Három hete költöztünk New Yorkba, de még mindig olyan szokatlan és idegen nekem. Hiányzik London, hiányzik a családom és a barátaim, meg úgy minden. Először ellenkeztem, azt mondtam Maxnek, hogy otthon akarok maradni, de neki nem lehet nemet mondani, legalábbis jobban járok, ha mindenbe beleegyezek. Így eljöttünk, de mindenkinek elő kellett adnom, hogy mennyire várom már a költözést. Max vett egy harmadik emeleti lakást Manhattanben, amire egy rossz szavam nem lehet, hiszen nagyon szép, sokkal nagyobb, mint a londoni. Az első napokban minden jól ment, beiratkoztam az egyetemre, találtam munkát, Max pedig folytatta a munkáját. Nem reménykedtem semmibe, mivel otthon is voltak jobb napjai, aztán egyszerűen csak bekattan. Mindig talál valami kifogást, hogy miért kell megvernie, és én ezt el is hiszem neki. Már nem tudok haragudni rá. Beletörődtem. Már nem is mondja, hogy szeret, néha vesz valami ajándékot aztán kész. Ennek ellenére tudom, hogy szeret, mert ha nem így lenne rég szakítottunk volna. Minden kapcsolatban előfordul az ilyesmi, nem mi vagyunk az egyetlenek akiknek problémáik vannak. A ma nap viszonylag jól indult, délelőtt az egyetem voltam, ahol megismertem két velem egykorú srácot. Max rühelli, ha elmegyek szórakozni, de még azt is, ha másokkal beszélek, általában ezekért ver meg a legjobban. Én hülye mégis velük töltöttem a délutánt, elmentünk kajálni és hasonlók. Azt hittem, hogy Max estig dolgozik, ami nála sűrűn előfordul, ezért csak este mentem haza. Mármint éjszaka. Teljes sötétség volt a lakásban, úgy tűnt, hogy tényleg senki sincs itthon. Csakhogy amint beléptem sikerült belerúgnom egy vodkás üvegbe, és ekkor már tudtam, hogy korábban jött haza. Nem kérdezett semmit, én meg hiába mentegetőztem, nem volt semmi haszna. Ez a verés se tartott tovább pár percnél, nekem mégis éveknek tűnt. Sose ütnék vissza, ráadásul ő másfélszer akkora, mint én nem is érnék sokat vele. Egyszer...megpróbáltam védekezni, aminek az lett az eredménye, hogy eltörte a kezem. Azóta inkább hagyom magam, mert jobban járok. Miután végzett lerángatott a földszintre és kilökött az utcára. Párszor gyomron rúgott, alig tudtam felállni, pár percig csak ücsörögtem a hideg betonon, miközben bőgtem. Vérzett az orrom, a szám, az arcom, és nagy valószínűséggel holnapra a jobb szemem úgy be fog dagadni a monoklitól, hogy nem fogok látni. Nem ez az első alkalom, hogy kizárt a lakásból. Ha itt maradok azzal csak rontok a helyzeten, tudom, hogy ma már nem fog beengedni. Baromi hideg van, a kabátomat sikerült fent hagynom, ennél jobban már nem is alakulhatna az éjszaka. Nagy nehezen sikerült arrébb vánszorognom, egészen az utca végéig. Szédültem, talán azért, mert párszor nekivágott a falnak. A pólóm is tiszta vér, úgy nézhetek ki, mint valami hajléktalan. Már nem sírtam, csak remegtem a félelemtől és a hidegtől. Elég messze mentem, nem is tudom hogy fogok visszatalálni, nagyon nem ismerem még a várost. Találtam egy szimpatikus oszlopot ami mellé odakuporodtam és vártam, hogy reggel legyen. Csak nem most akar erre jönni egy kóbor kutya, vagy egy sorozatgyilkos. A fejemet a hideg oszlopnak támasztva pihentem, és próbáltam ignorálni a fájdalmat, ami főleg a bordáimba hasított bele úgy félpercenként. Holnapra jobb lesz...Max pedig megbocsát...
Nem olyan régen költöztem át erre a környékre, feladva az eddigi sivárságot valahol Bronx legmélyén. Igazából már jó ideje vágytam arra, hogy valami változzon, hogy kissé kiszakadhassak a pusztulat megnyilvánulásából, mint ami az előző otthonomat is jelentette. Általában nincs bajom a négerekkel, csövesekkel és egyéb piti alakokkal, azonban nehezen viselem, ha a műhelyem körül ólálkodnak, és a gépeimet akarják aprópénzért eladni, pláne úgy, hogy egyrészt mindegyik apámé, másrészt a fekete piacon sem kapnának érte semmit, maximum csak alkatrészként eladva. Szóval megérett minden a költözésre, én pedig röpke egy hét alatt mondtam búcsút mindennek az egésznek. Mondhatni a csere minőségi volt, hiszen sikerült kivennem egy egészen aprócska kertes házat, egy jó nagy tárolóval az udvaron, amibe tényleg minden felszerelésem belefért. Igaz a kocsinak innentől már nem volt máshol helye, csak a felhajtón, de hát ez volt a legkevesebb gondom. Viszonylag hamar belaktam az új otthonomat, legalább is Bucky nagyon bírta a hatalmas kádat, amit kialakítottak benne. Kár lett volna tagadnom, nálam a kacsa volt az úr a házban, ő volt a vezér, és bár soha nem gondoltam volna, hogy egy állat ennyire le tud venni a lábamról, neki minden pillanatban sikerült. Egészen apró tojásként került hozzám, és én épp akkor éltem meg a legmagányosabb perceimet. Nem akartam rántottát csinálni belőle, így tehát lámpa alá dugtam, és reménykedtem abban, hogy egyszer majd kikel. A youtube hálistennek tele van mindenféle videóval, így hamar elöntött a lelkesedés, és persze a kérdések milliója, hogy vajon hogy is fogok én felnevelni egy kacsát?! Vajon jó apja leszek? Úgy etetem és gondoskodom majd róla ahogy kell, és ahogy neki is jó? Valószínűleg a millió könyv elolvasása, és pontos adatok vezetése, miszerint mennyit növekszik az apró tojás, majd a kibújt lény... nos ezek, egészen megbízhatóak voltak. Mondhatni minden úgy ment mint a karikacsapás. A halványsárga csodalény hatalmas hápogásokkal tekintett a világra, majd rám, és fekete gombszemében rögvest szeretet lobbant irányomba. Azóta vagyunk elválaszthatatlanok, és most, ebben a késői órán épp igyekszem megfelelni az apai szerepemnek. Bucky sétál. Lassú totyogó léptekkel, rázkódó fenékkel hintázik léptem nyomán én pedig lassú tempóban igyekszem nem rohanni, hogy legyen ideje arra, hogy utólérjen, és hogy kicsit megdolgoztassa szárnyát, lábát, izmait. Néha hápog egyet-kettőt, én pedig hulla fáradtan, mégis a bajszom alatt mosolyogva ingatom a fejem, mintha csak kamasz fiam képtelen problémáit hallgatnám. Utam egy sikátoros részen visz keresztül, majd egy viszonylag nagy kereszteződésen, ami ilyenkor egyáltalán nem forgalmas. Jó környéket választottam, errefele nem szokott semmi rossz dolog történni. Legalább is ezzel nyugtattak, mikor kivettem a házat, ám a következő sarok után kissé furán kezdem érezni magam, ez pedig a lámpa alatt lévő mozgolódásnak köszönhető. Bucky hangosan hápogva fut a lábam alá, én pedig rögvest meg is torpanok. A fényesen izzó lámpa alatt árnyékoktól kontrasztos alakot pillantok meg, aki a földön fekszik, és az első pillanatban el sem tudom dönteni, hogy most részeg csupán, vagy valami baja van. Nálunk, otthon, nem kérdés, hogy mindenkinek segítünk. Itt Amerikában minden másképp van. Itt nem olyan jó a közbiztonság, itt simán rabolnak ki fényes nappal, vagy kezdenek el lövöldözni egy középiskolában. Talán épp emiatt hezitálok. Kezem ökölbe szorul, úgy sétálok az alakhoz, majd közelebb érve látom meg vérző tagjait. Hangosan hümmögve nyúlok érte, hogy feljebb emeljem, hogy lássam az arcát immár teljesen tisztán, és hogy egyáltalán mennyire van a halálán. Hálistennek semmi komolyabb, az azonban bizonyos, hogy rendesen helyben hagyták. - Hé haver! Jól vagy? - kérdezem tőle egy aprócska svéd akcentussal, és igyekszem talpra állítani.
Valentin napra egy kajakupont kaptam Maxtől, míg ő tőlem egy drága karórát. Nem kellenek drága ajándékok, nálam ez egyáltalán nem számít, de azért régen legalább megerőltette magát. Úgy csinált, mintha szeretne. Most már ez sincs. A karácsonyt a szüleinél töltöttük, ők tényleg kedves emberek. Valószínűleg fogalmuk sincs, hogy a fiuk a felszín alatt egy agresszív vadállat. Maxnél nincs jobb színész és hazudozó, bármit elhitet bárkivel, és nagyon jól ki tudja magát magyarázna mindenféle helyzetből. Ha meg mégis lebukik, akkor rögtön átvált erőszakosba. A kihalt utcában a szélen kívül csak a szenvedéseimet lehetett hallani, és ahogy a fogaimat kocogtattam. Tudom, hogy ezt is csak magamnak köszönhetem, de sajnos nem tudok visszamenni az időben. Valahogy át kell vészelnem az éjszakát, kirabolni nem tudnak, mert se mobil, se pénz sincs nálam. Szánalmasan festhetek, de ez van, úgy se lát senki. Az emberek nagy része vagy alszik, vagy éppen a saját hányásában fetreng egy klub mellett Az oszlop tűnt a legszimpatikusabbnak, nem akartam túl messzire menni, nehogy valami gettónegyedbe keveredjek. Nincs más választásom, itt kell aludnom. Vissza ugye nem mehetek, Max néha eljátssza, hogy másnap nem is emlékszik az esti balhéinkra, ahogyan arra sem, hogy kidobott. Annyira belemerültem az önsajnálatba és a vacogásba, hogy nem is hallottam a halkan közeledő lépteket. Csak akkor kaptam fel a fejemet, amikor az idegen alak előttem állt. Minden átfutott az agyamon, beleértve a kirablást, gyilkosságot és veselopást. Nem akarok meghalni. Rémült arccal pillantottam fel rá, és összerezzentem amikor hozzámért. Szólásra nyitottam a számat, de az ijedségtől egy hang se jött ki rajta. Ekkor esett le, hogy az illető nincs egyedül. Elkerekedtek a szemeim, amikor megláttam a kacsát. Londonban már láttam olyat, hogy valaki a macskáját sétáltatta, ami abból állt, hogy az állat elterült a betonon, a gazdi meg próbálta felrángatni. De hogy egy ember a kacsáját sétáltassa...ez olyan....fura. De egyben aranyos is. Hangosan felszisszentem amikor megpróbált felsegíteni, de közben igyekeztem leplezni a fájdalmam. - I..igen.. - Szinte csak suttogtam, nem mertem hangosabban beszélni. Lehet, hogy mégse akar kinyírni? Az idegen és az oszlop segítségével nagy nehezen sikerült felkelnem a földről, de majdnem seggre ültem. - Jól vagyok, csak....elestem...de köszönöm. - Ennél bénább és valószínűtlenebb magyarázatot aligha találhattam volna ki, de hirtelen nem jutott más az eszembe. A lámpa fényében ki tudtam venni az arcát, nincs sorozatgyilkos feje. Éreztem, hogy a keze milyen durva, amikor az arcomhoz ért. Biztos nem egy irodában dolgozik, mármint az ő kezük sose ilyen érdes. - Elnézést, de...nincs nálam semmi pénz, rossz embert szólított le... - Ezt gyorsan még hozzátettem a biztonság esetéért, hátha csak blöfföl és igazából valami egészen mást akar, és leszarja, hogy hogy vagyok.
Kezdőlap
