Sadie & Zhihao

Biztosan vannak olyan dolgok, amelyeket csak a középső gyerekek élnek át egy családban, csak azért, mert abban a megtiszteltetésben volt részük, hogy megszülettek. Ha ezt a részét akarnánk feszegetni persze hosszasan lehetne elemezni, hogy apánk milyen élő anomáliája az otthoni politikai vezetés iránt elvakultak tömegeinek, és hogyan engedte meg mégis magának, hogy egy gyerek helyett rögtön három szülessen a családba, amikor az kifejezetten büntetve volt. Az egésznek van egy egészen finom iróniája, hiszen ha valaki apát kérdezi, ő büszkén jelenti ki, hogy milyen utódai vannak és hogy majd mi visszük tovább és tesszük igazán naggyá az Ang családot, ha viszont valaki kicsit is jobban ismer minket és nem az otthoni ismerősöknek beadott sztorit hallotta, hanem tudja, hogy Lanling egyszerűen elszökött otthonról, akkor tudni fogja, hogy sokkal diszfunkcionálisabbak vagyunk, milyen amennyire azt szeretnénk kimutatni.
Mondhatnám azt, hogy egy idő után elkezdtem hinni abban, amit a bátyámmal kapcsolatban terjesztettünk, de gyerekként túl erős volt a kapcsolatom vele, hogy el tudjam neki felejteni amit tett. Talán azért, mert soha nem tartottam elegendőnek azt, amit megkaptunk és amiért hálásnak kellett volna lennem, mégsem tudtam igazán értékelni. Nem vonzott az a beszűkült világ, amiben a szüleim nőttek fel és az a fajta hatalom, amibe apa kapaszkodott, valószínűleg éppen a saját példája miatt. Mert a születésemmel és attól fogva mindig nyilvánvaló volt, hogy neki sem elég az, amit a párt - amit egyébként teljes mellszélességgel támogatott - kiosztott neki. Mindig volt egy kiskapu, mindig volt egy másik opció, amit ő választott és ami megtanított nem csak engem, de valószínűleg a testvéreimet is arra, hogy soha nem szabad csak és pusztán annak látni a világot, amit valaki más mutat meg nekünk.
Sokkal jobban megértettem magamat olyanokkal, akik maguk is látták ezeket a repedéseket a saját világuk szélén és érdekelt, hogy azok az emberek, akikkel kapcsolatban vagyok, hogy képesek kifejezni ezt az érzést. Ha viszont valamit nehezen tudtam elfogadni, az az volt, amikor valaki ezt úgy próbálta megtenni, hogy saját magának ártott. Főleg ha az a valaki a legjobb barátom volt. Én magam sem vagyok a tudatos élet és a megfontolt döntések mintapéldánya. Nem vagyok sem olyan ember, aki könnyen megbocsát, sem valaki, aki annyi bölcsességgel rendelkezik, hogy érdemes meghallgatni a tanácsát. Ezt pedig biztosan azok az emberek is tudták rólam, akikhez közel állok, mert az elmúlt időszakban egészen úgy éreztem, hogy olyan az életem, mintha egyik hullám a másik után temetne maga alá, nekem pedig nem lenne lehetőségem elég ideig a felszínen maradnom, hogy elég levegőhöz jussak. Talán csak mások elutasítása fájt igazán, holott örök életemben mások vettek körül. Megszoktam a testvéreim, a barátaim, a szüleim, a szaktársaim, vagy egyszerűen a szomszédok és a Shanghaiban élők jelenlétét. Lanling nem volt rám kíváncsi - akármekkora meggyőződéssel mondta is, hogy nem ismeri akit keresek, én tudtam, hogy ő az. Sadie pedig olyan hirtelen döntött egy európai útról, hogy tisztában voltam vele, hogy csak ignorálni akarja mindazt, ami történt. De ismertem annyira őt és ő is engem, hogy tudja milyen hatással van rám, ha sokáig nem megyek emberek közé, ezért az üzenetváltásaink alapján pontosan tudta mennyire szükségem van a találkozóra, amit megbeszéltünk. Valójában már azt a részét is elengedtem, hogy le akarjam őt cseszni, amiért mindenkire a szívrohamot hozta a kórházba kerülésével és annak körülményeivel - ráadásul a szülei tettek róla, hogy ő is emlékezzen erre -, ezért nem éreztem szükségét annak, hogy előre elgyakorolt monológgal készüljek neki azzal kapcsolatban, hogy mennyire fiatal még az értelmetlen halálhoz és hogy kinek mennyi szüksége is van arra, hogy Sadie része legyen az életének. Részben azt szerettem volna neki inkább elmesélni, hogy milyen volt újra találkozni a bátyámmal. De nem lettem volna mérges, ha mesélt volna Európáról.
Ehhez nyilván meg kellett vesztegetnem őt és beígérni neki, hogy elviszem őt a kedvenc helyére enni és még fizetem is az egészet, illetve azt ehet, amit szeretne - már ha fér bele valami, amikor nem nőtt nagyobbra egy kifejlett általános iskolás lánynál. Ezt a részét, meg a tényt, hogy egyáltalán nem féltettem miatta a pénztárcámat nyilván nem terveztem közölni vele, mert első dolga lett volna kopaszra nyírni engem, amikor megkérem rá, hogy tegyen eleget az aktuális perverziómnak és fesse a hajamat lilára. Valószínűleg ez is az egyik jele volt annak, hogy mennyire hiányzott, amíg nem találkoztunk, mert még a hajamat is rá akartam bízni.
Amint megpillantottam őt a buszmegállóban, ahová megbeszéltük a találkozót, felé vettem az irányt, hogy néhány hosszú lépéssel teljesen lecsökkentsem a távolságot közöttünk. - Ezek szerint az európai levegő sem volt elég jó ahhoz, hogy nőjjél kicsit, amíg ott vagy? - Átöleltem őt üdvözlés képpen, de aztán lazán és igyekezve észrevétlenül mégis a vesém irányába húztam a karomat, hogy ha netán le akarná őket verni, ne járjon szerencsével.
- Egyszer fogom mondani és ezzel kell gazdálkodnod karácsonyig, de remélem tudod, hogy hiányoztál. - Mélyet sóhajtva fújtam ki a levegőt, miközben megcsóváltam a fejemet. Sok dolog volt, amit szerettem volna elmondani neki, amíg nem volt itt és amit végül büszkeségből nem írtam meg neki. Vannak dolgok, amelyekről nem olyan könnyű üzenetben kommunikálni, mint személyesen. - Menjünk, mielőtt odaadják az asztalunkat másnak. Éhes vagyok - a fejemmel a helyes irányba intettem, amerre az étterem helyezkedett el, ahová rendszeresen jártunk együtt. Nem babonából, inkább csak megszokásból. - Találkoztam a bátyámmal - jelentettem ki végül, épp amikor a kilincsért nyúltam, hogy ki tudjam nyitni az étterem ajtaját Sadie előtt. Lehet, hogy jobban kellett volna feszélyeznie, hogy bizonyos kimondatlan dolgok ott vannak kettőnk között, de mi jók voltunk abban, hogy úgy robbantsuk egymásra a híreket, mint az amerikaiak az atombombát Japánra. Én pedig épp most dobtam le az egyik legnagyobb bombát, amin képtelen lettem volna tovább ülni, egymagam.

925 // outfit // mit ignorálsz?   //