. Én szeretem - felelem, ujjaim épphogy végigsimítanak az arcán, az állának vonalán, már siklanak is tovább. Átveszem a háttámlán pihenő kezemből a cigit és beleszívok. Zofia egyáltalán nem csúnya, de talán olyan különösebben szépnek sem mondanám. Mégis valahogy… furcsán kedves. Persze nem úgy kedves, a szó általános értelmében. Csak nekem kedves. Néha nem tudom, hogy mennyire szabad ragaszkodnom hozzá. Soha nem beszéltünk komolyan arról, hogy mit jelentünk egymásnak. Ki is nevetne, ha megkérdezném. Még csak azt sem mondanám, hogy olyan igazán jó barátok lennénk. Ahhoz mindketten túl önzőek és problémásak vagyunk. Csak azt tudom, hogy nincs senki, aki annyira megértene, mint ő.
- Hát igen, nagy igazság, hogy mindig lehetne rosszabb. Engem mondjuk ez ritkán vigasztal. Mert mindig lehetne jobb is - felelem megvonva a vállam. Nekem aztán hiába mondják, hogy azt kell értékelni, amink van. Ezzel a nagy adag szarral nehéz megelégedni. Különben is, nem lenne hova fejlődni, ha mindenki elégedett lenne az életével.
- Baromarc. Helyes, én is hozzávágtam volna valamit - felelem morogva a gyűléses élménybeszámolóra. Nem véletlenül nem járok ilyenekre, csak felcseszik az embert ezekkel a szövegekkel.
- Én is szívesen lennék panda. Vagy egy darab kő, akkor biztos könnyebb lenne az élet. Ilyen is van, nem? Hogy kőnek születsz újjá. Mekkora baromság, és valaki ezeket tényleg elhiszi - felelem rosszallóan. Nem mintha olyan sok fogalmam lenne a vallásról, meg aztán felőlem higgyen mindenki amit akar. Valahol talán még irigylem is őket, amiért van mibe menekülniük. Mondjuk nekem ez az egész önostorozás, meg bűnbocsánatért esedezés rohadtul nyomasztó, de ez már más kérdés.
- Ha tudnék bármiféle csodamódszert, mexikóit vagy egyebet, akkor nem lőném magam naponta ezzel a szarral. Iszom, füvezek, időnként beszedek ezt-azt, de… semmi nem pótolja azt az érzést - felelem keserűen. Eddig sem beszélgettünk vidám dolgokról, de most látványosan elkomorodom. Ez az a téma, amitől mindennél jobban félek.
- Minden nap eszembe jut, hogy le kéne szoknom, de pár napnál tovább nem tudom elviselni az elvonási tüneteket. Valahogy hiányzik az a végső elhatározás. Tudod, hogy megy, csak még egy utolsó alkalom, aztán lerakom, még várok kicsit a megfelelő időszakra, a csillagok együttállására, hogy épp ne legyen minden szar, és legyen elég lelkierőm hozzá, de ez soha nem történik meg - magyarázom, és öntudatlanul is vakarni kezdem a könyökhajlatom, ahol a köntösöm alatt véraláfutások sora lapul.
- Gondolod, hogy egyáltalán lehetséges? Ismersz bárkit is, akinek sikerült? - kérdezem halkan. Mert én nem. A legtöbben ugyanúgy végzik; túladagolnak. Van, aki véletlenül, van, aki szándékosan, de a végeredmény ugyanaz.

i have mixed drinks about feelings