2020. Február 18. 11:45 perc Fegyverek? Készen. Motorok? Készen. Furgon? Szintén. Ahogy a telefonos kapcsolat is és a headset is kifogástalanul működik mindenkin. Még egyszer körbenézek a furgonban, majd bólintok. Mindenkin fekete öltöny, a kézben aktatáska, a zsebükben fekete kötött sapka, amit én mondjuk már fel is húztam, gondosan alá rejtve szőke fürtjeim. Még egy kiegészítő ami nem látszik, jobban mondva sálnak tűnik a februárra való tekintettel: vékony fekete rugalmas anyagsáv. Első megálló, kitesszük az első embert egy mellékutcában, majd tovább hajtunk aztán pár fordulóval később hasonló helyen a másodikat. Az órámra pillantok 11:47. Jók vagyunk eddig, tartjuk az időt. A furgon végül megáll és én is kipattanok az anyósülésről, hogy pár lépés után elhagyjam a sikátort. Szemben velem a bank. Az utcán minden a megszokott, járókelők nyugodtan mennek a dolgukra. Kioldom lazára a táskám csatjait és várok, lazán a falnak dőlve egy buszmegálló mellett, mintha csak a járatot várnám, aminek 12:05-re kell ideérnie, így hiteles a dolog. Ahogy a hideg miatt az is, hogy felhúzom az arcomra orrnyergemig a rugalmas sötét nyak- és arcmelegítő anyagot. Fehér koponya minta van rajta amúgy az én esetemben (a másik két tagé tűz- vagy sikoly álarc mintás...), majd felpillantok a megálló digitális órájára. - Rendben T, mehet! - szólok bele a headset mikrofonjába. Az óra kialszik.
11:55
A bank bejáratán három fekete öltönyt, fehér inget és fekete nyakkendőt viselő alak lép be, fejükön fekete vastag kötött sapka, takarva a hajat, az arcokon a felhúzott neoprén maszkok. A bőr aktatáska aláhull, helyette pedig három Heckler and Koch MP 5 géppisztoly kerül elő. Ezek vagyunk mi. Beljebb lépünk, majd a hirtelen emelve a fegyvert a mennyezetbe sütöm a csőre húzott töltényt, az hatalmasat durran. Sikolyok, pánik minden ugyan az. - Figyelem! Senki nem mozdul! Lássam a kezeket,! - húzom újra csőre a tárat és most átállítom a fegyvert sorozatra. - Telefonokat eldobni! A hangom a maszktól tompán csendül és rekedtesebbre is veszem a figurát. A másik kettő megindul rutinosan, egyikük a pénztár felé. - Hiába babrálsz vele szivi, egy perce nincs áram... - röhögi el magát egyik társam, aki az ügyintéző felé haladt. A másik társam a bejáratot biztosítja, én pedig a fegyver csövével kezdem azt a pár embert irányba terelni, a pult egy sarkához, aki bent tartózkodott. Kiválasztottuk direkt a legkevésbé forgalmas időpontot. Csakhogy egy valamire nem készültem: Carina. Ő is a pár ügyfél között van s egy pillanatra megremeg kezemben a fegyver csöve, ahogy senkivel össze nem téveszthető szép arcát megpillantom. - A földre térden! És égnek a kezek még mindig! - reccsenek rájuk még durvábban és így kissé még torzabb hangon. Kérlek Carina, ne legyél most makacs... csak most az egyszer ne! Nem akarlak bántani...
2020. Február 18. 11:15. Körülbelül három éve spóroltam, és létrehoztam egy számlát. Ebből a pénzből szerettem volna aztán venni egy lakást édesanyámnak és Luiginek itt New Yorkban. Enzonak persze nem szóltam, főleg, hogy nála laktam, és azt hazudtam nincs lakásom. Szóval a sofőröm, Sebastian elvitt a bankba, a forgalom persze szörnyű volt, tipikus New York, így fél óráig tartott az út. Nem is nagyon álcáztam magam, ami hiba volt, mert azonnal felismertek az emberek. A napszemüveg már nem volt elég. Mire odaértem volna az ügyfélfülkéhez, már vagy tíz autogramot adtam a bankba tévedőknek, sőt, még egy két alkalmazottnak is. -Jeremynek. - szólalt meg egy kis kocka jellegű férfi, és zavartan megigazította a szemüvegét is. A Star Wars pólója már eleve árulkodó volt, nem mintha én utálnám a filmeket, sőt, sok szép emlékem fűzött a nézésükhöz. -Jeremynek sok-sok szeretettel, és csókkal, Carina Thronton. - mosolyogtam a férfire, ő meg majd el olvadt. Miért van olyan érzésem, hogy helytelen, és undoríto dolgokat fog tenni, miközben a képem nézi? Na, mindegy is, inkább nem gondolok ilyenre. -Carina Thornton. - szólal meg az egyik bankban dolgozó nő, és a pulthoz hív. -Elnézést. - szólalok meg Jeremynek, aki magához ölelgeti a képem az autogrammal. Szerencse, hogy tartok képeket magamról a kocsiban éppen az ilyen esetekre. -Nos utalni szeretne vagy kivenni pénzt? - kérdezi tőlem a hölgy, én pedig engedelmesen rámosolyodom. -Kivenném a pénzt. Az összeset. - felelem, majd a táskát át is adom neki, ahová teheti a közel fel millió dollárom. Ennyiért lakást nem veszel New Yorkban, de a többit más számláról pótítom majd. -Rendben Miss. Thornton. Egy kis türelmet. - szól a nő, majd hátramegy. Gondolom a pénzért, na meg remélem is. Egy ideig várok, de aztán, elszabadul a pokol.
11:55 Legutóbb egy filmes jelenetben éltem át bankrablást, élőben még sosem, de azért tisztában voltam a legfontosabbal. Nem szabad pattogni, okoskodni. Nem kell egy golyó a fejembe, köszönöm. A másik, hogy nem szabad kétségbe esni. Legjobb esetben, megkapják a pénzt, és elmennek, ha pedig nem, abba inkább bele sem merek gondolni. Amikor térdre kényszerít minket az egyik elkövető, engedelmeskedem. A hangja valahonnan ismerős, de az is könnyen meglehet, hogy a váratlan helyzet, az adrenalin miatt hallucinálok. Letérdelek hát pont elé, és a kezeim a tarkómra kulcsolom. A dekoltázsomon ott a nagy kereszt, amit a nagymamámtól kaptam, sosem megyek sehová nélküle. Megfogni ugyan nem tudom, de belül imádkozom, hogy segítsen meg minket az úr.
Eddig minden a tervek szerint és óramű pontosan halad, rá se kell néznem az órámra. Alig egy perce vagyunk bent, az áramszünet sem gyanús még annyira és nem is nagyon lesz. A fennakadás az lehet, hogy mostohahúgom is a túszok közé került. Nem mondom, hogy ez nem nyugtalanít, de nem hagyom, hogy a gondolataim elterelje. Egyik társam az ajtónál őrködik, a másik a kasszához tart. - Ügyes! Jó, csak semmi kapkodás, ha nyugton maradnak, nem esik semmi... - ekkor érzékelem, hogy az egyik biztonsági őr aki direkt perifériára akart húzódni, mintha mozgásba lendülne. Gyors oldallépés és a fegyver betolt tusával gyomorszájon vágom. - ..bántódásuk! - nézek hideg tekintetemmel végig rajtuk s látom a félelmet a szemekben. Köztük abban a szép ismerős kékségben is és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem zavar. Talán túl hosszan is nézek a szemébe, így tekintetem erőszakkal szakítom el. Társam már a kasszánál van és egy pendrive-ot nyújt át kesztyűs keze. - Dugja be a gépbe most! - utasítja határozottan és keményen az ügyintézőt, mire az habogni kezd. - De ni-nincs... - egy pofon csattan a fekete gumikesztyűs kézfejjel visszakézből. - Tudom, hogy nincs, te tehén! Csak csináld baszki!- förmed rá, mire vörös arccal dugja be a pendrive-ot a szerencsétlen nőszemély. Magamban biccentek s halkan mormolok a headset mikrofonjába. - Oké T, három, kettő, egy, most! - fojtottan adom ki a jelet s erre visszatér az áram, a gép amibe a pendrive került pedig mintha kék halált adna. - Adja ide! Adja már! - ordít a társam, hogy megkapja a pendrive-ot. Innentől heves a játék a nő a pult alatt megnyomhatja a riasztót, jöhetnek a rendőrök... Fejben kezdem a visszaszámlálást.
Éppen akkor pillantok fel, mikor az egyik elkövető gyomron vágja a biztonsági őrt, én pedig azonnal megrezdülök. A félelem nagy úr. Eszembe jut, mikor én kaptam ütéseket Wallacetól. Csak nyugalom Carina! Nem lesz baj, míg engedelmeskedsz. Nem teljesen válik be ez a mantra, mert amint az egyik rablók kiabálni kezd a bank alkalmazottjával, ismét megrezdülök. Minden fájdalmas emlék eszembe jut, és minden, amit meg szerettem volna tenni, de még nem tettem. Lorenzo arca ugrik be, és az, hogy mennyi alkalmat elhalasztottam annak idején, hogy kezdeményezzek nála. Nem volt jó sosem az időzítés, és a korkülönbség sem segített, a tényről, hogy a családunk testvérekként tekintett ránk, meg végképp nem. Sosem éreztem testvéri szeretetet iránta. Az első perctől kezdve ez valami más volt, pedig még gyerek voltam. Persze akkoriban nem értettem, de aztán minden világos lett. Az élet mégis elsodort minket egymástól, és már csak családi eseményeken találkoztunk. Ez fájt a leginkább. Ő igazi üzletember lett, New Yorkba költözött, én pedig Hollywoodba, és ennyi. Most mégis megadatott nekem a lehetőség, hogy közel kerüljek hozzá, és gyáva nyuszi módjára csak ezt a lakás dolgot találom ki. Hát most már nem fogom visszafogni magam! Ha túlélem ezt a bankrablást, tenni fogok azért, hogy végre Enzoval lehessek, kerül, amibe kerül. Csak zavartan figyelem az eseményeket, miközben látom én is, ahogyan a bankrablók is, hogy az egyik alkalmazott a pult alatt megnyomja a riasztót. Hála égnek! Közben persze rettegek is, hogy mi van, ha ez miatt az egyik elkövető vagy mind, ostobaságot csinál, de nem történik meg, hála égnek. El is rohannak gyorsan, mielőtt ideérnének a rendőrök. Felsóhajtok, amint kilépnek az ajtón, közben a fejembe motoszkál az a bizonyos érzés, hogy ismerős volt az egyik elkövető. A szirénák megszólalnak, és a rablók abban a pillanatban visszatérnek a bankba. Túl szép is volt, hogy igaz legyen, hogy vége a pokolnak! Az egyik, pont az, aki ismerősnek tűnik karon ragad, majd a rendőrök előtt kivisz, akik fegyvert fognak ránk. Nos, ez az én szerencsém, túszként használnak, hogy megmeneküljenek. Már magam előtt látom, a szalagcímet is: “Carina Thorton, a Hollywoodi üdvöske, és színésznő bankrablók markában!”Igazán remek. Természetesen okosak, hogy pont engem visznek, hiszen híres vagyok, és ezzel ők is tisztában vannak. -Engedjen el! - mondom kissé arrogánsan a férfinek, de mindhiába. A rendőrök elengedik őket, miközben az én fejemhez fogják a fegyvert. Tehetetlenek, mert tudják, csak egy rossz mozdulat, és végem. A filmekben ez általában nem így szokott menni, van követelési lista is, például, de ez a valóság, vagy csak a rablóknak volt szerencséje velem.
Az, hogy a mostoha testvérem is a bankban van, nem segíti a dolgokat. Nehezebb koncentrálnom és fejben számolnom, de erőlködöm rajta, hogy minden jól menjen. Szerencsére a csapat olajozottan teszi a dolgát és a szükséges kockázatot is be kellett vállalnunk a riasztóval. Az az idióta pénztáros nem féltette eléggé az életét, vagy épp túlságosan, mrt picit lassan adta vissza a pendrive-ot, de az igazi baj nem ez. Inkább az, hogy pechünkre a jelek szerint a közelben valahol cirkált már egy rendőrautó s hamarosan halljuk is a szirénáját, így az első kilépő társam azonnal vissza is fordul, még időben. A rendőrségi felszólítás már fel is hangzik odakintről az épületeket beharsogva a környéken. - A faszomba... [/b -]morzsolok el fogaim között egy káromkodást olasz nyelven, majd látom, hogy a pendrive-ot intéző társam már meg is indul, pont Carina felé. Remek. A vészhelyzeti tervünk az volt, hogy tússzal lépünk ki, most pedig a legjobb jelöltet választja erre. Leintem gyorsan, elvégre én voltam a meló "tömeg kezelője" s én lépek mostohatestvéremhez (közben szinte észrevétlen visszabiztosítom az amúgy sem csőre húzott fegyvert hogy tuti ne süljön el) és egy szó nélkül fogom meg a karját, hogy megperdítve hátát a mellkasomhoz húzzam. Nagyot nyelek, a szemeim egy pillanatra lezárom és fejben már-már imádkozni kezdek, de csak mozdul a kezem: a cső Carina halántékán. Most le tudnám magam köpni, legalábbis egy részem tuti. Csakhogy a jelek szerint tényleg vannak pszichopátiás hajalmaim és a tükörneuronjaim nem normálisan funkcionálnak, mert mindezt képes vagyok megcsinálni. [b]- Maradjon csendben és nem lesz baja! - reccsenek rá, hogy biztos ne jöjjön rá, én vagyok az. Soha nem beszéltem vele így. Képes vagyok a mostohatestvéremet túszként használva utcára lépni, míg társam felszólítja a rendőröket, hogy ne lőjenek. Az erősítés, aki a riasztóra igazán reagál, most fut be. Elég lett volna a kiszámolt idő. De a kocka el van vetve. Nézik, ahogy a sarkon túl araszolunk a tússzal és elkezdik persze a sikátort erre a másik irányból lezárni. Legalábbis minden bizonnyal ezt teszik, szóval az előre itt elhelyezett parkoló motorokra száll a csapat és persze én is. - Gyerünk, a motorra! - parancsolok mostohatestvéremre, először őt ültetve fel, majd én ülök mögé. A többiek már indítottak és gurulnak kifelé, míg én is beindítom a fekete motort, hogy utolsónak hagyjuk el a sikátort és a rendőrök még lássák, hogy túsz van a csoportnál. Nem mernek ránk lőni. Azt egyébként élvezném, hogy csinos és híres "hugicámmal" száguldozok dudáló autókat kerülgetve amíg érzem karcsú hátát magamnak feszülni és érzem az illatát, de most ennek nincs nagy élvezeti értéke. Mellkasom ad neki biztos támaszt és két karom is szilárd korlát számára, bár fegyverrel fogni a kormányt elég trükkös, de megy. Akárhogy is, hajmeresztő hajsza kezdődik. - Kapaszkodjon a bal karomba! - üvöltöm túl a szelet és remélem, hogy teszi, mert jobbom erélyesen előre megcsúsztatva a kormánnyal biztosítom ki a gépfegyvert, hogy a szirénázó rendőrök közé eresszek vaktában hátra két sorozatot. Fülcsendítő kettesével leadott lövések a szél fütyülése mellé, amd fékcsikorgás, csattanások... gyorsan sandítok hátra. Jó. Egy hirtelen kanyar szinte vakon a fülembe érkező rádiós info alapján. Ahogy visszafordulok, egy metró aluljáró lejáratát pillantom meg. Hirtelen (de nem életveszélyes) fékezés, kifarolok oldalra a járdára ahol szerencsére szinte senki sincs. - Leszállni és fusson! - parancsolok rá ismét, balommal le is tessékelem, hogy ha leszállt, rá se pillantsak, helyette gázt adjak és felmorgó kipufogóval távozzak a többiek után a leadási pontra.
Fel sem fogom mi történik körülöttem pillanatokig, annyira hihetetlen ez az egész. Miért mindig velem történik az ilyen? Hiába végeztek, mégsem távoznak, körbekerítették őket. Igyekszem meglapulni és túlélni, csak ennyit tehetek, ismét. Legalábbis azt hiszem ez elég, de az egyik bűnöző engem szemel ki, majd a másik indul meg felém. Mi ez? Ki ejti ejti túszul hamarább a színésznőt játék? Csak lehunyom a szemem, mikor pisztolyt fog a fejemhez, és közben Enzo arca ugrik be és az édes mosolya. Ha most meghalok, legalább az ő arcát lássam magam előtt. Mégsem sül el a fegyver, hiszen túsz vagyok, ami furcsa módon megkönnyebbülés. Persze számítottam erre is, hiszen híresség vagyok, és ha én vagyok a túsz, megnyílnak előttük az utak. Hiába parancsolom neki, hogy engedjen el, csendre int, természetesen, és ha nem éppen ez a helyzet lenne, biztosan beszólnék, de a vészcsengő megszólal a fejemben, jobb most nem bemutatnom mekkora szám is tud lenni. Mire észbe kapok, már az ismerős hangú rabló előtt ülök a motoron, és érzem az izmos testét a hátamon. Nem vagyok ostoba, nincs értelme menekülni, pedig mikor lövöldözni kezd, erősen elgondolkodok rajta, hogy leugrom a motorról, mert igen, megijedek. Természetesen esélyem sincs, tekintve, mennyivel száguldozunk. A józan eszem egyértelműen cserben hagy, és csak sodródom az árral, közben pedig imádkozom. Szerencsére nem sérülök meg. Ő az egyik metrónál kitesz, és elhajt, én pedig ott állok bambán percekig, míg egy rendőr oda nem jön hozzám, hogy felvegye a vallomásom. Egy órával később érek csak haza és az első dolgom, egy kiadós zuhany, ahol lemoshatom magamról ezt a sokkot.Felveszek egy puha köntöst, majd töltök magamnak egy pohár vörösbort, hogy megnyugodjak, mert képtelen vagyok, az adrenalin még mindig száguldozik az embereimben. E Bekapcsolom a tévét és minden csatornán ez megy, szóval azonnal ki is kapcsolom. A kanapén ülve fortyogok magamban, mikor is kinyílik a bejárati ajtó, és Enzot pillantom meg. Nem is gondolkodom, azonnal felé futok, és szorosan átölelem őt. Eddig tartott az adrenalin, most jön a teljes szétzuhanás, és bánom, hogy Enzo előtt ismét gyenge leszek, pedig erősnek akartam mutatni magam, mondván semmiség volt. -De jó, hogy itt vagy. - suttogom a mellkasába hajolva, és szorosan ölelve őt. Nincs most másra szükségem, csak az ő ölelésére, gyengének lát majd, vagy sem, esetleg kigúnyol, nem érdekel, csak ő kell most nekem.
Rázós kör lett ez. Öreg vagyok én már ehhez,- mondhatnám-, de mégsem emiatt gondolkodom el azon, hogy ki kéne szállni. Inkább az zökkentett most ki gondolati ritmusomból, hogy a számomra szentnek számító család került veszélybe. Véletlenül? Igen, ez így van. De ettől függetlenül mégis ez történt, mégis Carina-ra fogtak fegyvert, sőt, nekem kellett azt tenni. Belerángatni egy életveszélyes üldözésbe a saját- és társaim épségéért, életéért, hiszen nem biztos, hogy mindegyikünket be akarták volna vinni, ismerve a szabadság földjének rendőreit, akár szitává is lőttek volna minket egy felszólítás után. A rázós kör egyébként még így a negyven felé közeledve se zavart volna annyira, bár azért érzem magamon, hogy ez húsz évesen Róma utcáin kisebb sportmotorokkal mennyivel könnyebben, rugalmasabban és élvezetesebben ment. Most profi volt a dolog, de... picit üres is. Profi volt annak ellenére, hogy volt hiba a gépezetben, de ez olyan tényező volt, amit nem tudtunk befolyásolni s ilyen mindig akadhat. Józan ember ezért nem keres hibásokat. A pénz amúgy is megvan, éppen útját járja mindenféle külföldi számlákon és pénzügyi alapokon át, amíg elég tiszta nem lesz. Testvérem már ugye kitettem, szóval egyedül érem el a meeting point-ot, ahol gyorsan átbeszéljük az akciót, majd a felszereléstől megszabadulva ruhát is váltok egy teljesen más elegáns szerelésre, ami nyomokban sem emlékeztet a melóhoz viseltre már azon kívül, hogy mind a kettő két részes öltöny ugyebár. Meg is fésülködöm s aztán elhagyom az ideiglenes búvóhelyet, amit még ma felszámolnak a többiek, hogy taxiba üljek. Gondolkozom, hogy mit csináljak, mert őszintén jól esne bemenni a bárba és leinni magam elég alaposan, hogy aztán feltárcsázzam azt a kis fiatal vöröskét... de igazság szerint ez most még gyanús is lenne. Merthogy Carina nálam lakik, én meg pont most csapok egy görbe estét a hét kellős közepén, amúgy cseppet sem jellemző módon. Amilyen kis kotnyeles volt mindig is, tuti faggatni kezdene és akkor már baj lenne. Szóval összeszedem magam, és inkább hazamegyek. Mondjuk messze nem jutok, mert már az ajtóban letámadnak. - Na, hékás! - dörmögöm a "bajszom" alá, de persze visszaölelem őt. - Mi történt, valami baj van? - kérdem őszinte érdeklődéssel amit színlelnem kell s egyúttal féltő törődéssel is, amit viszont nem. Engem is megrázott kissé ez a nap, szóval ennek az energiáit szépen vissza fogom csatornázni ebbe a beszélgetésbe, hogy ne bukjak le. A jó pszichopata tökéletesen mímeli az érzelmeket... meg az empátiát.
Jól esik az ölelése, az érintése. Percekig meg sem mozdulok, pedig felfogom, hogy kérdezett tőlem. - Igen. - felelem végül. - Nem láttad a híradót? - nézek fel rá, de aztán ismét az ölelését választom. Akkor ideje mesélni, pedig nem akartam újra átélni a mai nap sokkjait. -Volt egy bankrablás a belvárosban, én is ott voltam, túszként használtak. Szerencsére elengedtek, de így is megrázott. - felelem elcsukló hangon. Túl sok ez nekem a Wallace ügy és a média támadása után. -Mikor lehetek végre boldog Lori? Mit kell tennem azért, hogy végre valami jó történjen velem? - kérdezem tőle, bár tisztában vagyok vele, csak meglépni nem tudom. Közben véletlenül azon a néven szólítom, amivel gyerekkoromban gúnyoltam, ha felbosszantott. Idővel persze már automatikusan így becéztem őt, pedig tudtam, hogy nem éppen rajong ezért a becenévért, és nem is hibáztatom. Nem éppen előnyös. Mégis néha megfeledkezem magamról, és így szólítom. Gyerekkorunkban becéztem így, bár inkább gúny volt, ahogyan már említettem. A külső szemlélők számára átlagos bátyó és húg voltunk, és egy ideig így is volt, de aztán mégis megváltozott minden. Elkezdtem felnőni, és Enzora is másképp tekintetem, de persze túl nagy volt a korkülönbség, és számára csak idegesítő húg voltam továbbra is. Mostanra már felnőtt nő vagyok, aki sikeres színésznő, mégsem tudok rá másképp tekinteni. Ahogyan teltek az évek egyre inkább vonzódtam hozzá, és pedig alig láttuk egymást, az érzéseim nem változtak. Minden férfiben őt kerestem, és ezért egyetlen kapcsolatom sem sikeredett. Sosem voltam elégedett, aztán jött Wallace, aki egyáltalán nem hasonlított Enzora, mégis elengedtem ezt, és kikötöttem mellette. Ez volt életem legnagyobb hibája. Azonban, ha az ember új kapcsolatba lép, mindent rózsaszínben lát, amíg le nem veszi a szemüveget. Nálam megtörtént, részegen jött haza, és mikor számon kértem, helyette pofont kaptam. Aztán hogy miért keféli a titkárnőjét is újabb egy pofont kaptam. Betelt a pohár, és elköltöztem. Persze a média engem támadott, pedig nem is sejtették azt, ami otthon történt, hiába hoztam később nyilvánosságra. Persze akadt olyan, aki engem védett, még a média berkein belül is, de kevesen. New Yorktól mást vártam, valami újat, és hogy közelebb kerülök Enzohoz, erre ez történik. Persze ilyen nagy és veszélyes városban számíthattam volna arra, hogy szembe fog jönni pár bűntény, de még nem álltam készen az újabb drámára a nevemmel kapcsolatban. A Wallace dolog sem ült még el, ki tudja meddig fog tartani, és lám Carina Thorton ismét címlapon, mint bankrablók túsza. Az ügynököm persze azonnal hívott, és szerinte ezzel a hírnevem, és főleg az empátia az irányomba az egekbe szökik, de nem érdekelt, csak el akartam felejteni. Abban a pillanatban, amikor a pisztoly csöve a halántékomhoz ért, csak Enzora tudtam gondolni, és hogy mennyire vágyom arra, hogy a karjaiban legyek. Volt időm gondolkodni a zuhanyban, miközben a bankrablók okozta emlékeket mostam le magamról. Elhatározásra jutottam: Mostantól szabadabban élek, és megszerzem, amit akarok. A munkám terén jól állok, sok mindent elértem, de a párkapcsolatok terén, megalkudtam. Ez másképp lesz! Ideje végre lépnem, és igen, Enzo az, aki kell nekem ahhoz, hogy végre boldog lehessek. Ideje tényleg tennem ezért. -Tudom, hogy ki kell a boldogságomhoz. - felelek, és felnézek rá az ölelést megszakítva. - Te. - teszem hozzá egy kis hatásszünet után, majd megsimítom az arcát. Mindent, vagy semmit, végül is mit veszíthetek? Elegem van már a sorozatos meghátrálásból, ideje cselekednem!
- Jaj, én nem nagyon nézek híreket. - vonom meg a vállam, bárt ezt a nagy bújós-ölelős projektben nem nagyon veheti észre. Mondjuk így könnyebb beszélgetni vele erről, hogy éppen plüssmacinak néz. - Hé-hé! - állítom meg amikor mesélni kezdene. - Előbb menjünk be, nem tartozik ez a szomszédokra. - finoman, de határozottan mondom ezt és kezdem befelé terelgetni a karcsú termetű nőt a magam robusztusabb alakjával. Mondhatni luxus lakás az, amiben éldegélek, de attól még vannak szomszédok. És a lépcsőházból igen is behallani dolgokat. Amikor legalább az előszobában vagyunk és be tudom zárni a ajtót magam mögött, akkor már hallgatom a mesét, amit egyébként fejből tudok. Pedig jó lenne elfelejteni. Válaszként először csak megsimogatom a mogyorószín selymes fürtöket, mintegy nyugtatóan. - Ez rettenetes! De az a lényeg, hogy nem esett bajod! - hirtelen nem tudom, hogy mit is mondhatnék, olyan esetlen vagyok ebben a helyzetben! Erre nem lehetett felkészülni. Amúgy is csak abban van rutinom, hogy parancsoljak földre embereket, hogyan fékezzem meg azt, aki hősködni akar anélkül, hogy az illetőt elsőre megölném. Hogy lebeszéljek túszokat hülyeségekről. De ezzel most mégis mit kezdjek? - Ha szeretnél, akkor van nyugtató itthon és ha nagyon megrázott, biztos találunk egy jó szakembert, aki segíthet. - nyögöm ki végül a gondolataim, mint aki tényleg most gondolkozik el ezen. Ha sokk érte, ha ez az egész mélyen megrázta, akkor tényleg jobb a szakmai segítség. Én meg lehet enyhíthetek a bűntudatomon, ha mondjuk abban támogatom anyagilag például. Mert most tényleg az van. Nem akartam őt bántani, nem akartam belekeverni. Sőt, szeretném megvédeni. Mindentől. Magamtól még sem tudtam. És ez baj. - Leginkább akkor, ha a szállásadód nem hívod Lorinak. Ez egy fontos lépés! - próbálok picit viccelni, de tényleg bosszant, ha így hív. És nem jó módon igazság szerint. Most az állapota miatt parancsolok inkább nyugalmat magamra. - Amúgy meg mindenkinek vannak nehezebb időszakai, amik elmúlnak. Az eső sem eshet örökké és a dolgok is jóra fordulnak. De ha nem éled meg ezt, akkor utána a jót se fogod értékelni eléggé. - bújik ki belőlem valamiféle filozófus, de ezt tényleg így gondolom és értelmesebb tanáccsal úgyse tudok szolgálni. A karriere nem ment tönkre, a magánélete szenvedett csorbát, meg most volt egy rossz élménye. Sajnálatos, de nem javíthatatlan. Azért biztatóan simogatom köntösös hátát szavaim mellé, hogy még jobban megnyugtassam. Évek óta nem sokat voltunk egymás közelében s előtte is a nyolc év korkülönbség meghatározta a viszonyunkat, de most tényleg már-már testvéri pillanatokat élhetünk meg. Lehet ennek is tudható be, ahogy végül kékségeivel felnéz rám most először igazán, mióta hazaértem és azt mondja, amit. - Persze, rám mindig számíthatsz. - bólintok lassan. - Egy család vagyunk és mindig melletted fogok állni, támogatni foglak. Talpra állsz, aztán minden rendbe jön. - simogatom meg ismét a buksiját. Kezd kicsit fura lenni ez a hosszú ölelés, de megértem, hogy most felkavart, szóval nem említem meg, pedig jó lenne ledobni már a zakót, meg a cipőket is és tényleg hazaérkezni... - Szóval mindent megteszek, hogy boldog legyél itt újra. - teszem még hozzá. Nem esik olyan jól a szemébe nézni. Most szüksége van rám, de ez meg szétszed kissé belül, mert tudom, hogy mit csináltam vele s ő még csak nem is sejti. Ha péntek lenne haza se jöttem volna, hanem be a klubba és csak hajnalban jöttem volna haza kellően kimerülten, hogy ne akarjak ezen az egészen gondolkodni. Az lett volna jó. Persze a másnap akkor is kellemetlen lett volna. Ki tudja...
Kezdőlap
