Ahogy a kantinból kifelé indulok egy papírpoharas kávéval már civilben mikor eszembe jut, hogy ma beszéltük meg, hogy megszabadítom a gipsztől és újra kétkezi emberré válhat. De tanultam a hibámból és most legkésőbbi időpontra tettem mikor már nincsenek bent a nagyok, akik apámnak leadhatnák a fülest, sőt a kezelő orvosként is az egyik szaktársamat adtam meg. Nem akarok még több problémát. Szégyellem? Rejtegetem? Nem. Csak most gyerekesnek tűnne, hogy a válási papírok miatt lázadásból is ellátom azt, akit legjobban tilt tőlem.
Így csak a karomon átdobva a köpenyt sétálok vissza a várók felé, mikor megjelenik Nadia, és azonnal szabad kezembe karolva csacsog.
- Hallod Locke, apád szíve, hogy viseli, hogy az ártatlan kislányát két szívdöglesztő pasi is megkereste a kórházban? - úgy vihogott, mintha ő is bevett volna valami pszichiátriai gyógyszert. Én pedig csak kihúzom a kezemet az övéből és nyitom ki az ajtót, hogy belépjek a vizsgálóba. Felsóhajtok, ahogy megtartja az ajtót.
- Kivel jössz a karácsonyi vacsorára? Azt duruzsolják, hogy a sármos Garreth főorvos akar megkérni, hogy légy a kísérője.. - néz végig és ettől kényelmetlenül érzem magam és a gyomrom persze azonnal összeugrik és a kávé is valószínű, hogy a kukába fog landolni. Csak kétségbe esve néztem körül, ahol páran még ültek kint, de neki nyoma sincs. Remek, legalább nem hallja ezt a beszélgetést.
- Nem megyek, ügyeletes leszek – megvonom a vállam. Én is hallottam a pletykákat és direkt kértem, hogy kihagyjam a kötelező vacsorát és jó pofizást mindenkivel. Inkább egész éjjel bent leszek a kórházba. Kevésbé fog frusztrálni a környezet, mint ott.
- Lindy, elküldtem kontroll röntgenre Mr. Harlow-t – lép közbe az asszisztensem, amire persze csak elmosolyodom, hiszen hálás vagyok, hogy megpróbál kimenteni. Bár a név hallatán csak izgalmat veszek észre Nadia szemébe és érzem, hogy nem fogok megszabadulni tőle.
- Szeretnél itt maradni? - kérdezem meg végül elkeseredve, mire csak heves bólogatást kapok és kijjebb tárva az ajtót engedem be a kezelőbe, ahova már minden be van készítve, hogy eltávolítsam a gipszet.
Ahogy megjelenik a lelet a tabletten, már olvasom is. Szépen összeforrt a csont és meglepő, hogy legalább nem húzott rá még egy hetet, mert nem tartotta be, hogy kicsit pihentetni kellene.
Így csak leülök a székre és figyelem Nadia-t, hogy meddig képes itt ücsörögni és várni, de szerencsére a csipogó közbe szólt. Sürgős műtét. Úgy tépi fel az ajtót, hogy öröm szakad fel a mellkasomban, ahogy nézem a sietős lépteit. Kezdtem erősen feszengeni a kíváncsi szempár miatt. Lemerem fogadni, hogy amúgy is Ő adja le a drótot, hogy kivel foglalkozom. Épp ezért tiltottam le, hogy ne nézegesse az insta képeimet.
Az ajtóhoz lépek, hogy becsukjam, nem kell mindenkinek befelé nézelődni. Vissza térve a gépek elé, hogy tovább olvassam a leletet. Minden rendben szerencsére, a csont is elég sűrű, hogy aggódni kéne, hogy egy rossz mozdulat miatt újra eltörne. Legalább beszedte a gyógyszert.
- Mr. Harlow – szól ki az asszisztens, az ajtón, hogy ki a következő és én csak a vizsgálóasztalnál bontogatom ki az eszközöket, hogy mindenhez csak nyúlni kelljen, ha már eljutunk odáig, hogy a reflex vizsgálatot kell tartani. Főleg az kézben lévő izmok stimulálását is ellenőrizni kell. Így végül már csak akkor fordulok egy, mikor már bejött a vizsgálóba és becsukódott mögötte az ajtó.
- Szia – köszönök rá lágyan egy apró mosollyal az arcomon.

Lin & Caesar

Igazából sokat gondolkodtam milyen lesz újra látni őt. De úgy voltam vele, hogy az a hét kellet, hogy a fejem tisztuljon és ne ezen agyaljak. Így csak sodródtam az árral. Mint ahogy eddig is tettem. Az, hogy közben a kórházban egyre jobban gyűltek a fejem felett a sötét fellegek figyelmen kívül hagytam. Ahogy eddig, most is mindent megfog oldani ha nem gondolkozom és a munkámmal leszek elfoglalva.
Mikor végre ketten maradtunk Melanie-val kicsit könnyebbnek éreztem a légkört és belemerülhettem a tablet minden részletébe. Nem is zavart meg semmi, egészen addig, míg persze nem hallottam meg, hogy behívják. Egy utolsó mély sóhajt engedek meg magamnak, mielőtt meghallom a lépteit. Melanie mindent elmutogat, hova teheti a kabátját, de úgy tűnik, hogy mindent is megold. Egészen otthonosan mozog, pedig nem sűrűn van itt. Amikor oda lép és megkapom a puszimat csak széles mosollyal rázom meg a fejem, ahogy a válla felett megpróbálom megnézni, hogy ebből az asszisztens mennyit vett észre. Bár megbízom benne, hogy nem fogja kicsacsogni, ami itt történik még amolyan védekező mechanizmus. Megnevezésére pedig csak egy kérdő pillantással válaszolok, de nem teszem szóvá. Csak nevetnem kell, ahogy szinte már nyűgösen magyarázza, hogy nem akar tovább gipszben lenni. Pedig megkönnyítettem a dolgát és jó fej orvosként a könnyített verziót adtam, nem pedig a régi, hagyományosat, amiben már levakarta volna a bőrét. Semmi nem felel meg a pasiknak. Főleg, hogy saját maguk okozták a bajukat.
- Szóval, a csont szépen összeforrt. Nincsenek maradvány sérüléseid – bólintok egyet. Ahogy már nyúlok is közelebb lépve a kezéhez, hogy megnézzem mennyire strapálta le az egész szerkezetet. Nem szeretnék sérülést okozni neki, miközben eltávolítom róla.
- Fájdalmad van még? Zsibbadás? - kérdezem, miközben lassan fordítom a karját, hogy minden oldalról végig tudjam nézni. Majd visszahelyezve az asztalra nézek rá kérdőn, míg válaszol.
Végül pedig a gipszvágót veszem a kezembe, hogy megtörténjen a csoda, amire annyira várt. Majd a másik kezemmel felé nyújtok egy szemüveget. Mert lemerem fogadni, hogy hiába is mondom, hogy ne nézzen oda, végig fogja nézni. Mint egy rossz gyerek, aki attól fél, hogy megcsúszik a kezembe lévő készülék és levágom a karját.
A gépet bekapcsolva lassan, fokozatosan érintem a műanyaghoz, elég büdös szaga van és zavaró a hangja, de tényleg igyekszem nem megsérteni. Mivel elég lassú folyamat, így pár percet elvesz az időnkből, ahogy az utolsó centiket is letudom. Kikapcsolva a zaj forrását zárásul tüsszentek egyet, elfordítva a fejem tőle.
- Oké, szólj ha fáj, azonnal megállok – ujjaimmal a bőre és a műanyag közé érve kezdem el lefeszíteni róla, hogy kitudja húzni a karját belőle. Bár még sosem izgultam, hiszen minden betegemet ugyan úgy láttam el, de most még is attól tartottam, hogy fájdalmat fogok okozni neki. Szerencsére közben Mel mindent elpakol, ami feleslegessé válik. A telefonja megcsörren, én pedig megrezzenek és mutatja, hogy fel kell vennie. Itt se kellett volna maradnia, hiszen már munkaidőn kívül vagyunk. Bólogatok, hogy menjen csak, így tovább folytatom a megkezdett menetet és a tenyerénél végére érek, így már könnyen kicsúszhat belőle.
- Meg is vagyunk, az első felével – lépek kicsit távolabb, hogy újra megszokhassa, hogy szabadon van a felkarja. Így addig magát a gipszet eldobom a kukába és kezet mosva térek vissza mellé.
- Milyen érzés? - nevetek fel, mert ahogy elnéztem durcis volt a végére. Megértem. Én is az lennék, hiszen simán félemberként érezheti magát, ha csak az egyik kezét tudja használni.
- Ha kiélvezted, akkor kérem még a kezedet egy kicsit – nevetek fel. - Most én kérem meg a tiédet – nyújtom a kezem, hogy megnézzem a reflexeket és az izom működését. Még azért hosszú folyamat vár rá, hogy újra használja.
- Szorítsd meg úgy, ahogy bírod. Ne félj, nem fogsz fájdalmat okozni – pillantok a szemébe.

Lin & Caesar

A kezdeti sokkból felébredve úgy tűnik, hogy mindegyikünk lezárta azt a hétvégét. Elengedtük. Biztos csak a hely zavarta meg a fejünket, a hangulat. Igyekszem arra koncentrálni, ami most fog történni. Hiszen nem csak beugrott megkérdezni, hogy még élek-e egyáltalán. Igazán nem is voltam hajlandó senki üzenetére válaszolni abban a hétben, míg nem voltam a közelben, egyszerűen csak élvezni akartam, hogy egyedül vagyok. Nem gondolni semmi olyanra, ami megtörténhet vagy történhetett volna.
Káromkodására csak Melanie nevetése zavar meg én pedig megrázom a fejem. Tudtam, hogy legalább ennek örülni fog. Csodálom, hogy nem strapálta le jobban a gipszet. Bevallom vártam, hogy jön egy üzenet, hogy megoldotta a dolgokat és levágta magáról.
A zsibbadásra ráncba szalad a homlokom és kissé aggódóan nézek rá, de persze megmagyarázza, hogy ez előtte is így volt. Bólintok. Az viszont mindenképp pozitívan hat, hogy nincs fájdalma, mert kizárható az, amit a röntgen is mutat, hogy minden rendben volt a gyógyulási idején.
Ahogy neki állok a műveletnek az agyam teljesen rá fókuszál a teendőmre így csak szépen lassan haladok. Bár az éget műanyagszag és az apró por, amit beszippantok csak tüsszögésre késztet. Remélem nem fáztam meg.
- Köszönöm – ráncolom az orrom, ahogy igyekszem tényleg hamar végezni, még ha jönnek egyéb zavaró körülmények. Végül lehámozva róla a gipszet távolodom el, hogy újra megérezze a szabadságot és elpakolom a felesleges dolgokat és nevetésre késztet a szövege.
- De azért ne kapkodj vele olyan gyorsan oké? - nevetek fel, ahogy azonnal elkezd vakarózni és már úgy tekergeti a kézfejét, mintha semmi nem történt volna. A vizsgálatok fele megtörtént, most már csak pár dolog van és szabad emberként távozhat.
Nevetve fogom meg a kezét, hogy párszor végig futtassam a tenyeremet a bőrén, hogy az izmai egyben vannak. Bár nem érzek abnormalitást, mindenképp kell egy fizikai ellenőrzés is. Arra viszont nem számítok, hogy azonnal ellenszegül és úgy tiltakozik akár egy kisgyerek, aki nem akarja megenni a spenótot. Felsóhajtok és megrázom a fejem.
- Elég jól bírom a fájdalmat, ne aggódj – nevetek fel kissé keserűen és csak várom, hogy megtegye. Látom, hogy nem szívesen veszi rá magát. - Nem azt kértem, hogy fektess meg az asztalon, csak szorítsd meg a kezem, hogy tudjam, mennyire kell kímélni még a kezed és esetleg kell-e rehabilitáció az izmaidnak – sóhajtok fel megadóan. Ahogy megérzem az enyhe szorítást megrázom a fejem, hiszen a szavaitól meglepődök.
- Caesar, nem fogsz bántani. De ha nem teszed meg, hogy én is érezzem, akkor új orvost kell keresned – sóhajtok fel megadóan, de elengedem a kezét és újra az eszközök felé fordulva keresem meg a reflex kalapácsot, hogy a megfelelő pontokat megütve meglássam azok is működnek-e.
Végül egy kisebb spatulát húzom végig a csont mentén, hogy ott is minden rendben és nincs fájdalma. Immáron, hogy nincs rögzítve. Mivel úgy tűnik, hogy minden rendben van elkezdek elpakolni.
- A csapnál megtudod mosni a kezed, készen is vagyunk – bólogatok, ahogy minden papírt összegyűrök és a kukába hajítom. Az eszközöket pedig a sterilizálóba helyezve teszek rendet a vizsgáló asztalon. Majd megírom a papírokat.
- Figyu, pár napig még kíméld, egy pohár víznél nehezebbet ne emelj vele. Utána fokozatosan terhelheted. Aztán úgy is érezni fogod, hogy mennyire vagy képes vele – magyarázom pakolászás közben, hogy minden a helyén legyen.

Lin & Caesar

Amennyire rá paráztam arra, hogy milyen lesz őt újra látnom, talán annyira ment az egész könnyen.  Mintha rohadtul nem történt volna semmi Disneyland-ben. Pedig az én fejemben élesen bennem van a kép, ahogy belülről majd’ felgyulladtam azért, hogy megcsókoljam. De persze legalább az egyikünk észnél volt. Igen csak meglepő módon kettőnk közül Ő volt az.
Most pedig úgy viselkedik, mint egy kisgyerek, aki újra rosszalkodhat és az anyukája idegein táncolhat. Mert újra szabad. Amin persze jót mosolygok.
Minden mozzanatára figyelnem kell, hiszen jó pár hétig volt rögzítve a keze. Ezzel az is járhat, hogy az izmok összecsomósodhatnak, vagy elgyengülnek. Az pedig akkor azzal járhat, hogy tornáznia kell, szépen lassan vissza építeni azokat. Hiszen az egyik munkájában létszükség az erőnlét, főleg mint két kezébe.
- Ne bámulj már – nevetem el magam, hiszen érzem a tekintetét magamon, ahogy némán figyeli a mozdulataimat és ezzel persze zavarba hoz.
Következő mondatára viszont felszalad a szemöldököm és megforgatom a szemeimet.
- Csak a szád jár Harlow. Mindketten tudjuk – vigyorodom el, ahogy elfordulva tőle keresem a további eszközöket, hogy hamar túl legyünk a szükséges vizsgálatokon.
Mivel eddig minden jónak tűnik csak elengedem őt. Hiszen az utolsó mozzanatokban nagyon nem akar együtt működni. Látom, hogy szinte bedurcizik és olyan akaratossá válik, mint egy kisgyermek. Felsóhajtva engedem el ezt az egészet.
- Elég nagy a kísértés – vigyorodom el, ahogy megtalálva a pontot megpaskolva érzem meg, ahogy az izmai szépen reagálnak és ezzel most már megbizonyosodok teljes mértékben, hogy minden rendben van.
Ahogy ő ellép kezet mosni, addig én a papírmunkába feledkezhetek. Fel sem tűnik, hogy újra mögém kerül és már szinte türelmetlenül írja alá a papírokat. További kezelésre nincs szükség. Mármint, ha nem akarja megváltani a világot túlságosan hamar.
Felsóhajtok a kérdésére és csak megingatom a fejem, ahogy végig mérve nézek rá.
- Tipikusan annak tűnsz, aki csak élvezi a látványt. Nem gondoltam volna, hogy felülre vágysz – nevetek fel és lassan bólintok végül. - Nem mintha eddig arra lett volna szükséged, hogy én adjak áldást a szexuális életedre – vonom meg a vállam és mikor minden a helyére kerül előszedem a telefonomat és újabb millió üzenet, anya és apa felváltva írogatnak. Egyiknek sem terveztem válaszolni, így csak én is a kabátomért nyúlok, mikor vissza ér Melanie és szinte remegő szájjal áll meg előttem.
- Lindy, segíts – olyan kiskutya szemekkel nézek rá, hogy az ember ölésen kívül mindent megtettem volna érte azonnal.
- A hétvégén, randit terveztünk a férjemmel és már minden megvan hozzá. De.. - nagyot sóhajtva néz Caesar-ra.
- Ne foglalkozz vele, nem igen foglalkozik mással – legyintek, hogy bátran folytathatja.
- Jó, figyelj. Vigyáznál Cleo-ra a hétvégén? Imád téged és másra nem bíznám. Mindent oda pakolok hozzád – magyarázza hevesen és végül csak megkönnyebbülten sóhajtok.
- Persze. Örömmel. Azért egy hat hetes babával egy hétvégét? Bármikor – úgy ölel át, hogy szinte fájdalmasan nyögök fel.
- Köszönöm! - motyog a vállamba, majd hamar el is illan újra a telefonjával. - Jó mulatást – hallom még messzebbről a hangját és nevetésre késztet az egész történés.
- De csak ha bevállalod a karaoke-t, ami még hiányzik a listáról – vigyorogva karolok bele, hogy elinduljunk kifelé.
- Mit csinálsz a hétvégén? - angyali mosollyal nézek rá.

Lin & Caesar

Szeretnék fele annyira laza lenni, mint amilyen Ő. De nem, én minden apró mozzanatra vagy épp gondolatra rátudok feszülni. Talán ezért is volt bennem akkora a vágy, hogy elmenjek picit és kiszellőztessem a fejem. Pillantásától persze, hogy feszültté válok, még ha tudom, hogy leginkább csak a kíváncsiság hajtja, hogy éppen mit fogok tenni a kezével. Annak érdekében, hogy kimondhassam végre valahára meggyógyult a törése. Az, hogy az izmai mikor fognak teljesen működni rajta áll. Ha nem fog mindenbe azonnal beleugrani, akkor valószínű egy-két hét és újra a régi lesz.
Felpillantok a kék szemeibe, mikor közli, hogy véges az önuralma és megvonom a vállam. Igazán nem érdekel, hogy neki mennyire kellemetlen. Én ezt már tíz éve elviselem, ő pedig már szinte azonnal kiborul, ha kevésbé válogatom meg a szavaimat.
- Tudom, felfogtam elsőre is. Néha olyan vagy, mint egy nyűgös csecsemő – mormogom, hiszen nem is olyan régen felhívta a figyelmem rá mikor csak poénkodtam vele. Nagyot kell nyeljek, ahogy visszatérek a vizsgálatokhoz. Legalább az elvonja a figyelmemet és nem arra koncentrálok, hogy minden mozdulatomat úgy figyeli, mintha attól félne, hogy kitépem a karját a helyéről vagy esetleg más fordulna meg a fejemben.
Megforgatom a szemeimet a következő mondatára, viszont végre, a végére érve elléphetünk egymástól. Esküszöm, hogy már az illatától elbódultam és kezdett frusztrálni. Lehet tényleg másik orvost kéne keresnie. Mert nem tehetem ezt se vele, se magammal. Rohadtul nem a legjobb időzítés lenne. Bár már az is megfordult a fejemben, hogy ez csak egy mechanizmus, védekezés képp Garreth miatt. Hiszen már annyi ideje vagyunk egymás életében, hogy olyan emberbe kapaszkodnék, aki tényleg mindent megtenne értem. Ez pedig oly’ annyira összezavarja az amúgy is káoszos fejem, hogy nem tudok tisztán gondolkodni. Háromszor kell átírnom a papíron latin megnevezését, mert annyira nem arra figyelek, amit csinálok.
Felvont szemöldökkel hallgatom végig az aktív életének mozzanásait és megrázva a fejem sóhajtok fel végül.
- Ezt nekem miért is kell tudnom? - érdeklődök szinte már elmondhatatlanul csalódottan, hiszen tudja jól, hogy ez az egyetlen téma, amit kerülök. Teljes mértékben zavarba tudnak hozni vele. Erre kiselőadást tart, hogy mit és hogyan szeret csinálni. Így csak enyhe pírral az arcomon lépek tőle el. Lehet kellene egy kis friss levegő, azonnal.
Amikor végre a végére érnénk az egész procedúrának, akkor persze már érzem, hogy szabad levegőt. Akkor azonnal programmal áll elő. Már annyiszor blokkoltam minden ötletét, hogy nem volt szívem azt mondani, hogy jobb ha nem maradunk kettesben. Nem akarom ellökni magamtól, de az agyam szinte üvölt, hogy pedig jobb lenne.
Erre persze azonnal megjelenik az asszisztensem, aki már szinte sírva hadarja a történéseket. Sosem tudtam másoknak nemet mondani, főleg, hogy ha romantikáról lenne szó. Mindketten tudjuk, hogy eljött az a bizonyos hatodik hét, amiről álmodozott és hát hiába van oda a kislányért, még is örömmel lenne picit kettesben a férjével. Így miért is én lennék, aki keresztül húzza a számításukat. Ahogy „véletlenül” nekem jön csak megforgatom a szemeimet, ahogy ránézek. Végül mikor mindennek a végére érünk csak elmosolyodva karolok belé, amit azonnal érzek, hogy közelebb von magához és felnevetve rázom meg a fejem.
- Mint mondtam, teljesen jó a memóriám. Ne álmodozz, hogy elfelejtem az ilyen ígéreteket – vigyorodom el, ahogy végre kijutok a kórház falai közül és összébb húzva a kabátomat érzem meg a csípős decemberi időjárást.
- Kettőnk közül én vagyok az orvos, szóval ne aggódj bármilyen károsodásért – nevetek fel. Igazából nem is lenne fontos, csak annyira kikapcsolódnék.
Ahogy mozdul, hogy a kocsinál kinyissa az ajtót elengedem, hogy szabadabban tudjon mozogni és elmosolyodva hajolok az arcához, hogy egy puszit nyomjak rá.
- Néha elfelejtem, hogy tudsz úriember is lenni – foglalok helyet az ülésbe, ahogy táskámat az ölembe helyezve azonnal megcsörren a telefonom. A kijelzőre pillantva apám neve villan fel, ma már sokadjára és csak egy lemondó sóhajjal teszem vissza. Ahogy mellém kerül veszek elő egy dobozt a táskámból.
- Hoztam valamit neked Párizsból – még mielőtt elindulhatnánk nyújtom át neki a dobozkát, amiben egy nyaklánc rejtőzik. - Az elmaradt születésnapok és karácsonyokra – idézem fel nagyjából, amit ő is mondott, mikor kiakadtam a gyűrű miatt.

Lin & Caesar

Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy a francba lehetünk egyáltalán barátok. Annyira különbözőek vagyunk és tudom, hogy neki még a gimiben sem az volt minden álma, hogy barátként legyen az életemben. Én pedig apám tiltásával együtt tisztában voltam vele, hogy ha akkor hagyom, hogy becserkésszen, most már szóba sem állnánk egymással.
- Van rá elég jelentkező – forgatom meg a szemeimet és inkább foglalkozom azzal, ami ténylegesen az én dolgom. Ha már minden kezdődik elölről. Újra a kórházban és szemrebbenés nélkül úgy viselkedik, mintha nem lett volna egy nagy törés nem régiben. Tényleg szeretnék fele annyira laza lenni. Én meg napokig ezen stresszeltem, hogy hülye voltam. Még is bánt, hogy képes voltam elgyengülni. Az pedig számomra lesújtó, hogy neki volt több akarat ereje, hogy észnél maradjon. Szánalmas nem?
- Fejezd be, nem vagyok erre kíváncsi, ahogy eddig sem voltam -  csapok rá az eddig is ép kezére, amolyan figyelmeztetés, hogy amúgy is labilis vagyok és talán nem kellene jobban cincálni az idegrendszeremet. Rohadtul nem kívánkozom bele merülni ebbe a témába.
Nem tudtam eldönteni, hogy mennyire lenne jó ötlet folytatni ezt az egészet, de mivel olyan lelkesen tud programokat készíteni, hogy nincs szívem azt mondani, hogy fáradt vagyok és inkább lelépek aludni. Pedig ahhoz lenne leginkább kedvem. Főleg, hogy kiderült, a hétvégén babázhatok is. Szuper lesz. Direkt is hagyom függőbe azt, hogy a hétvégén mi lesz a programja. Mivel tudom, hogy mennyire ki van, még ha úgy látszik is, hogy minden király. De nem. Érzem, hogy nem. Viszont azt se várhatom el, hogy egy esti munka után megjelenjen nálam és egy hat hetes csecsemővel fárasszam. Megoldom jó magam is. Maximum szólok valamelyik csajnak, hogy ugorjon át. Probléma megoldva és ő is pihenhet. Már ha létezik egyáltalán ez a fogalom a szótárában.
- Figyu nem kell, jó lesz a fifa is – megvonom a vállam, igazából nem terveztem minden akaratomat rá nyomni és elmélázva sétálok mellette, persze azért néha lopva körül nézek, nem akarom, hogy meglássanak mással. Fred csak int egyet a kis bódéjából és elmosolyodva én is integetek neki. Látom a kíváncsiságot a szemében, ezzel realizálva, hogy következő alkalommal biztosan el kell mesélnem, hogy kivel is távoztam.
- Jesszus, ne kezd el – rázom meg a fejem, még mindig elég perverzen hangzik a szájából és tényleg nincs kedvem ezzel foglalkozni. Arra kell koncentrálni, hogy barátok vagyunk. Ezért is kicsit hezitálok, hogy átadjam-e az ajándékot, vagy sem. De végül, ő is megtette, szóval amolyan viszonzásnak is tekinthetjük.
- Bosszú? Nem az oviban vagyunk. Megláttam a kirakatban és te jutottál eszembe róla, ennyi. Mindig ott voltál mikor kellet, ahogy én neked – megvonom a vállaimat, végül elmosolyodom, hogy azonnal fel is veszi.- Nincs mit, és kapd be, komolyan – sóhajtok egyet a beszólásán.  Közben persze becsatolom a biztonsági övet, hogy útnak induljunk. Végig csak a várost figyelem, ahogy az emberek robotként mászkálnak. Legalább nem én vagyok az egyetlen, aki nem tudja, hogy kell élni. Csak létezni. Kell pár pillanat mire az agyamhoz ér a kérdése és kissé zavartan pillantok magam elé, hogy válaszoljak neki.
- Minden jó volt, azon kívül, hogy majdnem letartóztattak minket. Durva volt, sose kerültem bajba, erre képes voltam majdnem sittre kerülni Franciaországban – nevetek fel végül a hajamba túrva és fejemet az ülésnek döntöm, ahogy rá nézek.
- De hagyjuk inkább, nem volt semmi különös, végig jártuk az összes látni valókat, buliztunk. Jó volt – megvonom a vállam, szívesen beszélgetek bármiről, csak saját magamról nem. Így inkább újra csak az ablakon bámulok kifelé. Az agyam úgy lüktet és zavar, hogy a gondolataim üvöltenek a fejemben. Nem tudom kikapcsolni a fejem ez pedig gondot okoz.
- Figyi, nem kell ám átjönnöd a hétvégén. Pihenj csak

Lin & Caesar

Kevés embert engedtem magamhoz olyan közel főleg, hogy tudtam nekik nem az a fontos, hogy mi lenne a vezetéknevem, vagy a pénz dominált volna. Igaz, hogy elit suliba jártunk és ott azért kevésen voltak akik nem a tehetősebb felmenőkkel büszkélkedhettek. De valahogy Kiki olyanná vált számomra, mintha a testvérem lenne, Ő pedig hát, akkor sosem a fiúk mozgatták a fantáziámat, arról nem is beszélve, hogy akkor is meg volt a saját maga köre, amiben otthonosan mozgott. Akkor is meg volt az álarc, amit szívesen húzott fel, csak azért, hogy jól érezze magát. Miközben tudtam, hogy a törődés fontosabb neki, mint egy-egy átjátszadozott éjszaka. Valószínű, hogy ezért is ragaszkodunk egymáshoz ennyi idő után is. A menedék nyújtása volt örökké a szerepem, elcsendesedni és nem állandóan pörögni. Mindketten olyan életet élnek, ahol a zűrzavar minden percet uralnak. Nekem pedig szükségem van arra, hogy megfogják a kezem és gondolkodás nélkül ugorjunk bele valamibe, ami megmutatja mennyire is élnem kéne. Nem lehetek elég hálás nekik ezért. Az, hogy ő mennyivel aktívabb életet él, pedig már megszokás volt, hallgattam mindig, mindenről. De amit már nem akartam figyelmeztettem, hogy nem valamelyik haverja vagyok, hogy apró részletekig belemerüljön.
Az, hogy mi történt vagy nem azt pedig igyekszem elfelejteni. Még ha nehéz is, hiszen állandó harcot kell vívjak az agyammal. Elég idegesítő, ha minden apró részlet fel bukkan. Ezért is kellett elmennem, hátha kitörlődik a viselkedésem.
- Ahogy jó neked – vonom meg a vállam végül. Igazából nem is fontos az, hogy mit szeretnék csinálni. Csak egy buta ötlet volt, feleslegesen lovagolunk rajta.
Fáradtság persze nem fog egyik pillanatról a másikra kirúgni belőlem, viszont igyekszem teljes mértékben ott lenni fejben vele. Ha már képes voltam minden megbeszélés nélkül lelépni egy hétre Franciaországba. Akkor mikor talán jobb lett volna maradni. Hiszen ott volt Disneyland és Halloween estéje is. Cserben hagytam magamat és őt is. Mostanában elég jól megy, hogy mindenkit elhagyok, ha megijedek csak elfutok.
Bár maga az utazás feledhetetlenné vált, még is volt egy pont, amikor megláttam azt az ékszert és nem tudtam tovább sétálni, mert meg kellett vennem neki. Mosolyából legalább tényleg letudom szűrni, hogy valóban tetszik neki. Ez pedig már könnyebbséget okoz a lelkemnek, főleg, hogy azonnal felteszi. Egy apró mosollyal nézem végig, ahogy helyére kerül.
De persze attól még nem maradhat ki egy kis szurkálódás, amire kicsúszik illetlen szavak a számból, mire megforgatom a szemem és megrázom a fejem.
- Tudok cifrábban is beszélni. Már ne haragudj, de te hozod ki belőlem! - nevetek fel végül. Mert mindig szépen beszélek, meg nem szoktam kirohanni, most viszont úgy tűnik, hogy direkt is azon játszik, hogy kiboruljak és nem megszokott módon beszéljek vele. Kérdése meglep egy pillanatra. Hiszen nem vártam, hogy megkérdezi az utazást, de ott is elvesztem egy pillanatra a kontrollt a nyelvem felett és elhúzva a számat rá kell jönnöm, hogy minden szóra figyel és azonnal rá kap.
- Ne nevessél már, komolyan mondom kiakasztasz – nyögök fel, ahogy a vállába bokszolva bosszúsan nézek rá duzzogva. Igen, mindig én voltam a jó kislány, most viszont, hogy az életem elindult a lejtőn megborultam. Kihitte volna, hogy egyszer értem kell jönni egy rendőrösre a nénikémnek.
- Nézz ránk, két fiatal lány, Francia ország. Lu egyáltalán nem beszéli a nyelvet, az én tudásom megkopott. Ennyi. A többi az én titkom marad. Rád bízom az amúgy is szennyes fantáziádra – szusszanok egyet. Amúgy is tudja, hogy Lu-val nem egyszerű az élet, még ha most ő is nagyon küszködik a saját életével. Szép kis társaság. Mindegyikünknek van valami baja.
Az érzések kavarognak bennem és nem tudom, hogy megérné-e kiadni magamból vagy csak nyeljem le és küzdjek meg magammal. Úgy nehéz, hogy ő közben mindenben segítséget kért, elmondta mi volt. Láttam, hogy szenvedett míg kiadta magából azt, amit talán nem soknak mondott el. Ennyi idő után pedig egyszerűen vacsora közben elmondta mi nyomja a lelkét. Én meg itt civódok saját magammal, hogy mit kéne lépnem.
- Nem rázlak le, megkímélek. A kettő nem ugyan az. Mind a ketten tudjuk, hogy mostani éjszakáid nem épp könnyűek – villan rá a tekintetem még az előtt, hogy kiszállna a kocsiból. Attól, hogy közvetlenül nem voltam az életében, még láttam. Éljen a huszonegyedik század és az internetcsodái. Eddig szó nélkül hagytam, de most már nem tudom. Ahogy az ajtó szabad utat ad, és megfogva a kezét evickélek ki a kocsiból, lesimítva a ruhámat állok elé és oldalra döntöm a fejem.
- Meg se dicsértél, hogy egy karcolás nélkül hoztam haza, meg téged is, Halloween estéjén – oké, lassan fogom felvezetni az este fő témáját, hogy érezze, nem fogom csak úgy letámadni. Megadom neki az esélyt, hogy felkészüljön arra, ami ma este vár rá. Kezemet nem húzom el tőle, inkább csak jobban bele simítva fűzőm össze az ujjainkat és most már ismert irányba lépdelek. Hiszen már tudom merre rejtőzik a lakása, azon az estén is haza hoztam, kapott két aszpirint és egy pohár vizet, hogy ne úgy kelljen fel, mintha kimosták volna, a pulton hagytam neki vitamint és még több fájdalomcsillapítót, meg jó pár üveg vizet egy cetlivel, hogy miket vegyen be és mennyit igyon. Utána pedig felültem a repülőre. Csodás baráti cselekedett volt, tudom.
- Miért adtad meg Fabien-nek a telefonszámom? - támaszkodom az ajtó melletti falnak amíg ő a zárral van elfoglalva, persze akkor már elengedve a kezét, hogy szabadon mozogjon. Nem terveztem kérdőre vonni, de valahogy kicsúszott a számon, most meg már mindegy.
- Oh, jut eszembe – nézek végig a ruhámon és végül felnevetve nézek rá.
- Adsz nekem egy pólót és nadrágot? - nem úgy terveztem, hogy vele fogom az estét együtt tölteni. Hülye meg nem vagyok, ez a ruha nem arra teremtett, hogy videójátékozzunk.

Lin & Caesar

Franciaországban végig arra gondoltam, hogy milyen lesz újra látni, főleg mikor az ékszert is megkaparintottam. Mennyire leszek gyenge, vagy erős. Mit és hogyan kellene csinálni. Mert tudtam, hogy benne nem volt akkora törés, megszokta, mindig így viselkedik. De én? Én nem engedtem a kísértésnek. Soha. Még is gyengének éreztem magam azon a hétvégén, arról nem is beszélve, hogy azon az átkozott bulin is úgy mentem, mintha úgy húztak volna, főleg mikor megláttam, hogy ő is jelen van. Elakartam lökni, távol maradni tőle, hogy felfrissítsem magam és emlékeztessem magam arra, hogy egy barátság forog kockán. Még erősen bennem van, hogy jobb lenne az a bizonyos jó pár lépés távolság. De a szemében látom a fájdalmat és a küszködést, ami egy huszáros vágással eltörli minden illyes fajta gondolatomat.
A kocsiba persze nem lesz könnyebb a lelkem, főleg, hogy leginkább nem is terveztem már az agyára menni, de úgy tűnik, hogy sikerül egy mondattal. Sóhajából leszűrhető, hogy nem csak a saját maga szórakozására hajt. Igen, akkor valószínű nem én lennék a társasága.
Viszont igyekszem ezt áthidalni és nem tovább kínozni magamat, elég ha más teszi. Nevetve nézem az alakítását és megrázom a fejem.
- Tényleg? Harlow, soha nem káromkodtam, most meg úgy felbírsz idegesíteni, hogy meg se tudom válogatni a szavaimat – forgatom meg a szemeimet, miközben persze nem tudom elfojtani a nevetésemet. Mert ő aztán képes mindent úgy forgatni, hogy győztesként kerüljön ki.
Na meg persze az alattomos kiragadásai, hogy hirtelen úgy szúr vissza, mintha arra várna, hogy mikor kap egy morzsát, amibe belekapaszkodva olyan információkat szedhet ki a másikból, ami nem épp rá tartozik.
- Ne tegyél úgy, mintha fájt volna – fújtatok egyet sértetten, mert azért nem ütöttem akkorát és nem is szándékoztam, most szedtem le róla a gipszet, bár vicces lenne visszafordulni, hogy újra rátegyem és megkeserítsem a mindennapjait. Amolyan elégedettség és visszavágó miatt.
- Szerinted miért mondtam ezt? Nem vagyok mindig jó kislány – vigyorgok rá, ahogy legalább feladja a téma feszegetését. Főleg mivel elhatároztuk, hogy nem akarunk senkin agyalni, csak a pezsgő dominált bennünk és ezzel meg is hozta azt, amire amúgy számítottunk, hogy bajba fogunk keveredni. Bár legalább minden Európába maradt és nem került ide. Főleg, hogy Celia sem tervezte elmondani apámnak a kisebb bukásomat. Esküszöm még láttam a szemébe a büszkeséget, hogy kitörtem a jó kislány szerepből. Nagy franc a nénikém.
A következő mondatára pedig nem válaszolok, egyszerűen lemondóan nézek rá. Mert tudja jól, hogy nem fogom támogatni abba, hogy szétessen darabjaira. Ezt pedig nem a parkolóban fogjuk megvitatni.
Persze nem bírtam ki, hogy ne jegyezzem meg azt az estét, mikor rám bízta a féltett autóját, de azonnal kapom is rá a választ, amire elhúzom a számat.
- Jogos lenne, ha nem lenne telefon és internet. Egy üzenetbe talán nem haltál volna bele – vonom meg a vállam lemondóan, hiszen nem kell ahhoz személyesen ott állnia előttem, hogy közöljön információkat. De akinek ennyire szoros a napi rendje nem is várhattam mást.
- Orvos vagyok, nem hagyhattam ki – újabb vállrándítással zárom le egyszerűen és kifújom a levegőt, ahogy a lift fel felé indul. A cipőmet bámulva várom, hogy kijussak onnan és elengedve a kezét várom, hogy bekerüljünk a lakásba. A kérdésem váratlanul érte és észre veszem, hogy egy pillanatra megáll, majd úgy folytatja a tevékenységét.
- Caesar.. elmondtam neked valamit, amit senki nem tud rólam. Azt hittem, hogy egyértelmű számodra, hogy nem szeretném ha több ember részt venne benne. Kiki sem tudja, hogy mi van velem. Nem tehetem tönkre még egy ember életét azzal, hogy részesévé válik az életemnek – lemondóan sóhajtok, reméltem, hogy felfogja mekkora titkot bíztam rá és ezzel megtört a lelkem, mert úgy éreztem, hogy hangosan kimondva más érzés lesz. De nem. Ugyan úgy fáj minden légvétel, ha arra gondolok, hogy a kórházba be kell lépnem és ott lesz az, akinek fő célja, hogy megkeserítse a mindennapjaimat.
- Vicces vagy, komolyan. Nem fogom egész éjjel hallgatni tőled, hogy milyen a ruhám.. sőt, arra sem, hogy milyen mozdulatokat teszek, nem sok mindent hagy a képzeletre, főleg hogy még melltartót sem lehet ez alá húzni – forgatom meg a szemem, ahogy belépve veszem le a kabátomat és kibújva a cipőmből dobom le a táskát is. Direkt csöpögtetek neki olyan információkat, amikkel tudom, hogy legalább megkapom azokat a holmikat, hogy kényelmesen tudjunk továbbra is beszélgetni. Majd mikor visszatér a ruhákkal a fürdő felé veszem én is az irányt, majd megállok.
- Az, hogy mit ennék és mit fogok két különböző étel – nevetek fel végül és megvonom a vállam. - Lasagne-t ennék csirkesalátával, de jó lesz egy sonkás pizza, az elsőt csak mocskosan lehet enni – csukom be végül a fürdő ajtót, hogy átöltözve nézem a tükörbe magam és fel kell nevessek, ahogy minden lóg rajtam. A nadrág gumis részén legalább hármat kell csavarnom, hogy ne bukjak orra a szárába és egy hatalmas masnit kötni rá mielőtt lecsúszik rajtam. A pólóra is kerül egy csomó, mert az is csak úgy lóg rajtam. Akár egy hajléktalan. Felkötve a hajam sétálok vissza hozzá, hogy lehuppanjak a kanapéra és felhúzva a lábaimat fordulok felé, fejemet megtámasztva nézek rá.
- Szóval, mielőtt bármibe bele kezdenél, elakarok valamit mondani. Amire szeretném ha figyelnél – kezdek hozzá, jobb ezen túl esni, mint egy fájdalmas sebtapasz, lerántani, érezni a fájdalmat és utána elfelejteni, hogy mi történt. Felsóhajtok, ahogy megpróbálom összeszedni minden gondolatomat és megfogom a kezét.
- Figyelj, tudod, hogy szeretlek és az életem része vagy. Hagytam időt neked, támogattalak. Megengedtem, hogy kiborulj, mert arra volt szükséged. Itt vagyok, mindig melletted voltam. Azt akartam, hogy tombold ki magad. Hiszen hatalmas munka vár rád. De te az én káoszom vagy, nem kell tökéletesnek lenned, csak azt akarom, hogy minden rendben legyen veled. Ez pedig nem fog menni, ha tönkre vágod magad – simogatom meg a kézfejét újra és újra, ahogy a szemébe nézek. - Azt mondtad, hogy a műhelyre kell koncentrálnod, megtanulni egyensúlyozni az Emperor és az között. De nem úgy tűnik, hogy erre törekednél – sóhajtok fel. - Nem tizenéves vagy. Arra kell most összpontosítanod, amit a kezedbe adnak. Arra, hogy két cég is a te kezedben lesz. Nem pedig arra, hogy végig keféld részegen, és nagyon remélem, hogy csak az alkohol, New York minden nőjét. Savannah-val is ezért lett vége. Még is úgy tűnik, hogy elvesztetted a kontrollt magad felett – húzom el a számat végül. - Emlékszel mit mondtál mikor először találkoztunk? - kérdezek vissza, hiszen én tisztán emlékszem, hogy szerette volna ha akkor ott lettem volna, mikor minden kudarcba fulladt és összekellet raknia magát. Most itt vagyok és még mielőtt újra abba kerül, nem fogom engedni neki. Többet nem fogom.

Lin & Caesar

Igazából szükségem volt arra, hogy rendezzem a fejemben lévő zűrzavart és hát volt benne elég. Néha úgy érzem, hogy csak nyűg vagyok mindenki nyakán. Főleg mostanában, mert én is tudom, hogy nem vagyok önmagam és persze ettől csak feszült leszek. Most viszont. Úgy érzem kicserélődtem. Csak nevetek a szavain, mintha ez annyira meglepné, többször nevezem Harlow-nak, nem akadt fent rajta sose. Így nem is értem, de hagyom függőbe ezt a dolgot.
Reakcióján csak szélesen elmosolyodva bújok ki a biztonsági övből.
- Ha nem ismerném ennyire, azt kellene gondoljam, hogy féltékeny. Mr. Harlow – búgom a fülébe és egy puszit lehelve az arca élére vissza csúszok a helyemre és végül felnevetve kötöm vissza az övet. Na igen, Luana elég sok mindent rám ragasztott. Bár a határ meg van kettőnk között, azt senki nem mondta, hogy soha nem lehet súrolni. Főleg ha most úgy hiszi faképnél hagytam. Egymásnak dobáljuk a labdákat, hogy ki nem kereste a másikat. Ezt viszont nem hagyhattam csak úgy szó nélkül.
De persze a laza ökörködés hamar borússá válik és a kocsiba marad minden lazaságunk. A számat harapdálva közlöm a véleményemet, ahogy már a lakásba kerülünk és az ajtó becsukódik mögöttünk.
- Ne érts félre, nem azzal van bajom, hogy nem te jöttél személyesen, tudom, hogy sok dolgod van. Meg az sem, hogy Fabien vitt el. Hanem.. - nagyot sóhajtok. - Megkeresett, és nem akarom, hogy érdeklődjön. Érted? - ráncolom a homlokomat. Sosem hibáztatnám azért mert nem tud minden csettintésemre ugrani. Észben tartottam, hogy ezer fele áll a feje és mindenhol maximumot nyújtja. - Megtanultam segítséget kérni és elfogadni – forgatom meg a szemem. Épp azért hívtam fel, de úgy tűnik, hogy ez sem győzte meg. Sőt vadidegen kocsijába is képes voltam olyan állapotban beszállni, mert úgy nevezett, ahogy csak Ő teszi. Ennyi elég is volt, hogy egy bizalom felépüljön.
Ha már bizalom, akkor ez a ruha nem épp tökéletes ennek stabilizálására. Persze, hogy nem hagyja ki, hogy visszavágjon és az orrom alá dörgölje azt, amit eddig csak csendben eltűrt. Erre viszont csak megforgatom a szemeimet, persze. Mindent észre vesz. Meg se kéne ezen lepődnöm. Így csak meglököm a vállammal fejrázás közben. Inkább ki se nyitom a számat, csak megvárom, hogy megszánjon valami kényelmes hacukával.
A vacsorát legalább hamar megbeszéljük és így legalább elvonulhatok kicsit otthonosba varázsolni magam. Imádom, hogy úgy nézek ki, mint egy hajléktalan mert akkor legalább nem kell görcsölnöm a ruhán és kényelem mindennél fontosabb. Mindkettőnknél.
Amikor visszatérek ő is kényelmesebbre vette a szerelését. Láttam a szemében a villanást, viszont úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Csak összeszedtem minden gondolatomat, hogy elmondjam a véleményemet a mostani Caesar-ról.
Megkönnyebbülés jár át, hogy legalább a drogok felé nem húz. Abból nehezebb lenne kihúzni. Nem mintha az alkohol könnyebb téma lenne.
- Lehet nem kellett volna engednem egy estét sem.. Csodás barát vagyok – sóhajtok egyet. Tudom, hogy nem ott dőlt el benne, hogy most aztán mindent az italba fog temetni. De akkor is. Annyira saját magammal voltam elfoglalva, hogy nem láttam meg az aggasztó jeleket. Végül inkább elengedem a kezét és hátrébb csúszok tőle.
- Pedig meg kéne tanulnod azt, hogy egy életed van. Ezzel pedig nem játszhatsz. Most még jó bulinak hangzik. De egy idő után bele fogsz fásulni és megtörsz – megvonom a vállam, ahogy tördelem az ujjaimat és inkább a körmömet kezdem el rágni.
- Figyi, mondd el mi az ami bánt? Fáj? Szarban hagytalak, nem kellett volna. De mondd meg, hogy segítsek. Neked is meg kell tanulnod segítséget kérni. Itt vagyok, tedd meg – fogalmam sincs, hogy tehetném könnyebbé, jobbá, elviselhetőbbé az életét. Mert úgy tűnik, hogy nem akarja, hogy bárki segítsen. Van elég ember, aki megmondja mit és hogyan csináljon.

Lin & Caesar

- Köszi, én nem vagyok képes erre – igazából sosem akartam senkit megsérteni azzal, hogy talán jobb lenne távolságot tartani. Pedig minden egyes alkalommal elmondom, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek én nem tudok azonnal válaszolni az üzenetekre, vagy ugrani, mert unatkozik a másik fél. De cserébe azt sem kell elviselnie, hogy minden mozdulatáról tudni akarok. Mert nem fogom görcsösen a telefont nézegetni, hogy mikor ír.
- Most miért kell bunkónak lenned? De tényleg. Legalább azt értékelhetnéd, hogy megpróbáltam! De nem. Neked be kell szólogatni – enyhe sértettség jár át, ahogy szavai eléggé mellbe vágnak. Tudom, hogy igaza van és nem erősségem az, hogy mást terheljek le a bajaimmal. De megtörtént. Felvettem azt a rohadt telefont és segítséget kértem tőle. De ez sem fekszik neki. Olyan mintha minden megváltozott volna közöttünk, ahogy telnek a percek inkább távolibbnak érzem, mint sem közelebbinek. Ez pedig enyhe gyomorgörcsöt rendel a gyomromba. De nem jegyzem meg. Hiszen ahányszor megpróbálok közelebb kerülni ő kihátrál, még ha fel sem tűnik neki. Így csak a fürdőbe zárkózva igyekszem úgy kinézni, mint egy szomszédlány, mint sem ami abban a ruhában voltam. Ez is Lu hülyesége, hogy legyek nyitottabb. Aha, minden téren. Mert olyan könnyen megy.
Végül pedig gondoltam, hogy itt lenne az ideje tiszta vizet önteni a pohárba, de meglepetésemre vagy inkább nem, tovább taszít. Így én is megőrzöm akkor azt a távolságot, amire neki szüksége van. Bár nem nevezném felcsattanásnak, még is megrezzenek a hangjától és elfordítom a fejem, amolyan védelmi mechanizmus és bólintok. Oké, nem én tehetek róla. Remek. Eggyel kevesebb probléma. Végig hallgatva a mondani valóját bólintok. Eléggé úgy tűnik, hogy annyira bemagyarázta magának, hogy ez teljesen rendben van, hogy el is hiszi minden szavát.
- Ahogy érzed Caesar. Nem tisztem bele szólni az életedbe – vonom meg a vállam, úgy tűnik, hogy bármit mondhattam volna ugyan azt a szöveget mondja el. - De nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy ha tovább hajszolod magad, egyszer csak feladja a tested. Mert az, hogy a klub már nem kíván teljes embert, apád cégébe pedig lassan, de biztosan bele tanulsz, nem jelenti, hogy Te jól vagy – ráncolom a homlokom, ahogy a körmömet rágva húzom el a fejem a kezétől, mintha egyáltalán megfordulna a fejembe, hogy képes lenne megütni. Leteszem a kezem magam mellé, cserébe a lábam kezd el rángatózni. Kell valami, ami az agyamat kordába tartja és mindig vannak olyan mozdulatok, amik ezt jelzik, hogy nem kellene ezen tovább rugózni.
- Eddig is hagytalak kiborulni és ott voltam, hogy ne csinálj hülyeséget. Most pedig. Ellöksz magadtól. Érzem, hogy valami baj van – lábam pedig egyre hevesebben ugrál, ahogy ezeket a szavakat kimondom, de végül megrázom a fejem. - Bántottalak? - kérdezem szinte aggódva, nem akarom elveszíteni. Most, mikor újra egymás életébe kerültünk ennyi idő után.

Lin & Caesar

Gyerekként minden könnyebb volt, mikor nem nyomta a vállunkat az a teher, hogy ha elbukunk nem csak a térdünk horzsolódik le, hanem az életünk meg a kukába. Ez pedig akkor tudatosul bennünk, mikor egyre több és fontosabb munkába vonnak bele minket. Akár a kórházban, vagy egy cég vezetésénél. Mert most már tudod, hogy a sorsod a te kezedben van. Megszoktad, hogy az irányítás a tiéd és nem szívesen adnád ki. De vannak napok, amikor olyan szinten indul meg alattad a föld, hogy az utolsó fűszálba is kapaszkodhatnál, nem fog megtartani, csak zuhansz a mélybe. Ezek pedig kellenek, mert mélyből lehet a magasba törni. Szinte már a mottómmá vált ez, főleg mióta Garreth is a képben van. Amiből igyekszem hihetetlenül gyorsan kirángatni. Még ha jelenleg a föld lefelé csúszik a lábam alól. Ez pedig csak feszültséget szül közöttünk. Nem terveztem papolni neki, vagy kiselőadást tartani. Egyszerűen úgy éreztem, jobb ha tudja nem épp kellemes dolog az, amibe bele vágott. Még ha jelenleg neki nagyon nem is tetszik. Bűn tudatkeltésre csak megforgatom a szemeimet, nem akarok én benne ilyeneket feléleszteni megőrjíteni aztán főleg nem. Egyszerűen csak elmondtam, hogy mint barát nem szólok bele, tanácsot adhatok, de egyéb szerepem nincs.
- Figyelj, ha minél fáradtabban akarsz a maximumon lenni, annál hamarabb borulsz meg. Mindenkinek kell a pihenés, hogy tiszta, újult erővel csapjon neki, és igázza le a világot. Amire képes vagy. Tisztában vagyok vele. De. Ahhoz néha meg kell állnod, hogy a tested és a fejed is kitisztuljon – vonom meg a vállam. Mert úgy tűnik, hogy ő teljes mértékben úgy gondolja, hogy arra célozgatok, hogy menjen el egy hétre Ibizára lábat lógatni és hagyjon mindent a francba. De inkább tisztáznám a dolgokat. Mondom én. Akiben legalább a ötödik adag kávé zubog és így próbálja a fáradt fejemet a helyén tartani.
Tudtam, hogy ez a barátság nem olyan lesz, mint anno a gimiben, hogy ha van valami gebasz, akkor fogom magam és bezárkózom a női mosdóba. De ma kifejezetten úgy érzem, hogy minden szavamat kiakarja forgatni és negatívba száműzni. Így csak elengedem, mert teljesen magába roskadt. Ez a nap pedig, hogy két fáradt ember próbálja a másikat meggyőzni, hogy minden remek az életében, nem fog sikerülni.
- Jézusom, Caesar. Én ülök itt, nem pedig valamelyik... barátnőd. Láttalak minden féle állapotodban már. Kit érdekel, ha most kissé szétcsúsztál? Megesik. Mondtam neked, én azért vagyok, hogy összerakjalak. Nem csak fizikai értelemben – bökök az orrommal a keze felé. - Fáj? - jut eszembe nincs egy órája, hogy levettük a gipszet és amúgy is, a vezetésnél nem láttam volna rajta, hogy fájdalmai lennének.
- Edzőterem – végig hallgatom a mondani valóját. - Ha ennyire ki vagy mindentől. Nem az italba kéne menekülnöd, hanem oda, vagy futni. Kimossa a fejed és erősebb leszel. Kettőt egy csapásra – nézek rá, mintha épp megvilágosodtam volna. - Lehet, hogy fáradtnak érzed magad, de hidd el, egy kis futás és a tested annyira fáradt lesz, hogy még a poharat sem lesz kedved emelgetni – vigyorodom el végül, mintha valami rohadt vicceset mondtam volna. Míg felállok és kimegyek a konyhába. Pohárról jut eszembe lassan szomjan halok és kiszolgálva magam térek vissza, neki is átnyújtva egyet. - Igyál, jobb lesz – sima víz, de mivel mindkettőnk idegei pattanásig feszültek, kell a folyadékpótlás.
- Szóval, azt mondtad nincs elég bajod, a nyakadba vettél engem is, így sajnos ma el kell verjelek Fifába. Mert úgy tűnik másként nem veszel komolyan – ülök vissza a helyemre és próbálom elrejteni minden fájdalmam és sérelmem. Ha neki erre van szüksége, hogy söpörjük a szőnyeg alá, nem leszek jobb egyik nőnél sem, aki ruha nélkül próbálja elfelejtetni vele az aktuális gondját.

Lin & Caesar