A tegnap estére értünk haza életem legfantasztikusabb kirándulásából, aminek minden egyes pillanatát boldogságként éltem meg. Gleeson mindent tökéletesen megszervezett, és az, hogy sikerült ennyire egymásra hangolódnunk, már csak hab volt a tortán. Semmi akadályát nem látom annak, hogy valóban hozzá költözzek, hiszen az elmúlt pár napunk is fantasztikus volt együtt, és biztosra veszem, hogy innen majd csak még jobb lehet minden.
Ragaszkodtam ahhoz, hogy az utolsó éjszakámat a lakásomba töltsem, hiszen tudtam, hogy reggelre beszélte le a költöztető céggel, hogy jöjjenek. Szerettem volna nyugodtan összepakolni, hogy egyszerre minden átvivődjön hozzá, ami számomra fontos. Ruhák, fotóalbumok, személyes tárgyak, amelyek valami emlékhez fűznek és a utoljára hagyom az ágyam mellett lévő éjjeliszekrényen pihenő képeket, amelyek gondosan be vannak keretezve. Az egyiken anyával vagyok, még tavaly készült a kép, amikor haza látogattam Párizsba, egy másikon Prueval és a harmadikon közösen a barátnőimmel, épp valami koktélpartín vettünk részt. Ha rajtam múlna ezeket a Gleeson lakásán is ki raknám valamelyik polcra, viszont tudom, hogy nem lenne helyes. Eszem ágában sincs átrendezni ott semmit, épp elég nekem a tény, hogy mától fogva minden egyes napunkat közösen élünk meg. A lakás, amiben eddig laktam, nem a sajátom, csak béreltem, bár nem azért, mert ne engedhettem volna meg magamnak egy kisebb házat, ahnem azért, mert néhány éve amikor New Yorkba jöttem, azzal a céllal érkeztem, hogy vissza térek majd a szülőföldemre egyszer, így nem tartottam fontosnak, hogy saját házam legyen. Bár eredetileg úgy terveztem, hogy fent tartom azt mégis magamnak arra az esetre, ha valami mégsem sülne el jól, hogy legyen hová vissza jönnöm, de a nyaralásunk során sikerült majdnem minden kételyt elűznöm a fejemből, így végül a lakás igazi tulajdonosával megbeszéltem, hogy bontsuk fel a szerződést, elintéztem minden fizetnivalót vele, és miközben három férfi, akik a költöztető cégtől jöttek le cipelik a csomagjaimat, felhívom Pruet is, hogy közöljem vele, hogy elköltözök. Nem kicsit volt felháborodva, leginkább azért, hogy csak most szólok, pedig szívesen segített volna, meg persze nem esett nehezére a fejemhez vágni a nem tetszését és azt, hogy szerinte ezt a döntést mennyire elkapkodom. Mikor pedig közli velem, hogy szeretne meglátogatni, csak simán rábólintok, pedig este már nem is a saját házamban leszek és főleg nem egyedül, hogy egymagam szervezkedjek. De hogy mondhatnék neki nemet? Több mint egy hete nem találkoztunk.
Én a saját autómmal parkolok le a Gleeson hatalmas villája előtt, a költöztető kocsi mellett, amiből kiszállva, széles mosolyra húzódik a szám, amint megpillantom a férfit is. Mint valami kamasz kislány úgy futamodok meg, hogy minél előbb a nyakába borulhassak. Az ajkára tapadok, majd közelebbről is felmérem a villát, ami igazán gyönyörű, bár nekem talán egy kicsit sok. Én mindig is jobban szerettem a visszafogott, szerényebb környezeteket. De majd megszokom ezt is gondolom.
- Hiányoztál. - nyomok egy puszit az arcára, majd elhúzódok tőle, mert eszembe jut, hogy még mindig nem vagyunk magunkra. A költöztetők máris  a csomagaimat le szedve a kocsiról várják az utasítást, hogy azokat hová vihetik. El sem hiszem, hogy mától valóban együtt fogunk élni. Épp úgy, ahogyan azt az igazi, szerelmes párok teszik. Hiszen azok vagyunk mi is.
- Egyébként... beszéltem Prueval. Tudom, hogy nem szabadott volna nélküled bele menjek, hiszen ez mégis csak a te házad, de ragaszkodott ahhoz, hogy ma szeretne meglátogatni...- nem nézek rá miközben beszélek, mert kicsit szégyellem ez miatt magam. Ez lenne az első napunk amit úgy töltünk, hogy együtt lakva, Prue igazán rá ért volna. De mit kellett volna csináljak? Olyan nehéz neki nemet mondani. - De ha nem szeretnéd, akkor ki találok valamit. Biztosan megérti. - teszem azért hozzá mosolyogva, hiszen azért van beleszólása a dologba nyílván. Még akkor is ha úgy tűnik, hogy nélküle döntöttem ebben. Rossz szándék az igazán nem volt bennem. Csak na...       

Bár mindössze egy éjszakát töltöttünk külön, mégis amikor megpillantom, úgy érzem, mintha legalább hetek teltek volna el. Talán ezért borulok úgy a nyakába, mintha olyan sokáig lett volna távol tőlem. Annyira megszoktam a jelenlétét, hogy ezentúl elképzelhetetlennek tartom, hogy ne legyek annyiszor a közelében, ahágyszor csak tehetem. Bár holnaptól vissza kell állnom munkába, kénytelen leszek nélkülözni őt, de legalább tudom, hogy mire egy hosszú, fárasztó nap után haza érek, ő fog várni rám. Ezentúl minden egyes nap. Bár ezt a hatalmas villát azt hiszem, hogy nehezen fogom tudni megszokni, de majd valahogyan alkalmazkodom mindenhez. Rá mosolygok a szerelmemre, aki egyre jobban az életem részesévé vált, és aki nélkül már nem is szeretnék létezni ezentúl. Kicsit tartottam attól, hogy düshös lesz, amiért a kérdezése nélkül beszéltem meg Prue-val, hogy át jön ide, de szerencsémre semmi olyasmi reakciót nem váltott ki belőle, ami arra utalna, hogy haragudna, vagy épp csalódott lenne. Szerintem amúgy neki alapjáraton olyan a  természete, aki mindig nyugodt. Nem is tudnám azt elképzelni, hogy valaha is kiabáljon, vagy épp ne ilyen kedvesen szóljon hozzám. Annyira udvarias és figyelmes, hogy valóban elhiszem már, hogy mellette olyan életem lesz, amilyent mindig is szerettem volna. Nem a gazdagságra gondolok, mert én is sikeresen megteremtettem magamnak egy olyan életet, hogy ne szenvedjek hiányt semmiben, akkor sem ha egyedül maradok életem végéig. Hanem inkább arra, ahogyan bánik velem, és ami miatt képes vagyok elhinni, hogy számítok valamit. Neki igen, ezt érezteti velem minden egyes pillanatban.
- Annyira rámenős, hogy nem tudtam nemet mondani neki. De köszönöm, hogy megérted. - mosolygok rá ismét, és érzem, hogy újból bele szerettem. Soha senki nem tett még ennyire bolodggá. Bólintok, majd megfogom a kezét, ahogy beérve a házba egy gyönyörű nappalihoz érünk. Ez sokkal szebb, mint amilyennek elképzeltem. Prue egészen biztos, hogy hanyat vágja magát, ha meglátja, hogy milyen álomba illő villába költöztem. Bár megelégednék igazából egy kis faházzal is, amíg Gleeson mellettem van. Felkapom a fejem, ahogyan egy bizonyos Austin nevezetű férfit szólít, majd elő is kerül egy fiatal férfi, akiről messziről is lerí, hogy a saját neméhez vonzódik. Barátságosnak tűnik, és a szavaitól egy kicsit érzem, hogy bele is pirulok. Fel nézek Gleesonra egy széles vigyorral az ajkamon, mert ezek szerint mesélt rólam az alkalmazottjának.
- Elinor. Még egyenlőre. - mosolygok rá Austinra, és egy rövid ideig elengedem Gleeson kezét is, hogy azt a másik felé nyújtsam, aki szívesen el is fogadja azt. - Fantasztikus volt. Gleeson gondoskodott arról, hogy jól érezzem magam. És hát igen... úgy tűnik, hogy itt fogok lakni. De ha nem túl nagy kérés hagyjuk ezt a kisasszonyozást... - nézek előbb rá, majd Gleesonra is, mert nem tudom, hogy ez valami  itteni szabály-e, hogy magázniuk kell az alkamazottaknak a házban lakókat, de nekem a hátamon a szőr is feláll ettől. De persze, ha Gleeson nagyon ragaszkodik hozzá, akkor nem bánom... valahogyan majd csak megszokom. De titokban úgyis el fogom várni, hogy közvetlenebb legyen hozzám, és semmiképp sem ilyen hivatalos. Ismét megfogom a kezét és
úgy járjuk be a háznak a fontosabb részeit, és igazából nem is nagyon akarok bele szólni semmibe, egyenlőre még nem tudom úgy érezni magam, mintha ez az én otthonom lenne. Talán nem is fogom egyhamar annak érezni. Végig szótlanul nézelődök és hallgatom, ahogyan ki adja az utasításokat, egészen addig amíg a konyháig nem érünk. Meglepődök egy kicsit azon, hogy még szakácsok is vannak, ez szintén furcsa nekem, mert igaz, hogy én is megengedhettem volna, hogy fel vegyek magam mellé valakit, de mindig felesleges plusz költésnek gondoltam azt. Na meg szeretek én magam főzni, persze ha azt az időm is engedi. Vissza intek a konyhai alkalmazottaknak, majd miután azt is felmértük, kifele menet megszorítom egy kicsit a Gleeson kezét.
- Ha még szakácsod is van, akkor nekem mi lesz a feladatom ebben a házban? Azért néha szeretnék én is főzni neked. - jegyzem meg, mert amúgy mindent elfogadok, ha nagyon muszáj ezt is, de... már nem fog egyedül élni. Rendben, talán mindennap, minden percében nem lenne időm főzicskélni a munkám miatt, de azért néha jól esne. A gardróbnak örülök, hogy ilyen tágas, mert biza azt hiszem, hogy a ruháimból és a cipőimből van a legtöbb. Azt hiszem, hogy kényelmesen el fogok benne férni, sőt még helyem is lesz az újaknak. Vigyorogni kezdek, amint elérünk a kedvenc helyemig, és örülök, hogy úgy beszél róla, hogy a közös hálószobánk. Annyira ízlésesen van berendezve minden, és annyira gyönyörű, hogy igazából semmibe sem szeretnék bele szólni. Minden tökéletes már így is.
- Ez meg miféle kérdés? Természetesen veled maradok.- adok egy puszit az arcára, és amint kettesben maradunk végre, a nyakát átölelve csókolom meg. - Igazán gyönyörű itt minden. Remek ízlésed van. Majd megpróbálok én is alkalmazkodni mindenhez, bár azt hiszem, hogy időbe fog telni, amíg mindennek megszokom a helyét. Mit csináltál eddig egyedül egy ekkora házban? - nevetem el magam, mert egyébként nem is akarok arra gondolni, hogy előttem talán más nő is lakott már itt vele.... és aludt ebben az ágyban.       

Örülök, hogy nem haragudott meg, amiért a megkérdezése nélkül beszéltem meg Prue-val a ma estét, pedig minden joga meg lett volna rá, hiszen ez az ő háza, ráadásul az első napunk lenne, amit közösen töltünk el úgy, hogy együtt élünk. Még mindig furcsa ezt kimondani, és elnézve ezt a gyönyörű házat, azt hiszem, hogy nem lesz könnyű megszoknom sem. Főleg azt, hogy még alkalmazottjai is vannak. Austin kedves férfinek tűnik, ahogyan a konyhában a szakácsok is. Azt tudtam, hogy pofátlanul gazdag, de nem is sejtettem volna, hogy külön emberek lesik a kívánságait. Ezzel persze nincs gond, viszon a képzeletemben valahogy úgy zajlott le az egész együtt élésünk, hogy ketten leszünk, és enyém lesz a ház körüli feladatok elvégzése. Elvégre is az a nők dolga nem? Hogy a férfiakat lenyűgőzzék például a főztjükkel. Az anyám mindig azt mondta, hogy a férfi szívéig a gyomrán keresztül vezet az út.
- Rendben, megbeszéltük. Szólok időben majd. Megpróbálok alkalmazkodni mindenkihez. Veled pedig kettesben bármit csinálok és bármikor. - vigyorgok rá pimaszul, mert nem mondom, hogy nem csábít az együtt főzés gondolata, azonban azt hiszem, hogy tudunk közösen annál sokkal hasznosabbat is csinálni. - Nekem nem okoz gondot, ha néha elpakolok magunk után. Nekem nem voltak erre külön embereim, magam csináltam mindent. Egy kicsit kellemetlen, hogy csak úgy bele csöppentem ebbe. Ki tudja, mit gondolhatnak azok az emberek rólam...Gleeson...ugye tudod, hogy ha egy kis lyukban élnél valahol az erdő közepén, én akkor is téged választanálak? - kicsit olyan érzésem van, mintha mindenki azt hinné, hogy ez a hatalmas villa az, ami ide csábított, pedig lényegében nekem ez nem is fontos. Nem azért éltem egy bérelt lakásban sem, mert ne engedhettem volna meg magamnak egy sajátot, hanem azért, mert amig Gleesont nem simertem meg, nem terveztem az életemet New Yorkban le élni.  Szerencsére nem vagyok rá szorulva egyetlen férfi pénzére sem, viszont jobban szerettem mindig is a visszafogottságot, hiszen az alkalmazottakra költött pénzt, lehet hasznosabb dolgokba is fektetni. Nem mintha az én dolgom lenne, hogy Gleeson mire költ, hiszen jól tudom, hogy megengedheti magának ezt az életet. De vajon én is megérdemlem mindezt? Olyan nehéz elhinnem.
A hálószoba is gyönyörű, és amint magunkra maradunk már rá is tapadok az ajkára, bár tudom, hogy ennek most még nincs itt az ideje, így kénytelen vagyok elhúzódni tőle egy kicsit, mert biza ha rajtam múlna, akkor már régen az ágyban lennénk. Ki kell várnunk a megfelelő időt mindenre.
- Korábban lakott itt veled más is? Úgy értem...nő? - talán nem szabadna ilyent kérdeznem, meg igazából mindegy is már az, ami a múltjában volt, viszont nagyon szeretném tudni. Nem akarok persze féltékeny lenni soha, megfogadtam, hogy bízni fogok benne, de időközben ez valamiért mégis mindig kibújik belőlem. Bólintok, majd a kezét megfogva követem a konyháig, ahol egy kicsit meg is szégyellem magam. Hiszen most miattam plusz munkájuk lesz. Bár látszólag ez a konyhában dolgozókat nem zavarja, hiszen fizetést kapnak, de akkor sem szeretnék én lenni az ok, amiért pluszban kell dolgozniuk.
- Nyolc óra körülre beszéltük meg. De nem kell nagy felhajtást csinálni belőle. A zöld tea a kedvence, süteményekből pedig bármelyiket megeszi. Tényleg csak valami nagyon egyszerű elég, rendben? - mosolygok rájuk, mert nem szeretném, hogy azt gondolják, hogy parancsolgatni szeretnék, vagy bármi ilyesmi. Én néha még a munkahelyemen sem tudok elég szigorú lenni, nem, hogy itt. Nem olyan a természetem. Talán majd megszokom, de ez most még elég furcsa nekem így. Ki lépve a konyhából még egyszer vissza pillantok a szakácsokra sajnálkozva mielőtt magukra hagyjuk őket.
- Erre semmi szükség nincs Gleeson. Nem kell őket pluszban dolgoztatni. Prue amúgy sem hiszem, hogy azért jön... - szólalok meg amint ismét belépünka  szobába, ami még olyan idegen a számomra. - Ha már az első nap plusz munkákat kapnak miattam, akkor nem fognak kedvelni... - teszem hozzá, mert azt valahogy mindiga  szívemen viselem, ha valaki szerint nem vagyok szimpatikus. Neki lehet, hogy ők csak alkamazottak, de számomra épp olyan emberek, mint ő vagy én. Nem szoktam nagyon különbséget tenni takarító és orvos között, hiszen minden szakma nagyon fontos.        

Nem is tudom, hogy miért lepődök meg azon, hogy egy ekkora villában van személyzet. Ez talán valahol normális, főleg ha az ember megengedheti magának, hogy pluszba még alkalmazottakat is fizessen. Gleesonnak pedig hatalmas vagyon van a kezében, amit nyílván arra fordít amire kedve tartja. Igazából ez nem is zavar engem, de az már annál is inkább, hogy milyen nőnek gondolhatnak engem közben. Nem szeretném, ha azt gondolnák, hogy túl kényelmes vagyok, és az ő hátán akarok felkapaszkodni. Persze lényegtelen, hogy kinek mi jár a fejében, a fontos az, hogy mi megértsük egymást. Mert amúgy az egyettértés nagyon is meg van köztünk, fogalmam sincs, hogy miért képzelek bele mindenbe valamit.
- Igazad van. Nem is igazán lenne időm a  házzal foglalkozni. Ez legalább a háromszorosa annak, amiben eddig éltem, és én néha még azt is nagynak gondoltam. - vallom be, azonban az, hogy megint félre értette, amit mondani próbáltam, egy kicsit meglep. Pedig csak annyit szerettem volna, hogy tudja, hogy nekem nem számít, hogy mekkora vagyona van és épp hány embert tud kifizetni. Én őt önmagáért szeretem.
- Mi? Dehogyis! Nem úgy értettem. - sóhajtok és jobbnak is látom, ha nem megyek bele inkább jobban ebbe az egészbe. - Igazad van. Mindegy, hogy ki mit gondol. - mosolygok rá, és megsimogatom az arcát is, mert nem szeretnék ilyen apróságokon össze veszni vele. Ma van életem eddigi legboldogabb napja, és azt szeretném tökéletesen megélni. Mától minden lehetőség elöttünk van, hogy az amúgy is mesébe illő kapcsolatunkat, még varázslatosabbá tegyünk. Meg kell próbálnom kevesebbet görcsölnöm olyan dolgokon, amiken felesleges.
- Nekem minden tökéletes így ahogy van. Komolyan. Nem kell felbolydítani a kialakult házirendet. Én majd alkalmazkodok mindenkihez. Bár lehet, hogy szükségem lesz majd valami térképre, mert másképp biztosan elveszek. - nevetek fel szemforgatva, bár nyílván viccnek szánom. Mondjuk nincs azért kizárva, hogy nem lesznek eleinte gondjaim egyes helyek megtalálásával. De gonolom pár nap alatt bele jövök. A szavaira azonban muszáj egyetértően bólogatnom, mert valóban nem lenne jó, ha a szeszélyeim miatt ennyi ember munkanélküli maradna. Ilyent semmiképp sem szeretnék, főleg, mert tudom, hogy mindenkinek mekkora szüksége van a pénzre, hiszen nem mindenki olyan szerencsés, hogy benne legyen az elitek körében. Bár azért mi is megdolgozunk és dolgoztunk is eleget, hogy ne szenvedjünk hiányt semmiben.
- Nagyon szeretem, hogy ilyen csodálatos szíved van. - mosolygok rá, és a tekintetemből is láthatja, hogy mennyire csodálom őt és az egész jellemét is. A szobában pedig, amint találkoznak ajkaink, máris eszembe jut, hogy milyen csodálatos örömökbe részesített a nyaralásunk alatt, és ha rajtam múlna, akkor egészen, hogy tovább is mennék ennél. Kár, hogy megint elő jön belőlem a féltékenység, ráadásul a múltja miatt. Mintha nem lenne már amúgy is mindegy az, hiszen most én vagyok vele.
- Gondolom sikerült is vele lezárnod a kapcsolatot rendesen. Mármint... nem járkál ide, vagy valami, igaz? - egy újabb ostoba kérdés, ami miatt legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Mi a fenéért fírtatom a múltját? Hiszen az én életemben is voltak férfiak. Ami volt, elmúlt. Csak valamiért nagyon piszkálja mégis a fantáziámat, és egészen biztos, hogy azt sem fogom tudni megállni majd, hogy néha ne ellenőrizzem le a telefonját... persze titokban. Annyi csalódás ért már, hogy egyszerűen rettegek, hogy valami fog történni, ami beárnyékolja majd a boldogságunkat. A konyhában igyekeztem nem túl sok mindennel hagyni, hogy fárasszák magukat a szakácsok, főleg ne feleslegesen, mert nem szeretném, ha azt hinnék, hogy alig jövök meg és már utasítgatni is akarom őket.
- Rendben, megértettem. Ez a dolguk. De nem akarok én lenni az, aki miatt plusz dolgokat kell csináljanak, és nem a megszokottat. Tudom, hogy nem nagy dolog megsütni egy süteményt, de akkor is. Mindegy. Felejtsd el, amit mondtam. - rázom meg a fejem, mert nem szeretném ha az ilyesmik miatt haragudna meg rám. Igaza van, nem túl nagy kérés egy sütemény. Én gondtam ezt is túl. - Többet nem szólok az ilyesmik miatt semmit. Mert igazad van mindenben. Igyekszem majd nem láb alatt lenni és mindenkivel jól kijönni is. Csak egy kicsit izgulok. Ez az első napunk így. - mosolygok rá, majd az a mosoly még szélesebb lesz, amint maga mellé csalogat. Ennek hogy lehetne ellenállni? Bólintok, majd feldőlök én is az ágyra mellé, fejemet a mellkasára hajtva és szorosan átölelve, miközben magamba szívom az illatát. El sem hiszem, hogy ezt ezentúl mindennap megtehetjük majd.  
- Fogalmad sincs, hogy mennyire boldoggá teszel. - suttogom egy percig sem elengedve őt, és tudom, hogy még nagyon sok dolgunk lenne, de most ez jól esik így.         

Nem szeretném, hogy azt gondolja, hogy kifogásokat gyártok azért, hogy mégis kihátráljak ebből az összeköltözésből. A szavaimmal egyáltalán nem az a célom, hogy megbántsam vagy bármi. Ezért is engedem el végül minden aggódalmam és adok neki igazat. Végtére is igaza van mindenben. Feleslegesen stresszelek olyan dolgokon, amiken nem kéne. Semmi baj nincs azzal, hogy a házat takarítók tartják rendben, azzal sem, hogy szakácsok főznek és igazából semmi mással sincs. Csakis az számít, hogy Gleeson és én mindig megértsük egymást és én mindent meg is teszek majd azért, hogy ne bánja meg soha, hogy beengedett az életében. Egy lépéssel közelebb kerültünk ahhoz, hogy megteremtsük a saját békés és boldog életünket. Hiszek abban, hogy minden működni fog. Hiszen már így is tökéletes köztünk az összhang. Végre lehet egy olyan életem, amiről mindig is álmodtam, és örülök annak, hogy annyi csalódás után sem adtam fel a reményt. Megérte rá várnom.
- Igazad van. Majd meglátod, hogy tökéletes barátnőd leszek. És remélem, hogy egyszer majd a feleséged is, és a gyermekeid édesanyja. Őszintén ezt akarom. - persze tudom, hogy ahhoz még nagyon sok lépést kell megtegyünk, előbb meg kell szoknunk egymás jelenlétét, de én bízok abban, hogy sikerülni fog elérnünk mindent, amiről már beszéltünk. - Akkor majd igyekszem gyakran dícsérni őket. Egyébként mi alapján főznek? Te szoktad mondani nekik, hogy mi készítsenek el? Vagy maguktól teszik? - teszem fel a kérdésem, ami máregy ideje amgy is foglalkoztat, mert fogalmam sincs, hogy ez hogy működik. Én nem vagyok vállogatós, majdnem mindent megeszek, de azért abban biztos vagyok, hogy az édesanyám főztjét még ezek a szakácsok sem tudják lepipálni. Szívem szerint őt is magam mellé költöztetném, már többször megjárta az eszemet, egyszer említettem is neki, viszont ő nagyon régimódi, és nem szívesen lépne ki a megszokott környezetéből. Én pedig elfogadom ezt, még akkor is ha nehéz, hogy ritán van alkalmunk találkozni. A szobába érve azonban mégsem bírom magamba tartani, azt ami piszkálja a fantáziámat. Bár tudom, hogy nem helyes szóba hoznom a múltját, ami biztosan lezárult már, de nem tudok olyan könnyen túljutni én a sajátomon, hogy minden bennem lévő sebet amit okoztak, semmissé tegyem. Pedig tisztában avgyok azzal, hogy azokról nem ő tehet. A szavai azonban megdöbbentenek és máris megbánom, hogy kérdeztem.
- Sajnálom. - motyogom alig hallhatóan és ez egyszerre szól arra is, hogy előhoztam a témát és azért is, mert már nem él. Biztosan rossz érzés lehet ez neki. Mert gondolom, ha együtt éltek - ha csak rövid időt is -, fontos lehetett a számára. - Miért tenne ilyent bárki? Vagyis... amig együtt voltatok is voltak ilyesmire utaló jelek? Hogy képes lenne megölni magát... - még a hideg is végig fut a hátamon miközben beszéle, s bár nem biztos, hogy helyes erről faggatnom, bánom is, hogy felhoztam, de már nagyon érdekel. Meg sajnálom is. Sosem értettem, hogy valakit mi tud rá venni ilyesmire. Vajon Gleeson miatt történhetett? Szerette őt annyira, hogy ilyesmire vetemedett? Ezt természetesen nem mondom ki hangosan, mert nem akarom, hogy azt gondolja, hogy hibáztatnám. Bár ha szerette volna gondolom nem hagyta volna el. Nem is tudok erre már mit mondani, és örülök, hogy épp ilyen hamar témát is váltunk, mert még bele gondolni is szőrnyű abban, hogy az a nőn min mehetett keresztül, hogy el vette a saját életét.
- Nekem is egészen szimpatikus Austin. A szakácsok is. - mosolygok rá őszintén, bár én egyébként is igyekszem mindenkivel jóban lenni, mert nem szeretem a konflikusokat. Főleg mindaddig nem, amíg nekem nem ártanak. - Ami azt illeti elég keveset szoktam otthon lenni. A legtöbb időmet a múzeumban töltöm, meg az antik tárgyak között, vagy épp a barátnőimmel, szóval nem lesz gond. - nevetek fel végül, de hát tényleg ez van. A hétvégéim csak annyira szabadok, hogy bármi másra is képes legyek és pihenjek is. Igyekszem majd mondjuk a barátnőimre szánt időmet úgy osztani, hogy Gleeson se hiányoljon, de valószínűleg nem sűrűn fogom azért lemondani a közös programokat a lányokkal. Mert imádom a társaságukat, meg szükségem van mindig a szabadság érzésére. Ahogy a Gleeson közelségére is. Épp ezért is esik olyan jól mellé feküve hozzá bújni, és tudom, hogy még nem mehetünk ennél tovább, hiszen elég sokat jönnek mennek a házban, de már ez is jó érzés.
- Én is nagyon szeretném, ha sosem érne ez véget. - megemelkedek egy kicsit, hogy az ajkaira tudjak tapadni, mert annyira szükségem van arra, hogy érezzem, hogy valóban szeret. - Be lehet zárni az ajtót? - vigyorgok rá, de csak azért inkább, hogy hecceljem, mert még bezárt ajtóval sem hiszem, hogy tudnék ennél tovább menni. Elég kellemetlen lenne ha hallanának is, én meg nem tudok olyankor csendes lenni. Pedig annyira szeretném.          

Minden negatív gondolat, ami bennem van, tudom, hogy el fog tűnni belőlem, csupán a rengeteg csalódásom az oka, hogy feleseleges dolgokon kattog az agyam. Mintha nem hinném el, hogy mindez valóságos lenne. Pedig nagyon is az. Ha előre tekintek a jövőnkre, akkor egy meseszép életet tudok elképzelni, Gleeson a tenyerén fog hordozni, és boldoggá tesz majd. Ezt érzem minden egyes szavából és pillantásából. Én is megpróbálok majd hozzá hasonlóan úgy viselkedni és tisztelni őt, hogy soha ne bánja meg ezt a döntését. Szeretem őt annyira, hogy képtelen lennék lemondani róla. Valahányszor rá nézek olyan érzésem támad, hogy eddig nem is voltam még soha igazán szerelmes, csak elhitettem magammal. Hiszen ő minden téren más, mint a korábbi partnereim voltak, és vele érzem azt először, hogy ha egyszer véget érne, abba bele roppannék. Számomra már ő jelenti az életet. Nem vagyok hozzá szokva, hogy minden kérésemet lesse valaki, talán ezért is furcsa, hogy itt minden elvégezendő feladatra külön ember van, de azt hiszem, hogy mégsem bánom. Mert lesz időm így Gleeson-nal foglalkozni, és csak még közelebb kerülni hozzá. Bár az az egy hét amit együtt töltöttünk is olyan sikeres volt, hogy nem tudnám elképzelni, hogy együtt lakva bármi is ne működjön köztünk. Kezdem megérteni, hogy hogyan működik az összhang közte és a szakácsok között, így nem is akarok erről többet beszélni. Itt úgyis meg van már mindenkinek a szerepe, tudja mindenki a dolgát, és nekem csak annyi a dolgom, hogy mindezt megszokjam. A szobában azonban megint elő jönnek belőlem a kételyek, mert kicsit rossz érzés, hogy nem én vagyok az első olyan nő, akivel együtt él, pedig mindegy kéne, hogy legyen az, hogy mi volt a múltjában. A jelenünk a fontos és abból kell építkeznünk, hogy a jövőnk tökéletes legyen. A volt barátnője öngyilkossága azonban egy kicsit ledöbbent, és meg is bánom, hogy ezt egyáltalán szóba hoztam.
- Igazad van. Nagyon sajnálom. Nem kellett volna szóba hoznom. - sütöm le a szemem, mert kicsit megszégyellem magam az miatt, hogy ilyen hülyeségekkel el is vehetném a kedvét. Nem is értem, hogy engem miért is érdekel ez. Inkább csak örülök ezentúl annak, hogy én lehetek az a szerencsés, akivel megossza az életét. Nekem ez nagyon fontos, az is, hogy az alkalmazottjaival is jól egyezzek majd.
- Ha te nem leszel itthon, csak én akkor legalább nem fogok unatkozni. Majd kávézok velük, vagy valami. Mert gondolom lesz idejük két kavargatás között. És csatlakozik hozzánk Austin is. - végülis lehet jó oldala is ennek az egésznek. Bár napközben elég ritka, hogy itthon legyek, de néha azért vannak a hétvégén kívül is lazább napjaim. Ha ritkán is. Megforgatom a szemem amiatt, hogy megint rosszul fogalmaztam egy kicsit. Mert természetesen vele is időt fogok tölteni. Sokat. Hiszen mától együtt élünk. Nem gondoltam, hogy ezt külön ki is kéne mondanom.
- Természetesen veled is. Te vagy a szerelmem. - mosolygok rá, bár szerintem azt pontosan tudja, hogy mennyire fontos nekem. Biztosan sikerül majd úgy kialakítanom a szabad időmet is, hogy mindenkire jusson belőle. De viszont az fontos, hogy néha a barátnőimmel is lehessek. Még egy kicsit furcsa ez a helyzet, hogy van egy komoly kapcsolatom és a döntéseimet úgy kell meghoznom, hogy ezt figyelembe vegyem, de boldogulni fogok. Elveszíteni Gleesont sosem szeretném. Mellé bújva élvezem a közelségét és máris felelevenedik bennem minden egyes élmény, amit nyújtott az idő alatt, amit kettesben töltöttünk. Egy kicsit hiányzik is. De tudom, hogy innentől már mindig egymáséi leszünk. A csókunk utáni  megjegyzésén viszont muszáj elnevetnem magam, nem is sejtettem eedig én sem, hogy milyen fontos lehet a hangszigetelés.
- Akkor vagy újra tervezed a ház szigetelését, vagy megtanulunk halkabbak lenni. - vigyorgok rá és nagyon is sajnálom, hogy jelenleg nem vagyunk kettesben. De majd este bepótoljuk. Ha túl éljük a Prueval való találkozást.
- Bármikor szívesen látlak ott. Sikerült beszereznünk elég sok mindent. Mondjuk az én személyes tárgyam jelenleg egy kerámia váza. Több, mint 50 éves. Gyönyörű. Szerintem igazán jól mutatna itt. - mosolygok rá miközben a hasamra fordulok és kezem a Gleeson arcára teszem.- Olyan boldog vagyok. - szólalok meg alig hallhatóan a tekintetét fürkészve, és láthatja rajtam azt is, hogy mennyire őszinték az érzéseim iránta.           

Hozzá bújva ismét elfog egy fajta nyugodtság érzet és minden rossz érzés, ami bennem volt fokozatosan tűnt el. Egyenlőre legalábbis. Semmi másra nem bíok gondolni, csak arra, hogy mennyire boldog vagyok és őt akarom. Sokkal jobban, mint eddig bárki mást. Egyszerűen minden meg van benne, ami számomra elegendő ahhoz, hogy bátran merjek tervezni és tudom, hogy minden egyes csalódásom, amin keresztül mentem az eddigi életem során az okkal történt. Hiszen megismerhettem Gleesont és tudom, hogy vele semmiképp sem járhatok pórul. Meg fog becsülni és már most annyira érzem a szerelmét, hogy ebből csak még jobb és jobb lehet. Minden adott a kapcsolatunkhoz, hogy megvalósulhasson minden amit elterveztünk. Mesébe illő esküvő, amiről gyerekkorom óta álmodok, és gyerekzaj, ami majd színesebbé teszi a hétköznapjainkat. Viszonzom a csókját, majd sóhajtok is. Milyen kár, hogy nem vagyunk magunkra.
- Én is nagyon szeretlek. - suttogom és valóban azt érzem, hogy nála  fontosabb személy már nincs is az életemben. Abban is biztos vagyok, hogy soha senki és semmi nem állhat az útunkba. Ma Prue is be fogja látni, hogy feleslegesen voltak előítéletei, és, hogy igazat mondtam azzal, hogy ez a kapcsolatom most sokkal jobb, mint a korábbiak.
A napunk többi fele hamar eltelt, ragaszkodtam ahhoz, hogy a ruháimat én pakoljam el. Kicsit érzékeny vagyok rájuk, szeretem ha minden szépen, sorban van elhelyezve, és talán őrültség, de még a színeket is ki szoktam külön vállogatni. Annyira imádok öltözködni és kipróbálni mindenféle stílust, hogy kénytelen vagyok mindent külön külön egyesével átvállogatni, hogy a megfelelő helyre kerüljenek. Elég sok időt vett fel, épp, hogy átöltözök egy kényelmesebb ruhába, ami egy egyszerű farmer és rövidujjú póló. Otthon sosem szoktam kihívó és elegáns ruhákban flangálni, mert kényelmesebben érzem így magam. A csengő azonban amint megszólal, izgulni kezdek, épp úgy mintha kamasz lány lennék és a szüleimnek készülnék bemutatni az első fiúmat. Nem tudom, hogy mennyi időt tölthettem el a ruháim pakolásával, de Gleeson is kezd hiányozni, pedig reményeim szerint valahol ő is a házban lehet. Mégsem a megkeresésére indulok, hanem az ajtó irányába, amit Austin már ki is nyitott a barátnőmnek mire oda érek. Széles mosolyra húzódik a szám, amint megpillantom Pruet, ő hasonlóan jó kedvűnek tűnik, és úgy borulunk egymás nyakába, mintha legalább évek teltek volna el azóta, hogy utoljára találkoztunk.
- Ez aztán nem semmi palota! - szólal meg a hozzá megszokott csúfondáros hangon, én meg megforgatom a szemeimet. - Na és hol van a legújabb szerelmed? Mondd meghibbantál, Ellie? Minek ez a nagy sietség? - mutat körbe, és láthatóan az a legnagyobb baja, hogy szerinte túl korán hoztam meg ezt a döntést. Összeköltözni valakivel, akit szeretek, szerintem egész normális dolog. Tudom, hogy félt, de meglátja majd, hogy mennyire feleslegesen.
- Lassan taposom a negyvenet. Szerinted mire kéne várnom? Megtennéd majd, hogy Gleeson előtt kicsit vissza fogod magad? Ő nem olyan... - a tekintetem kérlelő, mire ő forgatja meg a szemeim és húz el egy láthatatlan cipzárt a szája előtt. De pontosan tudom, hogy nem fogja tudni megállni, hogy ne beszéljen feleslegesen. Pont az őrült természete miatt imádom ennyire.          

A barátnőm érkezése örömmel tölt el, hiszen több, mint egy hete nem találkoztunk, azóta pedig az én életem hatalmas fordulatot is vett. Nem hitte el először amikor a reggel mondtam neki, hogy nem lakok otthon, sőt még a lakást is leadtam, majd mikor felfogta, hogy igazat mondtam, naná, hogy őrültnek nézett. Ezen nem lepődök meg, hiszen ő teljesen a kapcsolatok ellen van, szerinte hosszú távon egy férfi csak vissza húzza a nőket, de én hiszek abban, hogy ezt csak azért gondolja így, mert még nem tapasztalta meg azt, amit én is jelenleg Gleesonnal. Mondjuk Ő biztos abban, hogy ez megint csak egy fellángolás bennem, mert kergetem a boldogságot, egyszer azt is a fejemhez vágta, hogy valami nem tudom milyen betegségben szenvedek és azt hiszem, hogy egyedül nem tudnék boldogulni az életben, pedig ez nem így van. Eddig minden egyes kapcsolatomat komolyan vettem, terveim voltak, és csak azért mert azokkal nem jött össze, egyáltalán nem jelenti azt, hogy Gleeson is csalódst fog majd okozni. Sőt... már most sokkal több figyelmet és törődést kapok tőle, mint eddig bárki mástól is. Bár Prue tesz néhány csufandáros megjegyzést, amin természetesen meg sem lepődök, hiszen nem is ő lenne, ha hallgatna, és bár megkérem, hogy fogja vissza magát, mégis ahogy megpillantom felénk közeledni Gleeson, valami furcsa idegesség fog el. Szeretném, ha megkedvelnék egymást, de ahhoz szükség van arra, hogy Prue kevesebb hülyeséget mondjon. Megszorítom a barátnőm kezét, aki valami fura mutrát vágva néz rám, aztán Gleesonra és én érzem, hogy hogyan folyik le rajtam a víz mikor Gleeson megpuszilja és bemuatkozik neki. Jó, hát legalább ennyin már túl vagyunk.
- Prue. - böki oda félvállró, és én pontosan ismerem azt az arckifejezést, amit vág. Épp törin valamin a fejét, ami miatt ismét megszorítoma  kezét, de ő csak rám vigyorog válaszul. Úgy érzem magam, mintha valami két kamasz lány lennénk. - Akkor gondolom azt is elmesélte, hogy bárkinek kikaparom a szemét, aki bántani találja. - a hangja fenyegető, én pedig érzem, hogy menten rosszul leszek. meghibbant? Vagy mi a fene baja van?
- Ezt Prue úgy érti, hogy ő is örül annak, hogy megismerhetett, csak túlságosan félt engem. Feleselgesen. - javítom ki és egyben próbálom is megpuhítani Gleesont, hogy legalább ő ne vegyen majd részt ebbe az őrületbe, amiben Prue bele akarja keverni. Szerintem szándékosan akarja felbosszantani, csak épp azt nem értem, hogy miért. Kicsit kellemetlenül érzem magam ez miatt, és máris megbántam, hogy ide hívtam őt. Végül aztán átkarolva a barátnőmet ballagunk Gleeson után, hiszen még én magam sem tudom, hogy melyik helyiség hol található. A társalgóba érve azonban még én magam is meglepődök, hogy mennyire ki tett magáért itt mindenki a barátnőm fogadásáért. És ő meg így viselkedik.
- Igazán tökéletes lett minden. Köszönöm. - mosolygok rá Gleesonra, majd adok egy puszit az arcára is hálám jeléül. Prue arcát próbálom fürkészni és kitalálni, hogy vajon mire gondolhat, de pontosan tudom, hogy számára mindez amit lát csupán illuzió. Ő egyáltalán nem szereti az ilyen nagy felhajtást. Bár van pénze, hiszen sikeres üzletasszony, de mégis szerény környezetben él, mert szereti megőrizni a gyerekkorát, ami egyáltalán nem volt ilyen fényűző. Ebből a szempontból hasonlítunk talán a leginkább. Prue elveszi az egyik teát, és megkóstolja a süteményt, de még mindig nem igazán lehet rajta látni, hogy mire gondol. Ez pedig rémisztő. Végül pedig leül a kanapéval szemben lévő fotelre, én pedig Gleeson mellé ballagok, hogy a kanapéra ülhessek, mellé.
- Szóval mik a terveitek? Nem siettétek el ezt az össze költözést? Ellie nagyon érzékeny, ezt jobb, ha szem előtt tartod... - ismét sóhajtok egyet, és le sütöm a szemeimet, miközben reménykedek abban, hogy ez a kínos beszélgetés jó irányba fog majd fordulni. - Jajj drgám. Nem is mondtam. A múltkor találkoztam Dannel. Felőled érdeklődött. De le rendeztem, ne aggódj. - felkapom a fejem, és szúrós tekintettem nézek rá, de ő csak vigyorogva kacsint rám és kortyol bele a teájába. Hát ez remek. Egészen biztos, hogy el ment az esze.