Pippa

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Nem kell sajnálnom. Ez egy olyan dolog, mellyel azóta elkésett, hogy megláttam az elütés pillanatában, azóta minden fajta érzelem mardos és semmire sem kapok válaszokat. Senkitől sem és ez kissé elkeserít, folytogat és azt várom, hogy mikor ugorhatok fejest a kételkedéseimbe. Mert sokszor kételkedek magamban mostanában és ez nagyobb csalódás, mint mikor kiderült nem én maradok az egyedüli Valderrama gyerek. Jó lett volna, de itt most nem én vagyok terítéken és nem is ő, hanem az igazság. Hogy vajon kitudom-e mondani a dolgokat szemtől szemben, mert az oké, hogy felkészültem arra, hogy mit is fogok mondani, de így szemtől szemben egy szobába ez rohadt nehéz. Szavakat sem találok hozzá és ez megnehezíti az egészet. Ököllel a lábára üt, összerezzenek és szavai hallatán összeszorul a mellkasom, ökölbe szorítom a kezeimet és elpillantok róla. Ó hogy az a... persze tudtam ezt eddig is, mondtak róla anyámék ezt azt, amit tudtak, elmertek mondani, de így látni azért az állapotát rosszabb... csak akkor pillantok rá újra kétségbeesetten, mikor a magyarázatot adja, hogy hova akarna menni. Bárhová szinte, csak itt nem akar lenni. Ez nekem is egy fájdalmas hely, gondolom ő sem tudna itt rendesen felgyógyulni, hiszen most is milyen stílussal közli a dolgokat...vagy ez lenne ő? Megannyi helyre akarna elmenni, de nem teheti meg. Járásképtelen...de kerekesszékkel elmehetne...akkor miért nem engedik ki innen? Ébren van, viszonylag jól, akkor...? Mi tartja vissza az orvosokat, hogy itt tartsák? A szülei? Valószínűleg itt a legbiztonságosabb hely, ahol nem eshet bántódása, de ez abszurd. Ez hülyeség. Kérdésére fejet ingatok, szusszanok, ám a helyes választ nem találom meg. Csupán a rettegés marad, az üresség, hogy semmi sem marad belőlem, ha megtudja az igazságot. Nem akarok belezuhanni a tátongó űrbe, mert akkor onnan nem lesz kiút. Csend telepedik a szobára és ettől kicsit számomra is kényelmetlen a kialakult helyzet. Menekülnék, de mozdulni sem tudok, ide láncol a hazugság fájdalma, hogy képtelen vagyok bármit is ellene tenni. Elmenekülni ebből a helyzetből pedig nem igazán lehet, hiába tenném már meg sokadjára. Egyből csak az cikázik a fejemben, amit napi szinten szajkózok... az igazságot aprítani, törni-zúzni hiába teszem, egyszer úgyis a napvilágra kerül őelőtte is. Elsőre nem tűnik fel a néma segítségkérése, az ilyenekben amúgysem vagyok jó, meg most amúgy sem tudok pont erre figyelni, de mikor kinyögi a legnagyobb fájdalmamat... akkor kétségbeesett haraggal vágok vissza. Már nem tudom elkerülni azt, hogy elfedjem magam előtte. Amúgysem tudnám ezt túl sokáig csinálni. Nem olyan fából faragtak.
- Ha te akkor meghalsz, szerinted nem bolondultam volna bele a kezdetektől? Nem akarhatod ennyire a halált... - elcsendesedem és elharapom a mondatom végét, hiszen rohadtul fáj már testileg és lelkileg is. Küzdök napi szinten, hogy a maximumot kitudjam hozni ezek után magamból...ha ő meghal, ennyit sem tudtam volna tenni! A lelkiismeret furdalás ide édeskevés! Rengeteg negatívat kaptam a szüleitől és az amikor elütöttem, az felett sem tudtam szemet hunyni. Kísért a mai napig a pillanat, ahogy a motorháztetőn szétterül és utána csupa vér szinte minden, ő meg mozdulatlan fekszik...nem teheti azt meg, hogy ezek után még meg is akar(t/na) halni!

 

I'm historically heartbroken, drowning in my own emotions, one minute away from breaking down. I'm always leaving empty-handed, no one wants a heart that's damaged, only know a love that lets me down.

Akkor mégis mit keresel itt, mellettem? Szinte gondolkodás nélkül kérdezném az ismeretlentől, de valamiért inkább csak magamban, a gondolataim között találnak utat maguknak a szavak. Nem engedem ki őket, annak ellenére sem, hogy a mellkasomban kellemetlen érzés támad, mikor a testemet kezdi el nézni. - Nem kell ám sajnálnod - vetem oda, mintha csak félvállról tenném - mégis a hangszínembe a csipet felháborodás mellé egy nagy adag szomorúság is vegyül, kiérezhetően. Igazán azt sem tudom, hogy mit szeretnék jobban - hogy ne foglalkozzon velem senki sem vagy hogy bárki is törődést mutasson irántam. Azt hinné az ember, hogy mindez attól is függ, hogy ki áll éppen vele szemben. Csakhogy jelenleg nem érzem, hogy számítana. Apa, anya, a testvérem vagy egy ápoló, esetleg a barna, göndörödő hajú fiú - lényegében teljesen mindegy... lenne, ha nem éppen elüldözni szeretném magamtól. - Menni? Szinte felnevetek, bár a sírás miatt teljesen más a hangzás és inkább egy szakadozó, már-már horkantás hallatszik belőlem. - Ha nem tűnt volna fel, - ütök ökölbe szorított kézfejjel az egyik combomra - ezzel a két csökevénnyel nem igen tudnék bármerre is elindulni. De tudod, hogy végső soron hova is szeretnék menni? Haza, a saját hálószobámba, hogy ne állandóan ezeket a holtfehér falakat kelljen bámulnom. A kedvenc cukrászdámba, hogy mást is ehessek végre a szokásos gyümölcszselén kívül. Vagy a Central Parkba a testvéremmel, a barátaimmal, akár egymagam is és olvasni egy jó könyvet. De egyelőre azzal is megelégednék, hogyha a mosdóig el tudnék menni segítség nélkül és nem máshogy kellene megoldanom, hogyha rám tör a kényszer - fejezem be a hirtelen kiakadást és ha még mindig az ágy mellett áll az idegen, továbbra is rajta pihentetem a tekintetemet.
- Amúgy végigjárod az összes kórtermet, hogy hol segíthetsz még vagy csak az enyém a megtiszteltetés? Az az igazság, hogy fogalmam sincs róla, miért viselkedek ennyire undorító módon vele hiszen nem is ismerem és tényleg csak segíteni próbált nekem az előbb - de maga a kiszolgáltatott helyzet, amibe kerültem, egyszerűen nem engedi, hogy tovább lendüljek rajta. Helyette inkább támadok - mindent és mindenkit, bár tisztában vagyok vele, hogy legfőképpen magamat kellene, hiszen én tehetek arról, amiért jelenleg egy kórházi ágyban fekszek, 75 százalékban lebénult végtagokkal.
Hirtelen tör rám a szomjúság és annak ellenére, hogy az előbb még a hideg földön feküdtem, még egyszer megpróbálkozok azzal, hogy használjam az egy, még használható karomat és az ágy melletti kisasztal felé forduljak - arccal legalábbis. Másodpercekig tart, amíg felmérem, hogy nem fogom elérni a pohár vizet és - ha eddig az ismeretlen nem próbált meg segíteni nekem - mégis rászorulok a másik jelenlétére. - Esetleg...? Kimondani persze nem tudom, viszont elég egyértelmű, hogy mire is gondolok, amikor a szemeim először a mellettem állót, majd a poharat találják meg és igyekszem felülemelkedni azon, hogy mennyire szánalmas látvány is vagyok éppen - egy béna lány, aki még vizet inni sem képes egyedül. - Tényleg jobb lett volna meghalni - suttogom alig hallhatóan.

Pippa

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Brutális érzés, ha valakit a szakadékba löksz és magad is a szakadék szélén tántorogsz miatta. Ráadásul fingod sincs hogyan tehetnéd jóvá, hogy tedd a szenvedését semmissé. Hogyan tekerd vissza azt a bizonyos napot a kezdetekig. Kurvára nehéz úgy tenni, mintha semmi közöd nem lenne az egészhez, holott az egész nyomorúsága rám is kihat, hiszen én tettem ezt vele. Mégis meghúzom magam, mégis csendben maradok és leginkább elbújnék egy sarokba és a legkisebbre húznám össze magam. Visszateszem az ágyra a testet, még ha kinyögve is tudatosul bennünk, hogy neki ez a segítségnyújtás nem kell. De akkor mi a fenét akart csinálni? Hova akart menni úgy lényegében? Kérdések ezrei záporoznak az elmémben és nem találok rá válaszokat. Nem nézek a szemeibe, nem nézek az arcára, jobbára a meggyötört testét sem kellene néznem, mégis akaratlanul is megnézem, hogy mit is tettem vele. Fáj mindez. Talán a legegyszerűbb módja a menekülés, de képtelen vagyok megmozdulni. Őszínte embernek vallom magam, aki mindig minden körülmények között elmondja a másik szemébe -sose a háta mögött- a véleményét róla, vagy másról, ami kapcsolódik valami fontoshoz. De most még kinyögni sem tudok semmit. És ez a tanácstalanság megijeszt. És még azon sem kattogok hirtelen, hogy mi lesz akkor, ha a szülei betoppannak, vagy akár valami orvos féle, akár ápoló. Hogyha ezek megjelennek, mit fogok mondani, vajon mit keresek itt? És miért? Kérdésére hirtelen emelem rá a tekintetem. Szinte félelem költözik belém, hiszen ez az egy kérdés...bármilyen választ kibökhetek felé. Az igazságot is és a hazugságot is. Bár az igaz, hogy ő sem ismer engem és fordítva is hasonlóan igaz, bár az nem számít amit eddig a szüleitől megtudtam...a nevét és hogy mi akar lenni a jövőben... de ezen túl...
- Nem! - vágom rá automatikusan, nyitom a továbbiakban a szám, hogy kibökjek valami ide való dolgot, valami féligazságot, de egyszerűen a torkomon akad minden. Kimondatlanul marad minden, így becsukom a szám. Féltem ettől a pillanattól és most elém tárult az egész, megint csak az én hibámból.
Minek is jöttem ide be???
- Csak...izé... megláttalak leesni és segíteni akartam...menni akartál volna valahová? - kérdezem ezt úgy, mintha mit sem tudnék az állapotáról, ami ugyan csak részben igaz, hiszen mindent tudok, de 100 százalékban semmi fixet. Azonban, hogy lelépjek és itt hagyjam...gondoltam rá igen, de megmoccanni, az egyszerűen nem megy. Ide fagytam, hiszen, mondani akarok valamit neki...az igazságot akarom elmondani, de összeszorul a gyomrom a következményektől. Már így is megkaptam a magamét több személytől, így aztán a folytatásra már nem nagyon állok készen. Sok volt ez így egyszerre.
- Tudok...segíteni amúgy valamit? Eljuttathatlak oda....ahová az előbb...ühhhhm...indulni próbáltál. - nyitok felé kicsit lassan, meg hát próbálom neki lassan beadagolni a dolgot az igazsággal kapcsolatban. Félmosoly kerül a pofimra, próbálok nem idegeskedni és parázni ezmiatt, de egyszerűen a helyzet...menekülésre késztet. Nem akarok itt lenni, de mégis itt vagyok és el sem akarok vagy nem tudok elmenni. Itt ragadtam, mint egy frissen felrakott tetovállás. És ha már tetkó...van ismerősöm, aki elkészítené azt, amit már évek óta készytek neki. Folyamatosan építgetem, hogy megvalósuljon és ma végre tudom a végső mozdulatot, képfoszlányt hozzá. Hamarosan magamra is fogom varratni.  

 

I'm historically heartbroken, drowning in my own emotions, one minute away from breaking down. I'm always leaving empty-handed, no one wants a heart that's damaged, only know a love that lets me down.

Egyáltalán nem szerettem volna ebbe a helyzetbe kerülni. Ha igazán őszinte szeretnék lenni magamhoz és mellé még elég bátor lennék, akkor egyszerűen kimondanám, hogy igen, akkor és ott, amikor a járdán sétálva fogtam magam és leléptem a száguldó kocsi elé, valójában meg akartam halni. Hiszen akkor véget ért volna minden - az élet nem lett volna keserédes és a miértjét sem kellett volna tovább keresnem, önmagammal egyetemben. Egyetlen pillanat alatt megszabadulhattam volna minden kis zavarónak vélt tényezőtől és a gondolataimat sem foglalták volna már le a mi lenne, ha típusú foszlányok.
Sejthettem volna, hogy még az öngyilkosságot is képes leszek elrontani. Utólag már nem is igazán értem, hogy ha addig soha sem, pont akkor miért bíztam meg magamban és hittem azt, hogy egy valami tényleg sikerülni fog majd az életben nekem is.
Nyilván tévedtem - akkorát, amekkorát még sosem és egy életre megtanultam, hogy egy ilyen horderejű döntés milyen következménnyel jár...

Még azt is alig érzem, ahogy a testem a padlóra esik. Csak a koponyámba, majd az egyik karomba nyilal bele a fájdalom, de az sem annyira erőteljes, hogy foglalkozzak vele. Nem is amiatt kezdek el zokogni - sokkal inkább azért, mert tulajdonképpen egy emberi roncs vagyok-lettem, sokkal rosszabb verzióban, mint hónapokkal ezelőtt voltam. Akkor azt hittem, hogy nem nagyon van már lejjebb annál a szintnél, ahol akkor éppen lavíroztam, de a sors továbbra is könyörtelennek bizonyul velem szemben, én pedig annyira gyenge vagyok az ellenkezéshez, hogy a legszívesebben megint a halállal próbálkoznék.
Mondjuk esélyem nem sok lenne rá - béna vagyok, testben és lélekben egyaránt.
Megijedek attól az egy szótagtól és túlságosan gyorsan kapom fel a fejem a hang irányába - kicsit meg is szédülök a hirtelen mozdulattól. Az előttem álló személy egyáltalán nem ismerős, soha sem láttam még vagy csak szimplán az agyam játszik velem és nem emlékszem rá. Nem is igazán reagálok a jelenlétére, de a segítségét már képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni - nem is hagy rá egy kis esélyt sem. - Nem kell - ellenkeznék, amikor a karjaiba vesz, de már úgyis teljesen mindegy lenne, ha végigmondanám, amit szeretnék. Ismét az ágyban találom magam, annyi különbséggel, hogy mostmár nem vagyok egyedül. Egy idegen áll felettem - mégcsak nem is a szüleim vagy a testvérem - és fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom, tennem. Hiszen nem is ismerem...
Vagy mégis? De annyira mindegy, lényegében. - Ismerlek? Azért felteszem a kérdést, viszont választ nem igazán várok rá. Inkább meghagyom a lehetőséget arra, hogy fogja magát és elsétáljon. Rendben, segített rajtam és felnyalábolt a hideg padlóról, visszatett az ágyra, viszont mostmár nem igen van, amit tehetne értem. A sajnálatra pedig egyáltalán nincs szükségem, de ez nyilván igaz minden más látogatóra is, nemcsak rá. - Nem kell ám itt maradnod mostmár - és valamiért a köszönöm nem igazán áll a számra, pedig nélküle elég bunkónak tűnhetek a fiú szemében.

Pippa

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Még sosem beszéltünk. Itt vagyok majdnem minden áldott nap azóta a nap óta...bár mióta magához tért, majd nem hogy csak mindennap itt vagyok. Figyelem őt és a családját, hogy miképpen próbálják jókedvre deríteni, hogy az ápolók miképpen nyújtanak neki segédkezet. Mikor először hagyhatta el az intenzív osztályt, akkor pont nem voltam, pánikba estem az üres szoba láttán, de miután láttam, hogy a szülei merről jönnek és milyen a kedélyállapotuk...egy kicsit megnyugodtam és elindultam arra, merről ők érkeztek. Nem vagyok gyáva. Egyszerűen csak a lelkiismeretem túl őszinte, túl hatalmas és összeprésel. Hiába a nagy egóm, a nagy pofám...erre nem lehet lelkiekben felkészülni. Megindultam hát, hogy felkutassam a kórtermeket, gazdagék kibéreltek biztosan egy puccos szobát neki, hogy ellásák a lányukat rendesen. Megértem, én is ezt tenném a gyerekemmel. De hogy meddig akarják itt tartani...azt nem tudom. Erről nem nagyon beszél senki, akit megkérdeztem. Hogy meddig fogok eljönni ide úgy, hogy nem tudok semmi biztosat róla? Hogy azt sem tudom, hogy vajon merre van az otthona? Hogy hol tanul, vagy kikkel? Egyet tudok biztosan... hogy a teljes tanácstalanság leple zúdult rám azóta a nap óta. Nem beszélek erről senkinek, mert hát...mégis mit tudnék mondani erről az egész helyzetről? Az oké, hogy idejárok és figyelem őt pár percig, de utána már vissza sem nézek, úgy lépek le. Mint akit gyomron rúgtak, menekülök. Pedig ezt én tettem. Ez az én saram volt, én tettem ezt vele, a részegségem és az, hogy kocsiba ültem azon a napon. És még nem beszéltünk, mert vagyok olyan gyáva, hogy ettől a helyzettől megfutamodjak.
Kiröhöghetnek, de ki az a tökös, bátor legény, aki a helyemben akar lenni és meglépni a falakat, mely kettőnk között épült fel? Ki az a bátor, aki elsőre oda mer menni az elgázolt szar állapotban lévőhöz, hogy elmondja neki, hogy miért tette, vagy hogy egyáltalán elmondja neki, hogy Ő tette! Ehhez bátorság kell és nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy az ajtóhoz érve egy csörömpölés miatt bevágódjak a kórterem ajtaján ijedten... hozzá teszem a folyosón is egyedüli lélek voltam...körül néztem...az üres ágyat fixíroztam...az azon heverő párna ismerős volt...Pippa párnája melyet a szülei hoztak be a gyorsabb gyógyulás reményében. A sírásra rezzentem össze az ajtóban szobrozva, hamar lepillantottam a földre...Pippa. Nem gondolkodtam, csupán igyekeztem mellé, hogy letérdeljek hozzá...aggódva fürkésztem, megsérült-e, vagy hogy egyáltalán hogyan segíthetnék neki. Akármennyire féltem tőle és a helyzettől...mégis bent voltam vele egy légtérben. És ő nem tudja, hogy én ki vagyok... ez az, ami annyira megfeszíti minden izmomat és legszívesebben világgá rohannék. Mert hónapok teltek el...és még mindig nem nézek az arcára. A ráhulló haját fürkészem... meg a sírástól összeránduló testet.
- Hé... - szólítom meg őt aggódó hangon, mégis csendesen.... újra végig nézek rajta, hogy mégis mit tehetnék...jó persze, vissza kellene raknom, de hogyan, hogy ne okozzak neki ennél nagyobb problémát.
Egyáltalán hogyan esett le az ágyról?  
-...mi volt a gondolatod ezzel, hm? - apró mosoly kúszik az ajkamra, bár inkább fintor ez, bár nem vagyok boldog szinte semmitől sem, a szívem is zaklatott, ahogy a légzésem maga is. Frusztrál a helyzet, de mégis megmozdítom, csupán annyira, hogy feltudjam ültetni a következő mozdulatra. Nem akarok ennél több fájdalmat neki... És nem nézek az arcára. Lesütöm a pillantásom és máris a következő mozdulataimra figyelek, a lába hajlata alá nyúlok, a másikkal pedig a lány hátára csúsztatom a kezem. Kiráz a hideg, beszívom a levegőt és felemelve őt állok is fel a földről egy lendülettel. Pehelykönnyű. Mintha...összeszorul az állkapcsom és az ágy felé lépek, hogy lassan ráengedjem a testét. Elfutni. Elmenekülni. Elássni magam a lehető legmélyebbre. Az első gondolataim, melyek erre a helyzetre sarkalltak...ám mégsem mozdultam el az ágy mellől, miután őt ráhelyeztem. Valami nem engedett el innen. Valami ide szögezett, akármennyire sem akartam a dolgot.   

I'm historically heartbroken, drowning in my own emotions, one minute away from breaking down. I'm always leaving empty-handed, no one wants a heart that's damaged, only know a love that lets me down.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már azt sem tudtam, hogy mikor milyen napszak van, az órákkal voltam a legkevésbé tisztában. Nem mintha érdekelt volna - sem a napfény, sem pedig az éjszakai félhomály nem tudta feledtetni velem, hogy egy ágyon fekszek a fehér falak között és csak a jobb kezem tudom mozgatni.
De hiszen én akartam. Én sétáltam le a járdáról a kocsi elé, az úttestre - csakhogy egyáltalán nem így képzeltem el a továbbiakat. Egész egyszerűen nem akartam, hogy legyen tovább. Akkor és ott ugyanis csak arra vágytam, hogy véget érjen az élet.
Most pedig elszenvedem ennek a gondolatnak a következményét.

Egyáltalán nem volt sok látogatóm. Anya és apa természetesen minden egyes nap megjelentek a kórteremben és a testvérem is sokat volt mellettem. Ugyan egy-két barátom is feltűnt délutánonként, de elég hamar távoztak is. Valószínűleg ők is nehezen tudták elviselni a gyenge társaságot, amit a személyem nyújtott nekik.
Én legalábbis így láttam - árnyéka lettem önmagamnak és bár alapjáraton sem voltam soha olyan személy, akit bárki más számára érdekes lett volna, de a jelenlegi Pippa sokkal kevesebb, mint a régi volt. Erőtlenebb, gyengébb és még kevésbé szociális. A beszélgetést messziről kerültem, mert egyszerűen nem szerettem volna azt hallani, hogy mennyire sajnálják. Anya szinte minden harmadik mondatába beleszőtte, hogy észre kellett volna vennie. Apa szerint nem figyelt rám eléggé. A bátyám magát okolta, mert magamra hagyott. Mindenki megtalálta a saját indokát - csak én nem értettem a sajátomat...
Viszont a pillantásokat már nem tudtam elkerülni. Mindenhol ott voltak - a szüleim szemében, a testvérem tekintetében, a barátaim sajnálkozó félrenézéseiben. Én pedig nem akartam szánalmat ébreszteni senkiben sem, bármennyire is egyfajta igazolásnak találták rá az öngyilkossági kísérletet.
Úgyhogy azt mondtam, hogy fáradt vagyok, álmos és hagytam, hogy anya végig az ágy mellett maradjon, amíg azt nem hitte, hogy tényleg elaludtam. Mindenki más eloldalgott, majd ő is utánuk ment - én pedig egyedül maradtam. Ugyan alig vártam a magányt, mégis úgy éreztem, mintha minden egyszerre sokkal jobban fájna. A karom, amelyiket tudtam mozgatni, erőteljesen bizsergett, a fejemben pedig annyi gondolat kergette egymást, hogy nem is igazán tudtam melyikkel mihez kezdjek. Csak azt szerettem volna, hogy elfelejtsem egy kicsit hol is vagyok éppen és miért. Lehunytam a szemem, már-már túlságosan is erőteljesen, és arra koncentráltam, hogy minden elmúljon - a gondolatok, a fájdalom és legfőképpen annak a hiánya a másik karomban és a lábaimban.
Egy másodpercre mintha éreztem volna valamit, ami okot adott a reménykedésre. Nem tudtam, hogy valóban ott volt-e vagy sem, de elhittem, hogy talán képes leszek tenni valamit a gyógyulás érdekében. Az egyetlen, működő kezemmel megpróbáltam oldalra fordítani magam - de bármennyire is megvolt az akarat bennem, a testem nem engedelmeskedett nekem és a következő pillanatban a földre estem. Az ágy mellett lévő kis fémasztal hangos csörömpöléssel dőlt el, a fájdalom pedig elöntött tetőtöl talpig, de azonkívül, hogy keservesen, szinte már fuldokolva kezdtem el sírni, mást nem tudtam tenni.
Egyedül voltam és még én is cserben hagytam magam.