- Mrs. Barrington, örülök, hogy a rövid határidő ellenére el tudott jönni a mai találkozóra.
- Nos, mivel a gyermekemről van szó, ez csak természetes. Miről szeretett volna beszélni?
- Egyelőre nincs semmi komoly probléma...
- Egyelőre?
- Igen. A lánya nagyon jó tanuló, szorgalmas, de...
- De? Valami gond van Pippával?
- Nem igazán. Vagyis azonkívül, hogy nem nagyon keresi a diákok társaságát.
- Kicsit visszahúzódó, igaz, de nem hiszem, hogy ez akkora problémát jelentene.
- Nem, persze. Csak kicsit tartok attól, hogy ez a fajta viselkedés nem kizárólag arra vonatkozik, hogy nem szívesen ismerkedik másokkal.
- Nem teljesen értem, hogy mire gondol, tanárnő.
- Esetleg nem történt valami a lányával korábban, ami miatt kialakulhatott nála egyfajta... depresszió?
- Mi...?
- Nem akarom felzaklatni Mrs. Barrington, de sajnos egyre nagyobb a gyanú arra vonatkozóan, hogy Pippa sajnos egészségügyileg sem érzi jól magát, nemcsak a társaságot kerüli. Először az egyik iskolatársa keresett fel azzal, hogy a lányának vannak... elég érdekes gondolatai az élettel kapcsolatban. Akkor még, bevallom őszintén, kevésbé vettem komolyan a dolgot, azt feltételeztem, hogy csak egy elszólás volt, amikor éppen rossz helyzetbe került. De aztán elkezdtem őt figyelni: láttam, hogy még a kevés barátjával sem tartja fenn már annyira a kapcsolatot, mint régen. Nem sokkal később már a tanórákon sem figyelt oda rendesen. Bár nem rontott az átlagán, de a tanárok is felfigyeltek arra, hogy nem úgy viselkedik, mint pár hónapja. Beszéltem az iskola pszichológusával is és ketten együtt arra jutottunk, hogy nem ártana kicsit komolyabban megvizsgálni az esetet, mielőtt esetleg nagyobb baj lesz belőle...
- Én nem... Mármint nem látok semmi komolyabb változást Pippán. Soha sem volt túlságosan szociális gyermek, de ezzel nem is volt semmi probléma, hiszen nem mindenki lehet a társaság középpontja. A tanulás és az olvasás volt mindig is a kedvenc időtöltése és bár előbbi furcsa lehet másoknak, de nem hiszem, hogy problémát jelentene bármiben is a számára. Bár valóban kevés barátja van, de velük mindig jó kapcsolatot ápolt, gyakran jár át hozzájuk délutánonként, esténként, pláne hétvégente. És a testvére is ott van mellette, ahogy mi, a szülei is.
- Értem, Mrs. Barrington, de mégis azt érzem és gondolom, hogy kicsit több van a lánya szokatlan viselkedése mögött, mint egy kis antiszocialitás, amit talán érdemes lenne jobban megvizsgálni.
- Azt szeretné mondani, hogy kezdjem el Pippát pszichológushoz járatni, amiért más, mint a többi korabeli lány?
- Nem feltétlen ezért, de...
- Ne haragudjon Miss Dawson, de egyáltalán nem értek egyet magával. Nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy a gyermekemet arra kötelezzem, hogy változtasson magán.
- Mrs. Barrington, én nem erre gondoltam...
- Elnézését kérem, de mostmár tényleg mennem kell! Csak az ebédidőre jöttem el a munkahelyemről.
- Rendben, megértem az idegességét, de kérem, legalább térjünk még majd vissza a témára, hogyha kicsit több ideje lesz.
- Meglátom, Miss Dawson.

- Mi lenne, ha elvinnéd magaddal a húgodat is? Állandóan csak a hálószobájában olvas, ki sem mozdul, ha csak nem muszáj. Talán jót tenne már neki egy kis kikapcsolódás - érvel apa, anya pedig támogatóan bólogat hozzá, mialatt szorgalmasan aprítja a hagymát a vacsorához. Francia hagymakrémlevest készít, ami - szerinte - az egyik kedvenc ételem, éppen ezért mindig elvárja tőlem, hogy legalább egy egész tányérnyi mennyiséget megegyek, mielőtt felállok az étkezőasztaltól.
A bátyám egyáltalán nem ellenkezik, sőt gyanúsan egyetért mindennel, amit apa mond, ami nem meglepő, mert alapvetően jó testvérek vagyunk, figyel rám és törődik velem, csak elég kevés időt szoktunk eltölteni egymás társaságában. Régen sem volt máshogy, hiszen mindkettőnknek megvolt a saját társasága - látszólag.
Engem persze senki sem kérdez meg, mint általában, semmiről. Sem arról, hogy éhes vagyok-e egyáltalán, illetve arról se, hogy szeretnék-e elmenni az esti házibuliba, amire amúgy meg sem hívtak. Csak mindenki elkönyveli magában, hogy amit mond és tesz, az a legjobb nekem, hiszen hogyan is árthatna bárki is egy normális gyereknek ilyen kis semmiségekkel, akinek semmi problémája nincs a világon.
Az egyetlen gond viszont ezzel az, hogy egyáltalán nem vagyok jól sem lélekben, sem testben, sosem voltam és úgy érzem, hogy nem is leszek - és ezzel egyedül én vagyok tisztában, más nem.

Az este sem végződött máshogy, mint ahogyan azt még a szobámban, készülődés címszó alatt elképzeltem. Nyilván egy kicsit reménykedtem azért abban, hogy tévedek majd és életemben először pozitív meglepetés ér, hogyha rászánom magam a családi házból való kimozdulásra, de a szokásos, gyanakvó megérzésben most sem kellett csalódnom, sajnos.
A testvérem egy ideig tartotta magát ahhoz, hogy nélkülem esetleg csak a mosdóba menjen ki, viszont mindenhova máshova szó szerint magával rángatott - a garázsba a csocsó, a konyhába a pizza, a medencéhez pedig az alkohol miatt húzott át a hirtelen összegyűlt és nagyrészt ismeretlen tömegen keresztül. Rosszul éreztem magam és sajnáltam is amiatt, hogy egész este velem kell foglalkoznia, nem pedig magával, úgy mintha tényleg kötelező lenne a húga felügyelete, mert soha sem szerettem kolonc lenni senki nyakán, pláne nem a bátyámén, de sok beleszólásom nem volt a dologba - ha apa azt mondta neki, hogy vigyázzon rám, nem volt mese, meg is tette. Másra pedig biztos, hogy nem bízott rá, hiába kértem most is párszor, hogy menjen és táncoljon csak egyet azzal a lánnyal, aki mióta megérkeztünk a buliba, rajta tartja a szemét. Az egyedüli ember, akinek a hatására végül mégiscsak felkérte egy zeneszám erejéig a vöröset, a legjobb barátja volt, akit úgy ismertem én is, mintha a meg nem született, másik bátyám lett volna.
Benne az egész család megbízott, apa, anya, a testvérem meg pláne, hiszen szinte együtt nőttek fel, sülve-főve egymás mellett voltak és a barátság köztük az évek hatására sem változott semmit sem, csak még erőteljesebb lett. Mit meg nem adtam volna én is egy olyan kapcsolatért, amilyen az övéké volt…
Érthetetlen volt, hogy miért pont ő bízott meg bennem annyira, hogy mosolyogva engedjen el maga mellől, amikor azt mondtam neki, hogy ki kell mennem a mosdóba. Bár nem volt meglepő a hozzám való viszonyulása, hiszen általában nem sok vizet zavartam és még meg is ígértem neki, hogy egy perc múlva visszatérek, a testvérem pedig meg sem fogja tudni, hogy a kérése ellenére mégis egyedül maradtam.

Amikor hátrafordulva visszanéztem a fényfüzérekkel dekorált házfalra, rettenetesen éreztem magam, amiért hazudtam neki és egyúttal a testvéremet is cserben hagytam. Pár másodpercre megálltam és azon gondolkodtam, hogy visszamenjek-e hozzájuk, de a megszokott keserédes érzés sokkal erősebb volt, mint a józan ész. Látszólag nem akartam társaságot magam mellé, miközben legbelül megőrültem amiatt, hogy senki sem foglalkozott velem igazán - én legalábbis ebben a tudatban éltem. Pedig a családom tökéletes volt, szeretetteljes, a barátaimmal való kapcsolatok is igaznak bizonyultak, mégis úgy éreztem, hogy semmi sincs rendben az életemmel - de arra, hogy miért, egyszerűen nem találtam választ...
Az út mellett gyalogolva már messziről láttam a fényszórókat és azzal is tisztában voltam, hogy a kocsi sokkal gyorsabban közeledik, mint az normális lenne. Sosem gondoltam arra, hogy egy nap majd szeretnék véget vetni az életemnek. Viszont amikor a lökhárító alig egy méterre volt már csak tőlem, gondolkodás nélkül, szinte nyugodtan léptem le elé.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A depresszió a legalattomosabb és legsunyibb mentális betegség, amit talán még az sem vesz elég komolyan, akit gyötör ez a kórság. Hiába a szerető család, a figyelmesség, a tenni akarás, ha nem vesszük elég komolyan a betegséget, sajnos a segítség legtöbbször későre érkezik.
A szomorú történeted ellenére is nagyon szerettem minden egyes leírt mondatot, egy szépen felépített történetet írtál és Pippa egy igazán szerethető, tragikus főszereplője az elénk tárt írásnak. Sok bárcsak és mi lett volna ha...végkifejlete lehetett volna ennek a történetnek, de a filozófálás és találgatás már úgysem változtatja meg azt ami történt, kár is ezen gondolkodni.
Remélem, hogy a közeljövőben te is választ kapsz azokra a ki nem mondott kérdésekre, amik gyötörnek, és új esélyt kapsz arra, hogy az életed kiteljesedjen. Az már biztos, hogy ez a baleset mindenki számára tanúlságos történetté válik és bízom benne, hogy a tragikus sorsú szépség sorsa jóra fordul. Remélem, hogy megtanulod élvezni az életet, hogy megtalálod a szépet a mindennapokban, felfedezed az élet azon oldalát, ami igazán boldoggá fog tenni.
Színt és rangot admintól kapsz majd, de addig is menj foglalózz és mehetsz is, hogy meggyógyuljon a lelked.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!