Zhihao & Jiang

- Mosolygós vagy – a megjegyzésre egyből lefagyott a korábbi vigyor az arcomról, amiről összességében nem is tudtam, hogy kiült volna a vonásaimra. Általában könnyen leplezem az érzéseim, ráadásul nem is feltétlenül hiszek benne, hogy bárkit érdekelnének ezek. Loz és köztem jó kapcsolat volt, azonban tisztában vagyok vele, hogy az emberi kötelékek nagyon törékeny dolgok, ezért nem mondhatom, hogy túlzottan beleéltem volna magam abba, hogy elbeszélgetünk a kislányáról, akivel olykor találkozom, vagy éppen vigyázok rá, amikor ő nem ér rá és pihenőnapos vagyok. Mindig tapintatosan kérdezte, hogy mi van velem, mi foglal le az utóbbi időben és valódi energiát fektetett abba, hogy jobban megismerjen engem, ami miatt úgy éreztem, mintha tényleg szeretne közelebb kerülni hozzám. Ezt a szándékot én nagyon értékeltem, ugyanakkor nem mertem bízni abba, hogy bármilyen mélyen gyökerező kapcsolat lehet ebből. Mondjuk mindezt sosem mondtam volna el neki, mert titkon talán mégis abban bíztam, hogy léteznek még emberek, akiknek számítok… Akkor talán ő egy közülük. Meg ki vagyok én, hogy ilyen mértékben éljek vissza az emberi jóindulattal és gázoljak valakinek a szívébe, aki ennyire igyekszik csak miattam? Nagyon tapló dolog lett volna tőlem, ami összességében nem áll távol a jellememtől, de épp elég volt elviselnem Karolina kiskutya szemeit, amikor valami olyat mondtam, amihez az ő lelke érzékenynek bizonyult… És ez nem feltétlenül az ő rossz tulajdonsága volt. Ahogy a lány eszembe jutott és a munkatársamra néztem, aki áruló módon próbálta kiszedni belőlem, hogy mi az oka annak, hogy mosolygós vagyok – attól még, hogy nem kérdezett rá, pontosan tudom, hogy ez érdekli őt -, éreztem, ahogy a füleim lassan égni kezdenek, ami miatt tisztában voltam vele, hogy egész éjszaka vádló pillantásokat fogok rá vetni. Egyetlen pillanat alatt torzult az arcom aprócska grimaszba, amitől biztos úgy néztem ki, mint egy durcás kisfiú, de nem érdekelt. Különösképp azért sem, mert a csekély délelőtti forgalmunk ellenére a pulthoz lépett egy fiatal fiú, aki az alkoholos italokat kezdte el szemlélni. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, mivel a pult fölötti monitoroknak azon oldalára állt, ahol azok a frissítők voltak, amiket 21 év alatt nem szolgálunk fel.
- Szia – ahogy szemügyre vettem, egy picit talán ismerősnek tűntek a vonásai, és mivel nagyjából az öcsém lehetne ez a gyerek, egyáltalán nem éreztem kellemetlennek az, hogy ennyire közvetlenül szólítom meg őt – Láthatnám előbb a személyid? Először a hamisat, aztán az eredetit.
Nem vagyok hülye, már kitapasztaltam, hogy a kiskorúak alkoholfogyasztása mennyire komoly probléma az Államokban. Gyakorlatilag olyan korlátozások vannak, amiért a legtöbben egyszerre több törvényt is képesek megszegni annak érdekében, hogy italokhoz jussanak, ez pedig egyszerre volt borzalmas és valahol érthető is. Ha itt nevelkedtem volna, talán nekem is lenne hamis személyim… Vagy mondhatjuk úgy is, hogy más okból lenne, mint most.
- Maradjunk annyiban – anélkül vettem el az igazolványát, hogy rápillantottam volna – Hogy meghívlak egy reggelire és bármi másra, amiben nincs alkohol, mert azzal nem leszel itt kiszolgálva, kedves…
Az volt a tervem, hogy egyszerűen csak lenézem a nevét az iratról, de képtelen voltam újra felvenni a szemkontaktust, amikor megláttam azt, hogy pontosan mi szerepel rajta. A szám szélébe kellett harapnom ahhoz, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet, meg alapvetően azt az ezernyi kérdést, hogy miért van itt és hogyan talált meg. Ezen a ponton hirtelen úgy éreztem, hogy vége van az egész életemnek. Egy fiú, akit az öcsémnek gondoltam, végül tényleg az öcsém lett.
- Hé, jól vagy? – nem tudom, hogy pontosan mennyi időt töltöttem el némán, attól tértem magamhoz, hogy megéreztem a vállamon Carlos szorítását – Ugye nem fogsz elájulni? Neked is enned kellene valamit, és leülni egy kicsit.
magam sem tudom, hogy hányadik kísérletre markoltak rá az ujjaim arra a bármire, amit a kezembe nyomott, de amikor felnéztem rá, hirtelen kedvem lett volna elsírni magam. Ezen a ponton örültem volna, ha én is a gyereke lennék, mert akkor valaki feltétel nélkül képes lenne szeretni és megvigasztalhatna. Láttam, hogy hogyan bánik Miával. Ez valami olyan volt, amit én korábban sosem tapasztaltam meg a családomban.
- Gyere, kikísérlek… - éreztem, ahogy a karomra fogott, de amikor hátrafelé próbált volna irányítani, akkor kiszakítottam magam a szorításából, aztán vetettem rá egy bocsánatkérő pillantást, mielőtt összeszedtem volna a bátorságom és a vendégtér felé vettem volna az irányt. Tényleg úgy éreztem egy pillanatra, hogy el fogok ájulni. Magam sem tudom, hogy hogyan jutottam el egészen a székig, de egészen büszke voltam a teljesítményemre, amikor sikerült leülnöm Zhihao asztalához. Talán meg kellett volna ölelnem, de túlságosan döbbent voltam ehhez, meg valószínűleg ő se örülne neki annyira.
- Emlékszel még rám? – ez volt az első dolog, amit ki tudtam bökni, és szégyelltem is magam miatta. Még mindig jobb annál, hogy apám is tudja-e, hogy hol rejtőzködtem az elmúlt tíz évben.
- Hogy találtál meg? – ezzel valószínűleg csak rontom nála az esélyeim, de egyszerűbb volt ezekről érdeklődni, mint elmondani neki, hogy mennyire hiányzott. Valószínűleg úgyse hinné el nekem – És miért vagy itt?

Jiang & Zhihao

Nem kellene elégedetlennek lennem az életemmel, hiszen kisebb koromtól fogva sok olyan dolgot is megkaptam, amiről más gyerekek pusztán álmodoztak. Kevés dolog volt, amit Ang gyerekként ne érezhettünk volna magunkénak, kezdve a létezés speciálisan felemelő érzésével, amihez hozzájárult a tény, hogy apa képes volt figyelmen kívül hagyni olyan szabályokat is, amelyek mögött más esetben teljes mellszélességgel ott állt. Amikor elég idős lettem hozzá, felfogtam, hogy mindez azért volt, mert több pénzünk volt, mint amit el tudunk költeni mind az öten - négyen - egész életünkben. Ha valamit megtanított nekem apám fegyelem-szeretete és a tiszteletvágyra hajazó alapvető jellemvonása, az határozottan az volt, hogy míg ő ismerheti a kiskapukat és ki is használhatja azokat, addig nekünk ismernünk kell és állandóan szem előtt tartani az ő elvárásait. Mindenki tudta a helyét a családban, a szerepek előre ki voltak osztva, én pedig mindig csak második lehettem. Mindig másodiknak éreztem magamat, mert képtelen lettem volna a bátyám helyébe lépni. Tulajdonképpen nem is akartam.
Ez az érzés pedig annyira megbénított, hogy akármennyire haragudtam rá, aztán mindig maga alá terített az az érzés, hogy mennyire hiányzik nekem Lanling. Dühös voltam rá. Nem azért, mert elhagyott minket, hanem mert egyedül tette. Úgy éreztem túl jól megértjük egymást, túl közel állunk egymáshoz ahhoz, hogy valaha is megromoljon közöttünk a kapcsolat és talán ez volt az az alapvető hiba, amit elkövettem pusztán tíz éves fejjel. Hogy akkor még hittem abban, hogy van beleszólásom azokba a dolgokba, amelyek meghatározzák az én életemet is, aminek részei azok az emberi kapcsolatokat, amiket könnyű családnak nevezni.
Esküszöm, hogy nem kerestem utat a bátyámhoz. Pont, mint ahogyan az eltűnése is az univerzum játszadozásának tűnt egykor, az is már-már viccelődve kopogtatta meg a vállamat, hogy jókor voltam jó helyen és olyan dolgot láttam apám dolgozójában, amibe talán nem szabadott volna ütni az orromat. Azonban az is megfordult a fejemben, hogy talán ennek így kellett lennie. Annak érdekében, hogy lezárjam az egészet.
Ezerszer elpróbáltam a fejemben az egészet. Fogalmam sem volt, hogy akit magam elé képzelek, vajon megegyezik-e majd azzal az emberrel, akit hosszú évek óta nem láttam, abba pedig egyenesen bele sem gondoltam, hogy vajon ő megismer-e engem. Azt akartam, hogy ne tegye, hogy a szemére olvashassam ezt. És most mégis itt álltam vele szemben, ő a pult túloldalán, én a másikon és igyekeztem úgy tenni, mintha nem esne szét minden eddigi gondolatom apró pici darabokra, pusztán a bátyám látványától. Azt akartam, hogy ő is így érezzen. Hogy száradjon ki a szája és talán érezzen valami szúró érzést is a mellkasa közepén, a szíve környékén, hogy jusson eszébe az utolsó találkozásunk és tátongjon benne is akkora űr, amit képtelen helyettesíteni bármivel is... Ha lehetett volna, még a gondolataiban is szerettem volna olvasni.
- Visszakaphatnám? - Zavarodottan intek az okmány felé, ami ott billeg Lanling kezében, amíg az én szemem a kollégájára rebben, aki talán pontosan annyi ideje ismeri a bátyámat, mint ameddig engem az öccsének tekintett. Aki szereti a testvéreit, nem tűnik el a Föld színéről úgy, mintha soha nem is létezett volna. Ez az érzület olyan hirtelen tüzelődik fel bennem, hogy szinte kikapom a kezéből az igazolványomat és úgy vonulok el az egyik asztal felé, hogy közben lassacskán utolér a felismerés; nincs további tervem. És egyébként sem így terveztem ezt a találkozást.
Talán ezért is ülhetett kifejezetten meglepett kifejezés az arcomon, amikor felpillantva a bátyámmal néztem farkasszemet, ahogyan éppen helyet foglal az asztal túlsó végén. Az állkapcsom megfeszült, és a kezem is ökölbe szorult, amit jelenleg a térdemen nyugtattam. Tudom, hogy senkinem nem szabadna a vesztét kívánnom, hacsak nem akarom, hogy rám is visszaüssön minden rossz, amit másnak kívánok, de szerettem volna, ha nem egy egészséges és mindenki máshoz hasonlóan dolgozó, életképes és stabil emberrel találom szembe magamat. Fogalmam sem volt, hogy alapított-e családot, egyedül él-e, vagy van-e valakije, esetleg vannak-e már gyerekei... És ez hirtelen annyira megrémített, hogy a kérdései miatt is elfelejtettem felkapni a vizet. Rájöttem, hogy nem ismerem ezt az embert, miközben azt várom tőle, hogy ragadjon meg és szedjen le arról az érzelmi hullámvasútról, amire saját akaratomból ültem fel, mindenki más tudta nélkül, mielőtt elhányom magam, vagy kiesem és a nyakamat töröm. Magam sem tudom melyik végkimenetelhez álltam közelebb.
- Itt a fő kérdés az, hogy te emlékeztél-e volna, ha nem mutatom meg az igazolványomat. - Akartam, hogy válaszoljon rá. Nem, mégsem akartam, hogy válaszoljon erre a kérdésre, hiszen az előbb néztem végig, ahogyan előbb úgy kezelt engem, mint minden második suhancot, aki megpróbál szerezni egy potya italt. Az ajkamba haraptam, hogy érezzek valamit és egy pillanatra a szemeimet is lehunytam. Az érzelmeim mégsem csillapodtak.
- Ezen én is sokat gondolkoztam. - Hogy miért is akarom őt még mindig megtalálni, amikor neki valószínűleg soha nem volt hasonló gondolata. - Jelen helyzetben azt hiszem nem az a fontos, hogy hogyan találtalak meg, hacsak nem vagy kíváncsi az egész családodra. Gondolom nem... - Oldalra fordítottam a fejemet és összeakadt a pillantásom a kollégájával, aki még mindig úgy figyelte őt, mintha bármelyik pillanatban át kellene ugrania a pult fölött, hogy megmentse Lanlinget tőlem.
- Végig itt voltál? - Kissé hitetlenkedve bukott ki belőlem a kérdés. - És soha nem is érezted úgy, hogy haza kellene jönnöd? - Miért csak én gondoltam rá úgy, mint a családom pótolhatatlan tagjára? Ő miért nem érezte magát a részének? Miért nem érezte azt a kapcsolatot, amit lehetetlen volt mással helyettesíteni kettőnk között? Vagy neki soha nem jelentett annyit az a tíz éves kisfiú, akit utoljára látott?

890 // outfit // amúgy is te kezdted //