A családja ugyan sok szempontból azt a benyomást kelti, hogy feddhetetlenek és a vagyonuknak köszönhetően nincs ami megrengesse őket, mégis sokkal több apró repedés éleződik ki az ő látszólagos egységükön kívül és belül is. Édesapja a kínai kommunista párt elhivatott támogatója, még ha a gyerekvállaláskor szemet is hunyt az akkor még az országban érvényben lévő egykepolitikára. Az apja tiszteletet követelő és egyben erőskezű vezetője a családnak, a feleségétől kezdve a három gyerekén át mindenki igyekszik a kedvére tenni - pontosabban két gyereke hajlott csak meg az akarata előtt. A legidősebb fiú, Lanling tizennyolc éves korában megszökött otthonról, ami azóta is mély sebként húzódik a kisebbek szívén. Ugyan nyolc évnyi korkülönbség van közöttük, Zhihao a legjobb barátját veszítette el, a titkai őrzőjét, az egyetlen embert, akiről mindig tudta, hogy az ő oldalán fog állni, bármi történjék is. Ezen a ponton pedig jár egy bocsánatkérés a család legkisebbjének - ne haragudj Jia, de mind tudjuk, hogy te már csak makacsságból sem állnál a fiúk oldalára a mai napig sem.
Az Ang családfő mindig könnyen kritizál és ritkán dicsér, mert az ő értékrendje szerint abból tanulnak a fiatalok, ha felhívják a figyelmet a hibáikra. Számára valaki csak akkor hasznos, ha a családi üzletet viszi tovább, vagy a nemzet felemelkedését segíti, a művészet élvezete csak afféle mellékes kedvtelés lehet, ami szükséges rossz csupán, s csak az választja hivatásaként, aki vállalja, hogy éhen hal belőle. Erős lélekkel lehet elismerésre méltó dolgokat véghez vinni, ezért is várja el a gyerekeitől, hogy ne hópihék módjára viselkedjenek, hanem megálljanak a lábukon, és ne hozzanak szégyent a családra.

✤ Könnyen kijön a környezetével, megszokta, hogy állandóan van valaki a közelében. Még ha a gondolataiba is merül, vagy épp egyedül akarja elfoglalni magát, elfogadja, ha valaki csak úgy a társaságában akar lenni.
✤ Törődik másokkal. Ha megkérdezi hogy vagy, tényleg érdekli a válasz és ha épp valakinek rossz a kedve, tesz érte, hogy felvidítsa az illetőt.
✤ Tiszteli a nála idősebbeket, de van az a helyzet, társaság és környezet - vagy a három bizonyos kombinációja -, amikor elengedi magát és filter nélkül, már-már savage módon közli a mondandóját. Leginkább a kortársaival tesz így.
✤ Viszonylag nyugodt és csendes típus, ami nem jelenti, hogy soha nem őrül meg és "áll a feje tetejére", de összességében nem az a sokat izguló típus. Amin nem tud változtatni, azon nem is idegesíti magát.
✤ Meggyőződése szerint ez az első élete, ezért érintik olyan elsöprően bizonyos dolgok és ezért is olyan érzékeny - amit egyébként hiába nem szeretne kimutatni mások előtt, a szemében mindig látszik, hogy mit érez éppen.
✤ Próbál nem haragtartóan élni, de képtelen volt még megbocsátani a bátyjának, amiért az fiatal korában ott hagyta a családot - de leginkább őt. Elhatározta, hogy ha újra látja Lanlinget akkor ezt éreztetni is fogja vele.
✤ Szereti az esztétikus, különleges és szép dolgokat - a szép jelen esetben relatív, mert hogy a saját ízlése szerint érti, hogy mi a szép. Nincs odáig a mainstream, mindenki által használt és lejáratott dolgokért (zenéért, filmekért, ruhákért). Mindenben keresi az egyediséget.
✤ Rajong a művészetekért, különösen a festészetért és a zenéért, de a sportokban is örömét leli és rendszeresen űzi is őket, mikor mit. Van annyira spirituális, hogy higgyen a testi és lelki egyensúlyban, amihez hozzátartoznak a művészetek és a testmozgás is.
✤ Azért tanulhat művészeteket az egyetemen, mert az apja még mindig hisz benne, hogy megtalálja és hazaviszi az idősebb fiát, aki a nyomdokaiba léphet. Zhihao sosem árulta el a családfőnek, hogy ő egy iskolai utazás alatt találkozott a bátyjával New Yorkban.
✤ Általában igyekszik jól cselekedni, mert azt gondolja, hogy akkor ugyanezt fogja visszakapni az élettől valamilyen formában. Annak ellenére is így tesz, hogy tudja, hogy az élet nem mindig igazságos.


Függetlenül attól, hogy születésétől kezdve szerencsés és mindent megengedhet magának, bizonyos értelemben soha nem lehetett azon keretek közé szorítani, amit elképzeltek neki, vagy amit egy korabeli fiú felé állít az a társadalom, amiben nevelkedett. Talán sokan azt gondolják, hogy egy szép és tehetséges ifjúnak az apja nyomdokaiba kellene lépnie, de az Ang család esetében ezt a szerepet a legidősebb - tékozló - fiú kapta, akivel kapcsolatban a család legidősebb férfi tagja mai napig hiszi, hogy haza fog térni, vagy keményebb módszerekkel rá lehet majd bírni, hogy visszatérjen a családjához. Zhihao tehát a húgával együtt olyan dolgoknak szentelheti az idejét, amelyek igazán érdeklik - mint például a művészet. Az apja kezdetben nem örült ugyan ennek, de ha kivették a kezéből az ecsetet, Hao akkor is szerzett valahonnan egy másikat és egészen addig csinálta ezt amíg nem értették meg, hogy milyen fontos számára az alkotás.
Ugyanez igaz arra is, hogy bár Shanghaiban mindene meglehetett volna, amire vágyhat, neki soha nem volt elég a város, a maga több, mint huszonhat millió lakosával együtt. Mindig is vágyott rá, hogy kipróbálja az életet a világ más pontjain is, hogy új helyeket ismerjen meg és lehetősége lehessen eljutni olyan helyekre, amelyeket érdekesnek és kihagyhatatlannak tart. A bátyja szökése csak még inkább ráerősített erre a dologra, ezért van most New Yorkban. Eredetileg nem volt tudatos döntés a részéről, hogy megtalálja a rég elvesztett testvérét, a találkozásuk valójában teljesen véletlenszerű volt, amit szimplán nem engedett el, és hitt a saját megérzéseiben, függetlenül attól, hogy Lanling hazudott neki a saját kivoltáról.

✤ A szexuális beállítottsága olyasmi, amiről nem sokat beszél. Csak a legközelebbi barátai tudják róla, hogy biszexuális, a szüleinek és a testvéreinek sem mondta el - az egyiknek különben sem tudta volna.
✤ Amikor alkoholt fogyaszt, sokkal felszabadultabb. Nem lesz tőle agresszív, szimplán csak nyíltabb és még a szokásosnál is könnyebben elegyedik szóba másokkal. Egy bizonyos alkoholmennyiség után tulajdonképpen attól kell félteni, hogy eladja magát valakinek.
✤ Ő mindig is hitt a férfi-nő barátságokban. Szerinte nem kell ezt az egész kérdést annyira túlmisztifikálni, mert valójában mindannyian csak emberek vagyunk. Egyébként a legjobb barátja lány.
✤ Kitartó, de nem lehet makacsnak nevezni. Ha valaki észérvekkel képes meggyőzni, akkor nem fél elfogadni mások igazát. Néha van benne egy kis hajlam arra is, hogy beadja a derekát másoknak, csak hogy megmaradjon a békesség. Nem a konfliktushelyzetek híve.
✤ Minden helyzetben igyekszik önmagát adni, nincsen ezer különböző arca minden egyes ismerősének. Leginkább azokkal szereti tölteni az idejét, akik elfogadják úgy, ahogy van, cserébe ő is megadja ezt a tiszteletet másoknak. Ha azok kiérdemlik.
✤ Nem kifejezetten a fizikai érintés, mint szeretetnyelv híve. Számára sokkal többet jelent a minőségi idő.
✤ Válogatós gyerek volt, ami miatt még a mai napig is szeretik neki azt mondani a szülei, hogy azért maradt ilyen vékony. Valójában csak ilyen adottságai vannak, sokat sportol is, ami miatt nem képes stabilizálni a súlyát.
✤ A tradicionális kínai és egyéb ázsiai ételek a kedvencei, habár megfőzni nem tudná őket.
✤ Kedvenc színei, anyagai, stílusai állandó jelleggel változnak. Nem szeret leragadni egy dolognál hosszú ideig, ha valami igazán érdekli akkor inkább visszatér hozzá. Egyébként a mértékletesség híve, ezért igyekszik nem túlzásba vinni a viselkedését.
✤ Kitart azok mellett, akiket szeret, igazi lojális típus. Valójában nem nehéz Hao jó oldalán maradni, ha valakit a szívébe engedett azt nehezen tessékeli ki onnan, de minimum vérig kell sértenie az illetőnek, hogy utálni kezdje.

Születésnapom van. Kilenc éves korom óta minden évben egy múzeumban töltöm a napot, hat éve már teljesen egyedül. Senkit nem kérek meg rá, hogy elkísérjen, mert ilyenkor  - akármilyen igazságtalan a húgommal szemben - mindig a bátyámra gondolok. Az igazság az, hogy Ling találta ki ezt a programot, eredetileg a saját születésnapja miatt, amit tizenkét évvel ezelőtt Washingtonban töltöttünk, egy családi utazás miatt. Katsushika Hokusai harminchat Fuji-hegyre néző sorozatát abban az évben a Freer Művészeti Múzeumban állították ki, Ling pedig elvitt engem, amíg a szüleink valami csináld magad babamúzeumba vitték Jiát, aki valószínűleg túl kicsi volt még ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzon, de apa és anya úgy gondolták, hogy még mindig szerencsésebb, ha a család legkisebb tagja egy újabb babával tér haza, amit hozzáadhat a gyűjteményéhez, mintha megtetszene neki a kapitalizmus. Pontosabban apa gondolhatta ezt. Leginkább apa.
Akkor láttam először a Kajikazawa Kai tartománybant, amit azóta sem tudok elfelejteni.
Az ukiyo-e fatömbnyomatot a sorozat többi darabjával együtt 1829 és 1833 között adták ki, a kései Edo-korban. Ezek Hokusai legnépszerűbb alkotásai, A nagy hullám Kanagavánált szerintem már minden ember látta valamilyen formában a világon.
Nem tudom lehetséges-e, hogy kilenc éves koromban már annyira megfogott egy kép, hogy mai napig tudjak hozzá érzelmeket és emlékeket társítani, de Hokusai is 6 éves korában kezdett el rajzolni, ezért mindig arra jutok, hogy mégsem vagyok teljesen őrült, amiért azóta is ez határozza meg a születésnapjaimat. Vagy talán csak az történt, hogy az a nap része lett a központi memóriámnak.
Ling egy évvel később szökött meg otthonról.
A képen egy férfi áll, bizonytalanul egyensúlyozva egy sziklás kiemelkedésen és épp a hálóját veti ki a tajtékzó Fuji folyóba Kajikazawánál. A kép tele van mozgással, rajta az ember és a természet mégis szinte eggyé olvadnak. A férfi megfeszült teste a lenti hullámok mozgását utánozza, a hátának ívelt formája pedig a sziklán is tükröződik, amin áll. A horgászzsinórok által alkotott háromszög pedig a háttérben felülről látható Fuji-hegyet visszhangozza. Az első benyomás az aizuri-e technikát alkalmazza, a későbbi verziókon pedig különböző színek adódnak hozzá, a halász fia például piros kabátot kap, a sziklák pedig fokozatosan bokashi technikával zöldes-sárgára színeződnek. Néhány benyomáson még rózsaszín csík is átszeli az eget.
Sokszor éreztem magamat annak a kisfiúnak. Aki a képen csupán a hátát fordítja az apja felé, nem beszélnek egymáshoz, az arcát nem látni, talán a horgász felszereléssel matat. Egyes értelmezések szerint az emberek jelenléte azon a szirten az ő kitartásukat és erejüket mutatja, én azonban nem mindig tudok azonosulni ezzel a véleménnyel. Talán a Fuji folyó egyben a halász és a családja számára felbecsülhetetlen, hiszen az biztosítja a megélhetésüket, attól még kellemetlen érzést kelt a nézőben a nyomaton szereplő emberek közelsége a veszélyhez.
Vajon Ling is valami hasonlót érzett, amikor ugyanerre a képre nézett, vagy ő másképp gondolt rá?  Azért ment el és kezdett új életet, mert veszélyesnek gondolta a meglévőt, vagy mert úgy érezte csak a körülmények kényszerítik rá, hogy azt az életet élje, amit Ang Lanlingként kellett megtennie? Nem tudom mi lenne az a válasz, amivel elégedett lennék. Eddig mindegyik helytelennek tűnt.
Bizonyos értelemben jobban örülnék neki, ha soha nem találkoztunk volna újra. Ling és én. De ahhoz nem szabadott volna belenéznem abba a mappába apánk dolgozószobájában, a legidősebb fiának a nevével a borítón.

---

- Nem megyünk be végre?
- De... - Mégsem tudtam ráparancsolni magamra, hogy mozduljak. Han-ying veregetett hátba és tolt az ajtó felé, amin egyszerre olyannak tűnt belépni, mintha a vesztembe rohannék. Abban sem voltam biztos, hogy mi fog rám várni a túloldalon, elvégre az, hogy láttam apa dolgozószobájában egy mappát és abban egy halom információt a bátyámról, még nem jelenti hogy azok aktuálisak is voltak. Önmagában az is irtó nagy szerencse volt, hogy New Yorkba hoztak minket kirándulni. Az egész túl nagy véletlenek egybeesésének tűnt és a repülőúton idefelé végig azon gondolkoztam, hogy egyszerűen meg kellene próbálnom elfelejteni amit olvastam. Ling elhagyott minket és azóta sem próbált semmilyen titkos formában kapcsolatba lépni velünk. Biztosan boldogan éli az életét valakivel és nem gondol rám, vagy Jiára. Legalábbis ezt mondogattam magamnak, hogy ne hiányozzon annyira.
Összesen négyen lépünk be a helyre - Han-ying, Xin, Linghe és én - egymás után sorompolva, és talán fel sem tűnünk a személyzetnek, amiért ezúttal nem egyenruhában nyomulunk. Ami azt illeti, mind kicsit kevésbé félünk most attól, hogy a tanárink elkapnak minket, amiért meglógtunk a szállásunkról, de egytől egyig mind elég felnőttnek valljuk magunkat ahhoz, hogy meg merjük ezt lépni. Különben meg letagadnának minket, ha nem tudnánk magunkat megérteni angolul, ezért nem kérdés, hogy vissza fogunk találni.
Újabb finoman nyomásokat éreztem a vállamon, amelyek a pult felé tereltek, ahol már a belépésünk óta annak az embernek az arcát néztem, aki olyan ismerős volt és mégis annyira elbizonytalanított. Vajon csak a testvéremnek akartam őt hinni, vagy tényleg ő az?
A barátaimnak természetesen semmit nem mondtam, csak hetek óta azzal etettem őket, hogy erről a helyről sok jót mondanak a neten és mindenképpen meg kell néznünk. Az igazság az, hogy a tervem csak eddig terjedt. El akartam jönni, hogy megtudjam apa iratai tényleg nem hazudtak-e és itt dolgozik-e a bátyám, de arra már nem gondoltam, hogy hogyan fogok szóba állni vele, vagy fogok-e egyáltalán. Állandóan vívódtam magamban ezzel kapcsolatban. Egyszer azt kívántam, hogy legyen tisztában vele mennyire fájt a döntése és haragudni akartam rá életem végéig, tudatni vele, hogy így érzek. Máskor meg annyira vágytam a társaságára, hogy ha csak rám köszönt volna, már meg is bocsátottam volna neki azt  a sok évet, amit tőlünk távol töltött. Az egész ott hibádzott, hogy fogalmam sem volt róla ő szóba állna-e egyáltalán velem. Abban sem voltam biztos, hogy felismerne-e egyáltalán.
- Jól van már. Inkább üljetek le valahol, én megpróbálok kérni magunknak valamit. - Még a tizennyolcat sem közelítettem meg, nem hogy a huszonegyet, ami kellett volna ahhoz, hogy bármire menjek egy bárban Amerikában. Mégis felvettem a legjobb póker arcom és úgy sétáltam oda a pulthoz, mintha az enyém lenne a hely, olyan helyen érkezve a pulthoz ahol biztosan Lingnek kell majd kiszolgálnia.
A szívem egyre hevesebb dobogása ide vagy oda, bátor akartam lenni. Most épp haragudtam rá, még a szemébe nézni olyan is volt, mintha kirántották volna a lábam alól a talajt.
- Parancsolj... - A pillantása úgy futott végig az arcomon, mintha felismert volna, de ezen ráérek később is gondolkodni.
- Négy sört szeretnék kérni. Üvegeset, nem csapoltat. - A szemem a mögötte lévő hűtőre rebbent, mert féltem, hogy említenem kell majd azt is, hogy milyen márkát preferálnánk, én pedig korántsem vagyok tisztában az amerikai sörökkel.
- Kiskorúakat nem szolgálunk ki alkohollal - jelentette ki határozottan, én pedig valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki neki ütközik egy üveg ajtónak, amit egyszerűen nem vett észre.
- Nem vagyok kiskorú.
- Akkor láthatnám a személyidet?
- Ismerjük egymást.
- Sosem láttalak még itt.
- Azért, mert... - Nyitva maradt ugyan a szám, de hirtelen nem tudtam mit mondhatnék. Aztán egyszerűen csak kibukott belőlem az összes kérdés, ami már kilenc éves korom óta foglalkoztatott. - Ang Lanling a neved, ugye? - Levegőért kaptam, annyira ki akartam magamból adni mindent. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, hiszen mindent egy lapra tettem fel. - Shanghaiban nőttél fel, igaz? Te vagy a bátyám.. - Annyira akartam, hogy igent mondjon.
- Figyelj, kölyök - Odatámaszkodott a pultra, hogy közelebbről halljam a szavait. - Nem tudom kit keresel, soha nem hallottam még... Mit is mondtál? Ang Ling...?
- Lanling.
- Akkor ő. Nem tudom kit keresel. Most pedig vagy meghívlak téged és a barátaidat egy kör gyümölcslére, vagy kénytelen leszek hívni a biztonságiakat.

---

Sosem nézek a telefonomra, amikor a múzeumban vagyok, mert nem tartom fairnek az alkotásokkal és az alkotóikkal szemben. Amikor én festek valamit, azt szeretném, ha az emberek ránéznének és elgondolkoznának azon, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlük amit látnak, mert én is mindig úgy érzem, hogy jobban megismerem magamat, ha meglátogatok egy kiállítást. Messze vagyok attól, hogy tökéletes legyek, de ha nem lennék nyitott arra, hogy fejlesszem magamat, akkor valószínűleg szörnyű következő életeim lesznek.
Néha mondjuk azt is gondolom, hogy akkor is a pokolra fogok jutni, ha egy olyan morcos Sadie közeledik felém, mint amilyen most, a múzeum lépcsőin kapkodva a lábait.
- Úgy tudtam, hogy itt leszel! Miért nem vetted fel a telefonodat?
- Sosem veszem fel, ha múzeumban vagyok. - Ezt ő is tudja.
- Nem érdekel. Hatszor hívtalak.
- És most itt vagy. Nem is kellett felvennem hozzá.
- Bunkó paraszt.
- A születésnapomon sértegetsz?
- Igen, mert egy ámokfutó vagy.
- Nem, a legjobb barátod vagyok. - Igyekeznem kellett, hogy vissza tudjam fojtani az arcomra kívánkozó mosolyt.
- Le foglak cserélni!
- Akkor sosem beszélek veled többet.
- Bunkó...
- Ajándékot sem hoztál - vágok közbe pofátlanul, ezúttal már vigyorogva.
- Mert azt hittem meghaltál.
- És attól még nem vettél nekem korábban semmit?
- A mi barátságunkat nem a földi javak határozzák meg.
- Ebben egyetértek - nevettem el magamat, a karomat a vállára helyezve. Így fordítottam őt a megfelelő irányba és indultam lefelé a lépcsőkön.
- Most hova megyünk? Még nem végeztem veled - belecsípett a derekamba, amire én felszisszentem.
- Enni.
- Minek?
- Születésnapom van.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A családi szálak lehetnek a legbonyolultabb kapcsolataink. Ezek olyan örökölt sorsot hordoznak magukban, ami az egész életünket meghatározza. A testvéreknek az lenne a feladata, hogy egymást óvják azután, hogy a szülők már nincsenek. A Te eseted kifejezetten nehéznek tűnik, mivel nem elég, hogy lelépett a bátyád, még középső gyerek is vagy, akinek hirtelen kellett megbirkóznia azzal a feladattal, hogy elég felnőtt legyen ahhoz, hogy a húga felnézhessen rá és segítséget kérhessen tőle, illetve a középső gyerek szindróma már önmagában meg tudja nehezíteni az emberek életét. Emellett neked még extra problémaként ott van az, hogy fiatalon veszítetted el az egyik szeretted, akiről azóta se tudsz semmit, illetve az árnyékból kellett a legidősebb gyerek helyére lépned - még ha ezt nem is teljes egészében tetted meg, mert az apád reménykedik Ling visszatérésében.
A kapcsolatod a művészettel tökéletesen kifejezi azt az érzékenységet, ami mind benned van. Pont emiatt érzem azt, hogy nagyon méltó volt, ahogy egy festmény elemzésével próbáltad bemutatni az érzéseidet a bátyád felé, aki hátrahagyott téged. Sokszor nem is igazán fontos, hogy egy kérdésre megtaláld a helyes választ, szimplán az utazás, amin keresztülmész ez idő alatt olyan tapasztalatokat adhat, amik idővel elértéktelenítik a kérdésedre vált választ és annak a miértjeit. Nagyon remélem, hogy a kapcsolatotok Lanlinggel végül nem tűnik majd helytelennek számodra.  
Nagyon jó látni, hogy van olyan személy, aki melletted áll abban a káoszban, ami körülötted van Úgy érzem, hogy egyedül nehéz lenne kezelned a helyzetet és kicsit féltelek is, hogy esetleg összeroppanhatsz mindannak a súlya alatt, ami rád vár. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg olyan elfojtott érzés fog a továbbiakban előtérbe kerülni, ami meghatározza nem csak a bátyáddal a kapcsolatodat, hanem talán a családod által örökölt sorsodon is változtatni tudsz idővel. Annak ellenére, hogy az előtörténetedben nem volt sok akciódús esemény, nagyon sokat megtudhattunk a karakterről, akit közénk hoztál, és örülök neki, hogy egy ilyen csodás fiú színesíti az oldalunkat. Köszönöm az élményt!   Mielőtt rögtön szaladnál játszani, kérlek látogasd meg az avatar -és névfoglalót, hogy a csodás kis arcod ne vesszen el! Sok-sok kellemes játékot és időtöltést kívánok neked az oldalon  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!