Tudtam hogy nem igazán fog velem egyetérteni bizonyos kérdésekben és félő a meghozott döntésem sem fog ínyére lenni, azonban hosszú idő szülte meg eme ötletet. Tatenek fontos volt a család, bár sokan nem néznék ki belőle, mégis érző szíve van, de nem tudja egyszerűen megérteni azt ami apa és köztem zajlik... nem is megérteni, inkább azonosulni vele. Számára oly felesleges és értelmetlen az ilyen vitázás, mint számomra az mikor közlik velem hogy sosem leszek igazi nő, mert nem tudok kihordani egy gyermeket a szívem alatt. Az emberek néha egyszerűen nem tudják felmérni, hogy mekkora kárt tudnak okozni másoknak néhány meggondolatlan vagy éppen célzott bántással, szerintem senkihez sem illik ilyen szavakat intézni, de mindannyian mások vagyunk és másként vélekedünk bizonyos témákban.
Féltem miként is fog reagálni, de éreztem ebben a rövid kis szóban azt a mögöttes hosszas tartalmat, ami benne volt, ez nem egy hagyjuk ennyiben "rendben" volt. A témát biztosan még később valamilyen formában fel fogja vetni és nem fogja ennyiben hagyni, de jelen helyzetben kissé értelmetlen harcot fog vívni és eme szócsatából semmiképp sem fog kijönni győztesen. Biztos vagyok a döntésemben és bárhogyan is nézzük, mindenkinek így lesz jobb, ha én nem fogok megjelenni azon az estén, ahol ismét csak olyan felesleges és megalázó köröket futnék az apámmal, aki vakon ragaszkodik az elavult csökönyös konzervatív nézeteivel fittyet hányva a haladó világra.
A mosoly nagyon széles lett az ajkaimon felvetésére. - Ha őszinte akarok lenni, akkor ez a kérdés most jobban megmelengette a szívemet, mintha azt mondtad volna, hogy szeretsz. - öltöm ki rá a nyelvemet egyszerre játékosan és pajkosan. Tate-nek mindig is remek ötletei voltak, szerettem benne hogy nem csak szép és gyönyörű, de okos és intelligens is. Számomra ő volt a követendő női példa, mindig is olyan szép és eszes szerettem volna lenni, mint a testvérem. - Sokkal egyszerűbb is lenne és ha belegondolok nincs semmi kedvem sem a plázákba lófrálni és keresgetni a hatalmas tömeg közepén. - valahogy sokkal zseniálisabbnak hatom ötletét talán, mint kéne, de eddig bele sem gondoltam, hogy mennyire nincs kedvem jelenleg végigsétálni a fél városon megtalálva a legjobb ajándékokat.
Figyelem őt és fürkészem. - Ma ettél vagy ittál valami... mást? - kétkedve vonom fel szemöldökeimet, majd pár másodperc múlva kacagásban török ki. - Remek ötleteid vannak ma, bármitől is van, én is kérek belőle, mert majd éjszaka meg kéne írnom egy esszét. - rossz belegondolni és össze is rezzenek az esszé gondolatára, nem kellett volna az utolsó pillanatra hagynom, mert sose vezetett semmi jóra, hogy valamit halogatunk. Jobban belegondolva nemrég nyílt egy új étterem, amit szívesen meglátogattam volna vele, de nem jut eszembe a neve, bármennyire is próbálkoztam vele. - Valami olasz ételt ennék, de nem ilyen amerikai olasz éttermet, hanem olyat ahol csak olaszul beszélnek a felszolgálok is, mert onnan tudod hogy igazán olasz az a hely. - mosolyodom el, de lehet csak én vélekedem így ebben a témában.
Megvonom kérdésére a vállamat. - Mostanában nem szoktam annyira ilyenekkel foglalkozni, kezdek kicsit stresszes lenni és nem csak az ünnepek miatt, elég sok minden halasztottam és toltam, amit nem kellett volna. - legyintek, mintha eltudnám hessegetni ím zavar gondolataimat, de nem igazán sikerült, szóval mással kell elterelnem a figyelmemet. - És mi a helyzet nálad az irodában?  - reménykedem benne, hogy válasza eléggé kielégítő lesz és nem fog kimerülni egy "minden rendben"-nel, mert az nem igazán segítene a tervben, amit arra szőttem hogy eltereljem háborgó gondolataimat.  

outfit ♡ vibe

Talulla & Tate

She sees them walking in a straight line That's not really her style And they all got the same heartbeat But hers is falling behind Nothing in this world could ever bring them down Yeah, they're invincible And she's just in the background And she says I wish that I could be like the cool kids 'Cause all the cool kids, they seem to fit in I wish that I could be like the cool kids Like the cool kids

• • •

Nincs semmi szokatlan, vagy túlzottan meglepő abban, hogy nem kedveli a Caesar saláta öntetét – a fokhagymától kezdve, a mustáron át, az anchovyn túl, a parmezánig rengeteg olyan összetevőt tartalmaz, amely sokak számára kevésbé vonzó. Személy szerint viszont odavagyok a testesebb, fűszeres ízekért, és különösen élvezem az intenzív ízkavalkádokat, így a Caesar sali is kiemelkedő helyet foglal a kedvenceim listáján. Ez alól kivételt képeznek a túlzottan csípős ételek, mivel a chili paprikákkal való kapcsolatom aligha lehetne szívélyesnek nevezni  – bár az utóbbi pár évben egyre jobban tolerálom a közepes erősségű változatokat is, még nagyobb mennyiségben is, amit több tényező együttes hatása magyarázhat; tudomásom szerint az életkor előrehaladtával az emberi ízlelőbimbók száma és érzékenysége csökken, így az évek múlásával kevésbé vagyunk érzékenyek a pikáns ízekre, ráadásul a csípős ételek endorfintermelést is kiválthatnak a szervezetben, ami jelentős mértékben hozzájárulhat a jó kedélyállapothoz. Egészen mulatságos gondolatként cseng a fejemben, hogy annyira megkeményedtem a belénk sulykolt társadalmi elvárásoktól, hogy ösztönösen és szenvedélyesen hajszolom az extra endorfint, csupán azért, hogy megüssem az átlagos jó közérzet szintjét.
Lu és apa viszonya évek óta mélyrepülésben van, és bár a család többi tagja időnként elhivatottan próbálja enyhíteni a kiapadhatatlan feszültséget, a köztük villongó mély ellentétek szinte áthidalhatatlanok. Apa soha nem tudott napirendre térni afelett, hogy a fiából nő lett; hogy Lu nemcsak nyíltan felvállalta a nemi identitását, hanem tántoríthatatlan perszisztenciával végig is vitte a teljes átalakulást, a nemváltoztató műtétet is beleértve. Azóta minden erőltetett találkozásuk, minden megjátszott beszélgetésük olyan, mint egy aknamező, ahol bármelyik pillanatban felrobbanhat a feszültség. Lu többször is próbált közeledni, de minden egyes alkalommal áthatolhatatlan falakba ütközött, mert apa körömszakadtáig a múltba kapaszkodik és elutasítja a kétségbevonhatatlan tények, a megváltozott valóság elfogadását. Szétzilált kapcsolatuk már régóta nem a családi szeretetről szól, hanem inkább egy dermesztő hidegháborúról, ahol egyikük sem hajlandó megtenni a szükséges első lépést a béke felé.
Csendben hallgatom, amikor elhatározottan bejelenti, hogy idén kihagyja a családi tradícióvá vált karácsonyi vacsorát; nem tekintek rá azonnal, előbb csak a poharam peremét szemlélem, mintha az adhatna választ arra, mi lenne a helyénvaló riposzt. Végül, szótlanul felpillantok, firtató tekintetemmel keresem az arcát, remélve, hogy leolvashatom róla, mennyire komolyan gondolja a döntéshozatalt. A nyakam tenném rá, hogy valamilyen ellenállásra számít, a rám jellemző erőteljes tiltakozásra, feltétlen követelésre vagy heves reakcióra, de most túl fáradt vagyok ehhez. A tegnap esti túlzások, a másnaposság nyomai és a kávéhiány együttes következményeként nem szándékozom olyan konfliktust vállalni, amelyet nincs erőm megnyerni. Néhány másodpercig csak csendben nézünk egymásra, majd végül nagy nehezen lenyelem az elhatározását.
– Rendben – közlöm záradékul higgadt hangszínezeten, teljes beleegyezéssel, egyértelműen jelezve, hogy egyelőre elfogadom a döntését, még ha nem is örülök felhőtlenül neki. – Ha már az ajándékoknál tartunk, mit szólnál, ha idén az online vásárlást választanánk? – vetem fel, visszavezetve a beszélgetést az eredeti témára. Karácsony idején New York minden zegzuga megtelik az ajándékkeresők forgatagával, és a tegnap esti események után már a tömeg puszta gondolatától is zavaróan liftezik a gyomrom. – Utána pedig ellátogathatnánk a kedvenc spa fürdőink egyikébe, hogy levezessük a felgyülemlett feszültséget, miközben közösen átgondoljuk, hogy hova menjünk vacsorázni. – a pulton könyökölve vázolom fel ezt a számomra lényegesen vonzóbb napi tervet. Kétségkívül húgi megsárgul az irigységtől, ha megtudja, hogy idén a szokásszerű, unalmas karácsonyi ajándékvásárlás helyett spa szalonba és egy elegáns étterembe mentünk, de talán legközelebb kétszer is mérlegeli majd, hogy vállalja-e a felelősség rá eső részét.
– Egyébként volt valami figyelemre méltó vagy érdekes a közösségi médián, amit érdemes lenne tudnom? – felesleges lenne részletezni, hogy mire célzok; ez a kérdés mindig felmerül az Upper East Side-i eseményeket követő reggel. Az orromban ismét érzem az elhasznált levegő sűrűségét, miközben azt feltételezem, hogy remélhetőleg minden a legnagyobb rendben van. Apa PR-osai – akik amúgy sem a véletlenre bíznak semmit – már rég „terror üzemmódba” kapcsolva telebombázták volna a telefonom, ha valami kellemetlen merült volna fel. Tudom, hogy ez a munkájuk, de az állandó kioktatásuk és szószaporításuk így is idegesítő marad. Most azonban a mobilom kijelzője továbbra is sötét, semmi rezgés vagy csöngés; ez egy kis megnyugvást hoz ebbe az amúgy nyomasztó reggelbe. Biztosan kedvező jel, ha eddig nem hívtak – valószínűleg semmi olyan nem történt, ami miatt szégyenkezni kellene, és ez egy kicsit enyhít a lelkemen nehezedő terheken.

outfit ♡ vibe

Sok minden kavargott a fejemben, többek között az is, hogy mennyire nem szeretem ezeket az ünnepeket, főleg azokat melyen az egész családnak részt kell vennie. Talán nekem kéne az érettebbnek és a bölcsebbnek lennem, elengedni a haragot és az ellenérzéseket, mégis sokkal könnyebb meghozni az elhatározást mintsem megvalósítani. Én próbálkoztam, többször is próbáltam máshogy viszonyulni a kettőnk kapcsolatához mégis úgy éreztem hogy csak én vagyok, aki változtatni szeretne a helyzeten, így inkább egy idő után felhagytam vele. Csodálom hogy még nem kellett megváltoztatnom a családnevem, egyszer sikerült azt is hozzámvágnia, hogy nincs jogom az ő nevét viselni, mert egy torz lény vagyok. A szavai már kevésbé martak belém, nem tudtak bántani és fájdalmat sem éreztem, egyszerűen félő már érzéketlenné váltam ezekre a megjegyzésekre, bár... inkább tartozok neki köszönettel ezért.
Nem, ő kifejezetten nincs abban a hangulatban vagy állapotban, hogy értse a viccemet, de semmi gond ez most cseppet sem fogja a kedvemet szegni, legalábbis mióta megpillantottam őt máris sokkal derűsebb lett a kedvem, el is hessegettem a nyugtalanító gondolatokat, melyek nem rég rám telepdtek.
- Nekem csak a hatodik, de lehet csak az öntetért nem rajongók. - ismer, tudja hogy most éppen a salátán elmélkedem, valami nem volt nekem kerek a caesar salival és tényleg az öntet tette számomra annyira furává. Persze simán lehet anélkül is fogyasztani, de akkor olyan tökéletlennek hat, pedig nem is minden salátához kell öntet. Legyintek egyet inkább gyorsan és próbálom magam annyira nem belevetni a következő napirendi pontunkba.
Figyelem, ahogyan lehuppan mellém és gondosan felszeli a lime-ot cikkekre, hogy elkészítse frissítő italát. Vannak azok a videók, amikor a rokonok étele és itala, amit készítenek mennyivel jobban néz ki, hát nála ez nagyon igaz, sok figyelmet fordít az apró részletekre is. - mindenkinek... - ismétlem meg az utolsó szavát.
Tudom hogy neki nagyon fontos a család, az összetartás és hogy békesség honoljon az otthonunkban és azon a vacsorán. Gyerekes állítás, hogy neki könnyebb mert ő nem ugyanazt éli meg, mint én és ezen szavakban igazság is honol, de tudom hogy ő is tudja és érzi, amit én érzek... az a kötelék közöttünk elég erős.
Talán nem éppen most kéne vele közölnöm az elhatározásom és biztos vagyok benne hogy nem fog egyetérteni vele. Vettem egy mély lélegzetet, álltam a pillantását, majd pár másodperccel később inkább felálltam a székről és tettem pár lépést hátra. Igaza van, tudom hogy neki van igaza. - Idén én nem fogok elmenni a vacsorára. - kimondtam, bár nem számítok semmilyen támogatásra a döntésemben. Tudom, hogy nem fog neki tetszeni és mielőtt bármit is tudna szólni, csak felemel a kezem, hogy ezzel is megpróbáljam beléfojtani a szavakat, melyek kitörnének belőle. - Neki is segítek ajándékot venni és komolyan veszem, de a vacsorára nem megyek. - határozott vagyok talán még egyetlen döntésemben sem voltam ilyen határozott az elmúlt években, természetesen az ilyes jellegű kérdéseket illetően.  

outfit ♡ vibe

Talulla & Tate

She sees them walking in a straight line That's not really her style And they all got the same heartbeat But hers is falling behind Nothing in this world could ever bring them down Yeah, they're invincible And she's just in the background And she says I wish that I could be like the cool kids 'Cause all the cool kids, they seem to fit in I wish that I could be like the cool kids Like the cool kids

• • •

Rekkenő szorongástól nehézkes mozdulattal fordulok teljes testemmel az éjjeli szekrényemen díszelgő analóg óra felé, csupasz lábaimat szorosan a selyem huzatba bújtatott takaróm köré tekerem és feszt magamhoz ölelem desperált reményemben, hogy a biztonlétet nyújtó oltalma enyhítheti a bensőmben pattanásig feszülő intenzív civódást. Jól ismert pszichikai tépelődésem a tegnap esti alkoholfogyasztás tényszerű eredménye; pár éve figyelmes lettem arra, hogy némely társaságban a mennyiségtől függetlenül is garantált a másnapi melankólia, ha italozásra adom a fejem. Minden egyes alkalom úgy ér véget, mintha egy mesteri pontosággal strukturált dramaturgiai tervet követne – pár legurított szeszes ital este és reggelre az elmém kétségbevonhatatlanul hosszú órákon keresztül fogja analizálni az eseményen megtett minden említésre méltó és méltatlan kijelentésem, megjegyzésem és mozdulatom, meghatározó jelentőségű defekteket keresve. Sebtében keresztülrohan a némiképp fátyolos eszemen, hogy végig görgessek minden szociális média platformon, amin jelen vagyok, tanúbizonyság és megkönnyebbülés után kutatva, kézzelfogható, objektív dokumentációkat böngésszek, ami hitelesíthetné, hogy nem ejtettem örök szégyenfoltot a családom makulátlan hírnevére, de rémesen tiltakozom a mobilhasználat ellen a reggelem első óráiban, emellett határozottan biztató jelnek veszem, hogy negyed tizenegy múlt és apa PR-os csapatának egyik tagja sem csúfítja nevével az telefonom kijelzőjét.
Az orromon át inhalálom a szobám levegőjét, mélyen a tüdőmbe szippantom, míg a mellüregem teljes térfogatát be nem tölti, két szemhunyás erejéig visszatartom, majd öttől visszaszámolok és fokozatosan a résnyire nyílt ajkaim közt fújom ki. Meddő erőfeszítés.
Feldúltan a fejem alatti kaotikus párnahalmazba fúrom az arcom és reménytelenül felnyűgök – az égvilágon semmi sem tud megálljt parancsolni a fejemben agresszívan zakatoló hajtókerekeknek.
Vontatottan kikászálódom a finom ágyhuzat kényelméből – szépítés nélkül merő időpocsékolás az ágyamban és vesződéssel eltöltött minden további szekundum – kis ideig a matracom pereménél megülve nekigyürkőzőm a szegmensekre hullott mivoltom összegyűjtésének és egyesítésének, és amint belátásom szerint elegendő erőre kapok, céltudatosan beirányzom a fürdőszobámat, hogy egy alapos arc – és fogmosással végre elindítsam a napom.
Fél órán belül prezentálható formába rendezem magam, relatíve ügyesen maszkírozom el a tegnap esti parti miatt elcsúszott, szokatlanul késő alvási idő egyértelmű jeleinek nyomait, a röpke nyírokmasszázs pedig szépen lecsökkentette az arcom leheletnyi puffadását.
A hálóm küszöbét átlépve, a közös laktérbe beslattyogva éppen Lunak köszönnék, de az epés – feltehetően viccnek szánt – megjegyzésére a torkomon akad a fesztelen ’jó reggelt’, némiképpen le is blokkolok, miközben a hűtőnkbe nyúlok egy palack hideg szódavízért és pár lime cikkért – emellett minimum egy fekete doppiora lesz szükségem, hogy belevethessem magam a tréfálkozó szájkaratéba.
- Fogalmam sincs, hogy honnan vetted ezt a szemenszedett hazugságot – finoman felhúzom a vállaimat, hogy értésére adjam, tisztában vagyok azzal, hogy mire céloz, de nem irritál, sőt, játékos nyelvöltésére félmosolyba görbül a szám széle – A Ceasar a top öt kedvenc salátaim egyike – faktuális megállapítás, selymes intonálás – ennyivel le is zárhatjuk a téma boncolgatását.
Helyet foglalok a szabad bárszéken, szórakozott figyelmem középpontjában a textúrált vizes poharam, amibe egyesével belevágom a zöld citrus szeleteket, hogy nyakon önthessem őket a szódavízzel. Beletörődő sóhajjal nyugtázom, hogy a húgunk idén sem ér rá karácsonyi ajándékokat vásárolni, de nem tudom hibáztatni, amiért nem rajong már megszállottan a decemberi ünnepért – mióta Lu felvállalta magát, a családi karácsonyok másról sem szólnak, mint a túlélésről.
- Egyetértek, jó lenne ajándékot venni... mindenkinek – a poharam buborékos tartalmába kortyolok, hogy lemossam a fanyar ízt, ami azon melegében áradt szét a szájüregemben, amint direkt megtoltam a hangsúlyt a mondatom végén. Kezdetben megzabolázhatatlanul feszélyezett, hogy a rokonaim közt a szeretet ünnepe immár egymás dekonstrukciójáról szól, de az évek múlásával megbarátkoztam a meghitt karácsony elvesztésének gondolatával, ráébredtem, hogy a családi összejövetelek csak úgy működhetnek, ha mindenki lefátyolozza a nyílt sebeit és elengedhetetlenül kordában tartja bárminemű szatirikus vágyát, hogy másokéra sót szórjon.
- A szelektív ajándékvásárlás aligha fog bármit is rendbe hozni, Lu, ezt te is tudod... –  nyugtalankodó pillogással kúszik a homlokomra a szemöldököm, nem kertelek, nem terelek – mindössze további sérüléseket okozna mindenkinek, de legfőképpen neked és apának – immár közelebb hajolva hozzá íriszeimmel keresem a pillantását, és azt a bizonyos csillanást benne, ami a belátás egyértelmű ismertetőjegye, és kvalitatív alátámasztása, hogy tudomása van a feltételezett tettek elkerülhetetlen következményeiről.

outfit ♡ vibe

Széthasad a fejem és sajnos nem a másnaposságtól, valahogy sosem bírtam a hirtelen időváltozásokat vagy csak éppen a karácsony közeledtétől jön elő. Szeretem az ünnepeket, de valahogy a karácsonytól mindig iszonyodtam és lehet talán azért mert nagyon másképp tekintünk ma már az ünnepre, mint régen. Szerintem nem az a fontos hogy ki mekkora értékben ad ajándékot a másiknak, hiszen az a fontos, hogy együtt lehessünk olyan emberekkel, akiket szeretünk. Életünk legjobb döntése volt, hogy a tizennyolcadik születésnapunkon elköltöztünk otthonról és megszabadultunk néhány problémától, amikre talán jobb is nem visszaemlékezni és felidézni őket, egy igen nehéz időszakon estem túl akkoriban és sokat segített, hogy Tate végig ott volt mellettem és támogatott.
Ott volt mellettem akkor is, amikor visszamentem az egyetemre, nagyon féltem és kicsit rettegtem is az egésztől, de jobban belegondolva olyan emberek vettek eddig is körül ott is, akik nem kezeltek különcként vagy éppen valami természetellenes jelenségnek. Már megtanultam hogy ki kell zárnom a negatívat és nem engedni, nem szabad hagyni, hogy a bőröm alá másszon és hagyni hogy ők és a szavaik határozzanak meg.
Nem gondoltam volna hogy elmegy abba a buliba, de felajánlotta, hogy ha van kedvem akkor vele tarthatok, azonban jobbnak láttam, ha most passzolom ezt. Nem voltam kedvem azzal a sráccal találkozni, bár nem is tudom pontosan mi a bajom vele, de tudjátok vannak azok a megmagyarázhatatlan érzések, amikor csak ránézel valakire és elvből kilöki a szervezeted, hogy nonono. Na nem mintha nem így állnék hozzá az összes tehetős sráchoz, mindegyik felett ott lebeg egy hatalmas redflag, ami csak egyre nagyobb lesz.
Amikor hallom az ajtót nyitódni elmosolyodni és keresztbedobom a lábaimat a bárszéken. - Azt hittem nem szereted a Caesar salátát, mégis belekóstoltál? - csipkelődöm kicsit vele és öltöm ki rá a nyelvemet. Persze csak legyintek egyet, jelezve hogy nem is akarok igazán belemenni ebbe a témába. Pillantok rá az órára és vissza őrá, még nincs is olyan későn. - Még nincs olyan későn és jó lenne venni anyának valami jó ajándékot, húgi nincs itthon és nem ér rá, de gondolom ő is ránk bízza majd a választást, mint tavaly. - persze lehet hogy van már valami más programja, de remélem, hogy lemondja és velem tart. Idén nagyon tanácstalan vagyok és most hirtelen arra sem emlékszem, hogy tavaly mit adtunk. Ajándékozásban ő volt mindig is a jobb. 

outfit ♡ vibe