Mom & Charlie

Türelmetlenül várom az iskolabuszt az új iskolám előtt, ami sokkal szebb és nagyobb, mint az előző volt. A régit valahogy mégis jobban szerettem, egy kicsit még hiányzik is. Talán csak még meg kell szoknom ezt a sok új dolgot, amivel szembe találtam magam. Barátokat persze már szereztem itt is, a tanítónéni is kedves, én viszont még mindig szeretek közbe találkozni a régi barátaimmal, akikkel a másik iskolában annyit játszottunk. A tegnap ott aludtam Rosie-éknál, az a papája megengedte, hogy egy kicsivel tovább maradjunk fent, így volt időm mindenféle csajos dolgot megbeszélni a barátnőmmel. Például azt mondta, hogy szerelmes egy fiúba. Ezen pedig én sokat nevettem, hiszen, honnan tudhatná, hogy milyen szerelmesnek lenni? Én sosem szeretnék az lenni, mert szerintem az egész butaság. Pedig hát én is sok mindenkit szeretek, de  mindenképpen az anyukámat a legjobban. Szerintem, ha nagy leszek, akkor is mindig csak vele leszek.
Amint megjön az iskolabusz, intek egyet a barátaimnak köszönés képen, majd felszállva a buszra, helyet foglalok a legelső sorban. Mellettem még üres a hely, ami engem egyáltalán nem zavar, hiszen szeretek csendben utazni. És legutóbb, amikor a busszal mentem haza egy idegesítő fiú volt az utastársam, aki annyit mondott, hogy mellette szóhoz sem lehetett jutni. Kényelmesen dőlök hátra a székben, és az ablakon kinézve bámulom a többi gyereket az iskolából. A legtöbbjüket menő kocsival viszik haza, más pedig az papája kezét fogva sétálva halad el. Vonok egyet a vállamon. Egyáltalán nem vagyok féltékeny a többi gyerekre. Nekem nincs szükségem sem szép kocsira, sem pedig egy apukára. Jól elvagyok anyuval is, akit jobban szeretek bárki másnál. Persze egy ideig azt hittem, hogy lehet végre egy apukám nekem is, Sam bácsi kedves volt mindig, de azt hiszem, hogy a mamival nem szerették egymást igazán. Egy gyerek észre veszi, ha az anyukája nem boldog.
A busz megáll, én pedig meglepődök, hogy milyen hamar haza értünk, még csak fel se tűnt a hosszú út. Vidáman ugrok le a buszról, miután elköszönök a sofőr bácsitól, és mielőtt átmennék az úton, megállok és körbe pillantok. Anyu így tanította, én pedig szófogadóan úgy is teszek. Látom, hogy nem jön senki, így átszaladok az úton, és meg sem állok addig, amíg be nem érek a házba.
- Anyuci. - lihegem boldogan, amint meglátom Őt, majd kibújok a táskámból a segítségével. Levetem a kabátomat, amit bár a fogasra nem tudok ráakasztani, mert nem érem fel, de lerakom a cipőtartóra, majd lehúzom a cipőmet is, és bele dugom a lábamat a házi papucsomba. - Hiányoztál. - nézek fel rá mosolyogva, majd átölelem a derekát. Azt hiszem, hogy szerencsés vagyok, hiszen nekem jutott a világ legjobb anyukája. Vajon Ő is így érzi velem kapcsolatban? Boldog, hogy én vagyok a gyereke?
- Jajj, szuper jó volt. - válaszolok kérdésére, majd elengedem az ölelésemből, hogy rá tudjak nézni miközben beszélek. - Képzeld... Rosie kapott egy kiskutyát, annyit nevettünk rajta. A papája még azt is megengedte, hogy velünk aludjon, olyan édes volt. Én is kapok egyet? - kérdem még mindig boldogan, és elképzelem, hogy mennyi mindent tudnék csinálni egy olyan kis szőrmókkal, mint amilyen a barátnőmnek is van. Ő lehetne a legjobb barátom.

Mom & Charlie

Mindig boldog vagyok amikor haza érek végre az iskolából. Nem azért, mert nem szeretek ott lenni, hiszen rengeteg új barátom van és nagyon király dolgokat tanulunk, de itthon lenni anyuval, azért mégis csak jobb. Ha nem vagyunk együtt, akkor mindig hiányzik és az egyáltalán nem jó érzés. Egyáltalán nem bánom, hogy csak ketten vagyunk egymásnak, bár néha rossz érzés látni a többi gyereket az apukájukkal. Amikor meg az enyémről kérdeznek, akkor muszáj kitalálnom valami róla, hogy senki se tudja meg az igazat, hogy valójában nincs is papám. Vagyis van, hiszen nem vagyok olyan buta, hogy ne tudnám, hogy mindenkinek van, de mivel nem ismerem, így olyan, mintha nem lenne. Néha szomorú vagyok emiatt, de aztán rájövök, hogy nincs miért búslakodnom, hiszen az én anyukám a legjobb a világon. Sietősen vetem le a kabátomat, amit anyu fel is akaszt a helyére, majd vidáman ölelem át. Valóban nagyon hiányzott már, és örömmel hallom, hogy Ő is így érez. Elképzelésem sincs arról, hogy milyen lehet azoknak a gyerekeknek akiknek nincs anyukájuk. Nincs akivel megbeszéljenek mindenféle csajos dolgot, és nincs aki finom ebéddel várja Őket. Az én osztályomba is jár egy fiú, aki árvaházban él, mert nincsenek szülei. Szegénynek biztosan rossz lehet azt látni, hogy mindenki másnak van.
Boldogan mesélek a tegnap estémről és a Rosie kiskutyájáról, aki a világ legaranyosabb állatkája. Régen még sosem gondoltam arra, hogy nekem is kéne egy, de aztán az este elképzeltem, hogy milyen jó is lenne egy olyan kis szőrmók nekem is. Vihetnénk sétálni, és akár aludhatnék is vele, így talán nem is kéne égjen egész éjjel a lámpa a szobámban. Sőt, amikor nem vagyok itthon, akkor anyunak sem kéne egyedül lennie többé. Egy kiskutyával mennyi mindent meg lehetne oldani. A lelkesedésem azonban hamar szertefoszlik, és csalódottan vonok egyet a vállamon.
- De az nem olyan. Az az Ő kiskutyája marad akkor is, ha én is játszok vele. - szólalok meg halkan, miközben a konyha felé sétálok. Sosem voltam követelőző, mindig megértettem, ha nem lehetett valamit, most viszont annyira beleéltem magam ebbe az egészbe. Az este már Rosieval is megbeszéltem, hogyha kapok egy kiskutyát én is, akkor mennyi mindent tudnánk még együtt csinálni. Majd megtaníthatnánk rá őket, hogy hogyan adjanak pacsit és arra is, hogy mikor kell leüljenek. Sóhajtok egyet, aztán bólintok a vacsi hallatán. Már el is felejtettem, hogy mennyire éhes vagyok. - Segítek. - felelem mosolyogva, és elveszem a tányérokat, amiket anyu a kezembe ad. Az asztalhoz lépek és felrakom mindkettőt, szépen egymás mellé, az evőeszközöket is gondosan elhelyezem mellettük. - Ha megígérem, hogy gondját viselem a kutyának, akkor sem lehet: - kérdem közben reménykedve, és felülök az egyik székre, amiről a lábam még mindig nem ér le a földig. Közben figyelem anyut, ahogyan a dobozokat nyitja ki, és szint érzem, hogy összegyűl a nyál a számban, amint megérzem a tartalma illatát. Amint azonban anyu ismét megszólal, szinte el is feledkezem a finom ételről, ami arra vár, hogy felfaljuk. Értetlenül nézek rá, nem igazán tudom, hogy ez most honnan jön, közben pedig a villával játszom. Mindenre emlékszem, amit az apukámról mesélt, de eddig mindig én kellett kérdezzek. Most viszont egy kicsit fura, hogy magától eszibe jut ez a téma.
- Emlékszem. - motyogom, miközben az asztalon lévő tányért figyelem, közben pedig vonok egyet a vállamon.

Mom & Charlie

Tegnap este óta, amióta megtudtam, hogy Rosienak van egy kiskutyája, valóban szeretném, ha nekem is lenne egy. Persze anyunak is igaza van, hiszen a Rosie-ék háza sokkal nagyobb, mint a miénk, akár több kutyát is tarthatnának, ha akarnának, a mi házunk pedig pici az mellett, de szerintem egy kiskutya igazán elférne benne. Mindig is meg voltam elégedve azzal, amink van, soha nem vágytam annál többre, de most az egyszer valamit igazán szeretnék. Arra számítottam, hogy anyu ismét nemet fog majd mondani, így végül kellemesen csalódok. Az, hogy meggondolja még mindig jobb, mintha kijelentené, hogy szó sem lehet róla. Vidáman bólintok, majd ugrok egyet és tapsolok örömömben. Tudom, hogy ez még nem azt jelenti, hogy kiskutyám lesz, de én mégis bízok abban, hogy belátja, hogy valójában ez nem is olyan rossz ötlet.
- Ha meggondolod, az olyan, mintha igent mondanál? - kérdem izgatottan, és már várom is, hogy ismét találkozzak Rosieval, és elmondhassam neki, hogy én is kapok egy kutyust. Most már szinte biztos vagyok abban, hogy anyu rábólintott. Azért örvendek annak, hogy nekem nincs kistestvérem, mint a barátnőmnek, mert akkor osztoznom kéne az anyukámon, és talán már nem is én lennék az, akit a világon a legjobban szeret. Nem beszélve arról, hogy a kistestvéreknek mindig sokkal többet megengednek. Pont jó, hogy csak én és anyu vagyok, mert így bármikor számíthatunk egymásra, és csak egymást szeretjük úgy igazán. - Én biztosan akarom. Majd viszem sétálni, és adok neki mindennap enni. Sőt, még azt is megengedem neki, hogy az ágyamba aludjon. Ketten is elférünk ott. - a lelkesedésem egyre nagyobb, így vidámabban segítek az asztal megterítésében is. Gyakran szoktam segédkezni, hiszen nincs is annál jobb érzés, mint amikor látom, hogy anyu büszke rám. Ha majd felnövök, akkor egyedül fogok megcsinálni mindent mire haza jön munkából, sőt, arra megtanulok főzni is, és finomabbnál finomabb ételekkel fogom várni. Amint étel kerül a tányéromba, megnyalom a szám szélét, majd neki is látok az evésnek.
- Hmm... ez nagyon finom. - motyogom teli szájjal, majd lenyelem az ételt és blúzom ujjával megtörlöm a szájam szélét. Közben pedig érdeklődve hallgatom anyut, hiszen nem igazán értem, hogy miért kérdi, hogy emlékszem-e mindarra, amit az apukámról mesélt. Veszek még egy kis ételt a villámra, befalom, de ez a falat már nem csúszik le olyan könnyen, mint az előző. Meglepődök azon, amit hallok. Az apukám itt van? Leteszem a villámat, majd lesütöm a szemeimet. Ez a hír egy picit váratlanul ért, hiszen korábban annyit ábrándoztam arról, hogy vajon milyen lehet az apukám, most viszont, egy kicsit félek.
- De mi lesz ha nem fog szeretni? - kérdem ezúttal felnézve rá, így elárulva a legnagyobb félelmemet is. Ebben a pillanatban megfeledkezek Rosieról, a kiskutyáról, sőt még az ételről is. Csak próbálom feldolgozni magamban a hallottakat. Vajon az igazi apukám? Nem egy olyan apuka, mint Sam bácsi volt?  

Mom & Charlie

Érdeklődve hallgatom anyu szavait, közben pedig lelkesen bólogatok. Persze tudom, hogy mit jelent gondolkodni valamin, nem vagyok én sem buta, viszont tudom, hogyha valaki ilyen választ ad, akkor az általában beleegyezést jelent, csak valamiért nem akarja kimondani az igent. Persze, ha mégis az ellenkezője lesz a válasza, akkor sem fogok haragudni, csak egy kicsit talán szomorú leszek, mert annyira beleéltem már magam. Szerintem semmi rossz nem lenne abban, ha bővülne a családunk egy kiskutyával, de hát mégis csak anyu a felnőtt, Ő jobban tudja, hogy hogyan lesz jó.
- Rendben. Megkérdezem. De anélkül is tudom ám. Kell neki póráz, kis tálak amiből egyen és igyon, és egy labda amivel játszik. A Rosie kutyája Lorenzo, kisfiú, de én jobban örülnék egy kislánynak. – Lelkesedésem egyre nagyobb, és bízok abban, hogy anyu is észreveszi rajtam, hogy ez nem csak egy újabb fellángolás valami iránt, hanem valóban szeretném azt a kiskutyát. Talán ezért is segítek olyan vidáman a tálalásban, mert egy kicsit elhiszem, hogy ez az álmom is valóra fog válni, még ha még nem is adott nekem pontos választ. Meg hát valóban nagyon éhes vagyok már, üres gyomorral képtelen vagyok tovább ábrándozni a még meg nem lévő kutyusomról. Amint anyu kiteszi az ételt, izgatottan látok neki az elfogyasztásnak és dicsérem meg azt. Igazából nem vagyok válogatós, kevés dolog van, amit nem eszek meg, de ez a vacsora igazán ízlik. A következő szavait hallgatva viszont megszégyellem magam és bűnbánóan nézek rá. Nem tehetek róla, elfelejtettem, hogy nem szabad addig beszélnem amíg nem nyelem le az ételt, és tudom, hogy nem szép dolog, ha a számat a blúzom ujjába törlöm meg, de tényleg véletlen volt.  Nem szeretem amikor anyu haragszik rám, így az ételre nézek bűnbánóan, hogy el tudjam kerülni a tekintetét, közben pedig magamban felidézem azt, amikor erről beszéltünk nem is olyan régen.
- Csúnya dolog volt, igaz? – kérdem, miközben ismét rá nézek és bízok abban, hogy nem haragszik rám nagyon. - Ne haragudj, anyu. – kérek bocsánatot, és valóban meg is bántam már. A kiskutya téma, meg a finom étel teljesen elvarázsoltak, csakis ezért feledkeztem meg az illemről. Egy újabb adag ételt veszek a villámra és jó alaposan megrágom azt, de amint szóba kerül az apukám, úgy érzem minden más amiről eddig beszéltünk már mit sem számít. Persze mindig tudtam, hogy valahol nekem is van apukám, néha el is képzeltem őt, meg azt, hogy milyen jó lenne, ha egy iskolai szereplésen Ő is ott ülhetne a többi szülő között, az anyukám mellett, néha még irigykedtem is a többi  osztálytársamra emiatt, és most, hogy lehetne alkalmam találkozni vele, úgy érzem, hogy félek tőle. Félek attól, hogy valaki mást szeretne inkább a gyerekének, vagy, hogy megismerem majd egy kis ideig, aztán megint eltűnik és ismét apa nélkül maradok majd. Az pedig úgy még rosszabb lenne, mert amíg nem ismerem, addig  nem kell attól félnem, hogy elhagy. Anyu szavai egy kicsit sem nyugtatnak meg, hiszen nem tudom, hogy mindezt honnan tudja. Honnan tudhatná, hogy tényleg szeretni fog engem?
- De mi lesz, ha mégsem? – kérdem vissza, majd sóhajtok egyet, és úgy gondolkodok el a kérdésén. Mindig úgy gondoltam az apukámra, mintha valamiféle hős lenne, mások előtt is mindig annak tüntettem fel, mintha ismerném őt, és egy kicsit talán félek attól, hogy csalódni fogok, vagy, hogy Ő fog csalódni bennem, mert mint például az előbb is, illetlenül viselkedek. - Én szeretem az apukámat, még akkor is, ha sosem találkoztunk. De mi lesz, ha megint elmegy valahová és akkor megint csak te meg én maradunk, apu nélkül? –  annyi minden mást érzek még vele kapcsolatban, de most valamiért mégsem akarok róla beszélni. Ahogyan arról sem meséltem még soha anyunak, hogy miféle történeteket találtam ki az apukámról, félek, hogy nem tetszene  neki. Már nem eszek, mert úgy érzem, hogy fontosabb erről beszélnünk, meg hát nem nagyon csúszik  le több falat a torkomon. Az apukám neve hallatán pedig eltöprengek. Anyu eddig még sosem említette ezt a nevet. Chris? És vajon majd hogyan kell én szólítsam? Így, hogy Chris? Vagy Chris apu? Esetleg Chris bácsi? Mert anyunak olyan könnyű csak annyit mondani, hogy anyu... de az apukám... őt hogyan szólítsam majd apunak, amikor nem is ismerem? A koncert hallatán egyszerre leszek izgatott és idege is. Az hamarosan itt van, szóval akkor nem kell már olyan sokat várnom a találkozásra az apukámmal.
- Az apukám is szereti Selena Gomezt? Mert örülnék, ha tényleg jönne velünk. – felelem végül a kérdésére még mindig zavarodottan.
 

Mom & Charlie

Minden egyes szavammal szeretném bebizonyítani az anyukámnak, hogy komolyan szeretném azt a kiskutyát, és nem csak azért mondom, mert Rosie-nak is van. Persze az ötlet onnan jött, azelőtt soha nem is gondolkodtam rajta, de most már valóban akarom. Egy kiskutya nem hiszem, hogy sok problémával járna, sőt még jobban feldobhatná az amúgy is békés életünket. Persze ha végül úgy dönt, hogy mégsem lenne jó ötlet, akkor sem haragudnék meg, csak talán egy kicsit rosszul esne, de megelégednék annyival, hogy Rosienál játszom Lorenzóval. Mégsem szeretném feladni, mert azt akarom, hogy anyu megértse végre, hogy egy kiskutya mennyire hasznos állat is. Mindig hűek a gazdájukhoz, könnyen szobatiszták lesznek – Rosie azt mondta -, és még arra is jók, hogy megvédjék a házunkat és minket, ha esetleg rossz emberek jönnének. Akárcsak abban a filmben, amit egyszer Lizával és Timmel néztünk.
- Hát... szerintem a Trixie név nagyon szép. – felelek kérdésére, amin még csak gondolkodnom sem kellet, hiszen Rosieval már a tegnap este is erről beszéltünk, a papája tanácsolta ezt a nevet, miután felvetettem nekik, hogy én is fogok kapni egy kutyát, pedig akkor még csak anyu nem is tudott róla. Valahogy azt hittem, hogy könnyebben rá fogom tudni venni őt, hiszen általában mindent megenged, egy valamit kivéve: hogy kólát igyak. Mindig elmondja, hogy mennyire egészségtelen,  így csak ritkán iszok a tudta nélkül, amikor ott vagyok Rosieknál, bár ott is csak egy kicsit szabad.
- Nem fog zavarni. Addig nem engedem be a szobámba, és csak akkor játszok velem, amikor végeztem a tanulnivalómmal. – magyarázom lelkesen, hogy hogyan is képzeltem el az egészet, közben pedig büszkén segítek megteríteni az asztalt, és nem csak azért teszem, hogy még engedékenyebb legyen, hanem azért, mert szeretek a kedvében járni. Tudom, hogy sokat dolgozik azért, hogy nekem mindenem meglegyen, így úgy vélem, hogy kötelességem  segíteni neki, amiben csak tudok. Pillanatok alatt már kész is minden ahhoz, hogy neki lássunk a vacsorának, én pedig élvezek minden egyes falatot, ami lecsúszik a torkomon, megfeledkezve magamról és arról, hogy nem mit illik és mit nem. Megszégyellem magam amikor anyu megszólít, hamar bocsánatot is kérek, és megkönnyebbülök, amikor elmondja, hogy nem haragszik rám, azt ugyanis nem szeretem. Szeretnék olyan gyereke lenni, akire mindig büszke, ez a viselkedésem pedig egyáltalán nem volt szép. Ahogyan szóba kerül a nagymamám, elhúzom a számat. Ő mindig megszólít mindenért, nem is nagyon szeretek hozzuk menni, mégis szinte minden vasárnap ott vagyunk. Szeretem a nagyit, csak néha úgy érzem, hogy túl szigorú, előtte nehéz úgy viselkednem, hogy az megfeleljen neki.
- Ne árulj el a nagyinak, jó? Megígérem, hogy többé nem fordul elő. – kérlelve nézek rá, majd ismét veszek a villámra egy újabb falatot, amit ezúttal gondosan nyelek le, aztán amint szóba kerül az apukám, ami mindig is kényes téma volt számomra, úgy érzem, hogy képtelen vagyok tovább enni. Leteszem hát a villámat és csak érdeklődve figyelem anyut, ahogyan próbál meggyőzni arról, hogy az eddig számomra ismeretlen apukám igenis szeretni fog. Én pedig minden erőmmel azon leszek majd, ne kelljen neki csalódást okoznom, bár egyenlőre még csak egy idegen jut eszembe, ha a papámról van szó. nem tudom őt elképzelni, bár anyu sokat mesélt róla, és tudom, hogy nem az ő hibája, hogy nem volt eddig mellettünk, mégis gyakran gondolok arra, hogy ha mindig is részese lett volna az életünknek, akkor mi minden lett volna másképpen. Talán nem kellett volna mindenkinek mindenfélét kitalálnom, hogy miért nincs jelen soha sehol, csak azért, hogy én is olyan gyerek legyek, mint az osztálytársaim, akiknek a legtöbbjüket közösen nevelik a szüleik, én pedig valahányszor átmentem Lizáékhoz, vagy Timékhez, akár Rosie-ékhoz, mindig irigykedve bámultam, hogy amíg én nem ismerem a papámat, addig Ők vidáman játszhatnak a sajátjukkal.  Már épp kérdezném, hogy miért izgulna, hiszen én mindig is arra vágytam, hogy találkozzak vele, mikor anyu hirtelen eltűnik. Értetlenül nézek után, majd amint felbukkan újra meglepetten nézem a pólót, amit anyu átnyújt nekem, és amit állítólag a papámtól kaptam. Elmosolyodom, és egy ideig csak gyönyörködök a ruhadarabban, legszívesebben most venném fel, és le sem vetném magamról.
- Ezt tényleg az apukámtól kaptam? – kérdem még mindig meglepetten, bár tudom, hogy anyu sosem hazudna nekem, főleg nem ebben. - Honnan tudta, hogy szeretem a Jégvarázst? – tekintetemet még mindig a pólón tartom, annyira nagyon tetszik. Az első dolog amit a papám vett nekem, alig várom, hogy elújságoljam a barátaimnak, hogy milyen menő ruhadarabot kaptam az apukámtól. Liza biztosan nagyon irigy lesz, hiszen az Ő kedvence is Sven a szarvas, aki az én pólómon van rajta. Talán valóban nem kéne félnem a találkozástól a papámmal, hiszen, ha nem akarná, hogy én legyek a gyereke, akkor nem vett volna ajándékot. A neve hallatán eltöprengek egy kicsit, hiszen ez az információ még teljesen új a számomra. Anyu a mai napig soha nem említette, így egy kicsit fura érzés tudni, hogy hogy hívják. Chris. Azt hiszem, hogy most már ez a név örökre az agyamba vésődött.
A Selena Gomez koncert ötlete agyon is tetszik, hiszen imádom Őt, szinte az egész énekét kívülről tudom, és szívesen megismerném ott a papámat, de addig már nincs sok, és talán még szükségem lenne egy kis időre, hogy megfelelően felkészüljek rá. A tény pedig, hogy talán a papám is szereti Selena Gomezt még boldogabbá tesz. Máris van egy közös bennünk.
- Nagyon szeretném, ha velünk tartana. – mondom ezúttal kicsivel lelkesebben, majd ismét neki látok a vacsorám maradékának az elfogyasztásához. - A koncertre vehetem az új pólómat, amit tőle kaptam? – kérdem miután gondosan lenyeltem az ételt, csakhogy véletlenül se kövessem el ismét azt a hibát, amit az előbb.

 

Mom & Charlie

Azt hiszem, hogy sikerült bebizonyítanom, hogy valóban szeretném azt a kutyust, és nem csak azért beszélek erről, mert Rosienak is van. Az ötletet persze onnan vettem, de attól még igazán akarom. Szeretnék az anyu fejébe látni, hogy igazából mit is gondol erről, bár azt hiszem, hogy sikerült Őt meggyőznöm, csak talán még nem akarja kimondani, hogy mennyire jó ötlet is. Egy kiskutya nem hiszem, hogy sok gonddal járhat, szerintem anyu is hamar megszeretné Őt. Rosie anyukája például külön készít neki ételt is, és még külön fésűje is van. Az este a barátnőmmel ketten fésültük meg, miután a mamája megfürdette, bár vizesen elég viccesen nézett ki, meg folyton ficánkolt, azt hiszem, hogy nem nagyon szereti a vizet. Büszkén mosolyodok el, amikor anyu megdicsér, ahogyan elmagyaráztam neki, hogy hogy lehet tanulni a kutyus mellett, és valóban úgy is fogom majd csinálni. Nem szeretnék rossz jegyeket kapni, hiszen még így is van mit bepótolnom, és ha végre teljesül ez a kívánságom is, akkor be fogom bizonyítani az anyukámnak, hogy nem fog bennem csalódni. Azt akarom, hogy büszke legyen rám.
- Rendben. – bólintok lelkesen, és bár még mindig csak annyit mond, hogy gondolkodik rajta, én legbelül mégis úgy érzem, hogy hamarosan új taggal bővül majd a családunk. - Megígérem, hogy nekem lesznek majd a legjobb jegyeim az iskolában. – szeretem az új iskolámat, bár a régi egy kicsit hiányzik. Ott egy picivel könnyebb volt, de bízok abban, hogy majd itt is megszokom. Barátokat könnyű volt szereznem, már szinte az első napon beilleszkedtem,bár még most is van olyan osztálytársam, akinek nem tudom a nevét. Egyszerre képtelen vagyok megjegyezni annyi mindent, az is előfordult már, hogy valakit más néven szólítottam, mint ahogyan valójában hívják. Mégis hiszem azt, hogy az új iskolámban még jobban bizonyíthatok majd anyunak, és sosem kell majd rólam rosszat hallania. Ehhez azonban be kell pótolnom a lemaradásaimat, mert a két iskola valahogyan teljesen más.
A viselkedésem miatt megszégyellem magam, nem is értem, hogy hogyan feledkeztem meg az illemről. Igyekszem bocsánatot is kérni, ahogyan azonban a nagyi szóba kerül, kissé megrémülök. Ő nem olyan, mint anyu, néha kissé szigorú, nehéz úgy viselkednem, hogy az neki jó legyen. Szeretem Őt, csak néha túl ijesztőnek találom. Persze szeretnék neki is a kedvébe járni mindig, de néha talán túl sok mindent vár el tőlem egyszerre, ami miatt sokszor elfelejtem, hogy mit mondott először, mire az utolsó kívánságát is teljesítem. Tudom, hogy ő is szeret engem, de mégis olyan, mintha állandóan csalódna bennem. Ha most látta volna a viselkedésemet, azt hiszem, hogy nagyon mérges lenne rám. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet, amikor anyu közli velem, hogy nem árul el neki, ugyanakkor még mindig bánt a viselkedésem. Hogy feledkezhettem meg ennyire magamról?
- Igen, tudom. De a nagyi nem olyan, mint amilyen te vagy. Ő mindig megharagszik, pedig én tényleg igyekszem, hogy jól viselkedjek. – Lesütöm a szemeimet, és csak akkor nézek rá, amikor megsimogatja az arcomat. Néha olyan szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen fantasztikus anyukám van.
Az apukás téma mindig is érzékeny pont volt az életemben, néha azonban szerettem ha anyu róla mesélt. Képzeletben  sok mindennek láttam már Őt, most mégis, ahogyan szóba kerül, és megtudom, hogy szeretne engem megismerni, valami olyat érzek, amit eddig még sosem éreztem. Persze mindennél jobban szeretnék vele találkozni végre, azonban rettegek is attól, hogy csalódni fog bennem, meg, hogy nem fog szeretni. Vagy...esetleg én csalódok benne, mert nem is olyan lesz, mint amilyennek elképzeltem. Lehet, hogy szigorú lesz majd, és nem fogja engedni, hogy kiskutyám legyen. És mi lesz akkor, ha anyu jobban fogja Őt szeretni, mint engem? Anyu persze próbál megnyugtatni, hogy szeretni fog, és én szeretném is ha úgy lenne. Ha végre teljes családom lenne, mint az osztálytársaimnak. A póló, amit anyu átnyújt nekem, meglep, mégis boldogsággal tölt el. Az első ajándék, amit az apukámtól kapok ráadásul úgy, hogy még csak nem is ismerjük egymást. Vajon anyu rólam is olyan sokat mesélt neki, mint nekem róla?  Vajon tudja már, hogy hogy nézek ki? Ha azt kitalálta, hogy szeretem a Jégvarázst, akkor nem lehet olyan rossz. Sokáig csak ölelem a pólót, majd hallgatom anyu szavait, ahogyan válaszol a kérdésemre, a tekintetemet pedig egy percig sem veszem le a ruhadarabról. Sok ajándékot kaptam már, de még egyiket sem szerettem ennyire. Annyi kérdésem lenne még, hogy talán ha mindegyiket feltenném, akkor holnap este is  itt ülnénk. Mégsem kérdezek, csak anyura nézek, és egy kicsit ismét elszomorodok, ahogyan meghallom, hogy a papám itt járt. Miért akkor jön mindig, amikor nem vagyok itthon?
- Miért nem szóltál nekem a tegnap este? Haza jöhettem volna Rosiéktól... – szólalok meg kicsit szomorúan. Nem haragszom anyura, amiért nem hívott haza, csak most, hogy tudom, hogy az apukám itt van, szeretném őt minél előbb megismerni. A Selena Gomez koncert ötlete nagyon is tetszik, és már nincs is sok hátra addig, így bátran dobom fel az ötletet, hogy az új pólómban szeretnék elmenni, amit látszólag anyu is jó ötletnek tart.
- De akkor az apukám nem fogja látni. – persze tudom magamtól is, hogy abban az órában már hűvös van, és könnyen megfázhatok, de mégis szeretném, ha a papám látná, hogy mennyire tetszik nekem az ajándéka. Annyira, hogy szívem szerint soha le nem vetném magamról.
- Jól laktam. – felelem ismét a kérdésére, majd egyik kezemben a pólóval, másikban pedig az evő eszközökkel lépek anyu mellé, és a mosogatóba bedobom azokat, hogy ne mindent anyunak keljen egyedül csinálnia. Mellette állva pedig elgondolkodok, hogy mihez is lenne úgy igazán kedvem. Elég sok mindenhez. Játszhatnánk az új társasjátékommal, vagy kártyázhatnánk, sőt fodrászkodhatnánk is akár, csinálhatna nekem anyu olyan szép sminket, és felpróbálhatnám az egyik magassarkú cipőjét, hogy olyan szép legyek, mint, Ő. Sőt... esetleg megnézhetnénk ismét a Jégvarázst, amit már rengetegszer láttam, kívülről tudom az egészet, a benne lévő zenéket pedig már egészen profin éneklem. - Esetleg... mutatsz képet apuról? – szólalok meg végül, mert ez az egyetlen dolog, amit még sosem tettünk meg. Szeretném Őt látni mielőtt találkozunk vele.