A reggeli forró zuhany kifejezetten jól esik. Még állnék alatta tovább, de annál sokkal izgatottabb vagyok. Múlt héten jöttem végre végül haza, s ki is használtam, aludtam jó sokáig.
Míg két bestia meg ne támadt, hogy most már eleget aludtam, ideje velük is foglalkozni. Nagyon nagy szerencsém volt azzal, hogy bejöhettek hozzám s velem lehettek, egészen a végéig. El nem tudom mondani, mennyire hiányoztak, s hogy mennyire építőek voltak saját energiabombáikkal. Ha tehették volna, még az ágyra is felmásztak volna hozzám, de az is elég volt, hogy figyelték, ahogy próbálok felállni. Egészen érdekes hozzáállásuk lett: segítettek. Teljesen ledöbbentem, mikor a második esetben, kerestem a papucsom, odahozták. Aztán a többi dolgokat is. És nagyon vigyáztak rám. El nem tudom képzelni, hogy milyen lehetett az, hogy végre valakivel együtt lehettek, egy csapásra eltűnik, s életük megint bizonytalanná válik, még ha tudom, nővérem és a három gyerek biztosan lefogalták őket. Hiába csak rövid idő, el tudom képzelni, milyen hosszú lehet nekik. Szerintem vigyáztak, nehogy megint eltűnjek. Így minden bírósági tárgyalás után kiengesztelő játékokat játszottam velük hosszas ideig.
De jobb itthon, főleg, hogy itt legalább szőnyegre tudok esni, ha elhagyna a lábam, amit még mindig csinál, ha olyanja van, holott már rendesen tudok járni. Fogjuk rá. Azért még darabos, s korántsem olyan energikus, ahogy szokásom járni.
Szokásos fehér ing és kék farmer, nem nagyon viszem túlzásba a változatos öltözködést, mégis, mintha selyembe öltöznék, a kórházi göncök után. És nem, a katonai ruha még mindig nem a barátom. Szépen bevágtam az egyenruhát a sarokba egyből, ahogy hazajöttem. Hogy aztán pár órával később kihalásszam onnan, mert a ruha nem tehet róla, hogy egyenruhává formálódott. Persze, közben a két ördög már ráfeküdt, őrizték nekem.
A mai nap az a keddi nap, amikor régebben, mely már lassan elég távolinak tűniik, a kávézóban talált a reggel, tabletemmel együtt, mert onnan kezdtem el dolgozni, mielőtt a céghez mentem volna. Most is bejárhatok, de már csak, mint szimpla tervező. Papír szerint. Tonnányi levelek várnak és tervek, hogy átrágjam magam rajtuk. Mégsem ez az, ami izgat. Valaki.
A kéthetente felbukkanó reggelizőtársam, akivel bár egy szót sem váltok igazán, kellemesen megnyugtató, hogy a közelemben van, miközben a kávémat kortyolgatom. Apránként alakult ki ez a szokás, s nem gondoltam volna, hogy bármi is ennyire jól essen, s várjam. S hogy abból a kérdésből, szabad-e a hely előttem, a válaszommal együtt elindít egy ilyen, szinte már megszokássá vált, kéthetente történő találkozást. Láttam, miket szokott reggelizni, s elsőként próbaképpen, előre megvettem a süteményt és a kávét, amit szokott fogyasztani, s tudva, nagyjából mikor tér be, előtte kértem ki.
Nagyon szerettem volna, s gondolatban minden második kedden ott voltam, míg a kórházban épülgettem. Végül sikerült elrendeznem, hogy a kávézóhoz eljusson a kérésem, s belementek, lévén, eléggé régóta járok már oda. Reggeli, kis cetlit eljuttatva először hozzájuk, hogy tegyék a csésze alá, reményt adott. A cetlin a saját béna firkálmányom szerepelt, virág és egy szemüveg társaságában. Alig bírtam magammal, még mielőtt írtak volna, felhívtam őket, mi az eredmény.
- Ezt nem hiszem eeel! - Lépek ki az ajtón s ami szembe talál, két, elégedett kutya. Egy nagyjából hasonló összméretű gödörben, ahogy ássák ki.
- E nélkül is pofára tudok taknyolni! - Egyből szaladnak felém, s feltolom az orrom nyergére a szemüvegem, mielőtt elérnének és boldog izgatottsággal akarnák megmutatni, mennyire szép nagy gödröt ástak.
- Le fogom betonozni az egész udvart - szusszantok, s vakarom meg a fülüket. Nem fogom bebetonozni, a kertben annyit ásnak, amennyit akarnak, s majd megtanulják, hogy a virágok nem zsákmányok.
- Majd jövök - nyitom ki a kocsi ajtaját, s hamarosan a kanyarban is eltűnök, addigra már ismét a gödörrel foglalkoznak. Csak  nevetni tudok rajta, s a következő gondolatom már ismét a kávézó körül forognak.

Az asztalt most kivételesen lefoglaltattam előre, hiszen ennyi idő után már újfent használhatják mások.
Az asztalhoz ülve, túlesve azon az örömön, hogy újfent itt vagyok, mert emlékeztek rám, s ez meglepett, nem nyúlok semmihez az elején, csak akkor, mikor kihozzák a másik reggelit is, amit megköszönök.
Kávé. Erre is vágytam. Az asztalra helyett tablet felvillan egy pötty, jelezve, hogy levél érkezett. S inkább addig belemerülök, míg várakozok.

Az én életem nem olyan, mint bárki másé, és tudom, hogy ezt sokan gondolják, így, de a legtöbb embernek nem kell minden lépésére figyelnie, ha életben akar maradni. Másoknak lehetnek rögzült szokásaik, ismétlődő rituáléi, de én egyre kevésbé tartozom ebbe a körbe. Néhány hónapja még könnyen működött minden, hiszen az előző személy, aki védett, ő „csak” annyit kért, hogy tudjon róla, mikor hova megyek, és meddig szándékozok maradni, és kiket ismerek meg. De neki, hogy rendbe jöjjön az élete, el kellett válnia tőlem, amit megértettem, és elfogadtam. Viszont most más vigyáz rám, és Ryderék nagyon beosztják minden percemet. Már nem járok szinte sehova, ami ne az ő épületük lenne, hiszen ott van lőtér, van edzőterem, ahol minden megtalálható, és az önvédelmet is van kivel gyakorolnom, és nem kell kizárólag a lakótársamra hagyatkoznom. Ezen kívül megmaradt a munkahelyem, a spanyoltanítás és a tánc. Legalább is ezekről tudnak ők. De van egy plusz dolog, amit nem árultam el nekik, pedig tudom, hogy ezért leszednék a fejemet, de erről egyre kevésbé tudok lemondani, még akkor is, ha valahol tudom, hogy veszélyes lehet számomra. Ráadásul egyre kevésbé tudok jó indokokat kitalálni, így leginkább arra hagyatkozok, hogy alapvetően hamarabb járok be dolgozni, de kéthetente kedden mindig visszalógok az EPA közelében lévő zsúfolt kis kávézóba.
Pár hónapja véletlen tévedtem először ide, amikor otthon nem tudtam mit reggelizni, és a kávé is elfogyott, így beestem az első olyan helyre, ahonnan biztosan beértem a munkahelyemre. A hely zsúfolásig volt telve, de már nagyon éhes voltam, így vettem egy fehércsokis muffint, amit nagyon ritkán lehet kapni, vagy legalább is én nem nagyon szoktam látni, de nekem a kedvencem, és egy olasz doppiot, és kiszúrtam az egyetlen szabad helyet. Vagy legalább is bíztam benne, hogy az, mert az asztal túl felén egy velem egykorúnak tűnő srác ült beletemetkezve a tabletébe. Én csendesen megkérdeztem, hogy szabad-e a hely, mire egy igenlő választ adott, így már bátrabban ültem le. Csendben fogyasztottuk el a rendelésünket, és az elköszönésen kívül többet nem is szóltunk egymáshoz.
Majd egy ideig nem is jártam arra, csak, ha úgy hozta az életem. Viszont egy idő után nagyon úgy tűnt, hogy minden igyekezetem ellenére, nem szándékosan felvettem egy rutint, mert kéthetente keddenként ugyan abban a kávézóban kötöttem ki a reggelimet elfogyasztani. És valahogy a tömeg sosem akart kevesebb lenni, így a későn érkezőknek már alig jutott hely, de a sors vagy a véletlen úgy hozta, hogy mindig ugyan az a férfi volt az asztaltársaságom. És, ha bár én nem hiszek a véletlenekben, így először mindig szándékosságot keresek, de egy idő után azt vettem észre, hogy már keresem a társaságát, hogy vele reggelizhessek, pedig a beszélgetéseink továbbra is megmaradtak a köszönéseknél. A változás az volt, hogy felfedeztük az ismétlődést, hogy amelyikünk előbb érkezett, az megrendelte a másik reggelijét és italát.
Egy nap, amikor viszont csak a reggeli muffinom és a kávém várt, csalódást éreztem, hogy nem látom Őt. Viszont nagy meglepetés ért, amikor felemelve a csészét egy kis papírra egy kedves üzenet volt írva, egy virág és egy szemüveg társaságában. Ő hagyott Nekem üzenetet, Nekem hagyta, amitől repülni tudtam volna, pedig még csak a nevét sem tudtam, és ő sem az enyémet. Jobb ötlet híján, én is elővetem egy tollat és papírt a táskámból, és ráírtam, hogy „Várom, hogy mielőbb újra együtt reggelizhessünk”, és megkértem az egyik pincérlányt, hogy, ha tudják, ezt juttassák el neki. Arról, hogy hol van, miért nem tudott jönni, nem tudtam meg semmit, mint ahogy arról sem, hogy célba ért-e a levelem.
Ma reggel Ryder munkatársa, Marcus, akinek kiadta a védelmemet, most a szokásosnál is gyanakvóbb volt, így elég nehezen tudtam lerázni, de szerencsére a munkahelyemre nem szokott bejönni. De láttam, hogy most nem hajt el egyből az autójával, hanem a saroknál leparkol. De pár perc múlva feladta vagy fontosabb dolga volt, így abban a reményben, hogy talán újra láthatom Őt, elindulok a kávézó felé.
Belépve körbenézek és meglátom, hogy a szokásos helyünknél ül mindkettőnk reggelijével, én pedig hihetetlen boldogságot éreztem. Ahogy közeledek, feltűnik, hogy nem nyúlt még a sajátjához, amin csak elmosolyodok. - Szabad ez a hely? - kérdezem csendesen, ahogy a legelső alkalommal tettem, kedvesen mosolyogva. Próbálva megismételni az első találkozás körülményeit. Talán a szemem az egyetlen, ami nem olyan, mint akkor, mert, bár nem látom tükör hiányában, szerintem ragyog, miközben várom, hogy rám emelje zöld íriszeit.

További követmezménye lett az egész akciónak. Mindaz, amit aláírtam, hozzá jött még pár kitétel. Azon kívül, hogy a rendőrséget ott kellett hagynom, s bár maradhattam a terrorelhárításnál, mindezt már a hadsereg oldaláról tehetem meg. Ami legjobban érintett, amiért voltaképpen végül örültem, amikor a legelején a csapatba kerülhettem, az a terep. Többet nem vehetek részt terep akcióban. Katonatiszti sorba emeltek, de a rangomat nem igazították ehhez a rendszerhez. Ahhoz meg kell dolgoznom, emlékeztetőül, tudjam, hol a helyem. És így le kellett mondanom a cégvezető társi pozícióról is.
Aztán ott lenne a többi tényező is. Tünetek, szimptómák a trauma okán, nem, mintha nem mentem volna át már sok mindenen. A szerencsém két tényezőn múlt: máshogy állok a világhoz és önmagamhoz. Másrészt most egy olyan agyturkászt kaptam, aki tudja, mi a dörgés és lélekben eléggé hasonlóak vagyunk. Így már sokkal jobban tudtam koncentrálni a tárgyalásokra és a gyógyulásokra. Sokan viszont azt látták, egészen biztosan megőrültem, hogy nem ráz meg mindaz, amin keresztül mentem. Megrázott. Csak máshogy dolgozom fel.

S mindig fejemben volt még valami, pontosabban valaki. Szerettem volna legalább gondolatban vele lenni, s átélni azt a megszokott pillanatokat, amelyekhez lassanként és észrevétlenül nem csak megszerettem, hanem vártam is.
Szeretek figyelmes lenni, szeretek gondoskodni. Szeretek szeretni. Pedig azt gondolnák legtöbben, hogy az olyan kockafej, mint én, csak a számoknak és rendszereknek él. Ez így van. Csakhogy van egy nővérem, aki ügyes taktikákkal dolgozott azon, hogy ne zárjak be, engedjem be a dolgokat, a világot, még ha egész sajátosan is dolgozom fel, vagy pont nem értem meg. Csak fogadjam be. Sokszor kaptam ez miatt pofont és tragédiákat, és megértettem, az érzelmek értelmezésével gondjaim vannak, s a legjobb, ha nem erőltetem, megértsem őket. Csak fogadjam el. S legyek önmagam. Így mindaz, amit mások soknak tartottak maguk felé, amit adtam, folytattam tovább. Mert szeretem, ha a világ boldog és pozitív, előre mutató. Nincs rajtam rózsaszín szemüveg, a megoldásokra koncentrálok, amik előre visznek.

És ő, ő mindvégig a fejemben volt. Amikor felhívtam végül a kávézót, mondták, hogy egy futárral küldtek nekem egy kis csomagot, nemsokára megkapom. A cetli volt. Ez meglepett, mert nem reméltem, hogy ebben így segítenek. A cetlit mosollyal olvasstam el, s beraktam a tárcámba.

Amikor meghozták a rendelést, a cetlit alácsúsztattam a csésze alá, hogy egy kicsit kilátszódjon a széle. Előtte még rárajzoltam egy kacsintós arcot.
Hiába temetkezek bele az emailekbe, amelyek közül némelyik már szinte okká fogyottá vált, de szerencsére a család átvette az irányítást bennük, így sokra már válaszolnom sem kell majd. Szinte abban a pillanatban pillantok fel, mikor megjelenik az ajtó előtt. Meglepedőm, hogy izgatott leszek, s elveszem onnan a tekintetem, annyira izgulok. Nem akarom befolyásolni a döntésében. Lehet, hogy el is feledkezett már rólam, mióta mindezt írta.
Sziluettje mégis hozzám közeledik, látom a látómezőm szélén. Mégsem merem még felemelni a fejem, de a tekintetem sem.  A kérdésre mégis feltekintek, s nem is áll szándékomban takargatni a mosolyomat, az örömömmel együtt.
- Persze, természetesen.
Aztán úgy teszek, mint aki visszatemetkezik a tabletbe, a reggelihez sem nyúlok hozzá. Valójában a pillantásom szinte szuggerálja a csésze alatti kis kilógó cetlit, hogy észrevevődjön. Igyekszem azért nem feltűnően tenni. Az, hogy az asztalt választotta, ahol ülök, már az is boldoggá tett önmagában. És megjelenik az, amit már nagyon régen éltem át: a gondolataim képtelenek logikai sorrendbe rendezni magukat.

Nem mindig tudom pontosan behatárolni magam, hogy milyen ember vagyok. Egyszerre vagyok nagyon fegyelmezett, szabálykövető, aki minden lépését előre megtervezi, és figyel mindenre, hogy sose történhessen vele váratlan dolog. Ez leginkább az eddigi életem hozománya lehet. De mindig jön egy pont, amikor az elnyomott latin vérem megelégeli a merev szabályokat, és teret követel magának, amikor csak az ösztönök és a vágyak hajtanak előre, aminek azért sokszor rossz vége lett már. De ezt így végig gondolva, talán a zavarodott a legjobb jelző rám.
Most Ryder, Marcuson keresztül felel az életemért, magam mellett persze, de a minden második hét keddjét titkolom mindenki elől. Az eszem más mond, mint a szívem, de ilyenkor mindig érzem a vérem dobolását, ami most nem félelemmel tölt el, hanem izgalommal. Tilosban járok bizonyos szempontból, de ez mégsem az az izgalom, amikor félek, és menekülnék. Ez más. Ez nagyon más, mert ilyenkor vonz magához a hely, a szituáció, pedig nem vagyok adrenalin függő. De nem tudnám megmagyarázni, hogy mi fogott meg a dologban, mert semmi sem történik, csak reggelizünk csendben. Mégis azt mondhatom, hogy ezek voltak a fénypontok jelenlegi életemben. De utána történt valami, mert egyedül ültem a közös asztalnál, de a remény mégsem hagyott alább. Az a kis üzenet, amit küldött megerősített, hogy valami külső tényező miatt nem lehet jelen, de vissza fog térni. Azt akartam, hogy tudja, én itt leszek, ha visszatér. De sokáig nem jött, és néha már úgy éreztem nem is fog. De töretlenül minden második kedden ott reggelizem. Már az is megfordult a fejemben, hogy lemondott a dologról, mert nem kapta meg a válaszomat, pedig számított valamilyen üzenetre, visszajelzésre, és csalódottan feladta ennek hiányában.
Amikor végre lerázva Marcust belépek a kávézóba, és meglátom Őt, szinte tapsikolni támad kedvem az izgatottságtól. Tiszta hülye vagyok, mert lehet, semmit nem jelent, hogy ott ül. Lehet már régen elfelejtett, hiszen már egy ideje nem adtunk életjelet egymás felé. Mégis erő kell, hogy nyugodtan tudjak az asztalhoz sétálni, és ne rohanjak. A hangomat is próbálom fegyelmezni, hogy ne érződjön ki belőle semmi.
Mosolya szinte lehengerel, amit az engedélyhez párosít, így az én arcomon is kicsit kiszélesedik a mosoly. Figyelem minden egyes rezdülését, mert annyira régen láttam már, és valahogy muszáj Rá figyelnem. Ezért esélytelen, hogy ne vegyem észre, hogy valamit nagyon néz az asztal felém eső részén. Egyébként is nagyon megtanultam olvasni a testbeszédből, mert nekem ez jelenti az életet, de most szinte ordít, hogy azt akarja, valamit vegyek észre, még akkor is, ha próbálja leplezni. Feltűnés nélkül nézek végig az asztalon miközben óvatosan, finoman leülök a székre.
A kávéscsésze alatt a szalvétán kívül ott van egy cetli is, amiből csak egy kis darabka látszik. Óvatosan felveszem a csészét, és meglátom a saját írásom, amin a neki szánt üzenetet tartalmazza. Viszont most kiegészült egy kacsintós fejecskével.
- Ezek szerint célba ért az üzenetem - jegyzem meg halkan és kedvesen, miután elveszem a kis cetlit. A mosoly most is ott játszik az arcomon, de most már felszabadultabb egy kicsit, és közben próbálok a szemébe nézni, de eddig csak a tabletet figyelte. Pedig a testtartása elárulja, hogy van benne egy kis feszültség, de nem úgy tűnik, hogy az azon tálható dolgok okoznák. Valamiért úgy érzem, azt sem venné észre, ha lefagyott volna.
Annyi mindent szeretnék kérdezni tőle, de nem tudom sem azt, hogy hol kezdjem, sem azt, hogy helyes-e. Így egyelőre nem szólok többet, csak várom, hogy újra meghalljam a hangját, miközben le sem veszem róla a szememet.