'I remember the first day I ever looked into your eyes and felt my entire world flip.'
Tudom, hogy nem éppen szép dolog volt tőlem ez. Nem is vagyok magamra túl büszke, de lépnem kellett valamit. Mióta apa egy hónapja bejelentette, hogy úgy gondolja... ideje megkomolyodnom, a kifogásokat kerestem rá. De nem engedett, így nekem kellett lépnem. Olyan lépésre szántam rá magam... ami nem túl etikus. De tudtam, ha megteszem a tervezett eljegyzés elmarad. Megmutatom az apámnak, hogy én is egy Caselli vagyok, és nem olyan értelemben ahogyan ő gondolja. Megmutatom, hogy bizony nem fog az én életem felett dönteni és basáskodni! Szépen elterveztem mindent, úgy ahogy kell. Enzo tudta... érezte, hogy készülök valamire. A családban ő ismer a legjobban, már a puszta pillantásomból tudja mire gondolok. Két évvel idősebb nálam, és habár csupán az unokatestvérem, mégis olyan számomra mint a bátyám, és a legjobb barátom egy személyben. Sokszor tartotta már nekem a hátát apa előtt, de nem mindig sikerült megvédenie. Főleg... mostanában apa egyre erőszakosabban hajszolja a hatalmat, vagyis inkább azt, hogy megtartsa. Nem fontos neki senki sem, mindenen és mindenkin átgázol. Ez egy jó üzlet lehetőség a Casellik és a Lucák között, tisztában vagyok vele. De már van elég jövedelmező kapcsolata. És én nem leszek a soron következő, azt ma este be is bizonyítom. Ha ezért örökre Szicíliába is száműzz, ezt akkor sem fogom neki lenyelni. Mondjon vagy tegyen amit csak akar! Igazából szépen kiöltöztem, az ezüstösen csillogó ruha kiemelte porcelán bőrömet, és égszínkék íriszeimet. Amikor megpillantott még.. Büszke is volt …. Na nem rám, csupán a szépségemre, azt hitte végre elérte, hogy a kedvére tegyek. De nagyot fog csalódni, az egyszer biztos. Bebizonyítom neki, hogy ez nem így működik, hogy az életben nem érjük el mindig amit akarunk. Még akkor sem, ha egy Caselli az illető, ráadásul a Cosa Nostra Don-ja. Nem... most az apám be látja, hogy olyan is tudok lenni, mint ő. Manipulatív, kegyetlen, számító! Ma bebizonyítom neki, hogy bizony a vére vagyok, csak éppen a saját fegyverét fogom ellene használni. Nem gondolva a következményekre, vagy, hogy a Lucá család megsértődhet. Annak bármi lehet a végeredménye. Ma bebizonyítom, hogy bizony nem egy tárgy vagy egy alku vagyok, hanem a lánya. Úgy, hogy kénytelen lesz számításba venni, vagy... az összes ilyen jellegű üzletét meg fogom hiúsítani. Ma ráébred az apám, hogy nem minden fehér vagy fekete, olykor akadnak szürkés árnyalatok is. Nem mindenki nyalja az ő fenekét, és nem mindenki úgy táncol ahogy ő fütyül. Legalábbis egy valaki semmiképpen sem, és az az egy valaki a tulajdon lánya. Az időzítésem is tökéletes volt, hiszen elterveztem mindent, Giancarlo öccse nem sokkal fiatalabb tőlünk, így azért akkor baj nem követek el. Elvonultam vele egy szobába, és tudtam, hogy apa, Enzo és Giancarlo mikor jön arra, addig finoman flörtöltem a kisebbik Lucával, hogy a következő pillanatban megcsókolhassam. A csók nem tartott sokáig, és majdnem csak egy baráti szájra puszinak mondanám inkább, de a többiek azt látták, amit engedtem látni. Apám hangja haragosan dörrent, mire felvont szemöldökkel méregettem őket. Carlo jóképű arca egy pillanatra elsötétült, majd viharosan távozott. -Lia.... - apám tajtékzott a dühtől, de nem hagytam, hogy befejezze,- megmondtam, hogy nem döntesz az életem felett, most büszke lehetsz rám,- szólalok meg hűvös hangon. Carlo öccse is kiszalad a szobából, és apám meg Enzo utánuk. Elégedett mosollyal az ajkaimon keresek valami alkoholt a bárszekrényben. Tudom, hogy ennyivel nem úszom meg. Hiszen apám még próbálja menteni a menthetőt. De nincs mit, ez elég nagy sértés, hiszen azt hiszik, hogy nem vagyok tisztességes. Ennyi pletyka bele vér, higgyék csak azt. A híre elterjed... így senkihez nem fog tudni hozzá kényszeríteni. Nagy nehezen bukkanok egy üveg vodkára, elhúzott szájjal csavarom le az üveg tetejét. Utálom a boltit elég gyenge, de nem baj, nem akarok erősebbet inni most. Gondolkodom azon, hogy talán egy kis narancslét is iszom hozzá, de nincs kedvem a pohárral szöszmötölni. Így csak az üveget veszem magamhoz és felülök az ablakpárkányra, nézem ahogy New York lassan sötétségbe burkolózik. Egy pár helyen már égnek a fények, ilyenkor a legszebb a város. Nem tudom, hogy mire számítsak apától, hiszen ilyenre azelőtt nem merészkedtem. Eddig se tetszettek az utasításai, de megtettem, még ha fogcsikorgatva is. Kivéve most, ez az első alkalom, hogy ilyet merészeltem tenni. Már harmadszor húzom meg az üveget, amikor hirtelen kinyílik az ajtó, és bátyám trappol be. Az arca neki is dühös, érdeklődve fordulok hozzá. -Most miért vágsz ilyen képet?- húzom meg az üveget, és arcom még mindig ragyog a büszkeségtől. Gyanítom apám még mindig Lucáéknak magyarázkodik, meg ha be jönne ide... biztos nem állna jót magáért. Ezért küldte a jobb kezét, talán azért, hogy győzzön meg, kérjek bocsánatot, de dacos arcom biztosíték rá, hogy nem fogom megtenni.
Mikor még gyerekek voltunk... Lia olyan volt, akár egy földre szállt angyal. Mikor ide kerültünk... hamar rá kellett jönnöm, hogy az itteni fiúknak nagyon tetszik az én kicsi húgom. Azt hitték, az olasz kislánnyal nyugodtan lehet szórakozni... meg lehet húzni a haját, rángatni a ruháját, puszit lopni az arcára, megfogni a kezét, elcsalni ide-oda, hogy kicsit egyedül legyenek vele... csak azzal nem számoltak még eleinte, hogy én is itt vagyok, és én ezt nem fogom nekik hagyni. Mikor először meghallottam, amint egyik a másiknak arról magyarázott, hogy elcsalja Liát az iskolaudvar hátsó szegletében álló fa mögé, és majd ott csókot lop tőle... nos, a csókot végül nem Liától kapta, hanem a fától, mely mögé rejtőzött, ugyanis követtem őket, és akkorát behúztam neki, hogy a fa adta a másikat, majd kézen fogtam Liát, és elvittem onnét. Persze, az illető srác beárult érte, hogy mit csináltam, és adta az ártatlant, hogy ok nélkül tettem... én viszont nem voltam rest, egyfelől, megmondani az igazat, miért is tettem, másfelől pedig, utóbb már okosabban jártam el. Egyrészt, a második ütést már nem az iskolában adtam neki, megvártam, hogy elinduljunk hazafelé, és egy sikátorban vertem meg. Illetve, nem mulasztottam el a végén a képébe mondani, hogy ha még egyszer eljár a szája, és ha még egyetlen egyszer is akár csak Lia közelébe merészkedik, akkor nem leszek ilyen kedves harmadjára... Másnap persze híre is ment az iskolában, hogy mi történt... de... én nem szerepeltem a történetben. A srác azt adta elő, hogy valaki idegen támadta meg az utcán, hazafelé menet... az én nevem nem hangzott el. Szerencséjére, mert ha bemárt, és miatta bajba kerülök, és kitudódik, mit akart csinálni Liával, akkor erősen esélyesen nem én látogattam volna meg őt harmadjára, hanem valaki, akit Lia apukája küldött volna... és azt tényleg nem tette volna zsebre. Mázlija, hogy én intéztem a dolgot. Én még mindig kíméletesebb voltam, tőlem csak pár ütést kapott, ahhoz képest gyengét, mint amit kaphatott volna mástól. És az évek alatt ez is volt az általános "divat" mifelénk. Nem szerettem, ha bárki Lia körül legyeskedett, így akit csak tudtam, el is hesegettem. Egészen addig ez remek részeredményekkel is ment, míg Lia fel nem nőtt. Onnantól, hogy őt is érdekelni kezdték a fiúk, már nehezebb dolgom lett, mert Lia... hát Lia nagyon okos, és cseles, és... kitartó, és határokat feszegető természet volt mindig is, de a kamaszkor, a tinédzserévek ezen csak rontottak. Ha akartam volna sem tudtam volna magam is lázadó kamasszá válni, egyrészt, mert húgom szinte minden lázadási módot kisajátított, illetve... ha én is a magam örömeit és szabadságát hajszoltam volna szüntelen, határok nélkül, akkor ő már bizonyosan a halakkal aludna... Eleve... Lia mindig azt akarta tenni, ami épp eszébe jutott, amit hirtelen megsúgott neki a szíve, de míg a többi lányt nem feltétlen rótták meg érte különösebben, ha kicsapongtak, ha flörtöltek, ha élvezték, hogy a fiúk odafigyelnek rájuk, próbálkoznak náluk... addig nálunk ezt nem nézték jó szemmel, kicsit sem. Az, hogy én próbálkoztam a lányoknál, diadal volt, de ha Lia próbálkozott a fiúkkal, nos... az egészen más megítélést kapott. Nálam is, de a család többi tagjánál is, különösen Lia apjánál. Hiszen, egy nő legnagyobb értéke a családunkban mindig is... az erényessége, a becsülete volt... és persze az, ha jó feleségként fiút szült a férjének. De... Lia eme elvárások ellen úgy harcolt egész életében, mint az állat, amit a vágóhídra visznek. Lázadt, ahogy csak eszébe jutott... és persze sokszor tette ezt minél hangosabban... És mit kapott volna Lia, ha az apja mindenről tud, amit csinált... ahh... Lia már nem is lenne, ha én nem tartom a hátam, ha nem vonom inkább magamra az apja figyelmét bizonyos helyzetekben... Olyan voltam, mint a hangtompító a fegyveren. Ahányszor húgom elsütötte azt, én próbáltam minden hangot elnyelni. Mert ha az apja mindent tudna, ha mindent hallott volna, amit a lánya hallatni próbált vele... akkor Don Alessandro már agyon csapta volna a lányát, ehhez kétségem sem férhetett... A tekintélye, a büszke lelke... a hatalma, a pozíciója, és az élete, mind nagyon fontosak voltak számára, mindig is így volt ez, sosem volt másként, és... Lia minden ilyen tette, minden lázadó momentum... egy vágott rés volt Don Alessandro fényes páncélján. Egy ronda lyuk, ami bántotta a szemét, nagyon. Arról már nem is beszélve, hogy Lia... önmagát is mekkora veszélybe sodorta ezzel a viselkedéssel. Nem, nem az apja végett... ő is veszélyes volt, ha feldühítette, de hittem, hogy ha Lia a legvégsőkig is menne el, akkor is megfékezné a lelkében szunnyadó szeretet... a családi elköteleződés... reméltem... hogy elvakultságában is emlékezne, hogy Lia a gyermeke... Ellenben, Lia viselkedése kételyeket ébresztett a keresztapám tekintélye és hatalma kapcsán is, hisz hogyan uralkodhatna egy birodalmon, vagy egyáltalán, annak egy részén is, ha a saját lányával sem bír el...? Plusz... Lia... azzal, hogy lázadásával élte ki egész életét... sebezhetővé vált. Túlzottan is szabadulni akart a világunktól, tőlünk... Még ölni sem tudna bűntudat nélkül... és annál rosszabbat pedig... áhh, feltehetőleg nem is volna rá képes... például megkínozni valakit. A mi világunkban, egyszerűen olyan volt ő, akár... egy életképtelen kiskutya az alomban... Rég elpusztult volna, ha "valaki" nem küzd érte. De tartottam attól, hogy csak idő kérdése, és minden erőfeszítésem feleslegessé válik majd, mert Lia nem nyugodott... Mivel, elég sok szervezés, munkaóra feküdt már a mai napban, abban, hogy eljutottunk idáig, így nem annyira tudtam örvendeni Lia dacos ábrázatának, mikor visszamentem hozzá a szobába, miután művészi tehetségével elkaszálta magának a dolgokat a Lucá családdal. És azt hiszem, ezt sokkal jobban látta rajtam, mint amennyire érdekelte. És ebben nem volt semmi furcsa. Sajnos. Lia általában így viselkedett. Születésétől fogva... imádtam, szerettem, óvtam... de minden nap, minden tette és döntése után féltem attól... mikor jön el az a pont, amikor már nem leszek elég... amikor túlfeszíti a húrt, a végsőkön is túl, ahol nem tűr tovább az anyag, hanem elpattan... Féltem, hogy amikor ez megtörténik, az a pattanás majd lesöpri Liát a föld színéről... Őszintén, bármit megtettem volna, hogy megóvjam őt... hogy boldog, de legfőképpen... hogy életben legyen... de el kellett fogadnom már előre, hogy nem vagyok mindenható, sosem leszek az... és Liát ismerve, ő egy nap túllépi azt a bizonyos határt, akkor pedig vagy vele szűnök meg én is létezni, vagy... eladom a lelkem az Ördögnek. S magamat ismerve, az előbbi az esélyesebb. Mert Lia nekem a melegség a napfényben. - Tudod... tulajdonképpen azért, mert mérges vagyok magamra - kezdtem, szinte suttogva, mintha csak valami titkot árulnék épp el neki. - Mérges vagyok, mert minden alkalommal meglepődök magamon, amikor meglepődök rajtad, pedig... ismerlek. Te mindig forralsz valamit, amivel kihozod a sodrából az embereket, és... - Elhallgatok egy percre. Mély lélegzetet vettem, a levegőt bent tartottam, és úgy nézve Liát, csóváltam meg a fejemet lassan. - Ohh, Lia... élvezed, ha szégyent hozhatsz a nevünkre, igaz-e? Nekem elmondhatod, élvezed ezt az egészet, nem igaz? Hogy felbosszantod apádat, és szégyenbe hozol mindnyájunkat? - sóhajtottam fel, ezúttal hangosan, miközben magam is helyet foglaltam, egy széken, Lia mellett. Feléje nyújtottam jobbomat, várva, vajon megfogja-e a kezem. Haragudtam, igen, de... arra, amit tett, nem őrá. - Úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt gyerek. Világéletedben tudtad, hogy ez lesz a vége, férjhez ad majd valakihez, akit valószínűleg nem fogsz rögtön szeretni. De idővel megszerethetnéd a kiszemeltjét, legalább egy kísérletet tehetnél. Úgysem adja fel, csak magadnak teszed nehezebbé ezt az egészet. Ezek után... lehet, hogy a következő jelölt nem elfut majd... hanem nekilát betörni téged, hogy ne így viselkedj... tényleg ki akarsz várni egy olyan jelöltet? Aki nem ül le veled kedvesen csevegni, hanem a kezébe veszi a viselkedésed megváltoztatását? - kérdeztem, és érezhette az aggodalmat a hangomban. Nem, akármi is történne, akár még ha sikerülne is férjhez adni őt, nem engedném, hogy a férje kezet emeljen rá. És nem a parancsolatok végett, hanem önmagam végett. Lia vad... mint... egy musztáng... de annál nemesebb lény sem él a világon... zabolázatlan, fékezhetetlen, meglovagolhatatlan, büszke... előbb rohan bele a szakadékba, és száll szabadon a halálba, inkább, mint hogy megfékezhessék... Kezes bárányból milliónyi akad, de olyan egyedi lények, mint ő... nem sok maradt. Sokkal drágább kincs ő, mint a gyémánt, vagy bármely más drágakő. De ez jelenti a vesztét is. Egyedül van... megközelíthetetlen... megvédhetetlen... egyedül csak magát nézi... csak magára figyel... magányában pusztul el, egyedül a sötétben, farkasokkal körülvéve... melyektől nem tud védekezni... - Tudod... olyan jó volna, ha egy nap... esetleg megérhetném, hogy másra is gondolj, magadon kívül. De ha így viselkedsz, nem biztos, hogy megérem, előbb visz majd el az általad okozott stressz, vagy egy viszonzás valakitől, ha egy nap túl messzire mész. De lehet, hogy az jelenti majd a végem, hogyha egy nap rossz pillanatban állok közéd és apád közé... Már csak arra vagyok kíváncsi, vajon melyikőtök fogja belém döfni a kést... - Természetesen nem szó szerint értettem ezt a végén. Hanem szimbolikusan. Attól azonban valóban tartottam, hogy... ami kettejük közt tombol, az a viharos egyet nem értés... az egy nap fájdalmat okoz majd nekik. Veszteséggel teli fájdalmat. Elvesztik egymást. És talán minden mást is. Engem nagy eséllyel biztosan, hisz ha egymás élete kerül a kezükbe, az ujjaik közt szorított szívet úgyis kicserélem a sajátomra. Nem engedném, hogy egymás keze által vesszenek oda, és ha engem ér a vég, amit egymásnak szánnak, talán ráébrednek, hogy már csak ketten állnak egymással szemben... és ideje volna már vállt vállnak vetniük, inkább, mert a család, az család, melynek a tagjai nem állhatnak egymással szemben.
'I remember the first day I ever looked into your eyes and felt my entire world flip.'
Az életem sohasem volt egyszerű, pláne ami a pasikat illeti. Apám és unokatestvérem, Enzo eléggé megnehezítette. Én csak irigykedtem mindig is, hogy a barátnőim, mesélik ragyogó arccal, hogy a fiúk ide-meg oda viszik őket. De engem eléggé elkerültek a pasik. És tudom, hogy Vincenzo-nak elég sok köze van a dologhoz. Két esetre emlékszem, amikor pasi mert közeledni felém, és mindkettő... elég szerencsétlenül végződött. Az egyik még gyerekkoromban történt, olyan tíz éves lehettem. Az osztályba új srác jött, és minden lány oda volt a szőke, göndör fürtjeiért, és pajkosan csillogó szemeiért. Amikor az egyik órán egymás mellé ültünk, hamar beszélgetésbe kezdtünk. Nem volt vele nehéz, le sem tudtam venni a szemem róla. Megbeszéltük, hogy a következő szünetben az udvarban keresünk egy meghitt helyett. Tudtam, hogy nemet kéne mondanom, de nem bírtam ellenállni neki. Most először engedtem meg fiúnak, hogy úgy mond kettesben legyünk. Enzo-nak nem is szóltam a dologról, és a barátnőimnek is mondtam, hogy ha Enzo keress találjanak ki valamit. Egy fának hanyagul neki dőlve várt, az én szívem meg azonnal kihagyott két ütemet az izgalomtól. Nem túl feltűnően sétáltunk egy bokros-fás részhez, ahogy megérkeztünk azonnal kezem után kapott. -Én... én még sosem maradtam kettesben fiúval. Te vagy az első...- mondom neki huncut mosoly kíséretében, - akkor a fiúk vakok ,szeretnélek el vinni moziba, - jegyzi meg olyan tipikus amerikai stílusban, ami nekem bejön. Szorosan lehunyom a szemhéjaimat, várva, hogy megcsókoljon. De a következő pillanatban egy hangos csattanás, és a fiú felkiált. Ijedten nyitom ki a szemeimet és Enzo dühös arcát látom magam előtt. -Héé... te meg mit művelsz, úr isten, Enzo!- kiabálok vele, de nem hagyja, hogy oda rohanjak a fiúhoz, helyette inkább elrángat onnan. Én egész nap duzzogok és nem foglalkozom vele, egy szót sem szólok. Talán a lázadásom itt kezdődött a vérem, a nevem, a családom iránt. Normális szeretnék, aki találkozhat egy fiúval anélkül, hogy azt valaki meg akarná verni. A másik sokkal régebben történt, ár másodéves egyetemista voltam Rómában, Enzo természetesen a nyakamban lihegett. Apám a nyakamba varrta ott is, minden adandó alkalommal megpróbáltam megszökni előle. Előfordult, hogy sikerült, de az is, hogy nem. Az évek alatt a legkülönfélébb módokon tudtam lázadni, és apám agyára menni. Azt hitte ha Mamá közelében leszek ő megnevel, és megtanítja mi a kötelességem. De Mamának az egy szem unokájaként a tenyerén hordozott, már amennyire tudott. Itt találkoztam Tomasso-val. Egy két projekten együtt dolgoztunk, sokszor vitt motorozni. Volt egy titkos helyünk, ahol mindig találkoztunk, amolyan édesen romantikus volt. Nem olyan határozott és kemény, mint családom férfitagjai. Felüdülés volt, hogy olasz létére normális. Aznap este volt az első hivatalos randink. Róma tetején egy kis réten rendezett pikniket olasz kajákkal, egy takarón. Szép kilátás nyílt a Colloseum-ra is. Teljesen jól éreztük magunkat, és amikor hazavitt még meg is csókolt, abban a hitben váltunk el, hogy reggel jön értem. De nem jött, és az üzenetekre sem válaszolt. Ez már kezdett gyanússá válni. Amikor Enzo elé álltam, hogy teljesen véletlenül nem tud-e valamit a dologról, ő bevallotta. Azt mondta, apám megakarta ölni, de ő csak megfenyegette, és elküldte egy másik országba. Nagyon nehezen tudtam vissza fogni magam, hogy ne rontsak rá azonnal, legszívesebben felpofoztam volna. Mikor unják már meg, hogy nem avatkoznak az életembe? Mikor lehetek normális, aki normális dolgokat csinál? Az évek alatt sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy elszököm, eljátszom a halálom, és álnéven kezdek új életet. De nem tudom mennyi esély van rá. Igazából nem sok, és ha tagadom is, mindig is apám elismerésére vágytam. Habár dacolok vele ahol csak tudok, mégis megteszem a parancsait. Elmentem a jogi karra, ügyvéd lettem, és a barátjánál dolgozom. De neki nem elég, soha semmi sem elég. Mindig kevés amit teszek, nem néz semmibe. Csak egy alku pozíciót lát bennem, amivel előnyösebb üzletet köthet. A gyerekkorom sem volt szokványos. Anya még három éves koromban meghalt, apám az ő képére nevelt, vagyis ha azt annak nevezhetjük. Enzo volt mindig is akitől szeretett kaptam, és Natalina, az idős házvezetőnőnk. Sosem fog gyerekének tekinteni, csak mert nem férfinek születtem, ha egy olyan üzletre van szüksége amit nem ér el a saját akaratából, elő vesz a tarsolyból. De egyébként, teljesen láthatatlan vagyok a szemében. Ha Enzo azt hiszi, hogy nézi valamibe őt, nagyon téved. Apám mindenkiben csupán a hasznot látja, semmi mást. Tudtam, hogy vissza jön az unokabátyám, hiszen... ismertem már. Ahogy belép az ajtón, tudtam, hogy újabb fejmosás következik a családról, meg a kötelességemről, a becsületemről. Amit már most unok. Az arca mérges, és dühös, de tudom, hogy rám nem tud haragudni. Inkább csak a döntéseimre. De én már unnom, hogy nem hagyják, hogy érvényesüljek. Most az apám kártyáival játszottam, de természetesen ez sem tetszik nekik. Soha semmi sem jó amit teszek, és ha megmutatom tudok olyan alávaló és manipulatív lenni, mint apám az se jó. Azt hittem büszkék lesznek rám.... Na jó, tudtam, hogy dühösek, a Lucák nem fognak elgyengülni, ez becsületbeli kérdés. -Nos, ez tényleg meglepő. Nem értem miért. Tudhattad volna, hogy nem hagyom magam. Az embereket....?- vonom fel kérdőn az egyik szemöldököm,- nem kedves Enzo, csak az apámat és téged. Apának ideje megtanulnia, hogy nem ő a világ közepe, nem mindig ő irányít, és legfőképp nem táncol mindenki az ő kedve szerint,- ekkor húzok egy nagy kortyot az üvegből, majd megforgatom a szemeim,- vagyis... te igen, de sokan nem. - jegyzem meg végtelenül pimasz hangon. Nézem ahogy lassan elindul felém, majd mellettem egy széken foglal helyett. -Eddig se tagadtam, de megint túldrámázol mindent, bátyus,- a szabad kezemmel megfogom a felém nyújtott kezét. Éles kontrasztot alkot az én tejfehér bőröm, az ő olaszokra jellemző bronz barna bőre, finoman megszorítom. -Szégyenbe? Mégis milyen szégyenbe? Már az első nap, amikor apa közölte, mondtam, hogy nem lesz úgy. Tudhatnád, hogy a makacsságát tőle örököltem. Ő azt hitte megtörhetetlen az óhaja, én bebizonyítottam, hogy nem így van.- vonok vállat közömbösen, ahogy rá pillantok. -Tudod, mivel már tíz éves korom óta ezt hallom, elég nehéz lenne elfelejteni. De van egy hírem a számotokra, már túl vagyunk azon, ahol a nőket hozzá kényszerítették a férfiakhoz. Ja.. És ha nem tudnád már létezik a feminizmus is, így eldöntöm, hogy férjhez akarok-e menni. És ha igen kihez. Csináljatok amit csak akartok, de nem fogtok hozzá kényszeríteni senkihez sem. Hány nyelven mondjam még el, hogy figyeljetek rám?- sziszegem, majd ki kapom a kezem, hogy újabb kortyot igyak a vodkából. -Nagyon feszültnek tűnsz, talán nem ártana, ha keresnél egy csajt, amivel enyhíthetnéd a feszültséged,- kacsintok rá játékosan,- amúgy meg soha sem elég neki. Akár mit teszek mindig többet akar. És ne hidd, hogy veled kivételezik majd. Benned is azt látja amit bennem, csak te folyton a kedvében jársz Enzo. De nem szeret. Senkit sem,- mondom neki határozottan, ahogy lepattanok az ablakpárkányról, hogy a bárszekrényhez sétálva keresek valami erősebbet. Ehhez a beszélgetéshez a vodka nem elég. -Tudod unom ezt! Apám lánya vagyok, ő sem jobb nálam. Sőt! Ha lehet még rosszabb, és nem kell közénk állnod. Nem akarom, hogy bajod essen miattam. De ne hidd, hogy hagyom, hogy azt csinálja az életemmel amit akar. Tudod nekem sosem volt rendes gyerekkorom. És ha egy fiú vagy pasi randizott volna, te vagy apa elijesztettétek. Ez nem normális! És utálom ezt az egészet! Mégis mi az én kötelességem és feladatom? Hozzá menni egy hülyéhez, akit apa választ, és potyogtatni az unokákat neki, mi? Tudod nem minden nő ilyen, én sosem hagyom, hogy uralkodjanak rajtam, az a férfi még nem született meg. -Nos, ha esetleg nincs más mondandód a számomra,- veszek ki egy whiskey-t, -akkor mennem kell, Stacey már vár rám,- nézek rá dühösen, ahogy ibolyaszínű íriszeim szikrákat szórna.
Az emberek... s élükön Lia... azt hiszik, nehéz érvényesülni a mi családunkban, a mi köreinkben. Pedig, valójában ennél egyszerűbb dolog kevés van a világon. Ha jobban belegondolok, minden más, ami az életünkben jelen lehet, bonyolultabb, nehezebb, mint az, hogy a családunkban az ember érvényesülni tudjon, jó pozícióba kerüljön, és... megkapja a figyelmet, szeretetet, elismerést, amire vágyik, amit akar. Nem nehéz, igazán nem az. Egy dolga van az embernek: tegye azt, amit Don Alessandro mond, és... persze, ami egyértelmű, hogy amit az ember csinál, azt jól kell csinálnia. Ennyi. Igazán semmi nehézség nincs ebben... semmi...! És Lia... mégis, egész életünkben lázadt ez ellen. Pedig, az édesapja igazán nem kért tőle semmi egetrengetőt, semmi bonyolultat, az agysebészetnél ezerszer könnyebb dolog volt ez... Liának csak annyit kellett volna tennie, hogy jól viseli magát, nem iszik, nem bulizik folyamatosan, és nem fekszik össze jöttment, kívülálló alakokkal... illetve, inkább senkivel, s felnőve szépen, jólnevelten hozzámegy feleségül ahhoz, akit kiválaszt neki az apja. Ennyi. Semmi nehéz nem volt ebben. Semmi fájdalmas. Semmi kellemetlen. Liának mégis derogált eme elvárásoknak megfelelni... mintha direkt vágyott volna a felfordulásra maga körül, mintha... minden célja az lett volna az életében, hogy az édesapját felbosszantsa, és veszélybe sodorja a szerettei közül, akit csak lehet. Bár, akkor már gondolhatnám azt is, hogy ez egy nyakatekert öngyilkossági akció akar lenni, mert... mindezzel, amit tesz, ahogy viselkedik, ahogy él... csak azt éri el, hogy előbb-utóbb valaki csúnya dolgot fog vele tenni. És ez elkerülhetetlen, ha nem változtat a felfogásán... Csak abban tudtam reménykedni, hogy ha egy nap a történet végére érünk, és a cérna elfogy, nem én kapom majd meg a feladatot, mert... nem gondolnám, hogy meg tudnám tenni. Ha szükséges volna, bizonyára elvárnák tőlem, hogy képes legyek rá... és... ha szükség volna rá, még mindig jobban járna Lia, ha én csinálnám, csakhogy... Lia... Lia az én kishúgom... akiben, ha ránézek, még mindig azt az édes, aranyos kislányt látom, aki félt a szekrényben élő szörnyetegtől, az ágy alatt megbújó sárkánytól, a zsákos embertől... aki lenyalta a sütemény tetejéről a habot, ezzel fülig összekenve magát, és aki sírt, mikor a tölcsérnyi fagylaltja a járdára esett, de az arca felragyogott, amikor felajánlottam, hogy megeheti az enyémet. És most ismét... azt kívántam, bárcsak Lia újra az az aranyos kislány lenne, mert... a felnőtt Liával csak a baj volt. - Oh, Lia, Lia, Lia... ugye tisztában vagy vele, hogy te vagy az egyetlen nehézség az életemben? Komolyan, nincs egyetlen más terület sem, ami nehézséget okoz... csak te - sóhajtottam fel ismét, s keserűen mélyedt tekintetem az övébe. - Miért fájna neked annyira, ha néha hagynád magad, és nem futnánk le az ilyen felesleges, kínos, fájdalmas köröket? Hiába csinálod ezt, végül úgyis édesapád győz. Mint mindig. Tekints végig az életeden... ha meg is nyertél egy-egy kisebb csatát, a háborúitok győztese végül mégis mindig ő volt, és ez így is marad, míg csak éltek. Szokj már hozzá, az Isten szerelmére. Férjhez fog adni téged. Ennyi, nincs mese. És ez még egy jó választás volt... menj, és mentsd meg, míg nem késő! - mondtam, miközben az üvegért nyúltam, amit a kezében tartott, és ellenkezést nem tűrve vettem el tőle. Nem találtam volna épp jó ötletnek, hogy most igya le magát. Még csak az hiányzik ide, tényleg. - Igazad van, én követem az utasításait, és ha megnézel bennünket, kettőnk közül nekem van boldogabb életem. Én elégedett vagyok a helyemmel a világban, te miért nem tudod meglátni a jót a tiédben? - Nem reagáltam rá, hogy milyen kis pimasz, hisz már ismertem, mint a rossz pénzt. Tudtam, hogy tüske a szemében, hogy én milyen kapcsolatot is ápolok az apjával, hogy én nem lázadok, és elfogadom az utasításokat, amiket kapok, kérdés nélkül. Tudtam, nem érti, hogy nekem ez miért jó... pedig én tényleg szerettem az életemet. Úgy, ahogy volt. - Ohh, igazán? Túldrámázom? Lia... mintha becsukott szemekkel, és befogott fülekkel élted volna az életed eddig közöttünk. Mintha fogalmad sem volna, mekkora sértést követtél el most itt az imént... nem csak a Lucák felé, akik majd meg is követelik ennek az árát, de apád felé is, a családunk felé is. Te senkit nem tisztelsz... és sokszor vannak kétségeim mostanság, hogy egyáltalán szeretsz-e bárkit közülünk... Remélem, hogy tévedek, de így is... a viselkedésed... elfogadhatatlan. Komolyan mondom, édesapád türelme végtelennek tűnhet, de nem az... nem az. - Finoman csóválgattam a fejem beszéd közben, de a szemem nem vettem le Liáról közben. Mikor egy pillanatra elhallgattam, összesimuló kezeinkre néztem. "Vajon meddig foghatom még a kezét...?" Ez a gondolat is sűrűn kínzott... s nem fizikai valónkra gondoltam ilyenkor... - Azt képzeled, hogy te nyertél? Naiv vagy. Nem győztél. Csak... meggyújtottál egy gyufát, és a sárkány ülepe alá dugtad. És az igazán szomorú ebben az, hogy amikor megbosszulja, amit ma tettél, te leszel megsértődve, és majd... azt képzeled, hogy ezért vagy azért teszi, pedig... te ingerelted, te akartad... magadnak kerested a bajt. Dühös leszel, majd hisztizel, pedig... az eljövendőtől, megkímélhetted volna magadat, ha ma viselkedsz - mondtam kioktatón, de azzal a szent meggyőződéssel, hogy maximálisan igazam is van, minden egyes szavamban. Egyébként, így is volt. Tudtam, hogy igazam van. S nem feltétlen azért, mert nekem mindig igazam van, hanem azért, mert ismertem már jól Liát is, és az édesapját is, így a következmények, mondhatni, hogy... borítékolhatóak is voltak már jó előre. - Nem, nem vagyunk túl. ÉS ez nem kényszer. Ez... inkább ajánlott. Mert, mint mondtam, magaddal szúrsz ki, ha ellenkezel. Lehetne ezt szépen is csinálni, Lia... lehetnél boldog... lehetne az esküvőd életed legszebb napja is... szép családod lehetne, szép életed, gondtalanul... jólétben, szeretetben, tiszteletben... élhetnél valakivel, aki esküt tesz rá, hogy gondodat viseli, míg csak élsz, szeretni fog, tisztelni, és vigyáz rád. És egy nap... örököst szülhetsz neki. Emellett, olyan szeretteid vannak, akik meghalnának érted. Jó állásod van. Egészséges vagy, okos, és gyönyörű. Mi mást kaphatsz a feminizmusodtól, mond? Mit kaphatnál attól, ami nagyobb boldogságot okozna neked? - Engedtem neki, hogy elvegye tőlem a kezét, és megengedtem neki egy korty italt, de annyit, és nem többet, majd visszavettem az üveget. Direkt nem viccelődtem azzal, hogy próbálja meg kínaiul, hátha úgy bejön a dolog. - Igazán kedves tőled, hogy aggódsz, de nem szexre van szükségem, hanem arra, hogy ne akarj folyamatosan megöletni - forgattam meg a szemeimet, mert rettentően boldoggá tett volna, ha Liát csak egyszer is érdekelte volna, hogy mennyire veszélyes játékot játszik. Ha csak egyszer is eszébe jutott volna, hogy ezzel a viselkedésével megöletheti az apját, engem, önmagát... de... nem... azt hiszem, nyugodtan kijelenthetném, hogy Lia erre még sosem gondolt, de ha gondolt is volna, nem vette volna komolyan a veszélyt. Ha meg mégis, akkor... csak simán nem zavarná, ha ez volna a vége a tetteinek. Mert ugyebár... minden tettnek vannak következményei. Mindig. - És... ne tégy úgy, mintha apád teljesíthetetlen elvárásokat állítana eléd. Csak azt akarja, hogy... olyan életed legyen, ami jó, hosszú távon, neked is, és a családnak is. Mi a baj ezzel? Nekem nem fáj követni az utasításait. Neked miért? Én is tudom, hogy egy napon olyan nőt veszek majd el, akit apád megfelelőnek tart. Így van, és kész. Megteszem, amit kér. Mert tudom, hogy az érdekünket nézi. ÉS mielőtt még azzal jönnél, hogy az enyémet és a tiédet nem... de, igen. Mert a mi érdekünk is az, ami a család érdeke. Miért akkora baj, ha egy házasság előnyökkel jár? Majd megszereted fokozatosan a társad. Honnan tudod, hogy Isten nem őt szánta volna neked eredetileg is? Miért nem vagy hajlandó legalább megpróbálni, hogy azokkal a kártyákkal légy boldog, amiket leosztottak neked? - Néztem, ahogy a szekrényben kutakodik, és sajnáltam őt... Tényleg. Amiért ennyire sötétnek látta a saját életét, az én életem, a mi életünk... Pedig... ahh, olyan jó lett volna, ha csak egy napig, az én szememmel tudta volna nézni az életünket. Én szerettem az életem. Úgy, ahogyan volt. Persze, voltak dolgok, személyek, akiket én magam is hiányoltam, hiányzott apám, hiányzott anyám, és vágytam rá, bárcsak egész nap az étteremben lehetnék, ahelyett, hogy a gondokkal foglalkozom, de... tudtam azt is, hogy apámra egy nap rálelek majd, és újra velem lesz, és tudtam, hogy anya boldog, otthon, mert ott élhet, ahol a legjobban szeret lenni, és ami az éttermet illette... már az is öröm volt számomra, hogy azzal foglalkozhattam, amit legjobban szerettem a világon... talán nem lehetek ott állandóan, de minden alkalommal, amikor beléptem az ajtón, ugyanaz az elégedettség, és boldogság öntött el. Mindig. Ezt az érzést nem cseréltem volna el semmire sem. - Értem... na és hogy fogod magad érezni, ha a Lucák a becsületsértésed miatt mondjuk egyikünk fejét követelik majd? Talán majd imádkozol, hogy hármunk közül ne a tiedet kérjék? Hisz én, és apád úgyis csak a boldogságod útjában állunk, nélkülünk annyival szebb életed lenne... Vagy talán már el is tervezted? Azért iszol ekkora hévvel, hogy legyen bátorságod aztán a Lucák elé állni, és felajánlani a sértésed jóvátételeként egyikünk fejét? Talán azt is vállalnád a szabadságodért, hogy saját kezűleg végzel velünk? Na és, mondd csak, melyikünket volna könnyebb feláldoznod? Csak hogy tudjam, hogyan készüljek... - S miközben beszéltem, tekintetem szinte lyukat égetett a hátába. Nem beszéltem komolyan, de... érdekelt volna, hol lehet a határ, a "szabadságért" folytatott harcában. Hol a határ? Meddig menne el? Ha már egyszer mi ennyire korlátozzuk az ő szabadságát, boldogságát... vajon mit tenne meg érte, hogy félreállítson bennünket az útból, és megkaparintsa azt, amit ő boldogságnak hisz, és szabadságnak? Pedig, ha csak sejtené, mekkora veszélyben volna az élete nélkülünk... szegény, röpképtelen kismadár... - Lia... hagyd ezt abba - sétáltam hozzá közel, és kezem az általa fogott új üvegre tettem. Nem terveztem, hogy hagyjam csak úgy egyszerűen elmenni. Annál makacsabb voltam én is világéletemben. - Nőjél fel végre. Mert egy nap belehalsz ebbe a nagy háborúba, amit minden ok nélkül vívsz.
'I remember the first day I ever looked into your eyes and felt my entire world flip.'
Szeretem Enzo-t, talán a családunk közül őt szeretem a legjobban a világon, vagyis ez nem teljesen így van, mert apámat is szeretem, nyilván. Csak, hogy Enzo-tól kaptam meg azt a szeretett amit az apámtól kellett volna. Tudom, hogy hisztis kislánynak tartanak, de azért nem hinném, hogy olyan nagy kérés lett volna egyszer az életben ha látom apám arcán a büszkeségét. Igazából ez sem igaz, mert láttam, csak nem miattam. Valamilyen féltékenység uralkodik bennem, ha unokabátyám és apám kapcsolatára gondolok. Mert én hiába vagyok a vér szerinti lánya, Enzo-val bánik úgy, mintha a fia lenne. Már fiatal korában költözött hozzánk, és valóban mindig is úgy viselkedett velem, mintha a húga lennék. De ennek ellenére ő neki mindent jelentett, nekem pedig semmit sem. Apa, ha Enzohoz beszélt ragyogott a szeme, és kidülledt a mellkasa a büszkeségtől. Míg, ha velem beszélt sokkal inkább úgy beszélt, mintha csupán egy tárgy lennék. És habár már kiskorom óta hallgatom a maffia szabályait, a kötelességünket és feladatainkat. Ez nem kérdés, hogy mindenkinek részt kell vállalnia, természetesen nekem úgy, ahogy a bátyámnak. Nem! Nekem csak annyi dolgom lenne, hogy hozzá megyek és fejet hajtok apám által kiválasztott férfihoz. Ellenkezés nélkül. De ezt nyilván ő neki kell kiválasztania, mert vagy az én leendő férjem lesz utána a vezető, vagy pedig Enzo. Viszont, ha az én férjem nyilván olyan valaki kell, aki elég okos, hogy a Cosa Nostra ügyeit intézze, ugyan akkor elég naiv ahhoz, hogy én manipuláljam őt, és igazából mindenképpen apám nyer a dolgon. Mert ezáltal ha közvetve is, de még mindig ő uralkodna. Amibe én elég határozottan rondítottam bele. Guiliano de Lucá, Enzoval egy idős. Az ő családjuk is hamar New York-ba költözött, az, hogy milyen üzleti ügyeik vannak a Caselli-kkel nem tudom, de őszintén szólva soha nem is érdekelt. Már gyerekkoromban is volt pár közös családi-üzleti vacsi, amin a fivérek és én is részt vettünk. Mindig a kertben játszódtunk, jó játszópajtik voltak. Őszintén szólva tíz éves koromban élveztem a fiúk versenyzését értem, mivel minden más hímnemű egyedeket az apám és Enzo elzavart a közelemből. Legyen osztálytárs, egy barátnőm bátyja, vagy a szomszéd srác. A család barátainak (értsd: apám üzletfeleinek) a gyerekeivel játszhattam. És igazából legyezgette a hiúságom is. De az akkor volt, azóta már felnőttem, még ha ők ezt nem is így gondolják. Sőt... azóta lediplomáztam, dolgozom, amit szintén rám kényszerítettek. Szóval vannak önálló gondolataim, és a jelenlegi az, hogy nem fog hozzá kényszeríteni senkihez sem. Pedig igen, mivel Guliano azóta is csüngött minden szavamon. Amikor megtudta, hogy apáink miként döntöttek, rögtön át is jött, hogy elmondja mennyire megtiszteltetés a számára. Én próbáltam akkor a józan eszére hatni, hogy nem kell mindent elkövetnie és alárendelnie magát apja akaratának. De igazából mintha a falnak beszélnék, detto, mintha Enzot látnám magam előtt. És ha rá néztem Guliano-ra akkor kb. Annyira mozgatott meg bennem valamit, mint Enzo... azaz semmit sem. Jó barát volt, vagy olyasmi, de ez inkább testvéri volt mint vonzalom. Tudtam, hogy nekem kell lépnem az ügyben, ahogyan azt is, hogy hiába fűzöm apámat, vagy a bátyámat, itt a szavaknak nem lesz értelme. Cselekednem kell. Tehát cselekedtem is. Nem éppen a legtisztább módon, alá írom, és nem vagyok túl büszke rá, de azért nem rontottam meg. És egy apró nyelves pusziba még senki sem halt bele. Nem hinném, hogy Giancarlot ezért bántanák, de ha így van, majd kivédem, hogy elcsábítottam. Ami mondjuk igaz, is nem mintha olyan nagyon kellett volna csábítani. Csak manipuláltam egy kicsit, és elejtettem neki egy- két negédes mosolyt, és jól számítottam. Tudtam, hogy mikor kell a tettek mezejére lépni, ahhoz, hogy akkora felfordulást okozzak, hogy bizony a Lucák ne akarjanak az idősebb fiúknak. Most pedig hallgathatom Enzo újabb fejmosását. Ha nem az apám, akkor ő. Valaki mindig kioktat a család szent és sérthetetlen fogalmáról, amit én minden egyes tettemmel a sárba tiprok. -Óh, drága Bátyus,- küldök felé egy megjátszott mézédes, ártatlan mosolyt,- akkor ezt vegyem bóknak?- kacsintok rá könnyedén. Enzo megint hozza a formáját amivel a lelkiismeretemre akar hatni, de nem hagyom magam, mert már kezdek besokallni tőle és az apámtól is. Sokszor érzem úgy, hogy aki igazán törődik velem az Enzo. De mindig is apa mellett fog állni, neki ad igazat, talán mert ő a maffiában és a közvetlen családban is más elgondolás alá tartozik. Míg fiatalabb korunkban végig mehetett a pompon lány csapaton, mindenki, még apám is istenítette. De én, ha egy csókot próbáltam váltani valakivel, máris egy tisztességtelen céda voltam. Hol itt az igazság? A feminizmus fénykorát éljük, de a családomban ez a kifejezés nem létezik. A Cosa Nostrán belül az asszonynak a konyhában a helye, nem lehet saját gondolata. Míg a férj végig dughatja a fél várost, akkor sem szólhat a felesége érte. Hát én nem leszek ilyen feleség, az egyszer biztos. -Senki nem kért meg rá, hogy foglalkozz velem, ha ennyi nehézséget jelentek a számodra,- vágom oda neki dühösen, ahogyan farkasszemet nézünk,- Néha hagytam. Elmentem Rómába az egyetemre nem? Le is diplomáztam, Marino bojtárra vagyok. De az apámnak soha sem elég jó semmi, mond meg inkább te! Mi az amikor azt mondja, hogy végre büszke rám? Mit kell tennem, hogy végre ne egy tárgyat lásson bennem, hanem a lányát? Mert igazából sohasem elég semmi, és van egy határ. Ez a határ itt van. Már amikor közöltétek velem napokkal ezelőtt, akkor szóltam, hogy ebből nem lesz semmi. Ha apa nem erőszakoskodik, akkor ez a kellemetlen szituáció nem történik meg. Nos tudod, sosem adom fel. És a kisebb csaták vezetnek a háborúk megnyeréséhez is. Ha a nők az első alkalommal feladták volna, most nem lenne szavazati jogaink,- kacsintok rá újfent. Komolyan, néha úgy viselkedik, mintha nem ismerne. Tudja, jól hogy viselkedésre, hasonlítok Don Alessandrora. Igazából elég sok tulajdonságát örököltem, de mindig amikor beigazolódik ez akkor én csak fölösleges köröket futok. Hát meglátjuk, nekem az apró csaták is csaták. Mert ma nem fognak eljegyezni, és ha kell ezt megteszem minden alkalommal, amíg fel nem fogják végül. -Én nem megyek sehova, ha annyira akarsz menj, engem ez a frigy nem érdekel,- sziszegem neki mérgesen, és amikor újból ajkaimhoz emelném az átlátszó vodkás üveget Enzo elveszi tőlem, már pillanatig dühtől parázsló nefelejcskék íriszeimet az ő csokoládé színű szembogaraiba fűzöm. -Naná, hogy elégedett vagy. Mert téged nem úgy kezel ahogyan engem. És mégis milyen jót? A családunk abból él luxusban, hogy nőket futtat, drog-függővé tesz fiatalokat, a rászoruló emberekkel elhitetik, hogy segítenek, de könnyen adóssá válnak,és ha nem fizetnek megüljük a családjukat. Hát igen... igazán nemes család vagyunk, de mi csak élvezzük ezt a luxust,- köpöm a szavakat mérgesen. Nem vagyok álszent, hiszen tudom, hogy soha semmiben nem szenvedtem hiányt ami pénzt, ruhákat vagy más élvezeti cikkeket jelenti. De a szeretet, vagy egy anya gondoskodása, na azt se tudom az mit jelent. A pimasz hangommal fel akartam húzni a bátyámat, felidegesíteni annyira, hogy végül magamra hagyjon. De nem teszi, az én lobbanékony természetemmel hamar felmegy bennem a pumpa Vincenzo higgadt önuralma láttán. Nem is értem ő hogyan tud ilyen lenni, nem sokszor láttam, hogy felkapta volna a vizet, míg én és apa elég impulzív emberek vagyunk. Enyhén szólva.... -Szerintem túl sok szabad időd volt, és hülye maffia filmeket néztél a televízióban,- szólalok meg pár pillanattal később szem forgatva,- tudod mit? Elegem van a papolásodból. Szerinted nem voltam tisztában vele? Az apámmal mindig tiszteletlen vagyok nem? És ő nem volt az, amikor közöltem, hogy nem megyek hozzá Guliano-hoz? De nem érdekelte,- mérgesen veszem ki a vodkát a kezéből és nem foglalkozva vele újabb adag kortyot iszok az üvegből. - De van egy remek ötletem! Menj le és menj hozzá te! Igazán cuki pár lennétek,- simítom meg gyengéden az arca baloldalát, fél napos borostája kissé csiklandozza a tenyerem.-Szerintem az apámat kéne megkérdezni, hogy a hatalmon kívül szeret-e bárkit. Egy jó tanács a jövőt illetően, ne nézz több Al Pacino-s filmet, mert nincs jól hatással, befolyásol az ítélőképességedben- cukkolom vidáman továbbra is. Hátha egyszer csak felkapja a vizet annyira, hogy legyintve hagy magamra. És akkor szép csöndesen távozok. Nem a főbejáraton. Volt időszak amikor nem engedtek sehova, akkor a szobám ablakán másztam le, értek hozzá. -Igazából nekem az is elégtétel. Ne aggódj miattam. Ó persze, mert Alessandro mindig jót akar ugye, és nem a saját malmára hajtja a vizet. Te mindig mellette állsz, neki adsz igazat. De igazából tudom, hogy szeretsz, ez nem szemrehányás. Tudom, hogy ő a főnököd, meg elég sokat köszönhetsz neki, de attól még nem tudja, mindenkinek, hogy mi a jó. Nem is foglalkozik vele. Ezt sem azért akarta, hogy nekem jó legyen, hanem mert jövedelmező üzleti kapcsolat lett volna. Arról nem beszélve, hogy lássuk be: Guliano cuki srác, de mintha te lennél, azt leszámítva, hogy úgy ugrálna ahogy én és ezáltal apám fütyülne. Kösz egy ilyen pasi nem kell.- mondom neki csöndesen ahogy elgondolkodva forgatom ujjaim között az üveget. -Ajánlott?- hangosan felnevetek komoly szavait hallva,- Enzo nem az egyik adósod vagyok akit manipulálhatsz a szép szavaiddal. Ha annyira ajánlott akkor minek győzködsz itt? Az ajánlott azt jelenti, hogy élhetsz a lehetőséggel, de nem muszáj. De az apám, és szerinted is nekem kötelességem élni a lehetőséggel, ellenkezés nélkül. De nem tettem,- és ezért vagytok kiakadva. Nem fogok bocsánatot kérni tőlük, úgy hogy ha ezért jöttél, akár mehetsz is, egyedül szeretnék lenni,- nézek rá dacosan, és küldöm el nyíltan, ha már a célzásokból nem sokat ért. Na nem mintha szerintem ilyen könnyű lesz megszabadulni tőle, mert tisztában vagyok azzal, hogy őt ebből a szobából kitessékelni annyi, mintha egy sziklát akarnék arrébb mozdítani. -Majd fogok is, de egy olyan férfitól, akit én választok és nem azt akit az apám. A szabad választás jogát. Hogy eldönthetem hol dolgozzak, milyen szakmában, hol éljek, és hogy kivel. Nem pedig minden gondolatomat, tettemet a Cosa Nostrának és leginkább Alessandro Caselinek szentelem. Abban biztos vagyok, hogy te meghalnál értem, de legyünk őszinték, az apám előbb dobna oda a cápáknak, minthogy gyengüljön a hatalma. És ha ezt te nem így látod, akkor vagy rosszul ismered, vagy elvakít az élet amit biztosít neked. Egyszer próbáld meg nem követni a parancsait, nem leszel a kedvenc embere, és nem a fiaként fog tekinteni rád. - hagyom, hogy elvegye az üveget tőlem, úgy is valami erősebbet áll szándékomban keresni. Mert ehhez még a vodka is kevés. -Pedig feszült vagy, a szex jól levezeti a fölösleges energiákat, ha gondolod szerzek neked, ha nem vagy képes,- ütögettem meg a feje tetejét játékosan ahogy felállok és a bárszekrény elé sétálok. Nem tudom meddig akarja tartani még a szent beszédet, de már párszor próbáltam célozni rá, hogy nem érdekel amit mond, és nincs is értelme, mert úgy sem fogok bocsánatot kérni senkitől. És nem megyek hozzá senkihez sem, akár tetszik nekik, akár nem, ha kő kövön nem marad, akkor se! -Hát ez az! Mert mindig az apám elvárásai szerint kellene élnünk. Felőlem te csinálhatod, és állíthatod, hogy boldog vagy. De én nem fogom. Nem mellesleg, az apám mit tesz ezért a családért azon kívül, hogy páváskodik, és parancsolgat osztogat, másokkal intézteti el a piszkos munkát. Hogy onnan? Mert érzem és kész, ha tetszik, ha nem ez van. Kénytelenek vagytok lenyelni ezt a békát, és a jövőt illetően közölném, hogy ha még próbálkoztok ilyennel akkor én is: amíg híre nem megy a maffián belül, és majd lehet akár milyen befolyásolt olasz család, senki sem akar feleségül venni, csináljon az apám amit akar. -kacsintok rá ahogy kinyitom a bárszekrény ajtaját és elgondolkodva nézegetem a bő választékot, hogy melyiket is kezdjem meg. Érzem a hátamba mélyedni bátyám égető pillantását, de egyszerűen csak nem veszek tudomást róla. Pedig Enzo is lázadhatna, az ő apja is különös körülmények között veszett el, mondjuk szerintem már alulról szagolja az ibolyát, habár ezt nem hiszi el. Az anyja meg Olaszországban él. De ő mégis apám seggét nyalja fényesre, és felettem basáskodik, ahogyan azt most is teszi. Jó lenne, ha erről le szokna, de szerintem még mindig a kislányt látja bennem, aki el kérte a fagyiját, mert olyan béna voltam, hogy elejtettem a sajátomat. -Komolyan Enzo,- újból legyőztem a kényszert, hogy a szemeimet forgassam, de direkt ki akar akasztani, kezdem azt hinni, hogy ez az újabb taktikája,- hogy mit? Felajánlom a saját fejem nekik. Akkor nem kell legközelebb egy újabb házassági ajánlattal foglalkoznom,- válaszolom olyan lendületesen ahogyan ő,- és nem mellesleg szerinted alkoholt kell innom, hogy bárki elé álljak? De tudod mit?- nézek rá kihívóan,- beszélhetek velük, elmondhatom, hogy én az első perctől megmondtam, hogy nem fogok férjhez menni....- az ajkamba harapok,- vagy mondhatom azt, hogy sajnos leszbikus vagyok, esetleg igen.... óh igen terhes vagyok!- megjátszott komolysággal nézek rá ahogy kiveszem a whiskey-t. -Nőjjek fel?- lecsapom az üveget a szekrényre és miközben dacosan pillantok rá elindulok az ajtó felé,- beszéljünk Signor de Lucá-val, elmondom, hogy három hónapos terhes vagyok,- kacsintok rá, kíváncsi vagyok mit lép erre.
Egészen bizonyos voltam benne, hogy a jó Istennek kitűnő a humorérzéke. Mi más oka is lehetne annak, hogy szüntelenül ilyen próbatételek elé állít?! Csak a humor. Küzdelmeinket látva talán felrázza magát az évezredek kínzó egyhangúságából... hiszen a nevetés mindenre gyógyír. Csak erre tudtam gondolni. Vagy erre, vagy esetleg még arra, hogy ez valamiféle lecke. De hogy eme lecke nekem szól-e, avagy Liának, esetleg a keresztapámnak-e, vagy kinek... nos, arról fogalmam sem volt. Gondolhattam volna, hogy türelemre taníthat minket, vagy... kitartásra, tiszteletre, belátásra, szeretetre... de mivel mindezen leckék mindnyájunknál szóba is jöhettek, nem kerekedett válasz a feltevésemből. Csak a találgatás maradt számomra... a találgatás, a remény, és a kitartás... - Drága Istenem, segíts meg, kérlek! - emeltem tekintetem az ég felé, hátha megment bennünket valaki ebből az egészen egyszerűen lehetetlen helyzetből. Bárcsak tudnám, miként vehetném rá Liát humánusan az együttműködésre, és a józan gondolkodásra... komolyan, bármit megtennék, hogy végre észre térjen...! - Elhiheted, hogy nincs más választásom, mint foglalkozni veled, mert semmi kedvem sincs eltüntetni a hulládat! - válaszoltam, és nagyon igyekeztem, hogy ne emeljem fel közben a hangomat. - Ohh, igen, emlékszem rá, oda elmentél, izgalmas évek is voltak, mintha egy bedrogozott elefántra kellett volna vigyáznom a porcelánboltban... - forgattam meg szemeim, mert bizonyos, hogy az elmúlt egy évben többet aludtam, mint abban a pár évben összesen... - Nos... egyszer esetleg kipróbálhatnád, hogy valamit hiszti nélkül tegyél meg. Megtetted ezeket a dolgokat? Igen, egy nagy adag hisztéria után, drága kishúgom. Mindig minden kérdést úgy kezelsz, mintha 6 éves lennél és a kedvenc babádat kéne odaadnod. Nőj fel, viselkedj korodhoz és rangodhoz méltóan! Akkor lesz rád büszke az apád! - vágtam rá, mintha ez volna a világon a legegyértelműbb dolog... és hát, végülis, így volt, mert számomra ez egyértelmű volt. Kár, hogy ő nem akarta megérteni. - Lia... - csóváltam meg a fejem sóhajtva. - Arra az elnök jelöltre szavazol, amelyikre akarsz, de ettől még nem változik meg a MI világunk. Nálunk nincs szavazás, sem többségi akarat, nincs forradalom, sem női egyenjogúság, nálunk tradíciók vannak, Lia, hagyományok kőbe vésve! Senkit nem érdekel, kire akarsz szavazni, vagy egyáltalán szavazol-e. Az érdekli őket, hogy menj hozzá egy férfihoz, aki alkalmas vezető lehet idővel! Szülj neki gyereket, vidd tovább a család vérvonalát! Ne hozz szégyent a családra! Ez számít! EZ van a mi világunkban, nem pedig szavazati jog! Egy ember szavazati joga számít, az apádé! A család fejének szava! Ez így van, így volt, így is lesz! És ha sokáig szórakozol, olyan vezető lép majd színre apád után, akinek nagyon nem fogsz örülni, ha minden elfogadható férj jelöltet elűzöl magad mellől, és a végén olyat kapsz, akit nagyon nem akarsz! - magyaráztam neki, és boldogan magyaráztam volna neki ítéletnapig, ha cserébe azzal a tudattal léphettem volna be a Mennyország kapuján, hogy igen, sikerült, Lia megértette, és elfogadta az igazi, valós helyzetét és lehetőségeit. Milyen kár, hogy mindez csak kósza ábránd, hisz ismertem már Liát jól... őt, és azt az átkozottul makacs természetét... Vicces, hogy neki és az édesapjának mennyire egyformán makacs természete van, és hogy pont emiatt nem képesek igazán megérteni, meghallgatni, meghallani egymást... Felsóhajtottam, dühös tekintetét látva is, de nem reagáltam rá. Helyette tovább hallgattam őt. - Igaz. De nem is úgy viselkedek, mint te - mutattam rá, egy szerintem lényeges pontra. - És ne legyél álszent. Se igazságtalan. Senkit nem kényszerítünk, hogy nekünk dolgozzon, ahogy a drogozásra sem, ami pedig az adósságokat illeti... szerinted a bankok talán kíméletesebbek? Az miért jobb, ha a bank elviszi a fejük fölül a házat, és aztán az utcán halnak éhen? Hm? Emellett, tájékoztatva vannak róla, mi várható, ha nem fizetnek. Még hogy könnyen válnak adóssá... persze, mert aki pénzt kap, fizet, vagy viseli a következményeket. Ez így működik, Lia, nem vagyunk ugyanis jótékonysági szervezet. De ha ennyire zavar, akkor öltözz a turkálóból, húgocskám, és ne a Guccinál vagy a Prada üzletekben vásárolj. Arról pedig már ne is ejtsünk szót, mennyibe is kerül az az ital, amit ledöntesz a torkodon egy-egy alkalommal, mikor elengeded magad. Vagy beszélgessünk a vacsorádról? Azt képzeled, ezek ingyen vannak? Tudod te, hogy mennyibe került az egyetem, például, amit elvégeztél nagy durcásan? Aranykalitkából prédikálsz, kismadaram! - És miközben beszéltem, egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, hogy a végén már szinte orrom súrolta az övét, s mélyen a szemeibe néztem. Nem kiabáltam. Épp ellenkezőleg, olykor szinte már csak suttogtam. Tudtam, hogy érti, hallja, és le mertem volna fogadni, hogy cseppet sem hatom meg őt, így teljesen fölösleges is lett volna energiát pazarolnom rá, hogy megemeljem a hangom. Valójában esélyes volt, hogy minden kiejtett szó eleve felesleges szócséplés volt a részemről. - Nem nézek maffia filmeket. Először is. Másodszor, inkább talán ne boncolgassuk, melyikünknek van túl sok szabadideje. Ezen kívül, igen, mindig tiszteletlen vagy vele, és tudod, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is. Az ember ugyan mindig reméli a jobbat, de tudtuk, hogy hisztizni fogsz, Lia. Apád válaszreakciója erre a viselkedésre a szigor. Nem meglepő, hogy kemény veled, mikor így viselkedsz minden alkalommal, ha kér valamit. Már előre lehet tőle tartani, miféle műsort adsz majd elő ilyenkor. Ami, mint látható, most is megtörtént. És túl is szárnyaltad minden eddigi produkciódat. Gratulálok. - És a látványosság kedvéért még meg is tapsoltam őt. - Kedves ötlet, de nem vagyunk melegek, Lia. Ha eddig nem vetted volna észre, mindketten a nőket szeretjük. - Abba már bele sem mentem, hogy a maffiában amúgy sem nagyon vannak meleg párok, tehát, ha melegek volnánk sem házasodhatnánk össze. - Az apád szeret. Hiszed, vagy sem. És csak hogy tudd, egy Al Pacino-filmet sem láttam. Az ítélőképességemet pedig nem filmekből válogatom össze, drágám. - Hiába volt minden, tudtam, hogy fel akar húzni, de korábban kell ahhoz felkelnie. Vele éltem pár évet, edzett vagyok. Igen, bosszantott is, de leginkább aggasztott és elkeserített a viselkedése. Jobban féltettem őt, mint amennyire mérges voltam rá. - Azzal töltöm az életem 90%-át, hogy érted aggódom. És az ő malma tart jólétben téged is, ne feledkezz meg erről. Úgy prédikálj ellene, hogy abba a kézbe akarsz beleharapni, amelyik etet. És igen, neki adok igazat, amikor igaza van. És mellette állok, mert ez a dolgom. Egy család vagyunk. Ahogy melletted is állok, Lia. S, ha egy nap... megérem, hogy tisztességgel férjhez menj, és a család élére álljatok a férjeddel, amikor apád már nem lesz, boldogan szolgállak és segítlek majd titeket is, legfőképpen téged - magyaráztam. Igen, tudtam, hogy ha Lia végleg elveszti/eldobálja a lehetőségeit az édesapja előtt az öröklést illetően, akkor onnantól fogva már nem ő, hanem én következem majd. S mivel nekem nem voltak afféle vágyaim és kényszereim az ellenkezést illetően, mint Liának, így kétségtelen volt, hogy részemről ez a folyamat gördülékenyen zajlana le. Beleértve azt is, hogy amint keresztapám feleséget választ számomra, én őt el is veszem majd, nem kezdenék hiábavaló harcba ezt illetően sem. De bármennyire is készséges volnék ilyen esetben, mégsem... nem vágytam a hatalomra, Lia kárán főleg nem! - Hahh... isteni szerencséd, hogy vérrokonok vagyunk, különben apád már hozzámadott volna. És nem volna szempont, hogy ébresztünk-e egymásban vágyat, vagy csak testvérként látjuk egymást. Vannak a vágynál fontosabb dolgok is, Lia. Például a tisztelet. A szeretet. A biztonság. Ezeket megkaphattad volna Gulianótól. Jöhet még ennél rosszabb is. Az pedig, hogy te irányítanád őt... jaj, drága kishúgom... ezt most épp úgy mondtad, mintha valaha is kiadtad volna a kezedből az irányítást kényszer nélkül... Te akarsz irányítani. Nem akarod, hogy más irányítson. Nem akarod, hogy egy férfi mondja meg, mit tegyél. Nem igaz? Akkor mi a bajod vele, ha te mondod meg neki, hogy mit tegyen? Amúgy is ezt akarnád, bárki is lesz végül a férjed... azt akarod majd, hogy minden úgy legyen, ahogy azt te akarod. Vagy nem? - kérdeztem meg, de valójában nem azért, mert más válaszra számítottam volna. Hisz tudtuk, hogy ezt akarja, már a fél város tudja talán, hogy Lia Casellinek az a vágya, hogy ő legyen az élete királynője, minden ezzel járó hatalommal együtt, így kár is volna tagadnia. - Ez így is van. Élhetsz a lehetőséggel, de nem muszáj. Csakhogy... ha nem élsz a lehetőséggel, amit kínálnak neked... akkor ne élj az előnyökkel se, amiket ettől a családtól kaptál, Lia. Ebbe beletartozik a jómód, amiben élsz, a pénzed, a munkád... a családod, és az életed is. Ajánlott elfogadnod, amit nyújtunk, de ha nem kell, nem kell, vissza adhatsz mindent, de akkor mindent vissza kell adnod. Nem marad meg semmid. Ez a te döntésed. És én pedig azért győzködlek mégis... mert nem szeretnék én lenni az, aki mindent vissza kell hogy vegyen tőled, amire nem tartasz igényt. Úgyhogy igen, igenis megpróbállak rávenni, én legalább szép szóval, hogy gondold át, mit dobsz el magadtól. Mire mondasz nemet, mikor kimondod ezt a szót. Mire mondasz nemet, ha elutasítod apád kéréseit. Ha nem mész férjhez. Mert a végén még teljesül a kívánságod, és egyedül maradsz a sötétben, ahol hideg lesz, és fázni fogsz, mert nem lesz semmid és senkid. - Még ha tudtam is, hogy drámai túlzásnak fogja ezt nevezni, szóban vagy gondolatban, őt ismerve, akkor is kimondtam, mert ez volt az igazság. Az igazság, amit meg akartam értetni vele! - Láttam a választásaidat, Lia, azokat inkább ne firtassuk, rendben? - kértem, hisz módomban állt közelről megvizsgálni a jelöltjei többségét, és egyiktől sem voltam elájulva. Egyikre sem bíznék rá egy birodalmat... és egy lyukas garast sem a család vagyonából... a kishúgomat pedig főleg nem. - Pedig ebben a családban ez így működik. Ott dolgozol, ahol akarsz, ha annak értelme is van. És itt élsz a városban... a józanság határain belül ott, ahol akarsz. És hogy kivel... mint megbeszéltük, azzal, akivel Don Alessandro jónak látja. Ezen úgysem változtathatsz... addig biztosan nem, míg apád él. És jobb neked, míg él, és erős kézzel irányít. Hidd el. Akkor is, ha néha úgy érzed, ez fontosabb neki, mint te. Jobb így, mint ha nem tenne semmit. Jobb, ha megtartja a hatalmát. Mert ha gyengeségen kapják, könnyen vége lehet mindnyájunknak. Én ezt látom. És igen, meghalnék érted, pont ezért állok apád mellett. Ezért is. Mert onnan könnyebb megvédeni téged. Amire rá is szorulsz erősen, amilyen életet élsz... Ami pedig az enyémet illeti... megdolgoztam az életemért, amit élek. Ez rólad már kevéssé mondható el. Kettőnk közül... talán inkább neked kellene kipróbálnod, milyen, ha azt az életet éled, amiért megdolgoztál. Hamar vissza is szaladnál apád mellé. Egy hétig sem bírnád. Nekem nincs bajom apád parancsaival. Nincs okom ellenük menni. Sem az ő ellensége nem akarok lenni, sem a sajátom! - Kifújtam a levegőt, de nem azért, mert megnyugodtam, hanem mert elfáradtam. Liára vigyázni 0-24-ben... őszintén, kimerítő volt, nem is fizikailag... hanem lelkileg, érzelmileg. Nagyon szerettem őt, attól a perctől fogva, hogy megismertem, és szerettem, úgy, ahogy van, és szerettem volna, ha boldog, de... de azt jobban szerettem volna, ha él. És ezért bármit megtennék. Azt is, amit ő nem akar. Mert inkább gyűlöljön meg, és éljen, minthogy szeressen, s meghaljon. - Hahha, csak el ne felejtsek nevetni. Köszönöm a törődést, de akad az életemben épp elegendő szex. Ahogy az apáddal kapcsolatban sem szorulok a tanácsaidra, úgy a szexhez sem kell a segítséged, húgom. Inkább te foglalkozol túl sokat a szexel, nem gondolod? - És ez valójában végképp nem volt kérdés. Mély fájdalmamra nagyon is jól tudtam, hogy a túl soknál is többet foglalkozik vele, ami a mi köreinkben elfogadott mértéket illette. Tudtam, hisz a szexpartnereit, vagy akik le akartak vele feküdni, avagy akikkel ő szeretett volna, azokat rendre nekem kellett jobb belátásra, vagy jobblétre bírni. - Én boldog vagyok. Te meg nem. Na, vajon melyikünk csinálja jól? - Költői kérdés volt, szerinte bizonyára ő, csak hát... ő téved. - Tudod, ezzel az elképzeléseddel csak egy baj van. Vannak olyan férfiak, akik szeretik a makacs öszvért... jobban, mint a kezes bárányt. Szeretik betörni. Megtörni. Ezzel csak egy baj van. Az, hogy az öszvérnek fájni fog. Hidd el, mindig van másik lehetőség. Apád a fejébe vette, hogy férjhez mész... úgyhogy férjhez is fogsz menni. Ne akard tudni, kik következnek az... ahogy te mondtad... az "irányítható" jelöltek után. Ha pedig ők is valami csoda folytán kihullanak a listáról, jönnek a kétségbeesettek. Akik megfelelő honoráriumért cserébe... bármit elnéznek, süketek és vakok lesznek a játékaid iránt, mert megkapják majd érte a habcsókjukat, hogy elviseljék, ha rossz feleség vagy, mindegy, csak a feleségük legyél, és megkapják az ezzel járó pénzt és hatalmat - sziszegtem, és közben utánamentem. Nem, egyáltalán nem állt szándékomban megengedni neki, hogy itt részegedjen le most nekünk! Talán Lia azt képzelte, hogy járható ez az út, amit tervezgetett, azt hitte, az apja engedné neki, hogy olyan messzire eljusson, de... én nagyon jól tudtam, hogy nem. Előbb zárná be a szimbolikus helyett egy valódi kalitkába, hogy aztán zárt ajtók mögött, kulcsra zárt ketrecben, masnival átkötve adja át a férj jelöltnek. - Azt úgysem hagynám. Remélem, hogy ezt te is tudod - lestem őt megütközve. De még nem volt vége, ohh, nem ám. - Mhh... nem tudom, hisz, még sosem adtál a hóhér kezére egy családtagot sem. Lehet, hogy ehhez több bátorság kell, mint ahhoz, hogy újabb pofont harcolj ki édesapádtól - rántottam egy kicsit a vállamon, habár nem volt számomra közömbös a kérdés. S nem, nem a saját életemet féltettem. - Vicces vagy, de nem kizáró ok, ha leszbikus vagy. Attól még lehetsz feleség, és szülhetsz gyereket. Nem szükségszerű, hogy élvezd is a dolgot. Azt pedig szerinted nem tudták maguktól, hogy nem vagy szerelmes, és vonakodó vagy? Tudták, csak azt nem, hogy ostoba is vagy - ingattam meg a fejem, és már csak azért nem forgattam meg a szemeim újra, mert már annyit forgattam, félő volt, hogy lassan kiesnek a helyükről. Akkor még nem sejthettem, hogy a kegyelemdöfést a végére tartogatja. Ha tudtam volna, inkább előre vágtam volna kést a saját fülembe, csak hogy ezt hallanom ne kelljen. - Szórakozol, ugye...? - néztem rá megütközve, mikor a harmadik "csodás ötletét" is előadta. - Lia! - szóltam utána, ezúttal már keményebb stílusban, amikor kacsintva indult meg az ajtó felé. Ha meg akarja öletni magát, csodásan menetelt a cél felé, az kétségtelen! Úgyhogy, nekiindultam én is, határozott léptekkel utána mentem, s amint elkaptam a karját, erősen fogtam... nem fájdalmasan, de erősen, és magamhoz húztam, miközben megálltam, és mélyen a szemeibe néztem, ha rám tekintett ő is. - Ide figyelj, Lia! Ha kimész azon az ajtón, és ilyen hazugsággal állsz eléjük... legrosszabb esetben halott ember vagy! Hacsak az egyik Lucá úgy nem dönt valamiért, hogy magára vállalja a "gyereket". Mert különben az apjuk halomra lövet itt mindenkit. Téged elsőként. Utána minket apáddal. Kevésbé drámai esetben... kapnál ennek cáfolatára egy kemény orvosi vizsgálatot... kemény volna, mert sokan volnánk a szobában, míg legalább két, egymástól, tőlünk, és tőlük is független orvos is kimondja, hogy kétségtelenül hazudsz! De ha te nőgyógyászati vizsgálatokra vágysz a fél Lucá család, az apád, és én előttem, csak tessék, menj, és mondj nekik ilyen ostobaságokat! - mondtam keményen, fojtott hangon, szinte hadarva, végig a szemeibe fúrva a tekintetem, és nem eresztve el közben a karját, hogy egészen biztosan végig hallgasson, és lehetőleg figyeljen is rám. Nem volt kétségem afelől, hogy biztosan nem terhes, de... ha ilyeneket mond... ha ezt mondaná az ajtón kívül... minimum bizonyítanunk kellene, hogy hazugság a részéről... és... nekem kemény estém volna, míg meggyőzöm az apját, hogy utóbb büntetésül ne verje meg háromszor annyira, mint szokta, hogy ezáltal kiverje belőle az efféle hazugságok kósza ötletét is...
'I remember the first day I ever looked into your eyes and felt my entire world flip.'
Enzo azt hiszi, hogy meg kell védenie engem saját magamtól. És ezért bármit hajlandó megtenni, ha akarom, ha nem. Amíg az egyetemre jártam Rómában, ő az árnyékom volt, a szó legszorosabb értelmében, és kész tortúra volt, ha bulizni, vagy ne adj isten pasizni akartam volna. Általában ha találtam olyan szerencsétlen flótást, aki nem gyanakodott arra, hogy családomnak köze van a maffiához és szóba is állt velem, akkor maximum az első randiig jutottunk el. Azért, mert utána valahogyan köddé vált. Vagy csak nem állt szóba velem többet. Gyanítom, hogy Enzo ráijesztett egy kicsit. Persze, hiába a magasztos gondolatok, igazából apám parancsára tette. Meg mert, ha az egyetem végéig nem leszek terhes és le is diplomázom, akkor kap egy kis pénzt amivel elindíthatja az életét... A mellett, hogy ő lesz a jobb keze. Az unokabátyámról tudni kell, hogy semmit sem vesz félvállról, és mindent komolyan vesz. Pláne apám parancsait és a családot, így nem is adhatta volna annál lejjebb, hogy ezek a célok teljesüljenek. De igazából most sem vagyok szabadabb, mint Rómában, csak annyi, hogy most New York-ban vagyunk... jelenleg. -Komolyan Enzo,- forgatom a szemeim újból,- úgy csinálsz, mintha valaki fegyvert szorítana a fejedhez, hogy ezt csináld. Pedig már nem kényszerítenek rá. És ha nem akarod nézni, senki nem kötelezz rá. Egyszerűen csak fordulj el, vagy csukd be a szemed, ilyen egyszerű,- vágom oda neki kissé mérgesen, mert igazán kezd felhúzni ezzel az okoskodó stílussal. Pedig nem is tudom miért csodálkozom rajta, hiszen tudom, hogy azért csinálja, meg mert kíváncsi, hogy meddig vagyok hajlandó elmenni. Hát van egy jó hírem a számára, mintha nem ismerne. De a végsőkig képes vagyok harcolni, akár tetszik neki, akár nem! -Na jó, ez azért elég erős túlzás. Leginkább azért, mert ha ki akartam tenni a lábam az ajtón, már a nyomomban voltál, még az egyetemre is te hordtál! Szerinted mit gondoltak a többiek rólam? Arról nem is beszélve, hogy harcolnom kellett azért, hogy el tudjak menni valahova. Nem tudom apám mit csinált veled, de azt hiszem jó munkát végzett. És akár hiszed, akár nem, de mindig más elszámolás alá fogunk tartozni apám szemében. Még ha lesném minden óhaját, és szó nélkül teljesíteném a parancsait, akkor is így bánna velem!- mondom neki újfent. De azt hiszem csak elbeszélünk egymás mellett, sosem fogjuk megérteni egymás gondját. Éppen azért amilyen szerepet töltünk be a családban férfiként és nőként egyaránt. -Most őszintén, Enzo, ha valóban így viselkednék, mégis mi lenne a garancia arra, hogy tényleg így lenne? Ha tényleg büszke lenne rám? Megmondom, ne fáraszd magad: semmi! Az ég világon semmi sem,- sziszegem neki, mert egyre jobban felhúz. Veszek pár mély lélegzetet, mert érzem, hamarosan robban bennem a bomba. Pedig eredetileg én akartam felhúzni őt, de ezzel a csöndes, tudom én, hogy mit kell mondanom pillantásaival már most felmérgesített. -Hát ez az! Hallod te is amiket mondasz? A mai világban még mindig itt tartunk, a nőket csak azért tartják a férfiak, hogy a megfelelő férfinak megfelelő utódokat szülhessenek? Szerinted komolyan ennyit jelent nőnek lenni? Hogy fejet hajtsanak? Hát sajnos én nem vagyok ilyen, és nem vagyok hajlandó olyan emberhez feleségül menni, akit nem én választok, vagy akit nem szeretek. Nem érdekelnek a tradíciók, meg a Caselli vér, ha ezzel elveszik azt, hogy nőként is hozhassak döntést. És erre sem az apám, sem te, sem más nem fog kényszeríteni. Előbb szököm el, vagy vállalom a halált, minthogy így tegyek. És nem mellesleg nem csak a világra, de a Cosa Nostrára is rá férne az újítás,- jegyzem meg szarkasztikusan a végén, majd elnevetem magam. Természetesen az utolsó szavaim nem gondolom komolyan egyáltalán. Hiszen az egy biztos, hogy ha valami hát a Cosa Nostra szabályai nem változnak, nem mintha arra vágynék, hogy apám helyébe léphessek. Mert erre csak két megoldás létezhet. Vagy a férjem lesz a vezető, vagy pedig Enzo. Ezért fontos, hogy olyan férjet találjak, vagy találjon a családom akit könnyen lehet irányítani, hiszen név szerint nem az apám lesz főnök, de közben meg mégis. Bár szerintem amíg lélegzik a kezéből nem adná ki az irányítást, az fix. -Én vagyok az álszent?- nevetek fel újból, ahogyan meghallom a szavait,- Enzo. Persze nem kényszerítetek senkit sem, csak finoman rá szoktatjátok. Ja, persze, a bankok a rossz fiú, mi meg a jók mi?- inkább iszok egy újabb kortyot, mert a bátyámat alkohol nélkül komolyan egyre nehezebb elviselni, pedig eddig csak az apámról volt ez elmondható, de Enzo lassan utol éri ezt a szintet.- Nyilván nem vagyunk. De szerinted ha lenne pénze, akkor kérne kölcsön? Nem! Mert hát nyilván azért kér, mert meg van szorulva, és mi kamatostul kéjük vissza az árát, és az első adandó alkalommal amikor nem fizet már törjük is rájuk az ajtót,- nem is értem miért vitatkozom vele erről. Hiszen úgy sem fogja megérteni amit mondok. Ő ezt csupán simán hétköznapi munkának gondolja, és úgy is csinál. Érzelemmentesen öl meg valakit, jó annyi tisztesség azért van benne, hogy ha nem muszáj, akkor nem kínozza meg az embereket, ha teheti fájdalom mentesen öl. Nem mintha ettől nemesebb lenne a dolog, mert hát szerintem egyáltalán nem az. Felvont szemöldökkel bámulok rá, ahogy hallgatom a szavait, ibolyaszínű íriszeim bele fúrom csokoládé színű lélektükreibe, érzem a leheletét az arcomon, ahogyan egyre közelebb hajol az arcomhoz. Igaza van. Tudom jól, soha semmiben nem szenvedtem hiányt, ami a pénzt és az anyagias dolgokat illeti. Sőt, igazából a ruha ami rajtam van, annak az árából talán egy újabb adóst menthetnék meg a haláltól vagy egyik családtagját. -Jó igazad van, könnyen beszélek így, hogy soha nem kellett nélkülöznöm, de attól, hogy így éltünk eddig, nem muszáj ezután is így élnünk. Ezentúl arra használom az ügyvédi pályám, hogy ezeket az adósokat fogom védeni,- válaszolom neki beképzelt hangon. De amint ki mondom tudom, hogy nem így lesz, nyilván, mert hát apám nem is engedné, meg ez sértés lenne az apám, a családom, az elveink, a törvényeink ellen. De szerintem ő is érzi a szavaim mögött, hogy csak kötekedem vele, ezt mind apám fejéhez vágnám szívesen, de tudom, hogy apám most De Lucáékat próbálja nyugtatni, és menteni a mi még menthető.... ami mondjuk nem túl sok, szépen elintéztem a dolgot. De apám rábeszélő képességét is ismerem, elvégre tőle örököltem. Sőt, Nagyi szerint sokkal inkább hasonlítok az apámra belsőleg, mint az anyámra, akit mondjuk annyira nem is kedvelt. -Na persze, mert ha én így viselkedem akkor csak egy hisztis csitri vagyok, de ha apám viselkedik így, akkor azért mert az én viselkedésemre reagál. Egyszer, igazán egyszer ki is állhatnál értem,- jó tudom, ez azért enyhe túlzás, mert nem egyszer állt ki mellettem, sőt mentett meg apámtól is. De annyira elegem van már abból, hogy ő viselkedhet bárhogy, és bárkibe bele törölheti a cipője talpát, de ha én teszem ezt, akkor az nos... az már teljesen mást jelent. -Óh, köszönöm,- látványosan meghajoltam előtte, majd még egy kacér mosolyt is villantok felé,- jajj tényleg? Eddig fel sem tűnt, és ha így is lenne, nyilván nem vallanátok be. De amúgy ez a mai világban már elfogadott dolog,- kacsintok rá, csak, hogy rá tegyek egy lapáttal,- jajj, te már a viccet sem érted,- paskolom meg finoman az arcát,-Jó tudni, és naná, hogy nem, hanem Alessandro Caselli-ből, rossz hatással volt és van is rád. Ja persze, hogy szeret, addig amíg azt teszem amit akar. Tudod a szeretet az önzetlen és nem kötik dolgokhoz, tehát, akkor is szeretnie kellene, ha éppen nem teszem amit akar, normális családoknál ez így működik, hiszed vagy sem...- válaszolom csöndesen. Már kezdem unni és kezdek is bele fáradni, hogy folyton bizonygassam az igazamat, és azt hiszik, hogy ez csak vicc a részemről, mert habár tényleg sokat ellenkezem apámmal, de csak azért, hogy végre emberszámba vegyen. De elég nehéz dolgom van, ami azt illeti! -Mintha én kértem volna egy szóval is, hogy aggódj. Persze, tudom, hogy így van, és nem is akarok, csak azt akarom elérni, hogy ne kényszerítsetek hozzá valakihez. Ez miért olyan nehéz felfogni? Meg fogod érni, amint én dönthetek a saját életemmel kapcsolatban, és nem az apám, vagy te. - persze tudom én, hogy miért akarják olyan nagyon. Ismernek, tudják, hogy képes lennék hozzá menni egy olyanhoz aki nem olasz és nem tartozik a Cosa Nostrához. Ráadásul a családba nem nősülhet be akárki, még az olaszok közül is megválogatják, hogy ki kerüljön be, én meg képes lennék az első szerencsétlenhez hozzá menni. Ekkor pattan ki fejemben az égi szikra, óh igen! Ha találok valakit, aki elvesz pár nap erejéig hivatalosan és utána elválunk a Cosa Nostra potenciális tagjai már nem akarnak elvenni feleségül. Óh igen, hogy erre én eddig nem gondoltam, és még azt mondják, hogy nincs meg a magamhoz való eszem..... Természetesen ami lejátszódik a fejemben az elmúlt pár másodpercben nem kötöm Enzo orrára, mert képes lenne az esküvő napjáig a szobámban tartani. A tervem már kezd szépen kirajzolódni a fejemben, majd elutazom Vegas-ba, és találok valakit némi pénzért, hogy elvegyen, majd haza is hozom nekik, hogy legyenek boldogok.... aztán pedig elválok! -Hálás is vagyok az égnek ezért. És vannak, de egy kapcsolathoz, egy remek kapcsolathoz hozzá tartoznak ezek a dolgok, csak úgy együtt működnek, tudod. Látszik, hogy még nem voltál szerelmes. Különben nem ilyen hűvösen és racionálisan vélekednél a dologról,- válaszolom neki, ezúttal semmi kötekedés nincs hangomban, egyszerűen csak tényként közlöm vele. -Miért baj, ha én akarom irányítani a saját életem? Miért akkora probléma ez, most komolyan? -majd csöndesen nézünk farkasszemet, igaza van, megint. Hiszen tudom nagyon jól, hogy bizony ha nem élnék a lehetőséggel, akkor apám ellenségei hamar megtalálnának. Akár mennyire is utálom apám viselkedését, de a Caselli név viszont, védelem, sokan akarnak a helyébe lépni, de ugyanakkor félnek is tőle. Ha kilépnék ebből a családból, akkor nem Lia Caselli lennék, hanem csak Lia, aki hátat fordított a családjának, az örökségének, az apjának, szabad préda lennék. Tisztában vagyok vele, éppen ezért nem válaszolok bátyám szavaira, inkább durcásan pattanok fel az ülő helyemről. -Ismétlem, nem eldobni akarom,- válaszolom inkább, -hanem csak annyit, hogy én választhassam ki. És nem tudom mi bajod volt velük? Egyik sem tartozott a maffiához. Mindegyik tisztességes életet élt, tisztességes vágyakkal, életcélokkal,- mondom neki ahogy ismételten elindulok a bárszekrény felé. Jó lenne, ha megunná ezt a meddő vitát és az apám keresésére indulna, akkor megléphetnék, ugyan is eredetileg is az volt a célom, hogy lelépek, csak megakadályozott benne. -Tudom, hogy így van, csak ne lenne ennyire akaratos, és nem ragaszkodna ahhoz amit kitalál. Tudom, hogy nem csak az öledbe pottyant, persze, hogy nincs, mert dalolva engedelmeskedsz neki,- mondom. De igazából tudom, hogy apám hatalma tart életben őt is meg engem is, és ezért is áll mellette mindenben. Csak nehéz megértenem, de attól függetlenül még tudom, hogy igazuk van, még ha ellenkezem és lázadok is ellenük. -Óh értem, hát féltem volna, ha nem így lenne, ne aggódj én is el tudom intézni magamnak a dolgot,- ami mondjuk nem teljesen igaz, mert úgy, hogy a nyomomban vannak elég nehéz, de nem lehetetlen. Azért amit akarok mindent el tudok intézni, még ezt is. - El tudom képzelni, hogy kik azok a jelöltek, de nem is érdekel igazából. Igen, tudom, hogy vannak ilyen férfiak, de ne aggódj, ha megtalálom a megfelelő férjet magamnak, ő neki olyan kezes bárány leszek amilyet csak szeretne,- kacsintok rá. Igazából a vérmérsékletemből adódóan sem lehetséges, hogy ez így legyen, ezzel tisztában voltam. De inkább zárnám le ezt a beszélgetést, csak hát Enzo ugye nem hagyja annyiban a dolgot. Ebben is hasonlít az apámra, nem is kicsit, úgy adja elő a dolgokat, hogy úgy érezd, hogy neki és nem neked van igazad. Felvont szemöldökkel bámulok rá pár pillanat erejéig, de igazából tudja nagyon jól, hogy hiába lázadok és makacskodom ennyire, ettől függetlenül még nem fogom ezt megtenni, soha senki kedvéért nem lennék képes elárulni a családom, vagy valakit közülük megöletni. Azt hiszem, ahhoz nagyon olyan dolgot kellene tennie, hogy én is így tegyek... -Óh persze, naná, hogy nem kizáró ok,- forgatom a szemeim,- hát most már tudják, hogy az vagyok és vakmerő. Biztos nem ilyen feleséget akarnak a fiúknak,- kacsintok rá, majd az újabb ötletem vázolom neki és el is indulok az ajtó felé. De Enzo hamar utol ér és perdít meg a saját tengelyem körül. Természetesen már elvetettem ezt a dolgot, mert tudtam, hogy holnap reggel el kezdem intézni a Vegasi dolgot, és arról senki sem fog tudni, az egyszer biztos! De végig játszom a játékot, csak azért mert igazán élvezem. Hallgatom a szavaim, majd bűnbánó arckifejezést öltök, és tágra nyílt szemekkel bámulok a bátyámra fel.- Enzo, igazad van, sajnálom.... ostobaság volt tőlem,- megfogom a két vállát a tenyeremmel,- tudod mit? Igazad van, megyek és bocsánatot kérek tőlük,- lábujjhegyre csimpaszkodom és meg is ölelem, csak, hogy őszintének tűnjön a bűnbánat amit arcomra varázsolok.
Oh, Lia, Lia, Lia, drága Lia... - Húgom miatt annyiszor fohászkodtam már a teremtőhöz, hogy ha egy nap majd megadatik nekem a család, akkor, ha egy mód van rá, legyen fiam! Azokkal csak könnyebb lehet, mert elég volt magamra és Liára gondolnom, hogy melyikünk a könnyebb eset, melyikünkkel egyszerűbb az élet. Beképzeltség nélkül mertem állítani, hogy velem könnyebb, és én egyszerűbb vagyok, mint Lia. Ezerszer kevesebb fejtörést okoztam életemben bárkinek is, mint ő. Nem igazán tudtam volna azt mondani, hogy meg akarnám változtatni őt, de... de végtelenül boldoggá tudott volna tenni, ha néha másokra is gondol, nem csak önmagára. Például, a családunkra. Az édesapjára. Esetleg rám. Ha már magára mindig csak úgy gondolt, hogy mit akar, és nem úgy, hogy mi volna a legjobb neki. Mert, a közhiedelemmel ellentétben, eme két dolog nem mindig fedi egymást. - Komolyan mondod, Lia? Tényleg? Ezt képzeled? Hogy erre csak akképp lehet engem kényszeríteni, hogyha fegyvert fognak rám? - kérdeztem vissza hitetlenkedve, s nagyot fújtam. - Az égre, Lia, ez nem így működik! Te kényszerítesz erre, azzal, hogy szeretlek téged, egy család vagyunk, nem azért a dolgom vigyázni rád, mert apád utasít rá, vagy bárki fenyegetne ezért. Azért kényszer ez nekem, mert meg kell tennem, hogyha azt akarom, hogy ne essék bajod! És azt akarom! Ha tudnád, hányszor volt már a présben a fejem miattad...! Csak azért, hogy ne a te fejed legyen ott! Muszáj, mert ha nem csinálnám ezt, cudar egy világ jönne rád, húgocskám! - forgattam meg szemem, mert mintha egy két évesnek magyaráztam volna az aerodinamikát. Lia sosem akarta elfogadni, megérteni, hogy az ilyen intézkedések az ő érdekeit nézték. Azért voltam a sarkában, azért védelmeztem, próbáltam beleverni a kemény fejébe a valóságot, mert ha én felmondom ezt a munkát, más lépne a helyembe, és bárki más... már rég komolyabb eszközökhöz nyúlt volna, hogy vigyázzon rá, és rávegye őt az együttműködésre. Beleértve az apját is. Sokkal szigorúbb dolgokat kellett volna és kellene elviselnie, ha az apja minden viselt dolgáról tudna... - Nem, nem túlzás. És azért vittelek, és lestem minden mozdulatod, mert ha elengedlek egyedül, nem az egyetemre, hanem az ellenkező irányba mentél volna, s nem az iskolapadba, hanem valaki ágyába. Nem szórakozni voltál ott, Lia, hanem tanulni. Annyi volt a dolgom, hogy azt csináld, amiért oda lettél küldve. A többiek véleménye... nos, nem mintha számított volna, ha rájönnek, hogy valaki figyel rád, de aligha fájt az a többieknek, hogy én ott voltam, mivel hasonló korúak vagyunk. S beláthatod, én voltam a jobbik eset, mert ha nem én vigyáztam volna rád, akkor nálam rosszabb arcú, idősebb, marconább testőrt kaptál volna, aki aztán bizonyosan kilógott volna a tömegből, és nem lett volna olyan kedves a hódításaiddal sem az illető, mint amilyen én voltam. Apádnak pedig semmi eget rengetőt nem kellett tennie, hogy vállaljam a rám szabott feladatokat, elég volt megkérnie. Veled ellentétben, én nem traumatikus élményként élem meg, ha megbíznak egy feladattal. Azzal a feladatommal például mélyen egyetértettem, hogy vigyázzak rád, és odafigyeljek, hogy mivel és kivel töltöd az időd az egyetemen, az órákon kívül. - A végén pedig már csak megforgattam a szemeimet. Igen, Lia nemhogy nehezen, de egyáltalán nem akarta soha megérteni, hogy ha legalább megpróbálná magát észszerűen viselni, sokkal könnyebb élete lehetne, sőt, sokkal több kiváltságot élvezhetne, mint most. Ha tudnánk, hogy bízni lehet benne, hogy nem csinál ostobaságot, dehát... még abban sem lehettünk soha biztosak, hogy a saját életének nem-e tesz keresztbe. - Őszintén? Honnan is tudhatnád, hiszen sosem próbáltad meg igazából! - vágtam rá egyszerű, higgadt, magától értetődő kisugárzással, mélyen a szemébe fúrva a tekintetemet. Ha csak egy évet arra szánt volna az életéből, hogy úgy viselje magát, ahogy az apja szeretné, ahogy normális lenne, biztosra veszem, meglepődött volna, mennyivel könnyebb lett volna utána az élete! De nem. Liának lételeme volt a dac, az ellenkezés. Mindig, mindenkor, mindenkivel szemben. Az ég óvja a jövendő férjét! - Hallom, és komolyan is gondoltam, amiket mondtam - bólintottam egyszerűen, higgadtan. Semmi eget rengetőt nem mondtam, de ő úgy csinált, mintha legalábbis azt közöltem volna, hogy élete hátralevő részét egy zárdában kell leélnie. - Lia, a világ is így működik, csak a külvilágban ezt kozmetikázzák. Mi nem. Nálunk tudod, hogy elvárják, legyen rendes férjed, gyereked, és tudd, kinek nem mondhatsz ellent. Ha ezeket teljesíted, és tisztességgel viseled magad, akkor azon túl, bizonyos észszerű határok közt, azt csinálsz, amit akarsz. Főleg te. A te helyzetedben, ha lenne egy kis eszed, hozzá mentél volna ahhoz az emberhez ott kint, és... általa, királynőként élhettél volna, ha egy nap atyád eltávozik közülünk! Talán idővel még változásokat is hozhattál volna, csendben, finoman adagolva, ahogy lassan az új generáció hatalomra kerül. De te mit teszel ehelyett? Csak azt látod, hogy épp rád erőszakolnak egy gyűrűt. Miért nem tudod meglátni az előnyét? Ha hozzá mentél volna, és szülsz neki egy fiút, utána fejedelmi életed lehetett volna, de neked ez kell, a dráma, az ellenkezés, mintha az éltetne, hogy még mondhatsz nekünk nemet, mert még hagyjuk. Pedig ezzel magad alatt vágod a fát. Azzal, hogy egy kis csatát megnyersz, nem nyerted még meg a háborút, sőt - magyaráztam neki kitartóan. Nem mintha én a magam részéről változásokra vágytam volna... nekem jó volt úgy, ahogy volt. Szerettem a családom, az életem, a munkám, és az, hogy néha voltak bizonyos különleges feladatok, amiket teljesítenem kellett a családomért, nos... való igaz, nem mind volt szívderítő, vagy kellemes, viszont szükségességüket általában nem vitattam. A családom védelme érdekében sok mindenre képes voltam. Sajnos Lia ezt nemigen volt hajlandó meglépni. Hogy néha összeszorítsa a fogát, és belelépjen az egérfogóba, azért, hogy ezzel óvja azokat, akiket szeret... vagy szeretnie kellene. Ahogy azt sem akaródzott megértenie, hogy ha az önmegvalósítását nem a kirakatban akarná véghez vinni, rikoltozva, reflektorokkal megvilágítva, akkor a kutyát sem érdekelné, milyen életet él a háttérben, bent, a színfalak mögött. Élhetne, ahogy akar, feltéve, hogy ezzel nem sodor veszélybe másokat. De ő csak azért is... - Igen, te vagy az álszent. A hisztin kívül hozzájárultál valaha bármivel is a családi élethez, Lia? Vagy a családunk megélhetéséhez? A csinos cipőért a lábadon talán te dolgoztál meg? Nyugodtan járj mezítláb, és rongyokban, ha nem tetszik, ahogy megkerestük a pénzt a holmijaidra. Drága az ízlésed a koldus léthez, kishúgom. - Őszintén meglepett volna, ha akár egy hajcsatjáról is lemond a "tisztességes" életért cserébe. Talán nem szívleli, ahogy a pénzt megkeressük, de azért az elköltésében derekasan kivette a részét világéletében. Mikor új kollekció érkezett a kedvenc üzleteibe, mindjárt nem fájt a szíve a pénzért, amit az adósok törlesztettek nekünk, vagy drogért fizettek a függők. - Nem kötelező senkinek hogy drogozzon, Lia, ez az ő döntésük. Lásd be, számodra az ellenkezés a drog, amire senki nem kényszerített, mégsem tudsz megválni tőle. Mindenkinek sokkal jobb volna, ha leszoknál róla, de te megteszed? Nem. Mert azt hiszed, ettől jobb életed lesz. Hát nem ezt hiszi minden drogos? Hogy ettől lesz neki jobb? Nem mi mondtuk nektek, hogy ez kell a boldogságotokhoz, ti ragaszkodtok hozzá. És... igen, jobbak vagyunk, mint a bank. A bankok igazából csak akkor adnak neked pénzt, ha valójában szükséged sincs rá. Tőlünk bárki kaphat. Csak fizesse utána vissza. És mindenki nagyon jól tudja előre, hogy ha nem fizet, megbánja. Aki nem akarja megbánni, az fizet, vagy eleve pénzt sem kér tőlünk. Nem ördöngösség, Lia. - Amint ő újra kortyolt italából, odanyúltam, és elvettem azt tőle. Tekintetem pedig tisztán és érthetően üzente neki mellé, hogy már éppen eleget ivott. Sokat is. Többet, mint kellene. Bár, tanakodtam magamban, hogy talán hagynom kéne, hadd igyon, legalább, ha kidől, könnyebb lesz hazavinnem. - Nem szoktam rátörni az ajtót senkire. Kulturált ember vagyok, Lia, tudom mire találták ki a csengőt - vetettem oda egy könnyed vállrándítással, arra már inkább nem is fecsérelve szót, hogy újra kifejtsem, mennyivel előnyösebb még így is, ha velünk üzletelnek, mint ha a szokványos bankokkal. Felnevettem a szavain. Talán csúnya dolog volt részemről, de nem tudtam visszatartani magam, annyira nevetséges volt tőle, még a gondolat is. - Ugye tréfálsz, Lia? Kérlek, mondd, hogy nem vagy ilyen ostoba. Egy ember, aki a maffiának tartozik... nem megy a bíróságra, drágám. Főként, soha nem mennének egy maffiás ügyvéddel az oldalukon. Ha eléjük állnál a neveddel, a kezedbe nyomnák minden értékük, ami épp náluk van, aztán hanyatt-homlok menekülnének, még a kerületből is. Ne bolondulj meg, Lia, ne bolondulj meg, mert bolondból már így is túl sok szaladgál a városban - csóváltam a fejemet keserűn sóhajtva fel, de magamban még mindig abban reménykedve, hogy csak tréfált. Még hogy bíróság, védeni őket, egek... tréfának is fájt... Egy olyan adós, aki a bíróságon próbál meg ellenünk nyerni, olyan hamar kerül a vízfenékre, amilyen gyorsan én kimondom, hogy Arkansas. És feltehetőleg az ügyvédjük velük együtt úszna, így magamban mélyen ajánlottam Liának, hogy ilyen ostobaság eszébe ne jusson! - Pontosan, ahogy mondod - helyeseltem bólogatva, mintha csak észre sem vettem volna, hogy ez nem összegzés a részéről, hanem inkább ellenállás, és a nemtetszése kifejezése. - Ha nem állnék melletted, te már rég nem lennél a térképen sem, Lia. Vagy te annyira kitartó és égetnivaló, hogy nélkülem már régen nem lélegeznél. Atyád, aki épp csak a töredékét tudja a viselt dolgaidnak, már rég agyoncsapott volna, ha én nem tartom a hátam érted. - Nem mintha ezért valaha is köszönetet vagy hálát vártam volna, hisz tudvalevő volt, hogy mindezt Lia büszkén vállalná, minden viselt dolgát, mert azt képzelte, minden tette teljesen rendben is volt, és ami annyira mégsem, azt is azért tette, hogy az apját arcul üsse vele, szóval sosem bánná meg, hogy megtette eme dolgokat, ahogy azt sem, ha az apja tudna róluk, mindről, mert mint azt már ő is kifejtette párszor, inkább halna meg, sem mint hogy fejet hajtson az elvárások előtt. Ha pedig a közbenjárásom okán magam is követném őt, akkor az az én hibám, mert miért ütöttem az orrom az ő életébe. Mintha volna választásom... pedig nincs. Pont azért, mert számomra ő is épp annyira fontos, mint az apja. - Nem vagy vicces - sóhajtottam, amiként ő meghajolt előttem. Láthatta az arcomon, tényleg nem nevettem. Ez ma nagyon, de nagyon nem volt vicces. - Bárcsak azt mondhatnám egyszer egy viccedre, hogy az vicces is volt. - Mert amit ma művelt, az eddig minden volt, csak vicces nem. Ez már ahhoz képest enyhe fuvallat sem volt, hogy előtte még tornádót kavart... Arról nem is beszélve, hogy kisebb gondunk is nagyobb volt annál, vajon a melegeket elfogadja-e a világ. Mert még ha azért ágált volna a házasság ellen, mert leszbikus lenne, akkor még azt mondanám, rendben, de én azt nagyon jól tudtam, hogy ez a kérdéskör minket nem érint, nagyon nem. Épp elég munkát adott nekem az évek során, azzal, hogy mennyire szerette ő a férfiakat, akiket nekem kellett eltüntetnem mellőle, ahhoz, hogy tudjam, nem érinti őt a téma. Magamról meg ugyebár kérdés sem lehetett, hogy tudtam, mit szeretek. - Értem én, de akkor mondj valami vicceset - feleltem, és elhúzódtam érintése elől. Igaz, vicces hangulatban sem voltam, de vicceset sem mondott. - Lia... normális családoknál... ahogy te fogalmaztál... nem szokás addig ellenkezni, és feszíteni a húrt, míg azt éred el, hogy a szeretteid fejéhez fegyvert fogjanak. Feltéve persze, hogy valóban a szeretteid vagyunk. Örömmel tudatom veled, én a viselt dolgaid ellenére is nagyon szeretlek, ezt talán még elhiszed, de... azért mégis nagyra értékelném, ha egyszer az életben, mást is néznél, nem csak magadat. Csak egyszer. - Ő talán unta ezt a beszélgetést, de korántsem annyira, mint én, azt, hogy folyamatosan egy öt éves gyerek szintjét, ha megütötte a makacskodását illetően. És ez ment már évek óta. Gyerekkora óta. Mintha egy kis óvodás volna, aki a markába szorított egy halálosan mérgező bogyót, amivel tudja, hogy nem szabad játszania, mert végezhet vele, de ő csak azért is úgy szorítja, hogy ember ne legyen képes kiimádkozni az ujjai közül, aki viszont megpróbálja, az a lelkét is kilehelheti ott mellette küzdve, őt ez sem hatja meg, csak ágál tovább rendíthetetlenül. - Pontosan. Sosem kellett kérned. Alanyi jogon jár neked, hogy így tegyek. Előbb kezdtem el aggódni érted, mint hogy megtanulhattam volna, hogy mit is jelent ez a szó. A házasságod pedig... attól még lehetne boldog, hogy előbb mondtad ki az igent, és csak utána szeretted meg a férjed. Miért vagy benne annyira biztos, hogy nem szeretnél bele például De Lucába, ha férj és feleségként élnétek együtt? Talán Isten így rendelte, és egy nap arra ébrednél, hogy örülsz, amiért hozzámentél. Ő a tenyerén hordozna, soha egy ujjal sem bántana. Miért nem tudsz adni neki egy esélyt? - Persze egészen biztos lehettem benne, hogy mondhatok én amit csak akarok, akkor sem adna esélyt De Lucának, ha épp az én fejemhez fogna fegyvert az apja. Mindegy az én drága húgomnak, hány fej hullik a porba, csak ő a szabadság illúziójával kacérkodhasson. Mintha valaha is esélye volna a szabadulásra. Oh, nem. Az apja akkor is férjhez adja, ha piros hó hull az égből. Előbb térne vissza a régi királyok szokásaihoz, és adná énhozzám, mint hogy veszni hagyja, vagy épp "győzni". Ha Lia azt hiszi, okosabb, mint az apja, csúnyán és nagyot fog koppanni. Korábban kell ahhoz felkelnie, sokkal korábban. - Nos, csak a miheztartás végett közlöm, Lia, ha én lennék a jelölt a férjedül, engem nem ijesztenél el egy olyan ostoba kis magánszámmal, mint amit itt ma előadtál. Csak vigyázz, nehogy aztán ez legyen a vége. De tudod mit? Ha egy nap olyan szerelmes leszek, hogy eszemet vesztve rohanok szembe a végítélettel, átgázolva mindenen és mindenkin, amit és akit valaha szerettem, és képes leszek eldobni az életem és mindenem azért az érzésért, akkor térdre borulok előtted, Lia, és úgy kérem a bocsánatod, hogy meg akartam menteni az életed egy tisztességes férjjel, rendben? - kérdeztem, tökéletesen komolyan, és még a kezem is kinyújtottam feléje, lássa, kivel van dolga, ha egy nap ilyen mélyre süllyedek, megteszem, amit mondtam, a szavamat adom rá, s tudhatja, azzal nem szoktam viccelni! - Nem az a probléma, hanem hogy buldózerrel próbálsz igazgatni egy pipacsmezőt. Úgy rombolsz előre, mint egy dúvad, Lia. Te bírálod a módszereinket, miközben semmivel sem vagy finomabb, sőt. Erőszakos vagy, kérlelhetetlen, süket a szép szóra. Bírálod a maffiát, de mondd csak, miben különbözöl te tőlünk többiektől? Maximum abban, hogy te lassan ölsz, távolról, és nem gyorsan, közelről. - Talán kíméletlennek hatottak szavaim, de nem állítottam valótlant. Szegény lánynak fogalma sem volt, hogy mennyi vér száradt már élete során a kezén, pedig egyetlen ravaszt sem húzott meg személyesen. De mindannyiszor, amikor szándékosan elcsavarta olyanok fejét, akik nem voltak méltóak hozzá, és a családunkhoz, és ezt ő is tudta róluk, olyankor aláírta a halálos ítéletüket. Igaz, némelyek megmenekültek, ha szép szóra odébbálltak, de akadtak kitartóbbak... ők ebben lelték végüket. Az, hogy hajlandók voltak elmenni, illetve, az, hogy ilyen könnyű volt végezni velük, minden alkalommal igazolta a hitem, hogy méltatlanok voltak Liához. Ha egy is akadt volna közöttük, aki legyőz, vagy ellenállni képes a szavaimnak, áldásomat adtam volna rá, tudva, hogy képes életben tartani a húgom, képes megóvni, vigyázni rá egy életen át, és úgy gondoskodni róla, ahogy megérdemli... de soha egy ilyen sem volt. Nem voltak méltóak a húgomhoz, és nem bántam meg, hogy nem bíztam rá ezt a döntést, mert nekem volt igazam velük kapcsolatban. Ennyi éven át, Liát egyedül én, az apja, és a neve tartotta életben... nem terveztem hagyni, hogy lemondjon erről, akár tetszik neki, akár nem. - Pedig nagyon úgy fest. És... mi bajom volt velük? Pontosan ez. Nem tartoztak közénk. Ez máris egy dolog. Semmi keresnivalójuk nem volt a köreinkben. De ez még hagyján. Ha méltóak lettek volna melléd, ezt még el is néztem volna nekik. De nem voltak azok. Igen, tisztességesek voltak, és minden második elájult, ha vért látott... - Főleg, ha a sajátját. De ezt már csak magamban tettem hozzá, hangosan nem. Némelyeknek elég volt pár hajszálvékony vágás, és bár igen, azok is egész szépen tudnak vérezni, ha arról van szó, na de hogy ettől elájulni... az már tényleg túlzás! Mégis, hogy védték volna meg ezek Liát az élettől, az ellenségeinktől, ha még pár pofont sem bírtak elviselni érte? Na nem, ilyeneket soha nem engednék Lia életének részévé válni! Főleg nem a férjévé válni! Biztos, ami biztos, elálltam Lia útját, amikor ismét a bárszekrény felé indult volna, és kissé megcsóváltam a fejemet, hogy nem kéne. - Kérlek, mondd, hogy hallod magad, amikor ezt mondod! - emeltem az ég felé a pillantásom, mert ez a jellemzés egy az egyben illett mind a kettőjükre! Tökéletesen! Kétségtelenül! Le sem tagadhatták volna, hogy rokonok. - Valóban. És igen, nem is véletlenül. Azért engedelmeskedem, mert tudom, hogy a döntései szükségesek, azok is, amikkel esetleg nem értek egyet, de egyébként, a legtöbbel egyetértek. Hidd el, Lia, ha egy nap a helyébe lépsz, te és a férjed, meglátod majd, hogy miért volt olyan kemény - magyaráztam. Egészen biztos voltam benne, ha mindaz a teher, ami az apja vállát nyomja, egy nap majd Lia vállára kerül, félig, vagy egészen, hát megérti majd... miért kellett ilyen korlátok közt élnie, ilyen szigorú szabályokat elviselnie. Most még azt hiszi, lehetetlen meghajolnia ama döntés előtt, hogy szerelem nélkül házasodjon, mintha ez volna a világ legnagyobb problémája, pedig ennél... csak nehezebb dolgokkal kell majd szembenéznie, ha egy nap Don Alessandro már nem lesz. Nem tudja ő még, mi az igazi nehézség, milyen az igazi kemény döntés. - Én is attól félek, de sebaj, van még hely a víz fenekén - néztem rá kihívóan, csak hogy tudhassa, ez sem vicc volt. Amennyiben "intézkedni" próbál, bizonyára nekem kell majd kezelésbe vennem azokat, akik ebben a segítségére szeretnének lenni. Már csak azért is, mert ha én nem teszem, és ne adja ég, az egyik teherbe ejti őt, akkor bajban leszünk mindketten, hárman, négyen, vagy bárhogy is számoljuk... Inkább bántanám azt, aki rá akar mászni a húgomra, mint magát a húgomat. - Az a baj, hogy téged semmi. Csak az, hogy megkapd, amit akarsz. Nyilván, ha utóbb kiderül, hogy rosszul választottál, akkor ott hagyod, és ugrasz a következőre. Bárkinek lennél bárány, csak ne apád mondja megfelelőnek, hanem te, mindegy, hogy valóban megfelelő-e, nem igaz? Bárkit elviselnél, csak apád szerint ne legyen megfelelő. Az már nem is számít, hogy boldog lennél-e mellette, csak te választhasd ki. - Nem hittem abban, hogy majd igazat ad nekem, mert hát, nem is Lia lenne, ha helyeselne, és igazat adna bárki másnak, aki nem ő maga. Dehát, kinéztem belőle, hogy akármelyik útszéli hot dog-árushoz hozzámenne, sőt, boldognak vallaná magát, csak kikiálthassa magát győztesnek az apjával szemben. És akkor mondja azt bárki, hogy nem olyanok, mint két tojás... Nem igazán voltam benne biztos, hogy mennyire kellene tartanom Lia öngyilkos akciói között az afféle verzióktól, amiben inkább magával visz minket is... vagy hol lehet az a határ a tűrőképességében, mikor mindent megelégelve előre küldene minket, csak végre szabadulhasson... Eddig mást sem bizonyított, végülis, csak azt, hogy a szabad élet mindenek felett való számára, jóval előrébb helyezkedve el a fontossági listán, mint a családja. - Ne kacsints, Lia, mert ez nem egy jó dolog! Ez rossz dolog! Hihetetlen, hogy ezt még magyarázni kell neked, mint egy kisgyereknek, hogy rossz dolog a verekedés, vagy a hazudozás. Nőj fel! - sóhajtottam fel, és a fejemet csóválva úgy néztem rá, mintha valóban attól tartanék, nem érti, amit magyarázok neki. Pedig tényleg nem volt ez olyan bonyolult dolog. Bűnbánó arckifejezését látva, miután vázoltam neki egy cseppet sem derűs jövőképet, szemeim összeszűkültek, aztán felvont szemöldökkel billentettem kissé oldalra a fejemet. - Te komolyan hülyének nézel engem... - sóhajtottam, ahogy megölelt, és amolyan "Ez nem lehet igaz!"-arckifejezéssel meredtem rá, amint eltoltam némileg magamtól, hogy lássam az arcát. - Komolyan azt hiszed, hogy beveszem? Azok után, amit az elmúlt percekben műveltél itt, és előtte a többiek előtt? Azt hiszed nem ismerlek még, Lia? Te készülsz valamire! Nem tudom mire, de biztosan olyasmire, amivel megölsz végül! Tényleg azt hiszed, hogy tollas a hátam? Őszintén mondom, ez, amit most itt előadtál, még sokkal rosszabb mindennél. Minden, amit ez előtt mondtál, tulajdonképpen olyan volt, amire tőled számíthattam. Önző. De ez... ez mindennek az alja, Lia. Nem hittem volna, hogy tényleg ennyire... - megráztam a fejem. - Nem is tudom, minek nevezzem ezt. De jó tudni, hogy ennyit jelent neked a család. Tudod mit? Menj, ha akarsz. Tudom, hogy nem fogsz bocsánatot kérni, vagy ma mégis, csak rontasz a helyzeten utána, mert ide a rozsdás bökőt, hogy arcul köpöd még apádat, a családodat, engem, nem tudom mivel, de megteszed, ma, vagy holnap, holnapután... Tedd csak meg, ha ennyire semmit nem számítunk már neked. Csináld. De jól jegyezd meg, hogy életemben nem csalódtam még benned akkorát, mint most, ebben a percben. - És amikor a végére értem, egyszerűen eleresztettem Liát, megkerültem őt, és az ablakhoz sétáltam. Azon kinézve, s neki a hátamat mutatva vártam, mit lép erre... kíváncsi voltam, megteszi-e valóban, annak tudatában, hogy én tudom, átver, mert hazudott nekem. Teljesen nyilvánvaló volt, és azt akartam, hogy tudja, tudom, hogy készül valamire, és a szemembe hazudott. Nem tréfáltam, és nem akartam őt átverni, valóban csalódtam most benne.
'I remember the first day I ever looked into your eyes and felt my entire world flip.'
Sokszor eszembe jutott, hogy én nem vagyok ebbe a családba való. Sőt! Még azt is megmerném kockáztatni, hogy talán örökbe fogadtak. Amikor kislány voltam sokat eljátszottam ezzel a gondolattal. De sajnos legbelül tudom, hogy ez nem igaz. Még csak le sem tagadhatnám a Caselli vért. Annyira dominálnak bennem a családom személyiség jegyei, hogy ha valaki nem is ismer, még akkor is hamar le buknék. Az apámmal, pedig egyenesen olyanok vagyunk, mint két tojás. Mármint, ami a tulajdonságainkat illeti, mert külsőleg anyámra ütöttem. De a szó legszorosabb értelmében, ugyan is az a helyzet, hogy egy fénykép szerint anyám ennyi idős korában, pont így nézett ki. Enzo megint, mint általában mindent, ezt is túldramatizálja. Valahogyan mégis csak sikerül legyőznöm a vágyta, hogy szemet forgassak erre a dramatikus megjegyzésére. -Tudod Enzo.... nem. Biztos vagyok benne, hogy vannak dolgok amiket élvezettel teszel. Gondolom talán ez is azok közé a dolgok közé tartozik most már. De ne mond nekem, hogy egy húszas évei elején járó fiatalember, aki előtt ott hever a világ az a legfőbb vágya, hogy a csitri unokahúgát pesztrálja,- nézek fel rá tágra nyílt szemekkel. Az az igazság, hogy komolyan is gondolom. Na meg kicsit sértő is, hogy annyit se néztek ki belőlem, hogy ha nem vigyáznak rám egyből teherbe is esek. Persze, amúgy azzal is tisztában vagyok, hogy az nem csak arról szólt. Apámnak sok ellensége van és volt, nem csak itt Amerikában, hanem otthon is. Nos, azt nem tudom, hogy apám milyen okból kifolyólag szerette volna, hogy életben maradjak. Néha azt hiszem, hogy mélyen legbelül magában talán van egy morzsányi szeretett az irányomban, de minden újabb alkalommal darabokra töri ennek az illúzióját. Ha Enzo látná hogyan néz rám, és hogyan néz rá ő rá, akkor különbséget tudna tenni. De így igazából nem is tud,ő azt hiszi, hogy felnagyítom a dolgokat. De ez egyáltalán nem igaz. Csak éppen ő hiszi azt, hogy újabb hiszti az tőlem. Egy pillanatra még meg is sajnálom, és már majdnem ajkaimon van a bocsánatkérés, a valóban őszinte bocsánatkérés, de a következő szavaival megint felnyomja a pumpát bennem. Egy pillanat alatt változik meg a véleményem. -Tudod mit? Ha ilyen nagy teher akkor ezentúl nem kell tenned semmit sem! Én egy szóval sem kértem, hogy tartsd a hátad bárkinél, pláne nem az apámnál. Vállalom a tetteim következményeit!- sziszegem mérgesen, és tisztában vagyok vele, hogy most csak az alkohol beszél belőlem. Valamint azt is tudom, hogy sokat köszönhetek neki, mert ha ő nem lenne, az apám a tinikorom óta a szobában tartana bezárva. És hálás is vagyok neki, de annyira megtudja nehezíteni a dolgom, hogy még csak simán köszönetet sem tudok mondani. Ha egyszer az életben talál egy szerencsétlen nőt aki nem hogy hajlandó lenne hozzá menni, hanem, hogy szóba is állna vele.... szóval már előre sajnálom szegény csajt. De az biztos, hogy nekem kell olyan pasi, mint Enzo meg az apám. Akkor sem fognak hozzá kényszeríteni olyanhoz akihez nem akarok hozzá menni, nem akarok túl drámai lenni, de annak lennének következményei. Nem riadok vissza semmitől sem.... Na jó, talán ha apám, vagy legalábbis Enzo élete veszélyben forogna akkor talán, de akkor is találnék valamilyen kifogást, valahogyan. -Tudod, igazából még csak választást sem hagytatok, hogy választhassak! Eldöntöttétek, hogy én akkor is lázadnék és nem járnék egyetemre, arra talán nem is gondoltatok, hogy talán magamtól élvezném is!- morgom a nem létező bajszom alatt. Igazából igaza is van, meg nem is. Mentem volna az egyetemre, csak nem a jogra. Valami egészen más érdekelt volna. De hát én csak apám lánya vagyok, nekem sosem volt választásom ezzel kapcsolatban. Persze, tudom én, hogy attól félt, hogy túlságosan kezdtem kötődni Amerikához, kezdtek elveszni bennem a család iránti hűség fogalma, és egy megfelelő nőt kellett nevelni a majdani férjemnek. Csak éppen azt felejtették el, hogy ha apám nem is annyira, de Mama imádja az unokáját, és annyira kényeztetett el amennyire csak lehetséges ez. -Kedves?! Enzo, ne nevettess, volt akit megöltél! Képes voltál megölni csak azért, mert szóba állt velem. Azzal jössz, hogy nem érdemeltek engem meg. De bezzeg amikor nem akartak tágítani, hát megölted. Attól, hogy valaki nem ért a profi gyilkossághoz még lehet a számomra jó férj,- mondom neki csöndesen, két újabb korty között. De az igazság az, hogy lassan kezd elmenni a kedvem a piálástól és nem mellesleg ettől a beszélgetéstől. Valahogyan meg kell pattannom innen, vagy az ajtón, vagy az ablakon keresztül. De ahogy újból ráemelem égszínkék íriszeimet unokabátyám majd’ két méter magas alakjára már tudom, hogy legalább még egy órán át fog papolni nekem a családi összetartozásról, a családi értékekről, a Cosa Nostra eszméiről. Valahogyan meg kell lépnem innen, talán már bánnom a tettem, de én már akkor is közöltem velük, hogy nem megyek senkihez sem feleségül. Az, hogy ők ezt nem bírták felfogni, nos egyáltalán nem az én hibám. -Persze, mert te apám pártját fogod, ha innen nézzük akkor nyilván nem viselkedem normálisan, meg nyilván nem is vagyok normális.Csak apám dacoló gyermeke, aki mindenáron ellenkezni akar.- válaszolom neki, majd pár pillanatig bámulom ónix színű íriszeit, de nem bírom a szemkontaktust sokáig tartani és inkább hátat fordítok neki. Persze, apám volt a mestere, nyilván ért hozzá hogyan is kell manipulálni az embert, hogyan hasson a lelkére és ha az ember nem is bűnös... akkor is annak érezze magát. Majd hangosan felnevetek a szavai hallatán. -Ezt most nem mondtad komolyan ugye? Persze, nyilván elvárják. Mert mindent a nőktől várják el. Főleg az én helyzetemben mi? Mintha ez kiváltság lenne, Alessandro Caselli lányának lenni. Tudod mit egyáltalán nem az! Mert, ha az lenne, akkor én választhatnám a jövendő férjem, nem pedig ti. De tudod milyen érzés, hogy vagy azért állnak szóba veled, mert Caselli vagy, vagy éppen amiatt nem?- mondom neki cinikus hangon. Na nem mintha eddig annyira érdekelt volna. Bár igazából megtudom számolni, hogy mennyi barátom van, aki önmagamért szeret. Nem pedig azért mert a nevem által jó clubokba, és drága piákat ihat, a megfelelő körökben. Igazából csak egyetlen egy: még pedig Kieran O’Donnell. Fura, hogy egy másik maffia tagja az. Főleg, hogy elvileg utálnunk kellene egymást, mert én olasz, ő meg ír. De nem utáljuk, sőt elég sokat lógunk együtt. Újabb ötlet fogalmazódik meg bennem, lehet írok neki, hogy mentsen ki ebből az őrületből. Aztán el is vetem az ötletem, így is elég sok embert veszélyeztettem. Még egyet nem szeretnék, még akkor sem ha megtudja magát védeni. De azt hiszem ezután a pokol után megkeresem, hogy lógjunk együtt, ki kell eresztenem a gőzt. Az biztos, hogy a családommal nem megyek haza, hogy otthon is ezt hallgassam! -Tudod a háborút sem egy nap alatt nyerik meg, és a kis csata is győzelem. Persze, kíváncsi leszek a te véleményedre amikor valakit hozzád akar erőltetni miközben már másé a szíved. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a fennkölt szavakat egy az egyben el fogod felejteni. Akkor te sem leszel olyan szófogadó, de ne akkor drága bátyám,- angyali mosolyt villantok rá,- hát majd én ott leszek, hogy kárörvendjek,- kacsintok rá. Fáj az igazság, és szavaiban van igazság be kell látnom. Dacosan emelem fel a fejem, és emlékszem a beszélgetésre amikor apám közölte, hogy védőügyvéd leszek. Még csak azt sem hagyná, hogy olyan emberekkel álljak szóba akiket nem kel megvédenem, nem hogy a család ellen pereljenek. Persze ezzel jön, de azzal nem foglalkozik, hogy megint nem akartam semmit sem a családom megélhetéséért tenni. Kezd felmenni bennem a pumpa ismételten, és habár ennek a beszélgetésnek sem a helye, sem az ideje nem itt van. -Tudod mit? Igazad van. Nem tettem semmit. Mit kellene tennem, elmennem bérgyilkosnak?- nézek rá komolyan, - holnaptól akkor én is megteszem, ha ezt szeretnétek! Vagy menjek ki az utcára árulni kokót?- majd egyre dühösebb a hangom,- vagy pedig.... óh igen! Meg van, hogy szerintetek mi lenne a megfelelő. Holnap elmegyek apám egyik kupijába és vállalom, hogy rajtam élvezkedhetnek az üzletfelei. Szerinted akkor eléggé részt veszek majd a családi bizniszben, hmm?- nézek rá össze szűkült szemekkel. Tudom, hogy ha eddig nem, a szemtelen és pimasz szavaimmal, viselkedésemmel hamar felhúzom Enzot is. De már nem érdekel, az sem ha az első gépre felraknak Palermo felé. Sőt az lenne a legjobb! Azt hiszi, hogy csak fenyegetőzöm most itt neki, de az az igazság, hogy komolyan gondolom ebben a pillanatban. Abban is biztos vagyok, hogy csak a whiskey beszél belőlem, de nem érdekel már. -Persze, nyilván nem az. De azért ráveszitek, hogy megtegye. A bank pedig nyilván akkor ad, de ti is becsapjátok őket, mert nyilván meg van szorulva, és ha meg van szorulva később sem lesz sokkal több pénzük. Tudod mit Enzo,- sóhajtok egy nagyot,- elfáradtam. Meguntam ezt a meddő vitát az erkölcsről, meg a családunkról,- úgy sem értünk egyet. Nem szeretnék mást csak elmenni végre- ülök le az egyik fotelbe és őszinte pillantásokkal kezdem méregetni. -Persze, hogy tréfálok nyilván,- forgatom az egyik combomon az üveget ahogy bámulom a selymesen barna folyadékot ahogyan mozog benne,- tudom, hogy nem tehetem meg. Még ha akarnám akkor sem,- senki sem hinne nekem, és milyen becsmérlés lenne az apám ellen. Csak azért mondtam, hogy idegesítselek, de nem sikerül. Azt hittem, hogy annyira felhúzod magad, hogy itt hagysz. De olyan vagy mint az AIDS nem tágítasz.- iszok egy újabb kortyot majd komolyan pillantok fel rá. -Most komolyan Vincenzo mégis mit szeretnél, vagy mit vársz tőlem?- még mindig az üveget bűvölöm, egészen addig míg újból felcsendül a hangom csöndesen,- mit kell tennem ahhoz, hogy végre békén hagyj? Nem egész életemben, csak erre az estére. Mit kel tennem, hogy végre megszabadulhassak ebből a pokolból? Könyörögjek neked? Azt várod?- ugrok fel hirtelen végső elkeseredésemben,- mert esküszöm anyám életére megteszem, csak hadd lépjek le innen,- kapok a keze után. Láthatja, hogy habár kissé ittasan, de teljesen őszinték a szavaim, és ha ezzel sem tudom meggyőzni akkor tényleg a rövidebb utat fogom választani és kiugrom az ablakon, mert ha még tíz percnél tovább kell ezt hallgatnom akkor biztosan elhányom magam.... -Hát az azt jelenti, hogy neked nincs humorod nekem van,- vonok vállat mintegy mellékesen. -De a normális családoknál nem is divat már az gyerekeiket hozzá kényszeríteni valakihez.- mondom neki komolyan, majd tovább hallgatom a szavait. Mert tök mindegy mit szeretnék... a lényeg az, hogy nekem végig kell őt hallgatnom, és a végén majd belátnom, hogy én voltam a hülye, ők pedig az okosak. Hát azt majd leshetik, mert ez biztos, hogy nem fog megtörténni. -Legalább mire gyereked lesz már jól bele jössz,- dicsérem meg vigyorogva, habár azzal is tisztában vagyok, hogy ez egyáltalán nem fog tetszeni neki és leginkább nem fogja értékelni. -Nos talán, de ha így lenne valamit megmozgatott volna bennem, viszont most már mindegy, mert rám sem akar nézni, és én sem ő rá. Jobban jár, hálás lehet neki, legalább van esélye találni egy kedves lányt. Mert elmondásod szerint én éppen minden vagyok csak éppen nem kedves.... vagy aranyos,- pillantok fel rá, két sóhaj között. Komolyan mit kell tennem vagy mondanom, hogy ezt ne kelljen továbbra is hallgatnom? Hogy végre eltűnhessek? -Hát ez is azt jelzi, hogy nem ő a nekem való férj! Ne aggódj eljön az a pillanat mire észbe kapsz találkozol egy lánnyal akit a saját életed árán is meg akarsz védeni ettől a családtól, aki miatt a családunk összes szabályait felrúgod majd, és én ott leszek egy kamerával, hogy megörökíthessem amint térdre borulsz előttem,- válaszolom beképzelt hangon, azt hiszi, hogy most is csak hülyéskedem vele, pedig egyáltalán nem viccelek. Mert fog találni egy ilyen lányt, akit előre is sajnálok. -Persze mert ez is az én hibám. Szóval, csak az jöhet szóba aki szerintetek megfelelő nekem ha az alvilágból való? Ha tisztességes állása van, akkor már nem is érhet fel a Caselli vérhez, mi? - Tudom, hogy csak kötöm az ebet a karóhoz, ez annyira meddő vita, hogy még csak hasonlatot sem találok rá, mégis fogalmam sincs, hogy miért folytatom ezt, teljesen fölöslegesnek gondolom a dolgot. Majd amikor az üvegem kifogy utánpótlás gyanánt próbálok a bárszekrényhez jutni, de Enzo megnehezíti. Őt tényleg nem lehet józanul elviselni, egyre inkább hasonlít az apámra, kell valami vodka vagy annál erősebb, de ahogy felpillantok a makacs íriszeibe rá kell döbbennem, hogy ma itt többet nem fogok inni, maximum a holtestén keresztül. Bár nagyon durván idegesít, de annyira még sem, hogy megöljem, hacsak nem húzz fel annyira, hogy hozzá vágjam a kezemben lévő üres öveget. Mielőtt meggondolatlanul cselekednék gyorsan leejtem a földre azt, ami hangosan csörömpöléssel ér földet. -Nyilván egyetértesz velük, és ha nem is értesz akkor is megteszed, szóval egy újabb értelmetlen témához érkeztünk ahol apám jön ki győztesként, mert én úgy sem értem a dolgokat. De nem is kell értenem, egyszerűen csak elfogadnom.... aztán kész, mert nőként ennyi dolgom ugye? Mert nem lehet saját véleményem, esetleg döntésem,- mondom neki oldalra billentett fejjel, ahogyan tovább fixírozom, majd tekintetem a háta mögött lévő bárszekrényhez siklik. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy lemondok a további alkoholról, meg már inkább tényleg elhúznék innen, az a legcsábítóbb, csak a bátyám nem hagyja, hogy a könnyebb utat válasszam. -Tudod mit? Teljesen igazad van, ha most kimennék az utcára az első utamba kerülő hajléktalannak is odaajándékoznám a nevünket, csak, hogy apám orra alá borsot törjek, hogy végre komolyan is vegyen. De nyilván nem tenné, mert ráküldene téged, te megölöd, a házasságot törölnék a nyilvántartásból és bizony ugyan itt tartanánk. DE n is ajánlok valamit: ha olyan jelöltet találtok aki nekem is megfelelő, esküszöm az istenre hogy önként és dalolva megyek hozzá, és szülök neki egy foci csapatot, de addig viszont addig harcolok amíg lehet,- pillantok rá komolyan, és láthatja, hallhatja, hogy nem a levegőbe beszélek, komolyan is gondolom. -Éppen azon vagyok, de nem hagyod, és tudod mit? Igen!- válaszolok neki őszintén egy pillanatra bámulom a hátát és talán lelkiismeret furdalásom is támad a viselkedésem miatt, de csak egy pillanatra.... -Hülyének akartalak nézni, mert már unnom ezt az egész beszélgetést, -szem forgatva lépek oda hozzá, és fogom meg a kezeit,- de Enzo kérlek segíts,- láthatja, hogy őszinte vagyok,- tényleg le szeretnék lépni innen, tudod szeretlek, még apát is habár ő csak tárgyként kezel engem, de ez lényegtelen, talán nem így kellett volna megoldanom, de már mindegy,- kölyökkutya szemekkel bámulok rá,- vagy a segítségeddel vagy anélkül de megyek, vagy úgy, hogy bocsánatot kérek tőlük még ha nem is gondolom komolyan, vagy kimászom az ablakon és akkor magyarázkodhatok továbbra is,- nézek fel rá készen arra, hogy ledobom a tűsarkaim és mászom ki az ablakon, nem ez lenne az első alkalom, ha a bátyám nem hajlandó segíteni....
Szemöldökömet felvonva vizsgálgattam egy fél percig Lia pillantását, csak hogy kivárjam, viccel-e, vagy komolyan gondolta ezeket, amiket mondott. De mivel hiába hagytam neki időt, nem szívta vissza, vagy nevette el a dolgot, hát hümmögve vontam meg a vállam kissé végül. - Nem állítanám, hogy az őrzésed élvezetes dolognak minősül, Lia, se most nem az, se évekkel ezelőtt sem volt az. És valóban, egykor, és most is sok egyéb dolgot sokkal szórakoztatóbbnak találnék, de mivel feltett szándékom elősegíteni, hogy megérjem, hogy láthassalak ősz hajjal, így kénytelen vagyok életben tartani téged, és vigyázni rád. Bármi másról lemondanék érte, hogy megvédjelek, tudod? - néztem le rá határozottan, eltökélten, és nagyon is komolyan. Mindig is tudtam, sosem volt kérdés, hogy Lia "átlagos amerikai tinilány", majd később, "átlagos egyetemista" módjára akarta élni az életét. Olyan akart lenni, mint a többiek, akik buliznak, isznak, reggel olyasvalaki ágyában ébrednek, akinek a nevére sem emlékeznek, vagy teherbe esnek a negyedik évük végére, vagy nem, vagy férjhez mennek addigra vagy nem, vagy lesz életcéljuk, vagy nem, vagy megjárták az elvonót, vagy nem... vagy élnek még a diplomaosztójuk végén, vagy nem... de a mi családunkban ez nem így nézett ki! Ideális esetben az kellett, hogy Lia nem csak diplomával a kezében, de használható diplomával, és elegendő tudással hagyja el az iskolapadot, valamint, úgy, hogy nem alkoholista, nem drogos, nem terhes, nem szerelmes... Egy tökéletes világban szűz is lett volna, de arról addigra rég lecsúsztunk... be kellett érnem azzal, hogy legalább ne a hódításaitól legyen hangos egész Olaszország. Azt pedig szándékosan nem pedzegettem soha, hogy ő "pasizás" közben sosem nézte meg, kivel is kezd. Megtetszett neki valaki, és már jó is volt! Sosem érdekelte, ki fia-borja, csak hímnemű legyen! Nem érdekelte, hogy ha felmegy valakihez, talán nem jön el tőle többé élve! Liát az ilyesmi nem érdekelte, így nekem kellett ezekkel foglalkoznom! Lett-e volna jobb dolgom is?! Persze! De ha arra lenne szükség, leélném az életem Lia testőreként is, azt sem bánnám, megtenném! Csak érje meg ez a bolond lány az öregkort! Éljen le egy rendes, normális életet, a szerettei között, jólétben, erőben, egészségben, ahogy... ahogy az apámnak is kellett volna! Magamban... titokban... sokszor gondoltam már rá, hogy ha apám aznap nem egyedül ment volna, oda, ahová ment... bárhová is ment, és bármiért is... akkor talán még ma is itt lenne velünk... nem tűnt volna el... nem veszett volna nyoma annyi éve... nem hinné azt mindenki más rajtam kívül, hogy halott...! Nekem mondhattak bármit, hittem, hogy még él! Valahol... Talán ennyi év után, és minden nyom híján, jobb volna abban bíznom, hogy halott már... mert csak valami szörnyű és kínzó dolog tarthatná távol ennyi éven át tőlünk, tőlem, anyámtól... csak valami fájdalmas rettenet... De képtelen voltam úgy gondolni rá, mint halottra! Apám erős ember, bármilyen fájdalmat, szenvedést, kínzást, bármilyen hosszú bezártságot elviselne, túlélne miattunk... hinnem kellett, hogy ő nem olyan ember, aki megadja magát a halálnak... De abban az elhatározásomban sem kívántam tágítani, hogy ha rajtam múlik, Lia sosem kerülhet ilyen helyzetbe! Akkor inkább én! Bármilyen bajt, vészt, szenvedést átvállalnék tőle! Ezerszer is inkább én, sem mint ő! És ha sosem akad mellé egy olyan férfi, aki képes ezt a munkát átvenni tőlem, hát akkor én fogom végezni ezt, amíg csak levegő tölti meg a tüdőmet! - Persze, persze... - legyintettem, szinte már fásultan. Még hogy nem kell csinálnom, és vállalja a következményeket... Istenem, milyen jó vicc! Ha csak sejtené, hogy akkor sem tudnám abbahagyni, ha akarnám... Talán akkor sem, ha parancsolnák. De nem... nem fogom neki elmondani, nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy nem szívlelem temetni a szeretteimet, akkor főleg nem, ha valóban halottak, és nem csak annak hiszi őket a család, mint apámat... Nem vette komolyan úgyse egy szavamat sem, és egyáltalán nem volt hozzá kedvem, türelmem, se semmim, hogy végighallgassam, amint ezt is kigúnyolja, kiforgatja, vagy effélék. Ez az én dolgom volt, és nem kívántam végighallgatni, ahogy Lia ezt is a saját érdekében forgatná jobbra-balra, mint egy Rubik-kockát. - Ugyan, ne vetíts, kérlek, ismerjük azért már egymást pár éve, és mindketten tudjuk, miért kellett elmennem nekem is! Láttam már, milyen eredményekre jutunk, ha kissé szabadabbra van engedve a póráz, hogy úgy mondjam! Akkor jön az, hogy mész a saját fejed után, és nem nézed az érdekeidet! Csak az éppen felcsapó vágyaidat - feleltem, szemeimet forgatva, és direkt nem tettem hozzá, csak magamban, hogy az ilyen "szabadlábra helyezéseknek" mindig az volt a vége, hogy aztán tüntethettem el a hullát, amit előtte még eleven állapotában egy fáról rángatott le magának. Mert evolúciós fejlődést nemigen tapasztaltam túl sokszor, leginkább olyanokra esett a választása, akik még maffia-kapcsolattal sem kerülhettek volna be soha a családba, nemhogy úgy magukban. Tudtam jól, hogy nem szerette az egyetemet, sem a jogi kart, sem engem, mint felvigyázóját, és milyen érdekes, mikor magára volt hagyva eleinte, természetesen inkább járt szórakozni, mint az iskolába. Én is sok dolgot csináltam volna szívesebben, ahelyett, hogy őt őrizzem, de mit tehettem volna, neki sosem volt annyi... türelme, józan esze, hogy amit szeret, azt csendben, ésszel, előrelátóan, hasznosan, és úgy tanulja vagy tegye, hogy közben nem vágja ki maga alatt a fát. Én is szívesen lettem volna csak simán szakács, de az nem volt járható út sosem, mégis meg tudtam oldani magamnak, hogy tanulhattam azt is, a rendes tanulmányaim mellett, és láss csodát, az étterem is összejött, ráadásul úgy, hogy nekem és a családnak is jó legyen. Lia is elérhetné az álmait, ha néha az eszét használná, de nem... az persze esélytelen volt, nem rá vallott volna, ha előbb gondolkodik, és aztán nem megy fejjel a falnak... - Igen, megöltem őket, de... tulajdonképpen, őket te ölted meg, Lia - válaszoltam higgadt egyszerűséggel, vállamat megrántva. - Nagyon jól tudtad, hogy nincs keresnivalójuk melletted, fölötted, alattad, se sehol a közeledben. Tudtad jól, hogy nem felelnek meg semmire, egy olyan lány életében, mint te. Tudtad, hogy nem méltóak hozzád. Némelyik egyenesen veszélyes volt rád nézve. Téged sosem érdekelt, mi lesz ezekkel a hódításaiddal, ha rájuk mászol, csak eszközök voltak a lázadásaidhoz többségükben. Csak mert jók voltak neked némi mulatságra. Tulajdonképpen készakarva küldted őket a halálba - magyaráztam, és eleinte kegyetlen akarta maradni, hátha sikerül benne némi lelkifurdalást keltenem, ha azt hiszi, hogy majdnem mindet megöltem, de... végül sóhajtottam, és... meggondolva magam, mégis csak hozzátettem. - Különben meg, a legtöbbet nem öltem meg. Csak azokat, akiknek nem volt elég a szép szó, vagy a pénz... esetleg pár törött ujj, vagy borda. És... hadd mondjak neked gyorsan ellent! SENKI nem lehet számodra jó férj... senki olyan, aki elfogad helyetted pénzt, vagy beijed egy kis fájdalomtól, egy csúnya nézéstől... az pedig végképp nem lehet elég jó férj neked, akit meg tudok ölni! Mert akit meg tudok ölni, az téged sem tudna megvédeni olyanoktól, mint én! - A végén már szinte csak sziszegtem a szavakat. De nagyon komolyan gondoltam. Olyan emberrel még sosem kezdett, aki méltó lett volna hozzá. Tőlem hozzá mehetne az utolsó csöveshez is, akit New York legtávolabbi csücskében rángat ki egy sikátorból, ha már egyszer az kell neki, ha az tenné boldoggá... DE, ha az a csöves senki elfogad helyette pénzt, beijed pár fájó tagtól, egy kis veréstől, vagy annyira se képes, hogy a saját életét megvédje egy magamfajtától... akkor soha, előbb halok meg, mint hogy hagyjam őket egybekelni! - Ami azt illeti, egészen pontosan jellemezted a helyzetet. Annyi különbséggel, hogy te normális vagy, csak nem vagy hajlandó úgy is viselkedni - javítottam őt ki higgadtan, hiszen egyáltalán nem gondoltam, hogy úgy egyébként gond volna vele. Abszolút normális, csak túlontúl dacos, makacs, és azt hiszi, hogy a világ úgy működik, ahogy ő azt szeretné, de az volt sajnos a cudar valóság, hogy az élet nem olyan, amilyennek ő látni szerette volna világéletében. Ő mindent vagy túlzottan is leegyszerűsített, vagy pont hogy túlbonyolított... sosem volt hajlandó úgy látni a dolgokat, ahogy azok valójában voltak. - Jaj, Lia, ne játsszuk ezt megint! Tudod jól, miért nem választhatsz szabadon. Aki a férjed lesz, az nem csak a te férjed lesz, ő lesz a jövőnk! A család feje! És ne csinálj ebből nemi egyenlőség-vitát! Ez nem az! Amit elvárnak tőled nőként, elvárják tőlem is férfiként. Elvárják tőled, hogy legyen egy jó férjed, és tőle utódod! Tőlem is elvárják, hogy legyen majd egy rendes feleségem, és tőle utódom! Elvárják tőled, hogy legyen fiad! Képzeld, tőlem is elvárják, hogy legyen majd! A különbség annyi, hogy kettőnk neme közül a tiéd tud szülni! Az enyém, ha megfeszülünk, akkor sem! Fejlett ez a világ, de ennyire még nem! A nő szüli a gyereket! Tetszik, vagy sem, ez van! Teljesen fölöslegesen drámázol ezeken! Mindkettőnktől elvárják ezt, tőled is, tőlem is! Megházasodunk, gyerekeink lesznek, és az élet megy tovább, ahogy kell. Miért hiszed, hogy olyan más a kettőnk élete? Egy különbség van, az, hogy te nyafogsz miatta! - magyaráztam, érzetem szerint már legalább ezredszerre, ha nem tízezredszerre. Komolyan, igazán üdítő lett volna, ha egyszer végre felfogja, hogy ő és én ugyanazon elvárások között éltünk, kb. születésünk óta, semmivel sem vártak el tőle többet, mint tőlem, csak ő hisztizett ezen, én meg nem. Ő is férjhez megy, akihez majd mondva lesz, én is elveszem majd, azt, akit szánnak nekem, mindkettőnknek kell hogy legyen gyermeke, és legfőképpen legalább egy fiú! Mindketten utasítások szerint élünk! És ez mindig így is lesz! Vagyis... Esetemben biztosan, hacsak a helyére nem kell lépnem. Esetében pedig attól függ, hogyan megy férjhez, vagy ha nem megy sehogyan férjhez... Nem volt ezen mit szépíteni, se bonyolítani, ez volt a kerek helyzet. Csak tudnám, miért kell ezen minden áldott vita alkalmával fennakadnia! Mintha mindig újat mondanánk neki ezzel... pedig időtlen-idők óta így megy ez már... Arra pedig inkább nem mondtam semmit, tudom-e milyen egy Caselli élete, elvégre, magam is az voltam. Annyi különbséggel, hogy ha valaki nem akart velem szóba állni, mert Caselli vagyok, hát akkor szebben kértem másodszorra, mint elsőre... khm... és ennyi. - Oh, hát akkor remélem most győztesnek érzed magad - forgattam meg a szemeim, és érezhetett némi gúnyt is a hangomból, de mikor folytatta, felnevettem. - Kedves, hogy aggódsz a szívemért, de én úgy tervezem, hogy majd a feleségembe leszek szerelmes - közöltem vele, és láthatta rajtam, hogy nem tréfának szántam, vagy gúnynak. Tényleg azt szándékoztam "elkövetni". Sosem kerestem szerelmet, és nem is keresek. Majd ha megmondják, kit kell elvennem, minden erőmmel és képességemmel azon leszek, hogy őt szeressem meg, méghozzá szerelemmel. De ha úgy nem is megy, hát legalább mint embert, barátot, úgy szeressem, hiszen le kell majd élnünk együtt remélhetőleg egy teljes, boldog életet, családot kell majd alapítanunk, és mindent, ami ezekkel jár. Feltett szándékom volt mindezt véghez vinni, és közben olyan férjnek és apának lenni majd, amilyet a családom megérdemel, beleértve a jövendő feleségem, és a gyerekeinket is, nem csak a már meglévő családomra gondoltam ezzel. A családom elvárja, igen, hogy jó férj és apa legyek majd, de ezzel elsősorban a majdani feleségemnek tartozom majd, és a születendő gyerekeinknek. Én pedig nem szeretek csalódást okozni. - Ugyan, drágám, ne is fáradj, tudom, hogy egyikhez sincsen gyomrod. Kényes vagy az öléshez, és ha kimennél a drogosok közé, egy órán belül holtan hevernél egy kapualjban, mert kirabolnának és megölnének az utca közepén, pusztán a csinos kis cipődért! Ami pedig az "élvezkedést" illeti, ahogyan te fogalmaztál... chh... kérlek, ha lenne hozzá gusztusod, hogy apád üzletfelei közül bármelyikkel is összefeküdj, akkor ennyi erővel férjhez is mehettél volna már az egyikhez, vagy az egyiknek a fiához, de te pont erre nem vagy hajlandó, így kár is úgy tenned, mintha hagynád, hogy bármelyik is hozzád érjen! - Hangom kemény volt, és szigorú, ebből érezhette, hogy ha mégis, már csak dacból is gusztusa támadna valamelyikhez, hát akkor sem hagynám, hogy megcsinálja. Vagyis... ha ölhetnékje támad, tőlem nekiláthat, ha ragaszkodik hozzá, de a másik kettőre esélye sincsen, mert sosem engedném őket neki! Ha az kellene, magam láncolnám az ágyához, hogy meggátoljam! - Meguntad?! Én is unom, Lia, elhiheted! Prédikálsz itt, mint egy pap, aki közben a háttérben a ministráns fiúkat simogatja! Mi a fenét vársz, mondd?! Hogy szórjuk ki a pénzt az ablakon ajándékként a rászorulóknak, és éljünk koldusok módjára? Vagy várjuk üres kézzel, fegyvertelenül, míg jön egy ellenség, és leöl mindnyájunkat családostól?! Ez boldoggá tenne?! Ha minden véget érne? Ezt akarod?! - magasodtam föléje, ahogy ő leült. Tényleg érdekelt volna, mit képzel, mit akar, mi volna számára a jó megoldás a családunk részéről? Mert elképzelni sem tudtam, mivel is volna elégedett, ha nem ezzel... Osztogassuk szét a pénzünk, amink van, és ne is kérjük vissza? Tegyük le a fegyvereinket, és éljünk innentől békében, míg utolér a vég? Küldjünk minden drogost elvonóra? Ha efféle ideálképekben gondolkodott, akkor nagyon rossz családba született bele, mert ez itt soha nem fog megtörténni. Mi megadjuk az embereknek, amire vágynak, de csak megfelelő ellenszolgáltatás fejében. Ez nem valami Sátántól való dolog volt, pusztán csak üzlet! Mindenki azt kapja, amit kér, és amit vállal, amiért fizet! Sosem erőszakoltam rá senkire semmit, akármit is higgyen Lia a mi világunkról! Csak az előre lefektetett szabályok szerint kötöttem üzleteket, és ügyeltem, hogy mások is betartsák a rájuk eső részt. Ha pedig nem tartották be, hát akkor jött a büntetés, amiről nagyon is jól tudták, hogy jönni fog, ha szükségessé teszik. Sosem vertem át senkit! Őszintén szólva, tisztességesebb voltam a legtöbb adósnál! - Hogy nem sikerül? - meredtem le rá megrökönyödve, és nagyot szusszantam. - De, sikerül, Lia, nagyon is idegesítesz, de veled ellentétben én képes vagyok kezelni az indulataimat! Ha nem lennék képes, már felpofoztalak volna, némely megszólalásodért, de veled ellentétben, én észben tartom, hogy óvjalak, mert szeretlek, tehát próbálok nyugodt maradni, néhol még megértő is... mert ismerlek, tudom, hogy számodra az elvárások, még a kavics méretűek is, hegynek felelnek meg a hátadon. - És persze, sosem értettem egyet azzal a módszerrel, hogy Lia majd a verésből tanul. Egyrészt, mert nem szerettem őt szenvedni látni, sem azt, ha fájdalmai voltak, és amúgy sem szívesen bántottam nőt, őt meg főleg nem szerettem volna, és... különben is, láttam már, hogy az apja mennyit ért el nála, ha felpofozta... Általában semennyit. Némi duzzogást, esetleg... de az is csak időleges volt. Szomorú sóhajjal hallgattam őt végig, néztem, mint pattan fel, ragadja meg a kezem... és ugyanolyan szomorú mosoly jelent meg végül az arcomon. Odanyúltam, és megsimogattam szeretettel az arcát. Piaszaga volt... de még így, ostobán is szerettem őt... - Mit mondjak erre, kishúgom? - tettem fel a költőinek szánt kérdést. - Annyiszor kértelek már... Most ismételjem magam? Minek... Hiszen úgysem érdekel téged senki más, magadon kívül... Nem törődsz apáddal, nem törődsz a családdal... sem velem... talán anyád emléke sem igazán érdekel... Mit kérjek tőled, amit hajlandó lennél megtenni? Tudnék én valaha is olyat kérni...? Nem hiszem... - A végén megint csak felsóhajtottam. Érezhette rajtam a levertséget, minek is titkoljam... Komolyan nem jutott eszembe már olyan kérés, amit még nem kértem, és amit még nem gúnyolt ki, forgatott ki, vágott vissza az arcunkba... Már nem tudtam, mit kérjek, mondjak, ígérjek neki, amit még remélhetnék, hogy ért, komolyan vesz, vagy érdekli majd... Kezdtem minden reményem és bizodalmam elveszteni ebben a lányban. A humorunkat illető megjegyzésére inkább már nem mondtam semmit. - Igaz, a normális családoknál az emberek maguktól kötnek érdekházasságokat, a könnyebb élet, vagy a pénz, vagy más javak megszerzése érdekében. Mi nem vagyunk ennyire anyagiasak - válaszoltam. Az amerikaiaknál lényegesen többen házasodtak érdekből, mint ahányan szerelemből. Aztán, amint megszerezték, amit akartak, és kiszipolyozták a házastársaikat, elválnak. Ez aztán tényleg irigylésre méltó élet volt, mit ne mondjak! Bezzeg a mi köreinkben nyílt lapokkal házasodtak a felek, és tessék, nem is igen akadtak válások! - Köszönöm, már jól belejöttem, befejezheted - vágtam rá gondolkodás nélkül, talán valamivel keményebb hangon, mint akartam. Abban egészen bizonyos voltam, ha egy nap lányom is lesz... előbb adom inkább zárdába, mint hogy rájöjjön, mire jók a férfiak! De minimum nagykorúságáig arról sem fog tudni, hogy léteznek a bolygón más férfiak is, mint a rokonai, ha rajtam múlik! Addig egy sem jöhet majd a közelébe, míg férjhez nem adom! Még csak az kéne nekem, hogy vele is annyi bajom legyen majd, mint Liával a saját apjának vagy nekem! - Rád nézne még, ha őszinte lennél hozzá, elmondanád mit miért tettél, és ha őszintén megbánnád, amit tettél. És te is tudsz kedves lenni, meg aranyos is, legalábbis, ha behúzod a karmaidat - magyaráztam, és a végén megsimogattam az ujjait, de csak látványos óvatossággal, mintha valóban karmokban végződnének. Néha csodálkoztam is, hogy még nem nőttek ki, olyan kis fúria tudott lenni, ha igazán elszabadultak az indulatai és képzelgései a szabadságért való harcát illetően... - Talán igazad van, de nem tudhatod, ahogy én sem, mert mi itt bent vagyunk, ő meg valahol odakint - intettem az ajtó felé, mintha ez kérdés lenne. Persze tudtam, hogy ebben Liának igaza volt, ha ennyi eltántorítja, akkor nem ő a megfelelő, de nagyon jól tudtam, hogy ez nem csak rajta múlik. Valószínűbb volt, hogy ha ő még kötélnek is állna így is, a családja akkor sem fogja hagyni a dolgot. - Rendben, ha így lesz, veszek hozzá neked egy kamerát. Ebből fogod tudni, hogy szerelmes vagyok, jó lesz? - kérdeztem, ártatlan kis mosollyal, de magamban nagyon jól tudtam, hogy erre nem fog sor kerülni. Ha szerelmes leszek valaha is, a feleségembe leszek majd az. Másba nem. Tudom mi a kötelességem, mindig is tudtam, és nem is fogom elfelejteni! Az a nő még nem született meg, akiért elárulnám a családom! Higgyen Lia bármit, ez nem fog megtörténni! - Igen, nagyjából erről van szó, nagy vonalakban. Persze nem teljesen, de ilyesmi a cél, igen - bólogattam, mintha csak észre sem vettem volna, hogy amúgy csak vitázik és kicsit sem gondolta komolyan, amiket mondott, vagyis... komolyan gondolta, de nem volt elégedett ezekkel a kritériumokkal. Igaz, nem is voltak egészen pontosak, de legalább hasonlítottak a konkrét elvárásainkhoz. Valójában, engem annyira nem érdekelt volna milyen állása van a jelöltnek, ha azt láttam volna, hogy életképes ember, aki képes Liát életben tartani, és azon túl tenni boldoggá és elégedetté is. Számomra ezek a tulajdonságok és képességek számítottak. Persze előny lenne még, ha olasz lenne, és a köreinkbe való, de legalábbis belépni hajlandó és érdemes is volna... Kíváncsi voltam, vajon megpróbál-e meggyőzni, hogy engedjem még inni, de őszintén reméltem, hogy lassan elég lesz már. Én is tudtam értékelni az alkoholt, de csupán csak mértékkel. Liáról ez nem volt elmondható. Ő határok nélkül döntötte magába a piát... ami cseppet sem volt ínyemre, egyébként... Amikor "leejtette" az üveget, amit eddig fogott, vagy... inkább mondjuk úgy, "hagyta leesni", egy rezzenéssel sem reagáltam a dologra. Ha neki így jó, nekem nem fáj a dolog... legalább nem vágta hozzám. - Nos... ha mást nem is akarsz, legalább úgy tűnik, ezt kezded érteni - hümmögtem helyeslőn, de persze, tudtam, hogy ez nem valódi elfogadás, vagy megértés, inkább csak duzzog, megint, mint mindig. Mielőtt még akár csak kicsit is megkönnyebbülhettem volna viszont, hogy egy vitával kevesebb, persze, megint hozta a szokásos ebet és a szokásos karóhoz kötötte. - Ez még mindig nem a nemedtől függ. - Csak ennyit feleltem, részben, mert úgyis felesleges lett volna tovább papolnom neki, részben meg azért, mert amit ebben a témában el lehetett neki mondani, azt már elmondtam, és ha eddig nem értette meg, hát nem most fogja... - Hát akkor aztán komolyan venne, tényleg... - A szemem már nem forgattam, a fejemet se csóváltam, már annyit csináltam mindkettőt, bele is fáradtam. Valójában értelme sem volt a gondolatnak, hisz igaza volt, ha megtenné, én még azelőtt megölném a "férjét", mielőtt megszáradna a tinta a házasságot igazoló okmányon. De ahogy folytatta, hát... végül mély levegőt vettem, és bólintottam egyet. - Rendben van, Lia, én is ajánlok valamit. Ha olyan jelöltet találsz, akit nem tudok megölni, hozzá mehetsz, és egy rossz szavam sem lesz ellene, sőt, én állom a lagzit! Nem fog érdekelni, hogy maffiatag-e, olasz-e, se semmi más. Ha engem legyőz, az övé lehetsz! Rendben? - néztem rá ugyanolyan komolyan, és ő is láthatta, nem tréfáltam, teljesen komolyan beszéltem. Nem aggódtam, magam is addig harcolnék érte, míg élek, szóval, ha vesztek, és meghalok, akkor aztán utána ahhoz megy felőlem, akihez csak akar! Meghallgattam őt. Aztán... nem is tudom, talán reménytelenségemben... végül döntöttem. Egy pillanatra lehunytam a szemeim, és tudtam, hogy meg fogom bánni, amit mondani fogok. De azért mély lélegzetet vettem, és aztán odahajolva Liához, finoman arcon csókoltam. - Ha meghalok miattad ma még, leszel szíves feketében megjelenni a temetésemen, világos? Ne az én temetésem legyen a következő családi ünnep, amin lázadozol, ha kérhetem! - néztem rá teljes komolysággal, majd az ajtó felé intettem a fejemmel kissé. - Kimegyek azon az ajtón. Beszélek a többiekkel. Úgy tíz percig senki nem fog bejönni hozzád, sem keresni téged, főleg nem apád. Én örülnék egy őszinte bocsánatkérésnek a részedről, a családod érdekében, de ha nem vagy rá képes... akkor csak menj. Műsor és ramazuri nélkül, csendben. Ha kérhetem... legalább addig húzd meg magad, míg elsimul ez a mai dolog... a következő lázadásod előtt. Tedd ezt meg... értem. - Azzal megszorítottam még kissé Lia kezét, szeretetem jeléül, és ha nem tartóztatott fel semmilyen módon, szavakkal, vagy tettekkel, akkor valóban úgy tettem, ahogy azt ígértem neki. Magára hagytam... hadd tegyen belátása szerint...
Kezdőlap
